Az egész házban piszok hideg volt. Bár, min csodálkozom? Tulajdonképpen a beköltözés óta nem voltam itt, először Anne biztonsága miatt a hotelben laktunk, aztán miután kiderült, ki fia-borja vagyok... Nos, utána se töltöttem itt túl sok időt, s ha már itt tartunk, a hotelben sem. Mit szépítsem, két hónapja egy szó nélkül leléptem Anne-nel. Abban se voltam teljesen biztos, hogy Castor még a falka tagjának tekintett, azt se tudtam, hogy a falkával mi van, vagy az őslakosokkal.
Egy volt a biztos: a ház érintetlenül, kihűlten állt, az ide-oda rejtett ezüstfegyverek a helyükön voltak - vagyis senki nem kutakodott nálam -, és egyes egymagam voltam. Anne nélkül.
Régen valaki azt mondta, ha a legjobb akarsz lenni, égess fel mindent magad körül. Azt hiszem, gyújtogatásban már profi vagyok.
A radiátor felé pillantottam. Megfordult a fejemben, hogy beüzemelem - ha még nem kötötték ki -, ám végül meggondoltam magam, és inkább a hűtőhöz mentem. Elszántan búgott, és irdatlan bűzt árasztott magából, hála a romlott ételeken tenyésző különféle létformáknak. Hm, ezekkel Gabe elszórakozhatna egy ideig. Lehet be kéne neki vinnem.
Kivettem egy üveg vizet - az csak nem romlott meg -, letekertem a kupakot, és ittam pár kortyot. Valami erős jót tett volna, de inkább ne kísértsük a sorsot, különben sincs mire innom. Az elmúlt két hónap egy merő katasztrófa volt, és valami azt súgta, hogy a következők se lesznek jobbak. Beletörődve sóhajtottam, majd a nem éppen kellemes klímára fittyet hányva, levetettem a dzsekim, és a kanapéra dobtam, aztán elindultam, hogy egy sporttáskába összeszedjek néhány cuccot.
Az Upper Deckből jövök, ez volt a második munkanapom a "balesetem óta". Kicsit hálás is vagyok a lányoknak amiért felmondtak míg oda voltam, mert így egyrészt az összes papírmunka rám marad, másfelől meg gyakorlatilag hegyekben áll a meló az íróasztalomon. Van mivel lekötnöm magam, míg ott vagyok. Az Őrzők vszonylag jó munkát végeztek, mikor feltakarítottak. Már alig érezni a vérszagot az irodámban. A helyen, ahol Raffaello konkrétan darabokra tépett. Az a Raffaello, aki történetesen a nemzőm, Castor testvére, és akit én tiszta szívből megvetek. Még jó, hogy nem vagyunk vér szerinti rokonok, bár így sem hinném, hogy valaha is hozzá fogok szokni a gondolathoz, hogy ő létezik. Törekszek is arra, hogy elfelejtsem, de amint végzek a melóval, beáll az az idegesítő görcs is a gyomromba, mert tudom hogy vissza kell mennem a Holidaybe a meló után... és ott lesz az a rohadék is. Először a saját lakásomra akartam menni, hisz még ott is volna mit takarítanom. Tegnap is el szerettem volna menni oda. Csak úgy körbenézni, rendet rakni, vagy megszerelni az ajtót amit feltéptem... Lehetetlen mozdulni akármerre is, ha az embernek óránként csörög a telefonja. Ma ügyesen megoldottam, el sem hoztam magammal... Fél úton vagyunk már a lakásomra, mikor meggondolom magam, és új címet adok meg a sofőrnek. Kétlem, hogy Duncan otthon van, de teszek egy próbát. Azt hiszem ő az egyetlen a chicagóiak közül akivel még nem találkoztam, mióta utánuk jöttem Alaszkába. Nem hinném, hogy tárt karokkal fogad majd, sőőőőt, még azt sem, hogy egyáltalán otthon lesz, de nem is bájcsevegni jövök hozzá. Szükségem van egy fegyverre. Pénzem nincs még rá (másra kell), Castort kerülöm, tehát csakis Duncan maradt. Elvégre testőr, lennie kell neki valahol egy fölös darabnak. No igen... az egy dolog, hogy van neki, az meg egy másik, hogy ad-e, vagy sem. Tehát elég vegyes érzelmekkel szállok ki a kocsiból Duncan háza előtt. Már érzem a farkas jelenlétét, szóval fizetek a taxisnak, de megkérem, hogy várjon egy percet még, hátha máris szükségem lesz rá. A vádlim már visszanőtt egy hét alatt, de az izmok még nagyon gyengék benne, így csak bicegek Duncan bejárati ajtajáig. A pajzsom felhúzva, de a jelenlétemet nem rejtettem el, szóval tudhatja már, hogy itt vagyok. Mindenesetre csengetek, és várok.
Épp Anne szobája előtt álltam, és a nagy bemenjek-ne-menjek dilemmával viaskodtam, amikor csengettek. Annyira lefoglalt a gyerekszobán való agonizálás, hogy jószerével az is alig tudatosult bennem, hogy egy farkas érkezett a házhoz. Ennyit az éberségről...
Elindultam le az emeletről, kezemben a vizespalackkal - ami kár, hogy nem benzines, mert akkor könnyen megoldhattam volna azt a fránya szoba-kérdést (csak tudnám, mikor lettem piromán) -, a biztonság kedvéért leellenőriztem az övemben lévő tőröket, és ajtót nyitottam.
Kissé meglepett Tara. Rég láttam, és egyáltalán nem számítottam a felbukkanására. Igaz máséra sem. - Mi kéne, ha volna? - kérdeztem köszönés helyett, s egyelőre nem álltam félre az útból. Kíváncsi voltam, hogy miért keresett fel. Igaz, hogy egy ideje nem voltam Fairbanksben, de valószínűleg nem az üres házat jött felmérni. Azt viszont nagyon reméltem, hogy nem azért jött, hogy Castor elé citáljon...
A farkas úgy megváratott, hogy egy szemernyi kétségem sem volt a felől, hogy egy puska csövével fogok farkasszemet nézni ha nyílik az ajtó, nem pedig vele. Így viszont egész kellemes meglepetés volt, mikor végre nyílik az ajtó. Kicsi híján hátrahőkölök, mikor meglátom. - De sz*rul nézel ki. - Duncan az egyik olyan személy a falkán belül, akinek megmondhatod amit gondolsz. Nem azért mert nem rág be rajta, hanem mert cserébe tőle is ugyanezt várja az ember. És ami azt illeti, én még sz*rabbul festek, mint ő. Az arcomon még ott vannak azok a halvány rózsaszín kis csíkok keresztben ahol Raffaello felszeletelte a karmaival. Nem kertelek, lényegre térek. A fenének húznánk formaságokkal az időt, bár engem igazából érdekelne, hogy mi van vele... Ezt félreteszem, megacélozom magam, majd kibököm végre. - Fegyver. Engedj be.
Ő se vesződött köszönéssel, a nyitó mondatra pedig megrándult a szám sarka. Meg is lepődtem volna, ha elkezd finomkodni.
- Kösz. A te sebeid is igazán... bájosak - mértem végig az arcát, s valami azt súgta, nem csak ott kapott. Fegyver, és engedjem be. - Sokat kérsz - de azért arrébb léptem, vetettem egy gyanakvó pillantást a taxisra, majd becsuktam az ajtót. - Fegyvert nem osztogatok csak úgy - mondtam, miután intettem neki a fotelok felé, hogy dobja le magát, ha akarja. - Szóval: mire kell, ki ellen, és mennyi?
Szinte már csak megszokásból néztem be a hűtőbe. A helyzet az elmúlt pár percben sem változott, ugyanolyan lehangoló és bűzlő volt mint én. Erről eszembe jutott, hogy kéne pár tiszta ruha, némi zuhanyzás, borotválkozás, meg egyebek után. Még jó, hogy nem álltam eddig tükör elé, biztos összetört volna. - Csak víz van - ültem le az egyik fotelbe, és felé nyújtottam egy megkezdetlen flakont. Ha kellett elvette, ha nem, hát nem. - Mi történt az arcoddal?
Azt mondja, sokat kérek, de azért félreáll. Ki is használom az alkalmat, és beslisszolok mellette. Az ajánlatot arra, hogy üljek le, egyelőre nem fogadom el. Ő sem úgy néz ki, mint aki meg tud maradni egy helyben. De ha már kéérdez, akkor felelek is érkezési sorrendben. - Valószínűleg ölni, hogy ki ellen az rám tartozik, és elég egy sunyi kis darab is. - összegzem nagy-nagy körvonalakban, mik az igények. Ebből már leszűrhette, hogy nem falka ügyben járok itt. Hogy ez jó, vagy rossz azt majd ő eldönti, számomra meg kiderül a válaszából. Duncan elmegy a hűtőhöz, kinyitja... - Öregem... ez már törvénytelen! - Káromkodni tudnék, olyan bűzök áradnak a hűtőből. Megkérném, hogy csukja be, ne büntessen tovább, de megteszi ő magától is, így nem járatom a szám. Leül az egyik fotelbe, felém nyújtja a vizes palackot, amit én átveszek, iszok belőle, visszaadom, csak eztán ülök le én is. Hogy mi történt a képemmel? Nagyot sóhajtok. - Az alfád rosszabb. Neki a szeme gurult el... - Nem akarok magamról beszélni, ezért hozakodok elő Castorral, de hamar rájövök, hogy nem kapom meg amiért jöttem, ha nem árulok el neki egyes részleteket. Tehát folytatom a tőlem telhető legkimértebben. - Van egy kóbor a városban. Csúnyán összeakaszkodtam vele, aztán Castor is. De ha már ő kérdez, akkor én is kérdezek tőle. - Hol van Anne? És Te hol voltál?
- Bocsesz, de a házvezetőnőmet felfaltam - mondtam a hűtős eset után. - Sunyi kis darab? Van pár mócsingom. Mekkora kaliberre gondoltál? Könnyen elrejthetőre? Marcona félelemkeltőre - mondjuk melyik fegyver nem az? -, vagy alattomos észrevétlenre? - Az utolsó ajánlatnál az egyik tőrömet kitettem a dohányzóasztalra, hogy tudja, mire is gondoltam ez alatt. A késeknél, pengéknél, tőröknél nincs csendesebb és észrevétlenebb gyilkos. Pláne, ha mérgezett, vagy ezüstből készült.
Míg a fegyvereken agyalt, ittam. Esküszöm, áldás volt a tiszta, iható víz! Épp időben vettem el a számtól a palackot, így nem volt alkalmam sem magamra löttyinteni, sem félrenyelni a folyadékot, amikor hallottam a csetepatéról, és Castor elgurult szemgolyójáról. Úgy tűnik, itt se állt az élet, amíg elvoltam. Igyekeztem minimálisra csökkenteni a kifelé mutatott bűntudatom. Belül azonban igen is nagy volt. Az ég szerelmére, testőr vagyok, az a dolgom, a kötelességem, hogy az ilyesmit megakadályozzam! Mondjuk... gyenge, de igaz kifogás, hogy én se Hawaii-on nyaraltam.
Sejtettem, hogy vissza fog kérdezni. - Megszabadultam tőle - mondtam rezzenéstelen arccal, majd keményen a szemébe néztem. - De hogy ez alatt mit kell érteni, azt ne kérdezd, kérlek! - Szórakozottan forgattam a flakont. - És végeztem egy kis elődkutatást is - sötét, cseppet sem kedélyes mosolyra húztam a szám, majd igyekeztem más mederbe terelni a beszélgetést. - Hogy van Castor? És mit lehet tudni erről a kóborról?
Hogy milyen fegyver kell, azt még én sem tudom. Közelharcba nem akarok belemenni, ahhoz nem vagyok elég jó. egy tőrrel tudni kell bánni. Nagyon valószínű, hogy hamarabb vágnám meg magam vele saját magamat, mint az ellent. Pisztoly kell. Egy kicsi, alattomos pisztoly. A hangja különösebben nem érdekel, azt úgyis elnyomja majd a kutya fájdalmas üvöltése, ha sor kerülne a használatára. Egy halvány fuvallat erejéig megcsap Duncan bűntudatának illata. - Nem hibáztat senki, Duncan. Gondolták, hogy nem piknikezni mentél. - most először láthat érzelmet az arcomon, de az nem a sajnálat. Egyszerűen csak lazítok a vonásaimon, ha már ő is engedett egy keveset magából. De hamar visszabújik a kemény páncél mögé, Anneről legalábbis már a mögül beszél... - Megszabadultál tőle?! - Visszakérdezek, hát persze. Hogy képes ezt így mondani? Mintha nem jelentene semmit az a lány... Mintha... Nem, ebbe most nem mehetek bele. Lenyelem a békát, ha ő sem kívánja forszírozni. Ám magamban fogadalmat teszek arra, hogy később visszatérünk még a témára... Ne egy pszichológus előtt akarja már eljátszani a kemény fiút, ha akár segíteni is tudnék neki... Hogy Castor hogy van, azt nem tudom, szóval erre csak megvonom a vállam. A másikra felelek, de össze fogom zavarni. - A kóbor állítólag Castor öccse... - hatásszünetet tartok, majd mintha csak az időjárásról cseverésztünk volna, megkérdezem. - Iszunk valami erősebbet? Ha benne van, akkor átinvitálom hozzám. A taxi amúgy is odakint vár, és jobb is lenne, ha valaki átnézné a lakásomat, mielőtt belesétálok egy medvecsapdába.
A piknikre szárazon felnevettem. Hát az hét szentség, hogy nem arra mentem! - Ez a nem a hibáztatásról szól - vontam vállat gépiesen, és továbbra is minden jókedv nélkül mosolyogtam. - Hibáztatni csak azt lehet, akitől el is várnak valamit. Az igazság az, hogy... még az előtt, hogy leléptem volna, már akkor se álltam a helyzet magaslatán.
Erről - finoman szólva - nem szívesen beszéltem, de neki nem csak az érzékszervei voltak élesebbek, de emellett még agykurkász is volt, szóval dupla lehetetlen bármit is elrejteni előle. És mielőtt jönne egy-két lényegre törő kérdés, inkább magamtól beszélek. - Castor ugyan nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy csalódást okoztam. - Nem is vethetném a szemére, ha ezért elzavar, vagy megbüntet. - Most meg szó nélkül leléptem... egy testőr nem tehet ilyet. - Megráztam a fejem.
Naná, hogy nem lehetett kivédeni, hogy visszakérdezzen, ilyen hírnél sose lehet. Mondjuk, most az egyszer baromi hálás lettem volna érte. Nem feleltem, csak ittam pár kortyot, hogy a vízzel öblítsem le a kellemetlen gombócot a torkomon. A fele lecsusszant, hogy aztán megfeküdje a gyomrom.
- Castornak van öccse!? - kerekedett el a szemem, s egy-két másodpercig csak döbbenten pislogtam. - Azt a rohadt... - A kérdésre elhúztam a szám. - Nálam nincs semmi, ami erősebb lenne a kólánál, és nem is tervezem, hogy lesz. - Ebből remélem levette, hogy inni se fogok. - Viszont ha inni akarsz, veled mehetek. Elég ramatyul festesz, nem árt, ha van melletted valaki. - Aki közel ugyanolyan ramatyul fest mellesleg.
Hogy Castornak csalódást okozott volna? - Hidd el, hogy ő sem hozta a legjobb formáját. A költözés... - megköszörülöm a torkom. A történet ezen részét még mindig utálom. - ... mindenkit megviselt. - értem ezt azokra akik jöttek, és magamra is, akit ott felejtettek Chicagoban, de nem mondom ki hangosan, a farkas így is érti mire gondolok. - Azt hiszem, már kezd magára találni. Úgy tűnik megbékélt Liuval is, meg környékez mindenkit a motivációs répával. -Csak a sajátjáról felejtkezik meg, de ezt sem mondom ki hangosan. A lényeget már elmondtam. Nem haragszik rá senki.
- Igen, a jelek szerint tényleg van öccse... - Különösebben nem voltam lelkes idefelé jövet, de most hogy témánál vagyunk, megint kúszik fel a düh a gerincem mentén... Nem tudom, mi az amit elmondhatok Duncannek, de teszek egy kísérletet a határok felkutatására. A reakciójától függ, hogy mit mondok még el. - Nincsenek rá bizonyítékok, Duncan... Csak több száz éves emlékek... Anya voltam, mielőtt átváltoztam. Isten látja lelkem, mindennél jobban szerettem a fiaimat, de már nem emlékszem rájuk... Érted mit próbálok elmondani? Az idő telik, és amennyiben Raffaello tényleg az alfa vér szerinti öccse lenne, már egyikük sem az a személy aki emberként volt. Castor meg pláne nem. Ők most idegenek egymásnak. Hülyeség többet képzelni ebbe, főleg hogy elég nagy esély van arra is, hogy csak egy oldalú ez a fene nagy családi kötelék.
Igen, gondoltam, hogy nem tart itt alkoholt már abból, hogy "Csak víz van". Így visznt, hogy nem lesz partnerem az iváshoz, én sem fogok felönteni a garatra. - Rendben, akkor máshogy fogalmazok. - nagy levegőt veszek, majd eldarálom. - A kóbor befészkelte magát a házamba. Már nincs ott, de csapdákat pakolt minden felé, nekem pedig még mindig tilos lenne visszamenni oda, tehát ha léteznek is csapdák, azokat még mindig nem hatástalanította senki. Megtennéd, hogy körbenézel ott? Kint vár még a taxi... Szeretném azzal a tipikus női "mondj igent!" tekintettel szugerálni, ellenben marad a fapofa.
Nem mondok semmit sem inkább a költözésről, ellenben más valami megragad bennem. - Mi a fészkes fene az a motivációs répa? - Castor megbuggyant,a míg távol voltam, vagy valaki észrevétlenül lecserélte egy másik farkasra? Vagy én beszélek más nyelvet...
Amit a felbukkant testvérről és a saját gyerekeiről mondd... pontosan értem őket. Ugyan nem vagyok olyan idős mint ők, de a magam alig több, mint másfél évszázada is érezteti a hatását. Az idő - pláne az ilyen hosszú - nem arról híres, hogy változatlanul hagy mindent. Bólintottam. - Vagyis vegyük úgy, hogy van egy vadidegen farkas. - Mert lényegében akkor az volt. A vérkötelék nem sokat számít ebben az esetben. Azt viszont majd nem ártana kiderítenem, hogy az én esetemben egy másfajta mennyi mindent befolyásolhat. Érzésem szerint semennyit, de na... nem szeretem a meglepetéseket.
Amikor elkezdte kibontani, hogy tulajdonképpen mit is szeretne, és mindezt olyan blazírt arccal, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne, tényleg elnevettem magam. - Te aztán nem spórolsz a kérésekkel: engedjelek be, adjak stukkert, aztán menjek hozzád terepszemlére. - Megdörzsöltem az állam, ami tulajdonképpen már nem borostás volt, hanem szakállas. Úgy nézhettem ki, mint egy ősember... - Nekem ebből mi hasznom lesz? Ne érts félre, imádok jótékonykodni - mondom egy adag gúnnyal a hangomban -, de hétvégén zárva tart a szívességbank.
Jó, persze, falkatagoknak nyilván több mindent megteszek mindennemű ellenszolgáltatás nélkül, de mostanában elég komisz korszakomat élem. Isten tudja hányadik kamaszkorom, vagy nevezzük, aminek akarjuk...
Először nevetek fel már úgy... jó ideje. Hogy mi az a motivációs répa? Elmesélem neki a történetet a makacs összvérről, és hogy az majd mit reagál ha ostorozod, és tesz, ha egy répát lógatsz elé. Szóval ez történt Raffaello berobbanásáig... Haladtunk előre. A következő témához már kellően elkomorodok. - Igen, pontosan erről beszélek... Van egy 350 körüli vadidegen farkas a falka privát területén. Azt nem tudom, hogy mibe van belelátása, vagy miben nincs, de a hatalma megvan ahhoz szellemileg, hogy olyan dolgokba kényszerítsen betekintést a kölykökből, amihez semmi köze. Nem folytatom tovább, az már gyakorlatilag eretnekségnek számítana tőlem. Nem ócsárolhatom Castort, márpedig ha Raffaellót becsmérlem jelen esetben azzal az alfát is minősítem. Rohadt gusztustalan egy helyzet ez, annyi szent.
Duncan vidáman felnevet a kérésemre. El is könyvelem rögtön azt a nemet, amit a röhögés már csak úgy önmagában is sejtetni mer. - Semmi hasznod lenne nem lenne belőle. Még azt sem mondhatni, hogy egy falkatársadnak teszel szívességet, mert amint rendbe rakom a házat, kiköltözök a szállodából. - megrázhatnám a vállam, ezt kellene tennem. Az azt jelentené, hogy mennyire nem érdekel az hogy Duncan jön velem, vagy marad itt, meg az sem, hogy mi lesz a falkával, sem pedig Castor, meg hogy mi van ha végül nekem lesz igazam... Beszéd közben felálltam a székről, készen a távozásra, de még nem bicegek az ajtó felé, maradok egy helyben egy utolsó próba erejéig. - Az én szívességbankom viszont mindig nyitva lenne előtted. Várok, hátha megint el fogja röhögni magát. Nem mondhatom azt, hogy majd "megoldom én egyedül is!". Aztán belelépnék az első csapdába... Nem, egyedül ezt nem tudom megcsinálni. Duncan viszont most nem tűnik úgy, hogy árulkodni akarna az alfának valamikor a közeljövőben, vagy parancsra várna, mint a többiek a szállodában, az én ismeretségem pedig nagyon szűk Fairbanksben... Szóval kizárásos alapon: Csak Duncan tud segíteni.
Megértettem és osztottam is Tara aggályait, de bíztam benne, hogy Castort nem ragadja el annyira a testvéri szeretet, hogy minden józan észt félredobjon. A fenébe is, egy 350 éves farkas akkor is potenciális veszélyforrás lenne elsősorban, ha a tulajdon anyja lenne!
Lebiggyesztettem a szám, amikor a null-haszonról beszélt. - Kiköltözöl? - vontam fel meglepetten a szemöldököm. Az egy dolog, hogy eredetileg én sem ott rendezkedtem be, de Anne miatt ez szinte evidens volt. - Történt valami, vagy csak éljen a függetlenség? Elkezdtem kicsit használni a fejem - ideje volt a pár napos agyhalott állapot után. Tara korábban a bétánk volt, Castor beharapottja. Drága alfánknak viszont most Patrisha az első. Az ziher, hogy a nők rohadt féltékenyek tudnak lenn, franc tudja, lehet, hogy ez egy macska-harc.
Az ő szívességbankja... A franc essen bele! A jó szívem fog a sírba vinni, ez már ezer százalék. Néha komolyan visszasírom azt a bostoni szarzsákot, aki voltam, vagy azt a felelőtlen gyújtogatót. Ők el tudnák küldeni a nőstényt mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül. Engem viszont azóta puhára klopfoltak. - Nem kell úgy rohanni! - szóltam utána, és kelletlenül felálltam, majd nagyot nyújtóztam. - Soron kívüli pénztár is van - mormoltam, és magamra kaptam a bőrdzsekim. - Cserébe viszont mesélj még erről a flancos répáról, mert nem értem, honnan a fenéből jött.
Tényleg ötletem se volt. Eddig elvoltunk a fenyítés-ha-nem-vagy-jó (vagy éppenséggel elég rossz) metódussal, aztán csáó. Most mi ez a marhaság a motiválásról?
Meglepődik azon, hogy ki akarok költözni. Nem baj, ettől még igaz. Csak azt nem tudom, hogyan magyarázzam el neki, hogy mondjak is valamit meg ne is... Mert az oké, hogy jelenleg falkatag ő is, de a mellékelt ábra szerint egyikünknek sem a szállodába húz a szíve. Szóval indokolatlannak érzem mindenbe beavatni a másikat. Elvégre ő sem beszél Anneről, én miért mesélnék a saját démonjaimról... - Nem való ez nekem, Duncan... - nyögöm ki nagy soká. - A városban maradok, de ott hagyom a falkát. Nem is értem, miért húztam eddig a döntést... - Igen, Castor értékrendje megváltozott. És nem csak az állítólagos öccse berobbanásával, és nem is Patrishával. Ő maga változott meg. Félre értés ne essék, ettől még nem fogom kevésbé szeretni őt. Csak ez a változás magával vonzza azt is, hogy nekem is más dolgok legyenek fontosabbak. A falka pedig... Nos, nem azért éltem egymagamban majdnem 100 éven át, mert akkora buli a része lenni valaminek. Így is meg tudnék bolondulni a rengeteg impulzustól ami a szállodában ér... Szóval ennyi a történet.
Duncan belemegy végül, vagyis felteszem erről van szó, mert felveszi a kabátját. Félmosolyra húzom a számat, és bólintok. Ezek a hasonlatok! - Rendben, majd ott elmesélek mindent. Menjünk. Az ajtó felé bicegek abban a reményben, hogy ő is követni fog, vagy előttem megy, vagy mellettem, vagy mit bánom én, csak jöjjön! A taxi mindenesetre még a ház előtt van. Ha jön Duncan, ha nem, én beülök, és új címet adok a sofőrnek.
Nem volt annyira szar nap ez a mai, mint amire számítottam. Az Upperben olajozottan működött minden, nem kötött belém egy nálamnál jóval idősebb farkas sem, és még a nap is kisütött valamivel az előtt, hogy lenyugodott. Azt hiszem most egy boldog embernek kellene lennem. Mióta az Upperben dolgozok, ez a második alkalom, hogy nem túlóráztam, tehát viszonylag korainak mondható az este 10, amikor nyitom Duncan házának ajtaját, és belépek. - Hali. - köszönök társalgási hangszínben. Nem is kell kiabálni, Dunca úgyis hallani fogja akárhol legyen a házban. Leveszem a kabátom, lerúgom a csizmám, amiket aztán a helyére is rakok (a csizmát a szekrénybe, a kabátot a fogasra), majd kérlelhetetlenül megindulok a hűtő felé. Már nem kell félni tőle, első dolgom volt kitakarítani mikor beköltöztem pár napja... Szóval kinyitom a hűtőt, és... jobb híján ki veszek egy sárga répát, meg egy üveg sört. Felfegyverkezve a "vacsorával", hosszában elnyúlok a kanapén, és unottan kapcsolgatom a tv-t hol a répát rágcsálva, hol a Heinekkent kortyolgatva.
Az Orfeum körül egyelőre nem volt zűr, csak az volt a kellemetlen, hogy kellett volna még pár táncoslány. Na mindegy, majd felhajtunk párt, ha mást nem, néhány embert. A hiány miatt kevesebb műsor volt, és ilyenkor már inkább csak élőzene bár és etetés ment. A felügyeletet rábíztam az egyik farkasra, én pedig eljöttem. Az Olennel való találkozás - még ha a GoldenWolfban nem is mutattam - kimerített. A másik, reménybeli találka még jobban ki fog, efelől kétségem sincs, de most némi relax nem ártott. Hazamentem. Tara még nem volt otthon, aminek annyiból örültem, hogy tovább barátkozhattam a tudattal: összeköltöztem valakivel. Egy nősténnyel. Aki nem Amy volt. Anyaságos úr isten, ha ezt megtudja, én ki leszek herélve! Nem idegenkedtem Tarától, elvégre én ajánlottam fel, hogy cuccoljon be, amíg el nem csitulnak a dolgok, és kedveltem is. De ennyi. Azt viszont már volt alkalmam megtapasztalni, hogy egy nő milyen, ha féltékeny. Az pedig most baromira nem hiányzott. Amy annál inkább... Szóval: hazaértem, és habár vacsorát terveztem, nem volt étvágyam. Inkább átmentem a garázsba a használhatatlan Harleym bütykölni. Tara érkezése szakította meg a pihentető szerelést, amikor már tökig olajos voltam. Elpakoltam a szerszámokat, nagyjából kimosakodtam, és bementem a házba. Tara a kanapén ült, tévézett, egyik kezében sör, a másikban... - Azt ne mondd, hogy Castor már eteti is veletek a motivációs répáját! - Komoly erőfeszítésembe került megfékezni az arcizmaim. - Legalább ízlik nyuszókám? - Nem tudtam kihagyni. Ezt nem lehetett! Ekkora ziccert... ne viccelj! Kifejezetten jókedvűen a hűtőhöz ballagtam, és kinyitottam. Volt még egy fej saláta, pár doboz sör, meg néhány üveg víz. Nagyot sóhajtottam, és kivettem egy palack vizet. - Rendelhetnénk egy pizzát! Vagy valami kínait. - Lecsavartam a kupakot. - Aztán ha azok nem jók, megesszük a kifutófiút.
Duncan megint azt a roncsot bütykölte a garázsban, amit eddig meg mertek vádolni azzal, hogy egy Harley Davidson. Ha a szerszámok neszeléséből nem jöttem volna rá, akkor az olajszag tette volna egyértelművé számomra ami a farkasból árad. Vajon levegyem a lábam , hogy hellyel kínáljam a vaj színű kanapén? Áh, nem elég olajos hozzá. Pedig a drámai belépő után megérdemelne egy szivatást. - Még pár napot eltöltesz velük, aztán akár helyet is cserélhetünk, nyuszókám. - igen, ez olyan gyenge hárítás volt, mint amilyennek hangzott. Nem vagyok én jó ebben a piszkálódós dologban. Még. Mert vagy felveszem az iramot a farkassal, vagy csúnyán be leszek alázva. Kaja? A kínait ki nem állom, de ha Duncan ezt akarja, legyen. Elvégre Ő a házigazda. - Rendelj pizzát, kínai futárral. Jól jársz te is, én is. - "nekem mindegy" jelleggel megrántom a vállam, és harapok egy nagyot a répából. Ha Duncan nem nyúl a telefonért, akkor én teszem meg. Futárt persze nem kérek, mármint kifejezetten kínait, mert magától nem jön házhoz a pizza... - 20 perc. - nyugtázom, bár a farkas is halhatta a "beszélgetést" azzal a kedves diszpécser kisasszonnyal. - Helyzet? Vissza vesznek vezető testőrnek? - nem kerülgetem a témát, inkább rögtön a közepébe vágok annak ami érdekel. Hiába futni a felesleges köröket, ha végül úgyis el jutunk arra a pontra amikor vagy válaszol, vagy nem. Időt spórolunk.
- Ez elég harmatosra sikerült. - Mintha ő nem tudná, de azért jó ebben megerősíteni. Mondtam már, hogy szeretek piszkálódni? Ráhagytam a rendelést, hozzá közelebb esett a telefon, meg egyébként is épp ittam. Amíg a motornak titulált ócskavasat buheráltam fel se tűnt, hogy lassan már porzott a szám. A kiszállítási időt egy biccentéssel nyugtáztam, aztán ledobtam magam az egyik fotelbe. Egyből fel akartam pattanni, mert a ruhám is olajos volt, de aztán vállat vontam, és a seggemen maradtam. Már úgyis összekentem, innentől mindegy, hogy mennyire szutykos. Vagy újrakárpitoztatom, vagy veszek egy másikat... vagy egyszerűen csak eltávolítom a nappaliból. Pár másodpercig csak meredtem ki a fejemből. Semmit sem fogtam fel abból, ami a tévében ment, mert amint eljutott volna a tudatomig, Tara már váltott is. Ezt nevezem csatornaszörfnek! Iszogattam, s közben remekül szórakoztam a répadarálón. Már felé se mertem nézni, mert attól tartottam, hogy kirobban belőlem a nevetés. Mondjuk... lehet, hogy nem ártott volna már egy jóízű nevetés. Ettől azonban abban a minutumban elment a kedvem, hogy nekem szegezte a kérdést. Nem szarozik, annyi szent! Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, és most kizártam a répáját. - Szó nélkül leléptem, több mint két hónapig távol voltam. Jelenleg a cipőfűzőjét se bízná rám, nemhogy a testőrök vezetését! - És ez bökte a csőröm. Amikor elmondta, még nem is annyira, mert a találkozás sokkos állapotában leledztem. Most már viszont eléggé piszkálta az önérzetem. Nem a rang számított, vagy a vele járó hatalom. Lószart! A bizalma, amit az utóbbi fél évben gyönyörűen leépítettem, és a képébe vágtam a legjobb testőre helyett egy labilis, gyenge idegzetű seggdugó profilját. Igazi diadalmenet! - De gebedjek meg, ha nem szerzem vissza! - Összeszorítottam a flakont - színtiszta reflex -, mire a benne lévő víz fele rajtam kötött ki. - Hogy az a...
Igen, tudom, hogy iszonyat gyenge vagyok ebben, de lesz ez még jobb is. Csak tudnám, hogy a fenébe kezdjem... Duncan nehezen fogja vissza magát a röhögéstől, ahogy én is, mikor leül a fotelbe. Nem kell őt szivatni, a farkas kicseszik saját magával. Bele is vigyorgok a répába. A fene se tudja miért ücsörgök itt. A kanapé nem olyan kényelmes, mint egy ágy, a tv-ben meg semmi nincs. Kivéve a Tomb Raidert a The CW-n, de onnan is elkapcsolok a gusztustalanul sok reklám miatt. Végül a CNN-en állok meg, de ott is csak azért, mert Duncanre figyelek. Dühíti a tudat, hogy nem bíznak meg benne, én meg kísérletet sem teszek arra, hogy megnyugtassam. Egyrészt azért, mert ha csak közel olyan heves a vérmérséklete, mint az enyém (márpedig az), akkor úgyis csak felhúzom, mint nyugtatnám. Az érme másik oldalán meg ott van az is, hogy nem olyan rég még én is ugyanebben a cipőben jártam, mint Ő. Ez az a pont, amikor bármit mondasz, az fölösleges szócséplésnek minősül, és még inkább feldühít, vagy elkeserít. Nem is mondok semmit, csak figyelem hogyan feszülnek meg az arcizmai, ahogy gondolkodik. Meg sem lepődök az elhatározáson, amire végül jut, ellenben azon sokkal inkább, amit csinál. Markában összeszorul a vizes palack, és... nos, megint megszivatja magát. Ezt viszont már nem találom olyan viccesnek, hogy mosolyogjon róla. Feltápászkodok a kanaéról, és nyújtózok egy nagyot. - Öltözz át. Verekedni fogunk. Mivel a szállodát hanyagolom mostanság, és amúgy is voltak kisebb egészségügyi problémáim, elmaradtak a "készségfejlesztő" foglalkozások is Liuval. Duncan amúgy is feszült, és van 20 percünk vacsoráig. Szóval Ő levezeti a feszültséget azzal, hogy elgyepál, én meg kis szerencsével el leshetek tőle valamit. Ha megindul az emelet felé átöltözni, ha nem, én lófarokba kötöm a hajam, majd elkezdem félre pakolni a nappali bútorait, hogy helyet csináljak az akciónak.
Értékeltem, hogy nem kezdett el babusgatni, akkor lehet, hogy kitettem volna az ajtó elé, mint egy ázott kutyát. Az önszívatást kezdtem unni, felálltam, letettem a palackot a dohányzóasztalra, majd meglepetten felvontam a szemöldököm Tara kijelentésére. Úgy tűnt, komolyan gondolta, mert összefogta a haját, és tereprendezésbe kezdett. Megráztam a fejem. Egy nappalinyi hely korántsem elegendő tér két harcoló vérfarkasnak, csakhogy ez most nem élet-halál küzdelem lesz, és nyilván nem fogok úgy verekedni Tarával, mintha az ősellenségem lenne. - Bunyóhoz nem kell tiszta ruha - morogtam továbbra sem a legrózsásabb hangulatomban, majd kissé oldalra biccentettem a fejem, és érdeklődve méregettem a nőstényt. - Azt a fotelt told hátrébb! - intettem fejemmel a mögötte lévő bútorra. Amint megfordult, hogy eleget tegyen a kérésnek, előre lendültem, és egy pillanat alatt mögötte termettem. - Első lecke - mormoltam a tarkóját markolva -, soha ne fordíts hátat az ellenfélnek! Szemét húzás volt, tudom, de nem csak mozdulatokat kell megtanulni ahhoz, hogy valaki túlélje a harcot, hanem alapvető szabályokat is. Túlélési stratégiát, vagy mi fenét. - Onnantól, hogy felhívtál valakit keringőre, nem tévesztheted szem elől, bárki legyen is az, mert kihasználja. Löktem rajta egyet kissé durván, és hátrébb léptem. Feszült voltam, frusztrál és dühös, de nem rá. Rohadék tudok lenni, de nem fogom rajta levezetni a feszültséget. Max egy részét. Neki meg nem ártott, ha egy kicsit járatosabb az önvédelemben. - Támadj!
- A bunyóhoz tényleg nem kell átöltözni, de nem muszáj engem is összekenni... - hülye feltevés. Persze, hogy nyakig olajosan fog nekem jönni, különben mi a pláne a dologban? Hogy én mit meg nem teszek a lakbér helyett... Félre rakok mindent az útból. A kanapét, a dohányzó asztalt, a foteleket, a szőnyeget az így kialakult tér középre húzom, hátha tompít valamicskét majd a zuhanásomon... - Mi bajod van azzal a fotellel?! - komlyan nem értem, hogy miért nem jó az ott 10 centire a faltól, de ha ezt akarja, hát legyen... Megyek is, és térddel betolom koppanásik, eddigre viszont megérkezik Duncan a hátam mögé. Először azt gondolom, hogy férfiúi nyavalyját akarja kiélni azzal a székkel, mert még mindig nincs jó helyen, de aztán ráfog a tarkómra, és sorolja a leckét. - Kajla kölyök vagy Te, nem ellenség... - mormolom az orrom alatt, mikor elenged, és elhátrál. Mielőtt élnék a támadás lehetőségét, lekapom a kosztümöm, meg aztán a pulóvert is, hogy ne legyen olajos, a toppot azért már magamon hagyom. Megrecsegtetem a nyakam pusztán azért mert jól esik, meg közben gondolkozok azon is, hogyan álljak a feladathoz. Arra jutok, hogy tökmindegy, mert Duncan már számít a támadásra, én meg sügér vagyok ehhez is... szóval ki fogja védeni. Nem baj, azért megindulok felé erővel, hogy legyen mit hárítani, aztán majd lesz valahogy... Ha nem változtatott a testtartásán, akkor mellé lépek, és megkísérlem elgáncsolni valahogy úgy ahogy Liu mutatta, de ha el is érek addig a mozdulatig, maximum csak a kölyök gyenge paródiáját tudom produkálni.
Hát a kajlától jelenleg univerzumok választottak el, kölyöknek meg vén voltam. Figyeltem, ahogy nekigyürkőzött a feladatnak. A vetkőzés jó ötlet volt: egyrészt nem lesz olyan olajos, másrészt könnyebben mozog. Ripp-ropp. - Óvatosan! Ki ne törd a nyakad, mielőtt egyáltalán megütnélek - mondtam kissé gúnyosan, és vártam, hogy valahogy nekem essen. Az első számú előnye a kora volt. Bár ez még nem garantálta, hogy erősebb is. Én amióta megharaptak, verekedtem, balhéztam, aztán komolyabban is edzettem és tanultam. Róla azonban - ismereteim szerint - ugyanezt nem lehetett elmondani. Hiába, rengeteg tényező befolyásolhatja egy farkas erejét. Többek között a vérvonal. A nyavalyás! Tara végül rászánta magát, és az elképzelése nem is volt rossz, de látszott rajta, hogy a mozdulatot nemrég tanulta, nem sajátította el reflexszerűen és esetlennek tűnt közben. Brutálisan sebezhetőnek. Kitértem, és még mikor a lendület benne volt, rásegítettem, hogy elterüljön a padlón. Nem hagytam neki pihenőt, kimeresztettem a karmaim, és már támadtam is. Ha félregurult, vagy ugrott, megálltam, ha nem, elkaptam a karját és durván talpra rántottam.
- Ne szurkolj, így is elég koszos vagy már... Nah túl vagyunk a felpaprikázáson, elérkezünk a művelethez, amire én ráfogom, hogy támadás, Duncan meg megcáfolja valami köze lenne hozzá... Ugyanis rövid úton elterülök a padlón. A fejem nagyot koppan, rögtön el is kezd hangyázva bizseregni, de a fájdalomra nem várok, mert látom, hogy Duncan karmai hosszúra nyúlnak és lecsapást imitál. Legalábbis remélem, hogy imitálni akarja... Mindenesetre én az oldalamra gurulok, megemelem a lábam, és bokával térdhajlaton "legyintem" a hímet, hátha térdre rogy tőle. Vajmi keveset tudok a harcról, amivel Duncan is tisztában van. Szóval ha térdre is esik, az csak azért lehet, mert a meglepetés erejével hatottam rá. Ha így történt, én fel pattanok, és megkísérlem a földre gyömöszölni a hímet, de árgus tekintettel figyelem, mert ha támadni akar, akkor inkább hátrálok vagy kettőt.
Kezdőlap
