Az újabb kedves és szívet melengető megjegyzésére ököllel csapok a konyhapultra. A csapás az megvan, az ököl az nincsen, kínzó fájdalom hasít végig a karomban, rogyasztja be a könyököm és még az arcom is összerándul. Nagyszerű, tényleg mazochista vagyok. Ráadásul szépre színezem a falapot, csodálatos. Baromira kezd elegem lenni a helyzetből és lehet simán kidobnám a nőstényt, ha nem a lányomról lenne szó. Táncoljon másnak az idegein. - Igen, tudok róla - bólintok továbbra is morcosan és dühösen. Persze, hogy tudom, hol dolgozik Sienna, már szépen összevesztünk emiatt Duncan-nel. Hiába nem bordély, akkor sem támogatom túlzottan a dolgot, de azt hiszem ebbe nincsen túl sok beleszólásom. De hogy Misha hova akar kilyukadni, arról még mindig nincsen fogalmam. Meg akarná védeni Siennát? Oké, akkor ki vele, hogy mit kér érte cserébe. Zsarolni akarna? Csak tessék, de bökje már ki végre! Húzza az időt. És bevallom, valóban jó, hogy egy pult van közöttünk, mert lehet ismét nekiesnék, hogy nyissa már ki a száját és kezdjen végre dalolászni, de türtőztetem magam. A nagyjából félúton, a pulton lévő almákkal teli kosár mondjuk elég hívogató, de azért odáig nem süllyedek, hogy gyümölccsel dobáljam meg. Az elég.. stílustalan lenne. Úgyhogy megpróbálok várakozni, habár egy cseppet sem vagyok már türelmes, szerintem ő is hallja, hogyan csikorgatom a fogaimat. Aztán végre megszólal! Egek, megszólal! Már hiányzott a kis hangocskája. Lehunyom a szemem és mélyet sóhajtok, próbálok lenyugodni. Egyáltalán nem megy. - Michelle drága.. - pillantok végül rá - Megtennéd, hogy mellőzöd a hülye talányokban való beszédet? Kurvára nincsen kedvem használni a fantáziámat. Érdekes kijelentés lehet ilyet hallani tőlem, de bizony velem is megesik. Szeretném tudni, mi a fene folyik itt, utálok találgatni, nem véletlen, hiszen pontosan ilyen módon keletkeznek a pletykák és a tévhitek. - Milyen hülye kérdés már ez? - mordulok dühösen, mert már semmiben sem vagyok biztos, mi tartozik a témához és mi nem. Próbálok uralkodni magamon. - Amúgy meg igen - válaszolok végül, feleslegesnek érzem kitérni a válaszadás elől, talán ha nyílt lapokkal játszom, előbb megtudhatom, mi a fene folyik itt. Amúgy meg hogyne hinnék? Az elmúlt fél évem szinte csak véletlenekből épült fel. Duncan és Sienna, ennél többet azt hiszem nem kell mondanom. Kíváncsian emelem rá a tekintetem, a düh továbbra is ott lobog a kékek mélyén, amilyen jó kedvem volt az ajtón való belépéskor, pontosan annyira érzem most magam szarul.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
A feleletére némán bólintok, közben pedig nem is tudom, hogy örüljek, amiért megúsztam egy újabb sor magyarázkodást, vagy inkább sajnáljam, hogy nem én közölhetem a hírt vele. Úgy megnéztem volna azt a műsort, amikor megtudta! Tudom, borzalmas vagyok, hogy ilyen jól szórakozok mások kárán… De ha egyszer olyan, semmivel össze nem hasonlítható érzés! -Daniel, kedves… -felelek a kedves szavakra, miközben nézem, hogy veri szét a kézcsonkját még jobban a konyhapulton – ám inkább meg se szólalok… egy szemforgatással reagálom reagálom le csupán, két korty víz között, hogy miután kiürítettem a poharamat, apró koppanással helyezzem vissza a pultra. -Rendben, akkor pihentesd az agyad, még úgy is ki kell találnod valami fedősztorit, mi történt a kezeddel… -bökök a csonkjai felé, ahogy lekapok még egy konyharuhát a tartóról és felé dobom – az előző már tocsog a vértől… -Nagyszerű. -felelem, ahogy igent mond, majd ha már ennyire türelmetlen, nem is húzom tovább az agyát. Van egy olyan érzésem, hogy egy jó darabig még így is lesz min rágódnia… -Ha már lusta vagy az agyadat használni, akkor hegyezd a füled! -adom ki az utasítást, hisz valahol csalódott adott ezzel a passzív hozzáállásával, semmi játékosság, semmi együttműködés, csak türelmetlen faggatózás… Bah! Elrontja az ember örömét… -Gondolom az sem újdonság neked, hogy ismerjük a bátyádat. Már jó ideje…sokkal több időt töltött velünk, mint veled, így talán annyira nem meglepő, hogy kicsit nehezményeztük, hogy úgy döntött, lelép. Egyedül. Anchorage-ba. Nem sokkal az után, hogy az Alfánk a kölykévé fogadta, tovább adva neki a vérvonalát. Ő pedig ahelyett, hogy maradt volna, ide jött. Miattad.-nyomom meg az utolsó szót, hogy végre helyére illesszem a kirakós utolsó darabját ahhoz, hogy végre összeálljon Danielben a kép. Bár gondolom, azt még mindig nem kapizsgálja, hogy a kedves kislánya hogy kapcsolódik a képhez, így aztán tovább folytatom a felvilágosítást, lassú „körútra” indulva a lakásban, a fotel-kanapé-dohányzóasztal szentháromság körül, mint egy vészjósló keselyű. -Sienna nem csak a te lányod, de az ő unokahúga is. -világítok rá egy újabb lényeges pontra - Nem tudom, mi volt a célja azzal, hogy felvette az Orpheumba, mindenesetre elég meggondolatlan lépés volt részéről, akárcsak ez a költözés, de most adott a választás számára. Téged választ, ezzel magára hagyva a lányt a falka farkasai közt, akár egy eltévedt bárányt, igaz, így lehet, hogy egy döntéssel mindkettőtöket elveszít – gondolom, nemigen bocsájtanál meg neki, ha bármi történne a lánnyal… megsérülne, vagy ”véletlenül” ő is vérfarkassá válna… -húzódik féloldalas mosolyra a szám, milyen véletlen egybeesés lenne, ha egész véletlenül a kölyköm is Sienna lenne, akárcsak én voltam ausztrál éveim alatt – Amilyen érzékeny lelkületűnek tűnik, gondolom, nehezen viselné a kishölgy, a táncos karrierjéről már nem is mesélne, az álma úgy törne szilánkosra, ahogy az az üvegpohár, nem sokkal ezelőtt a kezeid közt. -ismét némi hatásszünet, hisz ahogy a kanapéhoz értem, a táskám után nyúltam, mint ha indulni készülnék. Így is volt, azonban még volt valami előtte… -Vagy dönthet akár úgy is a bátyád, hogy hazatér, a társai közé, a helyére. Az unokahúgához, így viszont rólad kell lemondania. Nem könnyű választás, az biztos. Te melyiket választanád a helyében? - állok meg egy pillanatra a táskában kutakodással, hogy oldalra döntött fejjel nézzek fel rá, kíváncsian, mit reagál? -Rajta tartjuk a szemünk a lányodon, és ha megpróbálnád elhozni Fairbanksből, annak mindkettőtök számára csúnya vége lesz. Erre biztos szüksége lesz még, -dobok egy kis csomagot a kanapéra, ami a lány mobilját és iratait rejti – juttasd vissza hozzá, ha szeretnél nála pár jó pontot. Szükséged lesz rá a jövőben, az biztos. Pláne, ha esetleg eljárna valaki szája… -utalok a létünk felfedésére, de akár ezer meg egy módját is mondhatnám, mi mindent tudnánk kezdeni a lánnyal. Nálunk nincs olyan hiány fantáziából, mint nála… Gondolom, nem kell sok logika hozzá, hogy rájöjjön, ezek alapján mennyi plusz információhoz jutottunk a lányával kapcsolatban, legyen szó akár személyes adatokról, akár ismerősökről, rokonokról, baráti körről. -Ha találkoznál Duncannel, add át neki az Alfánk és a falka üdvözletét. –vetettem még oda neki, majd, hacsak nem volt semmi említésre méltó reakciója vagy válasza, a táskámat a vállamra kanyarítva magára hagytam a keresztjével… démonaival.
// Amennyiben nem lenne más... akkor ezennel fájó búcsút veszek és a távozás mezejére lépek Köszöntem a játékot, egy élmény volt, imádtam! *-* A rózsaszín noteszt meg megtartom egyelőre emlékbe... //
Bárcsak ne tudtam volna meg. Bárcsak megtartott volna mindent magának. Bárcsak ne lennék részese ennek a kibaszott csatának. Bárcsak soha ne jöttem volna ide! Nem hiszem el.. A marcangoló, izzó dühöt felváltja valami egészen más.. valami keserű érzés, valami igazán fájdalmas. Kínzó üresség, egész egyszerűen nem tudok mit mondani. Talán nem is kell. Választás elé állítani valakit a legborzalmasabb dolog, de ha őszintén belegondolok, megértem őket. Hiszen hozzájuk tartozik. És joggal lehetek én a hibás mindazért, ami történt. Nagyjából fél éve tértem vissza és máris mindent felforgattam. És akkor ott van Sienna is.. Undorító dolog, hogy egy ártatlan lányt használnak fel azért, hogy elérjék a mocskos céljaikat. Hányi tudnék, szembe köpni őket, mert iszonyatos… Hiszek-e a véletlenekben. Igen, hiszek. Hiszen kell ennél nagyobb véletlen? Kapóra jött a kislány, ugye? Élvezed, hogy ezt csinálhatod, Michelle? Élvezed, mi? Elég ránézni az arcodra! Undorodom tőled. Undorodom tőletek. Az egész falkától. Eddig szimplán nem szerettem a falkákat, most már gyűlölöm! Duncan, tudod te, hogy mibe keveredtél? Hogy mibe kevertél engem? Hogy mibe keverted Siennát? Értem jöttél ide? Valóban? Igaz ez? A Raymond ügy csak fedősztori? Ó, én idióta vadbarom! Tombolni tudnék. Üvölteni tudnék. Sírni tudnék. - Nem tehetitek ezt! - préselem ki az összeszorított ajkak között, ám a szavak mögött már közel sem a félelem a domináns. Sokkal inkább a kétségbeesés. Felesleges szavak, nagyon is jól tudom, hiszen ha úgy adódik, minden gond nélkül meg fogják tenni és minden bizonnyal még csak a lelkiismeretük sem fog mocorogni. - Szerencséd, hogy távozóra fogod, különben én magam hajítanálak ki innen… - továbbra is összeszorított fogaim közül szűrődnek a szavak, a düh és a kétségbeesés olyan masszává gyűlik bennem, ami mentem megfojt.. Ehhez hasonlót soha nem értem, még akkor sem, mikor a röpke kis találkozó elején belekezdett. Bárki is azt hiszi, hogy a fizikai fájdalomnál nincsen rosszabb? Akkor tessék, szívesen cserélnék vele, csak pár másodpercre is, tuti egyből meggondolná magát. Csukódik az ajtó, eszem ágába sem jutna visszatartani. Tűnjön innen, minél messzebb, már a szagától is felfordul a gyomrom. Kétségbeesettem szántanak ujjaim maradványai a tincseimbe, teszek arra, hogy véres lesz a hajam, teszek a fájdalomra, legalább érzek valami mást is a perzselő ürességen kívül. Kínomban ragadom meg az almákkal teli tálat, hogy az ajtónak vágjam, ahol pillanatokkal ezelőtt Misha alakja tűnt el. Az edény ripityára törik, egy-két alma az ajtónak csapódástól szétrobban, a többi megnyomorítva, ütődötten gurul szét a helyiségben. Artikulátlan üvöltésem feszül a falaknak, félő, hogy a hangszigetelés ellenére is az egész ház beleremeg. Átadom magam az érzésnek. Tombolok. Zúzok. Amit csak érek. Törnek a székek, ahogyan a pultnak csapódnak, a másik a szekrényben végzi, mely földre köpi tartalmát, a megannyi tányér szilánkjaira törik. Borul a kanapé, szakad az anyag, a padlót megtépázott szivacsdarabok lepik el. Öklöm csapódik a falra helyezett tükörbe, milliónyi darabra robbantva a fényes felületet. Szilánkok állnak az arcomba, ékelik magukat a bőrömbe, marcangolják még inkább szét az így is cafatos kézfejem. A dohányzóasztal a sarokban ér földet, üvegfelülete ezernyi darabra törve terül el a földön. Mindent széttépek, mindent széttörök, amit csak érek.
A második üveg whiskyt tartom a kezemben, pontosan azt, amit Connortól kaptam. Ne haragudj, Kisfarkas, neked akartam meghagyni, de az élet sajnos máshogy alakult. Kezemmel támaszkodom meg a dohányzóasztal maradványain, alattam a szilánkok ropognak, az sem érdekel, hogy pont abban a sarokban telepedtem le, ahol a kisasztalt érte csúfos végzete. Tudom, hogy a pia nem old meg semmit, de talán kis időre felejteti a dolgokat. Vagyis ezt hittem. Mert most, hogy részegre ittam magam, csak sokkal erősebbek az érzelmek. Sokkal erősebb a fájdalom, a kétségbeesés. Sírok. Nem tudom, mit tegyek. Gyenge vagyok. Elbuktam. Ismét kicsi vagyok, mérhetetlenül kicsi, egyedül a világgal szemben, egyedül a falkáva szemben. Mintha csak az apám lenne. Minden félelmem megtestesítője. Szétmarcangolt kezemmel törölném le a sós cseppeket, de csak összekenem az arcom, karmazsinnal maszatolva el a kétségbeesést és a fájdalmat, vérrel pecsételve esetlen gyengeségem.
// Iszonyatosan köszönöm a játékot! IMÁDTAM!!! <333 //
Beszélnünk kell. Most! A büdös zoknidat ne mossam ki esetleg? És ezt is úgy raktam össze, hogy az eredeti SMS valahogy így nézett ki: bSzélünkmkeel. Msom!t. Egy kibaszott dekóder vagyok. Nem mellesleg az éjszaka közepén, és annyi szerencséje volt, hogy ki kellett mennem hugyozni, az üzenet pedig akkor ért, amikor visszavetődtem volna az ágyba. Próbáltam felhívni, hogy ne szórakozzon velem, de nem vette fel, és ezen a ponton egy kicsit kezdtem aggódni. Magamra cibáltam pár göncöt, meg a bőrdzsekimet, felkaptam a bukósisakomat és már mentem is. Ötletem sem volt, hogy mi a fene történhetett, abban sem voltam biztos igazság szerint, hogy otthon kéne keresnem, mert helyszínt azt nem írt még kódolva sem. Más tippem is volt azt illetően, hogy hol a kisfaszomban lehetett, de itt kezdtem, hátha alapon. Bejött. Leparkoltam, sietősen nyomtam be a kapukódot, türelmetlenül hívtam a liftet, ujjaim a bukósisakon doboltak, energiáim pajzs nélkül, szabadon keringtek körülöttem, Daniel után tapogatóztam, hogy valóban itt volt-e, vagy vakvágány és mehetek inkább a Pitbe kérdezősködni. A lakáshoz közeledve megéreztem zavaros energiáit, amik cseppet sem nyugtattak meg, ám egészen a belépésig nem is sejtettem, hogy ez pusztán a jéghegy csúcsa. Ahogy felmértem a terepet, úgy váltak el ajkaim kissé egymástól, ám nem pusztán a lakás állapota volt az, ami egy pillanatra mozdulatlanná dermesztett. A szagok... alkohol, vér és... a falka... Michelle... Az éjfekete farkas megmoccant bennem, érdeklődve nyújtóztatta energiáit, a nőstény után kutatott kíváncsian. Egy falatnyi otthon, egy cseppnyi falka, egy kevés közelmúlt. De sehol sem volt már, így maradnom kellett mindannál,a mit a jelen hordozott és ami kibaszottul nem tetszett. Alkohol és vér. Mordultam egyet, ahogy elindultam a földön ücsörgő hímhez, mint a káosz valószínűsíthető okozójához. Nem volt rajta sérülés a kezét leszámítva, Misha vérét sem éreztem, szóval a felfordulás nem egy heves harc hozadéka volt. Másnak kellett történnie, olyasminek, amit az öcsém italba akart fojtani. Szerettem volna az arcába vágni, hogy most pontosan úgy fest, mint az apánk, de lenyeltem a sértést. Borzalmasan festett, nem csak a pia miatt - az energiái... most már kezdtem sejteni, hogy az én közelemben mit érezhettek általában a hajdani falkatársaim. Pár másodpercig nézegettem, majd a konyhába mentem, előkerestem egy kisebb edényt, amit megtöltöttem hideg vízzel, visszamenve hozzá pedig a fejére loccsantottam. - Hé, nézz rám! - legyeztem kicsit az arca előtt, kék szemem szigorúan villant, amint pillantása elkapta az enyémet. Ha láttam rajta, hogy felfogta, ki vagyok, akkor félretettem az edényt. - Gyere! Baszottul nem tudom, mi történt, de ilyen állapotban nem is fogom megtudni. Bevezényeltem a fürdőszobába és nekem édes mindegy volt, hogy kád, vagy zuhanyzó, betettem és ráengedtem a vizet. Rám is jutott a hideg vízsugarakból de nem foglalkoztam vele, pár percig folytattam a vizet, hogy ha a pia szagát nem is, is a részegség egy részét elmossam. Akkor zártam el a csapot, amikor úgy ítéltem, hogy valamivel használhatóbb állapotban van, mint érkezésemkor, de ekkor se mondtam semmit. Leültem vele szembe a csempézett fal tövébe, térdeimet kissé felhúztam, karjaimat azokon pihentettem és úgy néztem rá. Vártam. Kivételesen sürgetés nélkül.
- Kussolj már! Igen, konkrétan a telefonomra üvöltöttem rá, de sajnos nem hallgat rám és az sms megírása után túlságosan messzire hajítottam, elmászni érte pedig képtelen vagyok, úgyhogy hallgathatom azt a szar alapcsörömpölést, amíg végre abba nem hagyja. Tudtam, hogy fel fog hívni, de nem akartam vele beszélni. Legalábbis nem telefonon. Ez olyan dolog, amit nem telefonon intéz az ember. És nem mellesleg… szükségem volt valakire. Igenis fontos nekem a bátyám, pontosan emiatt nem tudom, hogy mi a francot csináljak. Milyen jó, hogy az alkohol elűzte a gondolataimat, így csak a tompaság és a mérhetetlen fájdalom és keserűség maradt számomra. Fogalmam sincsen, mennyi ideig ücsörgök ott, talán valamiféle alvást is produkálok, így nem meglepő, hogy abszolúte nem figyelek fel arra, hogy a bátyám megérkezik. Vagyis mintha valami kapargatná a bőrömet, de a kuszaságban nem tudom hová tenni az érzést. - Kurva anyádat! - hördülök fel dühödten, amikor a vizet a fejemre kapom, dühösen csapkodni kezdek a karjaimmal, aminek két eredménye lesz. Először is a piát nekivágom a falnak, ami ennek eredményeként széttörik, a pia kifolyik, a szilánkok szétrepkednek. Fasza, am nem zúztam még össze elég mindent. A másik pedig, hogy a sérült kezem is nekivágom valaminek, hogy az Duncan, vagy fal, vagy a dohányzóasztal, arról fogalmam sincsen, de rohadtul fáj és fel is mordulok. De a hatás megvan, felemelem a fejem, főleg amikor azt a repkedő valamit látom a szemem előtt. Aztán a kékség, ami először csak egy hatalmas paca, majd szépen lassan formálódik, míg a végén felismerem a pupillát is a közepén. - Duncan… - nyögöm sokkal szelídebben, elkínzott szóként, mintha nem is tudnám, hogy örüljek, vagy sírjak azért, mert megérkezett. Nem tudok mit mondani azonban, mert felnyalábol, nekem pedig semmi erőm ez ellen küzdeni. Mintha még valamit motyognék arról, hogy tegyen le, nekem ott jó volt, de mivel én magam sem értem, szerintem ő sem fogja, így rövid időn belül már a kád hűvösségét érzem magam alatt, majd a vizet, amint kíméletlenül zúdul rám, hogy lemossa a vérem és elűzze a tompaságot elmémről. Kurvára csípi a sebem, biztos rohadt para amúgy, hiszen alig egy-két húscafat maradt csak a csontjaimon, a vérem alatt bizony az fehérlik. Jobb is, hogy nem látom, mert tuti kidobnám a taccsot. Ismét kiáltok, artikulátlanul, mert fáj, mert kínoz, mert iszonyatos. Mert nem akarom. A hideg, a víz, a megtestesült pokol j néhány percen belül azonban eléri, hogy valamilyen szinten kijózanodjak. Újabb néhány perc telt el azzal, hogy csak fújtatva lihegtem, majd végül ráemeltem a tekintetem. Elgyötört, megkínzott, kétségbeesett kékjeim. Ismét realizálódik bennem, hogy kit is látok és Duncan-ről egyből Sienna jut eszembe. - Sienna - próbálom kinyögni a nevét, de fogalmam sincs, mennyire sikerül érthetően, így újra megpróbálkozom vele - Sienna.. Hol van? Hol van Sienna? - egyre inkább belelovalom magam, a kád szélébe kapaszkodva próbálok felülni, mintha csak menni akarnék - Hol van?! - nem állok messze az újbóli ordibálástól, szavaimat Duncan-nek címzem, de szinte választ sem várva sóhajtok fel és dőlök el oldalra, a csempe felé. Fejemet a hideg lapnak támasztom és olybá tűnik, hogy lenyugszom valamennyire, de ismét várnia kell, mert ezúttal is szükségem van egy kis időre. Lehunyom a szemem, ám még mielőtt azt hinné, hogy elaludtam, kinyitom őket és rá nézek. A tekintetét keresem. - Miért jöttél ide, Duncan? - teszem fel az első kérdést, halkan ejtve ki a szavakat. Nem a mostra célzok, áh, dehogy. Úgy egészében Anchorage-re gondolok - Csak Ray miatt? És kérlek, őszintén válaszolj. Tudnom kell. Hallani akarom, hogy miattam jött-e. Tudnom kell, hogy Michelle szavai igazak voltak-e. És nem azért, mert melengetné lelkemet az információ. Egész egyszerűen csak tudni akarom, hogy miattam hagyta-e el a falkát, hogy Michelle vádjai igazak voltak-e. Szeretném, ha nem így lenne, ha mondhatnám, hogy Michelle hazudott, de igazándiból az semmin sem változtat. A java csak ezután jön, ez pusztán az én javamra szolgál. Maga a tudat, nekem ebben a pillanatban, először csak ez számít.
~ Don't play dead 'cause maybe Someday I will walk away and say You disapoint me ~
Káromkodására egyetértően bólogattam. Igen, anyánkra valóban illet ez a leírás, bár azt hiszem, jelenleg a témát érintő egyetértésem izgatta a legkevésbé. Sérült karját hadonászás közben a dohányzóasztal roncsaiba vágta, egyébként is szarul nézett ki, ahogy le volt marva róla szinte minden hús, így nem lepett meg, hogy ez sem érintette valami jól. Összetört üveg, szilánkok miatt, mér erősebb piaszag, ami szinte marta az orrom, már-már rosszul voltam a jelenet deja vu érzetétől. Rám nézett, felismert, nekem pedig egyelőre ennyi elég volt. Összelapátoltam harmatgyenge tiltakozását egy "hát hogyne" megszólalással lerendezve és bevittem a fürdőszobába. Nem akartam így látni, nem csak most, egyébként sem, még ha egy féktelen buli miatt lett volna az egész, oké lenne, de így, hogy érzem mindezt a bőzös-ragacsos szart az energiáiban, hát így nem fasza. A víz csípte, marta a sebét, egyelőre nem vettem ki a víz hatósugarából, hagytam, hogy némileg kimossa, később úgyis kell még piát vesztegetni rá. Kifejezéstelen arccal asszisztáltam pillanatnyi fizikai sanyargatásához, egészen addig, amíg a józanság árnyéka fel nem sejlett alkoholgőzös tekintetében, akkor aztán elzártam a vizet és leültem. Volt sejtésem, hogy mi lehetett a kapocs Michelle látogatása, a szétzúzott lakásberendezés, Sienna és köztem, de ha már itt volt az öcsém, nem bocsátkoztam feleslegesen elméletekbe, mert reményeim szerint ki fogja bökni, ha már egyszer ide hívott. - Ma fellépése lehet, valószínűleg a GoldenWolfban van - feleltem színtelen, tárgyilagos hangon zaklatott, sürgető kérdésére. - Sebastian vigyáz rá, ne aggódj. Miért éreztem azt, hogy ez Misha látogatása után nem fogja különösebb biztonságérzettel eltölteni? A kérdésére nem változott rajtam semmi, egyfelől mert nem volt miért, másfelől, ha lett is volna, elég zűrbe és kínos keresztkérdések tüzébe kerültem már viszonylag röpke életem során ahhoz, hogy ilyen helyzetben ne áruljam el magam. Van, amikor képtelen vagyok fékezni magam, hiába mindig van hova fejlődni. Nem feleltem azonnal. Elkínzott arcát figyeltem egyelőre részvétlen tekintettel - az semmin nem segített volna, elkezdek sajnálkozni vagy babusgatva pátyolgatni. Itt voltam, amit tudtam megtettem és meg is teszem érte. - Miatta és miattad - feleltem, leengedett pajzsom pedig gondoskodott róla, hogy érezhesse jelenleg talán tompa érzékelésével is az őszinteséget. - Azt viszont nem tudom megmondani, hogy ha egyikőtök nem lenne, akkor is itt kötök-e ki. Közös munkátok volt, kellett a te felbukkanásod és az ő provokációja. Ez volt számára a teljes feleletem, ahogy mindenki más számára is. Felálltam, majd lehajoltam hozzá, hogy ép karjánál fogva felhúzzam. Amíg még félig bódult, tehetetlen állapotban volt, addig kellett segítenem neki, mert éltem a gyanúval, hogy ez a beszélgetésünk sem lesz olyan kimenetelű, aminek a végén ugyanígy hagyná, hogy támogassam. Bár esetünkben sose lehetett tudni. - Kiviszlek és ellátlak, oké? Közben pedig áruld el, mi a francot akart tőled Michelle. Ha továbbra is csak annyi ellenállást mutatott, mint eddig, akkor vissza kicipeltem, egy időre letettem a földre, amíg valami ép fotelt nem találtam, vagy inkább a kanapét helyeztem vissza és arra "dobtam" őt. Utána maradt az alkohol keresés, hogy végül lelocsoljam a szétcsócsált karját. Kurva jól nézett ki, reméltem, hogy nem akart Daniel kíváncsiskodni és megnézni, mert okádékfeltakarítást viszont már nem vállaltam volna. Így is elég szag terjengett a lakásban, addig pedig, amíg körülötte pattogtam, mint valami elcseszett nővérke, nem nyithattam ablakot sem.
„Valószínűleg a GoldenWolfban van.” Csodálatos. Mert Sebastian aztán kurva sokat ér, ha egy egész falka akarja megkaparintani. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy ma este még tuti nem lesz semmi baja. Legalábbis rohadtul remélem. Édes Istenem, mi a francot csináljak? Habár a válasza egy cseppet sem nyugtat meg, nem válaszolok. Energiáim kavarognak csupán körülöttem, ebből érezheti, hogy a válasza egyáltalán nem tetszik és ha lenne még valamennyi erő bennem, akkor tuti leállnék vele vitatkozni. De igazándiból semmi értelme, úgyis el fogom mondani, hogy mit gondolok, egész egyszerűen csak tudnom kellett. Ahogyan ezt az egész költöződ dolog mögött álló okot. Keserűen nevetek fel a választ hallva, még a fejem is felemelem, hogy aztán kicsivel több erőt belevíve a mozdulatba ejtsem vissza a csempére. A fejeléstől azért még messze van, de kellőképpen fáj és tisztítja az elmémet. - Pompás - fejezem ki nemtetszésem a dolgot illetően, de ennél többet egyelőre erre sem reagálok. Amit akartam, azt megtudtam. Legszívesebben most azonnal összecuccolnék és elhúznék innen a fenébe. Csakhogy nem lennék képes itt hagyni azokat, akik fontosak nekem. Tessék, ezért nem akartam soha semmiféle kapcsolatot, mert azok a személyek, akik fontosak és számítanak, gyenge pontot jelentenek, zsarolhatóvá válsz tőlük és máris megvan a baj. Esetemben erre most tökéletes példát kaptam. - Számítana valamit, ha nemet mondanék? - vágom neki a cseppet sem kedves kérdést, ha az előző szűkös reakcióimból nem vált volna egyértelművé, hát ez még hozzádob akkor egy picikét; bizony, bátyó, javarészt a te érdemed, hogy ez történt. Nem fogom rákenni az egészet, mert együtt hoztuk össze, azzal elindítottam a lavinát, hogy meglátogattam, a többi pedig csak jött magától. De akkor dühös vagyok rá. Kellett neki otthagyni a falkát egy szaros fogadás miatt! Meg miattam. Ez a legrosszabb az egészben. Hiszen eddig is megvolt nélkülem, akkor most mi változott? Képtelen vagyok ellenkezni, csupán szavaimmal fejezem ki ellenállásom, egyébiránt hagyom, hogy ismét felnyaláboljon, kiszedjen a kádból és kivigyem a romos helyiségbe. Csöpög rólam a víz, kezeimből még mindig ömlik a vérem. Csodás. Bizonyára szívet melengető látványt nyújthatok. Nem tudom pontosan, hogyan zajlanak egymás után az események, de végül valami puha ülőalkalmatosságon végzem, hogy pillanatok múlva ismét megcsinálja azt, amit az előbb. Ismét kiáltok, fejem préselném a kanapé anyagába, hogy elnyelje fájdalomtól rezgő hangomat, kellemetlen lenne, ha a kíváncsiskodó szomszédokkal is számolnunk kellene. Bár kit érdekel, majd Duncan lerendezi őket, ha úgy adódik. Zihálva, fújtatva süppedek az anyagba, fejem hajtom a háttámlára, lehunyom a szemem. Kibaszottul fáj. A víz semmi volt az alkoholhoz képest, kezeim remegnek, a karfára sem merem lerakni őket, mert félek, bármi hozzájuk érne, csak még rosszabbá válna a kínzó, égető érzés. Ismételten időre van szükségem, amíg észhez térek, amíg a fájdalom ismét jóval lejjebb tornássza az alkohol építette gátat az elmém körül. Rápillantok, megpróbálom felemelni a fejem. - Michelle üzenetet hozott - kezdek bele a magyarázatba, nehezen állnak össze a gondolatok a fejemben, hiszen annyi mindent akarok mondani, mégsem tudom, hol és hogyan is kezdjek bele - A falkádtól. Az Alfádtól. Olyan undorral ejtem ki az utolsó két szót, amennyire jelen pillanatban csak képes lehetek. Gyűlölöm őket. Undorító, amit csinálnak. Problémájuk van velünk? Akkor intézzék el, de tisztességes módon, Siennát kihagyva mindebből. - Szükségük van rád, Duncan. Te oda tartozol - csendesen folytatom a gondolatmenetet, majd megemelkedik kissé a hangom, számon kérővé válik - Hogy gondoltad te azt, hogy ott hagyod őket egy hülye fogadás miatt? A saját becsületed fontosabb, mint a falkád? Mint az Alfád, aki amúgy nem mellesleg a Teremtőd is? Vádaskodom és válaszokat akarok hallani, mert habár ez a dolog egyszer mintha szóba került volna, de soha nem erről az oldalról próbáltam megközelíteni. Mindig csak a saját szemszögemből néztem, most tessék, a másik irányból szemlélem a dolgokat. A falka szemszögéből. - És hogy én is közrejátszottam benne? Kit érdekel? Eddig sem voltam részese az életednek, ahogyan te sem az enyémnek. Nem adhatsz fel mindent csak azért, mert én felbukkanok. Neked ott van az életed, Duncan! Te oda tartozol, nem pedig ide! Fájó kimondani mindezt, de sajnos így van. Michelle-nek ebben nagyon is igaza volt. Egyelőre elég lesz csak ennyi, elképzelhető, hogy már ezzel is túlságosan kiakasztom. És ha pattogni kezd, akkor majd jöhetnek a fincsibb érvek. A zsarolás része. Mindenesetre azokat csak a végső esetben osztanám meg, sokkal egyszerűbb lenne, ha nem tudna arról, hogy mire lennének képesek csak azért, hogy visszakapják. Hogyan tekintete rájuk ezután? Nem szeretném, ha elveszítené bennük a hitét. Ha nem bízna bennük. Most már értem és igazándiból legszívesebben kiröhögném magamat, amiért elsőre nem esett le. ”Tudod, hogy van ez. Az egyik elbukik, hogy a másik élhessen…” Most már tudom. Ahhoz, hogy ők élhessenek, nekem kell elbuknom.
- Az számítana, ha nem duzzognál, mint egy öt éves kislány - mordultam nemtetszően, mert az egy dolog, hogy nem kellemes a válaszom számára, de az a másik, hogy vagy kinyögi kerek-perec, mi a franc baja van, vagy inkább hallgasson, amíg össze nem szedi magát értelmesebb, bővebb válaszhoz. Az ilyen elejtett, mufurc megjegyzéseket sosem szerettem. Kivittem, ha már Őfelsége nem tiltakozott egyenesen, és elintéztem némi plusz fájdalmat neki a hamarabbi felépülés reményében, miközben ostoba módon még mondogattam neki, hogy mindjárt kész, nyugodjon meg. Miután végeztem, magamnak is kerítettem egy fotelt - eszem ágában se volt mellé telepednem -, majd kinyitottam az ablakot, hogy a hideg levegő jótékonyan felfrissítse az állott szagokat, végül leültem vele szemben. Beszélni kezdett, én pedig feszülten figyeltem, úgy lestem minden szavát, mint ahogy a vadat szoktam vadászat közben. Farkasom felkapta a fejét a falka és Castor említésére, egyre kevésbé tetszett ez az egész, nem értettem, hogy miért Michelle-lel üzent, hogy miért és mivel akasztották ki Danielt... "Hol van Sienna?" "Pompás." Támadt egy sanda gyanúm, s ha akár egy töredéke is beigazolódik, arra nem feltétlenül lennék képes úgy reagálni, ahogyan azt Ethan hiszi, vagy esetleg elvárná. - Az már nem a falkám és ő már nem az Alfám. - Kiléptem, nem falkatagként jöttem ide. Összehúzom a szemem a szükségük van rám résznél, majd tekintetem szinte zord lesz, ahogy hallgattam számonkérését. Amihez mellesleg kibaszottul nincs joga, megítélésem szerint. - Érdekes módon eddig nem zavart, hogy itt vagyok, ha jól emlékszem múltkor örültél is neki! - vágtam vissza morgós hangon, mert azért álljon meg a menet! - Azért hihetetlen vagy. Valaki tesz nálad egy kellemetlen látogatást és már összecsinálod magad, vissza akarsz küldeni - álltam fel a fotelből és mászkálni kezdtem, amikor pedig konkrétan megmondta, hogy szerinte én hova tartozom, teljes erőből rúgtam fel a nemrég felállított fotelt. - Ez. Az. Én. Életem. te pedig, aki ki tudja, mióta nem voltál falkában, ne akard nekem megmagyarázni, hogy mennyire szar nekik nélkülem, vagy mennyire helytelen, amit tettem. Erre az egész ide-oda tartozok, minek rúgom fel az életem miattad dologra meg gondoltál volna akkor, amikor beállítottál az orfeumba bassza meg! - kiabáltam a végére, eddig tartott a közönyös nyugalom... - Nem én kértem, hogy jelenj meg, hogy mondd el, ki vagy, te nem kérted, hogy jöjjek ide, szóval azt hiszem, kvittek vagyunk valamilyen szinten. Saját magam és miattad otthagytam a falkát, a Teremtőmet, ahogy azt voltál szíves az eszembe juttatni, és most azt várod, hogy húzzak vissza a picsába, mintha mi sem történt volna? Minek nézel te engem? És mi a faszomat mondott Michelle? Egész eddig kurvára nem számított neked, mennyire érinthette érzékenyen a falkát a távozásom, most meg hirtelen kibaszott fontos lett. Hallani akarom, hogy mivel szaratott így be. Tekintve, hogy az én hovatartozásom is terítékre került, azt hiszem, jogom volt ehhez. Nagyobb összeget mertem volna tenni ezek után arra, hogy mivel sikerült őt megfogni és így mivel akarnak engem is esetlegesen megszorongatni, kellően rájuk... rá vallana. De hallanom kellett, biztosra akartam menni, s nagyon reméltem, hogy egyenes választ fogok kapni tőle. Bár lassan kezdtem úgy érezni, hogy bármi is lesz ennek a bájcsevejnek a vége, nem úszok meg egy randit Mishával.
- Kár, hogy ezt csak te gondolod így.. - mormogom az orrom alatt az első megjegyzésére, miszerint az már nem az ő falkája és nem az ő Alfája. Lehet ő úgy véli, hogy kilépett és vége, de a másik oldalról sajnos nem ilyen egyértelmű az ügy. - Persze, hogy örültem, hogy itt vagy! - nevetek fel egy cseppet sem őszintén, ám annál inkább hitetlenül - Kellemetlen látogatás? Szerintem csak úgy szimplán kellemetlen volt? - vágok vissza, majd pillantok körbe a helyiségen. Oké, hogy néha igenis ki tudok akadni és tudok őrültséget csinálni, ha elpattan az agyam, de előfordult már olyan, hogy szimplán dühből egy egész lakást szétvertem? Hm? Na ugye, hogy nem. Akkor azért csak nem olyan szimplán kellemetlen látogatásban volt részem. A megkezdett első mondatot pedig nem fejezem be. Nyilván örülök, hogy itt van, de vannak olyan helyzetek, amikor sajnos kénytelen vagyok magamat a háttérbe szorítani. Gyűlölöm, hiszen eléggé egocentrikus vagyok, beismerem, de most.. most a lányomról van szó, akit alig pár hónapja ismerek, de akkor is megkedveltem és akkor is.. hozzám tartozik. A fotel felrúgására nem reagálok semmit, had tomboljon csak, engem nem zavar, a szavai annál inkább. Megborzongok, mert egyrészt azzal, hogy kinyitotta az ablakot úgy, hogy csurom vizesen ücsörgök, nem túl kellemes, tekintve az odakint röpködő mínuszokat, de legalább kijózanít. A másik meg.. Hihetetlen, hogy így közelíti meg ezt az egész dolgot. És még én viselkedem úgy, mint egy ötéves kislány, amikor ő meg most kezdi el húzogatni, hogy ki mit csinált. Kurva jó, gratulálok. Újabban csak nevetni tudok, rajta, az egész helyzeten, saját magamon. Hitetlenkedő, kétségbeesett érzelmek kerülnek felszínre a rövid kacaj képében, mintha megőrültem volna, tisztára úgy tűnhet. Lényegében így is van. - Michelle megfenyegetett, bassza meg! - török ki aztán végül és legszívesebben én is járkálni kezdenék, sőt, egyenesen ő kezdeném el lökdösni, hogy fejezze be a hisztizést és próbáljon meg racionálisan gondolkodni. De sajnos a fizikai állapotom egyiket sem engedi meg. Újabb dolog, amiért menten fel tudnék robbanni. - Szerinted miért érdekelt annyira, hogy hol van Sienna, hm?! Felvetted az Orpheumba, oké, elfogadtam, mert nem bordély. De arra nem gondoltál, hogy a drága _volt_ - szándékosan nyomom meg a szavacskát - falkád tulajdonában áll? - természetesen őt vádolom, holott nekem is eszembe juthatott volna, hogyha Duncané a hely, akkor valószínűleg a falkához tartozik - És ne mondd azt, hogy Sebastian majd vigyáz rá, mert mi a faszt fog csinálni, ha egy egész falkányi farkas ront be, hogy megkaparintsák a lányt? Cigi kell. Most azonnal. Feltápászkodom, a hideg és a kezemben pulzáló fájdalom észhez térített annyira, hogy legalább erre képes legyen. A konyhába sétálok, valahol a pulton ott kell lennie egy doboznak. A földön meg is találom, öngyújtót szerzek hozzá, aztán az ablakhoz vonszolom magam a zsákmányommal. Cigi a szájba, habár ez is kellemetlen és elég nehéz feladat, de a bajom inkább az öngyújtóval gyűlik meg. Amíg én ezzel szarakszom, hagyom, hogy gondolkodjon, hátha magától is összeáll a kép. Iszonyatosan fáj, ahogyan próbálkozom és így sem sikerül megnyomni azt a szaros gombot, úgyhogy dühömben az egész szart kihajítom az ablakon, miközben dühödten kiáltok egy újabbat és csapok kezemmel az ablakpárkányra. Vérem fröccsen, éget a fájdalom, de nem érdekel. Dühös vagyok, energiám orkánként kavarog körülöttem. - Választás elé állított, Duncan! Vagy engem választasz, hátrahagyva Siennát, akivel ezek után ki tudja, mi történhet, ha a farkasok mancsai közé kerül. Legjobb esetben valakinek csak eljár a szája, de bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha valakinek hirtelen Teremteni támad kedve! - továbbra is ordibálok, próbálom magam visszafogni, de rohadtul nem megy. Mély levegő. Nyugalom. - A másik lehetőség pedig, hogy visszamész oda, ahová tartozol - sokkal nyugodtabban ejtem ki a szavak, azaz jobban mondva préselem ki őket az összeszorított fogak közül, mindvégig a bátyámon tartva összehúzott szemeimet. Ha ezt az opciót választja, valószínűleg mondanom sem kell, hogy mi lesz. Engem veszít el, mert ha ezt átvészeljük hót ziher, hogy nem fogok itt maradni. Fogom Siennát és olyan messze húzok ettől az őrült bagázstól, amilyen messzire csak lehet.
Nem épp bizalomgerjesztő kacagásban tört ki, vacogása közepette, s amint kifakadt, inkább mentem, hogy becsukjam az ablakot. Véletlenül se halljon innentől senki semmit, nem érdekelt, milyen magasan voltunk, vagy ennek mennyi lehetett a reális esélye, akkor sem akartam. Ijesztő, de ahogy kimondta, hogy megfenyegették, elpárolgott a feszültségem, mert pontosan az történt, amire a jelek alapján tippeltem, innentől pedig... minek idegeskedjek? Én tudtam, hogyan jöttem el onnan, éppen ezért nem aggódtam soha egy pillanatig sem. - Nekem a lányom van ott - közöltem csendesen, mintegy mellékesen, holott egyáltalán nem volt az, csupán rá akartam világítani egy s más dologra. - És Sebastian is falkatag. - Ezzel most gondolom kurvára megnyugtattam. Figyeltem, ahogy cigiért ment, és ahogy láttam, hogy nagyon boldogult az egésszel, vissza kinyitottam az ablakot, ami mellett eddig szobroztam, mint egy rohadt ablakőr. Nem kellett csalódnom, pár másodperc elteltével már repült is az öngyújtó meg a cigaretta, s miután szabadok lettek, becsuktam utánuk az ajtót. A párkányra csap, energiái ebből a közelségből még zavaróbbak, bár az enyéim se meghitt éjszakába illőek. Üvölt, dühödt haragja az arcomba tolakszik, de nem hátráltam tőle, csak hallgattam, szám sarka megrándult a fenyegetés hallatára, a választás elé állításnál pedig nem tudtam magamat tovább türtőztetni. Nevetésben törtem ki, igazi, jóízű nevetésben, amit valószínűleg nem tudott hová tenni, sőt, talán még fel is basztam vele. Vállon lapogattam, majd a konyhába mentem, hogy valami ihatót keressek, ha találtam ilyet, kiszolgáltam magam és neki is öntöttem. A pultra könyökölve néztem rá, valószínűleg nem jött utánam, és az járhatott a fejében, hogy mennyire zakkanhattam meg. - És mi lesz ha beharapják, vagy megölik? - kérdeztem tárgyilagos hangon. - Nem lesz tovább mivel zsarolniuk utóbbi esetben, előbbiben meg ugyanúgy fennáll annak a lehetősége, hogy odacsörtetsz és esetleg megöleted magad, azzal pedig megint nincsenek előrébb egyikünket illetően sem. Tudod mitől tud kurva jól működni egy zsarolás? Attól, hogy reális veszélyt hordoz magában, hogy megfélemlíti azt, akit kell. Őszintén szólva jelengeg nem tudom, hogy téged akarnak-e megszorongatni, vagy engem, esetleg egymásnak ugrasztani minket - de én kibaszottul élvezem, akkor is, ha nem lenne szabad, csakhogy ezt nem mutattam ki inkább -, de szerinted mi lesz, ha visszamegyek? Leszállnak rólatok annak tudatában, hogy veletek sakkban tartható vagyok? Vagy szerinted hogyan vennének vissza, hogyan viszonyulnának hozzám? Biztos nem várnának tárt karokkal és ez sem garantálja, hogy megkapod értem cserébe Siennát. Csak azt, hogy lesz még valaki a mancsukban, akivel alkalom adtán megszorongathatnak. Nem féltem, talán azért sem, mert a módszer régi, kedves ismerősként köszöntött, még úgy is, hogy ezúttal ellenem, ellenünk irányult. Ebben nőttem fel, bassza meg, valahol szánalmas is volna, ha mindettől összecsinálva magam kullognék vissza kegyelemért könyörögve az unokahúgomnak és az öcsémnek. Mélyebben lennék, mint valaha. Ismerem Castort, legalábbis nagyon remélem, hogy valóban így van és nem lőttem mellé az alatt a több, mint százharminc év alatt. - Mit szeretnél, hm? Mit vársz tőlem, öcsém? Menjek vissza kuncsorogni értetek? Úgy is kérdezhettem volna, hogy álljam-e helyette ismét az ütéseket, ám ezt nem éreztem fairnek. Egyébként sem voltam már indulatos, a kérdéseim is nyugodtan hangoztak el, a válaszára pedig őszintén kíváncsi voltam. Mit akart most, mi volt az, ami szerinte tőlem ebben a helyzetben elvárt lett volna. Pofátlanul lecsupaszítva: ki választana? Engem, vagy a lányát? Ugyanolyan vagyok, mint ők, hiába, nem tagadhattam meg a közeget, amiben eddig szocializálódtam, a gondolkodásmódom nem hazudtolta meg őket. Ez nem tudom, mit fog jelenteni Daniel számára, de rajta állt, hogy elfogadja és hisz nekem, vagy undorodni fog és leköp azért, amit tudok. - Tényleg el akarsz küldeni?
Neki a lánya van ott? Farkas kölyök, méghozzá a falka tagja. Ennek kellene megnyugtatnia? Rohadtul nem érdekel, mert nem azzal fenyegetőznek, hanem az én lányommal. És igen, lehet önző vagyok, de amíg így haladnak a dolgok, ahogyan most és nem Anne kerül a céltábla közepére, addig magasról teszek rá. Hogy Sebastian falkatag? Kurva jó, de tényleg! Duncan, te most arra játszol, hogy még inkább felhúzd az agyam? Mert akkor közlöm, hogy rohadt jól haladsz vele. A hab a tortán a röhögése. Fogalmam sincsen, min nevet. Egyáltalán nem érzi a helyzet súlyosságát? Vagy mégis mi a franc baja van? Egyetlen egy szerencséje van, illetve nekem is egy van. Az, hogy a kezem olyan állapotban van, amilyenben. Merthogy ha nem így lenne, akkor tuti nekimennék és nem tudom, abban az esetben ki járna rosszabbul. - Te tényleg ennyire érzéketlen pöcs vagy? - teszem fel a kérdést szinte rögtön az övé után. Mi lesz ha beharapják vagy megölik? Hallod te, hogy mit beszélsz? Nem is tudok mit mondani erre, álmomban nem gondoltam volna, hogy ez lesz a reakciója erre az egészre. A nevetés, a szavak, a pofátlan nyugalom. Vagy én vagyok a totál zakkant, vagy pedig ő, nem tudom eldönteni. Nem válaszolok, mert akármennyire is félek beismerni, de tényleg igaza van. A hátam vetem a falnak, hogy guggolásba csússzak, majd egyetlen lépés és már a fal tövében ülök. Felhúzom a térdeimet, könyökömmel támaszkodom meg rajtuk, hogy ujjaim maradványaival túrjak a tincsek közé és ilyen módon támasszam meg a fejem. Szarok a fájdalomra, legalább érezteti velem, hogy még élek és ez sajnos nem egy rohadt rémálom. - Nem tudom, mit akarok, Duncan.. - ismerem végül be, éljen a határozottságom. Nem akarom beismerni, hogy neki van igaza. Hogy megint neki van igaza. Hogy megint ő képes arra, hogy reálisan végiggondolja a dolgokat és hideg fejjel mérlegeljen. Nekem ez miért nem megy? Miért nem vagyok erre képes? - Tudod milyen az, amikor elveszíted a hited az apádban, ugye? - emelem fel végül a fejem, hogy elgyötört tekintetemmel az övét keressem. Ezt azt hiszem nem kell tovább magyaráznom. De fogalmam sincsen, Siennának mit jelentene, ha megtudná, mi vagyok valójában. Ha megtudná, hogy az apja miatt történt mindez. Hogy miattam tört szilánkosra az álma, fordult fel az élete és került bele egy olyan világba, melytől foggal, körömmel védeni akartam. Milyen lesz, ha nem fog bízni bennem? Ha elveszti a hitét? - Hihetetlen vagy.. - csóválom meg a fejem, az arcomra az undor egyértelmű jele ül ki - Engem állítasz választás elé? Nevetni tudnék, kacagni, hogy aztán a világba ordítsam a fájdalmam. Válasszak? Döntsem el, ki a fontosabb? A lányom, vagy a bátyám? Mindkettőt most kaptam vissza, de ahhoz, hogy az egyiket megtarthassam, el fogom veszíteni a másikat. Miért? Miért kellett ennek így történnie? Miért kellett felbukkannom Duncan életében? Ő pedig miért nem tudott nyugton maradni a fenekén? Sárosak vagyunk, mind a ketten. A kérdését hallva úgy érzem, hogy teljes mértékben sarokba szorítottak. Hogy ő, a tulajdon bátyám szorított sarokba. Soha nem leszek több a kistestvérnél. Soha nem lehetek több. Lehajtom a fejem, térdem közé szorítva az arcom. Ugyanúgy viselkedik, mint a falkája. A volt falkája. Én pedig jelen pillanatban nem tudok ezzel mit kezdeni. Úgy érzem átvert, én pedig nem tudok mit tenni ellene. Felemelt fővel nézni szembe az akadállyal, vállalva a veszélyt és a következményeket, még akkor is, ha ez az jelenti, hogy valamelyiküket elveszíthetem. Tituláljon naivnak és kisfiúnak, nevessen ki, nem érdekel, de mindenképpen választanom kell? - Duncan.. - kezdek bele hosszú-hosszú néma percek után - Nem lehetne, hogy végre testvérként viselkedve, közösen próbáljunk meg szembenézni mindezzel?
Láttam rajta a megrökönyödést, a nem-tetszést, s habár ez valahol legbelül fájt, nem tudtam vele mit kezdeni. Ez lettem, ezzé váltam, minden jó és rossz vonzatával együtt, vagy megtanulja elfogadni és a jobb oldalát nézni, kihúzni belőle a hasznot, vagy... nem tudom. Tényleg külön utakat választunk. - Ha összezuhanok vagy kétségbeesek, az még soha semmin nem segített, semmit nem oldott meg - vontam vállat egy kissé kelletlenül. - Ebben nőttem fel, nekem ez nem újdonság, Danny. Annyiból másabb, hogy most én is a másik oldalon állok. Ennél sokkal csúnyább és a jelek szerint számára elítélendő szarságban voltam benne nyakig, ez pedig elgondolkodtatott azon, hogy mennyi mindenbe avassam bele a későbbiekben, mennyire jó az neki, nekünk, ha minél inkább tisztában van azzal, milyen is a bátyja valójában, hogy mivé vált a külön töltött évek alatt. Én nem szégyelltem, talán ez volt a baj. - Ettől féltem - mondtam halkan arra, hogy nem tudja, mit akar. Ez a legrosszabb, mert túl befolyásolhatóvá teszi, lehet előnyként kéne elkönyvelnem a magam részéről, mégis veszélyes - már csak azért is, mert így még nagyobb lehet a felelősség az én vállamon. Kérdésére fújtam egyet és ittam inkább. Hogyne tudtam volna, első kézből tapasztaltam az érzést, sőt, az ettől való félsz is bennem lappang Anne magamhoz vétele óta. Ha megismeri a körülményeket, amiknek köszönhetően hozzám került... a legkevesebb, hogy élete hátralevő részét annak fogja szentelni, hogy levadásszon. Tisztában vagyok és nincs nap, hogy megfeledkeznék erről. Nem feleltem a kérdésére, hiszen mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy ő a sarokba szorított leginkább kettőnk közül. Mocsok dolog, de teher alatt nő a pálma, én csak ezt ismerem, ezeket a módszereket, ezt az életet, ezért is kellett elszakadnom, nem akarom, hogy ennyire beszűkült legyen a látóköröm és képtelen legyek másképp gondolkodni. Hosszú percekig hallgatott, én pedig nem sürgettem, nem kis dolgot kellett magában megforgatnia, miközben szinte minden kiült az arcára. Kifejezéstelen arccal és tekintettem fürkésztem vonásait, rezdüléseit, államat alátámasztottam kezemmel, amikor megszólalt, érdeklődve vártam a válaszát, a választását. Arany középút. Az nem létezik, Daniel, csak egy vágyálom, de talán megközelíteni meg lehet egy kicsit. - De igen - bólintottam visszakérdezését hallva, szám sarka árnyalatnyi féloldalas mosolyra rándult. - Ennek első pontja az lesz, hogy te összeszeded magad én pedig meglátogatom Michelle-t. Ma még tuti a városban van. - Ellöktem magam pulttól és elé sétáltam, majd leguggoltam, majdnem olyan volt a helyzet, mik akkor, amikor rátaláltam, ám most legalább beszámíthatóbb volt és nem félig kiütve hevert, mint egy döglött hal. - Megoldjuk, oké? Csak ne ess szét, mert azzal nem használsz Siennának, ha nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni most, az rá nézve lehet a legveszélyesebb, értesz? Ismerem őket, nem fognak szemet hunyni, ha hibázunk. Castor nem fogja elnézni, ha hibázok. Ó, az atyai szeretet! - Ha visszajöttem, segítek összerámolni - lapogattam meg a vállát, elhagyva haja összeborzolását. Nem gyerek már, nem is akarom többé akként kezelni, ő sem teheti meg, hogy akként viselkedik. - És ne mássz Sienna nyakára, érezni fogja, hogy parázol, ahogy a falka is. Minél jobban azt látják, hogy képesek vele szorongatni, annál jobban megteszik, hidd el. - Én is ezt tenném egyébként. Ezért ráztam le magamról minden igazi, lehetséges gyenge pontot, gyengeséget egyetlen kivételével.
Kénytelen vagyok elfogadni, hogy ő ilyen lett, azon leszek, hogy ne csak a látszatát adjam meg a dolognak, hiába nem tetszik ez az egész. Ez van, nem lehet mindenki ugyanolyan és habár fogalmam sincsen, mi történt vele a külön töltött évek alatt, kétlem, hogy túl sok jó. Ő a testvérem. És azt hiszem itt az ideje, hogy bepótoljuk azt az időt, amit külön kellett töltenünk. Csak fáradtan sóhajtok a válaszát hallva, tudom, hogy a lehető legrosszabb választ adtam. Gyűlölök bizonytalan lenni, gyűlölöm, amikor egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy mit is szeretnék, de az a helyzet, hogy ebben a szituációban nem olyan egyszerű ám, hogy csak úgy hipp-hopp, mérlegeljem a dolgokat és döntsek, főleg, hogy ekkora horderejű dologról van szó. Ó, igen. Nagyon is jól tudod, milyen az érzés, akkor pedig miről beszélünk? Nekem bőven elég az a reakció, amit kapok tőle, néha az aprócska tettek, vagy megnyilvánulások sokkal árulkodóbbak, mint a szavaink. Az pedig már meg sem lep, hogy a kérdésemre semmi választ nem kapok, talán jobb is, félő, hogy szavaival csak még jobban sikerülne a földbe döngölnie. Te jó ég, nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Hogy nem kapok semmiféle ellenkezést, vagy lecseszést, hogy mégis hogyan lehetek ilyen idióta, hanem végre valahára valamiben egyetértünk. Azért ez elég nagy erőlelépést jelent a mi esetünkben és habár fogalmam sincsen, hova fogunk kilyukadni és mi lesz ennek az egésznek a vége, azt azért máris ki mertem jelenteni, hogyha nem is olyan számottevő mértékben, de valamilyen szinten megnyugodtam. Legalább együtt küzdünk. Bólintok. Igen, ismét csak igaza van, muszáj magamat összeszednem és az is biztos, hogy Michelle a városban van. Duncan tuti többre jut majd vele, mint én, én már abban a pillanatban elveszítettem az eszemet, hogy elhangzott Sienna neve. - Oké - válaszolok csendben, többet nem tudok hozzáfűzni. Tudom, hogy nem szabadna szétesnem és ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy ez ne következzen be. A helyzet maga déja vu érzéssel töltött el, mert mintha már lett volna egyszer egy ilyen helyzetünk, hogy totál szétesve hevertem a fa tövében. Mondjuk akkor csak fizikai problémáim voltak - javarészt -, most azért másabb kicsit a helyzet. Majdnem elnevettem magam a következő megjegyzésén. Oké, gyere, én tárt karokkal foglak fogadni, mert hogy én alig leszek képes bármit is pakolni, az hót ziher. Max a bútorok tologatásában, vagy ahol a lábam is használhatom, de a kezem szinte használhatatlan. Mondjuk mazochista vagyok, szóval egy bizonyos szintű fájdalmat elviselek, de kell valami kötést kerítenem, ha nem akarok mindent összevérezni. A váll lapogatás meg.. bélyegezzenek puhapöcsnek, de akkor is jól esik, basszus! - Köszi a tanácsot, igyekezni fogok. Nem lesz könnyű, az egyszer biztos és igazándiból az a gondolat is megfogalmazódik a fejemben, hogy nekünk kéne a falka elé menni és valahogyan elmondani az igazságot. Előbb, vagy utóbb, de akárhogyan is nézem, ki fog derülni, mi folyik itt és akkor már jobb, ha tőlünk, tőlem tudja meg. Magánakcióba azonban nem fogok kezdeni, ha itt és most eldöntjük, hogy együtt csináljuk, akkor csináljuk is együtt. - Minden lépésedről, minden tervedről tudni szeretnék - szólalok meg a mai este folyamán talán a leghatározottabban - Ahogyan ez az én részemről is így lesz. Ha együtt akarjuk csinálni, akkor muszáj lesz. Szemembe is határozottság költözik és habár a kétségbeesés még mindig ott ül a kékek mélyén, jóval haloványabban, mint ezelőtt. Nem lesz baj. Legalábbis akkora biztosan nem. Mély levegőt veszek, mennie kell, menjen hát és keresse meg Michelle-t, tegyük meg az első lépést. Biztosítom róla, hogy velem minden rendben lesz és nem fogok újabb ámokfutásba kezdeni és ha távozóra fogja, még egyetlen pillanatra megállítom. - Duncan.. légy óvatos - köszönök el tőle egy kis időre ezekkel a szavakkal, mert a vigyázz magadra tényleg túl nyálas lett volna.
Néztem őt és gondolatok száza tobzódott bennem, hogy mit kéne tennem, hogyan, miképp úszhatjuk meg mindketten az egészet úgy, hogy a saját céljaim is teljesülhessenek. Egyszerűnek tűnhetett mindezt összeegyeztetni, mégis a valóság ennél sokkal összetettebb volt, nekem pedig éppen ezért volt szükségem arra a találkozóra Michelle-lel. Bizonyos szempontból én is rohadt idealista vagyok,a miért abban bízok, hogy ebből mind kijöhetünk jól. Legalábbis ezt szeretném elérni, aztán majd elválik, hogy mire jutok, minden esetre... bármennyire is legyen beteg dolog, attól még élveztem ezt az egészet. Nem akartam elbukni. Semmilyen fronton sem, és ez egyszer képesnek is éreztem magam minderre, a farkasom büszkén szegte fel a fejét a kihívás láttán, vele menni fog. Rábólintottam az együttműködésre, hogyne tettem volna! Közelebb akartam tudni magamhoz, és azzal, hogy ezt önként kínálta fel, hatalmas lehetőséget adott, barom lettem volna elszalasztani. Nem ismerte rólam még mindig a teljes képet, talán soha nem is fogja, de egyelőre nekem az bőven elég volt, ha képes bennem még bízni egy kicsit. Bennem és abban, hogy nekem is jelentett annyit a hozzá fűző vérségi kötelékem, az a pár év, mint neki. Össze akartam merni és kipofozni egy kicsit, mert ahogy ő a könnyedségével, felszabadult stílusával adhatott nekem valamit, úgy én is neki a zord világszemléletemmel. Kettőnkből egy egész strapabíró, normális farkast lehetne összegyúrni. De külön vagyunk, két testben, két külön életúttal a hátunk mögött, ezzel kellett gazdálkodnunk, ezt kellett kamatoztatnunk. Igyekezete ígéretére biccentettem, egyelőre ennyi is megtette, ha azt látom, hogy nem halad vele, még mindig tudok segíteni, amíg itt vagyok. Összeszedtem a cuccaimat és indultam is volna, amikor először állított meg szavaival. Felé fordultam, enyhén felvontam a szemöldökömet, hogy mire fel ez a hirtelen határozottság, de nem tettem szóvá. Egy darabig semmit sem reagáltam, magamban mérlegeltem csak pár másodpercig, majd megnyaltam a számat és megráztam a fejemet. Bántani fogom még. Nem akarattal, nem célom, de fogom, tudom jól, mégis azt válaszoltam, amit. - Rendben, így lesz. Csak legyen mindenhez gyomrod, öcsém, mert én közülük jöttem és az ő módszereik szerinti játékot ismerem - mondtam halkan, ám minden szégyen vagy sajnálkozás nélkül, szinte büszkén. Ők neveltek, ők tanítottak, meglátjuk mire és mennyire. Megígérhetném neki, hogy nem fogom magára hagyni úgy, ahogy hajdan, de ostobaság lenne, mindketten tudtuk, helyette inkább eltüntettem magamból minden kétséget és félszt. Ebből meríthetsz, Ethan, ebből tudok adni akkor is, ha neked kevés van éppen, mert most melletted állok és nem hagylak elveszni. Az ajtó mellől még hátrapillantottam vállam fölött nevem hallatára, szavaira pedig nem épp százas elmére valló, vicsorszerű, féloldalas mosolyra húztam a számat. - Én mindig az vagyok - azzal magára hagytam. Óvatos voltam én világ életemben, még ha ez nem is mindig volt feltűnő, máskülönben rég nem élnék. Illetve, ha nem lenne olyan rohadt mákos formám, mert anélkül se jutottam volna el eddig... meg sok más tényező is közrejátszott, egy szó, mit száz, nem adom olcsón az irhámat. Ettől még nem bíztam el magam, ahogy attól sem, hogy egy rég ismerőst készültem felkeresni. Még a motor indítása előtt felhívtam Michelle-t. Kíváncsi voltam, mi lesz még ebből a hajnalból...
Miután magamhoz térten, az első dolgom volt felhívni az öcsköst és megkérni, hogy szalajtson ide valakit, aki segít feltakarítani ezt a véres-szőrös káoszt, amit Michelle-lel hagytunk magunk után, a segítség pedig lehetőleg tudjon emléket törölni, hogy ne emlékezzen a recepciós a csini pofimra - ami már nem volt olyan csini. Közöltem vele, hogy élek, megmaradok, de muszáj pihennem, így a beígért takarítás egy nappal eltolódott. Másnap is csak késő délután, a sötétedést követően találtam fel hozzá és nem csak azért, hogy segítsek - ha volt még miben -, hanem hogy átbeszéljünk pár dolgot. Egyiknek sem fog örülni, ezt előre borítékoltam, de attól még tudnia kellett. Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, szóval ezt az egészet egy kibaszott vízválasztónak tekintettem, így érthető módon kicsit paráztam tőle. Afelől se voltam meggyőződve, hogy tényleg jó lesz-e az, ha tudni fog dolgokat, ám az elmúlt nap tükrében úgy éreztem, hogy épp itt az ideje próbát tenni. - Szevasz, öcskös - léptem be kopogtatás után. - Mi újság? - kérdeztem és értettem ezt az egészségi állapotától kezdve a hangulatán keresztül egészen addig, hogy esetleg Sienna felől hallott-e bármit is. Ha mesélt, beszélt, végighallgattam minden sürgetés nélkül, legfeljebb közben kiszolgáltam magam, ha rábólintott. A megszokottnál óvatosabb voltam, mert vele ellentétben pontosan tudtam látogatásom minden kis apropójáról. Végül leültem a közelébe valami használhatóra, amit nem amortizált le - remélem a kanapé vagy legalább egy plusz fotel megúszta a tegnapi rombolást. - Figyelj csak... van egy-két dolog, ami... mondjuk úgy, hogy nem fogsz nekik örülni, de azt hiszem, most már nem árt ha tudsz róluk - néztem rá a korábbi találkozóinkhoz képest is komor komolysággal. - Nem akarom, hogy mástól halld ezeket és felhasználják ellen, vagy arra, hogy nekem ugrasszanak. Az egy dolog, hogy megmondtam még anno, ha kell, ha muszáj, megölöm, de amennyire lehet szeretném ezt elkerülni.
A házam kész romhalmaz. Nem találok rá jobb szót. Én lelkiekben felkészültem arra, hogy Duncan még aznap visszajön és segít, de csak egy telefont kaptam, ami rohadtul nem nyugtatott meg. Oké, él, megmarad, de pihennie kell? Mi a szart csinált vele Misha, hogy Duncan-nek pihennie kell? Hát kurva jó.. Mindenesetre intézkedtem, egyből hívtam Savát, azaz nem egyből, mert minimum tíz perc volt, mire odáig elszerencsétlenkedtem magam, hogy sikerüljön megnyomni a hívás gombot. De sikerült! Sava meg tündéri volt, egyből ment is, én pedig megígértem neki, hogy jövök eggyel, méghozzá egy hatalmassal, amit bármikor behajthat rajtam. Én sajnos nem tudok odamenni és előre sajnálom, hogy kénytelen lesz megismerni a citromba harapott bátyámat, ráadásul ilyen állapotban. Ja és még arra is megkérem, hogy kerítsen egy gyógyítót, hát nem csodálatos? Sebaj, megígértem, hogy behajthat rajtam valamit, mert most eszméletlenül hálás vagyok neki. Mondjuk azért szép, a bátyám után kell feltakarítani a szart, mégis én törlesztek majd. Sebaj, amit muszáj, azt muszáj, ráadásul bírom Savát, szóval remélem, hogy nem valami eszement ötlettel áll majd elő. Na de mivel Duncan nem jött segíteni, én pedig képtelen lettem volna, így szépen bevágódtam az ágyamba, úgy, ahogyan voltam, vizes ruhástul együtt, képtelen lettem volna levetkőzni. Szóval alvás, az egész napot és az éjszakát is átaludtam, reggelre már legalább nem ömlött a vér a kezemből, szóval nekiláttam pakolni. Már amennyit én tudtam, a bútorokat felállítgattam és visszatoltam a helyére, de a seprűt képtelen voltam megfogni, úgyhogy az Duncan-re marad majd, biztos jól fog neki állni. A kezem mondjuk ismét vérzett, mire odaértem, úgyhogy szinte minden bútoron rajta hagytam a nyomomat, de nem érdekel, úgyis mindenből kell majd új, de legalább ne úgy nézzen már ki a nappali, mintha bomba robbant volna. Sikerült meggyújtani egy szál cigi! Istenem, én ilyen boldog milyen régen voltam.. Még jó, hogy volt raktáron egy csomó, mert tegnap ugyebár kivágtam egy adagot az ablakon… Valaki biztos örült neki. Épp az ablakon lógok kifele, amikor kopognak, csak kiabálok neki, hogy nyugodtan jöjjön be, drága bátyám, már úgyis vártam rá. - Hali, bro! - fordulok felé, de továbbra is az ablakban könyökölök, egek, tudtam, hogy valami hiányzik az életemből! Kibírtam több, mint egy napot cigi nélkül, beszarok. Ideje bepótolni - Kérsz? - kínálom meg őt is, fogam közé szorítva a szálat és a könyökömmel lökve arrébb a párkányon a dobozt. Vegye ki magának, így is tök jól néz ki, csupa vér. - Megvagyok. Jobban, mint tegnap. Úgy tűnik, csak alvásra és egy cigire volt szükségem. Azt túlzás lenne állítanom, hogy minden okés, mert közel sem. Szarul vagyok, fáj a kezem és irtó szar, hogy kb semmit sem tudok csinálni, Siennáról sem tudok semmit. - Azt fel kellene majd adnod, lécci - bökök a fejemmel a konyhapultra tett zacskóra, ami a lányom telefonját és mindenféle iratait tartalmazza. Én egy darabig tuti nem mozdulok ki a lakásból, úgyhogy ez a feladat rá vár és örülnék, ha mielőbb visszajutna hozzá, mert rohadtul fel szeretném már hívni és megkérdezni, mi van vele. - Nem tudok róla semmit, felhívni sem tudom és ez iszonyatosan szar. Bár most egészen nyugodt vagyok, egyelőre úgysem tudok semmit sem tenni, szóval felesleges pattognom - vonom meg a vállam a szavak végén, azt nem mondom, hogy már érdekel, mert rohadtul érdekel, de nem fogok görcsölni azon, amin egyelőre felesleges. Majd akkor parázok, ha sikerül felhívnom. - Mi volt Mishával? - fordítom felé a fejem és teszem fel a kérdést, örülnék, ha beavatna a részletekbe. Amúgy is azt beszéltük meg, nem? Akkor itt az ideje. Akár mesél, akár nem, én még egy ideig az ablakban fogok szobrozni, hogy az első után rögtön gyújtsam is a következő cigit, ami szintúgy nehézkesen megy, de legalább sikerül. - Csupa fül vagyok. Essünk neki. Akármi is vár rám, mondja, jobb előbb túlesni rajta és valóban áldásos, ha kevesebb olyan kártyájuk lesz, amit fel tudnak használni ellenünk. Érzem, hogy ez kemény lesz, de megpróbálom majd megtartani a hidegvérem és nem felfortyanni, meglátjuk, hogy mi lesz belőle.
Daniel az ablaknál ácsorogva találtam, így odaballagtam én is és hozzá hasonlóan a párkányra könyökölve néztem ki a városra. Szarul festett, én se voltam a legjobb formámban, de amíg rajtam csak marás-karom és szaggatás nyomok voltak, addig... az ő keze volt is, meg nem is. Mesés. - Ja. Kösz - vettem el egy szálat a felém nyújtott bagóból - szükségem lesz rá -, majd tüzet kértem és ki tudja, mióta, nagyot szívtam. - Teljesen el fogok zülleni melletted - mondtam satnya humorral, majd megráztam a fejem és újabb nagy slukk következett. Bólintottam arra, hogy jobban van. Összeszedettebbnek is éreztem valamivel, én viszont szétcsúszottabb voltam tegnapi elválásunkhoz képest, szóval most nagyjából egál volt. Megdörzsöltem az állam, aztán kipróbáltam, hogy tudok-e még karikát fújni. Nem sikerült tökéletesre. Elnéztem a konyhapult felé a romos nappali felett. Más körülmények között leugatnám, megmondva, hogy nem vagyok senki kibaszott postása. Most azonban újabb biccentés és egy színtelen "elintézem" a válasz csupán. Szarban a haza, na, ne piszkítsunk még inkább a saját küszöbünkre, úgyis megtette más, ami nem zavarna ennyire, ha tudnom az okát, az igazit, de gőzöm sincs róla. - Nyugi, tuti nem csinálnak vele semmit, az elején semmiképp. Előbb puhítás kell, még több feszültségkeltés, amíg nem táncolsz már kicsit a határaidon, és ha még ekkor is ellenkezel... akkor lépnek csak. Akkor majd tesznek valamit. De mindig úgy alakítják, hogy legyen még hova fokozni, szépen, lassan... - mondtam halkan, elmerengve a számból és a cigaretta végéből felszálló füstön. - Ez áll a Zsarolásról haladóknak kis kézikönyvben - húztam el a számat. A Mishára vonatkozó kérdést már vártam, de csak még fancsalibb képet vágtam rá elsőre. - Elcsevegtünk, ahogy hajdani falkatársakhoz illik. - És még csak nem is hazudtam, a hozzám hasonlókkal tényleg így szokott bánni a volt falka és annak tagjai, ha összefutottak, de ez most más miatt zavart. - Azt mondta, hogy túl sokat tudok, hogy ezt nem hagyhatják - röviden, keserűen felnevettem -, és megkérdezte, hogy belegondoltam-e valaha, hogy mi van akkor, ha csak egy újabb kudarc vagyok. Kicsit felcseszett. Azt pedig nem neki kellett bemutatnom, hogy a kudarcra vonatkozó kérdés miért talált be olyan nagyon. Abból is tökéletesen levághatta, amit csak eddig tudott rólam, vagy amire emlékezett. - Felajánlottam neki, hogy ha ennyire baszom a csőrüket, öljön meg. Mint a mellékelt ábra is mutatja, nem tette mert. Azt mondta, nem érdemlem meg a könnyebb utat és sose fogom megkapni. Érzelemmentes hangon beszéltem, ám ahogy mindezt felidéztem magamban, éreztem, hogy nagyon az elevenembe talált és bizonyos mértékig taccsra tett. Nagyjából úgy, mint Dannyt Siennával. Csupa fül... remek, szerintem a végére azt fogja kívánni, bár süket és vak lenne mindenre, ami velem kapcsolatos, de akkor essünk neki. - Mielőtt múltaznék, közlöm inkább a jövőt, az még hangyafasz se: amint jobban leszek, elindulok északra. Tudom kell, hogy mit gondol a Teremtőm, vagy legalább biztos kapaszkodót akarok, érted? - nézek rá és szeretném, ha tényleg értene, azt, hogy ez nekem életbevágó, fájdalmasan sokat jelent. Csak akkor folytattam, amikor biccentett, vagy bármilyen módon jelezte, hogy vette az adást. Nagyot szívtam a cigiből és a semmibe ütöttem a hamut a végéről. - Emily mesélte még anno, hogy találkoztál Anne-nel. Azóta se kérdezted, mit keres nálam egy kislány, aki nem vérem a legkisebb mértékben sem. Csak az előző farkasomhoz van köze. Éppcsak betöltötte a négyet, amikor magamhoz vettem, ennek már... öt-hat éve. - Kerestem a szavakat, úgy, hogy tudtam, ez még mindig csak a jéghegy csúcsa volt. - Ez a kislány az oka annak, hogy évekig egy kortyot alkoholt nem ittam, nem dohányoztam, semmiféle kábítószerhez nem nyúltam. Korábban mindegyik jöhetett, nem érdekelt mikor és mekkora mennyiségben. Volt egy durva estém, nagyon csúnyán bebasztam párakkal, be is téptünk... Nem gondolkodtam, ünnepeltünk, mert kineveztek - azt nem mondtam, hogy mivé, nem akartam elárulni a titulust, ami akkor elismerést jelentett nekem -, úgy éreztem mindent szabad és minden egy kurva nagy buli. Buliból felgyújtottam egy családi házat úgy, hogy éreztem, vannak bent emberek. Védtelenek, alvók. Felgyújtottam őket, mert megtehettem. Emlékszem pár sikításra, kiabálásra, az égett hús szagára... aztán a szirénák hangjára. Már nem szívtam a cigarettát, a vége a járda fölé lógva égett el a semmibe. Pocsékolás, de már itt jártam, hanem teljesen másutt. - Élveztem, hogy hatalmam volt, röhögtem. Nagyon le lettem baszva utána - horkantam fel némi önutálattal a hangomban. - Feltűnést keltettem, félig talán át is változtam, talán akkor láttam őt először ennyire dühösnek, legalábbis rám. Elmentem a kórházba, azt mondták a kislány túlélte, csak enyhe füstmérgezése volt, nem is értettem, hogyan volt ez lehetséges... Bementem hozzá. Egyáltalán nem érdekelt, egy gyerek volt a sok közül, hol nem szartam le a hajába ivódott füst szagát, a satnya kis testet, a kérdő kék szemeket. Aztán megkérdezte, hogy hol vannak a szülei... Megremegett a kezemben a cigaretta, már majdnem teljesen leégett. Pislogtam párat, de nem mondtam tovább, úgyis tudhatta már, hogy innentől mi történt. Elvittem a kórházból, a nevemre vettem, beharaptam. Olyan lett, mintha a saját lányom volna, miközben nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra: egyszer majd megtudja az igazat. Egyszer elmondom neki és a bálványozottan szeretett apából egy megölendő, szívtelen gyilkossá válok, aki elvette tőle a családját, a normális életet. Csak azért, mert nekem se adatott meg.
Féloldalas mosolyra görbül a szám, amikor elfogadja a cigit, főleg amikor hallom a szavakat is mellé. Bizony, úgy néz ki teljesen elzüllesztem a bátyámat. Múltkor a pia, most a cigi, bár jelen hangulatomban fogalmam sincsen, hogy örüljek ennek, de igazándiból nem is érdekel. Csak egy cigi, nekem pedig rohadtul szükségem van rá. Nem elemzem túlságosan a helyzetem, a pajzsom szinte teljesen ledobtam, így amit kellett, azt az energiáimból is képes volt kiszűrni, más változás meg amúgy sem igazán következhetett be, mindenesetre én azért mondtam pár mondatot. Kellőképpen aggasztott viszont az, hogy felőle kissé mást éreztem, mint tegnap, sokkal szétcsúszottabb volt és habár tudom, hogy Mishával találkozott, akkor sem tetszett annyira a helyzet. - Igazad van és tudom, hogy most várni fognak, de akkor is rohadt szar érzés. Tudni, hogy ott van és hogy bármelyik pillanatban véget vethetnek az életének, vagy beharaphatják, vagy fene tudja, milyen ocsmányságot művelhetnek vele. Én meg mit csinálok? Pont ez az, semmit! Nem tudok semmit sem csinálni.. - közel sem vagyok dühös és még csak a hangom sem emelem meg, csupán keserűség emészti a szavaimat, fájdalmas beletörődés, nem akarok itt depizni, úgyhogy újabb slukkot szívok a cigiből és inkább őt kérdezem, mi volt Mishával. Félek előre. Szemöldököm felvonva bólintottam, igen, egyértelmű, hogy sokat tud, a keserű nevetése sem tetszik túlzottan, de nem szólok, mert folytatja, erre viszont elhúzom a számat és még fel is szisszenek. Szerintem senkinek sem esik jól, ha azt mondják rá, hogy csak egy újabb kudarc, nekünk meg aztán pláne, nem kell részleteznie, nagyon is jól értem, miért talált be a megjegyzés. - Rettentő jó érzéke van annak a szukának a gyenge pontok kitapintásában. No meg aztán, hogy azokon keresztül trancsírozzon szét minket - jegyzem meg két slukk között, lepöccintem a hamut, alkarjaimmal megtámaszkodom az ablakpárkányon, kilógatva a véres kezeimet. A hideg jót tesz, kevésbé zsibbad tőle. - Mi szórakozásuk lenne abban? - ezúttal rajtam a sor, hogy keserűen nevessek fel, undorító az egész népség, mit meg nem képesek tenni.. Könnyebb út? Haha, majd akkor lesz könnyebb út, ha egyszer elpatkolunk, addig pedig szívhatunk. Megjelenik előttem Michelle arca, ahogyan az egész szitut felvázolta, a nyakam tenném rá, hogy minden egyes percét élvezi. Kezdjünk bele, én hallgatom, tudom, hogy ez kemény menet lesz, hiszen a felvezetés is ezt sugallta és ha valóban felhasználhatják az ilyen információkat ellenünk, akkor bizonyára elég nagy horderejűek. Nem is beszélek tovább, felesleges volna, most nincs itt az ideje a trécselésnek. Ám először is nem múlt, hanem jövő, a szavai pedig egy cseppet sem nyugtatnak meg, sőt. - Hát ez kurva jó.. - dünnyögöm magam elé, majd az utolsó slukkot szívom el, sokáig tartom bent a füstöt, hogy aztán kifújjam és elpöcköljem a csikket - De hát te tudod, a te helyedben én is tudni akarnám, szóval persze, megértem - nem ujjongok az örömtől, de megértem és elfogadom a döntését, fordított helyzetben én is hasonlóan vélekednék és én is menni akarnék - Csak ne dobd fel a talpad, oké? - még egy félmosoly féle is megjelenik a szám sarkában, tényleg nem szeretném, ha fűbe harapna, mert azt nem mondom, hogy abban az esetben fogalmam sem lenne, hogyan tovább, de azért rohadtul nem most szeretném elveszíteni a bátyámat. Aztán belekezd, én pedig szépen csendben újabb cigarettára gyújtok. Figyelmem az övé, tekintetem hol az ő arcát pásztázza, hol pedig a város fényeit szemlélem. Nem túl kellemes a sztori, mégis mindvégig ügyelek a vonásaimra és érzelemmentes arccal hallgatom végig az egészet. Amikor abbahagyja, szintén nem szólok semmit sem, meg kell rágjam magamban a dolgot. Energiáim semmiről sem árulkodnak, mert lényegében oké, hogy a bátyám kissé elmebeteg volt, de tulajdonképpen lehet szívtelen leszek, de ez van. - Hát.. - töröm meg a csendet egy igen sokatmondó szavacskával - Büszke nem vagyok rád, de én is sok hülyeséget csináltam, véleményem szerint ez nem olyan gázos. Majd a jövőben az lesz, ha Anne kérdezősködni kezd. Jhajj, hogy én milyen okos vagyok! Ezzel nyilván ő is tisztában van, de amíg nem tudja, addig nincs probléma, részemről legalábbis nincs, megölt két embert, mert épp úgy tartotta kedve. Én is öltem már embert, sőt, a saját Kölykömmel is végeznem kellett, mert csak kolonc lett volna a falka nyakán, én pedig még csak a lány nevére sem emlékszem. Ez van, mindannyian követünk el hibákat és ráadásul ha jól látom/érzem, akkor Duncan nem olyan hű, de büszke a tettére. - Haladjunk, mert gondolom van még.. - nézek rá, egyik szemöldököm felvonva, gondolom ez csak a kezdet. Ezt könnyen befogadtam, Anne-t mondjuk sajnálom, mert tündéri teremtés és megérdemelt volna egy normális életet, de ez nem kívánságműsor. Mi is megérdemeltünk volna egy normális életet. A cigim szépen lassan fogy, mondjuk van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt állva és hallgatva a bátyám múltját az egész dobozt elszívom majd, de teszek rá. Figyelek, továbbra is figyelek, jöjjön, aminek jönnie kell.
Tudtam, hogy zavarta a tétlenség, meg is értettem, annak ellenére, hogy engem távolról sem érintett ennyire érzékenyen Sienna fenyegetettsége. Én se akartam, hogy baja essen, miért akartam volna? Emellett nekem is rokonom, ám őt illetően sokkal józanabbul tudtam gondolkodni, mint Daniel. Ez azt hiszem, egyikünknek sem fog hátrányára válni. Beszéltem, meg mertem kockáztatni, hogy ma eset talán többet fogom ezt tenni, mint bármikor máskor. A szavak erőlködés nélkül törtek fel, s habár nem ígértem meg neki, hogy nem döglök bele ebbe az útba - mert magamat ismerve baromság lett volna ilyesmit ígérgetnem -, azt megfogadtam, hogy igyekezni fogok, hogy ezt elkerüljem. Akármilyen hihetetlen is, azért halálvágyam még mindig nem volt, annak ellenére, hogy ha szükség úgy hozza, bármikor képes vagyok lemondani az életemről. Elmeséltem Anne és az én történetemet, a kislányét, aki farkasok közé keveredett, aki fék lett egy vadállat mellett... Sokkal kevesebb megvetést kaptam, mint amennyivel számoltam, ez jól láthatóan meg is lepett, mert Daniel szavaira először csak felé fordultam és pislogtam párat. - Hát ez könnyebben ment, mint hittem - ingattam a fejem, ám nem bíztam el magam, mert nem volt vége. Elhúztam a szám. - Ha nem fog, akkor is megtudja. Ezt már akkor eldöntöttem, amikor magamhoz vettem, csak arra várok, hogy rendesen megerősödjön. Talán kifogás volt, talán a rothadt lelkiismeretem megmaradt csonkjait nyugtatgattam ezzel. Nem számított, akkor is így lesz. Sóhajtottam a sürgetésre, és ahogy elégett az első szál, kértem még egyet. Lehet, hogy a fele elég a picsába, anélkül, hogy egy slukkot is szívnék, de momentán ez érdekelt a legkevésbé. Ha pazarlásnak veszi, majd kárpótlom. - Volt egy embernő. A Goldenben dolgozott, jó munkaerő volt, először táncosnő volt, majd helyettesem lett, meglepően könnyen kijöttem vele. - Ahogy beszéltem, elfojtott dühvel vettem tudomásul, hogy hiányzott Evelyn. - Az egyik felettesem nője volt, teherbe esett tőle. - Rettenetesen rövid mondatokra törekedtem, abban reménykedtem, hogy így talán szárazabb és egyszerűbb lesz róla beszélni, hogy a felidézés gépies lesz, megmarad a szavak szintjén és nem kúszik be a zsigereim közé, nem zsugorodik tőle öklömnyire a gyomrom. - A falka volt az első. A tagjai, a védelme. Hat vagy hét hónapos terhes volt, amikor megmérettetett. Bejött az irodámba, jött vele Anne is. Beszélgettünk az üzletről, Anne neveléséről, a kapcsolatáról. Tudta, hogy mi vagyok, tudott a falkáról, azt is, hogy milyen beosztású volt a párja. Nagyon sokat tudott. - Mintha csak Mishát idéztem volna, de lehetetlen volt ezt elkerülni. A falka az első, azon túl, azon kívül nincs más, érte születtél, érte halsz... Hajdani esküm szavaim mázsás súlyként nehezedtek rám. - Tudnom kellett, hogy méltó-e arra, hogy kihordja a társam gyerekét. Hogy képes-e alázatra, hogy védeni fogja-e azt, akit a társamtól kap. Utálta a parancsokat. Ha utasították, eléggé öntörvényű volt és szeretett ellenkezni, emberbőrben ragadt farkas volt. - Nagyot szívtam a cigarettából. - Kiküldtem Anne-t. Utána megparancsoltam a nőnek, hogy tíz másodpercen belül harapja meg úgy a kezem, hogy vérezzen. Vegye a vért a kezemből, amiért úgy odavolt... Nem engedelmeskedett. - És én a mai napig sem tudom, hogy valójában azért állt-e fel a székből, hogy másképp, de teljesítse, amit mondtam, vagy valóban ellenszegült. De már nem számított, nem azt és nem úgy tette, amit és ahogy parancsoltam. - Szerettem azt a nőt. Sose mondtam, sose tudta meg senki. Letepertem, elővettem a tőröm, felvágtam a hasát és kitéptem belőle a magzatát. Kislány lett volna. - Harmadszorra mondtam ki az utóbbi három szót és ez alakalommal legszívesebb összezuhantam volna a súlya alatt. - Az anyát elszállították én pedig elmentem és jelentést tettem az apának, aztán átadtam neki a bársonyba bugyolált hullát. Minden egyes pillanat üvöltő elevenséggel tört fel bennem, s ehhez mérten vált a hangom egyre üresebbé, részvétlenebbé. Védekező mechanizmus volt, mert ha ezt hagyom, ha ennek engedek és kimutatok mindent, abba azt hiszem, beleőrültem volna. Láttam magam előtt Bognár értetlen arcát, láttam, ahogy mit sem sejtve heves mozdulattal átvette tőlem a saját lányát és olyan hanyagul hajította az ágyra, mintha tényleg csak egy csomag lenne. Neki akkor még az volt. A jelentés végére pedig egy világ, ami nekem hála összeomlott. Utána pedig később Evelyn szemébe kellett néznem úgy, hogy ő mit sem sejtett, fogalma sem volt róla, miféle szörnyeteggel incselkedett. Én viszont semmi mást nem láttam magam előtt, amikor ránéztem, csak egy földön fekvő, szétroncsolt hasú nőt, akit anyaságában gyaláztak meg, akiből brutálisan kitépték a meg sem született kislányát. Én tettem. Én voltam. És a mai napig nem tudom azt mondani, hogy ha visszamehetnék, mindenképpen másképp csinálnám. Szétzúztam egy családot ismét, még a létrejötte előtt, mert a nő nem védte a farkas lányát... és én elítéltem. Egyszer sem remegett meg a hangom, a tekintetem nem lett könnyfátyolos, majdhogynem ugyanolyan érzéketlenséggel számoltam be Danielnek erről, mint annak idején Bognárnak. Mert nem tehettem meg, nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt a borzalmat közelebb eresszem magamhoz.
- Miért, mit csináljak? Kezdjek el dühöngeni, vagy a fejed a falba csapkodni? Akármennyire is nem tetszik, nem tudok mit csinálni, mint elfogadni és túllendülni rajta. A tekintetét keresem, szeretnék belenézni a szemébe, hogy ő is láthassa az enyémet.. Ez a hibája számomra még az elfogadható kategória, én sem voltam szentéletű, sőt. Nem is szeretnék mélyebben belemenni annak a szegény lánynak a történetébe, akit teljes mértékben véletlenül haraptam be. Elszúrtam, de változtatni rajta nem tudok, csupán elfogadni. Duncan esetében is ez van. Neki kell ezzel a tudattal élni, nem nekem.. Aztán belekezd a következő történetbe, én pedig ugyanúgy hallgatom, ahogyan az előbbit. Szarok rá, hogy leég a fél cigije, kit érdekel, nem egy szál miatt fogok felfortyanni, amikor sokkal fontosabb téma került terítékre. Már az egész szitu nem igazán tetszett, terhes nő, aki utálja a parancsokat. Nem meglepő, hogy nem engedelmeskedett Duncan-nek, ám ami ezután jön.. - Szent Isten.. - alig jutok szóhoz a döbbenettől, tágra nyílt szemekkel bámulok a tulajdon bátyámra, akaratlan, ösztönös a mozdulat, amivel egy lépést hátrálok tőle. Mintha még életemben nem láttam volna fehér embert, szerintem még le is sápadtam. Azt tudtam, hogy a bátyám megváltozott és sok olyan dolgot csinál, avagy csinált, amit nem is igazán szeretnék tudni, de ez.. Ez már nekem is sok. Kitépni a nő hasából a gyerekét.. Ezt nem tudom feldolgozni. Főleg azok után, hogy ott van nekem Sienna, aki a saját lányom és habár csak pár hónapja ismerem, akkor is belepusztulnék, ha elveszíteném. Milyen lehetett annak a nőnek? Bele sem szeretnék gondolni. Homlokomat ráncolom, számat nyitom, hogy egyből be is csukjam, újabb próba, ezúttal is sikertelenül, nem tudom, mit mondjak, vagy egyáltalán hogyan reagáljak. - Legszívesebben neked esnék, hogy péppé verjem azt az idióta fejed.. - jutok végül szóhoz és tényleg rá vetném magam, hogy üssem, vagy legalább csak egy öklöst a képébe, de végül leteszek róla. Senkinek sem kell, hogy megint összebunyózzunk, amikor olyan szépen szövetségre léptünk a legutóbb. Kínomban nevetek, az egész szitun, a bátyámon, miközben a konyhába sétáljak és előkerítsek egy üveg whiskyt, két pohárral. - Nem tudom, mit mondjak - szólalok meg a tevékenykedés közben - Álmomban nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyesmire. Legalább szarul érezted magad utána? - teszem fel a kérdést, hangomban hitetlenség csendül, mert minden elhangzott után már abban sem vagyok biztos, hogy a bátyám képes még érzelmekre. Köcsög volnék a kérdés miatt? Igen, az vagyok, nem érdekel, akadjon ki, szarok rá. Az vesse rá az első követ, ugyebár. Az egyik poharat felé csúsztatom, amennyiben az ablaknál áll még mindig, úgy a pult szélén áll meg, nem érdekel, ha kell neki, elveszi, ha nem, akkor nem. Gyáva volnék, mert italra van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam mindezt? Mondjon bárki, amit akar, de nekem kell, így könnyebb. - Nem tudom elhinni.. - jegyzem meg csak úgy magamnak, miközben a pohárral a kezemben hátrébb lépek, hogy csípőm a pult szélének támasszam - Hát, Duncan, elég kemény lehet ezzel az egésszel együtt élni - pillantok rá, megrázva a fejemet, még mindig nem bírom felfogni, hogy képes volt ilyesmire. Hogy megtette. Meghallgattam és örülök, hogy ő mondta el, mert ha ezt mástól hallom viszont, akkor lehet közel sem reagálta volna ennyire „barátságosan” erre az egészre. Undorító. Ahogyan a bátyám is az. - Van még valami, amiről tudnom kell? - hűvös a hangom, érzelmektől mentes az arcom. Ha van még valami, akkor mondja, ne húzzuk az időt. A múlton változtatni nem lehet, megtette, amit, bizonyára szenvedett érte eleget - nagyon remélem -, nem kell, hogy én is a vérét szívjam miatta és azon pattogjak, amin úgysem lehet már változtatni.
"Szent Isten." Hja, így is mondhatjuk, bár szerintem "a kurva Isten bassza meg" ide illőbb lenne, de nem kell, hogy ugyanolyan mocskos szája legyen, mint nekem. Bár ő is tud, de azt hiszem, Sienna végett is jobb, hogy konszolidáltabb - ilyen téren - nálam. És hogy minek agyalok ezen? Mert jól esik. Segít megőrizni a józan eszem, hogy a reakcióit boncolgathatom magamban, nem azt, amit én magam követtem el. Túl nagy luxus lett volna. Éreztem a beállt változást, hogy ezt mennyivel nehezebben fogadta, hogy hátrált egyet. Látsz már engem, öcsém? Azt hiszem igen. Vagy ha nem is teljesen, de egy tekintélyes részemet igen. Te erős vagy, mert nem hagytad, hogy a sok szarság eltemessen. Én erős vagyok, mert hagytam, hogy a sok szarság eltemessen és magamba ittam mindent, ami változtatott rajtam, ami... eltorzított úgymond. Szavaira szemem sarkából rá pillantottam, de tekintetem kifejezéstelen maradt, szinte kongott a ürességtől. Az előbb, gondolatban újraéltem, amit tettem, annál a röpke pár percnél viszont többet nem engedhettem magamnak, mert gyilkos vagyok, aki pedig úgy vesz el életet, hogy utána évekig afölött siránkozik, a semminél is kevesebb. Ráadásul az áldozatát is leköpi, ha úgy tetszik. - Semmin nem változtatnál vele - közöltem részvétlen hangon, miután a sivár nyugalom, ami ilyenkor jelentkezni szokott, megülte a lelkem, pusztává tette energiáimat is. Hallgattam a lépteit, a ténykedését, ám nem mozdultam az ablaktól, csak bámultam ezt a kurva várost. Se nem Chicago, se nem Fairbanks. Totálisan közömbös nekem, így kéne éreznem minden és mindenki iránt valójában. Nem mentem Daniel után, így a nekem szánt pohár is magában árválkodott a pult szélén. - És ha szarul éreztem volna magam? Azzal visszacsinálom? A társamnak kevésbé fáj? Kevésbé lett volna durva, amit tettem? Megbocsáthatóbb lenne? - A vállam fölött hátrapillantottam rá, számat keserűen elhúztam. - Kétszínű álszenteskedés. Úgyhogy nem nyugtatom azzal a lelked, hogy majd' beleőrültem, hiába esne jól ezt hallanod. Dühös voltam, majdhogynem jobban, mint eddigi életem során valaha. A nőre, a felettesemre, a világra, de magamra nem, egy pillanatig sem. - Felé léptem, de nem sétáltam el a pultig, valahol félúton álltam meg. - Tudom, hogy mit szeretnél hallani, de az valaki más. Másnak a bátyja, másnak a fia, másnak a kölyke, másnak az apja. Nem fogom tompítani se romantizálni, ez vagyok, ez lettem. Megvontam a vállam, ám ez messze állt a nem-törődöm flegmaságtól. Volt benne némi önutálat és gúny, egy csipetnyi keserűséggel hintve, arra viszont ebben a percben rájöttem, hogy nem bántam, nem érdekelt. Tényleg ez vagyok, ennyi vagyok, bármennyire lenne jó olykor valaki mássá válni. - Ennél csak kisebb van, piti húzások meg olyasmik, amiket Mishától is kaptál, semmi komoly. Illetve: nekem semmi komoly, neki viszont valószínűleg erről rohadtul más lenne a véleménye, de baszki, ez van - valamilyen szinten sajnos.
- Persze, hogy semmin nem változtatnék vele - horkanok fel - De kurvára jobban érezném magam tőle. Mit szépítsem? Sajnos, vagy nem sajnos, de ez az igazság. Tudom, hogy nem érne semmit a dolog, hiszen nem tudnám kiverni ezt a bátyám fejéből, sem az emléket, sem azt, amivé lett. Nem is akarnám. Ez lett belőle, ez van, neki kell vele megküzdenie és együtt élni mindazzal, amit elkövetett. Én magam is ezt teszem, az már más kérdés, hogy ki hogyan dolgozza fel az ilyen „traumákat”, ahogyan az is, hogy kit mennyire visel meg. És ha szarul éreztem volna magam? Azzal visszacsinálom? A társamnak kevésbé fáj? Kevésbé lett volna durva, amit tettem? Megbocsáthatóbb lenne? Elnevetem magam. Keserűen, csalódottan, mégsem szólok, csupán hallgatom a szavait, várom, hogy enyém legyen a terep és elmondhassam, mit is gondolok. Tulajdonképpen egyetlen gondolat jár igazán a fejemben, a konkrét véleményemet felesleges volna vele megosztanom, hiszen valószínűleg semmire sem mennék. - Ugyan, Duncan! Komolyan azt hiszed, hogy ennyire pisis vagyok még? Azt hiszed, hogy abban a hitben élek, ha szarul érzed magad, akkor azzal visszacsinálhatod? Meg nem történtté teheted a dolgot? Megbocsátható lenne? Ne szarozzunk már - legyintek, de nem adom át a szót, még én beszélek - Szarok rá, hogy mit tettél a múltban, Duncan. Csupán szerettem volna látni, hogy maradt-e benned legalább egy cseppnyi emberség is. Hűvösen koppannak utolsó szavaim. Tekintetemben megvetés ül, csalódottság és undor. Nem szeretném visszakapni a régi bátyám, azt a fiút, aki mindig mellettem állt, aki minduntalan a háta mögé rántott, ha valami veszély leselkedett rám, aki megvédett. Akiben maximálisan megbíztam. Ő volt a legjobb barátom. Ő volt a családom. Ő volt mindenem. Nem kell többé. Nehéz volt elengedni, de megtettem. Nem azt a fiút szeretném visszakapni és az érzés sem kell többé. Csupán szerettem volna látni, hogy nem olyan valaki válik a bátyámból, akire undorodva tekintek, mert egyszerűen nem tudok máshogy. Nem megy. Sajnálom, Duncan, egyáltalán nem így akartam. Az előbbi mondataim, a talányomra nem is szükséges kimondanom a válaszomat, bizonyára nagyon is jól érzi, láthatja rajtam, hogy mit válaszolnék. Felesleges ide mindennemű szócséplés, most kifejezetten nem vagyok csevegős kedvemben. - Semmi komoly - ismétlem meg a szavait, megrántva a szemöldököm, de aztán megvonom a vállam - Tudod mit? Nem érdekel. Ha szerinted semmi komoly, akkor legyen szerintem is az. Felhajtom a poharamban lévő maradék italt, hogy a pultra csúsztassam azt és lépteim ismét az ablakhoz vigyenek. Újabb szálra harapok rá, bajlódom egy sort az öngyújtóval, de végül felizzik a cigi vége, én pedig elégedetten és jólesően fújom ki a füstöt. Megpróbálok ebbe az egy mozdulatba mindent belesűríteni, mintha azzal, hogy megszabadulok a füsttől, a bennem felgyűlt negatív érzelmekkel is így tehetnék. Mennyire egyszerű lenne. Az ablakpárkányra támaszkodom, semmissé nem tehetem a múltat, így nem tudok mást tenni, mint elfogadni. Ez van. Most nemesebb cél érdekében cselekszünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy felbontsuk a szövetséget olyan miatt, ami megtörtént, amin már úgysem fogunk tudni változtatni. Koncentráljunk a jövőre. - Beszélni akarok Siennával. Személyesen - jelentem ki komolyan, mit sem törődve azzal, hogy az előbb konkrétan, ha ki nem mondottan is, de állatnak bélyegeztem a tulajdon testvéremet. A beszéd formáját bizonyára nem kell részleteznem. El akarok neki mondani mindent. Lehet, hogy most valóban gyerekként viselkedem, de azt akarom, hogy tudja. Tudja az igazságot.
Valami gyűlt benne, valami változott, de ez most nem a kétségbeejtőnek tűnő helyzete vagy Sienna miatt, hanem miattam és nyíl egyenesen nekem szólt. Álltam a tekintetét, összehúzott szemmel fürkésztem, hogy minél többet megtudjak, még akkor is, ha mélyen legbelül üvöltve követeltem magamnak minden érzékszervem elvesztését, az energiák érzékelését. Homokba szerettem volna dugni a fejem. A szavai nem érdekeltek. Nem azokkal mart belém, hiszen hol érdekelt már engem az emberségem, hogy ki mit gondolt a meglétéről, vagy épp a hiányáról? Két apámmal végeztem már, az elsővel még emberként, szinte gyerek fejjel, és utána se lett jobb, miért mutattam volna emberséget, ha én se kaptam? A jótékonykodás a hülyék mártírkodása, dögöljenek bele ők. Leszarom messze magasról, ki mit gondol rólam, akár szemtől szemben, akár a hátam mögött összesúgva. Szerettem volna ezt az arcába kiabálni azt hiszem, ehelyett egy hangot se bírtam magamból kipréselni. Megrendültem. Olyan volt ez, mint egy kurva hangos és váratlan reccsenés a tökéletes pajzson, ami hosszában keresztül szelte az egészet, hogy hatalmas, feketén tátongó szakadékot nyisson meg a pajzson keresztül, felkínálva a másikak a támadási felületet, magamnak pedig a semmit, amibe ugorhatok. Lemondott rólam. Az arckifejezése félelmetesen ismerős volt, már csak a vérség okán is, mintha anyánkat láttam volna, amikor megvetőn és undorral telve pillantott rám, mielőtt lemászott volna a székről, elvetve az ön-akasztást. Az undor, amit sose akartam az ő arcán is látni, elég volt a tükörképemtől megkapni annyi éven át, rettegni attól, hogy egyszer majd tőle köszön vissza, mert megtud mindent. És most, tessék. Itt vagyunk, eljutottunk eddig is, igaz bő évszázadnyi eltolódással. Röhejes, hogy semmi köze az undora tárgyának ahhoz, amitől én anno tartottam. Röhejes, hogy moccannom se kell a zuhanásért. Röhejes, hogy minden faszság ellenére is ott tartok, hogy képes a szakadékba lökni egyetlen, kósza kis érintéssel. Én vagyok érzéketlen és kegyetlen? Tényleg, Ethan? Semmit se mutatok ki, arcom se rezdül, de talán pont ez a mozdulatlanság sejtethet valamit, fogalmam sincs. Nem reagáltam, érdektelenül nézegettem a kitöltött whiskyt, de szemernyi ingert se mutattam arra, hogy valaha is meginnám. Egyszerűen nem voltam kíváncsi arra, amit jelenleg Daniel mimikája mutatott, épp elégszer hagytak el és magamra, vettek el ostoba reményt - aminek még mindig bedőltem - ahhoz, hogy ne kérjek többé ennek a látható nyomaiból. Rosszul vagyok már tőle. Semmi komoly. Ez se volt az, ugye? Magamban mosolyogtam, hogy sokadjára és képes vagyok ugyanazokat a köröket lefutni, semmiből se tanulva, tényleg átkozottunk nagy fasz vagyok. De akkor maradjon az eddig kitaposott út, és csak nekem. Sienna... benne még nem csalódtál. Majd ő fog benned, az ő szeméből pedig ugyanazt az undort fogod kapni, mint amit te adsz most. Egy elvakult pillanatig tényleg azt kívántam, hogy így legyen. Hogy visszakapja kamatostól ha nem is tőlem és kárörömmel vegyes elégtételt érezhessek az öcsém baja fölött. De csak egy pillanatig, mert utána rájöttem, hogy nem érdekel. Legalábbis az előbbiek után, egy darabig biztosan nem és a fene se tudja, hogy ez mikor fog változni, ha fog. - Tégy úgy - hagytam rá színtelen hangon, felöltve korábbi szenvtelenségemet, majd nem sokkal ezelőtti elhatározásomat sutba dobva a pulthoz léptem. Könnyedén felhajtottam az italt, majd tettem néma koppanás kíséretében a poharat a mosogatóba. - Mikor mész? - érdeklődtem látszatra ugyanolyan zökkenőmentesen továbblépve, mint ő tette.
Túl nagy kérés volna, hogyha egyszer az életben, egyetlen kibaszott randink normálisan indul, akkor úgy is fejeződjön be? Olyan nagy kérés volna? Mi a faszért nem vagyunk mi arra képesek, hogy normálisan lezárjunk valamit? Hogy úgy viselkedjünk, mintha emberek lennénk? Mintha testvérek lennénk? Ezt az egyet kívántam a legutóbb is. Túl nagy kérés volt, igaz? Túl szép lett volna, ha sikerül. De hát miről beszélek, naiv, idióta barom vagyok, azok után, ami történt velünk, hogy voltam képes reménykedni abban, hogy visszacsempészhetünk valamit a gyerekkorunkból? Hogy lehetünk testvérek? Hogy végre valamit képesek vagyunk együtt, jól csinálni? Hülye állat… Vannak az olyan pillanatok, amikor az ember ösztönösen megérzi, hogy valaminek vége. Hogy valami megtörik, elszakad és utána akárhogyan is fogja törni magát, soha nem lesz már a régi. Kész, vége. Kár erőlködni, mert minden hiábavaló. A tetteket nem lehet visszavonni, vagy meg nem történtté tenni és hiába állítjuk azt, hogy túlléptünk rajta, hogy megbocsátunk, hogy elfelejtjük, ez sajnos lehetetlen. Akkor is ott lesznek tudatunk legmélyén, hogy kísértsenek, hogy ellenszenvet pulzáljanak és minden egyes nap éreztessék azt, hogy ez a világ és benne az emberek rohadtul nem olyanok, mint amilyennek gyerekkorunkban elképzeltük őket, vagy amilyennek szeretnénk. Ez nem álomország, hahó. Érzem, hogy valami megváltozik. Hogy valami olyasmit csinálok, amit később meg fogok bánni és amit már nem fogok tudni visszaforgatni. De nem érdekel. Igenis vannak olyan helyzetek, amikor nem vagyok képes abba beletörődni, hogy én vagyok a kisebb, hogy Duncan a nagy, neki mindent lehet, én pedig fogjam be a pofám és csihadjak, mert kicsi vagyok és nem érthetem. Nem, ez most kurvára nem olyan helyzet. Tudom jól, hogy ezekről muszáj volt tudnom. Éljen, most már tudom. De remélem, hogy Duncan sem volt olyan ostoba, hogy azt gondolja, minden megy majd tovább úgy, ahogyan eddig, azok után, hogy ezeket megosztja velem. Képtelen volnék ugyanúgy tekinteni a bátyámra, annak tudtában, hogy ilyeneket csinált. Igazándiból nem is az zavart, hogy megtette, sokkal inkább a reakciója arra az egyetlen, elcseszett, kurva kérdésre. Én megértem, hogy ez lett belőle. Hogy nem tud változtatni magán. De akkor ne csodálkozzon, ha szépen lassan egyedül marad, mert én nem tudok minden felett szemet hunyni, akármennyire is szeretném. Kiül az arcomra, megjelenik a tekintetemben. Sajnálom, Duncan…
Közlöm, amit közölni akarok, úgy, mintha mi sem történt volna. Bárcsak kiabálna, bárcsak elmondaná, mennyire idióta vagyok, hogy ezzel sokkal többet fogok ártani mind magamnak, mind Siennának, mintha nyugton ülnék a fenekemen. Ehelyett csak egy „Tégy úgy”-ot kapok, ettől pedig legszívesebben a falra másznék. A színtelen hang, amikor azt próbálja beetetni velem, hogy rohadtul nem érdekli a világ. Miért fordulsz önmagadba? Miért nem veszed észre, hogy itt vagyok, ha kellenék, rám támaszkodhatnál, bassza meg! De ha nem, akkor nem, én nem fogok belemászni a fenekébe, ha ez kell neki, akkor fojtson magába mindent, én nem szeretnék ott lenni, amikor egy nap elszabadul a pokol. - Nem tudom. Egy hét. Amint rendbe jön annyira a kezem, hogy képes legyek vezetni - vonom meg a vállam, miközben újabb slukkot szívok a cigarettámból. Érzem, hogy a pólóm alatt tompán lüktet a bőröm, ahol a töltény hozzá ér. Talán eljött az ideje, hogy visszaadjam. Valószínűleg meg is tenném, ha a Pit teraszán nem ígértem volna meg, hogy soha többé nem veszem le. Könnyebb lenne nélküle, mert így minduntalan lesz valami, ami arra fog emlékeztetni, amit elcsesztem. Amit elcsesztünk, mert ebben ő is ugyanannyira hibás, mint én. - Szerintem az lesz a legjobb, ha most elmész. Hozzáfűzhetném, hogy mielőtt még valami olyat mondok, amit megbánnék.. Chh, felesleges volna, kétlem, hogy képes volnék tovább rontani a helyzeten. Mindenesetre jobb, ha ezt az egészet minél előbb lezárjuk. Legalább egy kis időre. Talán jót fog tenni, ha elhúzok innen a picsába és nem találkozom vele pár hétig. Talán. Fogalmam sincsen, mi lesz. Nem akarom elveszíteni a bátyámat, megint, ismét átélni mindazt, csak másképpen, felnőtt köntösbe burkolva.. Nem akarok egyedül maradni és nem akarom egyedül hagyni, de azt hiszem ezen már kár sopánkodni. Sajnálom, Duncan…
Kezdőlap
Köszöntem a játékot, egy élmény volt, imádtam! *-* 
A rózsaszín noteszt meg megtartom egyelőre emlékbe... 
//
//
és <33333333333333 //
