Miután magamhoz térten, az első dolgom volt felhívni az öcsköst és megkérni, hogy szalajtson ide valakit, aki segít feltakarítani ezt a véres-szőrös káoszt, amit Michelle-lel hagytunk magunk után, a segítség pedig lehetőleg tudjon emléket törölni, hogy ne emlékezzen a recepciós a csini pofimra - ami már nem volt olyan csini. Közöltem vele, hogy élek, megmaradok, de muszáj pihennem, így a beígért takarítás egy nappal eltolódott. Másnap is csak késő délután, a sötétedést követően találtam fel hozzá és nem csak azért, hogy segítsek - ha volt még miben -, hanem hogy átbeszéljünk pár dolgot. Egyiknek sem fog örülni, ezt előre borítékoltam, de attól még tudnia kellett. Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, szóval ezt az egészet egy kibaszott vízválasztónak tekintettem, így érthető módon kicsit paráztam tőle. Afelől se voltam meggyőződve, hogy tényleg jó lesz-e az, ha tudni fog dolgokat, ám az elmúlt nap tükrében úgy éreztem, hogy épp itt az ideje próbát tenni. - Szevasz, öcskös - léptem be kopogtatás után. - Mi újság? - kérdeztem és értettem ezt az egészségi állapotától kezdve a hangulatán keresztül egészen addig, hogy esetleg Sienna felől hallott-e bármit is. Ha mesélt, beszélt, végighallgattam minden sürgetés nélkül, legfeljebb közben kiszolgáltam magam, ha rábólintott. A megszokottnál óvatosabb voltam, mert vele ellentétben pontosan tudtam látogatásom minden kis apropójáról. Végül leültem a közelébe valami használhatóra, amit nem amortizált le - remélem a kanapé vagy legalább egy plusz fotel megúszta a tegnapi rombolást. - Figyelj csak... van egy-két dolog, ami... mondjuk úgy, hogy nem fogsz nekik örülni, de azt hiszem, most már nem árt ha tudsz róluk - néztem rá a korábbi találkozóinkhoz képest is komor komolysággal. - Nem akarom, hogy mástól halld ezeket és felhasználják ellen, vagy arra, hogy nekem ugrasszanak. Az egy dolog, hogy megmondtam még anno, ha kell, ha muszáj, megölöm, de amennyire lehet szeretném ezt elkerülni.
A házam kész romhalmaz. Nem találok rá jobb szót. Én lelkiekben felkészültem arra, hogy Duncan még aznap visszajön és segít, de csak egy telefont kaptam, ami rohadtul nem nyugtatott meg. Oké, él, megmarad, de pihennie kell? Mi a szart csinált vele Misha, hogy Duncan-nek pihennie kell? Hát kurva jó.. Mindenesetre intézkedtem, egyből hívtam Savát, azaz nem egyből, mert minimum tíz perc volt, mire odáig elszerencsétlenkedtem magam, hogy sikerüljön megnyomni a hívás gombot. De sikerült! Sava meg tündéri volt, egyből ment is, én pedig megígértem neki, hogy jövök eggyel, méghozzá egy hatalmassal, amit bármikor behajthat rajtam. Én sajnos nem tudok odamenni és előre sajnálom, hogy kénytelen lesz megismerni a citromba harapott bátyámat, ráadásul ilyen állapotban. Ja és még arra is megkérem, hogy kerítsen egy gyógyítót, hát nem csodálatos? Sebaj, megígértem, hogy behajthat rajtam valamit, mert most eszméletlenül hálás vagyok neki. Mondjuk azért szép, a bátyám után kell feltakarítani a szart, mégis én törlesztek majd. Sebaj, amit muszáj, azt muszáj, ráadásul bírom Savát, szóval remélem, hogy nem valami eszement ötlettel áll majd elő. Na de mivel Duncan nem jött segíteni, én pedig képtelen lettem volna, így szépen bevágódtam az ágyamba, úgy, ahogyan voltam, vizes ruhástul együtt, képtelen lettem volna levetkőzni. Szóval alvás, az egész napot és az éjszakát is átaludtam, reggelre már legalább nem ömlött a vér a kezemből, szóval nekiláttam pakolni. Már amennyit én tudtam, a bútorokat felállítgattam és visszatoltam a helyére, de a seprűt képtelen voltam megfogni, úgyhogy az Duncan-re marad majd, biztos jól fog neki állni. A kezem mondjuk ismét vérzett, mire odaértem, úgyhogy szinte minden bútoron rajta hagytam a nyomomat, de nem érdekel, úgyis mindenből kell majd új, de legalább ne úgy nézzen már ki a nappali, mintha bomba robbant volna. Sikerült meggyújtani egy szál cigi! Istenem, én ilyen boldog milyen régen voltam.. Még jó, hogy volt raktáron egy csomó, mert tegnap ugyebár kivágtam egy adagot az ablakon… Valaki biztos örült neki. Épp az ablakon lógok kifele, amikor kopognak, csak kiabálok neki, hogy nyugodtan jöjjön be, drága bátyám, már úgyis vártam rá. - Hali, bro! - fordulok felé, de továbbra is az ablakban könyökölök, egek, tudtam, hogy valami hiányzik az életemből! Kibírtam több, mint egy napot cigi nélkül, beszarok. Ideje bepótolni - Kérsz? - kínálom meg őt is, fogam közé szorítva a szálat és a könyökömmel lökve arrébb a párkányon a dobozt. Vegye ki magának, így is tök jól néz ki, csupa vér. - Megvagyok. Jobban, mint tegnap. Úgy tűnik, csak alvásra és egy cigire volt szükségem. Azt túlzás lenne állítanom, hogy minden okés, mert közel sem. Szarul vagyok, fáj a kezem és irtó szar, hogy kb semmit sem tudok csinálni, Siennáról sem tudok semmit. - Azt fel kellene majd adnod, lécci - bökök a fejemmel a konyhapultra tett zacskóra, ami a lányom telefonját és mindenféle iratait tartalmazza. Én egy darabig tuti nem mozdulok ki a lakásból, úgyhogy ez a feladat rá vár és örülnék, ha mielőbb visszajutna hozzá, mert rohadtul fel szeretném már hívni és megkérdezni, mi van vele. - Nem tudok róla semmit, felhívni sem tudom és ez iszonyatosan szar. Bár most egészen nyugodt vagyok, egyelőre úgysem tudok semmit sem tenni, szóval felesleges pattognom - vonom meg a vállam a szavak végén, azt nem mondom, hogy már érdekel, mert rohadtul érdekel, de nem fogok görcsölni azon, amin egyelőre felesleges. Majd akkor parázok, ha sikerül felhívnom. - Mi volt Mishával? - fordítom felé a fejem és teszem fel a kérdést, örülnék, ha beavatna a részletekbe. Amúgy is azt beszéltük meg, nem? Akkor itt az ideje. Akár mesél, akár nem, én még egy ideig az ablakban fogok szobrozni, hogy az első után rögtön gyújtsam is a következő cigit, ami szintúgy nehézkesen megy, de legalább sikerül. - Csupa fül vagyok. Essünk neki. Akármi is vár rám, mondja, jobb előbb túlesni rajta és valóban áldásos, ha kevesebb olyan kártyájuk lesz, amit fel tudnak használni ellenünk. Érzem, hogy ez kemény lesz, de megpróbálom majd megtartani a hidegvérem és nem felfortyanni, meglátjuk, hogy mi lesz belőle.
Daniel az ablaknál ácsorogva találtam, így odaballagtam én is és hozzá hasonlóan a párkányra könyökölve néztem ki a városra. Szarul festett, én se voltam a legjobb formámban, de amíg rajtam csak marás-karom és szaggatás nyomok voltak, addig... az ő keze volt is, meg nem is. Mesés. - Ja. Kösz - vettem el egy szálat a felém nyújtott bagóból - szükségem lesz rá -, majd tüzet kértem és ki tudja, mióta, nagyot szívtam. - Teljesen el fogok zülleni melletted - mondtam satnya humorral, majd megráztam a fejem és újabb nagy slukk következett. Bólintottam arra, hogy jobban van. Összeszedettebbnek is éreztem valamivel, én viszont szétcsúszottabb voltam tegnapi elválásunkhoz képest, szóval most nagyjából egál volt. Megdörzsöltem az állam, aztán kipróbáltam, hogy tudok-e még karikát fújni. Nem sikerült tökéletesre. Elnéztem a konyhapult felé a romos nappali felett. Más körülmények között leugatnám, megmondva, hogy nem vagyok senki kibaszott postása. Most azonban újabb biccentés és egy színtelen "elintézem" a válasz csupán. Szarban a haza, na, ne piszkítsunk még inkább a saját küszöbünkre, úgyis megtette más, ami nem zavarna ennyire, ha tudnom az okát, az igazit, de gőzöm sincs róla. - Nyugi, tuti nem csinálnak vele semmit, az elején semmiképp. Előbb puhítás kell, még több feszültségkeltés, amíg nem táncolsz már kicsit a határaidon, és ha még ekkor is ellenkezel... akkor lépnek csak. Akkor majd tesznek valamit. De mindig úgy alakítják, hogy legyen még hova fokozni, szépen, lassan... - mondtam halkan, elmerengve a számból és a cigaretta végéből felszálló füstön. - Ez áll a Zsarolásról haladóknak kis kézikönyvben - húztam el a számat. A Mishára vonatkozó kérdést már vártam, de csak még fancsalibb képet vágtam rá elsőre. - Elcsevegtünk, ahogy hajdani falkatársakhoz illik. - És még csak nem is hazudtam, a hozzám hasonlókkal tényleg így szokott bánni a volt falka és annak tagjai, ha összefutottak, de ez most más miatt zavart. - Azt mondta, hogy túl sokat tudok, hogy ezt nem hagyhatják - röviden, keserűen felnevettem -, és megkérdezte, hogy belegondoltam-e valaha, hogy mi van akkor, ha csak egy újabb kudarc vagyok. Kicsit felcseszett. Azt pedig nem neki kellett bemutatnom, hogy a kudarcra vonatkozó kérdés miért talált be olyan nagyon. Abból is tökéletesen levághatta, amit csak eddig tudott rólam, vagy amire emlékezett. - Felajánlottam neki, hogy ha ennyire baszom a csőrüket, öljön meg. Mint a mellékelt ábra is mutatja, nem tette mert. Azt mondta, nem érdemlem meg a könnyebb utat és sose fogom megkapni. Érzelemmentes hangon beszéltem, ám ahogy mindezt felidéztem magamban, éreztem, hogy nagyon az elevenembe talált és bizonyos mértékig taccsra tett. Nagyjából úgy, mint Dannyt Siennával. Csupa fül... remek, szerintem a végére azt fogja kívánni, bár süket és vak lenne mindenre, ami velem kapcsolatos, de akkor essünk neki. - Mielőtt múltaznék, közlöm inkább a jövőt, az még hangyafasz se: amint jobban leszek, elindulok északra. Tudom kell, hogy mit gondol a Teremtőm, vagy legalább biztos kapaszkodót akarok, érted? - nézek rá és szeretném, ha tényleg értene, azt, hogy ez nekem életbevágó, fájdalmasan sokat jelent. Csak akkor folytattam, amikor biccentett, vagy bármilyen módon jelezte, hogy vette az adást. Nagyot szívtam a cigiből és a semmibe ütöttem a hamut a végéről. - Emily mesélte még anno, hogy találkoztál Anne-nel. Azóta se kérdezted, mit keres nálam egy kislány, aki nem vérem a legkisebb mértékben sem. Csak az előző farkasomhoz van köze. Éppcsak betöltötte a négyet, amikor magamhoz vettem, ennek már... öt-hat éve. - Kerestem a szavakat, úgy, hogy tudtam, ez még mindig csak a jéghegy csúcsa volt. - Ez a kislány az oka annak, hogy évekig egy kortyot alkoholt nem ittam, nem dohányoztam, semmiféle kábítószerhez nem nyúltam. Korábban mindegyik jöhetett, nem érdekelt mikor és mekkora mennyiségben. Volt egy durva estém, nagyon csúnyán bebasztam párakkal, be is téptünk... Nem gondolkodtam, ünnepeltünk, mert kineveztek - azt nem mondtam, hogy mivé, nem akartam elárulni a titulust, ami akkor elismerést jelentett nekem -, úgy éreztem mindent szabad és minden egy kurva nagy buli. Buliból felgyújtottam egy családi házat úgy, hogy éreztem, vannak bent emberek. Védtelenek, alvók. Felgyújtottam őket, mert megtehettem. Emlékszem pár sikításra, kiabálásra, az égett hús szagára... aztán a szirénák hangjára. Már nem szívtam a cigarettát, a vége a járda fölé lógva égett el a semmibe. Pocsékolás, de már itt jártam, hanem teljesen másutt. - Élveztem, hogy hatalmam volt, röhögtem. Nagyon le lettem baszva utána - horkantam fel némi önutálattal a hangomban. - Feltűnést keltettem, félig talán át is változtam, talán akkor láttam őt először ennyire dühösnek, legalábbis rám. Elmentem a kórházba, azt mondták a kislány túlélte, csak enyhe füstmérgezése volt, nem is értettem, hogyan volt ez lehetséges... Bementem hozzá. Egyáltalán nem érdekelt, egy gyerek volt a sok közül, hol nem szartam le a hajába ivódott füst szagát, a satnya kis testet, a kérdő kék szemeket. Aztán megkérdezte, hogy hol vannak a szülei... Megremegett a kezemben a cigaretta, már majdnem teljesen leégett. Pislogtam párat, de nem mondtam tovább, úgyis tudhatta már, hogy innentől mi történt. Elvittem a kórházból, a nevemre vettem, beharaptam. Olyan lett, mintha a saját lányom volna, miközben nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra: egyszer majd megtudja az igazat. Egyszer elmondom neki és a bálványozottan szeretett apából egy megölendő, szívtelen gyilkossá válok, aki elvette tőle a családját, a normális életet. Csak azért, mert nekem se adatott meg.
Féloldalas mosolyra görbül a szám, amikor elfogadja a cigit, főleg amikor hallom a szavakat is mellé. Bizony, úgy néz ki teljesen elzüllesztem a bátyámat. Múltkor a pia, most a cigi, bár jelen hangulatomban fogalmam sincsen, hogy örüljek ennek, de igazándiból nem is érdekel. Csak egy cigi, nekem pedig rohadtul szükségem van rá. Nem elemzem túlságosan a helyzetem, a pajzsom szinte teljesen ledobtam, így amit kellett, azt az energiáimból is képes volt kiszűrni, más változás meg amúgy sem igazán következhetett be, mindenesetre én azért mondtam pár mondatot. Kellőképpen aggasztott viszont az, hogy felőle kissé mást éreztem, mint tegnap, sokkal szétcsúszottabb volt és habár tudom, hogy Mishával találkozott, akkor sem tetszett annyira a helyzet. - Igazad van és tudom, hogy most várni fognak, de akkor is rohadt szar érzés. Tudni, hogy ott van és hogy bármelyik pillanatban véget vethetnek az életének, vagy beharaphatják, vagy fene tudja, milyen ocsmányságot művelhetnek vele. Én meg mit csinálok? Pont ez az, semmit! Nem tudok semmit sem csinálni.. - közel sem vagyok dühös és még csak a hangom sem emelem meg, csupán keserűség emészti a szavaimat, fájdalmas beletörődés, nem akarok itt depizni, úgyhogy újabb slukkot szívok a cigiből és inkább őt kérdezem, mi volt Mishával. Félek előre. Szemöldököm felvonva bólintottam, igen, egyértelmű, hogy sokat tud, a keserű nevetése sem tetszik túlzottan, de nem szólok, mert folytatja, erre viszont elhúzom a számat és még fel is szisszenek. Szerintem senkinek sem esik jól, ha azt mondják rá, hogy csak egy újabb kudarc, nekünk meg aztán pláne, nem kell részleteznie, nagyon is jól értem, miért talált be a megjegyzés. - Rettentő jó érzéke van annak a szukának a gyenge pontok kitapintásában. No meg aztán, hogy azokon keresztül trancsírozzon szét minket - jegyzem meg két slukk között, lepöccintem a hamut, alkarjaimmal megtámaszkodom az ablakpárkányon, kilógatva a véres kezeimet. A hideg jót tesz, kevésbé zsibbad tőle. - Mi szórakozásuk lenne abban? - ezúttal rajtam a sor, hogy keserűen nevessek fel, undorító az egész népség, mit meg nem képesek tenni.. Könnyebb út? Haha, majd akkor lesz könnyebb út, ha egyszer elpatkolunk, addig pedig szívhatunk. Megjelenik előttem Michelle arca, ahogyan az egész szitut felvázolta, a nyakam tenném rá, hogy minden egyes percét élvezi. Kezdjünk bele, én hallgatom, tudom, hogy ez kemény menet lesz, hiszen a felvezetés is ezt sugallta és ha valóban felhasználhatják az ilyen információkat ellenünk, akkor bizonyára elég nagy horderejűek. Nem is beszélek tovább, felesleges volna, most nincs itt az ideje a trécselésnek. Ám először is nem múlt, hanem jövő, a szavai pedig egy cseppet sem nyugtatnak meg, sőt. - Hát ez kurva jó.. - dünnyögöm magam elé, majd az utolsó slukkot szívom el, sokáig tartom bent a füstöt, hogy aztán kifújjam és elpöcköljem a csikket - De hát te tudod, a te helyedben én is tudni akarnám, szóval persze, megértem - nem ujjongok az örömtől, de megértem és elfogadom a döntését, fordított helyzetben én is hasonlóan vélekednék és én is menni akarnék - Csak ne dobd fel a talpad, oké? - még egy félmosoly féle is megjelenik a szám sarkában, tényleg nem szeretném, ha fűbe harapna, mert azt nem mondom, hogy abban az esetben fogalmam sem lenne, hogyan tovább, de azért rohadtul nem most szeretném elveszíteni a bátyámat. Aztán belekezd, én pedig szépen csendben újabb cigarettára gyújtok. Figyelmem az övé, tekintetem hol az ő arcát pásztázza, hol pedig a város fényeit szemlélem. Nem túl kellemes a sztori, mégis mindvégig ügyelek a vonásaimra és érzelemmentes arccal hallgatom végig az egészet. Amikor abbahagyja, szintén nem szólok semmit sem, meg kell rágjam magamban a dolgot. Energiáim semmiről sem árulkodnak, mert lényegében oké, hogy a bátyám kissé elmebeteg volt, de tulajdonképpen lehet szívtelen leszek, de ez van. - Hát.. - töröm meg a csendet egy igen sokatmondó szavacskával - Büszke nem vagyok rád, de én is sok hülyeséget csináltam, véleményem szerint ez nem olyan gázos. Majd a jövőben az lesz, ha Anne kérdezősködni kezd. Jhajj, hogy én milyen okos vagyok! Ezzel nyilván ő is tisztában van, de amíg nem tudja, addig nincs probléma, részemről legalábbis nincs, megölt két embert, mert épp úgy tartotta kedve. Én is öltem már embert, sőt, a saját Kölykömmel is végeznem kellett, mert csak kolonc lett volna a falka nyakán, én pedig még csak a lány nevére sem emlékszem. Ez van, mindannyian követünk el hibákat és ráadásul ha jól látom/érzem, akkor Duncan nem olyan hű, de büszke a tettére. - Haladjunk, mert gondolom van még.. - nézek rá, egyik szemöldököm felvonva, gondolom ez csak a kezdet. Ezt könnyen befogadtam, Anne-t mondjuk sajnálom, mert tündéri teremtés és megérdemelt volna egy normális életet, de ez nem kívánságműsor. Mi is megérdemeltünk volna egy normális életet. A cigim szépen lassan fogy, mondjuk van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt állva és hallgatva a bátyám múltját az egész dobozt elszívom majd, de teszek rá. Figyelek, továbbra is figyelek, jöjjön, aminek jönnie kell.
Tudtam, hogy zavarta a tétlenség, meg is értettem, annak ellenére, hogy engem távolról sem érintett ennyire érzékenyen Sienna fenyegetettsége. Én se akartam, hogy baja essen, miért akartam volna? Emellett nekem is rokonom, ám őt illetően sokkal józanabbul tudtam gondolkodni, mint Daniel. Ez azt hiszem, egyikünknek sem fog hátrányára válni. Beszéltem, meg mertem kockáztatni, hogy ma eset talán többet fogom ezt tenni, mint bármikor máskor. A szavak erőlködés nélkül törtek fel, s habár nem ígértem meg neki, hogy nem döglök bele ebbe az útba - mert magamat ismerve baromság lett volna ilyesmit ígérgetnem -, azt megfogadtam, hogy igyekezni fogok, hogy ezt elkerüljem. Akármilyen hihetetlen is, azért halálvágyam még mindig nem volt, annak ellenére, hogy ha szükség úgy hozza, bármikor képes vagyok lemondani az életemről. Elmeséltem Anne és az én történetemet, a kislányét, aki farkasok közé keveredett, aki fék lett egy vadállat mellett... Sokkal kevesebb megvetést kaptam, mint amennyivel számoltam, ez jól láthatóan meg is lepett, mert Daniel szavaira először csak felé fordultam és pislogtam párat. - Hát ez könnyebben ment, mint hittem - ingattam a fejem, ám nem bíztam el magam, mert nem volt vége. Elhúztam a szám. - Ha nem fog, akkor is megtudja. Ezt már akkor eldöntöttem, amikor magamhoz vettem, csak arra várok, hogy rendesen megerősödjön. Talán kifogás volt, talán a rothadt lelkiismeretem megmaradt csonkjait nyugtatgattam ezzel. Nem számított, akkor is így lesz. Sóhajtottam a sürgetésre, és ahogy elégett az első szál, kértem még egyet. Lehet, hogy a fele elég a picsába, anélkül, hogy egy slukkot is szívnék, de momentán ez érdekelt a legkevésbé. Ha pazarlásnak veszi, majd kárpótlom. - Volt egy embernő. A Goldenben dolgozott, jó munkaerő volt, először táncosnő volt, majd helyettesem lett, meglepően könnyen kijöttem vele. - Ahogy beszéltem, elfojtott dühvel vettem tudomásul, hogy hiányzott Evelyn. - Az egyik felettesem nője volt, teherbe esett tőle. - Rettenetesen rövid mondatokra törekedtem, abban reménykedtem, hogy így talán szárazabb és egyszerűbb lesz róla beszélni, hogy a felidézés gépies lesz, megmarad a szavak szintjén és nem kúszik be a zsigereim közé, nem zsugorodik tőle öklömnyire a gyomrom. - A falka volt az első. A tagjai, a védelme. Hat vagy hét hónapos terhes volt, amikor megmérettetett. Bejött az irodámba, jött vele Anne is. Beszélgettünk az üzletről, Anne neveléséről, a kapcsolatáról. Tudta, hogy mi vagyok, tudott a falkáról, azt is, hogy milyen beosztású volt a párja. Nagyon sokat tudott. - Mintha csak Mishát idéztem volna, de lehetetlen volt ezt elkerülni. A falka az első, azon túl, azon kívül nincs más, érte születtél, érte halsz... Hajdani esküm szavaim mázsás súlyként nehezedtek rám. - Tudnom kellett, hogy méltó-e arra, hogy kihordja a társam gyerekét. Hogy képes-e alázatra, hogy védeni fogja-e azt, akit a társamtól kap. Utálta a parancsokat. Ha utasították, eléggé öntörvényű volt és szeretett ellenkezni, emberbőrben ragadt farkas volt. - Nagyot szívtam a cigarettából. - Kiküldtem Anne-t. Utána megparancsoltam a nőnek, hogy tíz másodpercen belül harapja meg úgy a kezem, hogy vérezzen. Vegye a vért a kezemből, amiért úgy odavolt... Nem engedelmeskedett. - És én a mai napig sem tudom, hogy valójában azért állt-e fel a székből, hogy másképp, de teljesítse, amit mondtam, vagy valóban ellenszegült. De már nem számított, nem azt és nem úgy tette, amit és ahogy parancsoltam. - Szerettem azt a nőt. Sose mondtam, sose tudta meg senki. Letepertem, elővettem a tőröm, felvágtam a hasát és kitéptem belőle a magzatát. Kislány lett volna. - Harmadszorra mondtam ki az utóbbi három szót és ez alakalommal legszívesebb összezuhantam volna a súlya alatt. - Az anyát elszállították én pedig elmentem és jelentést tettem az apának, aztán átadtam neki a bársonyba bugyolált hullát. Minden egyes pillanat üvöltő elevenséggel tört fel bennem, s ehhez mérten vált a hangom egyre üresebbé, részvétlenebbé. Védekező mechanizmus volt, mert ha ezt hagyom, ha ennek engedek és kimutatok mindent, abba azt hiszem, beleőrültem volna. Láttam magam előtt Bognár értetlen arcát, láttam, ahogy mit sem sejtve heves mozdulattal átvette tőlem a saját lányát és olyan hanyagul hajította az ágyra, mintha tényleg csak egy csomag lenne. Neki akkor még az volt. A jelentés végére pedig egy világ, ami nekem hála összeomlott. Utána pedig később Evelyn szemébe kellett néznem úgy, hogy ő mit sem sejtett, fogalma sem volt róla, miféle szörnyeteggel incselkedett. Én viszont semmi mást nem láttam magam előtt, amikor ránéztem, csak egy földön fekvő, szétroncsolt hasú nőt, akit anyaságában gyaláztak meg, akiből brutálisan kitépték a meg sem született kislányát. Én tettem. Én voltam. És a mai napig nem tudom azt mondani, hogy ha visszamehetnék, mindenképpen másképp csinálnám. Szétzúztam egy családot ismét, még a létrejötte előtt, mert a nő nem védte a farkas lányát... és én elítéltem. Egyszer sem remegett meg a hangom, a tekintetem nem lett könnyfátyolos, majdhogynem ugyanolyan érzéketlenséggel számoltam be Danielnek erről, mint annak idején Bognárnak. Mert nem tehettem meg, nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt a borzalmat közelebb eresszem magamhoz.
- Miért, mit csináljak? Kezdjek el dühöngeni, vagy a fejed a falba csapkodni? Akármennyire is nem tetszik, nem tudok mit csinálni, mint elfogadni és túllendülni rajta. A tekintetét keresem, szeretnék belenézni a szemébe, hogy ő is láthassa az enyémet.. Ez a hibája számomra még az elfogadható kategória, én sem voltam szentéletű, sőt. Nem is szeretnék mélyebben belemenni annak a szegény lánynak a történetébe, akit teljes mértékben véletlenül haraptam be. Elszúrtam, de változtatni rajta nem tudok, csupán elfogadni. Duncan esetében is ez van. Neki kell ezzel a tudattal élni, nem nekem.. Aztán belekezd a következő történetbe, én pedig ugyanúgy hallgatom, ahogyan az előbbit. Szarok rá, hogy leég a fél cigije, kit érdekel, nem egy szál miatt fogok felfortyanni, amikor sokkal fontosabb téma került terítékre. Már az egész szitu nem igazán tetszett, terhes nő, aki utálja a parancsokat. Nem meglepő, hogy nem engedelmeskedett Duncan-nek, ám ami ezután jön.. - Szent Isten.. - alig jutok szóhoz a döbbenettől, tágra nyílt szemekkel bámulok a tulajdon bátyámra, akaratlan, ösztönös a mozdulat, amivel egy lépést hátrálok tőle. Mintha még életemben nem láttam volna fehér embert, szerintem még le is sápadtam. Azt tudtam, hogy a bátyám megváltozott és sok olyan dolgot csinál, avagy csinált, amit nem is igazán szeretnék tudni, de ez.. Ez már nekem is sok. Kitépni a nő hasából a gyerekét.. Ezt nem tudom feldolgozni. Főleg azok után, hogy ott van nekem Sienna, aki a saját lányom és habár csak pár hónapja ismerem, akkor is belepusztulnék, ha elveszíteném. Milyen lehetett annak a nőnek? Bele sem szeretnék gondolni. Homlokomat ráncolom, számat nyitom, hogy egyből be is csukjam, újabb próba, ezúttal is sikertelenül, nem tudom, mit mondjak, vagy egyáltalán hogyan reagáljak. - Legszívesebben neked esnék, hogy péppé verjem azt az idióta fejed.. - jutok végül szóhoz és tényleg rá vetném magam, hogy üssem, vagy legalább csak egy öklöst a képébe, de végül leteszek róla. Senkinek sem kell, hogy megint összebunyózzunk, amikor olyan szépen szövetségre léptünk a legutóbb. Kínomban nevetek, az egész szitun, a bátyámon, miközben a konyhába sétáljak és előkerítsek egy üveg whiskyt, két pohárral. - Nem tudom, mit mondjak - szólalok meg a tevékenykedés közben - Álmomban nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyesmire. Legalább szarul érezted magad utána? - teszem fel a kérdést, hangomban hitetlenség csendül, mert minden elhangzott után már abban sem vagyok biztos, hogy a bátyám képes még érzelmekre. Köcsög volnék a kérdés miatt? Igen, az vagyok, nem érdekel, akadjon ki, szarok rá. Az vesse rá az első követ, ugyebár. Az egyik poharat felé csúsztatom, amennyiben az ablaknál áll még mindig, úgy a pult szélén áll meg, nem érdekel, ha kell neki, elveszi, ha nem, akkor nem. Gyáva volnék, mert italra van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam mindezt? Mondjon bárki, amit akar, de nekem kell, így könnyebb. - Nem tudom elhinni.. - jegyzem meg csak úgy magamnak, miközben a pohárral a kezemben hátrébb lépek, hogy csípőm a pult szélének támasszam - Hát, Duncan, elég kemény lehet ezzel az egésszel együtt élni - pillantok rá, megrázva a fejemet, még mindig nem bírom felfogni, hogy képes volt ilyesmire. Hogy megtette. Meghallgattam és örülök, hogy ő mondta el, mert ha ezt mástól hallom viszont, akkor lehet közel sem reagálta volna ennyire „barátságosan” erre az egészre. Undorító. Ahogyan a bátyám is az. - Van még valami, amiről tudnom kell? - hűvös a hangom, érzelmektől mentes az arcom. Ha van még valami, akkor mondja, ne húzzuk az időt. A múlton változtatni nem lehet, megtette, amit, bizonyára szenvedett érte eleget - nagyon remélem -, nem kell, hogy én is a vérét szívjam miatta és azon pattogjak, amin úgysem lehet már változtatni.
"Szent Isten." Hja, így is mondhatjuk, bár szerintem "a kurva Isten bassza meg" ide illőbb lenne, de nem kell, hogy ugyanolyan mocskos szája legyen, mint nekem. Bár ő is tud, de azt hiszem, Sienna végett is jobb, hogy konszolidáltabb - ilyen téren - nálam. És hogy minek agyalok ezen? Mert jól esik. Segít megőrizni a józan eszem, hogy a reakcióit boncolgathatom magamban, nem azt, amit én magam követtem el. Túl nagy luxus lett volna. Éreztem a beállt változást, hogy ezt mennyivel nehezebben fogadta, hogy hátrált egyet. Látsz már engem, öcsém? Azt hiszem igen. Vagy ha nem is teljesen, de egy tekintélyes részemet igen. Te erős vagy, mert nem hagytad, hogy a sok szarság eltemessen. Én erős vagyok, mert hagytam, hogy a sok szarság eltemessen és magamba ittam mindent, ami változtatott rajtam, ami... eltorzított úgymond. Szavaira szemem sarkából rá pillantottam, de tekintetem kifejezéstelen maradt, szinte kongott a ürességtől. Az előbb, gondolatban újraéltem, amit tettem, annál a röpke pár percnél viszont többet nem engedhettem magamnak, mert gyilkos vagyok, aki pedig úgy vesz el életet, hogy utána évekig afölött siránkozik, a semminél is kevesebb. Ráadásul az áldozatát is leköpi, ha úgy tetszik. - Semmin nem változtatnál vele - közöltem részvétlen hangon, miután a sivár nyugalom, ami ilyenkor jelentkezni szokott, megülte a lelkem, pusztává tette energiáimat is. Hallgattam a lépteit, a ténykedését, ám nem mozdultam az ablaktól, csak bámultam ezt a kurva várost. Se nem Chicago, se nem Fairbanks. Totálisan közömbös nekem, így kéne éreznem minden és mindenki iránt valójában. Nem mentem Daniel után, így a nekem szánt pohár is magában árválkodott a pult szélén. - És ha szarul éreztem volna magam? Azzal visszacsinálom? A társamnak kevésbé fáj? Kevésbé lett volna durva, amit tettem? Megbocsáthatóbb lenne? - A vállam fölött hátrapillantottam rá, számat keserűen elhúztam. - Kétszínű álszenteskedés. Úgyhogy nem nyugtatom azzal a lelked, hogy majd' beleőrültem, hiába esne jól ezt hallanod. Dühös voltam, majdhogynem jobban, mint eddigi életem során valaha. A nőre, a felettesemre, a világra, de magamra nem, egy pillanatig sem. - Felé léptem, de nem sétáltam el a pultig, valahol félúton álltam meg. - Tudom, hogy mit szeretnél hallani, de az valaki más. Másnak a bátyja, másnak a fia, másnak a kölyke, másnak az apja. Nem fogom tompítani se romantizálni, ez vagyok, ez lettem. Megvontam a vállam, ám ez messze állt a nem-törődöm flegmaságtól. Volt benne némi önutálat és gúny, egy csipetnyi keserűséggel hintve, arra viszont ebben a percben rájöttem, hogy nem bántam, nem érdekelt. Tényleg ez vagyok, ennyi vagyok, bármennyire lenne jó olykor valaki mássá válni. - Ennél csak kisebb van, piti húzások meg olyasmik, amiket Mishától is kaptál, semmi komoly. Illetve: nekem semmi komoly, neki viszont valószínűleg erről rohadtul más lenne a véleménye, de baszki, ez van - valamilyen szinten sajnos.
- Persze, hogy semmin nem változtatnék vele - horkanok fel - De kurvára jobban érezném magam tőle. Mit szépítsem? Sajnos, vagy nem sajnos, de ez az igazság. Tudom, hogy nem érne semmit a dolog, hiszen nem tudnám kiverni ezt a bátyám fejéből, sem az emléket, sem azt, amivé lett. Nem is akarnám. Ez lett belőle, ez van, neki kell vele megküzdenie és együtt élni mindazzal, amit elkövetett. Én magam is ezt teszem, az már más kérdés, hogy ki hogyan dolgozza fel az ilyen „traumákat”, ahogyan az is, hogy kit mennyire visel meg. És ha szarul éreztem volna magam? Azzal visszacsinálom? A társamnak kevésbé fáj? Kevésbé lett volna durva, amit tettem? Megbocsáthatóbb lenne? Elnevetem magam. Keserűen, csalódottan, mégsem szólok, csupán hallgatom a szavait, várom, hogy enyém legyen a terep és elmondhassam, mit is gondolok. Tulajdonképpen egyetlen gondolat jár igazán a fejemben, a konkrét véleményemet felesleges volna vele megosztanom, hiszen valószínűleg semmire sem mennék. - Ugyan, Duncan! Komolyan azt hiszed, hogy ennyire pisis vagyok még? Azt hiszed, hogy abban a hitben élek, ha szarul érzed magad, akkor azzal visszacsinálhatod? Meg nem történtté teheted a dolgot? Megbocsátható lenne? Ne szarozzunk már - legyintek, de nem adom át a szót, még én beszélek - Szarok rá, hogy mit tettél a múltban, Duncan. Csupán szerettem volna látni, hogy maradt-e benned legalább egy cseppnyi emberség is. Hűvösen koppannak utolsó szavaim. Tekintetemben megvetés ül, csalódottság és undor. Nem szeretném visszakapni a régi bátyám, azt a fiút, aki mindig mellettem állt, aki minduntalan a háta mögé rántott, ha valami veszély leselkedett rám, aki megvédett. Akiben maximálisan megbíztam. Ő volt a legjobb barátom. Ő volt a családom. Ő volt mindenem. Nem kell többé. Nehéz volt elengedni, de megtettem. Nem azt a fiút szeretném visszakapni és az érzés sem kell többé. Csupán szerettem volna látni, hogy nem olyan valaki válik a bátyámból, akire undorodva tekintek, mert egyszerűen nem tudok máshogy. Nem megy. Sajnálom, Duncan, egyáltalán nem így akartam. Az előbbi mondataim, a talányomra nem is szükséges kimondanom a válaszomat, bizonyára nagyon is jól érzi, láthatja rajtam, hogy mit válaszolnék. Felesleges ide mindennemű szócséplés, most kifejezetten nem vagyok csevegős kedvemben. - Semmi komoly - ismétlem meg a szavait, megrántva a szemöldököm, de aztán megvonom a vállam - Tudod mit? Nem érdekel. Ha szerinted semmi komoly, akkor legyen szerintem is az. Felhajtom a poharamban lévő maradék italt, hogy a pultra csúsztassam azt és lépteim ismét az ablakhoz vigyenek. Újabb szálra harapok rá, bajlódom egy sort az öngyújtóval, de végül felizzik a cigi vége, én pedig elégedetten és jólesően fújom ki a füstöt. Megpróbálok ebbe az egy mozdulatba mindent belesűríteni, mintha azzal, hogy megszabadulok a füsttől, a bennem felgyűlt negatív érzelmekkel is így tehetnék. Mennyire egyszerű lenne. Az ablakpárkányra támaszkodom, semmissé nem tehetem a múltat, így nem tudok mást tenni, mint elfogadni. Ez van. Most nemesebb cél érdekében cselekszünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy felbontsuk a szövetséget olyan miatt, ami megtörtént, amin már úgysem fogunk tudni változtatni. Koncentráljunk a jövőre. - Beszélni akarok Siennával. Személyesen - jelentem ki komolyan, mit sem törődve azzal, hogy az előbb konkrétan, ha ki nem mondottan is, de állatnak bélyegeztem a tulajdon testvéremet. A beszéd formáját bizonyára nem kell részleteznem. El akarok neki mondani mindent. Lehet, hogy most valóban gyerekként viselkedem, de azt akarom, hogy tudja. Tudja az igazságot.
Valami gyűlt benne, valami változott, de ez most nem a kétségbeejtőnek tűnő helyzete vagy Sienna miatt, hanem miattam és nyíl egyenesen nekem szólt. Álltam a tekintetét, összehúzott szemmel fürkésztem, hogy minél többet megtudjak, még akkor is, ha mélyen legbelül üvöltve követeltem magamnak minden érzékszervem elvesztését, az energiák érzékelését. Homokba szerettem volna dugni a fejem. A szavai nem érdekeltek. Nem azokkal mart belém, hiszen hol érdekelt már engem az emberségem, hogy ki mit gondolt a meglétéről, vagy épp a hiányáról? Két apámmal végeztem már, az elsővel még emberként, szinte gyerek fejjel, és utána se lett jobb, miért mutattam volna emberséget, ha én se kaptam? A jótékonykodás a hülyék mártírkodása, dögöljenek bele ők. Leszarom messze magasról, ki mit gondol rólam, akár szemtől szemben, akár a hátam mögött összesúgva. Szerettem volna ezt az arcába kiabálni azt hiszem, ehelyett egy hangot se bírtam magamból kipréselni. Megrendültem. Olyan volt ez, mint egy kurva hangos és váratlan reccsenés a tökéletes pajzson, ami hosszában keresztül szelte az egészet, hogy hatalmas, feketén tátongó szakadékot nyisson meg a pajzson keresztül, felkínálva a másikak a támadási felületet, magamnak pedig a semmit, amibe ugorhatok. Lemondott rólam. Az arckifejezése félelmetesen ismerős volt, már csak a vérség okán is, mintha anyánkat láttam volna, amikor megvetőn és undorral telve pillantott rám, mielőtt lemászott volna a székről, elvetve az ön-akasztást. Az undor, amit sose akartam az ő arcán is látni, elég volt a tükörképemtől megkapni annyi éven át, rettegni attól, hogy egyszer majd tőle köszön vissza, mert megtud mindent. És most, tessék. Itt vagyunk, eljutottunk eddig is, igaz bő évszázadnyi eltolódással. Röhejes, hogy semmi köze az undora tárgyának ahhoz, amitől én anno tartottam. Röhejes, hogy moccannom se kell a zuhanásért. Röhejes, hogy minden faszság ellenére is ott tartok, hogy képes a szakadékba lökni egyetlen, kósza kis érintéssel. Én vagyok érzéketlen és kegyetlen? Tényleg, Ethan? Semmit se mutatok ki, arcom se rezdül, de talán pont ez a mozdulatlanság sejtethet valamit, fogalmam sincs. Nem reagáltam, érdektelenül nézegettem a kitöltött whiskyt, de szemernyi ingert se mutattam arra, hogy valaha is meginnám. Egyszerűen nem voltam kíváncsi arra, amit jelenleg Daniel mimikája mutatott, épp elégszer hagytak el és magamra, vettek el ostoba reményt - aminek még mindig bedőltem - ahhoz, hogy ne kérjek többé ennek a látható nyomaiból. Rosszul vagyok már tőle. Semmi komoly. Ez se volt az, ugye? Magamban mosolyogtam, hogy sokadjára és képes vagyok ugyanazokat a köröket lefutni, semmiből se tanulva, tényleg átkozottunk nagy fasz vagyok. De akkor maradjon az eddig kitaposott út, és csak nekem. Sienna... benne még nem csalódtál. Majd ő fog benned, az ő szeméből pedig ugyanazt az undort fogod kapni, mint amit te adsz most. Egy elvakult pillanatig tényleg azt kívántam, hogy így legyen. Hogy visszakapja kamatostól ha nem is tőlem és kárörömmel vegyes elégtételt érezhessek az öcsém baja fölött. De csak egy pillanatig, mert utána rájöttem, hogy nem érdekel. Legalábbis az előbbiek után, egy darabig biztosan nem és a fene se tudja, hogy ez mikor fog változni, ha fog. - Tégy úgy - hagytam rá színtelen hangon, felöltve korábbi szenvtelenségemet, majd nem sokkal ezelőtti elhatározásomat sutba dobva a pulthoz léptem. Könnyedén felhajtottam az italt, majd tettem néma koppanás kíséretében a poharat a mosogatóba. - Mikor mész? - érdeklődtem látszatra ugyanolyan zökkenőmentesen továbblépve, mint ő tette.
Túl nagy kérés volna, hogyha egyszer az életben, egyetlen kibaszott randink normálisan indul, akkor úgy is fejeződjön be? Olyan nagy kérés volna? Mi a faszért nem vagyunk mi arra képesek, hogy normálisan lezárjunk valamit? Hogy úgy viselkedjünk, mintha emberek lennénk? Mintha testvérek lennénk? Ezt az egyet kívántam a legutóbb is. Túl nagy kérés volt, igaz? Túl szép lett volna, ha sikerül. De hát miről beszélek, naiv, idióta barom vagyok, azok után, ami történt velünk, hogy voltam képes reménykedni abban, hogy visszacsempészhetünk valamit a gyerekkorunkból? Hogy lehetünk testvérek? Hogy végre valamit képesek vagyunk együtt, jól csinálni? Hülye állat… Vannak az olyan pillanatok, amikor az ember ösztönösen megérzi, hogy valaminek vége. Hogy valami megtörik, elszakad és utána akárhogyan is fogja törni magát, soha nem lesz már a régi. Kész, vége. Kár erőlködni, mert minden hiábavaló. A tetteket nem lehet visszavonni, vagy meg nem történtté tenni és hiába állítjuk azt, hogy túlléptünk rajta, hogy megbocsátunk, hogy elfelejtjük, ez sajnos lehetetlen. Akkor is ott lesznek tudatunk legmélyén, hogy kísértsenek, hogy ellenszenvet pulzáljanak és minden egyes nap éreztessék azt, hogy ez a világ és benne az emberek rohadtul nem olyanok, mint amilyennek gyerekkorunkban elképzeltük őket, vagy amilyennek szeretnénk. Ez nem álomország, hahó. Érzem, hogy valami megváltozik. Hogy valami olyasmit csinálok, amit később meg fogok bánni és amit már nem fogok tudni visszaforgatni. De nem érdekel. Igenis vannak olyan helyzetek, amikor nem vagyok képes abba beletörődni, hogy én vagyok a kisebb, hogy Duncan a nagy, neki mindent lehet, én pedig fogjam be a pofám és csihadjak, mert kicsi vagyok és nem érthetem. Nem, ez most kurvára nem olyan helyzet. Tudom jól, hogy ezekről muszáj volt tudnom. Éljen, most már tudom. De remélem, hogy Duncan sem volt olyan ostoba, hogy azt gondolja, minden megy majd tovább úgy, ahogyan eddig, azok után, hogy ezeket megosztja velem. Képtelen volnék ugyanúgy tekinteni a bátyámra, annak tudtában, hogy ilyeneket csinált. Igazándiból nem is az zavart, hogy megtette, sokkal inkább a reakciója arra az egyetlen, elcseszett, kurva kérdésre. Én megértem, hogy ez lett belőle. Hogy nem tud változtatni magán. De akkor ne csodálkozzon, ha szépen lassan egyedül marad, mert én nem tudok minden felett szemet hunyni, akármennyire is szeretném. Kiül az arcomra, megjelenik a tekintetemben. Sajnálom, Duncan…
Közlöm, amit közölni akarok, úgy, mintha mi sem történt volna. Bárcsak kiabálna, bárcsak elmondaná, mennyire idióta vagyok, hogy ezzel sokkal többet fogok ártani mind magamnak, mind Siennának, mintha nyugton ülnék a fenekemen. Ehelyett csak egy „Tégy úgy”-ot kapok, ettől pedig legszívesebben a falra másznék. A színtelen hang, amikor azt próbálja beetetni velem, hogy rohadtul nem érdekli a világ. Miért fordulsz önmagadba? Miért nem veszed észre, hogy itt vagyok, ha kellenék, rám támaszkodhatnál, bassza meg! De ha nem, akkor nem, én nem fogok belemászni a fenekébe, ha ez kell neki, akkor fojtson magába mindent, én nem szeretnék ott lenni, amikor egy nap elszabadul a pokol. - Nem tudom. Egy hét. Amint rendbe jön annyira a kezem, hogy képes legyek vezetni - vonom meg a vállam, miközben újabb slukkot szívok a cigarettámból. Érzem, hogy a pólóm alatt tompán lüktet a bőröm, ahol a töltény hozzá ér. Talán eljött az ideje, hogy visszaadjam. Valószínűleg meg is tenném, ha a Pit teraszán nem ígértem volna meg, hogy soha többé nem veszem le. Könnyebb lenne nélküle, mert így minduntalan lesz valami, ami arra fog emlékeztetni, amit elcsesztem. Amit elcsesztünk, mert ebben ő is ugyanannyira hibás, mint én. - Szerintem az lesz a legjobb, ha most elmész. Hozzáfűzhetném, hogy mielőtt még valami olyat mondok, amit megbánnék.. Chh, felesleges volna, kétlem, hogy képes volnék tovább rontani a helyzeten. Mindenesetre jobb, ha ezt az egészet minél előbb lezárjuk. Legalább egy kis időre. Talán jót fog tenni, ha elhúzok innen a picsába és nem találkozom vele pár hétig. Talán. Fogalmam sincsen, mi lesz. Nem akarom elveszíteni a bátyámat, megint, ismét átélni mindazt, csak másképpen, felnőtt köntösbe burkolva.. Nem akarok egyedül maradni és nem akarom egyedül hagyni, de azt hiszem ezen már kár sopánkodni. Sajnálom, Duncan…
Nem vártam, hogy tapsikoljon örömében, vagy jó pofát vágjon. Egyetlen vágyam volt: fogadjon el úgy, ahogy vagyok. Nem kell érteni, nem kell szeretni, nem kell semmi ezen túl... Lehetett volna egy új esély, egy másik lehetőség, ami kiránt ebből, ha már önerőből nem megy, ehelyett undor és megvetés. Cseppet se volt min csodálkoznom amúgy, azt se értem, mire számítottam - tényleg túl fiatal vagyok még. Vagy többre tartottam valakit annál, mint amennyit valójában ért, ez se lepne meg. Tényleg nem látod, hogy miért lett volna rád szükségem, igaz? Ezért nem kéne hibáztatnom, egyébként is mindig én voltam az, aki őt védte, nem fordítva, én volta a fal közte a szarságok között. Fordítva el se várhatom. Te voltál a kicsi, én a nagy, a dolgomat pedig addig végeztem jól, amíg véletlenül se kellett volna szerepet cserélnünk. Büszke voltam, hogy elég erős lehettem ehhez, hogy sose kellett a fordított felállás. Tudod... nekem ez a dolgom, ez a nagyobb testvérek dolga, megvédik a kisebbet és elköveti a sok hibát, hogy abból a kisebb tanulhasson, ne kelljen ezt a saját bőrén tapasztalnia ezeket. Önámítás lenne azt mondani, hogy én is ezért tettem minden vackot, mert nem, mert fogalmam se volt sokáig arról, hogy még él. Ettől függetlenül még túl könnyen zökkentem volna vissza ebbe. Féltem attól, hogy tovább mennék érte, mint ameddig arra számítottam. Ezt a félelmemet eltörölte.
Nagyfiú, ugye? Tudja, hogy mit akar és nincs szüksége arra, hogy én legyek a nagyobb, hogy ezt valahogy az orra alá dörgöljem - ahogy ő érezte. Ezzel jár, ráhagyom akkor. Nem kell elfogadnia, lenyelnie, elnéznie, nem kell attól tartania, hogy nem kap tőlem elég mozgásteret. Megígértem neki, hogy ebben az ügyben a szövetségese leszek, rühellnék segget csinálni a számból, egyébként is érintett lettem, szóval... ez még él. Gépiesen bólintottam az egy hétre, ám semmit sem kezdtem az infóval. Reményeim szerint mire ő elindul, én már megjártam a magam útját oda-vissza, talán pont elkerüljük egymást út közben, ami nem lenne baj. Úgyis csak azt mondanám el neki, ami esetleg Siennával kapcsolatos, arra meg elég a mobilon keresztüli érintkezés. Távozás. Ja, én is éreztem, hogy nem ártana elhúzni a csíkot, egyébként sem leltem semmi örömöm már abban, hogy itt rontottam a levegőt. Nem néztem vissza rá, minek? Épp eleget tipródtam és rágódtam a múlton, mi végre? Ezért? Nagy lófaszt! Nincs vissza, csak előre, ha pedig ehhez az kell, hogy minden régmúltba nyúló hidat felégessek, lehet legközelebb az is meg fog történni - akár tervezem, akár nem. Nálam az olaj, nála a gyújtó, köztünk a híd - egyikünk sem moccan a maga oldaláról. Már tudom, hogy ha lelocsolom azt a hidat, nem fog habozni, képes lángra lobbantani. - Szia - köszöntem el sallangmentesen. Semmi "majd hívlak", vagy "mondom, mi volt Fairbanksben". Kisétáltam a romos lakásból - majd rendet tesz egyedül -, halkan betettem magam után az ajtót és gyalog indultam meg a saját lakásom felé. Azt hittem, Misha látogatása és a szavai voltak a legrosszabbak, hogy az összezavart, kirántotta alólam a talajt, megingatott ott, ahonnan egész életemben eddig a legnagyobb bizonyosságot tudtam szerezni. Úgy gondoltam, az volt a legrosszabb. Az öcsém felderengő, undorodó arckifejezése viszont kenterbe verte, mégis undok-keserű mosolyt csalt a képemre. Egy fikarcnyit se jutottam előrébb.
Pontosan annyira rajongtam ezért a kis kirándulásért Mishával, mint azért, hogy összecuccoljak, bezárjam az irodámat és mindent magam mögött hagyjak, amit az elmúlt hét évben felépítettem a semmiből. Ez volt az életem, megküzdöttem érte, most azonban új fejezetet kell kezdjek, mondhatni egy teljesen Új Életet. Milyen ironikus.. Na de nem fogok itten bölcsességekben kitörni, mert nem vagyok valami elcseszett író. Elcseszett mondjuk vagyok, az igaz, csak az író nem. Még a behódolásom napján elkezdtem házat keresni, nem volt túl hosszú procedúra, nem voltak túl nagy igényeim és már szinte az első lehetőségek valamelyikére le is csaptam. Nem akarom megnézni, egyből foglalom, nincsen most időm ilyesmire. Csak legyen tető a fejem felett. Szerencsére sikerült elég szépen megszednem magam az utóbbi években, hogy ne a nyomornegyedben kutakodjak szállás után, innentől kezdve pedig nem nyúlhattam annyira mellé. A kis kép alapján, amit a hirdetés mellett láttam teljes mértékben elviselhető volt, úgyhogy nem maradt más hátra, mint az átcuccolás. Persze ez már nehezebb menet volt, mert egyrészt a cég dolgait is el kellett intéznem, Rose-zal is beszélnem kellett, no és Solomont is fel kellett keresnem, mert mégsem fogom csak úgy minden szó nélkül eltűnni, ennyivel tartoztam az Issumatarnak. Bíztam benne, hogy Misha nem fog ragaszkodni a vezetéshez és mehetünk az én autómmal, no persze ez nem csak azért volt szempont, mert szerettem a kocsimat, sokkal inkább számított, hogyha a vezetésre koncentrálok, talán könnyebb lesz kizárnom őt. Bár a száját nem foghattam be, így ha beszélt, nem tehettem ellene semmit, én viszont a magam részéről a kussban szenvedjük végig a hat órás odautat elv híve voltam. Felnyomtam a lejátszó hangerejét éppen annyira, hogy ne bántsa a fülünket a zaj, de ne is feltétlen halljam a nőstény megszólalásait, így ha csak ő nem tekerte lejjebb, akkor én így töltöttem el azt a röpkének egyáltalán nem nevezhető hat órácskát.
- Nincs sok cuccom, de ezen kívül még két helyre is be kell ugorjak - közöltem a nősténnyel a tutit, amikor leállítottam az autót a házam, azaz a volt házam előtt. Ezzel nem árt, ha ő is tisztában van, készüljön úgy a dologra, hogy minden bizonnyal nem fogunk végezni néhány perc alatt. - Nyugodtan szolgált ki magad - intettem a konyha felé, amint beértünk, kétlem, hogy csak az engedélyemre várt, magától is képes lett volna kiszolgálni magát, de azért.. próbáltam valamennyire jó színben feltűnni, habár a hátam közepére se kívántam ezt az egész szituációt. Bíztam benne, hogy nem jött után, hiszen nem akartam, hogy meglássa a bugyigyűjteményem végig a nyomomban koslasson és ellásson mindenféle praktikus tanáccsal, beszólással, fene tudja, mivel, de nyilván nem állíthattam meg, ha ilyen szándékok vezérelték volna. Két nagyobb és egy közepes méretű sporttáskába belefért minden ruhám és piperecuccom, ezekkel robogtam le és dobtam le őket a bejárati ajtó mellé. Utam ezután a konyha felé vezetett, az összes piám bekerült egy dobozba, ez értékes kincs, nem fogom itt hagyni. A hűtőben lévő összes cuccom azonban egy zsákban végezte, nem kell semmilyen kaja, szerintem bőven megleszünk anélkül is, én legalábbis biztosan, Misha meg nem érdekelt. A doboz a táskák mellé került, a cigi készletemet még az egyik táskába tuszkoltam, aztán már csak végigrohantam a házban, mire volna még szükségem. Ó, az éjjeliszekrény elé érve észrevettem a walkie-talkie-t, amit még Connortól kaptam, azt is viszem magammal, természetesen, nem érdekel, Misha mit fog rá beszólni. - Segítesz a cipekedésben, vagy megelégszel a dagadó izmok látványával? - fordultam felé, amikor úgy tűnt, minden szükséges holmimat összerámoltam.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Amikor megtudtam, hogy én vagyok a szerencsés nyertes, aki elkísérheti Dannyt, hogy felügyelje a költözködését, egyből felvillanyozott a hír! Csúcs! Úgy is rég voltam már Anchorage-ban, néha kell egy kis kimozdulás, és Dannyt is imádtam nyúzni, szóval látom én előre, jól fogunk szórakozni. Én legalábbis biztosan. Amikor elérkezett a nagy nap, én aztán nem ragaszkodtam a vezetéshez – kísérő vagyok, nem sofőr, vezessen a halál 6 órát csak azért, hogy a másik seggét furikázza, úgyhogy meghagytam eme nemes feladatot az ifjabb Corvinnak. A pasik úgy is annyira odáig vannak a vezetésért, nem? Azt igaz, sejtettem, hogy nem lesz túl beszédes kedvében, de hogy egy büdös szót nem sikerül kihúznom belőle egész úton, arra aztán nem… némi csalódottság lett úrrá rajtam, de én aztán nem fogom kussban végigszenvedni az utat, az is biztos. Ő felcsavarta a hangerőt, én meg pár fokozattal lentebb, mert lehet, hogy az ő botfüléhez az az optimális, az enyémet már bántotta. Pláne ilyen ócska hangrendszerrel… De annyi baj legyen, elvan a gyerek, ha játszik, mint minden unatkozó potyautas, én is hamar rávetettem magam a rádióra, lecsapva az összes fellelhető frekvenciára, hogy megtaláljam a legjobbat közülük. Ha 15-ször nem hangoltam újra az egész rádiórendszert, akkor szerintem egyszer sem, de csak nem volt egyik sem az igazi, bár jobb híján még ezzel is elvoltam egy darabig. Csak úgy dübörgött az I never meant to break your heart; Love me like you do, meg a többi hasonló szenny amit mostanában zúdítanak ránk a rádióműsorok, a pontot azonban az tette fel az i-re, amikor ilyen rövid időn belül ötödször csendült fel a Dear future husband című szám, hisz mindennek van határa, még a jó ízlésnek is. Azt hiszem, ez egy jel, szóval inkább kinyomtam a rádiót, egyre jobban értékelve a csendet… úgy egy negyed óráig, maximum, aztán nagyszerű ötletem támadt! De még milyen jó, hajjaj… majd énekelek én! Így aztán az út hátralevő részében élvezhette Danny a különféle orosz háborús, partizán- és úttörődalokat – amilyen savanyú képet vágott, biztos jobb kedvre deríti a „mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, meg társai – hát még amikor ötödször kezdem neki egyhuzamban az egyik kedvencemnek. Vár ránk a síkság, végtelen mezőkön szél jár. Búcsúzni kell az otthonunktól, pajtás… Remélem, értékeli a dalválasztásom, pláne, hogy a kedvéért néha átváltottam angolra is, csak hogy ő is értse a poént.
Végül aztán csak megérkeztünk, ő pedig épp hogy kimondta, már indultam is a konyha felé, hogy igyak. Kemény meló az éneklés, kiszárad az ember torka kegyetlenül tőle. Nem mint ha az engedélyére vártam volna, kiszolgálom és otthon érzem magam én anélkül is. - És mi az a két hely? -érdeklődtem, miközben töltöttem magamnak némi ásványvizet, majd a pultnak dőlve figyelmet, mit alkot a hím. Ha meg kikerült volna a látószögemből, voltam olyan tenyérbe mászó, hogy csak azért is követtem, hogy minden mozdulatát szemmel tarthassam. Elvégre ezért vagyok itt… Az meg annyira nem hat meg, mennyire pirul bele, ha előttem kell bőröndbe hajtogatnia az oly becses bugyigyűjteményét… - A kísérőd vagyok, nem a hordárod. -feleltem nemes egyszerűséggel a kérdésére, amikor pedig előjött itt az izmokkal, csak némi lesajnáló pillantást vetettem a bicepszére - Mert, te látsz itt olyat? A Bétánké, na, az már dagadó izom, de ez? Szerintem még Emily is lazán lenyomna szkanderban, pedig fiatalabb mint te. -igaz, Muszklis, de az már más téma, úgy is megtudja előbb-utóbb, tekintve, hogy most már ő is a falka tagja. Visszatérve a témához, nem, nem segítek a cipekedésben, maximum azt az üveg ásványvizet vagyok hajlandó magammal hozni, ha netalántán énekelni támadna kedvem a későbbiekben is.
Baromi jó volt úgy utazni, hogy Misha vette kézbe a rádiót. Mondhattam volna neki, hogy ne szarozzon azokkal a béna csatornákkal, nyissa csak ki a kesztyűtartót, máris szép CD paletta sorakozik fel előtte. De hülye lettem volna elvenni a játékát, ezzel legalább elvolt és amíg ezzel foglalkozott, addig sem a beszólásait és a megjegyzéseit kellett hallgatnom. Merthogy én nem akartam neki semmiről sem beszélni, mesélni, az teljes mértékben biztos volt. Aztán mikor elkezdett énekelni… Hát inkább adtam volna oda neki a lemezeket, mert ez, te jó ég! Amikor elkezdte azt a búcsúzós dalt, hát eskü kénytelen voltam megállni egy pillanatra, hogy teljes mértékben lenyugodjak. Pár mély levegő, aztán mehettünk is tovább. Nem tudom, melyik a jobb, hallgatni ezt a nyervogást, vagy inkább elviselni a csípős megjegyzéseit. Tényleg nem tudtam dönteni.
- Az irodám és az Issumatar - válaszoltam röviden, nem részletezve túlságosan a dolgot. Nyilván nem kell sokáig magyaráznom, miért kell látogatást tennem ezen a két helyen, ha valamit jobban szeretne tudni, akkor majd úgyis kérdez. Nem törődtem azzal viszont, hogy folyamatosan járkált utánam, ha jól esett neki, akkor csak hajrá. - Elnézést, hogy pusztán olyan jófejséget feltételeztem rólad, hogy segítenél - emelem fel megadóan mindkét tenyerem a fejem mellé. Én aztán tuti nem erőltetem a dolgot, hülye lennék összetűzésbe keveredni vele, még a végén megint helyrerakna. Amúgy is biztosabb kézben tudtam a cuccaimat, ha én vittem őket, úgyhogy ennyit erről. - Nem lehet mindenki tökéletes - vontam meg a vállam és próbáltam nem megsértődni azon, hogy ennyire leírta a bicepszeimet. - Érdekes módon anno nem volt vele problémád - jegyeztem meg mintegy mellékesen, visszautalva arra az ominózus esetre, amikor legelőször sikerült egymásba botlanunk. - Akkor csak gratulálni tudok neki! - válaszoltam tettetett kedvességgel, magasról téve arra, hogy Emily lazán lenyomna-e, vagy sem. Szarok bele, komolyan mondom. Már nem tudok fennakadni az ilyen megjegyzéseken, kaptam már eleget ahhoz, hogy pont ez érdekeljen a legkevésbé. Felmarkoltam inkább a cuccaimat, először a sporttáskákkal hurcolkodva le a kocsihoz, aztán meg minden maradék dobozzal és motyóval, hogy bezárva a házat az iroda felé vegyem az irányt. Még munkaidő van, de a biztonság kedvéért felhívtam még a ház elől Rose-t is, megtudakolva, bent van-e még. Épp indulni készült, úgyhogy megkértem, legyen olyan kedves, várjon meg, mert igen, itt vagyok Anchorage-ben, másrészről pedig amúgy is beszélnünk kell és eszméletlen fontos. - Ide is be szeretnél kísérni? - fordultam kísérőm felé, amikor az irodaház garázsába gurultam be és leállítottam a motort. Engem aztán a legkevésbé sem érdekelt, mi a szíve vágya, jöjjön, ha szeretne, elszökni úgysem fogok tudni. Akár jött, akár nem, én bizony mentem, hívva a liftet, fel az irodába, ahol aztán öleléssel köszöntöttem a barátomat. Próbáltam nem elmenni abba az irányba, hogy mi van velem, szűkre fogtam az élménybeszámolót is, azt viszont közöltem vele, hogy végleg Fairbanks-be költözök, a céget pedig szeretném felszámolni. Nyilván nem örült neki, ahogyan annak sem, amikor közöltem vele, hogy lehetőleg utazzon el, kezdjen új életet. Mondjuk Európában. Nem kevés papírdolgot kellett még elintéznünk, úgyhogy neki is láttam a dolognak. A megmaradt ingatlanokkal is rendelkezni kellett, ahogyan az irodával és minden mással is. Fogalmam sincsen mennyi idő telt el, de végül csak elrendeztünk mindent. Sűrű bocsánatkérések közepette váltunk el, amiért így mindent ráhagyok és ilyen furcsa kérdésekkel állok elő, de sokkal jobban érezném magam, ha tényleg elköltözne innen. Úti célunk aztán az Issumatarhoz vezetett, ahol viszont nyomatékosan és hozzám mérten nagyon is szépen kértem Mishát, hogy ezúttal maradjon az autóban. Nem voltam sokáig odabent, viszont elég ramaty állapotban tértem vissza. Ha rajtam múlott, én nem szóltam egy szót sem, azt viszont kétlem, hogy ő képes lett volna minden szó nélkül megállni a vérszagot és a vérrel áztatott pólólátványát.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Tudom, egy felejthetetlen élmény a velem való utazás. Most már Danny is tudja, és a hazafelé vezető, ugyancsak hat órás úton hátha mégiscsak kedve támad némi csevejhez. Vagy ha nem, hát útravaló nóták még akadnak bőven a tarsolyomban, azt meg majd meglátjuk, az ő idegei mennyire vannak kötélből. - Stimm. -bólintottam vidáman a válaszára, amikor meg a jófejségről kezd papolni, csak szusszanva kifújom a levegőt. - Ha nem tűnt volna fel, a tűzoltóságon dolgozok, nem a máltai szeretetszolgálatnál. Te kavartad a szart magadnak, akkor ne várd, hogy más fog feltakarítani utánad.-fejeztem ki magam talán nem épp a legköltőibb szófordulattal, de remélhetően attól még kihámozható belőle a lényeg még számára is. Annyira azért nem reménytelen gyereknek ismertem meg. - A tökéletes unalmas. -reagáltam két felvetésére egy kalap alatt egy vállvonás kíséretében, próbálja követni a logikámat, ha tudja. Valóban nem volt vele különösebben, de nem is épp az volt a fő téma kettőnk közt, hogy mennyire lenne tökéletes bicepszekkel megáldva… Amikor pedig arról érdeklődik, hogy bekísérném-e az irodájába, szerintem a szememben felcsillanó fény is bőven árulkodó lehet számára… - Még szép! Úgy is mindig kíváncsi voltam, milyen az irodád. -felelem vidáman, majd ahogy leparkolt odalent a garázsban, már pattantam is ki a kocsiból, hogy vele tartsak. Tökéletes árnyként követtem, mígnem felértünk és köszöntötte a barátját. Azt hiszem, ennél a résznél én inkább maradtam a hűvös távolságtartásnál, hacsak nem akart valamelyikük beszédbe elegyedni velem, úgy én sem jártattam a szám feleslegesen. Tartalékolni kell az erőt a visszaútra, ugyebár… ellenben roppant jól elvoltam egymagam is, amíg ezek a papírokkal bajlódtak, én kíváncsi kisgyerek módjára jártam be az egész irodád, alaposan szemügyre véve minden apró finom részletét, ami a használói ízléséről árulkodhatnak. Azt meg azt hiszem, mondani sem kell, hogy fél fülemmel folyamatosan Dannyék beszélgetését kagylóztam. Kellemeset a hasznossal, ugyebár… Aztán nagy sokára végre ennek is vége szakadt, épp időben, hisz már kezdtem unni magam, a következő megálló sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, de miután annyira illemtudóan kért meg, hogy ezúttal maradjak a kocsiban, nagy kegyesen teljesítettem a kérését. Azt meg nem kötöttem az orrára, hogy lehet, nekem sem lett volna különösebben könnyesen nyakba borulós az Issumatarral való találkozás, tekintve, hogy amíg tavaly itt töltöttem néhány hónapot, egy szóval sem közöltem vele előre, hogy biza’ én falkatag vagyok, és terveim szerint nem hosszú távon rendezkedtem be Anchorage-ban. Valószínűleg kissé nehezményezte a titkomat. Amíg ő odabent búcsúzkodik, én minden szemrebbenés nélkül túrom át a kesztyűtartótól kezdve az összes, autóban lehetségesen fellelhető dugirejtekhelyet, hátha valami „kincsre” bukkanok. De aztán csak visszaért Danny és – mily meglepő – képtelen voltam szó nélkül hagyni a vérszagot, ami mintegy aura-mód körbelengte. - Búcsúajándék? -kérdeztem tömören, ahogy a kocsiból kiszállva fogadtam, és a hátsó ülés felé intettem neki. - Hasra. Kár lenne a kárpitért meg az ülésekért. -adtam ki az utasításom, ha meg ellenkezni támadt volna kedve, hát megragadtam a grabancát és én magam tuszakoltam be a hátsó ülésre, hogy aztán miután vetettem egy pillantást a sérülésére, a sofőrülésre pattanva valami békésebb helyre hajtsunk. Mondjuk valami út menti parkolóba a városhatáron kívül, ahol aztán újra leállítottam a motort, és a kulcsokat zsebre vágva csomagtartóhoz battyogtam, előrántva az elsősegély-dobozt belőle. - Na gyere, mielőtt még elvérzel itt nekem hazáig. -jeleztem felé, hogy vonszolja ki a hátsó felét a kocsiból. Ha jött, jó fiú, ha nem, akkor ismét én magam rángattam ki, hála a köztünk lévő korkülönbségnek, nem okozott különösebb erőfeszítést, bár kétlem, hogy a férfiúi büszkeségének sokat segített volna a tudat, ha idáig kell süllyednie. Aztán nemes egyszerűséggel végigtéptem a pólót a hátán, ami már úgy is csatakosra ázott a vértől, és nekiláttam, hogy ellássam a sérülését. Mert legyen akármilyen is a viszonyunk, vagy utáljon akármennyire is, ha tetszik, ha nem, falkatársak vagyunk, és valahol felelősséggel tartozunk egymás iránt.
- Ki beszélt itt a szar feltakarításáról? - homlokráncolva fordultam felé, mert nem igazán értettem, hogy jön ez most ide. Oké, nyilván értem, miért mondta és igaza is van, ám senkitől sem várom el, hogy feltakarítsa utánam azt a mocskot, amit csináltam. Mindössze azt kérdeztem, segít-e a dobozok cipekedésében, ez az én részemről még közel sem tartozik bele a takarítás kategóriába. De ő tudja, én fűzök hozzá többet a dologhoz, azt is nagyon jól megtanultam, hogyha egy idősebbnek más a véleménye a tiédnél, akkor kurvára ne hangoztasd a sajátod és fikázd le az övét, mert úgyis te fogsz pórul járni. - Ahham.. Oké - hagyom rá ezt az egészet is, próbálva olyan arcot vágni, mintha érteném a logikáját, de aztán ezt is feladom. Nem érdekel. De talán elnézi nekem, hogy szótlan vagyok és nem vágok vissza úgy a poénokra, mint régebben. Változnak az idők. Nem is keveset. Csak egy bólintással vettem tudomásul, hogy velem tart az irodába is. Itt most úgysincs olyan, amit ne igazán hallhatna, vagy láthatna, üzleti ügyek, elég unalmas. Az meg gondolom szintén nem meglepetés számára, hogy felszámolom az üzletet, Rose-t pedig elküldöm innen jó messzire. Nem kell ismerős, nem kell újabb gyenge pont. Bár most már aligha basztatnának ilyesmivel, de ki tudja, mit hoz még a jövő. Jobb biztosra menni. Rose persze érdeklődve kérdezi, hogy kicsoda a kísérőm, én pedig örömmel válaszolok. - Egy rokon Fairbanks-ből. Mióta összefutottunk, le sem bírom vakarni magamról, szegény, nagyon ragaszkodó típus, na meg ott a sok fóbia! Nem igazán lehet egyedül hagyni - húztam el a számat a szavaimat követve, Rose pedig máris együtt érzően pillantott a nőstényre, kávéval és süteménnyel kínálta, hát nem aranyos? Az Issumatarnál már keményebb volt a dolog, bár hála égnek Misha ide nem akart velem tartani, amiért hálás voltam neki. Ha tudtam volna, hogy nem csak a jó szíve vezérli, akkor tuti nem éreztem volna ilyesmit, így azonban maradt ez, bár köszöngetni semmit sem fogok neki. - Az - válaszolok tömören én magam is. Kár ezt tovább pedzegetni, szerintem a magyarázni sem kell, miért kaptam azt, amit, Misha így is vágni fogja. Ha meg nem, akkor így járt, én tuti nem fogok, én tuti nem fogom ecsetelni neki a dolgot. - Mi? - kérdezek vissza nem túl kedvesen, mert tőlem aztán ne várja, hogy bepattanok hátra. Mondjuk, mit is képzeltem? Úgyse számít, én mit szeretnék, elkap a grabancomnál fogva és máris a hátsó ülésen heverészhetek. Nagyszerű. Ahogy elindulunk, csak belenyomom a képem az ülésbe és igencsak erős késztetést érezzek arra, hogy elbőgjem magam. Főleg, amikor megkapom a választ az SMS-re Ray-től. Pötyögök, káromkodok, majd feljebb tornászva magam tekerem lejjebb az ablakot, hogy menet közben hajíthassam ki a készüléket az ablakon. Se hall, se lát módon ejtem vissza a felsőtestem az ülésre, hogy a képem újfent belenyomjam. Ha Misha kérdez is, tuti csak nyöszörögni fogok tudni, mint egy kis pisis, akinek már kicsit sok mindaz a szar, amit a nyakába kap. Tényleg sírni tudnék, ha egyedül lennék, tuti a földön fetrengve bömbölnék és hisztizném ki magam, hogy mi a francért nem ért meg senki? Miért kell mindig mindenkinek az első pillanatban ítélni, anélkül, hogy tudna bármit is arról, mi történt valójában? Mély levegő, nem pánikolok és újfent lenyelek mindent. Majd jobb lesz. Előbb-utóbb minden jó lesz, mert ennyi rossz dolog után kell jönnie valami jónak is, nem igaz? Ugye, igaz?! Már szinte akkor elkezdek feltápászkodni, amikor megállunk. Mondjuk először csak a felsőtestem emelem meg, hogy ki tudjak kukucskálni az ablakon. Valami parkoló féle lehet, nincs itt senki rajtunk kívül, úgyhogy kimászhatok. A sanda gyanúm erősíti, amikor felnyílik a csomagtartó teteje, majd nem sokkal később a hátsó ajtó is, amikor pedig meghallom a nőstény hangját, egyből indulok is kifele, mint valami jó kiskutya. - Egy személy kivételével aligha hiányoznék bárkinek is, szóval nem lenne olyan nagy kár értem - morogtam az orrom alatt az elvérzéses dolgot hallva. Csak azt ne mondja, hogy neki hiányoznék, mert eldobom a hajam és úgysem hinném el, falkaösszetartás ide, vagy oda. Két napja vagyok a falka tagja. Masszív önutálat és depressziószerű valami süt a szavaimból, a kocsibeli „szenvedésemmel” együtt pedig… Tényleg mintha valami ovis lennék, beszarás. Ráadásul Misha előtt kell nekem ennyire elhagyni magam! Danny, szedd össze magad, mert ez így nem lesz jó! Nem szólok semmit, amikor széttépi a pólómat, előrehajolva és kezemet felemelve támaszkodom rá a kocsi tetejére, begörbítve ezzel kissé a hátam, így talán jobban eléri, bár aztán fene tudja. Ha így nem jó neki, akkor úgyis úgy pakol majd, hogy neki kényelmes legyen. A fogam összeszorítva tűröm, ahogyan elkezdi ellátni a sérüléseimet. - Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy neked kell elkísérned? - teszem fel a kérdést, mert egyrészt érdekel, bár sejtésem szerint örült neki, már persze csak abból a szempontból, hogy tovább szívhatja a véremet. Másrészről meg inkább őt hallgassam, mint a fogcsikorgatásomat és nyöszörgésemet egy-egy hátamba nyilalló fájdalom után.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Hát, ha nem érti, hogy mire is értettem a szavaimat pontosan, akkor már nagy a baj, és sajnos, az én képességeimet meghaladja, hogy segítsek rajta. Elvégre észt én sem adhatok neki, ha egyszer nincs… Ennek ellenére azért még próbálom élvezni a kis kirándulásomat, ha már én lettem a szerencsés nyertes, aki elkísérhette. Ha azt hiszi, nem hallom, amit a kolléganőjének hadovál rólam, akkor nagyon téved, de üsse kavics, legyen neki karácsony, még rá is játszok, ennyi sikerélménye had legyen már. Amikor Rose betoppan a süteménnyel és kávéval, nem győzök hálálkodni neki, előrántva a kalapból a legtüneményesebb formámat, amikor pedig elfogyasztottam, nem voltam rest Dannyt sem megkörnyékezni, hogy ne ölelgessem meg néhányszor, meg súgjak valami – külső szemlélő számára fontosnak tűnő, valójában pedig – teljesen értelmetlen apróságot a fülébe, miszerint cuki a kolléganője, belé már több illem szorult mint a Corvin fiúkba összesen, meg társai. Ha már pont ő állította, hogy ragaszkodó vagyok, meg le sem bír vakarni magáról… legyen igaza! Legalább ebben. Mindenkinek kell némi sikerélmény, a pasiknak pláne, olyan kis törékeny lelkivilágúak… Ha nem tartottam volna Solomon viszontlátásának „örömétől”, követtem volna oda is, de így kénytelen kelletlen a kocsiban vártam meg, hogy amikor visszaért, bepateroljam a hátsó ülésre. Az ég szerelmére már, Danny, ne nekem picsogj már olyan apró pasiegós szarságok miatt, mint hogy ki ül a kormány mögöt… Ideje megszoknia, hogy falkában van, és ha egy idősebb azt mondja neki, hogy hátra, akkor hátra. Nem piacon vagyunk, hogy alkudozzunk. Már úton vagyunk amikor hallom, hogy pittyen a telefonja, meg valamit ő is nyomkod rajta, de sajnos már sosem fogom megtudni, hogy mit, ugyanis még menet közben érzékeny búcsút vesz tőle és beköltözteti az út menti dzsindzsásba. Kár. Szívesen elolvastam volna, mi nyomta fel úgy az agyvizét, hogy idáig hallatszik a szapora szívverése. Végül aztán csak leparkolunk egy félreeső helyen, aztán az elsősegélydobozt előtúrva a csomagtartóból Dannyt is a kocsihoz parancsolom, had nézzem meg a hátát. Nem vagyok mentős, de tűzoltóként azért konyítok valamennyit az elsősegélyhez, meg amúgy is… vérfarkas, ciki lenne, ha ennyibe halna bele. - Tényleg? Akkor olyan matek tanárosan megkérdezném, hogy akkor ki az a négy? -kérdezek vissza, hisz arról nem volt szó, hogy milyen érzések végett hiányozna bárkinek is. Gondolom, hogy Siennára gondol, de mégiscsak ott van a szőrös szívű tesója is, no meg Castor sem repesne az örömtől, ha egy frissen beszervezett falkatagot kéne rögtön egy héten belül temetnünk. Meg őszintén? Valahol szőrös szívem legmélyén nekem is hiányozna az a lüke feje. Sokkal unalmasabb lenne az élet nélkülük. Azt hiszem, neki sem lesz nehéz kisakkoznia, nekem kik jutottak eszembe először, de ha mégsem, és érdekli, akkor úgy is megosztom vele is a gondolatmenetemet. - Mondhatnám, hogy semmit, elvégre csak egy újabb kötelesség, nem lelkivilágot kell élni felette, hanem menni és csinálni, de ez úgy sem lenne teljesen igaz. Azok után, hogy ilyen szépen végigkövettem alaszkai pályafutásotokat, csalódott lettem volna, ha végül mást választanak helyettem. -magyaráztam, ahogy letisztogattam a ráalvadt vért a hátáról, hogy aztán némi fertőtlenítővel összehúzzam a sebeket. Elfertőződni egyébként sem tudna, de ha egész úton vérezni fog, szinte megfulladok a tömény vérszagtól mire hazaérünk. Végül még némi gézt is ragasztottam rá, bár ha sokat mocorog, akkor úgy sem fognak a helyükön maradni. - És te? Mit szóltál, amikor Castor választás elé állított? Gondolom, még mindig rosszabb sarokba szorítva, muszájból csatlakozni, mint amikor önmagad állsz elé az elhatározással. Számítottál rá, hogy így fog végződni a reggelitek? -kérdeztem vissza én is, ha már végre eljutott a makacs fejével odáig, hogy kommunikációba kezdjen. Másfelől… talán egy cseppet könnyít a lelkén, ha beszél róla valakivel, és tudom, elég szánalmasan siralmas helyzet, hogy mindazok után amin keresztül ment, pont én vagyok – lehetek – számára ez a személy jobb híján… A semmitől talán még mindig jobb, nem?
Pont az volt a lényeg, hogy hallja, amit Rose-nak hadoválok róla, legalább itt had érezzem magam nyeregben, ha annyi más helyen a béke segge alatt állok. Nekem is kell valami öröm, az meg, hogy ilyen készségesen száll bele a mókába, igazán szívderítő. Mintha ötéves lennék és nem lenne jobb szórakozásom, komolyan mondom… Az viszont tuti, hogy ez a tüneményes, ölelkezős, fülbe sugdorászós Misha baromira ijesztő! Akkor már inkább a kézszéttépős verziója, de az a bájos mosoly… Komolyan mondom, hogy a szőr feláll a hátamon tőle. Nem is picsogtam. Legalábbis baromira nem ilyen, amikor picsogok. Lesz majd része abban, vagyis egy nagyon halovány verziójában, miután kihajítom a telefonomat. Ez sem tart sokáig, mert tényleg nem akarok előtte picsogni! Mennyire ciki lenne már, basszus. Idősebb is, ráadásul nőstény, nehogy már, ennyi tartás és büszkeség még van bennem. Mondjuk aztán csak kijön belőlem még valami, amikor kiszállunk és közlöm vele, hogy úgysem hiányoznék túl sok mindenkinek. A válaszát hallva csak a homlokom ráncolom, ne szórakozzon már! - Négy? Na ne már… Duncan-nek kötve hiszem, hogy hiányoznék. Vagy ha mégis, tuti csak könnyebb lenne neki, nem kellene ki miatt szégyenkeznie. Bár, lehet valóban hiányoznék, nem lenne kit szekálnia és nyilván sajnálná, ha nem verhetné többet a fejem az asztalba - fújtattam dühösen, mert jelen pillanatban a bátyám egyáltalán nem tartozott azon személyek közé, akiket szívleltem. Na jó, valahol mélyen igen, hiszen mégiscsak a bátyám, de akkor is. Túl sok minden történt az elmúlt időszakban ahhoz, hogy ne éppen a boldog vigyor üljön ki a képemre, amikor rá gondolok. - Castor… Oké, neki abból a szempontból kellemetlen lenne, hogy új falkatagot egyből temetni, de basszus. Őt is csak megkímélném a fejfájástól, nem gondolod? - szerintem pont nem neki kell elmagyaráznom, mennyi gondot okoztam/tunk már az Alfának. - Azt meg ne mondd, hogy neked hiányoznék. Nem lenne kit csesztetni, mi? - nem volt sem sértődés, sem düh a hangomban, sőt, mintha valami mosolyféle is megrándult volna a szám sarkában. Többet viszont erről nem beszélek, mert azt azért erős túlzás lenne kijelenteni, hogy a legtöbben csak nyernének azzal, ha feldobnám a pacskert. Idővel talán majd másként viszonyulok a dolgokhoz, meg nyilván nem ártana mondjuk beszélnem a bátyámmal, de jelen pillanatban semmi kedvem nem volt hozzá. - Igazi főnyeremény - jegyeztem meg szemem forgatva, de hogy pontosan mire értettem, azt döntse el ő. Rá, mert a mi szempontunkból lehetett ő a főnyeremény, nem tudom, miként alakultak volna a dolgok, ha mást bíznak meg ezzel a feladattal. És ugyanakkor az ő szemében pedig a mi „ügyünk” is lehetett főnyeremény, hiszen ha ennyire élvezte… - Nem voltam túl boldog - sóhajtottam, majd szinte egyből fel is szisszentem, ahogyan érzékenyebb részhez ért a fertőtlenítéssel. - Azóta nem rajongom túlzottan a falkákért, hogy száműztek az elsőből - osztottam meg vele azt az információt, amivel valószínűleg amúgy is tisztában volt. - Szerinted milyen lehetett így ott állni? Az Alfa előtt, mindössze két lehetőséggel. Vagy csatlakozom, vagy kitépi a torkomat - ejtettem le a fejem egy újabb sóhaj kíséretében. Nem vagyok dühös, hiszen teljesen jogos volt, csak egyszerűen képtelen vagyok megbarátkozni a helyzettel. Ráadásul ezekkel a karomnyomokkal a hátamon… Szar érzés ám sokszorosan megalázottnak és megsemmisültnek lenni. - Megfordult a fejemben, mégis azt gondoltam, egyből végez velem, vagy elküld a fenébe, annyival, hogy havonta egyszer esetleg láthatom a lányom - megvonom a vállam is, nem törődve azzal, hogy fájdalmasan húzódik így a háta bőre. - Rengeteg forgató könyv lejátszódott bennem, de ezt a végkimenetelt tartottam a legvalószínűtlenebbnek azok után, hogy kitiltott a városból és hónapokig semmit sem tudtam a lányomról - merülök bele egészen a sztorizgatásba és a lelkem feltárásába. Ő kérdezte, nekem meg tényleg jól esik valakivel erről beszélni, még akkor is, ha ez valaki történetesen Misha.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Lehet, hogy igazad van. De attól még a testvére van, és amúgy is… biztos jó buli lehet a kisebbet szekálni. Az én bátyáim is imádták. -sőt, ha őszinte akarok lenni, egyikük még most is, de nem fogom Danny orrára kötni, hogy kedves bátyám is él… ő is vérfarkas, és ő is falkatag, ha úgy adódik, úgy is megtudja idővel. Ha meg nem… hát, akkor meg úgy is kár érte. - Én se említettem egy szóval sem, hogy bánatában sírva fakadna. Amúgy a halálod legalább annyi fejfájást is okozna, mint amennyitől megszabadítana. Hogy hosszabb távon meg melyik a jobb… -csak vállat vonok, nem vagyok jós, szóval majd elválik, mennyire bánjuk még meg, hogy életben hagytuk. Amikor pedig én kerültem szóba, csak angyali mosolyra húzódott a szám. Tud ez a fiú, na… - Nem tudom, én sosem álltam így egy Alfa előtt sem. -maximum tippelni tudnék, de az meg úgy sem ugyanolyan - Vagyis… Talán volt egy ilyen korszak, de az nem egészen ilyen helyzet volt. A fivérem volt az Alfa, és volt egy időszak, amikor nagy volt a kísértés, hogy elszökjek a falkából, de túlságosan is féltem. Ha csak egyszer a nyomomra bukkant volna azután, hogy elárultam, már én sem élnék. -arról nem is beszélve, hogy akkoriban én képeztem ki az informátorainkat is, és tekintve, hogy nem szeretek félmunkát végezni, nem lett volna egyszerű dolgom egy esetleges szökéssel. - Mellesleg, attól, mert egyszer nem jött be a falkaélet, lehet, hogy másodszorra nagyobb sikerrel jársz. Nézd a jó oldalát, amikor a Teremtőm először hagyott ott egy falkában, egy árva mukkot nem beszéltünk az ottaniak nyelvéből. Itt legalább meg tudod értetni magad. -mi csak oroszul beszéltünk akkoriban, a helyiek meg arabul, szóval azt leszámítva, hogy laikusok szemében mindkét nyelv betűi csupán kriksz-krakszok, túl sok közös nemigen volt benne. Ha mást nem, legalább Danny is értékelheti a helyzetit, hogy még messze lehetne rosszabb a helyzet attól függetlenül, hogy most sem épp rózsás. Ha valamit, hát azt megtanultam, hogy mindig lehet rosszabb. - Látod? Ahhoz képest még egész korrekt ajánlatot kaptál. Vagy jobban örültél volna, ha nemet mond a csatlakozásra, és ezzel együtt örökre elveszíted a jogot arra, hogy láthasd Siennát? -kérdezek vissza, miközben visszapakolom a fertőtlenítő szert a táskába, helyette pedig némi gézt pecázok elől, hogy lezárjam a sebet. Arra meg, hogy feszeng és mocorog, mert csíp a szer, szót sem pazarlok… gondolom amilyen hisztis-nyűgös, most úgy sem lenne jó semmi neki. - Engem meglepett, amikor megtudtam, hogy Castor farkassá változtatta, bár a bátyáddal történtek után azért mondhatni, logikus lépés volt. Milyen érzés? Hogy az Alfád a Teremtője, és nem te? Ha másképp alakulnak a dolgok… Beharaptad volna valaha a lányodat? Vagy egyáltalán meg sem fordult soha a fejedben ilyesmi? -kérdeztem vissza némi hallgatás után, hiszen tekintve, hogy a vér szerinti lánya volt, nem teljesen alaptalan a dolog, hogy a farkasa is a kölykévé fogadja.
- Ja, biztos - vontam meg a vállam, tuti élvezi, egészen biztos vagyok benne, hogy Duncan élvezi. Inkább arra haraptam rá, amit mondott és tereltem arrafelé a témát is. - Vannak bátyáid? - teszem fel a kérdést, mert egyrészt érdekel, másrészt meg nem rólam cseverészünk. - Szerintem ezt ne most boncolgassuk - sóhajtottam egyet a dolgot illetően. Nem tudom elképzelni, mi lesz a jövőben, mi lesz akkor, ha Sienna betölti a huszonegy éves kort, mert ugyebár elméletileg addig vagyok köteles maradni. Az tuti, hogy kerülni fogom a feltűnést és megpróbálok végre jófiú lenni, de, hogy mennyire fog sikerülni, arról fogalmam sincsen. - Nehéz elképzelni rólad, hogy azért nem lépsz meg egy lépést, mert félsz a következményektől - jegyeztem meg csendesen, mert valóban így gondoltam. Még akkor is, ha a következmény elég kellemetlen lett volna, hiszen az életével játszott. - Egyébként anno nekem is csak annyi volt a szerencsém, hogy a Teremtőm az Alfa húga volt, így mondhatni protekciós voltam és inkább száműztek, mint megöltek - utólag már úgy vélem, lehet egyszerűbb lett volna, ha a Kölyköm után küldenek, mennyi mindenkit kímélhettem meg volna a hülye döntéseimtől. Na jó, baszki, komolyan ilyen gondolataim vannak? Azért már durva ez a masszív önutálat… - Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy bejönne a falkaélet, de úgy legyen! - jelentettem ki határozottan. Túlságosan mélyen élt bennem a falkák iránti gyűlölet, rosszul voltam a láncoktól, amik a falkatagsággal együtt jártak és hiányzott a szabadságom. Mind hozunk áldozatokat, már csak az a kérdés, hogy sikerül-e idővel megbarátkoznom a helyzettel és észrevenni a lehetőségeket és a jó oldalt. Már ha léteznek ilyesmik. - Hát az kellemes lehetett - húztam el a számat, tényleg szívás lehetett úgy bekerülni egy falkába, hogy nem beszélték a nyelvet. Azt pedig megtanultam az elmúlt egy évben, hogy igenis létezik rosszabb, mindig van lejjebb és lejjebb, pláne, amikor abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet. Bár szerintem kellőképpen megedződtem, hogy ne döngöljön még egyszer valami úgy a földbe, mint a történtek. - Jobban örültem volna-e neki? Ez hülye kérdés. Ebből a szituációból nem volt elfogadható kiút. Így is, úgy is megszívtam volna, csak az volt a kérdés, mennyire lesz rossz a végeredmény - tényleg tökre el voltam keseredve, de bíztam benne, hogy ez jobb lesz. Csak idő kérdése és jobb lesz, itt van Sienna, minden hétvégémet vele tölthetem, ebből kell erőt merítsek, erre kell majd gondolnom. A többi pedig majd alakul magától. - Nekem mondod? - kérdezek vissza egy fejcsóválás kíséretében. Engem is igencsak meglepett, bár őszintén.. valamilyen számítottam rá, hogy ilyen végkimenetele is lehet a dolognak. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy pont Castor fogja megmarni, de úgy tűnik, ez már csak egy ilyen dolog. - Amúgy.. erről kissé lemaradtam és még nem sikerült informálódnom, de mi történt pontosan Duncannel? - tettem fel a kérdést, mert ez még kissé homályos volt számomra, de bízom benne, hogy nem marad sokáig így. Most már falkatag voltam, ráadásul a testvéremről volt szó, úgy érzem, jogom van tudni. - Nem tudom, Misha… Persze, hogy elgondolkodtam rajta, hogy beharapom, de nem most. Hiszen álmai voltak, tervei! Bár, hogy így alakult, inkább kívánnám, hogy az én Kölyköm legyen, mint bárki másé - ismét sóhajtottam egyet. - Mondjuk ott van az is, hogy azért bízom abban, Castor jobb apja lesz Siennának, mint amilyen én voltam - keserűek a szavak, persze, hogy azok, én magam is az vagyok. Viszont ha Misha befejezte a munkálatokat, a csomagtartóhoz lépek, egyrészt ezzel is kifejezve, hogy részemről túltárgyaltuk a dolgot és ennél jobban egyáltalán nem szeretnék belemászni. Másrészről pólót kutatok magamnak, mielőtt azonban még felvenném… Kezembe veszem a nyakamban fityegő töltényt, még mindig a Duncan által összecsomózott láncon hordom és azóta nem is volt rá példa, hogy szándékosan vettem volna le, vagy szakítottam volna el. Most azonban… Jó néhány hosszú pillanatig szemezgetek vele, mintha magam sem tudnám, mitévő legyek. Aztán egy újabb sóhaj kíséretében tépem le a nyakamról, hogy a táskám egyik zsebébe süllyesszem. Nem kell. Most nem. Képtelen lennék úgy tovább hordani, ahogyan eddig, hiába ígértem meg neki, hogy nem veszem le többet és nem szakítom el. Tessék, ismét megtettem, még egy hibát ejtve a láncon. Hiába foldoznánk meg, már nem lenne ugyanaz, két csomóval adná a tudtunkra, hogy ismét elszúrtunk valamit. Ám semmi kedvem nem volt újra megjavítani, ahogyan látni sem szerettem volna, függetlenül attól, mit szólna hozzá Duncan, ha meglátná, nincsen rajtam. Magasról tettem rá. Belebújtam inkább a pólómba és Misha felé sandítottam. - Indulhatunk? - azért még egy fülhallgatót a biztonság kedvéért magamhoz ragadtam, mielőtt lecsaptam volna a csomagtartót, hogy visszapattanjak a vezetőülésre. - Rádió, barkóba, vagy énekelnél inkább? Esetleg valami kívánság? - fordultam felé immár akkor, amikor indítottam a motort. A hátam ugyan fájt, de nem zavartattam magam miatta, sőt kifejezetten örültem, hogy folyamatosan emlékeztet; nagyon elszúrtam a dolgokat.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Hajjaj... három is. Négyen voltunk testvérek. -vigyorodtam el a kérdése hallatán. Így talán már azt is kikövetkeztethette, hogy egy szem lány voltam, ráadásul a legkisebb a tesók közül, és sejthette, hogy volt időm megedződni mellettük. Szóval ő aztán végképp ne nyafogjon itt nekem fiú létére az egy szem bátyja miatt... Nekem a háromból legalább kettő vérfarkas... Igaz, hogy Petrov egy pár éve már halott, de Alexei nagyon is él, Nikolajról meg vagy 320 éve nem tud senki semmit, mióta bevonult katonának... Mesternégyes már úgy se lesz soha, szóval kár ezen pörögni. - Hát jó, ha nem, hát nem. -tártam szét a kezeim, nem erőszak. Így is elég szar passzban van szerencsétlen. - Ezt bóknak veszem, de szerintem sok minden van, amit nem tudsz elképzelni rólam, mégis igaz. -mosolyodtam el a megjegyzésére, még ha nem is annak szánta - De ha ismerted volna a bátyámat, szerinted egyből értenéd, hogy miért... Hozzá képest én bűbájos teremtésnek számítok. -jegyeztem meg, és tekintve, hogy milyen mélyre süllyedhettem a szemében, mióta végrehajtó lettem és őket boldogítom, azt hiszem, nem lesz nehéz viszonyítani, hogy akkor a bátyám milyen lehetett. - Gondoltad volna? Ha pár évvel előbb találkozunk, akkor még őt is megismerhetted volna... Bár... nem nagyképűségből, de velem szerintem jobban jártatok. -mert ha a kedves bátyám itt lett volna, biztos, hogy most nem lenne három Corvinunk a falkában... sőt, lehet, hogy egy se, amilyen meggondolatlan és agresszív állat volt. - Tudom, hogy nehéz, de... csak pozitívan. Ha csak rágódsz a történteken meg magadat hibáztatod, az semmit nem segít, senkinek. -feleltem nemes egyszerűséggel, ahogy a sebét tisztogattam, majd, hogy ne legyen olyan nagy a csend, én is nekiálltam sztorizni, hátha sikerül némi jókedvet csalni a gyerekbe. Mert mivel lehetne jobban felvidítani másokat, mint azzal, hogy mással még jobban kitolt az élet, mint velük? Örüljenek, hogy ennyivel megúszták, mert bizony mindig lehet szarabb a helyzet. - Két rossz közül a kevésbé rossz? Amúgy szerintem közel sem annyira vészes ez az egész, mint hiszed. Csak még új, friss, fáj... Majd idővel, ahogy kialakulnak a dolgok, megszokjátok. -feleltem, hisz valóban egészen új volt még ez az egész helyzet, nem csak nekik, mindenkinek. - Lezuhant a Hotel tetejéről. -felelem a bátyjával kapcsolatos kérdésre, de aztán csak sóhajtok egyet... végül is, falkatársak vagyunk, és előbb vagy utóbb úgy is megtudná, szóval nem trollkodok vele, hanem kicsit bővebben előadom a történteket. - Miután eljöttünk tőletek, én Duncan szobájában várakoztam a lányoddal, Castor pedig felment a tetőre, hogy beszéljen a kölykével. Azt csak ők tudják, hogy pontosan miről esett szó, de végül Castor taszította a mélybe, a mákos bátyád meg valami csoda folytán túlélte. Sienna még pont látta az ablakon át, ahogy zuhan, én sajnos háttal álltam. -biggyesztettem le az ajkam, sajnáltam, hogy lemaradtam egy ilyen történelmi pillanatról - Aztán miután kiderült, hogy él, a mártírjaink összekaparták aztán vertek bele némi életet, azóta meg élvezi az Omega lét szépségeit. Én visszamentem megnézni, hogy Fairbanksben vagytok-e még, aztán felgyújtani a házatokat és mire visszaértem, addigra meg Sienna is vérfarkas lett. Itt a mese vége. -adtam elő a nap eseményeit kicsit bővebben, mint ahogy kérdezte, de gondolom, annyira csak nem zavarja, ha többet mondok, mit amit kérdezett. Legalább első kézből tudja, nem pedig a huszadik falkatagtól, valami többszörösen elferdített pletyka formájában... - Ha jól tudom, akkor neked is egészen új élmény, hogy van egy lányod, nem? Vagy tudtál róla, hogy apa vagy? -kérdeztem vissza némi megerősítésért - Csak mert érdekes, hogy ha évekig elképzelésed sem volt róla, most nagy hirtelen hogy előtörtek az apai érzések belőled... -jegyeztem meg csak úgy, mellékesen - Mellesleg történjen akármi, az apja akkor is te leszel. Castor a Teremtője, még ha gyakran össze is mosódik a kettő, és hajlamosak vagyunk szülőként tekinteni a beharapónkra. -mosolyodtam el halványan, hisz én is apámként szerettem Chulyint annak ellenére, hogy a vér szerinti apámat is ismertem. - Nézd a jó oldalát, falkatag vagy. Ha nem csinálsz semmi hülyeséget, akkor a védelmünket élvezed, ráadásul a lányodat is láthatod. Nem kell tőlünk tartanotok... -lehet, hogy sovány vigasz, de még mindig nagyságrendekkel biztonságosabb, mint az az eszetlen őrült állapot, ami Anchorage-ban volt. Ahogy a csomagtartóhoz sétál, hagyom had öltözzön fel, majd amikor felém nézett, csak bólintottam. - Részemről mehetünk. -ragadtam meg az ásványvizes üvegem, amit még a házból csórtam magamnak, azzal be is vágódtam az anyósülésre, visszaengedve Dannyt a vezető üléshez. Annak a fene nagy férfi egójának meg büszkeségének úgy sincs elég hely ott hátul... - Ha már így felajánlottad, akkor legyen barkóba, jobb szeretek játszani, mint énekelni. Gondolsz vagy gondoljak? -kérdeztem vissza, felajánlva a kezdés lehetőségét számára, ha élni szeretne vele. Ezek után merje bárki mondani, hogy nem vagyok kedves.
- Ejjha, négy fiústestvér… - csodálkoztam rá a dologra, ráadásul az előbb azt mondta, bátyái voltak, szóval nyilván ő a legkisebb a családban. Ez így igencsak kemény dolognak hangzik, így valóban picsogásnak tűnik a „hisztim” Duncan miatt, de annyi baj legyen. Nekem eggyel kell megbirkózni, ő nyilván tapasztaltabb. Most mondjam azt, hogy meglátszik rajta, hogy fiú tesói voltak? Inkább hagyjuk. - Igen, nyilván - vontam meg a vállam, annyira azért nem érdekelt a dolog, bár minden bizonnyal így volt. Mindenki tartogat meglepetéseket és szerintem nem csak Mishának vannak olyan dolgai, amiket ne tudnék elképzelni róla, szerintem fordítva is így van. - Te jó ég, örülök akkor, hogy nem ismertem a bátyádat - grimaszolok egyet, elmondásai alapján a szóban forgó személy már tuti az első körben kinyírt volna, mert ha Misha ilyen, akkor milyen lehet a testvére? - Elmondásaid alapján azt hiszem valóban így van - bólintottam elhúzva a számat. Tényleg nem szerettem volna megismerni a testvérét, főleg, ha Misha is úgy gondolja, vele jobban jártunk. - Ezt mondani valóban könnyebb - jegyeztem meg az orrom alá mormogva. Csak pozitívan, mi? Csakhogy az iszonyatosan nehéz, pláne az, hogy ne hibáztassam magam, mert kábé minden nap azt teszem. Tudom, hogy idővel enyhül majd, hogy jobb lesz, de most még nem az. Siennával is beszélnem kell, nyilván az is segíteni fog, de ez mind csak a jövő, okosnak lenni pedig könnyű, más tészta megvalósítani a dolgokat. - Persze, nyilván. De most még most van, az pedig cseppet sem vigasztal, hogy idővel jobb lehet - mindez csak feltételes mód, mert ki tudja, mi lesz a jövőben, ki tudja, mit baltázhatok még el, nem igaz? Annyiféle módon alakulhat még a jövő… Misha válaszát hallva Duncant illetően először csak tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Lezuhant? Mégis mi a rák..? Már épp kérdeznék, hogy legyen már olyan kedves és fejtse ki bővebben a dolgokat, amikor magától is nekiáll. Sienna látta? Duncan túlélte a zuhanást? Káoszos az egész történet, vagy csak inkább nem akarom elhinni? Jó kérdés. Mindenesetre köpni-nyelni nem tudok, mikor Misha befejezi, csak mélyen hallgatok, összeszorítva az állkapcsomat. Még mindig nem tudtam mindezzel megbarátkozni… Hálás is vagyok valamilyen szinten a nősténynek, hogy tovább is tereli a témát, mondjuk választhattunk volna mást, miről is szeretnénk diskurálni.. - Igen, teljesen új. Duncan állított be vele tavaly, hogy ő a lányom. Nekem is egészen meglepő, hogy ilyen gyorsan megszerettem és elfogadtam, hogy ő a lányom, az apai érzésekről pedig nem is beszélve… - nevettem fel keserűen és röviden. Ha Sienna nem lett volna ennyire fontos, ha nem aggódtam volna halálra magam miatta, akkor közel sem így alakultak volna a dolgok, ez pedig egészen hajmeresztő dolog. Nekem legalábbis. Utazgatásaim és az Anchorage-ben töltött évek alatt elképzelni sem tudtam volna, hogy képes leszek ilyesmi érzésekre, most kiderült, hogy igen, képes vagyok rá. - Igen - értettem egyet, bár a bővebb véleményemet nem terveztem kifejteni. Lehet, hogy én vagyok a vér szerinti apja, de Castor is ott van, ő a Teremtője és Misha épp most mondta el, hogy gyakran összemosódik a kettő. Simán elképzelhető, hogy idővel háttérbe kerülök, de ez megint csak a jövő és a francba már, hogy ilyenen töröm a fejem… Elég volt már a borús gondolatokból! - Ez tény, de semmit nem módosít azon, hogy mit hagytam magam mögött és hogyan viszonyulok a falkákhoz - rázom meg a fejem, ismét csak túltárgyalt téma. Idővel majd minden bizonnyal minden megváltozik, talán nekem is sikerül megbarátkoznom a falkabeli élettel, az mondjuk nagy könnyebbség, hogy saját lakásban lakhatok majd. Nem is állok tovább egy helyben, felöltözök és a nyakamban fityegő tölténytől is megszabadulok. Nem kell többé, hogy emlékeztessen a múltamra. Misha nem tervez tovább itt maradni, úgyhogy máris indulhatunk. - Gondolj nyugodtan - adtam választ, miközben indítottam a motort és kigördültem a parkolóból, hogy olyan gyorsan száguldjunk hazafelé, amilyen gyorsan csak lehetséges.
200
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Ugye hogy ugye? Szóval nekem csak ne sírjon amiatt az egy miatt, akármilyen egy bajkeverő is legyen. Ilyen téren magabiztosan állíthatom, hogy minden téren több okom lehet panaszra. Több bátyám is volt, több vérfarkas is akadt köztük... Sőt, még többet is éltünk együtt, mint ők! - Szerintem is. Bár ha úgy hozza a sors, a legidősebbhez még lehet szerencséd. -kacsintottam rá, igaz, azt már nem kötöttem az orrára, hogy talán pont Alexei a legjámborabb az összes közül. Aki a nehéz eset volt, az már alulról szagolja az ibolyát. Tudom, hogy könnyű mondani, azt is, hogy az idő sok sebet begyógyít, de plasztikai műtétet azért még sem csinál. Azonban tudunk mást tenni? Naná, hogy nem tudunk, mint várni... és beletörődni, tűrni, elviselni, vagy ha azt nem is, akkor merni tenni, és vállalni a következményeit. Kíváncsi vagyok, Dannynél meddig fog húzódni ez a kénytelen-kelletlen tűrés, mert amúgy inkább lázadó típusnak ismertem meg őt is, aki nehezen tűri, ha megmondják neki, mit csináljon - szar ügy, hogy egy falkában nagyjából minden idősebb és rangban feletted álló jogában áll. Aztán mesélni kezdek arról, hogy hogyan is volt Duncan ominózus toronyugrós alakítása, és tagadni sem tudnám, hogy mulattat a reakciója. Na ja, ha az én bátyámat vágta volna le az Alfám a tetőről, valószínűleg én se szórakoznék rajta ilyen jól, utólag sem. - Ha elfogadsz egy jó tanácsot... használd ki a vele töltött időt, amíg tálcán kínálják. Mert meglepődsz, milyen gyorsan elszaladnak az évek. -és apuci kislánya felcseperedik, netalántán más férfi kerül az életébe, aki átveszi a helyét, mielőtt még igazán belerázódhatna ebbe az egész apasági dologba. Ha már ennyit szívott csórikám, igazán rá fér és megérdemli, hogy valami jó is történjen vele. - Szurkolok, hogy ezúttal jobban gyere ki a dologból. Kár lenne, ha a hülyeséged miatt kéne elveszítenünk egy falkatársad. Vagy egy hozzátartozódat. -teszem hozzá, mert mindketten tudjuk, hogy ez utóbbiból pontosan hányan vannak a falkában. Felfoghatja végszónak, vagy akár útravaló bölcsességnek, mindenesetre visszaterelgetem a kocsiba, és én is visszavackolom magam az anyósülésre, hogy ismét szétüljük a hátsónk ezen a csodás 6 órás úton... - Megvan. Kérdezhetsz. -szólaltam meg néhány perccel azután, hogy kigurultunk az út menti parkolóból, és kíváncsi vagyok, hány óra kell ahhoz, hogy kitalálja az "aranymetszés törvényét", vagy a "Fibonacci számsort". Mondjuk ha a "légperspektívával" meg a "kubizmussal" se boldogul, akkor kénytelen leszek visszavenni ovis szintre a témát, vagy hagyom, had gondoljon ő is. Vagy inkább csak éneklek tovább. Időnk úgy is, mint a tenger, nem igaz?
// Tudtam, hogy szeretsz! Gratulálok a 200.-hoz, és köszönöm a játékot! Amennyiben nem írsz már rá, úgy kérsz zárót a topichoz? //
Kezdőlap
200 
Gratulálok a 200.-hoz, és köszönöm a játékot! 
Amennyiben nem írsz már rá, úgy kérsz zárót a topichoz? 
//
