Ugyan az a szórakozó hely ma is, a társaságom ugyan az a kis liba, mint a múlt éjjeleken, de most kevesebben tombolnak itt, mint szoktak. Már a tudat, hogy a csajnak szomorú és keserves az élete feldob, ezért is iszik ennyit a társaságomban. Most a másik nem jelent meg, az a kis névtelen hölgyemény. Szeretek gonosz lenni, talán ezért olyan nehéz eljátszani a jó embert. És megint csak mondja és mondja. Egyre, egyre unalmasabb. Hogy mennyi baja van ennek a lánynak. Már azt sem tudom, mi is volt a neve... érdekel? Nem, cseppet sem... Kezd egyre kevésbé érdekelni, hogy miket gondolhat. Ez kicsit sem pozitív, nagyon nem az. Kezdek "álmos" lenni. Komolyan, hogy tud ez a csaj folyamatosan ugyanazokon a dolgokon kattogni. Olyan mintha egy megakadt lemezt hallgatnék. Mindig is utáltam, ha valaki fennakadt valamin, ez most se változott. Nem szoktam semmin sem besértődni, ahhoz minimum az kellene, hogy a földbe tiporjanak. Attól pedig még messze vagyok. Csak hogy az elvem az a „sötét oldal” és a gyilkosságok világa. Amibe ez a hely jócskán belerondít. Nem is kicsit, ez teljesen ellentéte az én világképemnek. Mindenki mosolyog és ölelkezik és borzalom, rettenet. Na meg ez a csaj..Olyan felemelő nézni, ahogy szenved. Csak ne lenne ez a maró érzés, hogy uralni akarom a szenvedését. Hiába a szokás nagy úr, én pedig nehezen harcolok ellene. Nagyon nehezen! Szinte látom, ahogy szemébe könnyek gyűlnek. Magamban drukkolok, hogy elkezdjen sírni, de nem jött be! Inkább ismét csak elröhögi magát. Röfög és kaffog... Na jó én ezt most untam meg, felállok és lelépek, de valaki nekem ütközött és leöntött…vörösborral. Szikrákat szórt a szemem és éreztem, ahogy teljesen átjár a düh. Ritkán borít el ennyire. - Mégis mi a jó gyilkolni való öreganyádat csináltál?! Te szerencsétlen tökfilkó! Van egyáltalán fogalmad róla, hogy mik a tetted következményei? Mert ha nem, megmutatom én neked! Hogy a fekete halál vinne el!... Ajánlom, hogy olyan okod legyen erre a szarra a véletlenen kívül, ami élet-halál kérdése! Mert ha nem őseim nevére mondom, megtanítom neked egy életre, hogy hogyan vigyázz arra a nyomorult irhádra. – még be sem fejeztem, de már elspurizott a gyáva férge. Komótos léptekkel, zsebre rakott kézzel hagyom el a helyet és járom az utcát, azon morfondírozva, hogy mi a tökömet kellene kezdenem, hova kellene mennem, ahol van legalább élet és valami farkasos dolog…mivel itt teljesen kihalt minden e téren. Egy sikátor előtt haladok el, bepillantok, de csak ennyi történt, farkasom megmozdult és morgott, találtunk valami szórakoztatót? Vagy pont most múlott el? Mindegy haladjunk. Hosszú az éjszaka és kell valami ráadás is...
Nem az én világom ez a sok csicsa és giccs, de azért még kiszolgálnak, így hát az egyik félreeső sarokban sörözgetek - errefelé az sem az igazi, de jobb híján megszoktam már - figyelve a sok kikent kuját, meg a férfiaknak titulált majmokat. Pontosabban egyet, aki miatt ennyit utaztam idáig. Melegen ajánlom Dragoslav-nak, hogy ne kelljen megetetnem vele, amit főzött ennyi éven át. Csalódott lennék, azt hiszem. Legalább úgy... két percig. A kölyök feláll, én is szükségét érzem hát lassan a távozásnak, de úgy fest, mikor az egyik kanári nekimegy, hogy műsor lesz - kivárok még egy kicsit hát. Pajzsom rejtekében farkasom szórakozottan helyezkedik, kíváncsi ő is, szomjazik a vérre. Vérére, jogos tulajdonára.Ő érzi, tudja, hogy hozzá hasonló, ugyanaz a vörös lé mossa ereinket belülről... Az én szemem azonban, mint a vizsgáztató tanároké mered az érettségiző kisdiákra, oly rezdületlenül figyeli a kibontakozó jelenetet. Vizsga ez, a legelső perctől fogva. Koloncra nincs szükség odahaza, épp elég JJ annak olykor a hülye vigyorával. Nevethetnékem támad szavai hallatán, de elodázom a gesztust. Lelépek még mielőtt a kölyök távozhatna, hogy a szórakozóhelytől nem messze várjam be.
Várakozásával ellentétben nem én vagyok a sikátori rém - valószínűleg csak egy rühös macska vagy patkányok, esetleg eltévedt lamúrozók lehetnek - ugyanis mögüle érkezem. Amint megtorpan a zajra, lapát tenyeremet vállára helyezve s megmarkolva azt tartok ellent neki, mielőtt túlságosan is megindulna tovább. Ha reflexből ütne, hárítom azt. Előnyömre szolgál, hogy a meglepetés ereje az enyém, na meg mögötte állok. Ha ütne, nem eresztem kezét, hanem csavarva egyet karján fordítom magammal szemközt. Ha nem üt, szerencsés: egészen egyszerűen a vállánál fogva állítom irányba - nézzen már rám, ha hozzá beszélek, baszki. - Láttam már jobb műsort is, mint amit odabent adtál az előbb. - Ciccenek, pajzsom nem enged továbbra sem. Közönséges halandónak festek, semmi többnek előtte. Egyelőre. - De a nagybátyád talán értékelte volna a cifraságot.- Villan kényszeredett vigyorom. Értékelte volna jah, vagy fél ponttal. Pedig ebben a suhancban még csak magyar vér sincs, hogy legyen mire fel cifráznia a szavait.
Mindig minden olyan alkalmat kihasználok, amikor jól szórakozhatom. Élvezem az életet és független életmódom. Kiélvezem és kihasználom ezen élet lehetőségeit. Mindig el tudok lazulni ez pedig egy nagyon fontos dolog. Most komolyan, ha csinálsz valamit, akkor legalább élvezd is. Ha valaki tudja, hogyan szórakozzon, akkor az én vagyok! Én mindig megtalálom azt az időpontot és lehetőséget, módot arra, hogy jól szórakozzam és lehetőség szerint az összes ilyen alkalommal élek is. Világ életemben független voltam, és azt csináltam amit akartam. Túl független vagyok és önfejű. Lássuk be, szeretem bajba keverni magamat és az elmúlt években alaposan meg is edződtem. Valaki megragadta a vállam. Hozzá szoktam az ilyen és efféle atrocitásokhoz, de mindig az ellenfelem ütötte meg bokáját, most azonban nem ütök, kíváncsi vagyok mit is akarhat. Előbb ütni és csak utána szoktam kérdezni. Megütöttem az udvariasságom mércéjét és már ki is akadt. Első reakcióm az egyik szemöldököm felhúzása volt, visszafojtottam a reflexeim, mivel … hirtelen maga felé fordított az ismeretlen. Elképzelni nem tudtam, mit akar tőlem. - Legközelebb szúrd ki a szemed, ha nem tetszik valami. – morogtam vissza, kissé mérgesen, lenézően végigpillantottam rajta. - Levehetnéd a mocskos kezed rólam… - jegyeztem meg undorodva, ha még nem vette le rólam a kezét. Ami azt illeti elég nagy csend honolt idekint. Tekintetem szilárdan és mozdulatlanul az idegenen volt. Egyetlen pillanatra sem remegtem meg. Minek!? Egy halandó ipsétől kellene félnem? Ugyan. Következő mondata és mosolya meglep, hamar visszarázódom. - A nagy…? Mi van?! Miről kattogsz? – morranok fel kissé és hátrébb lépek, még ridegebb tekintettel vizslatva őt, mint eddig. - Mégis ki a franc vagy? – ha a tekintetemmel ölni lehetne, az ürge már rég nem élne, nem is izgat, ki lehet, részeg. ..menjen haza. Vagy dögöljön meg, mit bánom én, csak ne kóstolgasson.
Nem üt kapásból. Vagy több esze van annál, mint amennyit a bárban bent mutatott vagy még annál is hülyébb. Nem tudom, melyiknek örülnék jobban, minden esetre könyveljük el ezt azt, hogy hagyja magát felém fordítani pozitívnak. Szavaira felhorkanok valahol a nevetés és az értetlenkedés határa között. Nem fogok magyarázatba, hogy ha valami nekem nem tetszik, akkor elérem, hogy tetsszen. Vagy azoknak a szemeit nyomom ki, akik épp a közelemben tartózkodnak. - Miért hozakodnék elő ilyesmivel? Előbb vagy utóbb úgyis megtudja, de egyszerűbb lenne, ha magától akarná ezt kideríteni és nem kényszerrel kellene visszacipelnem Alaszkába. Csak egy széles, pofátlan mosolyt villantok, s megpaskolva arcát teszek eleget azon kérésének, hogy engedjem el. - Arról kattogok kölyök, hogy ideje lenne végre ott lenned, ahova valójában tartozol és a családodhoz méltóan viselkedned. - Közlöm fapofával, (jól áll az apaság, mi?) sokkal inkább úgy, mint valami felettes katonatiszta, sem pedig egy régen látott rokon. Hátrál. Fasza... - Hogy ki vagyok? - Zsebeimből kiveszem kezeimet és felé lépek, ha tovább hátrál, hát követem, s közben pajzsom is szép lassan, tégláról téglára omlik le előtte, felfedve farkaslétemet és évszázadokat megélt koromat. A bennem lakozó tarka rémség érdeklődve figyeli a másik farkasát, aki nem az övé. Nem a miénk... még. - Az egyetlen, aki tudja az igazságot arról, ki is vagy te valójában. Ha engeded, megmutatom neked is. - Akár megható is lehetne a jelenet, ha nem ez az egyetlen szép szavú esélye lenne a srácnak. A következő körben már valószínűleg nem leszek ilyen finom vele.
Kezét leszedte rólam, szerencséje van, de a paskolást hanyagolhatta volna. Legközelebb kezét töröm egy ilyen húzásáért. - Ahová tartozom? - eddig elég jókedvemben voltam… jókedvemben a nagy büdös lófaszt. Alap esetben darabokra téptem volna... Mert ma vadászni akarok. Akartam, de lehet még lesz alkalmam, ha tovább eszi a fene itt ezt a tagot. Kezd fogyni a türelmem. Megéri ez nekem? Belevalónak látszik, ez lesz a veszte. És nem... nem ez lesz. Ez az este második meglepetése és most már biztos, hogy nem nyírom ki. Vadászni mentem és valami nagy vadra bukkantam. Valamire amiért érdemes kicsit adni a jót. Előre érzem, vele jól fogok szórakozni. Kezdek a türelmem végére sodródni. Talán mégis jobb lenne szimplán megölni, lassan őt fogom félbeszakítani. Nem igazán megy nekem ez a kedvesség dolog. Koncentrálj! Ha a seregnek is el tudtad magad adni hűséges alattvaló címen ez is menni fog... Miközben minden porcikám őt figyeli, egy hang, egy illat, valamint egy farkas a térben kelt fel. Farkasom azonnal reagál. A sötétben egy szempár pattan fel, eddig nyugodtan heverészve hallgatta a köztünk folyó beszélgetést, most azonban feltápászkodik fekhelyéből és kilép a sötétből. Fülét hegyezi és morog. Érdekes kép, ahogy a két eltérő színű farkas találkozik. Festői. - Ja igen. – kezdem el egy kis gúnyos hanglejtést belevinni az egészbe. - El is felejtettem bemutatkozni. Bár ha te már amúgy is tisztában vagy az igazsággal, ez felesleges...Túlpörgött személyedben kit tisztelhetek? - Na látod. Megy ez még neked. De most komolyan, ki a tököm ez a szarrágó? Azon kívül hogy végre egy farkas, akivel összemérhetem az erőm, hiszen az elmúlt néhány napban nem volt kin levezetni a felgyülemlett...feszültséget.
Visszakérdezésére nem kap szóbeli megerősítést. Minek? Nem süket a jelek szerint, hallani is jól hallotta, s ha nem csesz fel két percen belül, akkor a részletekről is tudni fog. Ha nem lenne a helyzet annyira komoly, amennyire, még fel is nevetnék a képe láttán, mikor leengedem pajzsomat. Szeretem a hatásos belépőket na! Ő meg úgy fest, nem papírból van, hogy menten meghátráljon. Helyes, nagyon helyes... Bár ezt a morgást igazán tartogathatná másra. Farkasom érdektelen, részéről húzna el a rákba, nem érti, mit keresünk itt. Én meg pont leszarom, hogy Anchorage felé indult volna a bátyám után. Kvittek vagyunk a bundással, ellenben a kölyöknek jövök még egy válasszal. - Miloš. Vaskovic. - Nem csenghet a név idegenül számára, noha még kis porbafingó volt, mikor mi már falkamészáros hírnévre tettünk szert a nagybátyjával a Balkánon. Zé, mint nagybácsi... agyon fog verni érte, de ezt hangosan képtelenség röhögés nélkül kimondani. Már a gondolat is röhejes, torz vigyor ül meg képemen rá, s a következő pillanatban ahogy én magam, úgy farkasom is mozdul. A torka után kapunk - miként én a srácnak, hogy a közeli házfallal ismertessem meg hátát, tarkóját, úgy farkasom is földre rántja az övét nyakánál kapva el a kis harcosnak. Ellenkezésnek helye nincs, pontosabban lehet, ő mégis bepróbálja... Akárhogyan lészen, energiáim elméjéig hatolnak - nem tudom, volt-e már része hasonlóban, de ha nem... mindent el kell kezdeni valahol, nem igaz? Elméjének mozivásznán emlékképek elevenednek meg: vörös hajú démon formás combokkal. A nevemet sikoltja kéjtől és fájdalomtól torz arccal. Küzd ellene látszólag, mégis megveszik érte. - Szórakoztató egy némber volt a maga módján, de semmivel nem ért vagy jelentett többet bármely másiknál. - Most Zarkoval ülünk hatalmas tábortűz mellett. Tetemekből van rakva tüzünk, szinte érezni az emberi haj és szőr égő bűzét. Ugyanaz a vörös rohan felénk, kerekedő hassal, szíve alatt hordott magzattal, majd hirtelen váltás és sikoly, könyörgő szó, gyereksírás tölti meg az emlékképek sorát. A kezemben tartom, arcomon elégedettség, ahogy csillogó tekintettel szemlélem az apró kis harcost. A fiam. Aleket. - Mert volna csak lánynak lenni... ugyan olyan sorsa jutott volna kezem által, mint az anyja. De nem terhelem ennek a képével, ugrunk kicsit az időben. Vér borítja ruháimat; mélyvörös, mint az ég akkoriban felettünk.A férfi, akit apjaként ismert idáig, a jó öreg Dragoslav tartja kezében a kis csomagot, s nyújtaná vissza nekem, de csak fejemet ingatom. Fogja és vigye innét, itt nem terem élet számára. Nevelje fel - élnie kell. - Nincs az egész tettben semmi nemes, semmi fájdalmas. Nem kötődtem fikarcnyit se a kis pisishez, nem volt lemondás a dolog. Egészen egyszerűen áthelyeztem máshová a táblán, mint a vezér teszi katonáival. Tervszerűen, minden érzelemtől mentesen. Az "apja" adósságáért való törlesztéssel kapcsolatos egyezségünkkel zárul az emlékképek sora, s mielőtt elfogyna a levegője Aleknek, elengedem, s el is lépek egy lépésnyit tőle. - Heló kölyök. - Hangom nem evilági, benne morgásszerűen ölt testet a farkasomé, ahogy borostyánosan villanó pillantással tekintek a velem szemközt állóra.
Milos Vaskovic…mintha derengene valami…fél füllel halottam ezt azt, van legalább foganatja is az egésznek? Hihetetlen, nem? Évekig pengeélen táncolok, logikátlanság, ellentmondások mezsgyéjén lépdelek, semmi értelme cselekedeteimnek néha, már ha figyelembe vesszük azt az aprócska tényt, hogy kezdetektől fogva nem vagyok százas. Őrültségeket művelek, átszelem a kontinenst, a tengert, jég hideg helyen, hóban, fagyban csatározok, prédára lesek. Vicces a sors. Hírnevet akartam szerezni magamnak, a legsötétebb eszközökhöz nyúltam, vérrel akartam beleírni magam a Föld történelmének poros könyvébe. Miért? Hogy emlékezzenek rám? Igen, valami ilyesmit akartam az elején ez egész biztos. Harcolok, ölök, túlélek és hullákkal szegélyezem utam. Ahogy háborgó elmém kicsit lenyugszik és kiverekszem magam az érzelmi hullámvasút kocsijából, alaposabban megvizsgálom az előttem állót. A tag hirtelen mozdult és a hátam a házfallal ismerkedett, elkapta a torkom, kezeim egyből a fickó vastag karját ragadták meg. Eltört benne valami, talán pusztán a józan esze mondta fel a szolgálatot vagy ment el nyaralni? Szórakozz te a boncolásra szállított hullával, azzal, annak van idegzete hozzád! Kész, vége, velem nem packázik senki. Egyre inkább pörögnek az események, de részemről ezek az ismeretlen emlékek ismeretlen fogalmak. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen irányba haladt ez a beszélgetés, és hogy most mintha - nagyon talán - felfelé ívelnénk. Azért még nem annyira meredek a görbe, hogy hanyatt vágjuk magunkat felfelé menet, de azt hiszem, már tudom, hogy mi a baj. Kérem a dobpergést! Mindketten siralmasan negatív természetek vagyunk. Amúgy meg nem tartom magam sem bárdolatlan tuskónak, se undok dögnek, egyszerűen nem szeretem, ha csak úgy, minden valódi tisztelet nélkül belemásznak az elmémbe és emlékképekkel zaklatnak. A pumpa megy fel bennem, de még csak lassan – épp ezért érzem ennek az erejét, ha gyors lenne, akkor csak „bumm” és dőlne ki a mögöttem álldogáló szerencsétlen fal, na meg az előttem álló fickót. A szívem viszont rendellenes sebességben kezd dobogni. Testemben minden izom azonnal görcsösen összerándul. Ahány ember, annyi álom. Ahány ember, annyi sors. Esetünkben farkas…A felismerés szikrája egy pillanatra megrázza lelkem, de a tudatom gátat akarna szabni az ismeretlen emlékeknek, ahogy megostromolják azok. Az elmém azonnal felvázolja számára a felhozatalt – olyan élesen, mint ahogy soha, vagy legalábbis olyan pontossággal, amiről nem tudtam, hogy lehetséges. Telnek a hosszú gyilkos másodpercek! A kezem szorítása karján lassan enyhül, ekkor ő is elenged és hátrébb lép. Ez a férfi az én…. Értetlenül állok. Ez a legegyszerűbb és legtömörebb megfogalmazás a helyzetemre. Mert egyszerűen le vagyok merevedve, döbbenve és alapvetően kedvem lenne cifrábbnál cifrább káromkodássorozatot elereszteni, ahogy lassan csikorogva elindulnak a fogaskerekeim. De ha valaki azt gondolná, ez a legteteje az egésznek, az téved, velem együtt. Gondolataim árja megfagy, ahogy megpillantom a férfi borostyán színű tekintetét. Akaratlanul is kiül az arcomra egy szarkasztikus félmosoly. A pulzusom az egekben járhat valahol az izgatottságtól. Jobb ez bármilyen extrém sportnál, esküszöm. És még csak meg se kell mozdulni hozzá. Valahogy életidegen az egész és mégis... kezdek felengedni. - Mégis... hogy a francba találtál meg? - oké, talán nem erre a kérdésre számított, ahogyan én sem ezt akartam kiadni. A pupillám összeszűkült és színt váltott. A farkasom szeme színét. Egy kicsit lenyugtat, hogy nem egy vasagyú, korlátolt felfogású, szűk látókörű és begyepesedetten merev apával áldott meg az ég, ha igazak ezek az emlékek. - Marha jó. Legalább a nevem tudod? Egyáltalán...mit akarsz? -törnek fel belőlem a kérdések. Önuralmam megőrzése, pipa. Pedig még vissza is fogtam magam, fogalma sincs, mit jelent, amikor elvesztem az önuralmam. Sovány vigasz.
Csendben van. Ez jó. Jól teszi, hogy hallgat és nem mozdul semerre. Utálnék már a legelső pillanatban csalódni a kölyökben. Mégiscsak a vérem, basszameg! Legyen benne tartás. A képére kiülő mosolyt először nem értem, kérdése elhangzása után azonban az én arcomra is kiül a hasonlóan félsódéros, tizenkét év letöltendőt érdemlő baltásgyilkos mosoly. Remélem nem holmi "az apád vagyok, bárhol megtalállak" szöveget vár, mert előbb köpök menetszéllel szembe, minthogy efféle nyállal traktáljam, még ha valami igazságtartalma, egy egészen minimális talán akad. - Számít ez? Tudtam, kit keresek és bár beletelt egy kis időbe, de... - Kitárom kezeimet, felé mutatva, jelezve, hogy lám, célt értem: megtaláltam. Nekem nem számít az ide vezető út, hogy hány embert kellett félholtra vernem, csak azért, hogy bármiféle apró infót kinyögjenek róla. Na meg... felismerem a jeleket. A mi házunk kölyke, kétségtelenül lejön ez a viselkedéséből. Szemszín váltására figyelmeztető - vagy épp hergelő? - morgás tör fel torkomból, mely torz nevetésbe torkollik a kérdései hallatán. - Azt akarom, hogy lehetőleg két órán belül szedd össze a motyódat és legyél a reptéren Aleksandar. Haza megyünk. - Mint felettes a beosztottjának, hadvezér a katonának, úgy közlöm a kívánságom. Hangsúlyom egy erőteljes "ez lesz és pont" tónussal bír, a nevét pedig... hogyne tudnám! Nem elszigetelt világban élünk, drága cimborám - a nevelőapja - időnként jelentést küldött a srácról, míg meg nem boldogult.
A kérdésemre választ ad, ugyan nem válaszokat vártam, sőt, leginkább semmit, de beérem ezzel is. - Csak kérdeztem, nem mintha nagyon érdekelne. – feleltem arrogáns módon, majd egy kis vállrántást is intéztem a dolog mellé. A szemébe nézek. Nem ismerem őt. De láttam, milyen színű a szeme alapjáraton, de ez a tekintet épp olyan, mintha a bestiája közel volna a felszínhez. Vajon mi ingerli? Vagy egyszerűen csak meg akar támadni? Vagy csak tudatni akarja, hogy ki is a jani errefelé? Ez némi haragot és gyanakvást gerjeszt bennem. Tekintete olyan mély, mint az ásító Pokol. Azt hiszem, ha meglenne a képességem belé tekinteni, magába rántana a téboly. Morog, akkor az utóbbi a lehetséges szempont. A pokolba vele! A válasza hallatán szemöldököm az égbe szökik, bár inkább csak afféle megszokásként, nem azért, mert meglepődtem. Ez nálam olyan, mint másnak a hajba túrás… a megszokás hatalma, nah! Ez sokkol. Szó szerint, annyira, hogy egyszerűen mást se tudok csinálni, csak mogorvábbá tenni egyébként is szigorú ábrázatomat. Arcom kissé élénken árulkodik az érzelmeimről, a rosszallásomról, összevonom a szemöldököm, tekintetem ádázzá válik, mintha meg akarnám torolni, hogy ilyesmit a fejemhez vág. Csak a lényeget mondja, és azt is olyan átütő egyenességgel, hogy csaknem megkérdőjelezem azt az imént bevallott apaságát….Haza? - Hova haza? Kockáztatni nem szeretek. Én csakis és kizárólag nyerni szeretek, de ennek érdekében sajnos néha meg kell tennem bizonyos kevésbé kellemes lépéseket is, úgymint a kockáztatás. Mindennek, aminek tétje van, kockázata is van. Minden tettünknek következménye. Egyes következményekkel boldogan elszámolok, másokkal kevésbé boldogan. Hosszú életem, ez az 59 év is megtanított már arra, hogy a farkast a büntetés mindig utoléri. Mindig… Bár ez a „parancs” elgondolkodtatott… Itt nem találtam farkast sem, sem egyéb izgalmas dolgokat sem, pedig itt vagyok már vagy egy hete. Az igazat megvallva nem tudtam, mit keresek itt. És nem is érdekelt… Egyedül arra volt szükségem, hogy kizárhassam a külvilágot, hogy legalább egy kis időre felejtsek. Rombolni, törni-zúzni tudtam volna tehetetlen dühömben, amire talán semmi okom nem akadt. Igen, talán ez bosszantott a legjobban. Mégis mire számítottam? Semmi olyan sem történt, ami ilyen haragot válthatott volna ki belőlem. De ha, haza visz… ott talán több izgalomban lesz részem, mint itt, vagy az elmúlt 3 évben… - Adj egy fél órát, aztán húzzunk innen, Milos.
Nincs értelme játszani, ezúttal nem. Az aktuális terepasztal, ahova berendezkedtünk, nem itt van, minek fecsérelnék hát több energiát a kelleténél akár csak a lábuk nyomára is az itteni népeknek. A fiamért jöttem, s vagy a saját lábain jön velem vagy én viszem, de a holnappal már nem itt szándékozom randevúzni, az kurvabiztos. Kérdésére azért ciccenős mosolyra húzódik képem. Egy pont oda, azt hiszem. - Jelenleg északra. Fairbanksbe, már ha tudod, merre van. - Ha nem, akkor majd most megismeri, nem a hiányoz földrajztudásával fog a padlóhoz vágni, az egyszer biztos. Vártam. Kivártam, míg a kölyök eldönti magában, mit is szeretne. Mennyivel jobban járt ilyen téren velem, Zének kevésbé erélye a türelem, s nekem is csupán azért, mert bizonyos "álarcok" viseléséhez elengedhetetlen. Mikor végre válaszol, a veszélyes mosoly teljessé válik képemen. - A reptéren találkozunk. Ne késs! - Hagyom meg neki, tenyeremet a vállára helyezve egy erőteljesebb, paskoló mozdulattal, majd útjára engedem a srácot. Fél óra és már hazafelé is tartunk... már ha azt a fagyos katlant nevezhetjük az otthonunknak.
Hart nélkül az élet kicsit megfeneklett bennem. Mintha valami üres gyufás doboz volnék... Egy sötét verem, egy izzadtlan vulkán. Még kitörni is kevés vagyok. Mert nincs meg a szikra, ami lángra lobbanthatna, nincs lélek, ami hajtani tudna. A falkát sem keresem, helyette úgy élek, mint valami kicseszett remete a Három Medve örök vendégeként. Néha keresem. Néha őt, de többnyire magamat. És a belőlem elveszett dolgokat, amiket magával ragadt. Közben pedig halálosan biztos vagyok benne, ha újra látom, tán a szívem is visszakapom, mégsem lesz már az igazi. Hisz elvették tőlem egy részét. Örökre. Hogy rettegnék? Nem tudom. Ha ezt így hívják, hát meglehet; tagadni sincs már erőm. Sem seb, sem vérszag nem emlékeztet már az erdőben történtekre; csak ez a sajgás... valahol a mellkasom közepén. Komor arcú katonája lettem az életnek; noha... sokat nem változtam, eddig is ekképp léteztem. Most mégis más, még a rideg is fagyos, holott eddig társam volt, magányom erős pallosa. Cserben hagy, elárul, és úgy kínoz, mit még sosem ismertem. Éjszakánként felriadok, képek űznek, majd csattanás kelt életre. Tekintetem fátyolos, a Medve négy falán úszó sötét semmi les vissza rám. Régen barát volt e jelenség, most hajcsárom, ki ostort ver hátamon.
Három hónappal korábban...
Azt hittem erőm sérthetetlen, azt hittem a szívem kőkemény. S, ha még az is maradt, rohamokban tör rám az agresszió: már ő irányít. Nincs a kezemben, nincs fék, amivel visszafogjam. Vad gyönyör, áltatos indulat. Bár élvezném, mint rég... A múlt hónapban fizettem ki az előző szobám újítását, és a mostani is lassan rászorul a mesteremberek kezére. Dörrenés, így fut öklöm most is a falba. Megrian, repedezik, felfelé szalad. Némi vakolat koppan vállamon, karomon... Megszokott. A kezemben görcsösen szorított levél; rajta cirkálmány, ékes; az Övé. De földhöz vágom, hogy aztán lekúszva érte ott helyben olvassam újra. Sóhaj kúszik ajkamra, felszakad, mintha kés cibálná ki belőlem. Egyszerre kerget az öröm, és a harag, hát újra eldobom, hajítom, de könnyű, mint a szellő, csak libben, puhán terül el a padlón. Rátaposnék, széttépném, mérgem kelletlen, komoly. De felveszem. Leporolom, s mint emléket hajtom mellzsebembe. Őrzöm.
Visszaszámlálás.
Leléptem. Elindultam. Isten tudja hova, és meddig visz majd az út, de leléptem. Utána(?). Mindenképp, még ha ellenkezem is fél-ésszel. Látnom kell, látni akarom. Akármeddig tartson az út, akárhol is leljek rá... Akárhogy. Heteken át, városról városra, államról államra. Főként az autómban heverve, mint egy nincstelen. A hátsó ülés már kész fertő, romhalmaz, káoszban élnek rajta az üres üvegek, kajás zacskók, cigisdobozok, de fellelhető csoki papír, rágó maradék, és annak hordozója. Talán egy fél banán héj is van, attól érzem ezt a bűzt az orromba. A hotelek, s motelek kényelmetlenek, üresek, vagy épp telítettek, mint a luftballonba töltött víz. Lötyögnek, jönnek-mennek. De őt sehol nem érzem... Rá, nem lelek.
Idővel már a kormányt sem igazán fogom, a pedál is támasz csupán lábam nyomásának. Fáradok, hogy aztán újra életet töltve magamba vegyek új levegőt, új erőt. Nem fogom feladni! Már ezernyi dolgot gondoltam, már ezernyi érzést éreztem. Kiürültem, elhaltam, aztán újra felszívódott bennem a jótékony adrenalin. Két és fél hónap után most épp e kettő között lebegek. A levél még mindig szívem felett pihen, noha már rongyos, szakadt, itt-ott megtépázott. Őrzöm, mintha semmi másom nem volna. Talán nincs is.
Az út finoman oszlik alattam, ahogy Montana útjaira érek. A zöld tábla éles fehérséggel irányít a város felé. Számos motel, hotel, pihenő után érek Billings-be. Ujjaim a műszerfalon kopognak, dobolnak, ahogy lehajtok az utamba eső motel parkolójába. Homlokom ráncolva szívom meg a fogam. Kiszállnék, de visszaránt valami furcsa, ismerős. Az álkapcsom táncra kel, a szememet pedig többször kényszerítem pislogásra. Az érzékeim tompasága oda. Villognak a jelzőfények, szinte hallom, ahogy a dobhártyámba életre kel a dobszóló. - Sorvadjak el, ha ez nem Duncan. - motyogom magam elé feltekerve pajzsom - nem kell, hogy észre vegyen -, vállból csapva hátra magam egy félig elrágcsált chipses zacskóért. Muszáj ennem, ez valami új. Izgalom?
Órákon át vártam, hezitáltam: be kell mennem(?). De mikor? És egyáltalán: mi a faszt tökölök? De várok, mint a rendíthetetlen katona a jég futta esőben. Még az sem tántorít el, hogy időközben az éjszaka is rám omlik. A fények felszöknek, pislákolón vájnak retinámba. És ez a perc az, amire eddig vártam. Már nem ámítom magam, tudom: Duncant láttam órákkal ezelőtt. Azt a farkast, amelyik most elhagyja a motelt. Léptei egyszerűek, megszokottak, sarokból fordul le az utca végén. Ezzel együtt lendülök én. Ki a kocsiból: ajtó csattan, zár kattan. Nem értem miért remeg meg a lábam. De elindulok, mint akit várnak, mint akinek ma itt kell lennie. Talán így van, talán csak magamat próbálom meggyőzni. Ki tudja... De addig úgy sem nyugszom, míg nem állok elé, míg nem hallom, míg nem érzem őt. A kaput magamhoz mérten finoman lököm be, a recepciós pult felé haladok. Szinte már ott vagyok, érzem a kis szöszke, érdeklődő tekintetében a várás forrongó élét. Kérdeznék is, gondolom valami olyasmit, hogy megszállt-e itt Dr. Hart? Vagy Emily... vagy valami, ami kijön. Tenyerem a pultra simul, ajkam elnyílik, de csitt... egy másodpercnyi valami. Pillantásom elszakad a rám várakozóról, el a lépcső felé, s ha tudnék tán azon túl is. Farkast érzek, ismeretlen, idegen. S kutatnám a mögötte rejlő illatot, emberisége nyomán. De pajzsom, nem kívánom most lejjebb tekerni. - Az elsőre jöttem, már várnak. - hazudom, ezzel együtt vakarom le magamról a recepciós csaj fura ábrázatát, s ha nem tart fel, hát a lépcsőt kettesével szedve rohanok fel. Győzködöm magam, hogy szívem rohamos lüktetése a hirtelen felugró pulzus szám jele, melyet a futás váltott ki, de azt hiszem, pontosan tudom, hogy ez most más. Mást jelent.
Biztos ugyan nem, de eltökélt mindenképp vagyok, így vállalva a rizikót, hogy valaki másra török rá, az ajtót, ami mögül az energiákat érzem, egyszerűen betolom. És lépek be, könnyedén, bakancsom dörren csak össze a padlót jelképesítő parkettával. - Máskor értékelném, ha nem kéne fogócskázni. - köszönök így, akár íriszeim elé tárul imádott termete, arca, s vele együtt minden, ami csak Ő lehet, akár nem.
Továbbléptem, elköszöntem, de a lelkem egy lénye hátra maradt a városban, miként anno hátrahagytam egy darabot magamból Chicagoban is. Duncannel utazni egyszerre volt ismerős megváltás és mégis furcsáltam a csendet, az egyszerűséget, ami napjaink rutinná váló ütemét jellemezte. Nem volt kényelmetlen, nemes egyszerűséggel elszoktam tőle a Fairbanksben töltött évek során. Ott sose volt nyugtunk igazán. Idegen városok, idegen farkasok és civilek tömkelege... Chicago felé is csupán a múlt végett tettünk keserédes kitérőt. Ott maradtunk meg legtovább az összes település közül. Hálátlannak éreztem magam, amiért a hím oldalára billent minden mostanság a gyakorlati teendők feladatmegosztását illetően. Ő intézte a szállást, a kaját... nekem jutott, hogy megtárgyaljam újdonsült szellememmel a "merre tovább?" kérdéskörét. Sokszor órákon át képes voltam belemerülni egy-egy beszélgetésbe farkasom atyjának szellemével. Mint valami eszelős, komolyan.
Nincs ez másképpen Billings városában sem, Montana állam "rejtekén". Egy külvárosi kisebb névtelen motel, hol szállást foglaltunk magunknak - álnéven, bár nem tudom, minek törjük magunkat. A kutya nem keres bennünket, ismerni pedig még annyian se ismernek errefelé egyikőnket sem. Két kiskamasz a világ ellen! - Így festhetünk leginkább a farkaslépteket figyelembe véve. Teszek valami szemtelen megjegyzést a kaja kapcsán, hogy mit is hozzon vacsorára a hím, majd ahogy távozik, magamra maradok a szobában. Pontosabban, magamra aligha, csak ha védőszellemem is akképpen akarja. Szerencsére a privát szféra fogalmát sikerült már megértetnem vele, na meg, biztosan neki is akadnak fontosabb dolgai ott a... másik síkon, vagy nevezzük akárhogy.
Ajtó zárja kattan, ösztönösen fordulok hát az egyterű, kétágyas kis szobában a belépő felé. Arra számítok, Duncan felejtett esetleg itt valamit és ő jött vissza - hisz ki más lehetne? - ennek okán pedig nem kissé fagyok le az érkező láttán. Vállaim finoman ereszkednek meg, ahogy ültemből felpattanva torpanok meg, vele szemközt, tekintetemet nem tudva levenni róla. Termetes alakja ismerős, nem feledtem, ám amit pillantásom keres, az arcának vonása, tekintetének rezdülése igazából. Ezekből kívánok olvasni, ha már energiáit rejti a világ elől, s a szavaknak sem kifejezetten embere a hím. - Pedig, ha jól rémlik, kifejezetten élvezed a hajtóvadászatot általában. - Szúrok vissza csendesen, mintha semmi nem változott volna kettőnk között, holott mindketten tisztában vagyunk vele, s a közöttünk feszülő három lépésnyi távolság is jól példázza: valójában minden fenekestől feldordult az elmúlt hónapokban köröttünk - bennünk.
Kezdőlap
//
