Sosem hittem a véletlenekben. Mindennek oka van az életben, céllal történnek a dolgok, s mióta őrző lettem, ez még inkább megerősödött bennem. A Nagy Szellemek kifürkészhetetlen útjai.
Utak. Néha végtelennek tűnőek, máskor rövidebbek, mint gondolnánk. Közeledünk és távolodunk. Térben és lélekben egyaránt.
Nem hittem volna, hogy közöttünk a távolság csupán fél napnyi utazás, hogy ilyen gyorsan rálelek majd a nyomára. Talán ő maga is akarja, hogy megtaláljam. Különben miért küldözgetne üzeneteket? Mélyen tudja talán, hogy nem érem be ennyivel. Tudja, hogy a lényem egy része utána ment volna akkor este, csak a kötelességtudóbb még mindig felülkerekedett rajta. Tudja, mert talán még magamnál is jobban ismer engem. Volt négy-öt éve megfigyelni.

Hazaérve első dolgom a születésnapi kis rituálém volt: levelet írni a húgomnak. Terápiának indult egykoron, hogy fel tudjam dolgozni az elvesztését, de azóta is őrzöm jó szokásomat és minden évben ezen a napon írok neki pár sort. Levelek, melyeket sosem olvas a címzett.
Akkor és ott, a sorok megfogalmazása közepette formálódott az üzenet, nem gondolkoztam rajtuk előre. Csak hagytam, hogy a gondolatok, érzések vezessék kezemben a tollat.
Elbúcsúztam. Közel harmincöt év kellett hozzá, de végleg elbúcsúztam tőle. - Ha úgy tetszik, megváltoztattam az útirányt. Ám arra, ami a kanyarban várt, magam sem számítottam.
Számos levél, telefonos üzenet érkezett jókívánságokkal, illetve két doboz. Az egyik a nővéreméktől, akik felé hivatalosan tartok, a másik pedig a Mexikóból.
Mint mondtam, nem hiszek a véletlenekben, de egy pillanatra az ütő is megáll bennem a címzés láttán, majd, mint sportfutó akinek mérik az idejét, oly sebesen tépem fel a dobozt. Tartalmának kisebbik, bársonyos dobozkája ki is esik belőle a padlóra a lendülettől. Úgy kapok utána, mintha attól tartanék, ha elveszítem szem elől, örökre bottal üthetem a nyomát.
Ha a sárga post it nem figyelne ott a dobozokon, biztos, hogy kinyitnám a bársony borításút. Így azonban marad a heves szívveréssel teli kétely, elvégre biztos, hogy akarom én tudni, mit rejt az ékszeres doboz pontosan? Még az se biztos, hogy hallani akarom a hozzá fűzött szavait. A hangját...
Kissé bizonytalanul nyúlok a lejátszó felé, ujjam elidőzik a lejátszás gombja felett. Mély levegő be, kifújni lassan... még háromig is elszámolok, de végül csak elindítom a felvételt.
Az első két file-on csak szemeimet forgatva próbálom a képemre kiült idióta vigyort visszafogni. Van valami bája annak, mikor egyik-másik idősebb farkas suta a technikai dolgok terén, na!
Harmadszorra már ő is megtalálja hangját és az én arcomról is kezd eltűnni a vigyor, mikor azt vázolja, hogyan is "ünnepelhetem" a születésnapomat. Véletlenek nincsenek, így hát feszülten várom, mire megy ki az egész mondanivalója Jamesnek.
Igen, megkaptam a lapot. Igen, rájöttem, hogy délnek tartasz, de ezt pontosan tudod. Ez volt vele a célod, hallom a hangodon is. Áltatod magad! Azt mondod, végleg elmégy, de üzengetsz. Azt mondod elköszönsz, de nekem esélyt se a...
A doboz fedele után nyúlok sietve, - szerencsére a cím épen maradt, így telefonomról rá is keresek a postafiók pontos helyére, miközben hallgatom a felvételt.
Egy idő után már nem is igazán látom a kijelzőn a szöveget, csak a fénye az, ami elér hozzám. A szemeim szúrnak, a torkomat fojtogatja valami ki nem mondott keserűség. Nem is igazán azért, amit mond - noha férfitól ilyet én még soha nem kaptam - hanem mert mélyen tudom: igaza van. A jellemeink, az értékrendünk... előbb fojtanánk meg egymást mintsem, például, a féltékenység mardosni kezdje valamelyikőnk oldalát is.
De feladná. Azt mondja, feladná értem. Vajon én képes lennék feladni érte bármit is, most, hogy - utólag bár, de - tisztán látom önmagam vele kapcsolatban?
A telefonom hanghatással is jelezte, hogy megtalálta a keresett címet. Mellette ott virított az opció: útvonal keresése ide...

Az első gép Phoenix-be hajnali fél kettőkor indult, alig egy órám maradt hát indulásig. Ez idő alatt a munkámhoz szükséges iratokat, a szolgálati fegyveremet, némi ásványvizet és a gyűrűt tartalmazó dobozt zsúfoltam bele csupán a táskámba. Pénz, hitelkártya és a Darrennek tett ígéretem kell az útra, semmi több. A büszkeségemet ezúttal itthon hagyom, Gina úgyis olyan édesen pofozta kékre-zöldre a múltkor. Nem tudok haragudni rá érte, megérdemeltem.
A közel kilenc órás repülőút elég arra, hogy mindent elintézzek magam után: az átkérésemet másik protektorátusba, Darrennek hagyok egy hangüzenetet, melyben röviden és kissé talán hűvösen közlöm, hogy úgy fest, beválthatom a neki tett ígéretem, mely szerint megkeresem Jamest. Csak ennyire tettem fogadalmat, s nem többre. Búcsúzóul még a hangfelvétel egy részletét is rájátszom az üzenetre neki: a harmadik file második részét; onnantól, hogy "Nekem is most volt a szülinapom,..." - Megérdemli, hogy magától a barátjától hallja, hogy hiányolja és azt, hogy jól van, tervei vannak, nem futott még ki a világból.
Próbálok valamennyit aludni is a gépen, de nem igazán jön össze. Inkább csak kényszeredett szendergés az egész, ami után még három órányi vezetés vár rám, át a határon, egészen a címig, amit megadott.

Itteni idő szerint dél körül, kicsivel a harangszó után érem el a várost. A nap magasan tűz az égen, még szerencse, hogy van klíma a bérelt kocsiban. Elszoktam ettől az időjárástól, mióta északra kerültem. Ruházatomat elnézve is kissé túlöltözöttnek tetszem az utcákon lézengő szoknyás asszonyok, farmer shortos lányok mellett. Legalább annyi eszem volt, hogy indulás előtt a fehér inget, amit munkában viseltem, átcseréltem egy pántos felsőre és bőrkabátra.
Utóbbi már a hátsó ülésen hever egy ideje, de a csőfarmerből és a Fairbanksben tavasziasnak számító vékonyabb bokacsizmákból mégsem bújhatok csak úgy ki...
A kérdéses pontot elérve először körbekérdezek minden egyes egyént, aki reggel óta itt lehet, - postást, újságárust, bolti eladót - hogy látták e a telefonom képén szereplő pasast. De senkinek nem ismerős, csak azt érem el, hogy még a burgert is félve nyújtja át a standnál a pasast.
Szóval most várok. Előttem a műszerfalon a megüresedett vizes flakon helyett egy újabb, jéghidegnek titulált ásványvíz, én meg épp befejeztem a vacsora-reggeli-ebédemet.
Azt egy szóval se mondta, mikor néz el erre. Csak én tettem hozzá gondolatban, hogy biztos, már másnap tovább akar állni. Bár, ha a postaforgalmat nézzük, legalább két nap, mire ideérne a levelem. Lehet, nem is jön erre sem ma, sem holnap, és én hiába "rohantam" felé államokon-országokon keresztül, mint valami naiv, reménykedő gyerek...

We're smiling but we're close to tears,
Even after all these years,
We just now got the feeling that we're meeting for the first time

Juan hívott telefonon, ő ébresztett. Tegyük hozzá, hogy a tegnap este nagyon kemény volt, annyit ittam, mint egy gödény - mi az a gödény? -, mert egész egyszerűen el akartam felejteni a dátumot. Meg azt, hogy komolyan képes voltam feladni azt a csomagot, és azon morfondírozni, hogy vajon éppen hol lehet, és hogy kit kell felhívnom ahhoz, hogy ne érkezzen meg.
Az egyik nő az ágy lábánál fekszik, a másik a karját veti át meztelen hátamon, ó, de jó lenne tudnom a neveteket, hogy udvariasan küldhesselek haza benneteket. Még azt sem tudom, kell-e fizessek vagy örülnek, hogy volt egy jó estéjük.
Csak dörmögve és rekedten megy a spanyol, de még így is elég választékosan köszöntöm a férfit, aki a vonal túlsó felén arról magyaráz, hogy valami nő keres és mutogatja a ronda pofámat az egész városnak. Nem idevalósi, közli, és majdnem felröhögök, hogy hát persze, hogy nem idevalósi, tősgyökeres alaszkai, de a nevetést hamar belém fullasztja a másnapos gyomorgörcsre feszülő idegesség. Hogy néz ki, faggatom, fekete haj, kreol bőr és már egy ideje ott dekkol a kocsiban ülve. Bassza meg...
Mintha nem is lennék másnapos, olyan vehemenciával pattanok fel, azt hiszem, hogy rátámaszkodtam valaki hajára, mert a hisztis-fáradt káromkodásnak más oka nem nagyon lehet. Kutyafuttában közlöm a hölgyekkel, hogy nekem most sürgős dolgom van, szerencsére csak elküldenek a picsába a távozás küszöbén, de maradjunk annyiban, hogy ez a legjobb alternatíva - nem szeretnék hülye kérdéseket hallgatni. Egészen hamar felöltözök, lenge, fehér nyári ing és térdig érő olajzöld rövidnadrág, napszemüveg... Bűzlöm. Kimegyek, megmosakszom, a borostám csak egy napos, a hajamat levágattam, azzal nem kell bíbelődnöm, és már megyek is. De hová? És miért?

Lassan gurulok, amíg meg nem látom a kocsit, amit Juan leírt. Feltűnésmentesen lassítok és állok meg méterekkel mögötte, a pajzsom fent van, a szám száraz, a vérnyomásom valahol a plafonon... Ja, az égi plafonon. Saját magam pofozgatom, aztán döntök. Hozzuk a szokásosat. Mint amikor legelőször ültünk le tárgyalni. Akkor sem értékelte a nagy pofámat és a hülye vicceimet, ki tudja, most miként fog reagálni...
Igyekszem úgy közelíteni az autó felé, hogy lehetőleg ne vegyen észre, bár a visszapillantók veszélyesek, bízom benne, hogy legalább olvas, vagy tudom is én, mit csinál...
Ha sikerül úgy az ablakához érnem, hogy nem vesz észre, úgy hármat kopogok rajta, ha közben esetleg kiszállt, úgy rátámaszkodom a kocsi tetejére.
- Csak nem eltévedt, kisasszony? Sok errefelé a rablás. Nem túl jó errefelé a közbiztonság.
Aprón oldalra döntöm a fejem, megnyalom a szám, és végig nézek rajta tetőtől talpig. Valami... nem tudom mi, de valami hajtana, hogy felszabadultan elnevessem magam és megöleljem, megforgassam, hogy a farkasommal együtt szorítsam magamhoz, de nem tehetem meg, pontosan úgy, ahogy azon a Stigmatizált éjszakán sem tehettem. Akkor egy átok állt az utamba, most pedig a közvetlenség mögött húzódó mardosó rettegés.
Csinos. Jaj Istenem, borzasztóan csinos, és még mindig puha édes fűszerillatot áraszt magából.
- Elég sokat utaztál azért, hogy elküldj a picsába. - állapítom meg mosolyogva, igen, ha lenne hozzám egy örökké változó szótár, jelenleg talán úgy fordíthatnánk ezt le, hogy még engem is meglep, mennyire boldoggá tesz a tény, hogy látlak, de tudom, hogy ennek nem lenne szabad így lennie. tudom, hogy fájdalmat fog okozni, ha megtudom, miért vagy itt és utána megint el kell engedjelek, de most semmit nem szeretnék szívesebben, mint megölelni. Bár még azt sem tudom, hogy miért vagy itt.

Not really sure how to feel about it.
Something in the way you move
Makes me feel like I can't live without you.

Miután a burgert csúfosan kivégeztem, az ásványvizet kortyolgatva figyelem a járókelőket az utcán. Hátha felbukkan, hátha látom az ismerős lépteket, a vonásokat... Chh! Úgy viselkedem, mint valami eszelős, hülye tyúk.
Aztán ezt is elunom, s a rádión igyekszem valami elfogadható adást találni. Még jó, hogy megértem a spanyolt, így kevéssé unalmas, mintha mondjuk szuahéliül vartyognának a műszerfalon figyelő dobozkából.
A gombok nyomkodásából kopogás határozott hangja zökkent ki. Mint akit rajtakaptak, még kissé össze is rezzenek, mielőtt az ablakot beárnyékoló felé tekintenék.
Ahogy megpillantom, a felismerés fénye mellett az édes meglepettség az, ami tekintetemben tükröződik az ablak üvegén át. Legszívesebben... kipattannék a kocsiból és megölelném. "Szervusz James, örülök, hogy látlak!" - Mintha csak egy régi ismerős lenne, akivel véletlen fut össze az ember. Mégis ott a keserű íz, ahogy az egész kép "leszalad a torkomon", amit a legutolsó találkozásunk, elválásunk nem túl szép momentumai hívnak elő.
Lehúzom az ablakot, s már hallom is szavainak játékos csengését. Istenem, mintha visszatekertük volna az időt! Ilyen tényleg létezhet? Önámítás, de szeretném elhinni. Vagy legalább abban bízni, hogy egy beszélgetés után majd minden tisztább lesz, találkozásunk enyhülést hoz. Számomra és számára is talán.
- Milyen szerencse, hogy történetesen majdhogynem zsaru vagyok. - Közlöm komolykodó képpel, de ajkaim szegletében a mosoly mondatom végére kiszélesedik. Arcomat megcsapja a kinti meleg, melybe finoman mintha alkohol illata is keveredne valahonnét, de nem törődve mindezzel, barna tekintetem csak rajta csügg, csak őt fürkészem, ismerős vonásainak látványát, szemeinek (ütni való) kékjét szívva magamba.
Mennyivel szívesebben kérdezném minden másról... bármiről, minthogy előálljak azzal, amiért ide repültem. Az életéről, az utazásairól, a programról, amit a levelében említett. Csak még egy kis időt hagy nyerjek ezzel is, mert ha belevágunk a múlt visszagöngyölítésébe, onnét már nincs visszaút! Ott már nem lesz könnyed, őszinte mosoly, érzem, és a nyakába se ugranék lelkesen, ölelve őt.
Szavai egyszerre sürgetnek és hívnak elő csalfa félmosolyt arcomra, de ahelyett, hogy érdemben válaszolnék, fejemmel az anyósülés felé bökök.
- Beszállsz? Idebent kellemesebb az időjárás. - Mondjuk ő nem panaszkodhat, megfelelően van öltözve a klímához. Én már kevéssé, nem gondoltam ilyesmikre, mikor sietve nyakamba vettem a hajnali, még ébredezni sem ébredező várost.

Ha beszáll, az csak jó, ha nem... akkor én lépek ki a tűző napra farmerostól, csizmástól. Akárhogy is, nem tévesztem szem elől, felé fordulok és... kissé mintha haboznék. Én! Aki mindig olyan cseszettül tudja, hogy mit akar, merre tart, mikhez tartja magát. Kissé idegesen harapom be alsó ajkamat, majd csak kibököm:
- Nem azért utaztam ennyit, hogy bármivel is vádoljalak, csak szeretném, ha meghallgatnál. - És beszélnénk végre nyíltan. Nem lesz egyszerű, tudom jól. Pocsék vagyok az érzelmeim kifejezésében, még így is, hogy tisztában vagyok velük. Ráadásul... egy pici félsz is van bennem. Mi van, ha potyára jöttem? Ha kinevet és közli, sajnálja, de ő ezt a lovat nem kéri.  Ugyan... hülye nő! Hát ezt érezted felőle a hangfelvételen? Hát ezért nem várhatott egy napot se, hogy ide utazz?
- Én csak szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy viselkedtem veled szemben. Erős volt és semmiképp sem fair. Elhitetni, hogy könnyed kirándulás lesz, közben meg... - Sóhajra áramlik a tüdőmbe az oxigén, mellkasom megemelkedik és pár pillanatig benn is tartom a levegőt mielőtt kifújnám. - Sajnálom, hogy nem partnerként kezeltelek, hanem mint valami elcseszett munkaeszközt, holott nem vagy az. Én... szeretnék bocsánatot kérni ezért is, meg, hogy nem voltam őszinte veled. Nem ezt érdemelted, mert sokkal fontosabb vagy. Fontos vagy. Nekem. - Tekintek hosszú idő óta újfent szemeibe az utolsó két mondatnál. Még vállaim is megereszkednek kissé, megadóan, ám ha szólna, felemelem mutatóujjamat figyelmeztetően: még nem értem a végére és ha jót akar, ha tényleg szeretné, hogy végigmondjam, akkor nem zavar meg közben, mert ki tudja, meddig tart ki ez a nyílt őszinteség nálam. Szeretnék megkapaszkodni benne és kihasználni, amíg lehet.
- Éppen ezért az fájt a legjobban az egészben, hogy nem búcsúztam el, amíg megtehettem volna, utána pedig már késő volt. Nem hagytál rá lehetőséget. - Aprót nyelek mondandóm közepette. - Szóval eredetileg ez volt a terv: utánad eredni, hogy megmondhassam, sajnálom és viszlát. Aztán jött a leveled és benne ez. - Ha a kocsiban ülünk, helyezkedem kissé, hogy hozzáférhessek a zsebemben lapuló kis dobozhoz (ha állok, mindez értelemszerűen könnyebb művelet). Szórakozott, mégis óvatosan vigyázó mozdulattal veszem ki a gyűrűt a bársonyborítású dobozból és emelem kettőnk közé, mint valami zálogot. Ígéretet vagy tudom is én mit! Talán majd mindjárt kiderül, minek is kellene neveznem pontosan, mert ezidáig segítség nélkül sajnos nem tudtam eldönteni.
- Tudod... megfordult a fejemben, hogy tényleg hordani kellene, mert tetszik. - ingatom meg az ujjaim közé csippentett ékszert, szórakozottan elnézve. Annak aranyló színéről tekintek bele James szemeinek kékjébe. - De aztán újrahallgatva mindazt, amit mondtál... Arra jutottam, nem volna illendő csupán a szépségéért felvenni. Egyetlen okból viselném csupán. Ha azt jelentené, hogy várok rád. - Barna, csokoládészín tekintetem talán sosem volt még ennyire nyílt Vele. Lényem egyszerre lel megnyugvást, hogy ami kétely nyomta, azt most megosztotta a másikkal, mégis egy újfajta félsz fészkeli be magát a helyére menten. Mit mondasz hát James? Hordhatom a gyűrűt nyugodt szívvel, bízva abban, hogy látlak még újra, avagy vessem a Chenába, amint hazaértem...?

Még csak nem is kell semmit sem színlelnem ahhoz, hogy a visszaszólására - elhalóan ugyan, de mégis jóízűen - felnevessek, oldalra fordítva a fejemet, az út porát bámulva néhány kósza pillanatig.
- Hja... tényleg.
Bólogatok, hirtelen nem jön ennél több, pedig jó lenne megvitatni dolgokat, mint például, hogy mekkora barom, hogy képes volt idáig eljönni, de úgy tényleg, és hogy ettől függetlenül jelen pillanatban ő a legszimpatikusabb barom ezen a világon.
- Yepp.
Pattannak a "pébetűk", sokáig kocognak a motorháztetőn, ahogy megkerülöm a járgányt, és a jobb kezemmel kétszer-háromszor meglapogatom a forró fémet, mint a jó lovat szokás. Aztán nyitom az ajtót, bevágódom a kocsiba, és fájdalmasan nagy szívdobbanásokkal hallgatom a csendet és mély sóhajjal lélegzem be az autóillatosító émelyítő szagát. Hát itt vagyunk, bassza meg.
A bevezető mondatára csak feltolom a napszemüveget a homlokom fölé, egy darabig forgatom a szemeimet, aztán végül is kibököm, hohy "oké", és baromira elvesztettem a fonalat, mert hogy lehet az, hogy idejövök ezzel a pofátlan lazasággal, most meg már csak félszavakkal tudok dobálózni? Ez talán kívülről érdektelenségnek hathat, holott ez egyáltalán nincs így, csak fogalmam sincs, hogy kezeljem most ezt a helyzetet. És hogy mi vár rám, hogy mit kell meghallgatnom, hogy milyen irányba fog elmenni ez az egész beszélgetés...
Nem beszél gyorsan, mégis olyan, mintha sortűzként záporoznának felém a szavak, némelyik hangsúly kissé fennakad, valamelyik szó kiugrik a többi közül. Bocsánatot kér? Fontos vagyok neki?
Különös igazából is hallani ezeket a dolgokat. Mert eddig szinte teljesen biztos voltam ezekben, kimondatlanul éreztem hasonlóképpen iránta, de most, amikor valóságossá, kimondottan igazzá válnak a mondatok és a jelentésük, az egész olyan félelmetesen törékenynek és sebezhetőnek tűnik. Ezek után már joggal zúzhatnánk össze egymást, "hiszen megmondtad", nem, már nem csak sejtem, már nem csak biztosan hiszem, már kimondtad, és én innentől kezdve ezzel bármikor visszaélhetek.
Szólnék, de csendre int, az ölembe ejtett kezeimet bámulom merengve - kissé koszosak, talán a port tapadt a bőröm barázdái közé.
Ahogy előveszi a gyűrűt, az első megjegyzésén halkan szusszanva nevetek fel: szeretném hozzáfűzni, hogy ja, szép darab, szerintem is hordania kellene, vagy hogy megy a bőre színéhez, de továbbra is csak hallgatok, a gondolatok pedig tiszavirágként halnak bele a saját elmémbe.
Aztán történik valami. Csak csendben várom a folytatást. Befejezte? Az utolsó mondata elsőre tán úgytetszene, mintha csak egy átkötés lett volna, hiányzik egy "de", üresen zeng a "csakhogy" helye, és én csak pislogok, és szeretnék visszakérdezni, hogy na?, szeretném elnevetni magam, hogy aztán a pillanatok lefolyása mossa le az arcomról a komolytalan ugratást, és szavak nélkül vonjam össze a szemöldökeimet, óvatosan feszülő állkapoccsal meredjek a nőre, és még levegőt venni is elfelejtsek néhány pillanatra. Föld hívja Howardot!
- Várni? Rám?
Tudom, ez nem a legösszeszedettebb reakció, amit egy ilyen helyzetben illik megejteni és mégis. Ez a felvetés már önmagában is annyira abszurdnak tűnik, hogy belegondolni is félelmetes.
Kifújom a levegőt, a jobb tenyerembe fúrom az arcomat, kibámulok az ablakon, majd visszanézek Roxanre. Sokat jelentenek ezek a szavak. Már önmagukban is, hiszen a jó ég tudja, hogy megnyílt-e valaha az életben ennyire... bárkinek. És én mégsem tudok hálás lenni, mégsem tudom megköszönni és mégsem tudom vele kellően éreztetni, hogy pontosan tudom, hogy ez mekkora ugródeszkának minősül.
- Igazából most arra kellene fognom, hogy amikor azt az izét felvettem, már kellően be voltam rúgva. Nem jönne be, mi? - vakarom meg a tarkómat és tanácstalanul fürkészem a tekintetét. Itt most nekem is őszintének kell lenni, az ilyen mismásolások marhára nem fognak működni, a kurva életbe - Azért ez vicces. Ha fordítva lenne, még megérteném, te vagy a fiatalabb, oké, menjél, éld ki magad és ha úgy érzed, hogy készen állsz, akkor majd találkozunk megint. De így... - kenem fel magam mostmár véglegesen az oldalsó ablaküvegre - Komolyan várnál egy percet is? Lassan kétszázötven év sem segített, hogy benőjön a fejem lágya, kötve hiszem, hogy ez valaha be fog következni, Roxan. - pillantok rá egészen szomorúan - Nem félsz tőlem? Nem félsz attól a fájdalomtól, amit okozhatok neked? Mert én igen. Őszinte leszek, most remek ötletnek tűnik ez az egész elkötelezősdi, elhiszed? De meddig tartana? Egy év? Tíz? Nem tudom... Én... - fújom ki a levegőt, már csak azért is, hogy hátha lassít valamit a szívverésemen - Megígértem apámnak, hogy lesz majd egy fiam. És hogy hóhér lesz. Bár előtte szerintem ötvenszer elhagynám a közértben meg a benzinkúton. Persze kipróbálnám, milyen lehet... De vannak dolgok, amik elől nem lehet csak úgy elrohanni. Most még megtehetem, de hogy nézne már ki, ha lelépnék a családomtól, amikor már úgy érzem, hogy nincs kedvem többet papás-mamást játszani? Úristen Roxan, nem látod, hogy egy igazi gyökér miatt utaztál ennyit?
Oké, most van az a pont, hogy kiszállok a kocsiból, ingerülten csapom be az ajtót, de nem megyek sehova. Nekidöntöm a hátamat a jármű oldalának és baszottul próbálok lenyugodni. Mekkora egy gyökér vagyok. Micsoda szart kavartam ezzel, fasznak kellett elküldenem a levelet, izét.... hangfelvételt, meg ez a gyűrű, mint valami kiskamasz, hát tényleg nem vagyok teljesen normális... Lapátolom itt a szart mindkettőnk fejére, amikor pont azért léptem le, hogy ezt megússzuk. Gratulálok.
- El se tudom mondani, hogy mennyit jelent nekem, hogy most itt vagy. - közlöm vele, ha visszaszálltam vagy ha esetleg ő szállt ki - De te okosabb vagy ennél. Ugye?
Pislogok rá, és ha nem lennék farkas, akkor is roppant fájdalmas kiskutyaszemeket produkálnék. Én nem akarom elküldeni őt, nem akarom azt mondani, hogy ne várjon rám. Mert akarom, hogy várjon, de az túlságosan önző lenne. És nehéz. És talán ha rávezetem arra, hogy valóban rossz ember vagyok, csapnivaló farkas vagyok, egy gátlástalan és hibás példánya a férfitársadalomnak, akkor inkább felképel, közli velem, hogy rohadjak meg és lelép a tengerparta meginni valami koktélt egy helyi latin csődörrel.

Nem lep meg a reakciója, ahogy meredten tekint rám, mint akiben megállt az ütő is. Mint kimerevített kép a moziban és én hasonlóképp tekintek vissza rá. Meztelenné lett lelkem ott ül fáradt pillantásomban, kitárulkozva előtte, mint valami céda. Csak azt nem tudom, azt várja-e, hogy kedvére tegyenek avagy ő képzeli magáról, hogy most a másik vágyát hozta el... Mit vár vajon? Én mit várok? Nem sokat, legalábbis erről vagyok meggyőződve, aztán lehet, szavaim sokkal többet sejtetnek akaratlanul is.
Freud röhög a markába.
Én magam is hasonlóképpen reagálnék egyébként azt hiszem egy ilyen terű érzelmi kinyilatkoztatásra, amit levágtam, mint Howard. Nem szokásom megnyílni még a számomra fontosak előtt sem igazán. Csoda, hogy nem hagytam a fenébe, mondván: nem csinálom végig, mert baromira nem áll jól! Életidegen tőlem, de basszus... ha egy évvel ez előtt valaki azt mondja nekem, hogy tíz órákat fogok utazni egyetlen bocsánatkérésért, körberöhögtem volna érte. És mégis itt vagyok, szóval miről is beszélünk?
- A részeg emberek irritálóan őszinték állítólag. - (Ha tudnám...) Apró fintor húzódik meg ajkaim szegletében, miként orromon finom ráncocska ül jelezvei: tényleg nem igazán fekszik ez a verzió, de igyekszem könnyedség palástjával és nemtörődöm-szavakkal leplezni a kesernyés ízt, ami felkúszik torkomon James-t hallva.
Szólnék, de megelőz. Hallgatva őt kissé idegesen tűrök pár tincset hátra füleim mögé és amint szólhatnék... amint lenne egy kis időm is szóhoz jutni a szavai közepette... hallgatok kukán, mint egy idióta.
Tekintetem már nem őt fürkészi, válla felett néz el, de a kinti világ is egyetlen színes paca csupán. Az terül el előttem koszos árnyalataival; a nagy büdös semmi.

Azt mondja, lesz majd egy fia. Kipróbálná. Családom. - Miként James szavai sorjáznak, úgy gyűlnek a ráncok is a homlokomra fel és öltök szép lassan értetlen ábrázatot. Előttem az életlen kép hirtelen vált élesre. James igézően kék, most mégis távoli tekintete rángat vissza a mexikói utcára, a bérelt kocsi illatosítószagú közegébe.
Kiszáll, én pedig hirtelen mozdulok utána. Az ajtók versenyt futva csapódnak be gyors egymásutániságban, engem pedig a meleg ver képen, hogy kissé el kell lépjek az autó forró fémjétől, ha nem akarok megszédülni annak hőjétől.
- Akkor ne mondd! - Fakadok ki, immáron vissza se fogva azt a finom keserűséget, ami kártékony fűszerként kaparja torkomat egy ideje.
Megkerülöm a kocsit, kíméletlenül kerülve újfent a látóterébe. Vonásaimat ismeri jól... a komoly, karakán arckifejezést, a "beleszartál a palacsintába és veled fogom megetetni" tekintetet... Mégis mindez egyetlen pillanatra megenyhül, tovatűnik, ahogy felciccenek a szavaira.
- Ezt most komolyan megkérdezed egy olyan embertől, aki tíz órákat utazott, hogy végighallgassa, amint lebeszéled magadról? - Fejemet csóválom kissé, majd hirtelen ragadják meg vékonynak tetsző kacsóim az ingét. Ujjaim az anyagba marnak, ahogy rántok rajta egyet, az anyag mintha fájdalmasan szakadó hangot is hallatna valamely varrás mentén. Testem az övének feszül, tekintetem parázs, akárcsak a kocsi oldala, melynek szegezem.
- Nem gyökér vagy James, hanem egyszerűen mártír! Lelécelsz, mintha te lennél a világ szégyene. Mintha a többi ember... tökéletes volna és nem ugyan abban a szartengerben hánykolódnánk mi is! Elbuktál az önmagaddal szemben támasztott elvárásokkal, na és? Azt hiszed, te vagy az egyetlen?! - Mert hogy magának kell csak megfelelnie és nem nekem vagy Darrennek, vagy bárki másnak az egyszer biztos. Állkapcsom megfeszül, ha farkas lennék, talán még a tekintetem is sárgán villódzna. Mit törődnék én vele! Az sem igazán érdekel, hogy a nyílt utcán vágom a fejéhez helyieket is megszégyenítően heves temperamentummal szavaimat.
- Engem is úgy akarsz beállítani, mintha az egyik szerelmetes kis libád volnék, aki csak úgy rohan utánad ész nélkül, mert végre vetettél elé némi csontot arról, hol is tartózkodsz épp! Holott szerintem tudod, hogy nem így van... - Szusszanok és aprót nyelek is. Nagy a hőség, a szám szinte kiszárad.
- Nem lennék itt, ha nem volnék biztos abban, hogy mit akarok és hogy megéri-e a fáradozást. Mert nekem megéred, még ha magadnak nem is! Várnék is rád! De nekem... ez nem megy feltétel nélkül, kell a biztosíték. Darrennek igen, neki ott a barátságotok, amibe kapaszkodhat! Mi sosem voltunk barátok - horkanok fel nevetős éllel - és pontosan tudom, mekkora egy gazember vagy, szóval a szavadnál kevesebb kapaszkodóval nem érem be. - Elengedem, karjaimat magam mellé ejtve, ugyanakkor a lábaim nem mozdulnak semerre. Maradok ott, a komfortzónáján belül, mint valami pofátlan légy, aki beszállt a kocsiba és képtelen vagy kihessegetni a lehúzott ablakon - mely jelen esetben önvádoló szavainak és ellenérveinek összessége.
- Nem én félek tőled, hanem te vagy az, aki attól tart, hogy fájdalmat okoz, mert neked kell együtt élned évszázadokig a tudattal, nem nekem! - Szavaim immáron csendesen hagyják el ajkaimat, mégis egyfajta vádként csepegve férkőznek a másik bőre alá. Igazam van. Ezt csak akkor érzem igazán, mikor már kimondtam a szavakat... A rohadt életbe is, igazam van! A felismerés súlya sziklaként ereszkedik mellkasomra. Kedvem lenne felröhögni, hogy milyen egy önző páros vagyunk mi ketten. Ő megtagadná, elkerülve a hibázási lehetőséget és ezzel az évszázados kínt. Én kikövetelném, mert úgyis ő lenne az, aki szenvedne a súlya alatt hosszútávon, ha elcseszi.
Pedig nem a lehetetlent kérem, csak annyit: ne zárjon ki az életéből. Hívjon, írjon, engedje, hogy keressem és érdeklődjek felőle.
- Ha engem kérdezel, kár túlaggódnod ezt. - Szavaimat enyhítő szerként hintem az előzőekre.
- Az én életem múlandó a tiédhez képest, pocsékolás volna félelemben élnem, azt lesve, ki és mikor bánt meg. És pont ezért nem kellene neked sem ezen kattognod. Csak egy fejezet vagyok, amire idővel ki tudja milyen szájízzel fogsz visszaemlékezni. Már ha visszaemlékezel. - Húzódik mosoly az időközben "megszelídült" vonásokra, majd finoman ellököm magam tőle, s ha enged, újfent megkerülöm a kocsit.
Közben persze, nem is én lennék, ha nem próbálnám meg tovább oldani az egész katyvaszt.
- Mellesleg sose mondanék igent! - Mintha az érzelmek hullámvasútján utazna az, aki velem kezd... minden ott van a tekintetemben, a mozdulataimban. Őszintén, örvénylően, állandó mozgásban. - Most történetesen leszállóágban, nyugis szakaszon, na de meddig?
- Akkor sem, ha fél térdre ereszkedve kérnéd a fagyott Chena jegén, miközben mögötted valami négytagú förtelem az 'O Sole Mio-t énekli. Ez elvi dolog, nem hiszek a házasság intézményében. - Vonok vállat könnyeden, noha a gyomrom még mindig öklömnyi csomó csupán, mikor visszaülök a járgányba, tekintetemmel valami iható után kutatva.

(nyál, de erre írtam)

Kedvem lenne pofátlanul visszakérdezni, hogy ha azt akarja, hogy ne mondjam, mégis minek utazott ennyit. Látod Roxan, megint ez van. Egyszerűen felcsesszük egymást, olaj vagyunk a saját tüzünkre és mégis. Ha valahol el is fogadtam már, hogy többé, hogy soha többé nem fogunk így felrobbanni, mégis nyűgös gyerekként szeretnék picsogni, hogy azért ez jó, ez még mindig több, mint a semmi.
És bár a pajzsommal őt meg tudom kímélni a saját hangulatlavinámtól, az ő rezgéseit nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ahogy közel lép és megragadja az ingemet, csak lepillantok a gyűrődő anyagra és az ujjaira, hogy aztán felnézzek a szemeibe, kissé eltátsam a számat, és szinte könyörögjek a kékjeimmel, hogy ne csinálja ezt velem... Ez komolyan jobban fáj, mint az, amikor az oldalamat vagdalta fel.
- Mindenkinek vannak megingásai...
Felelem halkan a kérdésére. Szar ügy, nyilvánvalóan szar ügy, de ha még indulás előtt lettem volna ott, akkor minden bizonnyal már az utazásról is megpróbáltam volna lebeszélni. Poénkodhatnék, hogy néma gyereknek anyja se szól, de azt hiszem, hogy még nem késő, még most is megpróbálhatom végre nyíltan és világosan szembesíteni azzal, amiről azt hiszem, hogy azt akarom, hogy így kéne gondolkoznia velem kapcsolatban.
- Nem érdekel mások véleménye Roxan. Magammal szemben buktam el, magamat hibáztatom, de teszek nektek egy szívességet és eltűnök a térképről, mielőtt titeket is túlságosan belerángatnálak.
Persze, éljünk úgy, mintha mi sem történt volna. Szerencsétlenül gondoskodni próbáló Teremtőből, másokhoz kötődő farkasból váltsak vissza az igazi, nagybetűs Énemhez úgy, hogy senki se sérüljön a környezetemben. Pöffeszkedjek és várjam el, hogy viseljék el, és ha nem tetszik, ne nálam reklamáljanak. Hát persze. Képtelen vagyok olyanok közt élni, olyan utcákon járni, ahol minden patka a bukásomra emlékeztet. Rohadtul laza tudok lenni, de ennyire azért még én sem vagyok ingatag.
- Hé-hé-hé-hééé! - emelem fel a kezeimet a szerelmes libás monológja közben, és bár elhallgattatni nem tudom, mégis megragadom a csuklóit, érzem, hogy a mellkasomban lufiként tágul az elégedetlen harag. Ez most komoly? Már megint itt tartunk? Hát cseszd meg, Cruz.
- Látod, ezért nincs párkapcsolatom. Ha hülyítelek benneteket, isszátok minden szavam, amikor meg őszintén közlöm a véleményemet, dugjam fel, mert "libának" tartalak, hát kapd be, jó? - fele annyira sem vagyok ingerült, mint amire a szóhasználatom utal, egész egyszerűen a hajamat tépem a női logikától és annak minden gyönyörű, bársonybéléses szegmensétől - Szeretlek, jó?! A kurva életbe már...

Eleresztem, és hagyom, hogy a kezei oda és úgy essenek, ahova és ahogy akarnak. Részemről megül a csend, csak pislogok össze meg vissza, mindenhova nézek, csak a szemeibe nem. Nem tudom, hogy ezzel most mit értem el, de ha továbbra is képes arra, hogy elmondja, ami még benne ragadt, azt is néma hallgatással veszem tudomásul.
- Nem az évszázadoktól félek. Én... Nem tudom, hogy kell. És azt sem tudom, hogy akarom-e tudni egyáltalán.
Suttogom rekedten. Fogalmam sincs róla, hogy hogy kell tényleg szeretni, és semmire sem vágyom kevésbé, mint a lemondásra, az áldozathozatalra, hogy ne mehessek oda, ahova akarok és amikor akarok. Hogy meg kelljen fontolnom, leguríthatok-e még egy pohárral vagy ha meglátok valakit, akkor szabályoznom kelljen az akaratomat. Hogy minden kimondott mondat előtt jól megfontoljam, meddig mehetek el, mi számít megcsalásnak, mi nem.
Holott megnyugvás volna a tudat, hogy valahol valaki mindig vár rám. Hogy van egy biztonsági zóna, ahonnan nem löknek ki, ahol nem kell társas magányban egyedül kapcsolgatnom a TV-t, és egy üveg Martinivel megbeszélni, hogy milyen filmet nézzek meg. De már fiatalon kilökött a szülői ház, nem jött össze a feleség, nem jött össze a gyerek, szabadság, ez jutott, ebben élek két és fél évszázada és fogalmam sincs, hogy kell lemondani róla.
- Fejezet... - horkanok fel - Az. Egy fejezet. - temetem a kezembe az arcom ettől az elképesztő hülyeségtől - Ne idegesíts fel...!
Közlöm vele, miután kicsusszan a száján a "már ha visszaemlékszel", mert lehet, hogy könnyed humornak szánja, most valahogy mégsem érzem magam jobban tőle, sőt. Igazából frusztrál, de ebbe most inkább ne menjünk bele.
Követem a tekintetemmel, ahogy eltávolodik, és egyúttal karba is teszem a kezeim, halkan szusszanva nevetek az általa felvázolt képen. Amikor beszáll a kocsiba, egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, mert azt gondolom, hogy le fog lépni, hogy itt fog hagyni egy ilyen magas C-vel a levegőben, azt pedig szerintem nem élném túl ép ésszel. Minden esetre, amikor megbizonyosodtam afelől, hogy nem indít azonnal, ellépek a járműtől, a kezeimet felcsúsztatom a tarkómra, és szabálytalan köröket leírva járkálok a kocsi mellett, néha-néha rugdosva a port.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhet el így, minden üres és mégis tele van, egy massza a külvilág, az érzéseim és a gondolataim egyaránt. Kínomban még el is nevetem magam, mert létezik egyáltalán ilyen? Létezhet ilyesmi...?
Végül elhatározom magam, és beszállok utána a kocsiba - vagy odalépek hozzá, ha már esetleg azóta kiszállt.
- Te vagy a legidegesítőbb, legborzasztóbb és legutálatosabb nő a világon. - jelentem ki határozottan - Nem lehet rajtad kiigazodni, hisztis vagy, sose mondod ki, hogy mit gondolsz, csak akkor, amikor már kurvára késő van. Egy igazi bunkó köcsög vagy, ráadásul veszélyes is és őszintén szólva ez a frászt hozza rám. - ha esetleg közbeszólna, csak lecsittelem és kész - De ezzel rendre csak azt éred el, hogy mindig körülötted forognak a gondolataim, ettől nem vagy felejthető, szóval már csak ezek miatt sem lehet tömeggyártott picsa, mert őket általában 1-2 nap alatt totál kiverem a fejemből. Úgyhogy egyezzünk ki abban, hogy mindketten összeférhetetlen pöcsök vagyunk a magunk módján, oké? És csak zárójelben mondom, hogy soha nem vennélek el, mert akkor nem tudnék olyan könnyen olajra lépni, amikor már ráncos és szottyadt leszel. - apró szünet, mert néha ugyebár levegőt is kell venni - Elfogadom, hogy őrült vagy, mert máskülönben nem érdekelne olyasvalaki, mint én. És mivel az őrülteket nem lehet meggyőzni racionális dolgokkal, így nem is próbálkozom többet, mert úgyis teljesen felesleges. Fél perced van átadni a volánt, különben egy életre le kell mondanod Mexikó legjobb burritójáról, amit elfogyaszthatsz a társaságomban.
Zárom le a kisesszét egy sokat mondó mosollyal. Hogy hova vezet ez? Nem tudom. De szeretném, ha mindezt... Főleg az utolsó mondatot úgy dolgozná fel, mintha ez egy burkolt igen lenne egy soha ki nem mondott házassági ajánlatra.
- De ha lekajálod a gyűrűdet, morcos leszek.

- Nem nekünk teszel vele szívességet Howard, ezzel csak magadat áltatod! - Fakadok ki újabb rántó mozdulattal kapaszkodva meg ingében, mintha attól tartanék, minden egyes szavammal, a nyílt őszinteséggel, amit képviselek jelenleg csak ellökném magamtól távolabb és távolabb, holott a lehetetlennél is közelebb vonnám valójában, karjaim közé ezt az ütni való pasast.
Semmivel se viselkedik különbül indítékaiban, mint a bűnözők, akik a törvény elől szöknek meg, s akiknek a felkutatására szakosodtam. Csak esetében bárhová is fut, bármilyen messze jut, a törvény keze - a saját emlékei és lelkiismerete - mindig utoléri majd idővel.
Csuklóimra fog, de ezzel nem hallgattathat el, legfeljebb inge lesz hálás érte és nem szakad tényleg el.
Mint a fuldokló, aki kapaszkodót keres, úgy özönlenek belőlem az érzések, gondolatok. - Hátha valamelyik célt ér nála...
- Ó, azt te csak szeretnéd! - horkanok fel komolytalan éllel hangomban amikor arra tér ki, mit vegyek a számba, holott megingó magam igazát leplezem a felbátorodott, csípős mondattal. Magamban lemondok róla, igazat adva Őneki. Talán tényleg elmosódott már a határ esetében és nem tudjuk eldönteni, mikor beszél komolyan és mi a játék csupán.
Azt a kiszaladó "szeretlek"-et viszont nagyon is igaznak vélem. Egyszerű szó, nyolc betű, mégis elemi hatással van rám. Parancs, felsőbb utasítás nincs ilyen hatásos, ha a lehűtésemről van szó.
Elengedem a velem szemközt álló férfit, karjaim szinte már megadóan ereszkednek testem mellé vissza.
Szeret. És kimondta. - Én is szeretem, mégis gyáva vagyok mindezt közölni vele még, pedig ez egy jó alkalom lenne rá. Helyette fojtottan suttogó, halk szavakkal fűzöm tovább az előző gondolatmenetem, mint egy hülye, igaz, immáron sokkal "józanabbnak" nevezhető fejjel.
- Én sem tudok. Persze... voltak korábban... komolynak tűnők, de egyik iránt sem... egyik után sem utaztam ennyit egyetlen beszélgetésért. - Tekintek fel rá, vonásait fürkészve egy suta mosolykezdemény keretében.
Mindez le is olvad arcomról a kommentárja hallatán. Épp csak szemeimet nem forgatom, mielőtt beszállnék a kocsiba és be nem csapnám az ajtót magam után. Még hogy én ne idegesítsem fel őt...!

Nem tekintek felé miközben a vizemet kortyolgatom. Elég, hogy gondolataim teljes egészükben körötte forognak, világukról nem tudva.
Szeret... Baszki! Kell ez nekem? Most komolyan! Idejöttem különböző múltbéli okok elsimítására hivatkozva. Kioktatom, képen törlöm a véleményemmel, holott valójában képtelen vagyok kinyögni mindazt, amiért idáig utaztam, ami valójában a mozgatórugója ennek az egész istenverte, ördögtől való gépezetnek...
Talán 'A Szó' viszonzásával köttetett béklyóktól tartok, azoktól szeretném magamat és őt is megkímélni. De valószínűbb, hogy egyszerűen csak önző módon meg akarom tartani magamnak. Különlegességként, ha már a testem vágyainak nem szabok határt, orbitális baromságnak tartva az első randin nincs szex szabályt is. Legalább ez maradjon meg számomra kuriózumként.
Különben is olyan klisés-filmes volna odavetni egy "Én is."-t... Irritálóan bagatell.

Összerezzenek kissé, ahogy a kocsiajtó nyílik és szemközt találom magamat a kék tekintetek tulajdonosával. Egy pillanat alatt ver ki a víz: Mindjárt elköszön és lelép, a fenébe is!
Szavai meglepnek és egyúttal nem igazán tudom hova tenni őket. Én vagyok hisztis? Rajtam nem lehet kiigazodni?! Néztél te már tükörbe, de most komolyan!
Értetlenségemnek hangot adnék, ám a férfi csendre int. Mégis mire akarsz kilyukadni James?
Szavai bennem újfajta irányt vesznek, a kezdeti háborgás gyorsan csendesül el, mint egy sosemvolt vihar. Aprót biccentek arra, hogy egyezzünk ki, noha bután festhet az egész kívülről, hiszen nyilván költőinek szánta a kérését.
- Csak egy őrült vinne el burritozni egy őrültet. - Fejcsóválok az egész végére, kiszélesedő mosollyal. Kissé megereszkednek a vállaim, ám habozás nélkül nyomom kezébe a kocsi kulcsait. - Ő vezet. Megyek vele.
Át is ülnék az anyósülésre, kiszállva a kocsiból és megkerülve azt, de cukkoló kijelentése megállásra késztet. Finoman kinyújtom kissé kezemet, ujjaimat magam elé, a gyűrűt szemlélve meg.
- Akkor talán jobb volna, ha mégis levenném... - Ejtem el a szavakat, tekintetemmel arcát, a mondatot követő tettekre adott reakcióit fürkészve. A könnyedség, amivel mozdulok nem sejteti, hogy csupán játék volna a dolog.
Ha nem marasztalná James ujjamon az ékszert, azt bizony akkor is viselni fogom. Míg átülök az eddig a hím által foglalt helyre, finoman igazítok is rajta, hogy a tigrisszem kő megfelelően álljon, majd behuppanva Howard mellé, mindössze annyi időre tekintek oldalt rá, hogy közöljem:
- Amíg vezetsz, lejelentkezek a Santo Domingo-i protektorátusnál telefonon. - Igen, ez vagyok én. Aki nyálas összeborulást várt, azt ki kell ábrándítanom.

Idegesen rántom meg a vállam. Lehet, hogy csak magamat áltatom. Lehet, hogy igazából én akarok felszívódni és szükségem van ilyen kifogásokra, mert bassza meg, én azt csinálok, amit akarok. Engem ne kössön semmi sehova. Gondolom én, aztán meg persze nézek, mint egy hülyegyerek. Az ilyen helyzetekben és az olyanokban, amelyekben együtt bőgsz az egykori vezetőddel.
- Akkor majd megoldja más, nem mindegy?
Hisztizek és lovagolom meg az éppen mindkettőnket arcon csapó energiahullámot. Komolyan nem tudom, hogy a farkasom mégis hol a francban van ilyenkor... Ja, de tudom! Ő kurvára szarik mindenkire, amikor nem személyesen érintett valamiben.
Hogy várok-e valamit? Mármint arra, hogy szeretem... Nos igen, nagyon is várnék, de üresen kong a negyven fok plusz áfa, és a lassan csorgó izzadtságcseppeken kívül semmit nem hallok. Szeretném visszaszívni, a fejéhez vágni, hogy meg sem érdemli, ha ennyire nem vesz tudomást róla. Ha már úgy megnyílt a kocsiban... Akkor muszáj pont most visszatérni a régi, jól megszokott viselkedési normákhoz? Ne már...
De lenyelem. Nem csinálok segget a számból, legfeljebb csak akkor, ha az érdekem úgy kívánja, és valljuk be: ezt nem lehet egy olcsó "há, bevetted" felkiáltással semmissé tenni.
- Én meg senki miatt nem utaztam el ilyen messzire.
Húzom el mosolygósan és mégis kissé fáradtan a számat, mert hát... Minden negatív jelentése ellenére ott cseng benne, hogy igen, érdekelt annyira, hogy megtegyem ezt a lépést. És igen, ért annyit, hogy felcsesszem magam, elköltözzek a világ másik felére, mert nem voltam képes elrendezni egy vállrándítással. Mert... azért, amit mondtam, és többet még gondolatban sem szeretném megfogalmazni, egyelőre elég volt.
A magány úgy tűnik, hogy szükségszerű volt mindkettőnk számára, legalább ez a néhány hosszú perc, míg ő a kocsiban rágódott, én pedig odakint aszalódva túrtam a tüskésen rövid hajamat, fohászkodva a válaszért. Milyen jó, hogy úgy szálltam be mellé, hogy megfogadtam, hogy nem fog érdekelni az sem, ha közbeszól... Mert ha hagytam volna, hogy megszakítson, akkor talán megint veszekednénk, így viszont sikerült legalább pár perccel elodázni a dolgot.
A mosolya sokkal jobban érdekel, mint a megjegyzése. Ez szép ez jól áll neki, ahogy a kocsikulcs a kezemben.
- Azt nem mondtam, hogy nem osztozom a diagnózisban.
Öltök rá nyelvet, aztán amint a kormánykerék elé sikerül keverednem, már indítok is, hogy Papa Joe falatozója felé indulhassak.
A következő szavakra azonban már elégedetlenül morranok fel, holott értem ám a poént, csak azért mégse...
- Na ne szórakozz...
Végül - mintha mi sem történt volna - megszólal, én pedig érdeklődve pillantok felé, hiszen ez egy kisváros, szinte minden út egyenes és alig van forgalom. Most... mi?
- Mi a francnak? - érdeklődöm - Én is megyek?
Két kérdés. Az utóbbiban még benne is lennék, nem az, de azért megáll bennem az ütő, hogy talán vissza se megy Fairbanks-be. Akkor... én hogy fogok? Elfog a vágy, hogy egyszer visszamenjek. Eddig volt alibim, de ha az alibim lelép, akkor baszhatom.
- Tudod, ha már ennyit utaztál... Tökre tudnám értékelni, ha beavatnál, hogy mit csinálsz. Mármint... - apró szünet - Oké, megvagyok, subidú, de te minek mész el? Vagy most jön a visszavágó és én keresselek meg?
Ez ugyan még viccnek is rossz, de hogy őszinte legyek,kinézem előle.

James beül mellém a kocsiba és szóhoz sem hagy jutni, én pedig hallgatom engedelmesen, noha kedvem lenne gyerekesen a szájára tapasztott kézzel hallgatásra bírni.
Valahol azért igaza van. Talán ennek is köszönhető, hogy a tőlünk egyébként oly messze nem álló vitázás elmarad, s csupán egy megfáradt, de őszinte mosoly jut a végére mindkettőnktől.
- Mernél nem osztozni... - Szélesedik ki ajkaimon vigyorrá a görbület, s finoman a vállába "bokszolok", mikor nyelvét ölti rám a pasas.
A gyűrűs közjáték az ő arcáról ugyan eltünteti a mosolyt, az én ábrázatomon azonban úgy fest, hosszú idő óta most állandósulni látszanak ezek a kellemesen sajátos vonások. James morranására önkéntelenül helyezem tenyeremet a combjára. Apró gesztus, nyugtatónak szánt mozdulat, melyen tovább is lépek egy kevéssé vidám és könnyed téma felé - legalábbis a másik reakciója arra késztet, Ádámtól és Évától, pontosabban az elválásunk napjától kezdjem a magyarázatomat. Nem tudom, mindez jó ötlet e, hiszen nem a bűntudat keltése a célom vele, hanem a megértés könnyítése. Régen elhittem, hogy James képén van annyi bőr, lepereg róla a dolog, de az elmúlt hónapok rádöbbentettek, feleannyira sem ismerem, mint azt előtte évekig hittem.
Az első után azonnal befutó második kérdés megválaszolása azonban előnyt élvez. Még szerencse, hogy nem eszem/iszom semmit, mert ziher, félre nyelném.
- Találkozni a nővéremmel és a bátyámmal?! - pislogok felé, mint hal a szatyorban, de rá is jövök menten, hogy nem egészen jól kezdtem hozzá ahhoz a válaszhoz. - Mármint... tényleg jönnél? Mert én vinnélek, ezen nem múlik. - Söpröm éjszín tincseimet a füleim mögé sután, s további szavaira vállaim megereszkednek. Igen... ezt tényleg az elejétől kellene kezdenem ahhoz, hogy logikailag is követhető legyen.
- Dehogy visszavágó, jézusom! - horkanok fel - Gondolod a protektorátus támogatta volna, hogy utánad eredjek a történtek után? Frászt! Kellett egy alibi és így jött a képbe a nővérem, aki történetesen tényleg beteg, de mint a legtöbb orvos, rettentően rossz ebben. Kétlem, hogy pont a testvérei közelségére vágyna! - Főleg, mert ő is ugyan olyan büszke, mint én. Akármilyen ramatyul is van, ne lássuk őt gyengének és tehetetlennek, hiszen ő a nagy testvér, 'A hős'.
- Az anchoragei... történtek után a Vezetőség kivizsgálta az esetet és mondhatni, egybehangzó véleményen voltak veled a szerződés érvénytelenségét illetően. Már nem vagyok a felügyelőd - tekintek oldalt rá apró mosollyal. Mintha erre eddig nem jött volna rá magától, de komolyan. - ahogy három hónapig senkié se voltam. Nem hagyhattam el a város határait, pedig egy részem utánad eredt volna. - Helyette küldtem Darren. Csúcs, mi? Azért van annyi eszem, hogy ezt így ne nyögjem be, mert még magyarázhatnám ezt is.
- Maradtak így az üzeneteid és az aktád. Most komolyan... Richard? - Az előbbi halovány mosolyt vigyorféle váltja fel. Már mikor láttam az aktában, megfogadtam, hogy rákérdezek a dologra. Tudom, tudom, nem nagy szám, de nekem annyira tipikusan "fehér" név és átlagos, hogy egy 'James' mellett már szinte viccesen hat.
- Szóval kellett egy alibi, így lett a hétvégém hivatalosan a nővéremé. Aztán valószínűleg úgyis visszahívnak Fairbanksbe, mert a felettesem lehet, hogy szeles, de nem hülye. - Arról nem is beszélve, hogy Gina tud róla, hogy 99%-os eséllyel nem kapásból Santo Domingo felé vettem az irányt a térképen.
Szóval... ezt csinálom én itt. És hogy mi a helyzet azzal, hogy megleltem Jamest?
- Figyelj, én... nem foglak arra kérni, hogy gyere vissza velem. Persze, örülnék neki, ahogyan Darren és többen is, de ezt neked kell eldöntened. Lehet, én éreztem rosszul, de az üzeneted alapján az jött le, érdekel ez a program, amit említettél. Ha tényleg így van, igazán kár lenne kihagynod, mert remek lehetőségnek tűnt abból, amit elmondtál róla. - Huzamosabb ideje fürkészem már arcát az út helyett szavaim közepette, s nem csupán felé-felé vetek pár kósza pillantást.

Ha tovább ütöget, a végén még kénytelen leszek egy kicsit szórakozni, megkacsáztatni a kocsit, hogy utána ráfoghassam, hogy ha így folytatja, akkor közúti baleset lesz a szórakozása vége. Az hiányozna még ezek után... Elütni valami mexikói nyugdíjat, és a piti dílerek közt éjszakázni egy mexikói sitten... Már a gondolattól is elfog a viszketés.
Furcsán kellemes és megnyugtató a gesztus, ahogyan a combomra helyezi a kezét. Rendben van, szexeltünk már... sokszor, de valahogy az ilyen természetesen szeretetteljes gesztusok sosem voltak előtérben. Ez már az intimitásnak az a kategóriája, amit nem lehet egy zuhannyal lemosni magadról. Szótlanul nyúlok végül oda a kezéhez és fogom meg, ne kérdezze senki, hogy miért, de mégis viszonzást érdemlőnek vélem a szituációt.
A meglepett reakcióján muszáj vagyok felröhögni, és kicsit meg is csóválom a fejem. Azért tényleg cuki, mérföldeket repül azért, hogy láthasson, de a családjának való bemutatás... Épp ezért is tátom el a számat, amikor a végén belemegy a dologba.
- Mondhatod nekik, hogy munkaeszköz vagyok, nem fogok megsértődni.
Na jó, talán mégis csak szúrná a szívemet a tény, ámbár ha nekem kellene őt bemutatni a családomnak, én sem igazán tudom, miként tenném meg. Ő itt Roxan, a barátnőm - a-aa. Ő itt Roxan, a barátom - a-aa. Szerintem maradék a sima "ő itt Roxannél".
- Micsoda egy aljas perszóna vagy te, Cruz! - vádaskodom nevetős hangon - Így kihasználni a tesód egészségi állapotát... De egész fejlődőképes vagy, csak nem tőlem tanultad?
Nevetek fel megint. Azok a régi szép Kangunart idők... Rangidős Kangunart. Tikaan Kangunart... Renegát. Ezt a mélyrepülést szerintem kihagyom majd a jövőbeli önéletrajzaimból.
- De látod, itt az újabb alibid. Hoztál magaddal egy 247 éves orvost, csak a legjobbat a családnak.
Jegyzem meg csak úgy egészen mellékesen, és így belegondolva elég "hú" érzést hagy a gyomromban ez a látogatás téma, de annyira még nem hagytam el magam, hogy pánikolni kezdjek a másokkal való ismerkedés gondolatától.
A jókedv csak akkor apad el egy kicsit, amior szóban és gondolatban visszarepülünk addig a kávézós esetig. Őszintén? Nem tudom sajnálni. Én se kértem senkitől, hogy sajnáljanak a Stigma kapcsán. Elbasztam valamit, viselnem kellett a következményeit, ennyi.
- Azt hiszem, hogy Douglas nagy örömmel szakított el minket egymástól azok után, hogy megfenyegettem, hogy megölöm. - húzom el a számat, de aztán meg is rántom a vállamat - Előfordul.
Az aktáim? Hajjaj... Elképzelésem sincs róla, hogy miket találhatott ott, de amikor a születési nevemen szólít, kicsit azért szarul érzem magam. Sokat jelentett nekem "Richard", hangozzon bármennyire hétköznapinak.
- Tényleg ez volt a legérdekesebb, amit találtál? Amúgy meg nem tudom, hogy mi bajod van ezzel a névvel, Abigailnek tetszett. - jegyzem meg csak úgy - Gondolkoztam rajta, hogy visszaveszem. Csak a Kenwayt nem. Amióta kijöttek ezek az Assassin's Creed játékok, mindenhol ebbe futok bele, azzal meg nem feltétlen lehet csajozni, hogy úgy hívnak, mint egy játék főhősét.
Ettől függetlenül nem nagyon érint meg az egész akta dolog, nekem nincsenek titkaim. Azt hiszem. Ha bármelyik Őrző leülne és nyomozás helyett nekiállna nyíltan kérdezni, minden gond nélkül lediktálnám neki az életrajzomat.
- Tényleg muszáj most ezt megdumálni? - pillantok felé - Igazság szerint most nem igazán tudok távolabbra gondolni, mint a burritóra meg egy csendes hotelszobára egy behűtött üveg pezsgővel. - vigyorgok rá, és tényleg nem vágyom arra, hogy már most ezen kelljen töprengenem. Ha már itt van, és így van itt, akkor szeretném kiélvezni mindezt, holnap is ráérünk sírni, vagy holnap után... Vagy azután. Éljünk a mának, amilyen csapongó vagyok lehet, hogy egy óra múlva már teljesen máshogy gondolkodnék a jövőről, mint jelen pillanatban, szóval értelme sem sok lenne.
- Nem, de most komolyan. - nézek vissza az útra - Még a tesódékhoz is elnézünk. Ki tudja, lehet, hogy a "nyaralás" végére már megtiltod, hogy valaha visszatoljam a képemet. Ezt magyaráztam neked mindig. - utalok vissza pár veszekedésünkre - Csak... élvezd, ami most van és kész. Mert jó. És az király. Szerinted képes vagy legalább erre a kis időre így hozzáállni?
Mert ha nem, akkor lehet, hogy lesznek itt még bajok, de amilyen felturbózva érzem magam, szerintem úgyis ki fogom még békíteni.

Nem húzom el tenyeremet, mikor az övé eléri azt combján. Egyszerűen csak... jól esik a közelsége. Biztonságot az, hogy érint, hogy érinthetem, tanúja annak, hogy tényleg itt vagyunk. Utolértem, így az utazás, a sietség nem volt hiába.
Amikor kinevet, arcomra rosszalló kifejezés ül ki, s ezt fokozzák szavai is.
- Azt a bátyám kikérné magának, tekintve, hogy ő is farkas. - Egy suhanc Jameshez képest, ez a gondolat pedig mosolyt csal arcomra.
- Meg... amúgy se mondanék ilyesmit. Majd kitalálok valami kreatívabbat! - Kuncogok, igyekezve elhessenteni a bennem is felmerülő "megnevezés-problémát". Azt hiszem, maradok a jól bevált improvizálós módszernél James hozzám kapcsolódó titulusát illetően majd a testvéreim előtt...
Most pedig elveszek kicsit a jelenben, a másik lényében. Tagadhatnám a világnak, de magam előtt aligha, hogy hiányzott. Akármi történt is közöttünk.
- Csakis a legjobbtól. - Kacsintok rá, elcsípve kék pillantását a tükörben. Vigyora az én ajkaimra is mosolyt csal, olyan az egész, mint valami elcseszett képeslap.
Lehet, csupán tényleg ez jut nekünk. Egyetlen hétvége és semmi több a mi mexikói képeslapunk. Eltelnek a napok és egyikőnk jobbra, a másikunk pedig balra távozik.

Van ebben az orvosos felvetésében valami, el is merengenék rajta, ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy be akarjam pótolni a kiesett idő...ből mindazt, amit beszélgetésre fordítottunk volna.
- Hogy mit csináltál?! - Kerekedik el tekintetem, benne nevetős fény csillan meg újra és újra. - Nem vagy semmi, hallod... Különben meg mi az, hogy elszakítani bennünket egymástól? Nem volt ott semmiféle Mi! - Ha nem vezetne, finoman vállba bökném, jelzés értékűen, így azonban hanglejtésemből, mosolyomból kell kiolvasnia a szavaim komolytalan, játékos élét.
- Nem. Akadt még benne pár újdonság, de tekintve, hogy négy évig gondjaimra voltál bízva, azért forgattam már előtte is párszor. A James vagy a Lee helyére gondoltad visszavenni? - Míg a közbevetésem mindössze mellékes, kérdésem komolynak tetszőn csendül. Tényleg érdekel, még ha nekem örökre James marad már, akkor is.
A visszakérdezésére, mi szerint tényleg most szeretném-e a dolgokat rendezni, csuklóból vágnám rá, hogy "Igen, muszáj most." - de (szerencsére) belém fojtja a kéretlenül is akaratoskodó mondatot.
Már megint az ősi nóta: éljünk a mának, élvezzük ki a napokat, amik nekünk adatottak. És ezúttal el is hiszem immáron - miként előbb is kifejtettem - hogy talán tényleg csak ez a hétvége létezik számunkra. Hogy azt kívánom majd, soha ne jöjjön vissza Fairbanksbe? Badarság! Hát nem látod James? Nem érzed? Még mindig combján pihen a tenyerem, s én szavakkal is tudtára adnám szívem szerint: Eszem ágában sincs immáron elengedni, ha egyszer hazaeszi a fene.
Itt még képes vagyok rá, erősen él bennem az elhatározás, hogy nem korlátozom akaratában, de odahaza... semmi nem garantálná, hogy útjára engedném.
Kérdez, én pedig fel se fogom, mit. Mondanám a magamét, szavakba önteném gondolataimat, helyette azonban teljesen más hagyja el ajkaimat:
- Én is. - Tekintek átható pillantással oldalt rá. Értetlen tekintete szelíd mosolyt varázsol képemre
- Én is szeretlek, James.

Értesítettem a nővéreméket a helyzetemről, hozzátéve, hogy másodmagammal érkezem majd. A burritonak pedig a hasam volt igazán hálás, miután a repülőn nem ettem semmit, a reggelinek titulált gyros pedig vajmi kevés volt ebben a hőségben. Túl voltam öltözve a mediterráni időjáráshoz, ami ezt a vidéket és Santo Domingot is uralta. Erről Jamesnek is sikerült éjszaka meggyőznie, miután túléltük a tiszteletköröket a családom megmaradt tagjaival és a helyi protektorátussal/falkával szemben...
Az elmúlt napokban könnyűnek éreztem magam. Gondtalannak. A tanoncéveimet idézte az egész, leszámítva a tényt, hogy a második estét is ugyan azzal a pasassal töltöttem.
Valami fura lelkesedés ragadt rám az egész helyzettől egyébként. Talán az ismerős vidék tette - igyekeztem Jamesnek minél több mindent megmutatni, kérdéseire választ adni, hisz ő nem ismerte az én aktámat, én viszont betéve az övét - talán a régen látott testvérek történetei. Vagy az újszerűség: nem voltam már egyedül. Mellettem volt a férfi, aki bár lehet, más kor szülötte és olykor legszívesebben felképelném, kiadva útját, mégis sokat jelent számomra. Belopta magát az életembe, formált, észrevétlenül is a részemmé lett.
Az egész olyan, mint egy álom. A mi képeslapunk... - Az álomból pedig kegyetlen ébresztőhanggal kelt fel a valóság.
Mellette ébredek. Oldalt sem kell pillantanom, bőrömön érzem leheletének nyugodt cirógatását. Nem tud megnyugvást hozni számomra, ezúttal nem. Pontosan felfogom ugyanis, minek szól az ébresztő hangja. A minap Dimitris egy üzenetben nyilvánvalóvá tette: vasárnap még mielőtt elhagyná az egyetemet, ugorjak be hozzá, ha visszaértem. Ehhez innét eléggé időben kellett indulni, ami azt illeti, nekem viszont semmi hangulatom nem volt hozzá. Az álmot akartam, a valóságban épp eleget éltem már.
Dacos, hangosabb sóhajjal fordultam át a másik oldalamra, elbitorolva ezzel, lerántva Jamesről a takarót.
Az ébresztő meg csak szólt és szólt és...
- Nyomd már ki! - nyöszörgöm, de szívem szerint keresztülmásznék a férfin és magam hajítanám ki a ketyerét az ablakon.

Valahol persze boldogítja a farkas-létemet a tény, hogy nem csak én vagyok az egyetlen kerek-e világon, aki büszke és hiú - nem csak a külsejére, hanem úgy egyáltalán a létére. Ennek az érzésnek hangot is adva szalad ki belőlem egy elégedettséggel teli "király", a kreatívabb fedőnév kitalálására viszont szúrós tekintettel illetem Roxant. Még hogy kreatívabbat! Nálam kreatívabbat? Ha-ha-ha, jó vicc, már majdnem megvett kilóra. Félelmetes egyébként, mert pillanatokkal (vagyis hát mondatokkal) később már újfent a májamat hizlalja, ha nem vezetnék, szerintem hanyatt dobnám magam, és mint aki jól végezte dolgát, úgy dörgölőznék neki a kocsi puha ülésének elégedettségemben. Kacsint. És én azon gondolkodom, hogy láttam-e valaha kacsintani?
Ahogy észlelem, William nem nagyon reklámozta a mi kis összekülönbözésünk szaftos részleteit. A világért sem gondolnám, hogy azért nem írt a homlokára, mert túlságosan be volt szarva tőlem és nem akart megszégyenülni a beosztottjai előtt. Amit sikerült megismernem belőle, az alapján inkább arra tippelnék, hogy egyszerűen csak átlépett a témán, és a házamban uralkodó viharos állapotokból kifolyólag inkább úgy tett, mintha mi sem történt volna.
- Hát, ez egy vicces sztori volt. Bejött a házamba, és pofán vágott. Aztán úgy két perccel később megint. Eleve nem volt egy jó kezdés. - mesélem már röhögve, mert ennyi idő után már egyáltalán nem haragszom se rá, sem pedig Darrenre. Azt tették, ami akkor a legjobb volt, csak hát ott a körülmények nem tették lehetővé, hogy én is tisztán gondolkozzak - Aztán amikor közölte, hogy Masa neki sírt, és hogy milyen egy hánadék "apa" vagyok, meg hogy keresni kell valakit, aki átharapja a kölykömet, kicsit eldurrant az agyam. Darren lefogott, megfejelt, én meg leléptem a gecibe.
Jó hát ezt a részt azért már nem mesélem annyira vidáman, mint magát a bevezetőt, de Roxanen kívül másnak egyébként sem mondtam volna el ilyen részletesen. Az hiányzik, hogy a saját renomémat is rontsam így utólag.
- Tagadd csak nyugodtan, de attól még szerintem lazán levette, hogy szeretsz velem melózni. Lehet, hogy paraszt volt velem, de azt sosem mondanám, hogy hülye.
Meg-nem-történt-vissza-vállbox verbálisan, de mégis olyan könnyedén ejtem el ezt a megállapítást, mintha Mexikó levegőjének páratartalom-ingadozásáról folytatnánk tudálékos eszmecserét.
- Hát, úgy komplett. Richard... Richard Valami. - tűnődöm el, mert szerintem a mostani nevemhez semmilyen formában nem passzolna. Richard Lee Howard, James Richard Howard, Richard Howard... Fúj.
Aztán az életvitelbeli felfogásomról osztom már nagyban az észt - amit nem hiszem el, hogy nem képes legalább egy kicsikét felfogni vagy átérezni, amikor közli, hogy ő is. Hát mondom jól van, legyen akkor ő is, hogy mi azt nem tudom, de felőlem legyen. A dolog iránya viszont szélsebesen vált irányt, és ha nem lenne éppen elég jelentőségteljes a pillanat, akkor egészen biztosan a reakcióidejének fénysebességével cukkolnám fel, de így csak meglepetten hallgatok. A szélvédőn át előre bámulva pedig fel sem tűnik, hogy néma mosolyra görbül a szám, és hogy azért, mert valóban örülök a viszonzásnak vagy mert úgy érzem, "célt értem"... Azt nem tudom, de már nem is gondolkozom rajta.

~ one more night ~

Roxan családja olyan... Roxanes. Szerintem nem volt túlságosan nagy baki a hétvége alatt, tekintettel arra, hogy egy kaméleon hozzám képest kezdő díjbirkózó, ha a környezethez való alkalmazkodásról esik szó. Még ha Roxan nem is mondta ki később, akkor is úgy éreztem, hogy ragadt rá egy kevéske az "éljünk a mának" életfelfogásból, aminek kimondottan örültem. Rengeteget mesélt, és én nem voltam rest kérdezni, hiszen ez a tulajdonság is annyira hozzám tartozik, mint az adom-az-idiótát-kék tekintetem. És tudtunk (legalább is úgy érzem, hogy tudtunk) úgy beszélgetni egymással, hogy egyikünk sem gondolta azt, hogy a "faji hovatartozásunkbeli" különbségeknek köszönhetően egy szép napon majd biztosan visszaélünk a most megosztott információkkal.
El tudnám viselni ezt az életet, bevallom, hiányzott. Se falka, sem pedig kötelezettségek, gondtalan nevetések telipofával, nem gondoltam se pénzre, se munkára, se a holnapra, és már a tegnapot is minden új "ma" elfelejtettem. A most hatalma.

Elképzelésem sincs, hogy mennyi lehet az idő - tegnap este persze megbeszéltük, mikor kellene felkelni, de én már egészen más dimenziókban szárnyaltam, nem figyeltem oda holmi időpontokra, amikor annál sokkal érdekfeszítőbbnek tűnt lehámozni Roxanról a maradék textilt. Vagy pamutot.
Elégedetlen morranással vergődöm az ágyban, persze az órát lenyomni luxus volna, helyette viszont nagyon morcos kisfiúsan a fejemre teszem a párnát, és monoton nyögéshullámot hallatva nyígek, mint akire ráült egy bálna.
- Te nyomd ki.
Ennyire telik - és ha a nő megunja és valóban szó szerint mászik át rajtam, úgy fájdalmasan feszül meg alatta a testem - még jó, hogy hason fekszem és így nem tud beletérdelni se a gyomromba, sem pedig az intimebb területeimbe. Persze ez bőven elég ahhoz, hogy felébredjek, bár vagyok még annyira kómás, hogy fogalmam se legyen róla, miért keltünk fel hajnalok hajnalán. Még sötét van, az Isten áldja meg az eget!
- Kávét akarok. Kááávét akarok. Addig nem kelek fel. Nem Anyu, nem kelek fel. Hozzál kávét.
Beszélek a levegőbe, ide-oda forgatva a fejemet - míg végül arccal előre süppedek a matracba - persze átfordulok a hátamra, miután sikerül felfognom, hogy így kurvára nem kapok levegőt.
- Hány óra van egyáltalán...?
Pislogok a sötétben - illetőleg a lámpafényben, ha Roxan idő közben úgy döntött, nincs olyan jó látása a sötétben, mint nekem, és a huszonegyedik század "kislámpának" nevezett csodájával orvosolta a helyzetet.

Hogy hogyan mutattam be végül Jamest az idősebb testvéreimnek? Részletkérdés, a nővéremnek nem volt nehéz levágnia a helyzetet, akárminek is nevezzük azt, ami kettők között van a farkassal. Át is kapcsolt valami olyan rezgésre, aminek láttán Gina egy percig sem kételkedne benne: én nem vagyok kifejezetten romantikus alkat. Bezzeg a tesóm! - Egyetlen előnye a dolognak, hogy így legalább attól nem kellett tartanom, hogy a bátyám túlságosan rászállna Jamesre a hülyeségével. Nem tizennégy vagyok különben sem, az istenért!

Ha bálna nem is, de én mindenképpen elfoglalom lovaglóülésben a hátán helyemet, hogy kinyomva a telefont egy álmos nyögés keretében hasaljak el a férfin, arcomat, orromat nyakához fúrva.
- Szerintem ma is tálcán kapjuk, tekintve, hogy totál megvetted a tesómat kilóra! - Nevetek fel, hasfalam finoman hullámzik és leheletem is gurgulázva szalad végig fedetlen bőrén. Jó így. Jó lenne, ha így maradna...
A tények azonban, mint kártevő rovarok szépen lassan rágják be magukat a tudatomba. Mennem kell. Mennie kell neki is. Habár őt nem köti semmi, maradhatna - akármilyen bizarr is a kép, hogy a bátyám és James egy falkához tartozzon, egy protektorátus alá essen.
- Ötre volt az ébresztő állítva. - Ahogy a férfi mozdul, úgy emelem meg magamat én is, hogy átfordulhasson a másik felére. Egyúttal be is birtoklom mellkasát halkan kuncogó hangot hallatva. Karjai közt megszűnök karakánnak, minden helyzetben erősnek és határozottnak lenni. Törékeny, érző Nővé válok, aki igenis igényli az ilyen apró gesztusokat, mint ez is, ahogy automatikusan átölel, mikor elhasalok rajta, hozzá bújva.

Én igyekszem. Tényleg igyekszem nem gondolni arra, mi jöhet ez után, hogy mi az, amit én szeretnék, de nem megy. A távozás kapujában állva szép lassan üli meg elmémet a beállt csendben a kétely, a kérdések árja - és ez bizony érzelmeim elbizonytalanodásán, komorabbá válásán is letapogatható a farkas számára.
- Nem jössz velem, igaz?

// Bocsánat, hogy ez ilyen kis nyomi. :$ //

//kis ugrással, immáron csipátlanul//

Mit kellene mondanom? Semmit. Carpe that fucking diem, vagy mi, hát egyem meg, amit főztem, nem? Én mondtam, hogy élvezzük ki, ami adatott, ami éppen van. Eddig ez tökéletesen sikerült, most azonban kamatostul megkapok mindent, amit eddig olyan művészien félretologattam az útból. Bár szerintem ez még mindig sokkal jobb, mintha az egész időt végigzokogtuk volna, rettegve ettől a pillanattól.
- Nem.
Csóválom meg a fejem, ahogy halkan kiejtem ezt az egyetlen szót, és szilárd elhatározással nyúlok az arca felé, hogy megsimogassam az orcáját. Ne most akarjon erős és megingatathatatlan nőt játszani, hiszen eddig is megadta magát valami egészen másnak, valami egészen újnak, és hogy őszinte legyek, még jobban megtetszett, mint előtte. És éppen ezért tart majd tovább újra vitorlát bontani.
Egek, Arthur mennyire imádná ezt! Csak hajózni, különféle tengereken anélkül, hogy tudnánk, pontosan hova is tartunk! Jó, a modern kor helymeghatározó kütyüit ne keverjük ide, ha van hajója, biztos, hogy egy szakadék csotrogány a régi időkből.
Bezárkózom, mert az úgy jó nekem. Eska úgy rejt el a külvilágtól, mintha nem is léteznék, de nem tartanám fair dolognak, ha ezekben a percekben bármiféle "előnyre" tehetnék szert. Ha valamit érez, de nem akarja kimondani, hát ne tegye vagy éppen igen, de nem akarom úgy magára hagyni, hogy csak az a kérdés jár a fejemben, hogy mit nem mondott el és miért nem. Ez az ő magánügye, hülyeség lenne azt mondani, hogy nem tartozik rám, de ha én élhetem a casanovák világjáró életét, úgy neki is megvan a joga úgy csinálni a dolgait, ahogy számára kényelmes.
- Nem tudom, meddig tart majd ez az egész... De úgyis hívlak, már ha lesz vállalható vonal a harmadik világ közepén.
Tudom, lehetnék sokkal meggyőzőbb és kevésbé degradálóbb egy olyan hellyel kapcsolatban, ahol semmi más nincs, csak nyomor és pusztulás, de kétlem, hogy a számtalan amerikai és nyugat-európai orvost teljes hírzárlat alá helyeznék.
- Figyelj... Ne mondd el Darrennek, hogy találkoztunk, jó? - gyenge próbálkozás, úgysem hazudhat neki, ha kérdezi, szóval sóhajtok egy nevetőset - Jó, mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Ha szóba kerül a dolog, nem kell egyenesen hozzá szaladni.
Fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom, ezért beszélek össze mindent, csak a lényeget nem. Csak úgy tudok önmagam lenni ebben a helyzetben, hogy... nem vagyok az.
- Felhívsz, ha leszálltál, ugye?
Pillantok rá, és egyszerre annyi dolgot szeretnék csinálni, hogy a pulzáló szívemen és az elszoruló torkomon kívül végül semmit nem vagyok képes megtenni. Sem ölelés, sem csók, sem kézfogás... Az igazság az, hogy attól félek, hogyha ezt megtenném, akkor képtelen lennék felengedni egyedül a gépre. Márpedig muszáj leszek, mert ez talán ideig-óráig kielégítené mindkettőnk vágyait, de később még sokkal nagyobb kárt és megbánást is okoz...hat. Nem szeretek kockáztatni, ilyenben nem.