A pincehelyiségből kialakított Club 2000-ben nyitotta meg kapuit. Bő tíz évig egyfajta Elvis emlékhelyként üzemelt, ahol a kezdetekben főként Elvis imitátorok kaptak teret, hogy megmutathassák tehetségüket, és hétvégenként azokat a filmeket vetítették, amikben Elvis is szerepelt. 2012 év elejétől 2014 nyár végéig a Club zárva volt. Úgy tűnt, hogy végleg befellegzett az üzletnek, ám idén nyár elején ismét nagyobb mozgolódás támadt a pinceklub környékén. A tulaj úgy döntött, ismét feléleszti a helyet, s annak érdekében, hogy a vendégek száma növekedjen, teljes arculatváltáson esett át. Egy fiatal, kreatív belsőépítészt kért fel a hely újraálmodására, aki a Club stílusát a nevéhez passzolóvá alakította.
Sok lépcsőn juthatnak le a vendégek a légkondi biztosította kellemes levegőjű térbe. A látvány egészen rendkívüli, hiszen elsőre úgy tűnhet, hogy az egész hely jégtömbökből, és hóból vájt járatokból áll. Azonban elég csak megérinteni a falakat, a szobrokat, és az ülőhelyeket... vagy akár a pultot ahhoz, hogy bárkinek egyértelmű legyen: minden törhetetlen üvegből, és speciális "vakolatból" készült. A plafon a sarki fény színeiben pompázik, és a megvilágítások is ezeket a színeket erősítik fel. A falakon az északi fényről megörökített természetképek kaptak helyet. Étel fogyasztására nincs lehetőség, az italkínálat viszont nagyon széles! Alkohol, üdítők, és koktélok is kaphatók, amiket akár a bárnál, akár az asztaloknál el lehet fogyasztani.
Hétköznap esténként helyi zenészek, és együttesek bérelhetik a kiváló akusztikájú helyet, élőzenével szórakoztatva a vendégeket... hétvégenként pedig "Art mozi" jelleggel régi, fekete-fehér filmek digitálisan feljavított változatait lehet megnézni. Minden hónap első hetébe szórólapokon hirdetik, hogy az adott hónapban milyen filmeket lehet megnézni, a régi filmek kedvelőinek.
A farkasom meg sem próbál védekezni, kardoskodni a jóval erősebb ellen, ostobaság volna, s ő nem az, az előző talán csak azért is jelleggel megtette volna, ám a mostani gyönyörűségem tűr, míg el nem eresztik. Számára ez nem fontos, sokkal inkább érdekli a kellemes szórakozás, mint a dominancia kérdésköre, érezhetően köze sincs hozzá. Azért, szubnak sem lehet nevezni, egyszerűen csak van annyi esze, hogy tudja, mikor nincs értelme ellenkezni. Most egyáltalán nem volt. Ami utána következett, már sokkal inkább kedvére való volt, élvezte a kényeztetést, a szagot nem bánta, úgyis hamar le fog kopni, érzésre a hím nem az a fajta, akinek hobbija volna újra és újra végigjelölgetni a nősténykéket. Tény és való, hogy van olyan oldalam, amit még én se nagyon ismerek, mert egyszerűen sosem volt lehetőségem átadni magamat teljesen egy ilyen helyzetnek. Egészen felszabadító, azt kell mondjam, hogy eszembe sem jut gondolkodni azon, kinek árthatok ezzel. Az égvilágon senkinek, hisz ez mindkettőnknek kétségkívül igencsak kellemes elfoglaltság. Azt nem mondom ugyan, hogy rendszert fogok csinálni ebből, de olykor, időnként kereshetek majd egy-egy férfit, hímet, hogy elszórakoztassuk egymást. Feszültség levezetésnek is tökéletes, bár szerencsére mostanában kiegyensúlyozott vagyok, az új farkasom sok mindent megváltoztatott bennem, és van, ami még felfedezésre vár. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, egyszerűen belefeledkezek a pillanatba, sodor magával a most, élvezem, s ennek hangot is adok, és nem vagyok rest a világ tudtára adni, hogy minden feltételezés ellenére nem vagyok egy szende szűz, egyszerűen csak… rossz hím volt az oldalamon, s most, hogy nincs senki, végre előbukkanhat a valóság is. Jobb így, sokkal, de sokkal jobb, ebben biztos vagyok. Érzésre azért túl hamar jön el a bevégeztetésem pillanata, nem akarom, szomjaznék még többet, de egyszerűen maga alá temetnek saját vágyaim, érzéki örömeim, és megreszketek a hím karjai közt, ha nem tart, tán le is esek a székről, de kötve hiszem, hogy ilyen óvatlan volna. Hozzásimulok élvezetének kereszttüzében, túrok a hajába, azt még én magam is tudom, hogy ilyenkor a férfiaknak több idő kell, így hát türelmesen megvárom, hogy ő mozduljon, csak aztán eresztem el, s szólalok meg. - Most már tutira haza kell vinned. Állapítottam meg kissé rekedten, mi tagadás, kicsit talán elkiabáltam a hangomat az iménti tevékenységünk közepette. Felnevetek, nem szaladok a fürdőbe rendbe tenni magam, hagyom, hogy élvezetem ragyogása világgá kürtölje, nekem bizony jó volt. - Miattad kénytelen vagyok bugyi nélkül közlekedni… szörnyű. Sápítozok nevetős hangon, szerencsére a harisnyámat azért vissza tudom húzni, több, mint a semmi. Igazából nem zavar, én felőlem ott maradhat ahol van a személyzet számára holnapi meglepinek, kedves egészségükre, úgyis használhatatlan már. Őszintén remélem, hogy van annyira úriember, hogy elfuvarozzon a hotelig, mert így azért nem caplatnék el addig, s taxiba sem szívesen ülnék. Ki tudja… talán még a kocsiját is felavathatjuk, ha már így belejöttünk…
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! Ha nem írnál már, kérnél zárást? ^^//
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Még szép, hogy megtartom a kis csinit! Nem vagyok olyan amatőr, hogy csak úgy hagyjam lepottyanni a székről. Egyébként is, elég kellemetlen szétválás lenne nekem is, szóval odafigyelve rezdüléseire megtartom erős karjaim között, és élvezettel felhorkanok egómat megfürdetve élvezetében… no meg egyéb testrészemet is. Amikor már mindketten lecsillapodtunk, csak akkor távolodok el tőle finoman, de végül csak ismét dereka köré fonom karjaimat, hogy magamhoz ölelve finoman talpra állítsam, és úgy pillantsak le pimaszul önelégült tekintettel a nőstény szemeibe. Farkasom még egy utolsót odabök a képével a nőstény nyakának, majd büszke tartással visszavonulót fúj. - Eddig se terveztem másképp! – Biztosítom róla, hogy tartom magam az adott szavamhoz. A kupleráj egyáltalán nem zavar, azzal majd ráérek törődni akkor, ha ígéretemhez híven hazafuvaroztam Bellst. Azért nem hagyom ki a lehetőségét annak, hogy még egyszer végigsimítsak formás tomporán, miközben derekáról leengedve karjaimat lehajolok az egyik földön levő tálcáért, és legalább azt visszateszem a pultra. Nem sürgetem Bells-t, hagyom, hogy kényelmesen összeszedje magát, miközben én magam is visszarángatom magamra a szétszórt ruháimat. Felsegítem rá a kabátját, majd kinyitva előtte az ajtót, kilépek utána, és a kocsimhoz kísérve beültetem az anyósülésre, aztán beszállva mellé bekapcsolom a fűtést. - Olyan aprócskák ezek a mai fehérneműk, hogy időnként elgondolkodom rajta, hogy mi értelme egyáltalán viselnetek… a régi buggyos bugyogók letépésében legalább volt némi kihívás, no meg anyag. Persze… lényegesen vágygerjesztőbb ez a kivitel… - Vigyorgok, miközben kikanyarodok a parkolóból, és a hotel felé veszem az irányt. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, ráadásul túlzottan szívbajos se, szóval egyáltalán nem csinálok abból problémát, hogy a hotel kivilágított parkolójában a hátsó ülésen kössek ki Bells-el az ölemben. Ami jó, azt miért vonná meg magától az ember!? Miután nagy sokára kieresztettem a meglehetősen bepárásodott, a szex szagától átitatódott levegőjű autómból, a North Pole felé veszem ismét az irányt, hogy feltakarítsam a romokat, és rendet rakjak a klubban. Bells bugyiját meg szépen belecsúsztatom a zsebembe, és elviszem magammal…
Mondhatni időm, mint a tenger, vagy csak egyszerűen többet kéne szánni arra a bizonyos kikapcsolódásra, de még mindig nem vagyok az a kifejezetten bulizós típus, és valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnik a munkába temetkezni, mint hogy jobban átgondoljam az életemet, hogy mi lesz velem tíz év múlva, vagy akár még annál is tovább menni. Egyelőre még azt se nagyon tudom, hogy mi lesz holnap, még azt se tudom, hogy mit kezdek az apámmal, hogyan leszek képes vele egyáltalán egy közegben létezni... olyan lehetetlennek tűnik, még ha másik városban él is, de akárhogy is nézzük mégis csak az apám. Valahol mélyen... még ha nagyon mélyen is, amit már régóta elástam magamban attól még hiányzik az ölelése, hiányzik nekem az, hogy végre tényleg az apám legyen, de fogalmam sincs, hogy merném-e közel engedni magamhoz. Fogalmam sincs, hogy vagyok-e elég bátor hozzá, hiszen mi van akkor, ha megint közbejön valami és újra elmegy? Ez is benne van a pakliban és nem viselek el egy újabb csalódást. Viszont legalább újabb feladatom van. Egy régi ismerősnek hála van még mivel elfoglalni magamat a kórházon kívül is. Ennyi bőven belefér, hiszen egy sportorvos nem vesz részt minden egyes edzésen, inkább a meccseken, no meg készenlétben kell lennem, de az az alfával kötött egyezségem miatt is így van, úgyhogy nem változott e miatt túl sokat az életem, maximum remélhetőleg nem üti majd egymást a kettő. Arra mégis mennyi esély van, hogy két fronton is egyszerre álljon be a vészhelyzet igaz? Ha pedig mégis lesz ilyen, akkor majd megpróbálom megoldani, addigra remélhetőleg lesznek majd olyan profi általam már ismert és megbízható kollégáim, akiket ilyen esetben meg tudok kérni egy kis segítségre. Most viszont azért vagyok itt, hogy beszéljek ezzel a régi baráttal. Jackson... történetesen majdhogynem megmentettem a lábát, brutális volt a sérülése, amikor felhívtak tavaly nyáron, nem csoda, hogy most edzőként tevékenykedik, mert mire teljesen rendbe jön az még időbe fog telni. Mondjuk ki tudja, hogy nem dönt-e végül úgy, hogy inkább marad a mostani nyugodtan munkánál és nem tér már vissza hivatalos játékosnak? Gondolom ez attól is függ, hogy mennyire tetszik neki az itteni munka. A megbeszélt helyre érkezve szépen helyet keresek egy félreeső asztalnál. Korán van még, ilyenkor viszonylag nyugalom van, nincs se hangos zene, se semmi más, ami akadályozná a beszélgetést. Egy szimpla baracklevet kérek ki magamnak, még mindig nem vagyok egy alkoholizáló típus. Időnként egy kellemes pohár vörösbor azért jól tud esni, de most nem nyitok egyből effélével, akkor a végén még randinak tűnne egy szimpla baráti-munka találkozó. A baracklé tökéletes.
Akármennyire nem volt kedvem visszajönni Fairbanksbe, már csak büszkeségből sem maradtam Anchorage-ban, no meg a héten már edzéseket is kellett tartanom, szóval már csak azért is jelenésem volt. Az első páron túl is voltam, amikor a folyosón haladva megakadt a tekintetem az egyik információs plakáton… Másnak gondolom semmi extra nem volt rajta, csupán egy sor telefonszám és iroda, hogy személyi sérülés esetén kit kell értesíteni, merre találhatóak elsősegélydobozok az épületben, vagy komolyabb baj esetén melyik orvos az illetékes… No, és ez volt a lényeg! Ahogy megláttam Dr. de Guise nevét és telefonszámát a baleseti elérhetőség mellett, egyből széles mosolyra szaladt a szám. Ki gondolta volna, hogy pont az a doki lesz a sportorvosunk, aki tavaly helyrerakta az én lábamat is, miután olyan rondán elbántak velem a pályán? Gyorsan el is mentettem a számát a telefonomba, majd az egyik szünetemben fel is hívtam, hogy üdvözöljem, meg úgy is rég találkoztunk, lenne-e kedve összefutni valamikor? No meg ki tudja, lehet, hogy hozzá még nem jutott el a hír, hogy én lettem itt az új edző? Mindenesetre részemről kellemes meglepetés, hogy a korábbi orvos-beteg kapcsolatból immár mondhatni, kollégákká léptünk elő. Egy kissé talán meglepődtem, hogy még aznap kora délutánra sikerült megbeszélnünk egy „randit”, azonban a Naomival való találkozás után egyáltalán nem bántam különösebben, hogy azóta szinte naponta ülünk össze az új, no meg életem fel-felbukkani régi ismerőseivel egy pohár mellett megbeszélni, kivel mi minden történt a legutóbbi találkozás óta… Nincs ez másképp most sem, pontosan a megbeszélt időpontban érkezek a megbeszélt helyre, a helységbe belépve pedig a tekintetem egyből Gaëlle-t kezdi keresni, mivel egyelőre nincs túl nagy tömeg, szerencsére egész gyorsan meg is találom. Na ne… gyümölcslé? - A nemjóját… Még jó, hogy nem fáradtam a rózsákkal, látom, ebből a mostaniból sem lesz rendes randi. -huppantam le az asztalához a vele szemben lévő székre, miközben komolytalanul „udvaroltam” neki. Egyáltalán nem újdonság, miután tavaly a kezei közé kerültem a műtőasztalon, utána meg hetekig kontrollra jártam hozzá, akkor is folyton azzal „fárasztottam”, hogy volna-e kedve randevúzni – kár, hogy akkor az „orvos-beteg” hülyeségre hivatkozva lettem mindig lerázva, bár gondolom, inkább a korkülönbség zavarhatta… Vagy az, hogy őrző vagyok? Vagy a fene sem tudja, talán annyira nem is érdekes, hisz azóta már szó sincs ilyesmiről, de már csak poénból is szeretem ezzel heccelni, eddig még egyszer sem vágott nyakon érte. - És hogy van New York legcsinosabb doktornője? -érdeklődtem vigyorogva, miközben intettem a pincérnek, hogy ha ráér, ugyan erre is tegyen már egy kis kitérőt, hogy valamit én is rendeljek magamban, amiben lehetőleg kicsit több az alkohol, mint a baracklében - Na jó, abbahagytam… legalábbis megpróbálom. Mi szél hozott pont Fairbanksbe? Egész meglepődtem, amikor megláttam a neved a minap… Amúgy én is csak a múlt héten költöztem ide. Ki gondolta volna, hogy New York után pont itt fogunk újra találkozni? -csóváltam a fejem.
Furcsa dolog, hogy időnként egyszerűen sok szálon köszön vissza a múlt. Mintha csak valami nagy égi együttállás lenne és sorozatosan találkozol olyanokkal, akikkel nem tartod már a kapcsolatod különböző okokból kifolyólag. Mondjuk sokkal kellemesebb lenne, ha ezek a felbukkanó személyek túlnyomó többségben mondjuk kellemes emlékeket hoznának fel bennem, hiszen ez nem mondható el az apámról, de Sarahról sem... Mondhatni e téren baromi peches típus vagyok, nem sok barát került elő régről, igaz nem is büszkélkedhetek azért olyan rengeteg sokkal, úgyhogy minden bizonnyal ez is lehet az oka. De legalább ez most egy pozitív találkozó lesz, ebben már az elején is biztos voltam, amikor pedig meghallom az első szavait nem is tudom eltüntetni a mosolyt az arcomról. Emlékszem én rá, hogy régen is ezt csinálta, sőt akkor még erőteljesebb mértékben. Igazából nem volt vészesen fárasztó, szórakoztatott a folyamatos próbálkozásokkal. Kedves fickó, komolyan, nem is arról van szó, hogy nem gondolnám külsőre is tökéletesnek, vagy hogy ne jönne be a humora, a korkülönbség sem zavar különösebben, egyszerűen csak... nem érzem magamat eléggé társas lénynek egy kapcsolathoz. - A gyümölcslé miatt már nem is lehet valami randi? Pedig szeretem a rózsát. - látványosan sóhajtok egyet, mintha komolyan bántó lenne az, hogy még csak az esélyét sem adta meg az efféle kedveskedésnek, de persze a szám sarkában ott a mosoly, amiből láthatja, hogy csak viccelek. Ritkán szoktam, de valahogy van az, amikor valaki annyira jó kedélyű a közeledben, hogy mellette egyszerűen nem megy, hogy ne legyél te is olyan. Fel tudok oldódni a társaságában, valami miatt egészen könnyedén, pedig ő is beleütközött először a távolságtartó énembe, de azt hiszem látta bennem azt is, hogy van bennem bőven nyitogatni való jó oldal is, orvosként legalább a betegeknek ezt meg szoktam villantani. - Azt hiszem azt tőle kell megkérdezned, biztosan rendeznek időnként orvosi szépségversenyeket is. - vonom meg a vállamat mosolyogva. Kedves bók, mint mindig. Végül is az ebbéli önbizalmammal sosem volt gondom, nem tartom magamat csúnya nőnek, nem vagyok vak, ha a tükörbe nézek, és nem éltem egész életemben egyedül, voltak már érdeklődők, akiket ügyesen szereltem le, legjobb esetben is néhány találkozó után. Nálam már csak egy így megy, valahogy könnyebb egyedül... vagy ha nem is könnyebb, már megszokott. - Csak nyugodtabb környezetre vágytam és itt azért sokkal lassabb minden, mint New Yorkban. Talán letáborozom egy időre, talán... csatlakozom az itteni falkához, egyelőre még nem tudom. Tudod, hogy sosem voltam profi a jövő tervezgetésében, minden olyan labilis. - körülöttem, vagy inkább én magam vagyok az sokszor, magam sem tudom. A bizonytalanság mindig is megbújt a magabiztosságom álcája mögött, és bár határozottnak mutatom magam, de abban, hogy fogalmam sincs, hogy mit hoz a jövő, hogy nem tervezek, jól megmutatkozik, hogy nem vagyok én olyan kemény, mint aminek tűnök. - És te? Hogy kerültél egy kis csapathoz edzőnek? Egyáltalán időleges, vagy maradsz? - tudom én, hogy mennyire szerette régen, amit csinált és a pálya széléről drukkolni azért bizonyára nem ugyanaz, de ő tudja, hogy mitől teljes az élete. Azért mégis csak fontos az egészség is, és ha túlerőlteti magát, akkor nagyon is kockáztatja azt, hogy esetleg véglegesen károsodik a lába, vagy bármi más. A hivatásos sport lássuk be kockázatos.
- De, végül is lehet. -adtam igazat neki, de azért nem hagytam annyiban a dolgot - Igazán hangulatos lenne, mint valami bűbájos tinirománc kezdete, ahogy a párocska beül a közeli kávézóba egy gyümölcslére. -teszem hozzá jókedvűen, ami pedig a rózsákat illeti, csak sóhajtok egyet - Ééértem. Ígérem, legközelebb dupla adagot kapsz, egy szavad sem lehet majd! -feleltem, bár egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a rendelőjébe küldetek pár csokorral, had irigykedjenek a kolléganői… Ő pedig had próbálja csak kimagyarázni előttük, hogy valójában nem titkos rajongó áll a háttérben, akinek a virágáradat köszönhető. Mást nem, majd jövő április 1-én bejátszom poénból… - Pedig tőle kérdeztem. -csóválom a fejem a folyamatos hárításra, de ha nem, hát nem, nem erőltetem annyira a dolgot, ha már ennyire elhatárolódik tőle. - Nos… az egyszer biztos. Nem egy New York… Sem méretre, sem pörgésre. -értettem egyet, majd ahogy tovább hallgattam és szóba került a falka, egyből vissza is kérdeztem, mielőtt még témát váltottunk volna - Ezek szerint ismered valamennyire őket. Mi a véleményed róluk? Bár ha felmerült benned, hogy csatlakozol hozzájuk, gondolom, annyira nem lehet rossz a helyzet, nem igaz? -találgattam hangosan, ettől függetlenül azonban kíváncsi voltam az ő véleményére is, hisz nyilván, egy több száz évet megélt vérfarkas teljesen másképp ítéli meg a dolgokat, mint egy hozzám hasonló, fiatal őrző. Idő közben a pincér is kiér az italommal, bele is kóstolok, mielőtt válaszolnék Gaëlle-nek. - Ó, hogy én? Hol kezdjem? -mosolyodok el, aztán úgy döntök, hogy ott, ahol a doktornő jó eséllyel elveszítette a fonalat… a balesetem után, a felépülésem közepette. - Mint azt tudod, elég csúnya balesetem volt… Jut eszembe, örökké hálás leszek érte, amilyen csodát műveltél vele! A mentősök a kórházba menet azzal ijesztgettek, hogy nem hogy játszani nem fogok tudni vele a jövőben, de bicegés, sántítás nélkül még menni sem valószínű. Ahhoz képest… -paskolom meg finoman a vádlimat - Egész jól rendbe jött. Viszont az intenzív terhelést sajnos még elég rosszul bírja… viszont nem akartam csak otthon lógatni a lábamat, az úgy sem nekem való, úgyhogy nekiláttam, hogy valami munkát kerítsek. Így lettem először tesitanár egy általános iskolában… majd amikor jött ez a lehetőség itt, Fairbanksben, váltottam. Edzének lenni mégiscsak jobban szakmámba vág, még ha az előző egy életre szóló élmény is volt. -mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak a lurkók, meg hogy mennyi szép emlékem van arról az egy tanévről. Ki gondolta volna korábban, hogy majd pont én fogok gyerekeket tanítani? Mert én biztos, hogy nem, sőt… szerintem a szüleimet is sikerült meglepnem vele, amikor otthon bejelentettem a hírt. - Én időlegesnek tervezem, de tudod, hogy van ez. Ember tervez…Az élet meg 100 meg 1 módon közbeszól, felülír vagy újratervez. -emeltem a poharam mintegy végszóra, koccintásra. Még ha nem is szokás sörrel – gyümölcslével koccintani. - Arra, hogy összejönnek a terveink és megtaláljuk a helyünket itt a városban.
Rövidke nevetés szökken ki az ajkaim közül. Hát igen Jackson mindig is azok közé tartozott, akik meg tudtak nevettetni attól függetlenül, hogy nem vagyok az a könnyen oldódó típus, de neki valahogy mégis mindig sikerült és most sem kell sokat küzdenie hozzá. - Az igazi akkor lenne, ha fagyizni mennénk el, meg sétálni egyet a naplementében. Az már... tényleg nagyon csöpögős lenne. - szelídül végül a nevetésem szimpla mosollyá. Na igen sosem voltam az efféle románcok híve, valahogy nem gondolom, hogy én alkalmas lennék erre. Nem arról van szó, hogy nincsenek érzéseim. Persze, hogy nekem is vannak, csak épp.... nem igazán tudom őket úgy kimutatni, mint a legtöbben, és soha sem voltam az a túlzó típus. Ha én megkedvelek valakit és ragaszkodni kezdek hozzá, akkor az igazi lesz, hosszan tartó és nem pedig csak egy hirtelen fellángolás, tömve érzelmekkel, hogy aztán kihunyjon gyorsan, ahogyan jött. - Legalább elmondhatom, hogy valaki még nekem is vesz virágot. - a mosolyom nem csökken, nem vagyok én önsajnáló típus, sosem voltam, nem is leszek. Szeretem a virágot, de nem zavar, hogy túl gyakran nem jut el ilyesmi hozzám. Egyszer majd lehet, vagy talán sosem, talán tényleg nem illik hozzám az ilyesmi. - Oh, hát ez tudod nem csak attól függ, hogy mennyire érzem őket szimpatikusnak. Volt már kellemetlen incidensem egy falkával úgy, hogy túlságosan elhamarkodottan döntöttem. Inkább szeretem tudni, hogy kikből áll, és csak aztán hozni meg egy döntést. - egyelőre még nem tudom, hogy milyen az itten falka. Első blikkre szimpatikusnak tűnnek, de persze ki tudja, hogy mi derül ki. Persze a legfontosabb az, hogy az apám a közelben él-e, netán a tagja-e a falkának, mert ha igen, akkor nem szeretnék megint utólag hátrálni ki. Azt nem kedvelik az alfák, ha csiki-csukizol és akkor jó eséllyel nem tűrnének meg itt túlságosan jó kedvvel, tehát az a biztos, hogy kivárok, amíg teljesen biztos nem leszek magamban. - A tanárság tényleg nagy váltás a sporthoz képest, de tudod, hogy nem kell köszönnöd, ez a dolgom, és csak én örülök a legjobban, hogy sikerült tényleg jól teljesítenem. És egyelőre tetszik akkor itt? - én még nem döntöttem el pontosan, de idő kell ahhoz, hogy az ember tényleg kimondja, hogy valahol jól érzi magát. Ez még számomra is egy új város és talán idővel még jobban fogom érezni magamat itt, mint eddig bárhol, vagy nem... nem lehet tudni. - Nem szólhatok bele, de az biztos, hogy veszélytelenebb, mint a hivatásos sport. - kortyolok én is közben az italomból. Az tuti, hogy edzőként nem sérülne meg, és biztosabb élete lenne, no meg edző idősebb korában is lehet az ember, viszont játékos már koránt sem, de neki kell tudnia, hogy mit is szeretne igazán, ebbe nekem tényleg nincs beleszólásom. Minden ember idővel megtalálja a saját útját, főleg akkor ha tényleg keresi. - A sikerekre! És a szép életre! - emelem meg én is a poharamat, hogy koccintsunk egyet. Gyümölcslével is lehet igaz? Nem olyan furcsa ez, főleg mert tényleg nem randiról van szó. Őszintén szólva... nem is nagyon emlékszem, hogy mikor randiztam utoljára, évtizedes távolságnak tűnik, talán így is van. - No és más téren mi a helyzet veled? Megtaláltad már álmaid asszonyát? - nem vagyok pletykás típus, de mégis csak kíváncsi vagyok. Jackson tudom, hogy milyen, könnyedén bókol, csapja a szelet az embernek, bárkinek. Az a kedves típus, és pont e miatt talán nehezebb hosszú távú kapcsolatot kialakítania, de biztosan van olyan, aki még az ő szívét is képes meghódítani.
- Persze, hogyne… De ne feledkezz meg a tengerpartról, meg a háttérben vágtázó hófehér paripákról, meg a háttérben csicsergő énekesmadarakról, meg a vers-felolvasásról, és akkor tényleg olyan szinten lenne csöpögős az egész, hogy az még egy Disney-rajzfilmhez képest is túlzás lenne. -pedig nekem elhiheti bárki, azok sem gyengék ilyen téren, hála Mayának, volt már szerencsém egy párat végigszenvedni az elmúlt egy évben, még New Yorkban… - Javíthatatlan vagy. -csóválom a fejem végül, mert úgy tűnik, hiába próbálkozok bármivel, szép sorban leszereli mindegyik kísérletemet. Mondanám, hogy hangulatromboló, de most túl jó kedvem van ahhoz, hogy ennyivel kedvem szegjék, így aztán csak kíváncsian hallgatom, hogy mik az eddigi falkás tapasztalatai. Persze miért nem lep, hogy mint mindig, most is marad a diplomatikus arany középútnál? - Persze, érthető.-bólintok a feleletére - De azért lásd be, annak is megvan a maga szépsége, kihívása, ha néha kockáztat az ember. -persze az is tény, hogy nem feltétlenül olyasmiben kell fejest ugrani az ismeretlenbe, ami legrosszabb esetben akár az ember életébe kerülhet, mert vérfarkasoknál az ilyesmi sem ritka, de na… A lényeg azért talán érthető számára is. - Jah, fogjuk rá… A hely tetszik, a város is, igaz, akadnak kellemetlen tényezők, na de hol nem? Majd idővel hozzászokik az ember… -vontam vállat, mert eszem ágában sem volt most belemenni az egész Mimis mizériába…Elég volt hétvégén Beth-re zúdítanom az ezzel kapcsolatos panaszáradatomat, csoda, hogy nem fulladt bele szerencsétlen… - Hát… azt azért nem mondanám, a kölykök is tudnak kreatívok lenni, ha arról van szó, bár az biztos, hogy jóval kevésbé veszélyes, meg teljesen más jellegű dolgoktól kell tartania az embernek. -mert az viszont tény, hogy egy-egy meccsen nagyon el tud durvulni a játék, és nem egy ronda sérülést volt szerencsém már nekem is látni, ami derékba törte egy-egy sportoló karrierjét. Reméljük, hogy nekem sikerül idővel visszatérnem, az meg már csak hab a tortán, hogy az ilyen visszatérő játékosok számára is külön kupa létezik – milyen lenne már azt is bezsebelni! - Kocc. Úgy legyen. -emelem én is a poharam, mielőtt beleinnék az italomba, ám ahogy meghallom a következő kérdést, azzal a lendülettel sikerül félrenyelnem, és csak kis híja, hogy nem fulladok meg. Azért heves köhögés így is lesz belőle… - Bocsánat… -felelem, miután újra képes vagyok szóhoz jutni - Ami azt illeti… álmaim asszonyát már úgy 11 éve megtaláltam, csak ő bő egy évvel később úgy döntött, hogy mégsem én vagyok álmai férfija, szóval… azóta keresem álmaim új asszonyát, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel, de talán most végre fordulni fog a kocka. Én legalábbis remélem. -maradtam végül jómagam is a diplomatikusabb válasznál, a lényeget ez is összefoglalta, és tömörebb nem is lehetne. Másfelől, amúgy sem hiszem, hogy Gaëlle pont az én nőügyemről hallgatna sztorikat így munka után egy ital mellett, nekem meg eszem ágában sincs fárasztani vele – meg úgy kiteregetni sem, mellesleg. - És veled mi a helyzet? Még mindig senki a láthatáron? Vagy annyira beletemetkezel a munkába, hogy fel sem nézel, hogy lásd, van-e egyáltalán valaki? -passzoltam vissza a kérdést, mert ha már én is ki lettem vallatva, nehogy már pont ő maradjon ki belőle, nem igaz?
- A lágy dallamot a háttérben nem is említed? Minimum hegedű, vagy zongora, vagy a kettő együtt. - jó azért itt egy széles mosolyt nekem is sikerül az arcomra varázsolni. Jackson mindig is szórakoztató beszélgető társ volt, akkor is, amikor a folyamatos bókokkal fárasztott, de igazából az is jól esett, csak hát az ember mondhatni az én koromban nem vesz azért túlságosan komolyan egy helyes menő sportolót, aki jó eséllyel ezt víg kedéllyel eljátssza bárkivel, aki kicsit is csinosnak mondható. Feldobta a napjaimat, erre nekem igazán tökéletes volt és talán itt Fairbanksben is így lesz majd. Rám fér... az egyértelmű. - Legalább nem leplek meg, hogy hirtelen hogy megváltoztam. - mosolyogva rántom meg a vállamat. Na igen, azért ennek is van előnye. Ha sokáig nem találkozunk valakivel, akkor jöhet a nagy pislogás, mert homlokegyenes más, mint volt régen, ez is benne van a pakliban, esetében viszont nincs változás, és legalább én sem lepem meg túlságosan, tudja már, hogy mit várhat el tőlem. - Kockáztatni ebben a helyzetben azért veszélyes, nekem pedig duplán. Van olyan, akit nem szeretnék a közelemben tudni. - és pont ezért kell előbb mindent jól átgondolnom. Nem kellemes dolog falkát váltani és ha már egyszer közéjük tartozol, akkor nem valószínű, hogy jó szemmel néznék, hogy mégis kiválsz, de maradnál a városban. Jobb nem kockáztatni, most egy ideig legalább egy helyben maradnék. - Azért megnyugtató hallani, hogy még neked is akad, ami... vagy aki gondot okoz. És tudod mondhatni köt az orvosi titoktartás, szóval... - nyitva hagyom a mondatot. Most egyébként sem búslakodni vagyunk itt, de ha úgy hozza a sors, hogy épp beszélne valakivel, akkor meghallgatom én. Nem vagyok gyóntató pap és pszichiáter sem, sőt talán tökéletes tanácsokkal sem szolgálhatok, de hallgatni azt jól tudok és talán még egy-egy biztató ölelés is beleférhet a keretbe. - El tudom képzelni. Volt már részed valamiféle beavató csínyben? Vagy ennyire azért nem bátrak a lurkók? - emlékszem még halványan, hogy milyen voltam én is gyerekként. Néha azért az öcsémmel, amikor jól voltam szerettük borsot törni mások orra alá, megviccelni a szomszédokat, vagy csak nem gondolva a következményekkel kicserélni a sót a cukorral a konyhában. Nem hiszem, hogy el tudja képzelni, hogy valaha ilyen is voltam, nekem is rendkívül távolinak tűnik. - Meg ne fulladj nekem, mára nem terveztem újraélesztést. - csendes kuncogással figyelem, ahogy próbálja leküzdeni a félre nyelt bort. Nem gondoltam volna, hogy egy apró kérdés ilyen nagyon bonyolulttá teheti még a nyelést is számára. Nem akarom én belefullasztani az italába, csak kíváncsi vagyok. Mondhatni az én magánéletem mint mindig romokban, akkor érdekel másé. - Ez volt a korrekt válasz, de akkor drukkolok neked Jackson, megérdemelnéd álmaid asszonyát, komolyan. - mert rendes pasas, akit nem tudom, hogy ki volt, aki nem látott álmai férfijának, de hogy tuti vak volt és utólag jól meg is bánta a dolgot... abban teljesen biztos vagyok. De ha legalább már alakul a helyzet az is valami. Az persze érthető, hogy ezek után visszapasszolja a kérdést, bár legalább esetemben jóval könnyebb a válasz. - Tudod, hogy nehéz eset vagyok. Bizalmatlan és... fárasztó és túl komoly, nem erre a típusra buknak a férfiak, és persze a munka is sok. - nem azt mondom, hogy örök magányos farkas típus vagyok, de... lehet hogy be kéne szereznem egy macskát. Csak sajnos a macskák hozzám képest túlságosan rövid ideig élnek, nem biztos, hogy jó dolog az, ha tíz évente cserélni kell egy úja, mert egy ilyen kis állathoz mégis csak rendkívül tud kötődni az ember.
- A fenébe is, tudtam, hogy valami kimaradt! -csapok a homlokomra színpadiasan, aztán már korrigálom is a hibát - Akkor már zongora, egyértelműen az. A hegedű az olyan siralmasan gyászos hangú, inkább illik valami temetéshez, szerintem. szavazom meg a billentyűset, de kikérem a dokinő véleményét is - És szerinted? Nálad melyik legyen a háttérzene a naplementés tengerpartnál? -vigyorgok tovább, majd belekortyolok az italomba, mielőtt reagálnék a következő megjegyzésére. - Nem, szerencsére… bár ha úgy nézzük, hogy milyen rövid idő után találkoztunk újra, furcsa is lett volna, ha annyira megváltozol, hogy rád se ismerek. -pláne, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy vérfarkas, hisz azért ahhoz a 300 évhez képest az az 1 mondhatni, hogy semmi… Még magamból se nagyon nézek ki ilyen drasztikus változást, pedig nekem közel sem volt annyi évem kialakítani a szokásaim, stílusom… - Ó… így már egyből más a helyzet. Netalántán ez a bizonyos illető is falkatag? -érdeklődök finoman, ahogy lehalkítom egy kissé a hangom, mert igaz, nem vagyunk sokan, de sosem lehet elég óvatos az ember, nem igaz? - Pff… Hogyne akadna, még többen is. Szerintem nem létezik olyan ember ezen a bolygón, akinek egy „jóakarója” se lenne. -húzom el a szám, legyen szó akár magánéletről, akár munkáról, vagy az élet bármelyik más területén - Már nem azért, de… az orvosi titoktartás az nem csak az orvosi esetekre vonatkozik? Vagy másodállásban hétvégenként ti is besegítetek a gyóntatásban a papoknak? -vigyorodok el újból, mert igazán rendes tőle, hogy felajánlotta a lehetőséget, de azt hiszem, így is bőven eleget fárasztom a hülyeségeimmel, már amikor kénytelen elviselni, nem nehezíteném a dolgát még az egyéb magánéleti nyűgjeimmel is. - Volt, volt, persze… hogy ne lett volna! Csak úgy árat a szeretet és a törődés belőlük… -grimaszolok egyet, ahogy felidézem a délelőttömet - Igaz, egy részét nem sikerül megetetniük velem, elvégre már nem egyszer elsütöttük mi is, amikor még fiatalabbak voltunk… De azért így is akadt még olyan, ami sikerült nekik. De remélem, hamar lecseng a dolog, nem akarom ilyen paranoiásan tölteni minden napomat. -magyaráztam, miközben meglötyköltem az italomat a pohárban. Mert lehet, hogy egyszer-kétszer még vicces valami, de amikor már túlzásba viszi az ember, tizenötödszörre már inkább bosszantó. Én legalábbis biztos nem fogok nevetni rajta, ha idáig fajulna a helyzet, maximum azon, hogyan fogják végigszenvedni utána az edzést, mert hogy én sem kímélném őket ilyen esetben, az biztos. - Még úgy sem élesztettek soha újra… ez az a szájon át lélegeztetős, szívmasszázsos dolog? Mert akkor nincs ellene kifogásom… -jegyzem meg nevetve, miután sikeresen rátaláltam a hangomra a félrenyelést követően. - Hát, köszönöm. Igyekszem. -szelídül mosollyá a korábbi nevetésem a jókívánsága kapcsán, amikor pedig a saját magánélete kapcsán megint csak a negatív tulajdonságokat kezdi sorolni, csak megcsóválom a fejed. - Inkább csak egy kissé pesszimista… Senki sem tökéletes, de biztosan akadnak olyan pasik is akiknek te vagy a típusa. Tudod, komoly, szorgalmas, megbízható… munkamániás. Tudom, tudom, a betegeid tabuk, de nem próbálkoztál még valamelyik kollégádnál? Akarom mondani, egyik kollégád sem próbálkozott eddig nálad? -faggatom tovább, mert még mindig jobb és érdekesebb az ő dolgairól csevegni, mint ha a sajátjaimról kéne, az most amúgy sem épp a legfényesebb téma, és félek, a jövőben sem sokat fog javulni a helyzet vele…
Mellette tényleg nagyon nehéz egykedvűnek, vagy akár rossz kedvűnek lenni. Nekem sem megy, a mosoly már lassan letörölhetetlen az arcomról, ahogyan hallgatom a kis kifejtését a romantikus és nyálasan csöpögős randilehetőségekről. - Igazából szeretem a hegedűt, de... mondjuk a egy könnyed, dallamos gitárszóló se rossz a homokos tengerpartra a tábortűz mellé. Eszméletlenül hangulatos. Csöpögős, de... valld be, hogy hangulatos. - csak felnevetek a végére. Azért nem mondom én, hogy ha valaki valami hasonlóval rukkolna elő számomra, akkor tuti, hogy elküldeném melegebb éghajlatra. Azért mégis csak nőből vagyok, még ha sok esetben titkolom is, még nekem is vannak talán mélyen valahol romantikus kis vágyálmaim, csak hát az ember egy idő után nem álmodozik, amikor tudja, hogy az ilyesmi gyerekeknek való és soha sem valósul meg. - Pedig ki tudja! Van, amikor az emberre egyetlen dolog nagy hatást gyakorol, vagy egy valaki. - előfordul az és akkor rövid idő alatt is nagy változásokon mehetsz át, de én nem, nem lettem bohó és szórakozott. Az vagyok, aki voltam, komoly és gyakorta távolságtartó, de a munkában ugyanolyan kedves és segítőkész maradtam, mint amilyen voltam, mert mégis csak orvos vagyok, szeretek segíteni másoknak, szeretek tenni értük. - Még nem tudom, de ha véletlenül is az, akkor én nem akarok a falkához tartozni. Tudod... az illető az apám és nem akarok vele kapcsolatba kerülni. - halk sóhaj. Nem akarom elrontani az eddigi jókedvet, ezért rázom meg végül a fejemet. Ez nem a legjobb téma mostanra. Az apám... akivel ha lehet nem tudnék össze megint, mint akkor a múltban. Az azt eredményezte, hogy rövidesen elhagytam a várost, aztán még a kontinenst is. Ezt most nem szeretném megismételni. - Akkor mondhatom úgy, hogy van gyakorlatom a titoktartásban és nem csak akkor teszem meg, ha kötelező. No meg amúgy se lennek kinek kifecsegni, igazi profi titokgazda vagyok! - oh nem azért mondom én ezt, mert ki akarok húzni belőle mindenfélét, csak viccelek, inkább ez, mint az apám témája. Egy kis szórakozás kell, nekem is néha el kell engednem magamat, és kell az a mosoly is az arcnak. Más fajta izmokat mozgat meg, mint a komoly tekintet. Legalább most az is kiderült, hogy egyelőre még nem felejtettem el mosolyogni, ez mindenképpen jó dolog. - Sejtem én, hogy milyen. A gyerekek tudnak a legkreatívabbak lenni, de gondolom nehezen megy nekik, mert már neked is nagy ebben a gyakorlatod. - széles mosollyal kortyolok kicsit a randis gyümölcslevemből. Na igen, ő is volt gyerek és neki is volt edzője, gondolom ő is profin viccelt meg másokat, ha épp arra volt szükség, vagy ahhoz volt kedv. Persze gondolom az idő előrehaladtával vannak bőven új trükkök, amiket még nem ismer, de ezek is kitanulhatóak. - De azért légy óvatos, nehogy komolyabb kárt tegyenek benned a kis lurkók. - teszem még hozzá mosolyogva. Azért no a gyerekek néha még nem tudják hol a határ, vagy mik lehetnek a következmények, szóval jó, ha az ember óvatos. - Ezzel most nem leptél meg, de azért csak e miatt ne nyelj félre szándékosan. - vele együtt nevetek. Nem ő lenne, ha nem ez lett volna az első reakciója és ha jól sejtem akkor nem a szívmasszázs az, ami érdekesebbé tenné a helyzetet, hanem inkább a szájon át lélegeztetést, bár ha egyszer most valami új hölgy van a láthatáron, akkor ezt minden bizonnyal inkább tőle venné jó néven. - Oh hát szerintem két munkamániás nem fér meg együtt jól. Tudod nem sok időt töltenénk együtt, ha váltanánk egymást a dupla műszakokban, és nem vagyok én olyan, akire gyakran mozdulnak rá. Persze kivéve a jóképű sportolókat, de őket nehéz komolyan venni. - ahogy ő is tette anno, de az ember ilyesmit nem vesz azért igazinak. Kérte már meg a kezemet betegem, csak épp az volt a gond, hogy volt vagy nyolcvan éves. Az ember ilyenkor automatikusan mond egy igent és megy is tovább, hiszen csak szimpla bóknak fogható fel, ahogyan az ő ténykedését is mindig annak vettem. - De ha nagyon házasodni akarnék pár hetente egy-egy idősebb betegünk megkéri a kezemet, ne aggódj miattam. - és egyébként is jól vagyok... meg vagyok, nem kell nekem pasi. Tudom mindenki ezt mondja aki egyedül van és persze szeretne maga mellé valakit, de ha folyton vágyakozol, attól még nem lesz jobb. Majd úgyis találok valakit, ha a sors úgy akarja... vagy valami ilyesmi.
- …de valld be, valami temetési gyászfelvonulóhoz jobban illik a hangja. -fejeztem be Gäelle helyett a mondatot, mert na, legyünk őszinték; a gitárra azonban már kénytelen vagyok én is rábólintani. - Na jó, de az is a tábortűz miatt. De az is csak akkor, ha mályvacukor is van mellé, mert a tábortűz is csak akkor igazán hangulatos. -fűzöm tovább komolytalanul a gondolatmenetet, mint ha már minimum egy tengerparton sétálgatva agyalnánk azon, hogy mi legyen az esti program – pedig még csak tenger sincs a közelben, meg amik itt Alaszkában vannak… nos, nem hiszem, hogy sokan álmodoznak pont ilyesmiről. - Persze, hogyne lenne… -sóhajtok fel az újabb kukacoskodásra, extrém esetekben… De azok olyan ritkák, meg amúgy is, mennyi esélye van annak, hogy pont egy olyan ismerősünk megy át ilyesmin, akit alig egy éve láttunk utoljára? Meg egyébként is, amilyennek Gaëlle-t ismertem meg, nem tudnám elképzelni az ellentéteként… Azt meg pláne nem, hogy milyen esemény vagy személy válthatna ki ilyesmit nála, hogy ilyen rövid idő alatt változzon meg. - Ó… -bólintok lassan, amikor az apja is szóba kerül, csöppet azonban akaratlanul is felszökik a szemöldököm - Ezek szerint ő is… -vérfarkas, hagyom nyitva a mondat végét, hisz tekintve, hogy a nő hány idős, ha ember, vagy őrző lett volna, már rég nem élne. Ha viszont itt van… - Tudtad, hogy ő is olyan mint te, vagy csak most találkoztatok? Vagy honnan tudtad, hogy ő is itt van? -teszem fel az első kérdéseket, amik eszembe jutnak, hisz ezek szerint nem véletlen, de korábban nem igazán esett szó a felmenőiről. És nagyon nem mindegy, hogy akárcsak engem Naomi felbukkanása a városban, váratlanul és felkészületlenül ért, vagy már korábban is tudott róla. Mondjuk belegondolva, ha nem tudott róla, sokkal nehezebb is lehet a helyzet, hisz teljesen más egy olyan közelségét elviselni, akit 10 évvel ezelőtt ismertél, mint egy olyanét feldolgozni, akit utoljára esetleg több száz évvel ezelőtt láttál, és már rég halottnak hiszed. - Jól van, jól van, értem én. -emelem fel megadóan a kezem, ahogy finoman kikéri magának a titoktartással kapcsolatos cukkolásom, sőt… valahol mélyen még hálát is érzek, hogy ilyen önzetlenül felajánlotta a dolgot, még ha jó eséllyel nem is fogok élni vele… Annyira nem vagyok az a lelkizős típus, hála az égnek – vagy egyesek szerint inkább sajnos – másképp szoktam megbirkózni az ilyesfajta gondjaimmal. - Igen, az biztos… Bár már annyira nem gyerekek, a többségük egyetemista. -egészítem ki a korábbi mondandómat - Egész sok csoportot kaptam így hirtelen, és igaz, a fő csapat, akikkel a versenyekre is készülünk, főleg egyetemistákból és fiatalokból áll, de azért akad pár másik csoport is, akik nem annyira sportból, mintsem kikapcsolódásból választották a jégkorongot. -magyaráztam tovább, amikor pedig felmerül, hogy kárt tennének bennem a lurkók… ugyan már! - Odáig csak nem fog fajulni a helyzet. -nevetek fel jókedvűen, hogy aztán egyből le is csapjak Gaëlle kihagyhatatlan magas labdájára - Egyébként meg, egészen véletlenül akad nekünk egy sportorvosunk is, akit ilyen esetekben hívni lehet… Tudod, ha lesérül egy játékos, vagy netalántán az edző… –gondolkozok tovább hangosan, bár az hiányzik a legkevésbé, hogy egy újabb sérülést beszedjek, szerintem meg is nyúznám a kölyköket, ha nem véletlenül, hanem szánt szándékkal okoznának ilyesmit – másfelől Gaëlle is biztos oda meg vissza lenne az örömtől, hogy ismét a betegei között tudhat, és napi-, heti szinten fáraszthatom a hülyeségeimmel. - Ne aggódj, nem terveztem. Már nem egy helyen olvastam, hogy a fulladást nem egy nagy buli. -húztam el a számat, a fulladásos halálról meg már ne is beszéljünk, bár ha meghalnék, akkor már úgy is mindegy lenne, nem igaz? De fiatal vagyok én még az ilyesmihez. - Honnan tudod, ha ki sem próbálod? Lehet, hogy nem egymást váltanátok a műszakokban, hanem elintéznétek… vagy a lovagod elintézné, hogy egy műszakban dolgozhassatok, aztán szinte az egész napokat együtt tölthetnétek. Mellesleg… szerintem tök jó dolog az, amikor egy párnál a két fél ugyanazokat szereti, ugyanazok a hobbik. -jegyzem meg elmerengve, aztán egyből eszembe is jut akaratlanul, hogy akármilyen jól kijöttünk annak idején Naomival, valahol akkor is rossz volt, hogy a sport szinte minden formája felejtős volt, ha kikapcsolódásról volt szó – mert annak jó eséllyel kórház lett volna a vége, azért meg egyikünk sem rajongott volna különösebben, nem még valami gipszért, műtétért, vagy egyéb kellemetlenségért, csak mert amilyen kétballábas tudott lenni, úgy is összetörte volna magát. Mi az, hogy tudott? Még mindig az, legalábbis amilyet hasalt a Krónikák Termében előttem… - Na, szépen vagyunk… Ezt megjegyeztem. -csóváltam a fejem, mármint nem a jóképűre, hanem hogy nem lehet komolyan venni minket - Bár igaz, mellettük tényleg nem rúgok labdába. -mert a korkülönbséggel aztán tényleg nem lehet felvenni a versenyt - Azért remélem, meghívót még küldesz, ha végül igent mondasz valamelyiküknek. -tettem hozzá vigyorogva, mielőtt belekortyoltam volna az italomba, nehogy már kiszáradjon a torkom, ha ennyit beszélek.
- Jól van, jól van, akkor ezennel megszavazzuk a gitárt, meg a tengerparti tábortüzet is. Minden létező giccs fel lesz sorakoztatva. - és olyan jó szirupos lesz majd az egész. Na igen nem vagyok egy rendkívül romantikus alkat. Nem mondom, hogy nem is vágyom rá, de hát tudjátok, sokkal egyszerűbb valamire azt mondani, hogy nem szereted, mint bevallani, hogy igen és csak vágyakozni rá, miközben úgy sem kaphatod meg. Akkor már inkább elfogadom a tényt, hogy magányos farkas vagyok, és nem gondolkodom azon, hogy milyen szép és jó lenne, ha ez változna és valaki gitárszólós tengerparti tábortűzezésre vinne el. A dolog teljességgel lehetetlen és esélytelen. A kellemetlenebb téma utáni kérdésre először csak tétován és lassan bólintok. Na igen... az apám vérfarkas, az apám orvos, mint én, vagy én mint ő... túl sok mindenben hasonlítunk egymásra, miközben én minden áron próbálom magamat távol tartani tőle. - Igen, ő is. - mondom ki végül szavakkal egy röpke sóhaj kíséretében. Hát igen... érdekes egy családunk van szó se róla, ezt én sem tagadom. Csak sajnos az érdekes rendkívül ritkán von maga után boldogat... vagy ne adj isten szépet, tökéleteset. - Azt tudtam, hogy ő is olyan, mint én. Pár... évtizede tudom már, csak épp... reméltem, hogy nem lesz itt és nem futok vele össze mondjuk... soha többé. - tétován vonom meg a vállamat. Hát igen nem vagyok oda az apámért és megbocsátani neki iszonyatosan nehéz. Magunkra hagyott, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, csak mert elveszített anyát. Mi is elveszítettük! Tudom... az apám, hibázott és szeretne újra az apám lenni, de nekem nem olyan könnyű ezt így elfogadni, és így kezelni. Nekem... rettenetesen nehéz megpróbálni szeretni valakit, akire nem is emlékszem a régi életből, aki akkor ment el, amikor még alig nőttem pár évet és aki sose volt ott, amikor szükségem lett volna rá, amikor éveken keresztül szenvedtem. - Akkor ők már érettebbek és érettebben is gondolkodnak, ha jól sejtem. - bólintok egy aprót. Oh hát persze nem is gondoltam én komolyan, hogy tényleg kárt tennének benne, inkább csak viccnek szántam a dolgot. Egyébként is jó dolog lehet fiatalokat oktatni. Pár évtizede én is kipróbáltam legalább egy időre a dolgot, gyakornokként az egyetemen még New Yorkban, elsősökkel foglalkozni. Meg volt a maga varázsa, tényleg kellemes volt. Az ember egy kicsit többnek érzi magát akkor, ha átadhatja a tudását valaki másnak, ha tudja, hogy mindaz, amit megtanult nem volt felesleges, vagy hiába való, tényleg volt értéke. - Végül is igaz, a te kezelésedben egyébként is már nagy gyakorlatom van. És a lábad nem szokott már fájni? - azért a kezdeti széles mosoly kicsit komolyabbra vált, amikor az utolsó kérdés elhangzik. Hát no mégis csak én raktam össze a lábát, érdekel, hogy mennyire végeztem jó munkát, vagy hogy mennyire volt a gyógyulás teljes. Időnként sajnos ilyen erőteljes sérüléseknél meg van rá az esély, hogy valami még évekkel később is eljöhet és nem is csak az orvos hibájából, egyszerűen a szervezet sem képes mindent megoldani és regenerálni, főleg ha az ember nem vérfarkas. - Szóval... a közös hobbink az emberek foltozása, a vér szeretete... világos. - röpke nevetés, mert persze csak viccelek, hiába igaza van. Egy kolléga nem lenne rossz, na persze aki hasonlóan munkamániás, mint én, bár kérdés, hogy mennyire lenne egy olyan kapcsolat használható, ha folyton a gyógyításnak szentelnénk az időt egymás helyett. - Tudod egy kicsit... tartok is ettől. Nem vagyok jó az effélében és egyébként is mi van akkor, ha ember, aki próbálkozik nálam, aki ebből az egész mi kis zűrös életünkből semmit sem sejt. - hát igen nem könnyű, ha vérfarkas vagy. Tetszik egy pasi, randiztok, aztán egy idő után beadod neki a keserű pirulát, hogy egyébként át tudsz alakulni egy bundás vadállattá, aki ha akarná, akkor se perc alatt darabokra tépné? Kétlem, hogy efféle vallomásra vágyna bárki is az első, vagy akár a sokadik randin. - Esetleg, ha már kiválasztottam melyik lovagomnak adom a kezemet a következő... tíz évre, ami neki van. Ejj... ez nem volt szép. - és mégis kibuggyan ez röpke kuncogás. Jól van no, nem szép dolog viccelni a korral, de tény és való, hogy a legtöbb esetben idősebb betegek szoktak felém efféle ajánlattal nyitni, tudom jól, hogy szimplán viccelődésből, meg is lepődnének, ha hirtelen kapnának egy igent a részemről... mármint valódit, mert olyan viccből odavetettet mondtam már, de azt sosem lehet komolyan venni.
Emelem poharam Gaëlle végszavára a képzeletbeli giccsparádé kapcsán, csak az ilyenektől mentsenek meg a jövőben az égiek és már boldog leszek. Valahogy most jobban érdekel az, hogy mi újság a kedvenc dokim háza táján, mint hogy a saját dolgaimról kelljen beszélni – pláne, hogy eleve nem sokat tudok a családjáról. Apró bólintással reagálok amikor megerősíti a feltevésem, ahogy arra is, hogy nem ez az első viszonttalálkozásuk… Mindenesetre úgy tűnik, nem épp a legjobb a viszonyuk, így nem is erőltetem különösebben a témát, hisz nem azért vagyunk itt, hogy elrontsuk a másik kedvét azzal, hogy jobbnál jobb témákba gyalogolunk bele szép sorjában… - Jah, többségében mondhatni. Meg kreatívabbak a beavatási szivatások terén… -sóhajtok, hisz egy csapat általános iskolás aligha fog csavarokat meglazítani az edzői padon, vagy poénból tönkretenni a felszereléseket. De ez van, ezt kell szeretni… Minden korosztálynak megvannak a maga előnyei és hátrányai, ha a sportot nézzük. - Mondhatni, nagyságrendekkel jobb a helyzet ahhoz képest, mint amikor a műtét után mankóval bicegtem hetekig. -hisz már egyáltalán nincs szükségem rájuk, sőt… szerintem nem is igazán lehet észrevenni a járásom alapján, hogy nemrégiben milyen balesetem volt - A frontokra még érzékeny egy kissé, nem tudom, az el fog-e múlni egyáltalán valaha… -húzom el a szám, majd Gaëlle-re nézek kérdő tekintettel, hisz ő az orvos, gondolom jobban képben van az ilyesmikkel - Egyébként folyamatosan próbálkozok, tesztelgetem, hogy mennyit bírok vele, és ha nem is a leggyorsabban, de azért javul az állapota. Pár órányi edzést már minden gond nélkül bír, igaz, ha megerőltetem, azért még érzem, hogy nem teljesen okés. Ja, és mielőtt el nem felejtem – büszke lehetsz rám, még csak múlt héten érkeztem, de már le is csaptam egy helyi gyógytornászra a gyógyulás érdekében! -újságolom derűsen még akkor is, ha csak mint szükséges rossz, gondolok ezekre a tornákra. - Hát nézd, kinek mi… -nevetek én is vele, igaz, elég morbid oldaláról közelítette meg a dolgot, de végül is… akadnak családos emberek a patológusok meg sírásók között is, aztán azok se éppen túl szívderítő szakmák, nemde? - Ó, csak gyakorlás kérdése és jó leszel. -jelentem ki magabiztosan, hisz kevés olyan dolog van a világon amin ne segítene a gyakorlás… sportban pláne - Tudod, van is az a mondás, hogy a siker kulcsa 1% tehetség és 99% gyakorlás… -vigyorodok el, de ettől függetlenül a mondandója végével kénytelen vagyok egyetérteni. - Oké, ez mondjuk igaz… De azért olyanok is akadnak bőven, akik ismerik a mi kis zűrös világunkat. -kontrázok rá a dologra, igaz, pont én beszélek… Bria is „csak” ember, és elképzelésem sincs, hogy ha aktuálissá válna a későbbiekben, hogyan tálalnám neki ezt az egész őrző-vérfarkas-mágia dolgot, de… ennyire nem is akarok még előre rohanni, hisz addig még annyi minden történhet! Egyelőre elég a jelen dolgai miatt aggódni, azokból is van bőven. - Ez tényleg gonosz volt. -csóválom a fejem komolyan, bár a végére én is elnevetem magam, jelezve, magam is csak cukkolásnak szántam, de ha már cukkolás, akkor miért ne lehetne folytatni? - Lebuktál. Ezek szerint tényleg az idősebb pasikra buksz. De hogy az ilyen idősekre… -teszem hozzá tettetett csalódottsággal, majd ha nem róla lenne szó, még hozzá tenném, hogy végül is… pénzszerzési lehetőségnek nem utolsó taktika lenne, de vagyok olyan jólnevelt és inkább meg sem szólalok. - Jut eszembe… egyébként itt laksz a városban? Vagy a környékről jársz be? Csak hogy tudjam, ha lesérülnék, mennyi időn belül látlak viszont. -komolytalankodok tovább, eszem ágában sincs megsérülni, bőven elég a lábsérülésem is – igaz, sajnos a sportban ez sosem kívánságműsor – No meg a kihagyhatatlan kérdés… A híres-neves északi fényt már volt szerencséd megtekinteni? –vándorol a tekintetem a plafonra, ahol szintén az Aurora Borealisra emlékeztető fényjáték látható. Úgy tűnik, az itteniek tényleg büszkék rá, meg arra, hogy ilyen hideg helyen élnek és próbálnak minden eszközt megragadni, hogy tovább népszerűsítsék a turisták szemében.
Az apám... hát igen, nem pont az a téma, amiről szívesen beszélek, sőt... egyáltalán nem szeretek beszélni róla. Az apámtól a legjobb lenne távol tartani magamat, ha lehetne akkor egy életre, de ez sajnos egyáltalán nem megy ennyire könnyen. Itt van és valahol a lelkem mélyén talán igen szeretném, ha az apám lenne, de közben az, hogy megbocsássam neki, amit tett, hogy elhagyott minket, mert nem tudta kezelni a helyzetet... hát az őszintén szólva még mindig nehezen emészthető számomra. Ez egyébként is olyasmi, amit magamban kell lerendeznem majd és nem sok értelme lenne elmesélnem másnak. Vannak olyan dolgok, amikben más egyszerűen, ha akarna se tudna neked tanácsot adni. Egyszerűen képtelenség, csak te tudod eldönteni, hogy mit akarsz, az is ilyen, hogy az apámmal mi legyen. Talán majd az idő eldönti helyettem szépen fokozatosan, legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. - Akkor jó, az a lényeg, hogy már sokkal jobb a helyzet, ennek tényleg örülök és könnyen lehet, hogy jobb is lesz még ennél. - persze sokaknál megmaradnak az efféle fájdalmak később is. Egy komoly sérülésnek komoly következményei vannak, hiszen a szervezet nm tudja magát tökéletesen regenerálni sosem, kivéve persze akkor, ha egyébként vérfarkas vagy, de nem mindenkinél ilyen könnyű a helyzet. Azért én amennyire tudtam mindent megtettem azért, hogy esetében ne legyen később ilyen következmény, és hát meglátjuk a szervezete mennyire ért ezzel egyet. - Ebben az esetben tényleg büszke vagyok rád, de hát csak úgy érhetünk el kitűzött célokat, ha teszünk értük és gondolom azért jobban vágysz vissza játszani, mint a vidéki edzői poszt. - igen azért tényleg büszke a mosolyom. Jackson rendes pasi, de ettől még az a laza és kissé talán meggondolatlan típus, legalábbis amennyire én ismerem a felületi jellemét ezt láttam eddig meg benne. Persze tévedhetek is, nem tudom, hogy így van-e, de nem is számít. Az a fő, hogy igazán akarja a gyógyulást, és persze ez a kitűzött céllal együtt mindig sokkal könnyebb is. - Hm... szóval ha nekiállnék edzeni tehetség nélkül lemosnálak a pályáról akár téged is mi? - na jó ez most csak incselkedés, mert hát jó esetben azért mosnám őt le a pályáról, mert ő idősebb lenne idővel, míg én azért jobban tartom magamat, ami a koromat illeti, még ha azt az apróságot ki is zárjuk, hogy vérfarkas vagyok és ez jár bizonyos mértékű előnyökkel, mint a nagyobb erő, vagy állóképesség. Na nem mintha az lenne a legfőbb vágyam, hogy elsajátítsam a hoki alapjait. Történetesen még csak korcsolyázni sem tudok. A jég nem az én világom... vicces, hogy ennek ellenére Alaszkába jöttem dolgozni. - Azért őket nem könnyű megtalálni és jelentősen leszűkíti a kört. Lehet, hogy maradok az idősebb pasiknál. Tudod... az orvosok egyébként sem keresnek túl jól. - nevetek fel a végén, hiszen viccelek, nem vagyok egy érdekházasság párti, nem mennék hozzá egy idős pasashoz csak mert gazdag. Rájuk egyébként is hamar lecsapnak a fiatal csitrik, akik ilyen beállítottságúak, no meg az én kórházi kérőim általában még csak nem is tehetősek. Pech... kénytelen leszek egyelőre még várni a nagy lagzival, meg a dínom-dánommal. - Itt igen, nem messze a kórháztól. Úgy kerestem direkt lakást, hogy ne legyen bonyodalmas a bejárás, főleg, ha sürgős ügy miatt kellene igyekezni. - úgyhogy ő is könnyedén megtalál, ha szüksége van rám. Egyébként is, mint régen is, most is a munkámnak élek. Egy igazi elhivatott orvos életében nincs igazán munkaidő, meg pihenés, meg hétvége fixen. Ha tényleg tenni akarsz, akkor a nagy balesetek, az igazi nagy bajok nem nézik, hogy most épp éjjel kettő van és a kórházban mindenki elhavazódott és be kéne ugrania valakinek besegíteni. - Tudom, hogy rémes, de... még nem. Gondoltam majd eljön annak is az ideje, de most még minden időm a kórház megismerésére megy el. Te már igen? Tényleg... olyan szép? - nem is tudom végül is csak fények, természeti jelenség, de hát sok mindenre igaz ez. Ott vannak a szivárványok, azokért is mindenki oda van, pedig szimplán csak a párán így törik meg a fény. Na igen fizikával magyarázni a szép dolgokat sosem volt értelme. Ami szép... az szimplán csak szép, ha már megmagyarázod elveszíti a varázsát.
- Ezt örömmel hallom. -mosolyodok el, még úgy is, hogy tudom, semmi biztosat nem mondott Gaëlle. Mégis… ha ő úgy látja, még van remény, hogy javuljon a helyzet, akkor az már jó hír számomra. - Persze… eddig szeretem ezt is csinálni, meg végül is, ezt tanultam az egyetemen is, de mégiscsak a játék az igazi. Mondjuk… valahol ez a mostani élet sokkal kényelmesebb, mint amikor aktívan versenyeztem. Tudod, a rengeteg edzés, az utazások, sokszor hetekig, hónapokig nem látod a szeretteidet, nincs semmi szabadidőd… gondolom, el tudod képzelni. Ahhoz képest az edzősködés azért sokkal lazább, legalábbis ilyen téren. Másfelől sokkal nagyobb a felelősség, hiszen jórészt rajtad múlik a csapat sikeressége is. -magyaráztam komolyan, mert igaz, hogy mielőbb szerettem volna magam is visszatérni a versenyszférába, de ha már elvállaltam ezt az állást, eszem ágában sincs félmunkát végezni, csak unaloműzésként bejárni, hogy addig se otthon üljek, amíg gyógyulok. - Hát… tekintve, hogy mennyivel gyorsabb és erősebb, vagy mint én… Nem lepődnék meg. -vigyorodok el a kérdése hallatán, de aztán tovább fantáziálok a dolgon - Bár, ha szerencsém van, és nem tudsz jégkorizni, akkor egész jók az esélyeim. Tényleg, amúgy tudsz jégkorizni? -kérdeztem vissza, ha már amúgy is felmerült a dolog. Nem mint ha a sportorvosok koriban száguldanának a pályára, de na… - Tényleg? Pedig azt hittem… Vagy ezt is szakterülete válogatja? -kérdezek vissza meglepetten a kérdés kapcsán, hisz tekintve, hogy milyen drága az orvosi képzés, azt hinné az ember, hogy utána vígan megélnek a tudásukból az orvosok – ezek szerint ez sem ennyire fekete-fehér… - Végül is, nem utolsó szempont, ha munkamániás az ember, nem igaz? -csóválom a fejem, magamat ismerve nekem biztos, hogy nem ez lenne az első szempontok között, ha egyszer lakást keresnék magamnak. Oké, azért ne legyen szükség napi több órányi utazásra ahhoz, hogy eljussak a munkahelyemre, de na… Akkor már inkább az legyen a szempont, hogy ne valami szórakozóhely legyen a közelben, hogy minden este részeg tinik visítoznak a környéken, meg hasonlók. - Áh, dehogy… Alig pár napja érkeztem ide. -legyintettem a kérdésére - Ha tudnád, mennyi ügyintézni-való vár még rám… te jó ég. Papírhegyek az irodában, megismerni a csapatokat akiknek majd edzést tartok, mivel a sportközpont szerződésben áll az egyetemmel, így még ott is vár rám pár látogatás, mire mindent sikerül elintézni, szóval… Egyelőre még nem volt rá időm, de ha már itt vagyok, előbb vagy utóbb mindenképp megnézem. Gondolom szép, legalábbis ha azt nézzük, hány turista meg fényképész utazik ide akár a világ végéről is, csak hogy láthassa… az ilyesmi csak nem lehet rossz vagy csúnya, nem igaz? -kérdeztem vissza, miközben szórakozottan doboltam az ujjaimmal a poharamon. Csak egy újabb, szokásos kis pótcselekvés a sok közül, ami nekem már fel sem szokott tűnni, max. ha valamelyik ismerősöm rám szól, hogy idegesítő, állítsam le magam.
Az emberi test különleges. Akkor is képes magát gyógyítani, ha az ember nem vérfarkas, de sosem ismerhetjük ki annyira, hogy pontosan tudjuk, hogy mit is érhetünk el idővel a gyógyítgatás után. Ugyanolyan sosem lesz, mint volt, hiszen ha valami eltörik, elszakad az már nem lehet újra tökéletes sosem, de lehet hasonló hozzá és ha fejleszti magát akkor biztosan elérheti azt, hogy hamarosan akár újra aktívan sportoljon, már ha egyáltalán ugyanannyira akarja, mint régen. - És gondolom jobban is kerestél sportolóként. - teszem még hozzá egy félmosollyal, bár ettől még úgy látom, hogy ő maga sem tudja, hogy melyik is az, ami érdekesebb. - Legalább már tudod, hogy ha már nem sportolsz aktívan, ha már... csúnyán mondva, de kiöregszel, akkor ezt is élvezni fogod. Addig pedig mehet a pörgés, ha már tejesen rendben lesz a lábad. - teszem még hozzá, hiszen igen talán ez a legjobb megoldás, ha a dolgokat szépen beosztja. Gondolom vannak olyanok, akik nem tudják élvezni az edzősködést, akiknek annyira hiányzik maga a sport, hogy képtelenek azt nézni, hogy más űzi azt helyettük, de ő már most megtapasztalhatta, hogy neki nem jelent ez gondot, szívesen tanítja a fiatalabbakat. Ha eleve tart is tőle, hogy esetleg nem tanítja őket jól akkor biztos, hogy jól végzi a munkáját, lelkiismeretesen. - Nem, nem tudok, úgyhogy az erő és a gyorsaság maximum annyit érne, hogy erősebben és gyorsabban esnék el, de legalább gyorsabban gyógyulnám be a sérüléseket. - nevetek fel röviden, hiszen tényleg ez a helyzet, ennyi előnye van a vérfarkasságnak. De az biztos, hogy őt nem tudnám lekörözni. Láttam én már azért jéghoki meccseket és ott olyan mozdulatok vannak, amiknek én már a látványától is fájdalmat érzek a hátsómban. Szerintem már az első pillanatban esés lenen a vége, ha jégre kerülnék. Jó ötlet volt Alaszkába jönni nem igaz? Korizni nem tudok, a síeléssel se próbálkoztam soha, pedig itt hideg és hó bőven van. - Nem mondom, hogy rosszul, de hát egy sportolóhoz képest... De tudod nem a pénz számít. -a széles mosolyomból látszik, hogy igazából tényleg nem érdekel különösebben, hogy mennyit keresek. Nem fontos, az a lényeg, hogy jól érezzem magamat abban, amit csinálok, nem az, hogy mennyit fizetnek érte. Szeretek gyógyítani, szeretem a munkámat és ez a lényeg. A szavaira csak bólogatok, miután kortyoltam kicsit az italomból. Na igen választhattam volna valami ütősebbet is, de ahhoz most tényleg nem volt sok kedvem és jó ez így, legalább biztos, hogy még véletlenül se száll a fejembe az alkohol. Amúgy is ki tudja, hogy mikor hívnak valami fontosabb ügy miatt. - Ismerős állapot. Át kell vennem jó néhány ügyet a kórházban és minden átolvasni nem a legegyszerűbb feladat, arról már nem is beszélve, hogy meg kell ismerni a kollégákat, kivel lehet jól összedolgozni és kivel nem, szóval teljesen átérzem a helyzetedet. De egyszer biztosan megnézem, ha már itt él az ember ezt kétlem, hogy ki lehetne hagyni. - főleg ha olyan sokan jönnek miatta. Engem mondjuk a dobolása cseppet sem zavar, nem szoktam ilyen téren szőrszálhasogató lenne. Igazából engem azt hiszem könnyen elviselne egy pasi, nem vagyok egy kimondottan kötekedő alkat és nem zavarnak mások szokásai sem, bár az is tény, hogy nem is éltem még együtt soha senkivel sem, hogy ezt megtapasztalhassam. Lehet, hogy a valóságban már nem viselném ennyire jól a dolgot és hosszú távon én is szólnék a dobolás, vagy bármi más miatt, ami zavar.
- Mikor hogy. -vonok vállat a feltevésére, hisz azért a sportvilágban is elég változó, hogy ki mennyit keres… függ ugyebár a csapattól, a szinttől, a tapasztalattól, egyéni megállapodástól, teljesítménytől, szóval ez sem éppen fekete vagy fehér - De még az a legkevesebb… Ha csak a pénz hajkurászása lenne az egyetlen célom, akkor brókernek mentem volna és maradok New Yorkban a Wall Streeten. -legyintek vigyorogva, hisz cseppet sem erről van szó… na jó, azért az sem utolsó, ha nem kell a pénz miatt aggódnia az embernek, de az elsődleges sokkal inkább a játék szeretete, amiért végül a jégkorong mellett döntöttem évekkel ezelőtt. Francokat… van annak már két évtizede is! Öregszem… - Valóban valami hasonló volt a terv… a legtöbb sportoló végül úgy sem tud elszakadni a sporttól, aztán vagy edzőként, vagy valami sportriporterként, vagy hasonló területen folytatja a karrierjét. Amúgy meg kikérem magamnak, én nem fogok megöregedni, örök fiatal maradok! -jelentettem ki komolytalanul, bár én is jóval akarom felvenni a versenyt ilyen téren, pont egy vérfarkasnak mondom? Szerintem még 100 év múlva is jóval fiatalabbnak fog tűnni, mint amilyen én leszek, ha megélem. - De visszatérve az eredeti témához, ha összejön, akkor még egy pár évtizedet mindenképp szeretnék visszatérni a játékhoz, hacsak nem szól közbe az élet ismét valahogy, utána meg már csak azért sem árt visszavonulni, mert… mert akárcsak nálatok, nálunk is gyanús az, ha valaki lassan öregszik. -utaltam a vérfarkasokra és az őrzőkre, hisz Gaëlle azon kevés vérfarkasok közé tartozott, akik tudtak az őrzői kilétemről. Informátor lévén nem szokásom nagydobra verni, de itt már csak a kezelés miatt sem akartam titkolózni, hisz az hiányzik legkevésbé, hogy azért legyen valami gebasz a lábammal, mert ő így gondolta a kezelést, az őrzők meg másképp. Na, azt már nem… - Hát, nézd… még jó, hogy van olyan ismerősöd, aki ért hozzá. -emeltem fel a kezem, jelezve, hogy én lennék az - Igaz, a totál kezdőket nem én tanítom, hanem van egy másik kolléga aki velük foglalkozik, de ha szeretnéd, akkor megtaníthatlak. Ha nem is jégkorongozni, de korcsolyázni, egész kellemes kikapcsolódás, pláne itt fenn, északon. Amúgy is azt szokták mondani, hogy a nőknek jobb az egyensúlyérzékük, szóval… - a többit úgy is tudja, hogy hol talál, vagy ér el, ha mégis kedvet kapna hozzá. Azok után, amennyit segített nekem, ez a legkevesebb, amivel viszonozhatnám. - Persze, tudom… ha az számítana, akkor most együtt brókerkednénk. Ennyi. -tettem pontot az i-re, hisz azt már az elejétől kezdve sejtettem, hogy nem ez volt a fő motiváció, amiért a szakmát választotta. Akárcsak nálam, annyi különbséggel, hogy nála a gyógyítás ez a szenvedély… - Hát, mindenesetre kitartást hozzá. Vagy jó szórakozást, vagy nem tudom, mi szokás ilyenkor… de úgy hangzik, ez sem két napba fog telni. Egyébként… így, amennyire időd és alkalmad volt megismerni őket, milyennek találod a kollégáidat? Vagy úgy magát a munkát, munkahelyet? - abban biztos vagyok, hogy szakmai téren nem okoz gondot neki helytállni, bár nem tudom pontosan, mióta foglalkozik orvoslással, de tekintve, hogy vérfarkas, gondolom jóval több tapasztalattal rendelkezhet, mint egy átlag orvos.
Teljesen jogos és egyébként sem úgy ismertem meg Jacksont, mint aki kifejezetten pénzéhes típus lenne, azt viszont már régen is láttam rajta, hogy a sport a mindene. Nem is tudná csak úgy abbahagyni, sőt abban is biztos vagyok, hogy ha véglegesen le kell tennie majd a stafétát az nehéz lesz. Gondolom minden sportolónak nehéz, még ha vannak is ennek a feje életnek hátulütő a sok utazás, meg a stressz teszem azt. De az ember, amit szeret azért sok mindent vállal, mint egy orvos, aki két műszak után, ha még áll a lábán, akkor a harmadikat is viszi, ha súlyos eseteket szállítanak be és nincs elég orvos... én csak tudom, hogy milyen valami iránt igazán rajongani. - Jól van, jól van! Örök fiatal maradsz. Akkor úgy fogalmazok, hogy... jobb lesz az edzői élet, ha netán az a bizonyos Nagy Ő meghódít és miatta már nem akarsz sokat utazgatni. - mosolyogva javítom ki az előbbi apró kis bakit. Ennyi az egész. Ha egyszer valaki fontossá válik, akkor már nem akarsz távol lenni tőle, legalábbis... gondolom ez így működik. Nekem még az igazán nagy érzelmekben nem volt részem. Volt aki igazán fontos volt, mind eltűntek az életemből. így azért nehéz ragaszkodni valakihez... fájdalmassá válik, ha túl sokat csalódsz, és könnyebb lesz felhúzni a pajzsodat... védeni magad, hogy ne fájjon újra. - Amennyire én értek a sporthoz nem is lenne jó, ha hamar hagynád abba, bőven van még benned, amit ki lehet játszani. - vagy a jó ég tudja hogyan is kellene ezt megfogalmazni, de szerintem tehetséges. Minden bizonnyal azért a csapata is hiányolja őt, ha mondjuk tényleg olyan jól játszott, mint amikor egy jó orvos is fontossá tud válni a kórháznak és megérzik a hiányát. - Végül is ha már edző vagy kísérletezhetsz rajtam és ha engem meg tudsz tanítani akkor már minden menni fog! Egyébként is azt hiszem Alaszkában élni úgy, hogy nem értek semmiféle téli sporthoz nagy szegénységi bizonyítvány nem igaz? - ha netán valakinek elmesélem, hogy se korcsolya, se síelés, sőt még hóember építésben sem vagyok a toppon, talán a hóangyalka még menne... biztosan meglepődnének, hogy miért jöttem ilyen hideg vidékre. Jackson pedig nem hiszem, hogy olyan tanár lenne, aki úgy tanít, mint a rossz úszómester, hogy bevág a két méteres vízbe, hogy maradj fenn a tetején, bár biztos, hogy így is lesznek majd jócskán eséseim és majd igyekszem nem lerántani őt is, mert kettőnk közül még mindig én gyógyulom be gyorsabban a kék-zöld foltokat. - Oh nem, mire teljesen felveszem a fonalat az jó eséllyel pár hét, főleg hogy van ahol érdemes a kórelőzményeket is azért átolvasni. Mostanában biztos, hogy nem fogok regényeket falni esténként unalmamban. - mosolyogva rántom meg a vállamat, mert amúgy nem mintha sokat olvasnék úgy egyébként. Mert eddig se volt rá túl sok időm. Majd egyszer... talán, ha erre rászánom az időt, de egyelőre még nem tudom, hogy ez mikor jön majd el. - Kellemes, határozottan jó hely, és úgy érzem a kollégák is kedvesek, akikkel eddig beszéltem. A mentősök is odafigyelnek, eddig semmi rosszat nem tapasztaltam, úgyhogy ha bármelyik fiadnak sérülése lenne biztos, hogy jó ellátást kap majd. - de persze reméljük, hogy ilyesmire nem kerül sor. Az soha sem jó, ha valaki lesérül, főleg egy fiatal, bár ők még jóval gyorsabban jönnek azért helyre, de mégis csak az a jobb, ha egészségesen vihetik végig a sportkarriert, bár ez gondolom nem túl gyakori. - Egyébként neked a költözés miatt nem hiányoznak a barátok? Vagy a kapcsolat megmaradt arra az esetre, amikor majd visszatérsz? - igazából nem ismertem annyira jól régen, hogy tudjam mennyire voltak a barátságai mélyek, vagy felületesek. Ami nem elég mély az ilyen távolságnál biztos, hogy szépen kifakul, mert ha nincs meg a napi kapcsolat akkor lesznek mások, akikhez az ember közelebb tud kerülni és azért telefonon megbeszélni mindent nem ugyanaz.
Az örök fiatalság jóváhagyására csak diadalittas vigyor kúszik a képemre, hogy aztán alig néhány pillanattal később le is hervadjon a képemről, ahogy megint szóba kerül az a bizonyos nagy Ő. Nem bírom megállni hogy emeljem a plafon felé a tekintetem… most komolyan megint itt kötünk ki? - Ne kezdd te is, könyörgöm… eleget hallgatom a nagyanyáméktól, hogy a rokonságban ennyi idősen már mindenki házas volt, meg hol hány gyerek volt… én meg, mint a család fekete báránya, taposom az utat a húgomnak, aki szintén nem töri össze magát ilyen téren. Kár, hogy én vagyok az idősebb, aztán mindenki engem talál be a kérdésekkel, nem őt… -csóválom a fejem, de nem is ragozom tovább a dolgot, inkább iszok… Mint ahogy pár perccel ezelőtt azt már Gaëlle kifejtette, hogy miért nehéz orvosként a párkeresés, úgy sportolóként is elég sok nehezítő tényező akad… például, ki szeretne egy olyan párt magának, aki minden évben pár hónapig szinte csak aludni jár haza? Vagy még azt sem, ha épp versenyszezon van… Kicsit nehéz lenne összehangolni a mindennapokat, az biztos. Lehet, hogy ha rátalálnék a nagy Ő-re, tényleg inkább szívesen maradnék mellette, lemondva a sportolói hivatással járó folytonos utazgatásról, csak annyi a bibi, hogy amíg ez a helyzet áll fenn, addig elég problematikus a dolog, arról nem is beszélve, hogy nagyságrendekkel egyszerűbb az ember élete, ha egyedül van, és nincs más, akihez alkalmazkodni kell. Hát, ez már csak egy ilyen szakma. - Köszönöm. Nem is szeretném ilyen hamar abbahagyni. -felelek a szavaira, hisz valahol mindig jóleső érzéssel tölti el az embert, ha elismerik. Az meg már más téma, hogy az egy dolog, hogy én nem szeretném abbahagyni… majd meglátjuk, a sors meg a sérülésem hogyan bírálja felül a terveimet. - Valóban tiszta szégyen. Nem is értem, miért állok még szóba veled egyáltalán… -csóválom a fejem vigyorogva, de aztán komolyabbra fordítva a szót, folytatom - Egyébként viccen kívül, tényleg komolyan gondoltam. Ha kedvet kapnál a korizáshoz, csak egy szavadba kerül. Aztán meglátjuk, mire jutunk. –mert próbáltam én már korábban mást is tanítani, igaz, akkor még nem is sejtettem, hogy valaha edző leszek… meg nem is ment túl sok sikerrel, úgyhogy én sem erőltettem a dolgot. - Pár hét? Te jó ég… tényleg jó sok akta várhat rád. Ez amúgy hogy megy? Az összes aktuális beteg papírjait átnézed legalább egyszer, hogy képben legyél, vagy csak azokat, akik kimondottan hozzád tartoznak, vagy… csak az érdekesebb, esetleg komplikáltabb eseteket? Vagy mi alapján szelektálsz? -kíváncsiskodok tovább, mert egyrészt ne csak az én munkámról beszélgessünk, másfelől nem vagyok orvos, viszont mindig is érdekelt, hogy más szakmáknál mi folyik a színfalak mögött, amire nekünk, civileknek nincs rálátása. Egy-egy jéghokiedzés is sokkal összetettebb, mint azt a nézők nagy része gondolná, gondolom az egészségügyben is sokkal többről van szó, mint amire nekünk van rálátásunk. - Ezt azért megnyugtató hallani, bár remélem, hogy egyhamar nem kell egyik játékos miatt sem felkeresni titeket. Egy baleset sosem szerencsés dolog. -sem annak aki elszenvedi, sem a csapatnak, aki így elveszít egy játékost, sem az edzőnek, aki szervezhet-tervezhet újra mindent… - De, hogyne hiányoznának? Igaz, hogy többnyire mindig az aktuális csapatomból voltak a barátaim, szóval a többséggel napi szinten találkoztunk. Meg hiába a sok utazás, eddig mégiscsak New Yorkban éltem, szóval nem volt túl nehéz leszervezni, hogy néha összefussunk valahol, elbeszélgetni egy sör mellett, vagy együtt nézni valami meccset. Most, hogy Alaszkába jöttem… hát, jó kérdés… nem hiszem, hogy hosszas telefoncsevejeket fogunk ejteni a srácokkal. Majd elválik, gondolom. Igyekszem itt is barátokat keríteni. -próbáltam kifejteni egy kicsit a dolgot, nem tudom, ezzel mennyire sikerült kielégítő választ adnom Gaëlle kérdésére. - Te hogy kezeled az ilyesmit? -kérdeztem azért vissza, biztos ami biztos, hátha akad valami jó tipp a tarsolyában ilyen helyzetre, lévén, nekem még egész új volt.
Nem tudok megállni egy széles mosolyt, amikor ennyire zokon veszi a kis viccelődésnek szánt megjegyzésemet. Nem volt ez komoly, én legalábbis cseppet sem szántam annak, de hát nem tudhattam, hogy a már más is húzta eddig ezzel. Mondjuk érthető, főleg ha nagyszülőkről van szó, ők nagyon várni szokták az unokát, legalábbis így hallottam, hiszen saját tapasztalatom nincs. Az apám kétlem, hogy valamikor is unokákról álmodott, főleg hogy vérfarkas vagyok, nekem még csak esélyem sincs arra, hogy valaha is legyen, amúgy is minek? Egy ilyen világba botor lélek az, hogy gyereket akar szülni. - Jól van, jól van, meg ne egyél! Nem piszkállak akkor ilyesmivel, ígérem! - Nagy Ő téma tehát tabu, megjegyeztem, bár igaza van és a kiakadása is végül is jogos. Az ember döntse el maga, hogy mikor akar megállapodni, meg mikor akar gyereket, nem jó az, ha valaki rá akarja erőltetni a dolgot, meg egyébként is sportoló és ha visszamegy ténylegesen aktívan csinálni, akkor meg főleg nehezebb lesz megoldania ezt a fix család dolgot, ismerkedni pedig nem egyszerű, ha az ember sportoló, no meg, ha sokaknak kelti fel a figyelmét és minden bizonnyal nem kevesen gondolják azt róla, hogy esetleg csak felületesen áll a nőkhöz. Na persze nem tudom, hogy ez mennyire van így, lehetséges, hogy igazából romantikusabb jellem, de a jó ég tudja, ilyen mélyen azért nem ismerem. - Ez esetben főleg drukkolok neked. Bár nem értek hozzá, de úgy tudom, azért nagyon is jó voltál igaz? - nem vagyok én e téren profi, de úgy hallottam másoktól, hogy azért nagyon is jó játékos volt, vagyis most is az, csak még rendbe kell hoznia a rendesen a térdét, és akkor visszarázódik majd. - Szívesen! Végül is mindent ki kell próbálni egyszer, a korizást is, ha már ilyen hideg vidéken élek épp. Maximum, ha feladod és úgy érzed teljesen alkalmatlan vagyok rá, akkor bátran add a tudtomra. - nem vagyok sértődős típus és amúgy is tudom magamról, hogy az egyensúlyérzékem nem a legtökéletesebb, de gondolom azt is lehet fejleszteni, ha az ember próbálkozik. Biztosan van erre mód, vagy vannak mindenféle technikák, amikkel még a magamfajta gyakorlatlanok is fejlődni képesek. - Tudod vannak folyamatban lévő ügyek, meg régiek is, akikkel jó képben lenni, hogy ne akkor kelljen átnézni, amikor betoppannak, de főleg azokat nézem át, amik hozzám tartoznak, amik az elődöméi voltak, vagy ha valakiről tudom, hogy kontrollra jön. - na igen mindet még sem nézhetem át és szelektálni is határozottan nehéz lenne, de majd meglátjuk, hogy mennyire látom át az egész kis kupacot. Nem elég sok és persze mindent meg is kell jegyezni, nem elég csak átolvasni őket. Aki eleve benne volt az ügyekben könnyebben jegyezi meg, idézi fel, de nekem minden új, időbe fog telni, és még biztos lesz olyan is, amit utólag pluszban át kell néznem, de ez ezzel jár. Megszoktam már, egészen gyakorlott vagyok kórház váltás terén. - Hát persze, az orvosokban az a jó, ha nincs rájuk szükség. - mosolyodom el. Ez jellemzően az a szakma, ahol annak kell örülni, ha kevés a munka, mint a tűzoltók, vagy a rendőrök. Minél több a feladatunk az annál rosszabb másoknak és nem azért, mert akkor nincs pihenés, hanem mert több a beteg, az pedig soha sem jó. -Az a lényeg, hogy itt is felépítsd az életedet, és biztosan menni fog. Lássuk be... könnyen barátkozol, vagy csak akkor megy jobban, ha a másik fél körbeudvarolható nő? - azért tudok én is egy kicsit mosolyogni, elengedni magamat, még arra se volt szükség hozzá, hogy bort igyak. De én eddig így láttam, nem az a zárkózott típus, mint mondjuk én, nekem sokkal nehezebb kapcsolatokat kiépíteni, meg hát gyakran költözöm, így még esélytelenebb. - Oh hát nekem könnyebb, tudod.... inkább csak nem alakítok ki mélyebb kapcsolatokat és akkor nem jelent problémát a gyakori költözés. - finom vállvonás. Na igen a vérfarkas élet magányos, ha nincs melletted egy másik, aki sokáig él, vagy nem vagy egy falka tagja, én pedig egyikkel sem büszkélkedhetem. A legjobb időszakom egyértelműen az volt, amikor ott volt mellettem... Ő is... aztán elment, lelépett, mint az apám egy árva szó nélkül. Hát csoda, ha nem alakítok ki mély kapcsolatokat?
- Nyugi, eszem ágában sincs… Nem szoktam farkasokat enni. -szusszanok, miután veszi a lapot. Nem akartam én megsérteni még véletlenül sem, egyszerűen csak néha már az agyamra tud menni, hogy mindenki ezzel fáraszt, és hajlamos vagyok kissé ingerültebben válaszolni, mint az illő lenne. - Egész jó. -feleltem, mert most mit álszerénykedjek? Azt hiszem, egész jó teljesítmény, hogy ilyen fiatalon a két legnagyobb hokis díjat már magamnak tudhatom, ellenben… - De a csapatom is nagyon jó volt, akárcsak az összhang. Nélkülük nem hiszem, hogy tudtam volna hozni ezt a színvonalat, tudod… a jégkorong mégiscsak csapatjáték, és hiába lenne valaki jó szólóban, ha képtelen megtalálni a közös hangot a többiekkel, akkor semmit sem ér az egész. -magyaráztam, hisz itt elég volt egy embernek kiesnie, lemaradnia, vagy rosszul teljesítenie, az az egész csapatot lehúzta. És fordítva is igaz, ha sok jó játékos volt a csapatban, akkor önkéntelenül is magukkal húzták a többi játékost, és szerencsémre még az egyetem elején sikerült bekerülnöm az egyik legjobb csapatba – volt is mit tanulnom tőlük, jobbat szerintem nem is kívánhattam volna. - Ó, emiatt ne aggódj, ami a szívemen, az a számon. Meg egyébként sem szokásos hamis ábrándokba ringatni senkit… Előbb vagy utóbb úgy is kiderülne a kegyes hazugság, úgy meg sokkal jobban fáj, ráadásul az elvesztegetett időért is kár. -lehet, hogy nem épp a legfinomabb módszer, de legalább őszinte. A mai világban már az is valami, nem? Cserkész becsszó, legalább többnyire igyekszem tapintatosan közölni az ilyesmit, ne úgy, hogy a másik egy hétig zokogjon otthon miatta, lerombolva a maradék önbizalmát is. Amikor mesélni kezd, hogy milyen szempontok alapján válogat az olvasásra váró akták között, csak bőszen bólogatok, ha azonban sikerül kiszúrnom a nagy jövés-menés közepette egy pincért, akkor nem vagyok rest inteni neki, majd egy újabb kört rendelni. Oké, hogy nincs olyan nagy kánikula idebent, de jobb úgy csevegni, hogy egy-egy téma között van mit kortyolgatni, és már elég rég itt ülünk ahhoz, hogy az első pohár fenekére nézzünk. - Na igen… Az a jó, ha nincs szükség rá, de ha bármi baj van, akkor jobban örülünk nektek, mint bárki másnak… -vigyorodok el, elvégre mégiscsak nagyon specifikus terület, és nem valami olyan, mint mondjuk a… pék. Nincs a közelben, akkor sütök magamnak kenyeret, csak utána olvasok, hogy hogy kell, ez azért attól jóval komplikáltabb téma. - Ugyan már, hova gondolsz… -legyintek nevetve a feltételezésre, hogy csak a nők körül legyeskednék szabadidőmben - Amúgy jah, valószínűleg az lesz. És igen, egész könnyen sikerül megtalálni a közös hangot másokkal, szerencsére. És nem, nem csak körbeudvarolható hölgyekkel, bár tény, hogy vonzóbb lehetőség, mint a kollégákkal való sörözés. Bár… hangulata válogatja. -magyarázok, de remélem, azért sikerül leszűrnie belőle a lényeget, mielőtt azt hinni, hogy minden szabadidőmben a nőket hajkurászom… te jó ég, dehogy! - De ez nem rossz? Mármint neked… ha nincs senki, akivel mélyebb kapcsolatot alakítasz ki? Nem feltétlenül párra gondoltam, hanem… legjobb barát? Vagy valaki, akivel meg tudod beszélni a dolgokat, ha úgy hozza a szükség? Mert szép lehet ez a magányos farkas lét, de nehéz az, ha senkivel sem tudod megosztani a problémáidat. Azért akad ilyen személy az életedben, ugye?-kérdezek vissza, maximálisan átérezve a helyzetet. A Naomival való szakítás után egy időre én is nagyon durván magamba fordultam, megmakacsolva magam, senkinek sem beszélve a történtekről, de… aztán beláttam, könnyebb úgy, ha van, akinek néha kiöntheti az ember a szívét. Ne adj’ isten, még némi jó tanács, vagy vigasztalás is jár cserébe.
A mosolyomból láthatja, hogy nem vettem én ezt komolyan és főképp nem vettem magamra. Számomra is akadnak olyan témák, amiket nem viselek túlságosan jól, mindenkinek lehet ilyen, főképp ha a családja már tényleg eleget piszkálta ezzel, akkor most ne rontsuk el a hangulatot azzal, hogy még én is ide lyukadok ki igaz? - Világos, a sporthoz te értesz jobban, és mégis csak azért csapatjáték valami, mert egy ember nem tudja tudja egyedül megnyerni a meccseket. - úgyhogy ilyen téren tökéletesen hiszek neki, én azért nem értek ehhez olyan mértékben, mint ahogyan ő, ez nem is volt kérdéses. Még korizni sem tudok, ahogyan azt kitárgyaltuk, nem hogy a hoki. Kész csoda, ha tudok pár szabályt, azt is csak felületesen és főleg sejtés alapon. Például gondolom szabálytalan széttörni az ütőt az ellenfél hátán, ha nem sikerül egy gól... de ennél mélyebben sajnos nem ismerem. Remélhetőleg mivel nő vagyok és orvos is, elnézhető nekem a dolog nagyjából. - No meg gondolom azért itt bőven látszik, ha valaki alkalmatlan rá, mondjuk ha már sokat estem a jégen, akkor talán még nekem is világossá válik, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük, túl sok lesz a kék-zöld folt. - amiket persze én gyorsabban regenerálok, mint mások, de attól még ugyanúgy fáj a keletkezésük, úgyhogy ha sok lesz belőlük, akkor magamtól is rájövök majd, hogy nem kell a dolgot túlságosan erőltetni. Azt pedig azért tényleg nem nézem ki belőle, hogy úgy a lelkembe gázolna a véleményével, hogy abból már fel se nagyon tudjak állni többé, ő azért nem olyan, no meg ha így lenne, akkor biztosan nem mondhatnánk jó edzőnek. - Az biztos, de azért remélem, hogy ilyen okok miatt nem találkozunk majd túl gyakran. Te is vigyázol magadra és a srácaid is. - volt már egy elég kemény sérülése, jobb az, ha többet nem szed össze, no meg talán ezzel egy kicsit a fiataloknak is meg tudja mutatni, hogy jobb ha az ember óvatosabb, mintha utólag kell rendbe tenni őt. Neki sem volt sétagalopp az, amíg rendbe jött és még most sem hiszem, hogy könnyűek az edzések, a terápiák. Az ami egyszer eltört, elszakadt már sosem lesz olyan, mint volt, maximum a közelébe kerülhet, ezért is jobb, ha elkerüljük a sérüléseket, és mint tudjuk a sportolók hajlamosak kissé konokok lenni, ami az elővigyázatosságot illeti. - Persze világos. Azt szokták mondani, hogy az emberek gyakran az ellenkező nemmel jobban megtalálják a hangot, vagy legalábbis bizonyos témákban, helyzetekben, de aztán ki tudja. - hiszen akkor meg annak is meg van az esélye, hogy a nagy barátság valami többe, másba fordul, úgyhogy magam sem tudom, hogy ez mennyire igaz. Én azért nem rendelkezem nagy barátságokkal. Akad néhány... nem sok, főképp a gyakori költözés miatt, de már egészen megszoktam az általános egyedüllétet. Ha valami elfogadsz és megszokottá válik, akkor idővel nem is vágysz többre, még ha a lelked mélyén tudod, hogy jó is lenne. Ezért blokkolok le kissé a kérdését hallva és pár kortyot azért ledöntök a torkomon, mielőtt válaszra szánnám rá magamat, vagy... valami válasz félére. - Meg vagyok Jackson tényleg, de kedves tőled, hogy aggódsz, de ez elég... nehéz. - finoman megvonom a vállamat. Na igen, nem egyszerű az életem, a sok költözés miatt azért nehéz ez. Nem alakítok ki könnyen barátságokat és nem mondhatom azt, hogy na csak vérfarkasok felé nyitok, főképp mert nem élek falkában és azok a farkasok, akik külön élnek, mint én, nem biztos, hogy ugyanolyan békés típusok. - De túlélem. Itt van nekem a munka, és nincsenek olyan nagy gondjaim, amiket meg kéne beszélnem valakivel. - tudom kezelni az életemet, azon pedig kár lenne bánkódni, hogy milyen jó lenne, ha más lenne, ha jobb lenne. Attól nem lesz más, csak még rosszabb, ha folytón vágyódsz valamire és aztán nem sikerük. Talán olyan ez, mint a szerelem, a barátság is megtalál, ha megtalál, nem akkor ha erőlteted és nagyon vágysz rá. Közben az utolsó kortyokat is kiiszom a pohárból. Nem akarom, hogy úgy tűnjön a kérdés miatt teszem, nem így van, csak hát tényleg van bőven dolgom. - Azt hiszem lassacskán indulnom kell. Örülök, hogy tudtunk beszélni és találkoztunk, ugye lesz még rá alkalom? És persze a korizást is megbeszéljük! - mosoly, hogy érezze nem azért megyek, mert bármi rossz lenne, tényleg van még bőven dolgom, nem is kevés, és hát holnap munka, aludnom sem árt, elég korán kelek majd, az odakoncentrálás az én munkámban pedig rendkívül fontos. Azért két puszit mindenképpen kap és ha esetleg ő is jön, akkor vele együtt távozom és majd kint köszönünk el persze szigorúan fizetés után.
//Köszönöm szépen a játékot, igazán remek volt és remélem lesz majd folytatás! //
- Pontosan. -bólintok Gaëlle összefoglalójára. Akad jégkorcsolyával más sportág is, akár a műkorcsolya vagy a rövidpályás gyorskorcsolya, amiben egyedül kell bizonyítania, helyt állnia az embernek, azonban a jégkorong és a jégtánc nem ez a műfaj, ott bizony egyedül nem sokat ér a tudás, ha képtelenség összehangolni a társsal, társakkal. - Igazából ez sem nehezebb, mint mondjuk megtanulni kerékpározni. Inkább azért félnek sokan, mert a jég a terep, amin mozogsz, és csúszik, meg hideg, meg attól félnek, hogy mi lesz, ha elesnek… De ha egyszer az ember ráérez az „ízére”, utána már nem is érti, hogy mi volt ebben korábban olyan bonyolult. Mint a… kerékpár. Eleinte megy az „úúúristen, el fogok dőlni és összetöröm magam!” – para, aztán egyre nagyobb távolságokat sikerül megtenni, végül meg azon kapod magad, hogy jé, megtanultam! Egyébként pedig az esések miatt igazán nem kell aggódni, akad bőven védőfelszerelés a Carlson Centerben, azokban meg szimpla esésektől nem igazán tudsz nagy sérülést szerezni. -magyarázok tovább lelkesen, persze, az már egészen más téma, ha megrándul egy izom, vagy kifordul egy ízület, kiugrik egy váll a helyéről, vagy épp szánt szándékkal ken fel valamelyik ellenfeled a palánkra, de ezek viszonylag ritka dolgok, és tényleg inkább meccseken fordulnak elő hasonló balesetek, mintsem szimpla edzések közben, vagy egyszerű korcsolyázások alkalmával. - Persze, vigyázok, vigyázok, annyira nem buli fekvőgipszben gubbasztani otthon, vagy épp mankókkal sántikálni… De te is tudod, hogy legutóbb sem azért kötöttem ki a műtőasztalodon, mert én nem vigyáztam. Ha mások agresszívan játszanak, azzal meg sok mindent nem lehet kezdeni. -akár az autóvezetés, mondhatni. Hiába tartom be a kresz minden létező szabályát, ha a másik nem ismeri őket és oldalról belém jön, nem igaz? Hát még ha szánt szándék vezérli, az meg még nagyságrendekkel rosszabb eset. - Jó, bizonyos témákban, helyzetekben… -vigyorodok el - Mondjuk ez visszafelé is igaz. Gondolom a motorok bütyköléséről nem sok lánnyal lehet elcsevegni úgy, hogy ne unja magát halálra, vagy értsen is belőle valamit. Embere válogatja, ami azt illeti, no meg témája. - Oké, oké, rendben, vettem a lapot…! -vagyok ezúttal én az, aki megadóan emeli fel a kezeit, mielőtt még a másik leharapná a fejét – na jó, Gaëlle-ből vérfarkas létére sem tudnék ilyesmit kinézni, de nem is szó szerint kell értelmezni. Ellenben megjegyezve, hogy ez bizony egy kényes téma, és ha lehet, a későbbiekben inkább kerülendő, mintsem még azzal üldözzem el, hogy újra- és újra itt kötünk ki. Hát, ahogy meghallom, hogy távozni készül, a következő kör ital rendelése helyett módosul a terv, csak a számláért intek az elhaladó pincérnek, mielőtt nekiállnánk készülődni a távozáshoz. - Rendben, megértem. Én is örülök, hogy sikerült összefutnunk, meg úgy egyáltalán annak, hogy egyáltalán megtudtam, te is ebben a városban élsz újabban. Kellemes meglepetés volt. -mosolyodok el, hisz mi lehet jobb, mint amikor a múltad egy kedves szereplője visszaköszön a jelenedben is? - Persze, hát milyen kérdés ez már? Még szép, hogy lesz, és ne aggódj, megtanítalak korizni is. Hidd el, jó móka lesz. -hisz miért ne lenne? Csak egy kis bátorság és egy kis sikerélmény kell hozzá, és onnan már nincs visszaút, vagy megállás. És egyébként is… ha már orvos lett belőle, ráadásul sebész, csodálkoznék rajta, ha annyira ügyetlen lenne, hogy ne boldoguljon a feladattal. Ahogy a pulthoz sétálunk, rendezem is a számlát, majd vele együtt én is távozóra fogom – akad még bizony nekem is tennivalóm így a költözés utáni napokban – így csak már kint zsebelem be a búcsúpuszikat, mielőtt tényleg elválnának útjaink.
// Én is köszönöm a játékot, meg az ismeretségi kapcsolatot is És mindenképp! //
Kezdőlap
Ha nem írnál már, kérnél zárást? ^^//
//
//
