A városka egyetlen felnőtt szórakozóhelye nem ad sem többet, sem kevesebbet, mint amit az ember egy ilyen helytől várna: gyönyörű lányokat a rúd körül tekeregve, olcsó sört sötétedéstől pirkadatig. A bejáratnál a hely lazasága ellenére is szigorú ellenőrzés folyik a belépők életkorát tekintve, hiszen nem szeretnék idő előtt lehúzni a rolót.
Turisták képezik többnyire a vendégek sorát - talán nem véletlenül, hiszen ez egy kis város. A pletykák gyorsan terjednek és biztos akad ismerős arc a villódzó fények és vonagló testek tömegében. Az ellenőrzésen túlesve balra bárpult, jobbra ruhatár és mosdók, beljebb haladva pedig egy körbeülhető "kifutó" és tánctér található. Klisés, egyszerű, aki ide betér, úgyis a lányokat figyeli és nem a berendezést.
Én nem holmi pikáns izgalmakért jöttem, hanem dolgozni. Egy héttel ezelőtt az interneten találtam egy álláshirdetést, ami pont kapóra jött. A klub keresett táncos lányokat és pincérnőket. Az utóbbira jelentkeztem. A tulaj látványosan végigmért, és őszinte hangot adott a sajnálatának, amiért nem az első opciót választottam, de végülis azonnal felvett, szimpatikus voltam neki. Még apám segítségét sem kellett kérnem, hogy igénybe vegyem a kapcsolatait. Egy olyan túlfűtött night clubba, amilyen a Reflections, amúgy sem protezsálná be soha a saját lányát. Szóval most itt vagyok. Másodállásban pincérnősködöm. Igazság szerint kémkedem egy bizonyos Allen Wright nevű fickó után. Az 50-es éveit tapossa, író, vékonydongájú, pápaszemes, különc, kicsit zavarodott, szereti a nőket és a piát. Majdnem minden éjjel itt múlatja az időt. Egy hete tartom megfigyelés alatt. Azóta, hogy rémülten esett be a rendőrségre és védelemért könyörgött, mondván; „nyomában vannak az árnyak, és meg akarják ölni”. Persze senki nem hisz neki. Az egész őrs rajta röhög, ahelyett, hogy komolyan vennék. Szentül meg vannak róla győződve, hogy üldözési mániában szenved, és az alkohol is dob egyet a hallucinációin. Én kételkedem. Mi van, ha tényleg üldözik? Ezt szeretném kideríteni. Ugyan nem mehetek utána mindenhova, és nem követhetem a nap 24 órájában, de itt esténként szemmel tarthatom, hátha történik valami, ami már gyanús. Azt hiszem, történt is. Ennyi idő alatt bőven megfigyeltem a klub vendégkörét, általában turisták, idegen, új arcok, de feltűnt néhány fekete ruhás gangszta fazon, ahogy esténként Wright-ot figyelik az egyik boxból, vagy asztaltól. Többen vannak, de sosem egyszerre jönnek. Minden alkalommal másikuk tartja szemmel az íróurat. Úgy látszik, valóban a nyomában vannak. Hogy mit akarnak tőle, nem tudom. Az ő elmondása szerint megölni. Ha valóban ez lenne a céljuk, már megtették volna. Szerintem egyelőre csak pszichológiai hadviselést kezdtek ellene, meg akarják félemlíteni. Hogy miért, nem tudom. Ennek szeretnék utána járni, ha már a rendőrség a füle botját sem mozdítja. Mára megérett bennem a nagy ötlet: el fogom rabolni Wright-ot, és megadom neki azt, amit a zsaruktól kért. Védelmet. Mindent elterveztem és elő is készítettem. Itt egy ügy az orrom előtt, ami csak arra vár, hogy felgöngyölítsem. Nem fogom kihagyni. Akkor nem is én lennék. Hogy el tudjak vegyülni ebben a mindent-lehet közegben, drasztikus átváltozáson mentem keresztül. Anyám elsírná magát, ha látna ebben a falatnyi, popsimutogató, fekete, latex miniszoknyában, amiben ha behajolnék… De nem hajolok. Enyhe guggoló lábmozdulattal játszom ki az alacsonyabb asztalokat, valahányszor felszolgálok. Mikor legelőször magamra vettem ezt a minit, ami egyébként itt előírás, állandóan hátul matatott a kezem és húzkodtam a szélét lefelé. Olyan védtelennek, de főleg szellősnek éreztem magam benne. De megnyugodtam, hogy csekély méretéhez képest azért kellően takar, csak mélyen lehajolni nem kell benne. Ehhez a minihez ugyanilyen fekete latex melltartó dukál, aminek a pántját a nyak mögött kell megkötni. Elöl rajta dekorációként vékony ezüstszínű lánc csüng, a hasam feléig ér és minden mozdulatomra felcsillámlik, ahogy lágyan ide-oda leng. Lábaimon vékony bokapántos, fekete tűsarkú cipő kopog. Még ebben is meg kellett tanulnom járni, hogy ne törjem ki a nyakam és ne boruljak el tálcástul. Mit meg nem teszek egy ügy érdekében… Így túlöltözve szabadon megmutatkoznak a capoeira edzések alatt megformált izmaim. Nem durvák, sőt, inkább szemet gyönyörködtetőek, és egyértelműen hirdetik; harcias csajt rejt ez a kerek idomokkal is megáldott test. Körmeim feketére vannak lakkozva. Vékony, ezüst karkötőim meg-megcsörrennek karcsú, elegáns, napbarnított csuklóimon, ahogy a tálcáról leteszem a poharakat. Kék szemeim szinte vakítóan ragyognak a fekete szemfesték alatt. Ajkaimon szájfény csillog, a hajamat lófarokba fogva hordom, és a fufrum most felcsatolva trónol a homlokom fölött. Fülemben duplaláncos, Swarovski kristályos fülbevaló lóg. Az apró kristályok sziporkázva szórják a fényt, ahogy az megtörik rajta. Az alulról kivilágított színpad rúdjai körül formás lányok tekeregnek a forró zene erotikus dallamát követve. Egyesek pedig félmeztelenül vonaglanak bizonyos asztaloknál ülő úriemberek ölében. A lüktető fénycsóvák áthatolnak a levegőben kavargó vékony füstrétegen. A légkör fülledt, a levegőben kábító aromaelegyet alkotnak a drága parfümök. Égkék pillantásom végigsöpör a helyiségen, ahogy szervírozok egy rendelést az asztalok közt. Wrightot keresem. Meg is találom. Egyedül iszogat az egyik középső boxban, miközben sóváran vizslatja fekete SZTK-keretes okuláréja mögül a kéjelgő táncos lányokat. Az "árnyait" még nem látom sehol. Ideje cselekedni. Valahogy meg kéne környékeznem, hogy bevethessem ellene a Lawrence-módszert…
Az élet és az események sorozata nem állt meg Fairbanks-ban Daniel Lawrence halálával. Pedig azt hittem, így lesz. A két dilis nagyszülő valamit elronthatott, mert az a hír járja, hogy van a városunkban egy fickó, aki kísértetiesen hasonló történetekkel riogatja az embereket. Egy farm, ahol eltűnnek a látogatók és farkassá változó emberek áldozatai lesznek. Begyógyszerezik őket és utána anyuka és pici fia megnyúznak mindenkit és szétmarcangolják a testeket. Lehetne legyinteni, hogy megint egy urban legend, de ha valaki ennek utánajár és nyomokat talál, az nekünk nem jó. Az egész vérfarkas társadalomnak nem jó. Szóval kicsit rá kell néznem erre a palira. Tisztában kell lennem azzal, mennyit tud és hogy kitől tudja. Nem igazán élhetne, ha ilyeneket látott volna, úgyhogy biztos mesélték neki. Lehet, hogy Daniel apja mégsem halt meg és Arthur újabb hülyesége volt ez a naplóban, ahol azt írta, hogy Melissa intézte el abban a balesetben. Vagy más rokon, egy barát, aki félt eddig, de most már nincs kitől. Annyit tudtam meg, hogy egy Allen Wright nevű íróról van szó. És hogy nem csak whisky-k mellett csendülnek fel a történetei, hanem ki is akar adni egy könyvet erről és azt állítja, „árnyak” vannak a nyomában. Nem is csodálom. Szerintem Anchorage-ből is keresek. Egy night clubba vezettek a szálak. Mondanom sem kell, hogy Nia-t kihagytam, akármennyire is belefolyt Lawrence-ék sorsába. Nem igazán lenne magyarázatom, hogy ez az író miért érdekel engem és hogy kerültem a nyomába. Sokat gondoltam a kedvenc fantomképrajzolómra azóta, de nem ez lesz a következő találkozónk alapja. Voltam már night clubokban, mert itt szuper információk cserélnek gazdát és sok minden zajlik, amit a törvény egyébként tilt. A műsor nem rossz, bár sose mennék el egy olyannal, aki fönt rázza a valagát. Állítólag nem kurvák, megállnak a „mindent a szemnek” elv alapján, de így sem lenne gusztusom olyanhoz, akit egész este kóstál a közönség. Nézelődni persze én is fogok, mert a szememnek jó lesz a látvány. Ahogy a kigyúrt, kopasz biztonsági őr megkérdezi, hogy nincs-e nálam szúró-vágó-lőfegyver, könnyed kacajjal felelek, hogy nincs. Persze, kivéve azt, ami rámnő, mikor átváltozom, de itt erre nem fog sor kerülni. Végigtapogat, hogy minden oké-e, de a telefonon, iratokon és a pénztárcán kívül mást nem találhat. Dresscode-ot nem emlegettek, de én azért adtam a style-ra is. Egy fekete, feszülős póló, a karjain 1-1 fehér csíkkal, fekete farmernadrág, a hajam pedig laposra zselézve. Befujkáltam magam jó kis férfiillattal, francia parfümmel, mert mivel mással? Úgy jöttem el, hogy zuhanyoztam előtte, senki nem fogja érezni a falkaszagot rajtam. Már a bejáratnál is szaglászok. Akad egy-két idegen farkasszag, de falkatagot is érzek. Lehet, hogy ők az „árnyak”, de bárki más is lehet. Például Wright szárnyaló képzelőerejének a szüleménye. Négy regényt jelentetett meg, az első bestseller volt, a többi is fogyott, de már nem lett akkora siker. Felkészültem, elolvastam mindet tüzetesen, figyelmesen. Elő fogom adni a független filmest, aki odakeveredik mellé és lecsap a témára, hogy együtt kaszáljanak nagyot. Bent leadom a bőrkabátomat a ruhatárban, elteszem a bilétát. Wright szagával még nem találkoztam, de az biztos, hogy itt ki fogom szúrni. Igazi művészlélek, 70-es évekbe illő, szarukeretes szemüveggel, kissé görnyedt háttal, tűkarral és ötvenpluszos életkorral. Mindenféle fazon jár ide, de ez a pasas már elsőre feltűnik. Ott ül középen és iszik, közben nézi a lányokat. Először rendelni kéne. A pult másik végénél kérek ki egy tonic-ot. Kocsival vagyok, nem alkoholizálok. Kifizetem és mikor kiöntik, belekortyolok a hűs italba, amit egyébként csakritkán iszom. Elindulok befelé, hallgatom a zenét, ami nagyon érzékborzoló, a fények pedig szintén olyanok, hogy pár ital vagy keményebb cucc után az ember elveszti az ítélőképességét és mindent bevállal. A csajok jól néznek ki, ügyesen mozognak. Van pár, aki csak sétál a rúd körül, de egy-kettő tehetségesebb, szinte tornászmutatványokat ad elő. A tangákban már gyülekeznek a papírpénzek és a színpadra dobálva is. Rengeteg szag van itt és a füst eléggé megzavar. Vannak farkasok, akiket megnézek, ők is engem, de nem nagyon. Haladok a terem közepe felé, de észrevétlenül, mintha a műsort nézném és mindegy lenne, hova megyek, csak ülőhelyet keresek. Wright mellett épp van is egy hely. Odamegyek és leülök a színpaddal szemben az asztalához, aztán ránézek és engedélykérően kiabálok oda, hogy a zenét túlharsogjam: Nem baj, hogy ideültem, ugye? Az író úr egy sötétzöld, kötött férfipulóverben van itt, vaníliaszínű vászonnadrágban és világosbarna makkoscipőben. A szemüvege az az eltéveszthetetlen, hippikori valami és a haja olyan, mintha mákos tésztát borítottak volna a fejére. Elég kaotikus jelenség. Félig fordítja csak oda a fejét. Rámnéz, a szája nyitva, a szemöldökeit nagyon ráncolja, de nem szól semmit. Még mindig engem néz, ahogy megissza a whisky-jét. Harmadik lehet vagy negyedik a szaga alapján. Eléggé át van itatva. A poharat leteszi, nézi a lányokat, aztán már a pultosok felé kacsintgat, hogy jöjjenek már, mielőtt kiszárad. Én hátradőlök és nézem a műsort. Wright előrekönyökölve csurgatja a nyálát, de párszor odanéz. A harmadik alkalommal már én is ránézek, hogy most mi van. Nem örülnék, ha kiderülne, hogy meleg. Nehezebb lenne a játék, gyomorforgatóbb lenne beszélni olyannal, aki föl akar szedni. - Menjen innen, ha jót akar... - hangzik a kissé elkeseredett hang. Nem fenyeget, hanem óvva int a veszélyektől. Remek. - Mégiscsak zavarom? Elnézést, de alig van itt hely. Az író megrázza a fejét és egy kicsit zavart lesz a tekintete. Ideges. A száját húzogatja a jobb kezével és rázza a lábát. Összekulcsolja a kezeit maga előtt és felémhajol. Suttogva kezdi, de jelzést adok a fülemre mutatva, hogy a döngő zene mellett ez kevés. A farkasfüleimről nem kell tudnia. Frászt is kapna, ha megtudná, ki vagyok! Utána már kiabálva szól, éles hangon, ijedt arccal: - Az árnyak! - mondja félve és nagyokat bólogatva, mintha most jelentette volna ki, hogy kék az ég. - Itt vannak. Vigyázzon, ha az én asztalomnál ül, maga is bajba keveredhet. - Tessék? Milyen árnyak? Most fenyeget? - kérdezek vissza felhúzott szemöldökkel és keményen a szemébe nézve. Wright rámnéz, látni rajta, hogy gondolkodik, aztán legyint egyet és megint a színpadot kezdi nézni. Az állát a könyökén támasztja és nyugtalan. Szerintem pár perc és elmondja a mellékeveredett szerencsétlennek a „nagy történetet”.
Ezen a helyen azért jó dolgozni, mert szól a zene, azt meg amúgy is imádom. A tapizó pasikat meg le tudom szerelni, de eddig szerencsére még senkinek sem kellett tőből kicsavarnom a csuklóját. Azt hiszem, mehetnék is innen Isten hírével, ha fizikailag bántalmaznám a kedves vendéget. Egyébként mindegy, mert csak addig maradok, míg levadászom Wright-ot. Ha minden a terv szerint alakul, akkor ez az utolsó estém itt a night clubban. Stephennek nem szóltam a dologról. Miért is tettem volna? Ez a Wright-ügy semennyire sem érinti, nincs hozzá köze. Egy dinka író beszaladt a rendőrségre azzal a felkiáltással, hogy ő most azonnal rendőri védelmet kér, mert a nyomában vannak. De hogy kik és miért, arra már nem tért ki. Viszont rohadtul meg volt rémülve, mint aki tényleg komolyan veszi magát az árnyaival együtt. Stephent Daniel feje óta nem láttam. Miután a hadnagy hazafuvarozott a szakadéktól, felhívtam, hogy minden rendben; egészben hazaértem és az ügyet lezárták. Ennyi volt. Sokszor eszembe jutott, mi lehet vele, de nem kerestem. Ő sem engem. Gondolom mindkettőnknek volt elég dolga. Nekem igen: kidolgozni az emberrablás részleteit, Wright nyomába szegődni, beépülni, megfigyelni, és biztonságba helyezni az íróurat, ha a fenyegetést valósnak vélem. Ó, azt nagyon is annak vélem. Csak idő kérdése, hogy az a két gangszta, aki tegnap előtt is figyelte, feltűnjön a klubban. Még előttük el kéne hurcolnom Wrightot innen. A vadító zene hangos, a szemkápráztató fények össze-vissza villódznak, az illatok erotikus elegye kábít, a levegő érzékien fülledt és szinte tapad az ember bőrére. Érzem, ahogy a fekete latex mini és a top teljesen rásimul a testemre, mintha második bőröm lenne, ott, ahol takarnak. Leteszem az ezüstszínű tálcát az egyik asztalra, és lerakom róla a három martinit a vidám uraknak, majd egy mosollyal ellépek az asztaluktól. Vagyis csak lépnék, mert ahogy felegyenesedem és felnézek, a tekintetem megállapodik a 9 óránál érkező Stephen magas, erős alakján. Látom ám, hogy egyenesen odaszambázik Wright-hoz, és leül mellé, pedig máshol is akad egy-két hely... WTF??? Ilyen nincs! Letojom, ha csajozik, de mit akar az ÉN emberemtől??? Szentségtörés! Észrevettem Amandat, amint megindul az asztaluk felé. Gyorsan a csaj után tipegtem a tűsarkúban, és finoman elkaptam a vállát, hogy álljon meg. Megfordult és kérdőn rám mosolygott. - Majd én rendezem azt az asztalt. – magyaráztam. - Ó, oké! Köszi! – csicseregte, majd irányt változtatott egy másik asztalhoz. Az ott iszogató köpcös fazon először csak megpaskolta, majd becsületesen megmarkolta a fenekét. Ezen a szöszi csak vihogott. Hát, én már rég nekiálltam volna egyesével eltördelni a pasi ujjait. Mindegy. Nekem Wrightra kell koncentrálnom, és Stephenre. Meg kell tudnom mit akar az íróúrtól. Remélem nem akarja ugyanúgy zsebre vágni, mint a bilétát. Vicces lenne, ha ő is ezen ügyködne, akárcsak én. Nah, majd mindjárt elkapom a fiút… Elindulok feléjük az asztalok közt, és kerülgetem a nyálukat csorgató férfiak tömegét, amikor a Wrighték előtti asztalnál váratlanul megragadja a kezem és odaránt magához egy kopasz, sebhelyes pasas. A szájától a füléig halad a metszés, amit igyekszek nem megbámulni ilyen közelről. Munkahelyi kötelességből rávillantok egy bájos mosolyt. - Mennyiért táncolsz nekem? – a nyelve hegye kibuggyan húsos ajkai közül, ahogy érdeklődik. Megrázom a fejem, hogy a copfom ide-oda leng a hátamon. - Én csak felszolgálok. – a színpadra mutatok, ahol a meztelen csajok vadul tekergőznek. – A táncosok ott vannak. - Ugyan, cicám, ne kéresd magad! Táncolj a papának! – vihog bele az arcomba kajánul, és úgy végigmér a disznaja, mintha le akarna vetkőztetni. Az orrom elé dug néhány dolcsit. – Mindenkinek megvan az ára. – mormogja kéjesen. A pénzre nem is nézek rá, helyette a szemén keresztül döföm szíven a tökélyre fejlesztett gyilkos pillantásommal. - Melyik mesében? – vágom a képébe mosolyhervasztóan érzéketlen hangon, s ezzel kifordítom a csuklómat az ujjai közül. Elengedett. Szerencséjére. De rákészültem, ha a fenekem után kap, én visszájából törlöm képen a tálcával, hogy az felveszi azt az ortopéd arcformáját. Aztán mintha mi sem történt volna, a kedves, mindenkit-szeretek mosoly fel, és irány Wright-ék asztala. Innen az a következő. - Jó estét! – kiabálom túl a zenét odaérve. A tekintetem először Stephenen állapodik meg, majd átvándorol az íróúrra, aztán vissza Stephenre. Csillogó, kék szemeimből üvölt a kérdés: Nem mintha nem örülnék neked, DE TE MIT KERESEL ITT?????????????????????? Itt. Pont itt. Nem a klubban magában, hanem Wright társaságában. Látom, hogy Wright pohara üres. Odahajolok érte, hogy elvegyem. Az öreg az ikreimre fókuszál a mozdulat közben, de még hogy! Nehezére esik az arcomra néznie, pedig az is csinos. - Mit hozhatok az uraknak? – faggatózom, miután felegyenesedtem a pohárral. - Még egy whiskyt! – így Wright. Tök türelmetlen, de legalább látom rajta, hogy örül. Stephenre nézek, hátha rendelne ő is valamit. Nem szólítom meg, hogy Jéééé! Szijjaaa Stephen!!! Nem. Hátha valami turpisságban van benne, esetleg álnévvel kooperál, és nem akarom lebuktatni. Remélem nem Niáz le. Az bebacna. Itt mindenki Tessa Greenbergként ismer. Jó ez a név. Leragadtam ennél a farmos dili óta. Eszembe jutott, hogyan improvizáljak, ha már Stephen bezavart itt nekem. - Elnézést… - vigyorodok szélesen az áldozatomra, akit épp elrabolni készülök. – Csak nem Ön Allen Wright? Az író??? A fickó kimereszti a szemeit és rám csodálkozik, körülbelül úgy, mintha meglepné, hogy tudok olvasni. - Sss! Ne kiabáljon! Halkabban! Még meghallják! – pirít rám. A mutatóujját idegesen a szája elé kapja. Jah, igen. Az árnyak megint, de én nem tudok most róluk. Úgy vigyorgok, mint egy kis fruska, és beharapom az alsó ajkam. - Óh… bocsánat… Olvastam ám mind a négy könyvét. Nagy rajongója vagyok. - Valóban? Szaporán bólogatok. - Kaphatnék egy autogramot? Sokat jelentene. – tudakolom zavarba esve, elvégre totálisan odáig vagyok, hogy találkozhatom az egyik kedvenc írómmal. - Hogyne! Jöjjön! – int oda magához lelkesen, aztán odaadom neki a tollam. Sejtem mire készül, meg sem kérdezi hova adja, de belemegyek a játékba. Közelebb húzódom hozzá, mire a toll hegyét odaérinti a csupasz dekoltázsom bőréhez a melltartó kosara mellett. Elég érzékeny és csiklandós terület, erre Wright még lassan is rajzolja a neve összes betűjét. Lepillantok a kezére, hogy megnézzem, vajon iniciálékat készít-e ekkora műgonddal. - Hogy hívják, szépségem? - érdeklődik nyíl egyenesen elcsípve a tekintetem. - Tessa Greenberg. - felelem, hogy Stephen is jól hallja. Öregem, ne már lebuktasson, mikor akciózom. Remélem veszi az adást.
Várom, hogy Wrightból mikor szakad ki a művészi mondandó. Elő fogja adni a teóriáit, tutibiztos. Én csak ülök itt az italommal, néha belekortyolok. A zenére nem mozgatom a fejemet, legfeljebb néha leütök egy-két taktust az asztalon. Nézem a lányokat a színpadon, meg a közönséget. Az érzékeim tombolnak ettől a kavalkádtól. Fény, hang és szagok-illatok dögivel. Itt még egy vérfarkasnak se könnyű megtalálni valakit. Wrightot viszont nem volt nehéz. Nem játszom, hogy én mindenképpen beszélni akarok vele. Eddig az lehet a benyomása, hogy tényleg nem ő érdekel, csak épp itt ültem le. Nem esik nehezemre hallgatni, ő viszont egyre kevésbé bír csendben maradni. Ekkor érzek meg egy ismerős szagot. Ne! Mi a fenét csinál itt? Örültem, mikor felhívott, hogy épségben hazaért és a Lawrence-ügy véget ért. Mondtam neki, hogy majd fogom keresni, de még nem csörögtem rá azóta. Fura dolog ez. Mikor sokat voltam vele, egy napot, akkor egész máshogy gondoltam. Aztán jöttek az ügyek a Falkában, a szállodában, keresgélés, hírszerzés és valahogy kikapcsolódásként nem rá vágytam. Arra meg végképp nem, hogy pont ma este bulizzon itt, mikor bevetésen vagyok. Megölni nem fogom, arról már letettem. Az emlékek megrohannak, túra, az ölelések, a csók, a gyönyörű szemei. Egyelőre nem nézek körül, csak az irányát próbálom beazonosítani. Közel van és mikor meglátom, nem hiszek a szememnek. Bártündér lett? Csak viccelt volna, hogy mesekönyveket rajzol, ha kirúgják a kapitányságról? Nem, ez nem rá vall. Sokkal értelmesebb munkát találna, ha így járna. Megint valami magánakció lesz ez és nem örülök neki, hogy így kell látnom. Jól áll neki a dögös ruha, de így mindenki őt lesi és pont azokat a részeit, amiket amúgy titkolna. Még nem vagyunk úgy, hogy féltékeny legyek, de azért ez nem tetszik. Mikor elkapják az előttünk lévő asztalnál, figyelem a jelenetet. Az még nem feltűnő, hogy van egy úriember, aki megvédi a pincérnőt, ha kell. Szerencsére megoldja. Sajnos hallom a beszélgetést és ezt a sebhelyest még szerintem megkeresem előbb-utóbb... Mikor Nia idejön és köszön, már nem lepődök meg. Szerintem direkt szambázott be elénk, hogy lássam és legyen időm felkészülni, nehogy lebuktassam a magánakcióján. Jó, benne vagyok. Majd telefonon felhívom holnap, hogy mégis mit láttam? Azt reméltem, jobb lesz a következő találkánk. Mindig félresiklik valahol, mindig. Talán nem is kéne álmodoznom, hanem le kéne tennem róla. A köszönését egy konszoldiált „Jóestéttel” viszonzom és hunyorgok a fényekben. Rámosolygok, mert azért jó látni. Wrightra nézek, mikor a kedvenc fantomképrajzolóm melleit bámulja. Én visszanézek a színpad felé. Itt az italom, nem kell nekem foglalkoznom a bártündérrel. Mutatom is neki a poharat, felemelem, láthatja, hogy még félig van. A párbeszédükre csak füllel figyelek, a szemem a színpadon van. Nem tudom, Nia hogy érezheti most magát. Csókolóztam vele, most meg majdnem pucér csajokat lesek egy night clubban. Nem volt szó arról, hogy nem lehet. Nem lett ő a házisárkányom, úgyhogy nem zavartatom magam, de nem is hergelem szándékosan. Arra kapom fel a fejemet, hogy néven szólítja az írót. Erre odanézek, először a figurára, majd Nia-ra. Csodálkozó tekinteteket vetek rájuk, de ezt csak Nia láthatja, mert az író épp nekem háttal van. Szóval Stephen King után nekiállt ezeknek a nehezebb olvasmányoknak is. De miért? Mikor Wright Nia cicijére ír a tollal, előrehajtom a fejemet és odanézek. Nem bámulom meg, még kicsit kerülöm is azt a környéket a szememmel. Az arcába nézek előrehajtott fejjel és felvont szemöldökkel, majd vakarom a tarkómat. A gázos helyzet jele, ha még emlékszik rá. Biztos emlékszik. Beszélnem kellene vele, mielőtt itt improvizálok. Nagyot iszom az üdítőből. A bemutatkozásból értek, ez egy magánakció, nem kétséges. Wright hátrafordul és rámnéz. Azt hiszem, nem szerencsés, hogy épp látnia kell, amint őt nézem. Gyorsan visszakapja a fejét, pedig nem is néztem ijesztően. Nia-hoz fordul, kezeit a szája mellé kapja és nem ordít túl mindent, de én hallom: - Tessa, ismeri ezt az embert? Ideült. Már behálóz a félelem. Az árnyak, itt vannak ma este is! Ő nem olyan, de nem tudom... Ki ez? Szokott ide járni máskor is? Én még csak ülök és nézem a műsort. Hátradőlök és meghúzom a tonic-omat jó alaposan. Belenézek a pohárba és úgy néz ki, mindjárt elfogy. Kiiszom a maradékot és intek Nia-nak, hogy visszaadnám a poharat. - Még egy ilyet kérek! Köszönöm! Szóval Wrightnak van valami általános elképzelése az árnyairól és én nem illek a képbe. Ettől még fél. Akiknek a rémhíreit elmondta, azoktól is félt vajon? Vagy az volt az ijesztő, hogy fenyegetést emlegettem. Szerintem inkább ő érezte azt, hogy behúzok neki egyet, ha tovább beszél. Most még hagyom Nia-t játszani, amíg kiderül, mi a helyzet. Utána állok elő a dolgaimmal. Hátha közben előkerülnek farkaskomás mesék is.
Stephen annyira vigyáz, hogy ne nézzen rám, hogy az már művészet. Zavarja, hogy itt vagyok, vagy a szerelésem ennyire olyan? Rendben, oké, valami van. Talán tart attól, hogy beleköpök a levesébe, bármit is tervezzen Wrighttal? Személy szerint nem bánom, hogy a táncos lányokat figyeli. Legalábbis azt hiszem, hogy nem bánom. Miért is bánnám? Szépek, és nehéz nem őket bámulni, amikor szabadon ringanak a melleik a tomporaikkal együtt. Nincs az a pasi, aki ennek a látványnak ellen tudna állni. Meg aztán, oké, hogy elcsattant pár csók köztünk, jó volt, az egész kirándulás tetszett, de semmit nem ígértünk a másiknak. A túra óta mégcsak nem is kerestük egymás társaságát. Én azért nem, mert okos lány lévén nem erőltetem rá magam senkire, ráadásul sok munkám volt. Szerintem neki is hasonló az oka, úgyhogy ilyeneken én nem pörgök. Ha szeretne folytatást, gondolom úgyis jelezni fogja. Stephen szabad ember, nekem nem tartozik magyarázattal semmilyen téren. Ettől függetlenül örülök, amiért látom. Nagyon vagány így, ebben a fekete, izomkidobó szerelésben, hátrazselézett hajjal. Mi az hogy! Huhh... Viszont teljesen tanácstalan vagyok a Wright-ügylet kapcsán. Jó lenne beszélni valahogy négyszemközt. Stephen előre dől, és megvakarja a tarkóját. Kedvem lenne istenesen rámosolyogni a farmon töltött régi szép idők emlékére, de akkor Wright lehet megneszelne valamit még itt nekünk, úgyhogy marad a válasz-szemöldökvakarás hüvelykujjal. Oké, értem, szóval neki is cinkes ez az egész, és talán ő is váltana velem pár szót suttyomban. Megint keresztezték egymást az útjaink, és belemásztunk egymás akciójába. De nem kívánom aláaknázni, akármiért is jött. Nem hinném, hogy bántaná Wrightot. Inkább csak nyomoz és próbálna információt kiszedni belőle. Igen. Ez lesz az. Viszont én el akarom rabolni. Azt a kérdést már fel sem merem tenni, hogy Stephen honnan tud Wrightról. Van valami informátora, amiért mindig ott találom a fura ügyek körül legyeskedni? A dolog pikantériája, hogy ilyen kérdéseket nem tehetek fel, sem neki, sem saját magamnak, hisz a hegyoldalon „írásba” adtam: megtarthatja a titkait, nem fogok azokban vájkálni. Hajjj, nem egyszerű így. De még mennyire, hogy nem az! A pasi, akit kedvelek, hetekig nem jelentkezik, erre itt botlok bele egy misszió kellős közepén, ráadásul mindkettőnknek ugyanaz a célpontja. És akkor még csak nem is zsaru, vagy ügynök, hogy konzekvensen így kelljen történnie sorozatban. Bakker! Mindegy. Amíg nem Stephen arcát kell megrajzolnom, addig nincs gond. Remélem erre sosem kerül sor, akkor tuti felmondok. Wright hátrapillant Stephenre. Igen. Ha épp nem néz mogorván, markáns vonásainak akkor is van egy enyhe, de határozottan morózus jellege. Hehe. Wright menten be is tojik ettől az arckifejezéstől, pedig ez még tényleg semmi ahhoz képest, amiket Stephen valójában produkálni képes. - Óh! Köszönöm szépen! – egyenesedek föl, miután az autogram ott virít a dekoltázsomon. A tollat visszakapom. Az ideges kérdésre kedvesen mosolyogva bólintok. El kell, hogy oszlassam a kételyeit. - Az úr Mr. Johnson. – Wright szavai arra engednek következtetni, hogy Stephen még nem mutatkozott be neki, így talán nem gond, ha a jól bevált álnevén mutatom be. – Gyakran megfordul itt, igen. Többet nem mondok. Majd Stephen körít úgyis, gondolom én. Mindvégig fenntartom a szemkontaktust a zavart íróúrral. Igyekszem minél kedvesebbnek, bájosabbnak mutatkozni, és szelídebb hangon beszélni hozzá, hogy megnyugodjon, itt semmi veszély nem fenyegeti. Egyelőre. A fickókat még mindig nem látom sehol, de bármelyik pillanatban felbukkanhatnak. Wright szemlátomást megkönnyebbül, hogy ismerem a számára idegen férfit, aki mellé ült. Hatalmas sóhaj jelzi ezt. Ez alatt Stephen hamar a pohár fenekére néz. Halványan somolygok rá, és az üres pohárért nyúlok, hogy elvegyem tőle. Nem szándékos, de az ujjaim finoman megérintik az ő ujjait. Erre az apróságra már huncutul feljebb szökik a szám sarka az arcomon. - Akkor egy whisky és egy tonic. Máris hozom. – duruzsolom még egy utolsó végtelenül kedves mosolyt küldve az uraknak, s ezzel ellibbenek a bárpult irányába. Az amögött serénykedő két pultos csaj egyike, aki épp kiszolgálna engem, bocsánatot kér, és kirobog, hátra az alkalmazottak mosdója felé. Sebtében még odaszól, ha könnyű a rendelés, és tudom mi hol van, akkor rendezzem az italokat nyugodtan. Ez nem is jöhetett volna jobbkor. A másik csaj el van foglalva a többi rendeléssel, és a fényesre törölgetett pultnál iszogatókkal. Telt ház van, ilyenkor örülnek az önállóságnak; ha nem kell még az újoncot is tutujgatni. Nekem ez meg csak jó. A csillivilli üvegpolcról leemelem a whiskysüveget, valamint egy új poharat teszek a tálcámra, és töltök. Oldalra sandítok. A szomszédos bártündér nagyon el van havazva, nem ér rá velem foglalkozni, nem is néz felém, úgyhogy szépen leguggolok a pult alá, mintha keresnék valamit, aztán hopp, az ujjaimmal előhúzok egy apró kis, vékonyka tasakot a melltartómból. Ez szerves részét képezi a Lawrence-módszernek. Nyugtatóőrleményt tartalmaz. Külön Wrightnak készítettem. Nem, nem akarom totálisan kiütni és elaltatni, csak annyira elkábítani, hogy kezelhető legyen. És hordozható. A pult előtti szegély miatt nem látszik a machináció, amint odabent a sarokban feltépem a kis tasakot és beleszórom a tartalmát a mély, karamellbarna whiskybe. Azonnal feloldódik benne. Tasi megy a kukába. Sálálálá! Jöhet Stephen tonicja. Abba természetesen nem keverek semmit. Őt nem így akarom elkábítani. Ez ezzel megvolnánk! Mehetek is. A csajszi, aki elszaladt, visszaért eközben. Pont elcsípett még, ahogy leléptem a bárpult megemelt padlójáról. Megkérdezte, boldogultam-e, én meg igeneltem, hogy naná. Aki figyelt minket, az annyit láthatott, hogy mosolyogva váltunk néhány szót, mire én vadul bólogatni kezdek. Míg visszariszáltam Wrighték asztalához, kitaláltam hogyan csalhatnám el Stephent. - Parancsoljanak! – pakolom le a poharakat az urak elé igen kedélyes hangulatban, az arcom sugárzik. Munkahelyi előírás, hogy így legyen. Mondjuk ez nem nagy kérés tőlem. Stephenhez fordulok. - Mr. Johnson, most szóltak, hogy az asszisztense keresi telefonon. Próbálta magát elérni a mobilján is, deee... – biztos ki van az a mobil kapcsolva, főleg ilyenkor, mikor az ember egy night clubban mulat. A fene sem akar munkával foglalkozni, amikor a női mellekbe is belefulladhat. Várok pár másodpercet aztán cinkos banditamosollyal hozzáteszem. – Ha gondolja, megmondhatom neki, hogy nincs itt. Remélem Stephen sejti, hogy senki nem keresi, csak nekem van beszélhetnékem vele. Wright nem gyanít semmit. Békésen kortyolgatja az italát és bámészkodik. A lányok szépek, a pincérnő aranyos, a kiszolgálás gyors. Neki nem is kell ennél több. Örömmel konstatálom, hogy szépen megy lefelé a torkán a nyugipor.
A hozzászólást Nia Jensen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 01, 2014 12:37 pm-kor.
Ha tudnám, mi jár Nia fejében, megint rádöbbennék, hogy a nőkön nagyon nehéz kiigazodni. Felvesz egy olyan ruhát, amivel mindent kitesz a kirakatba, aztán zavarja, hogy nézik, ami látható. Meg az is, ha nem nézik, bár ez talán csak az én esetemben. Mivel ebből semmit nem látok és nem is érzek, nem zavar a gondolat. A pajzsom fullra van húzva, se ki, se be. Vannak itt farkasok és nem akarok nyitott könyv lenni a számukra. Nia-t megnézegethetném alaposan ebben a cuccban, de többre tartom. Majd ha direkt nekem meg akarja mutatni mindezt és esetleg még többet is, akkor örömmel mehetünk tovább. Most viszont nem egy táncoslány, aki abból él, hogy bemutatja a húsárut, hanem bevállalta ezt valami rejtélyes oknál fogva. Lefogadom, hogy kellemetlen neki, mikor olyanokba fut bele, mint a kopasz, sebhelyes arcú. Megjegyeztem a fickót, előfordulhat, hogy nem fog többet ebbe a klubba jönni. Meg úgy egyikbe sem, inkább tolószékben vagy kómában tölti az élete hátralévő részét, mondjuk kisemmizve és lebuktatva. Nem ölném meg, az túl finom megoldás lenne. Emlékszik, remek. Leadja a válaszjelzést, hogy nyomon van, érti, hogy ez így nem jó. Meghagyom neki a vezetést, én csak üldögélek itt. Azt még megnézem, ahogy Nia vált pár szót a rémült íróval. Kiment engem, azt mondja, törzsvendég vagyok. Pete ügynök ismét akcióban. Az lesz az álnevem, ami egyszer már bevált. Jó. Mitch-re gondolok, az egyetlenre, aki még tudhat arról. Ha ő is felbukkan itt, akkor lenyelem a poharat úgy, ahogy van. De nem, ez kizárt, még biztos kezelik vagy már otthon van, de ide nem hozzák, az tuti. Wright fellélegzik és most már csak élvezi a műsort. Mikor Nia elveszi a poharamat és összeérnek az ujjaink, kap egy kis simítást és egy csábos mosolyt. Ez még nem feltűnő, a vendégek szeretnek így közeledni a pincérnők felé. Még utána is nézek, aztán megint Wrightra vetem a tekintetemet. Közelebb hajolok és amíg Nia távol van, beszélek hozzá. - Mr. Wright! Elnézést az előbbiért, de gyakran megesik ezen a helyen, hogy balhék kerekednek ki abból, hogy ki hova ül. Pete Johnson vagyok, független filmes – nyújtom oda neki a kezemet. Wright az arcomba néz, aztán a kezemre, aztán megint az arcomra és nyitott szájjal, még mindig kissé ijedten, idegesen bólogatva nyújtja a kezét. Igazi döglött polip kézfogása van. - A Varjak a tó mellett lenyűgöző volt - kezdem emlegetni az első könyvét. - Tudja, én filmesként nagyon szeretem az ilyen képszerű ábrázolást és ahogy olvastam a könyvét, megjelentek előttem a jelenetek, a helyszínek. És a főszereplő jellemábrázolása. Lepergett az egész! Gondoltam már arra is, hogy akár lehetne belőle filmet csinálni. Wright közbeszól és megrázza a fejét. A haja csak úgy csapódik mindenfelé, még a szemüvegére is, ettől kicsit megijed, pislog és hátrakapja a fejét. Aztán elfésüli onnan a tincset és még szerencsétlenebbül áll rajta, mint előtte. - Ne azt filmesítse meg! Dolgozom az újabb könyvemen. Sikersztori lesz, ha túlélem – közelebb hajol és a kezeivel úgy kezd gesztikulálni, mint jósasszony a gömb fölött. A mellkasom közepére néz, úgy koncentrál. Fura módszer, de nem kérem ki magamnak. - Van egy család, illetve most már csak volt egy jó messzi farmon. A gyerekük és az unoka farkassá tudta változni. Levadászták az embereket a környéken vagy akik hozzájuk látogattak, azokat bedrogozták és ledobták a pincébe, hogy ott tépje szét őket a gyerek. Visszatért a halálból is, de megint megölték. Itt megáll egy kicsit és az arcomba mered. Égnek szökő szemöldököket és tágra nyílt szemeket láthat. Bólogat, nagyon sokáig bólogat és kapkodja a levegőt, aztán folytatja. - Ugye, milyen hihetetlen? De igaz, biztos forrásból tudom. Le kell lepleznem ezt a rémes családot Vannak, akik ezt meg akarják akadályozni. A család már meghalt, de a barátaik vagy nem tudom kik, most is itt vannak. Látja ott azt a fekete pasast fehér pólóban és arany nyaklánccal. Már többször észrevettem, hogy engem figyelt. Az író egy távoli sarokba mutat ijedten. Odanézek és a néger alak épp elkapja a tekintetét és meghúzza az italát. Kólásüveg van nála. Próbálom a szagokat kiszűrni és azt látom, hogy nem farkas. Ezt nem igazán értem, de talán attól félnek, hogy lelepleződnek és ezért embereket béreltek fel. Én sosem tenném és szerintem Castor se nyúlna ilyen módszerekhez. Ez viszont egész jó, egyszerűbb dolgom lesz. Az íróhoz szólok: - Hú, hát hajmeresztő állítások, de az igazán jó műveknek pont ezt kell elérniük! Mr. Wright... - folytatnám, de Nia közben megérkezik az italokkal. Hagyom az írót és követem a bártündér kezeit, majd most már a dekoltázsát is megnézem. Wright ugyanígy tesz. - Köszönöm, drága! - mondom nagy mosollyal, majd a pohárhoz nyúlok, de közben Nia azt mondja, keresnek engem telefonon. Megint vág az esze, ezt szeretem benne. Meg akarja beszélni, hogy mi legyen, ahogy én is, ő pedig meg is teremti ehhez a helyzetet. Ránézek és meglepetten hallgatom. Az ötlet tényleg meglepett. - Gondoltam, kikapcsolódom a telefonnal együtt... De ha képes volt idecsörögni, akkor biztos fontos. Ugye, így hangzott? - kérdezem a pincérnőt, de meg se várom a válaszát. Feltápászkodom. Elégedetlenül megrázom a fejemet és az íróhoz fordulok. - Ez egy hajcsár, nem is asszisztens! - mondom neki nevetve. - Vigyázna az italomra? Ezzel otthagyom és Nia-hoz fordulok, kezeimet széttéve és kérdőn ránézve, hogy merre kell menni? Tényleg nem tudom, mi itt a titkos helyszín, amit kiszemelt. Ha megmutatja, akkor megyek mellette és halkan odasúgom: - Jó téged látni, bár nem így képzeltem a következőt...
Míg visszaérek az italokkal, látom, hogy Wright nyelve megeredt és bőszen magyaráz Stephennek. Tuti azt adja elő, amit a rendőrségen; arctalan idegenek akarják megölni az új könyve miatt. Örülök, hogy Stephen vette az adást. Miért is ne venné? Szinte már vérünkké vált a kémkedés és az összejátszás. Azt hiszem, ez nagyon hiányzott elmúlt két hétben. Arra, hogy fontos mondandója van a fantomasszisztensnek, bólintok. - Nagyon úgy hangzott. – mosolygok, és ahogy Stephen felállt az asztaltól, én sarkon pördülök. Elindulok, hogy átvágjak a tömegen és az asztalok közt a szórakozóhely másik végébe. Ha akarnék sem tudnék rohanni ezekben a tűsarkú cipőkben. Viszont az emberhad és a villódzó fények elnyelnek minket Wright szeme elől, ha esetleg vizslatná merre megyünk. Stephen szavaira elvigyorodom. - Elhiheted, én sem. Rád nem számítottam. Deja vu… – duruzsolom felé fordulva, aztán odaérünk a vészkijárat ajtajához. A bordó ajtó egy kivilágított kis folyosóra nyílik, amin ha továbbmennénk, kivezetne a klub mögötti sikátorba. Az ajtót kinyitom és előre megyek, majd félreállok Stephen útjából úgy, hogy a kezem a kilincsen marad. Mielőtt behúznám magunk után, még óvatosan kikukkantok, nem figyel-e senki, de a többi pincércsaj eléggé el van foglalva, és hiába látni ide a bárpulttól, nem fognak utánam rohangálni, hogy mit képzelek. Meg aztán, nagyon nem érdekel, ha nem én leszek a hónap dolgozója. Itt jóval hűvösebb van, mint odabent, és a levegő is tisztább. A zene dübörgése jócskán behallatszik, de legalább nem kell kiabálni, hogy értsük egymás szavát. Senki nincs itt rajtunk kívül, azt látnánk és hallanánk, úgyhogy most nyugodtan beszélhetünk. Bevezetésnek felpillantok Stephen arcára, miközben rámosolygok. Ez már az a tipikus, őszinte Jensen-lány mosoly, nem az a cukin-teszem-a-szépet-mert-itt-muszáj mosoly. - Szia! - vigyorodok el. Néhány másodpercig csak fürkészem Stephen vonzó vonásait, aztán in medias res lendülettel teszem fel a kérdést. – Nos, miért is flörtölgetsz Wright-tal? A szemöldököm érdeklődve felvonom, a szám mosolyog, a hangom kellemes és kimért. Egyértelműen nem vagyok mérges, csak lehetőséget adok Stephennek, hogy először ő magyarázza meg az ittlétének az okát és a célját. Akármi legyen is ez, biztosan közös nevezőre tudunk jutni. Mint mindig. Ha ő elmesélte, én sem fogok hazudni neki. Jobb, ha tudja mire számíthat.
- Az én asszisztensem is ilyen volt, de már leszoktattam róla. Menjen csak, figyelek a poharára – mondja Wright lemondóan. Biztos csalódott, hogy nem derült ki, mit akarok még. Vagy hogy nem folytathatja rögtön a remek történeteit. Egyébként tényleg kiváló író, nem bántam meg, hogy a könyvein végigettem magam. Nia is megerősíti, hogy fontos a dolog, úgyhogy megyek utána. Nem tudom, mire számítsak, hogy miért van itt, mit csinál itt, de arra gyanakszom, hogy valahogy ő is tud erről a fura figuráról és utána akar járni. De miért pont így? Majd ő elmondja. Még az is lehet, hogy megint összedolgozunk. Szívesebben vinném el vacsorázni vagy moziba, ha közös programban gondolkozom, de ha a munka szempontjából nézem, még segíthet is nekem. Pengeélen fogok táncolni, mert itt már olyan dolgokról van szó, amiket kitéptem a naplóból. Kitől tudhatja ezeket? Miért hagyták életben azt, aki ennyi dologgal tisztában van? Valaminek lennie kell még a háttérben. Mindenesetre előrébb vagyok, már ismerek egy „árnyat” is. Ha nem tűnik el, mire visszaérünk, Nia-nak is megmutathatom. Szag alapján követhetném, de nem ő érdekel engem és nem is a megbízója. Ahogy távolodunk és Nia a déjá vu-t emlegeti, ennyit mondok rá: - Par excellence. A hátsó kijárat felé vezet engem és mikor eltűnünk a kíváncsi szemek elől, Nia-t látom körülnézni, majd a szemeimbe pillantani. Én is az íriszei közé nézek és nagyot mosolygok, majd megfogom a kezeit is. - Salut, ma chérie! Hát ez fura, de Wright mintha tudna Lawrence-ékről, csak egy kicsit elmebeteg dolgokat magyaráz a vendégeknek. Voltam már itt máskor is és ismerek olyanokat, akik sokszor jönnek. Az egyik mesélte, hogy valami fura fazon pszichopata farmerekről és őt megfigyelő emberekről hadovált. Én meg eljöttem lecsekkolni és így is van. Megmutatta azt a fazont, aki szerinte megfigyeli őt. Fekete srác, fehér pólóban és arany nyaklánccal. Kólát iszik egy távolabbi sarokban. No és te miért vagy itt? Csinos vagy, de nem egy ilyen ribis ruhában akartalak viszontlátni... - foglalom össze a dolgokat és közben nézek a szemeibe. Hallgatom a jeleket, hogy mikor közeledik valaki. Ha meglátnának minket, akkor csak annyit hihetnének, hogy a pincércsajt épp fűzik, ő meg nem áll ellent. Kíváncsi vagyok, mi hozta ide és mit tudhat? Szerintem ebből újabb közös munka lesz Tessa ügynökkel.
Hagyom, Stephen hadd fogja meg a kezeim, nagyon örülök neki, hogy látom, bár tény és való, nem itt kellett volna ütköznünk. Szégyelleni nem fogom magam a szerelésem miatt, mert ez csak kényszerállapot és munkaruha, nem azért illegetem magam így túlöltözve, mert hejj de jól érzem magam a latex miniben. Végighallgatom Stephent, a tekintetemet egyetlen pillanatra sem veszem le azokról a hűvöskék férfiúi szemekről. Mondandója egybecseng azzal, amit én is tudtam eddig. Semmi okom kételkedni benne. Miután válaszolt a kérdésemre, ő is tudni szeretné, engem mi szél fújt erre a helyre. Nem titkolózom előtte. - Wright egy hete bejött a rendőrségre. Bár… inkább menekült, mint jött, és védelemért könyörgött. Egyre azt hajtogatta, hogy az „árnyak” a nyomában vannak és meg akarják ölni a legújabb készülő könyve miatt. Bűzlött a piától, ráadásul eleve nem tűnt 100%-osnak. A zsaruk nem hisznek neki, úgyhogy… gondoltam megfigyelem én, és ha gáz van, önkéntes testőre leszek. Az elmúlt egy hétben kiszúrtam néhány gyanús alakot, akik Wrightot szokták lesni. Négyen-öten lehetnek, párban járnak és minden este váltják egymást. Gondolom azért, hogy Wright-nak ne tűnjön fel, vagy így akarják mégjobban kiborítani. Szóval pincérnőnek álcáztam magam, hogy a közelében lehessek legalább ilyenkor... Mielőtt még azt hinnéd, hogy kirúgtak, és nem jött be a mesekönyv illusztrálás. – vigyorgok Stephen arcába, aztán jóleső nevetés rázza meg a mellkasom a ruhámat ért kritikán. - Nem tetszik? – nevetgélek halkan. – Legközelebb igyekszem majd egy apácarendbe beépülni, hogy kompenzáljam a mostanit. Erre az ajtó kinyílik, és Amanda hidrogénszőke feje bukkan be a résen. Ránk villantja a mosolyát, aztán nyomban zavarba is esik, ahogy meglátja; kéz a kézben ácsorgok a pasival. - Tess, hát itt vagy!... Hoppácska! Elnézést! Nem akarok zavarni. - Mindjárt megyek. – vigyorgok rá. Persze, eszemben sincs mindjárt-menni, én épp most tettem le a műszakot. - Csak nyugodtan! – csicsergi, és ezzel kihúzódik, majd ránk csukja az ajtót. Nem tudom mit képzelhet, mit csinálhatunk itt kettesben, de a fantáziájára bízom. Ismét Stephen ragadja meg a figyelmem. Amit most mondok neki, sokkal halkabban teszem, mint ahogy eddig beszéltünk. Hiába a falakon átszűrődő hangos zene, nem kísértem inkább sorsot. - Nyugtatót kevertem Wright whiskyjébe, pár percen belül visszafejlődik egy zöldség szintjére. El akarom vinni innen egy biztonságos helyre. A Rover a hátsó kijáratnál parkol. – foglalom össze tömören a haditervem. Nem tudom Stephen mindehhez mit szól, de láthatja, hogy készültem.
Ahogy beszélgetünk itt Nia-val kéz a kézben, a pajzsomat felengedem. Örül nekem, az érintésnek is, most még mélyebben érzem. Már a pohárnál is szándékosan csinálta, úgyhogy tudtam, hogy nincs nagy baj. Szégyenérzet sincs jelen benne. A teste szép és ne kell rossz véleményektől tartania, legfeljebb attól, hogy kiderül, mit csinál itt. Előttem sem szégyenkezik. Végig a szemeimbe néz és én is az övéibe, ahogy beszélünk. A kirakós elemeiből még több jelenik meg. Szóval innen tud Nia az esetről, de a történet részleteit én mondtam el neki. Ő csak egy fenyegetésektől tartó embert akart megvédeni. Szerencsés összeütközés ez megint, kívánatos koincidencia. Ő megvédi az írót, én pedig a titkomat. Nem semmi ez a fickó. Az életrajzát is elolvastam, de a zavartságát és a piálást nagyvonalúan kifelejtették belőle. Igazi alkoholista lehet, ha még a yardra is piásan ment. Nia pedig beépült ide, poharakat szedni, pultozni és megfigyelt néhány gyanús alakot, egyet pedig én is láttam. A ruhára mondott vicce után én is nevetek és válaszolnék, de ránknyitnak. Nem ugrunk szét, még egymás kezét sem engedjük el. Amanda pedig rendes kollegina, nem nyüstöli Nia-t, hogy mit képzel, más dolgozik, ő meg flörtöl. Szépen eltűnik a balfenéken, ahogy kedvenc fantomképrajzolóm beígéri, hogy mindjárt megy. A terv is világossá válik. Én előbb válaszolok a korábbiakra és közben megpróbálom kitalálni, jó-e ez így nekem? Elsőre nem annak tűnik... - Aha. Megint érdekes helyzetet fogtunk ki. Mikor odaültem, figyelmeztetett, hogy menjek el, ha jó akarok. Megkérdeztem, hogy fenyeget-e, utána tök ideges lett. Aztán az előbb bemutatkoztam neki, ahogy te is mondtad – mosolygok rá Nia-ra - Azt mondtam, rendező vagyok és rögtön a nyakamba is zúdította a legújabb sztorit. Van még egy részlet, ami fontos lehet: egy informátor, akitől ezeket tudja. Nekem az az érzésem, hogy nem Wright kell az „árnyaknak”, hanem azt akarják megtalálni, akitől tudja a dolgokat. Van tipped, hogy ki lehet? Szerintem is le kéne állítani, de csak azért, hogy ne legyen pánik a városban. És jobb, ha mi találjuk meg a lesben állók előtt. Most elengedem Nia kezeit és megsimítom az arcát. Én is halkan beszélek, ahogy eddig is. - Ha elfogadod Pete ügynök segítségét, leszek megint a sofőröd, caro mio. Csak tonic-ot ittam, nem lesz gond. Én kikérném a kabátját és kivinném, ha már ki lesz ütve. Te addig lezárhatod itt a dolgaidat és előkészítheted a kocsit. Megfelel, hm? Ezt találtam ki, hogy elvisszük, kivallatjuk, aztán utána én már elintézem, amit kell. Nia szemében pedig megint hős leszek, aki megvéd valakit és megelőzi a pánikot is. Így igaz egyébként, csak nem Wrightot védem, hanem a vérfarkasokat. Ha túléli, az csak hab a tortán, de szerintem nem kéne ezt hagyni. Ha meglesz az informátora is, utána furcsa módon mindketten örökre eltűnhetnek... Persze változhat a tényállás. Még csak a felszínt kapargatjuk, az igazságnak csak egy részét ismerjük. Ha Nia-val meg tudunk állapodni, akkor hagyom, hogy először ő távozzon, én meg később követem. Elhúzódik a beszélgetés a hajcsárral, a bártündér pedig közben megy a dolgára. Megoldjuk mi ezt. A nyerő páros újra együtt.
Stephenre nevetek. - Nem szoktad még meg a fura helyzeteket? Úgy fest, mi képtelenek vagyunk unalmas, hétköznapi módon találkozni. Pedig néha nem bánnám, ha úgy is összejönne. – vallom be. Fogalmam sincs hogy merem ezt így kimondani. Talán az az oka, hogy Stephen sem úgy viselkedik, mint aki le akar rázni. Ez nagyon feldob, de az ügyről nem tereli el a figyelmem. - Szerintem sem Wright kell nekik, vagy legalábbis nem holtan. Ha meg akarták volna ölni, már megtehették volna rég. Hm… Valószínűleg igazad van, és a színfalak mögött ott lapul az informátor, akihez el akarnak ezek az "árnyak" jutni. – néhány másodpercig gondolkodom, aztán felsóhajtok. – Jobb lesz mielőbb elvinni innen Wright-ot, főleg, hogy itt vannak a figyelői. Majd a rejtekhelyen kifaggatjuk. Stephen elengedi a kezem, és ahogy végigsimít az arcomon, megborzongok. Nem fázom, nincs hideg, egyszerűen csak szeretem, ha gyengéden megérint. És ezt még megfejeli egy „caro mio”-val. Na, most borulok tetőtől talpig élénk pírba. Stephen elossza a teendőket, én pedig csak bólintok. - Ámen… Hogy mondhatnék nemet Pete ügynöknek? – vigyorgok, aztán továbbmagyarázok. - Járni tudni fog, és szerintem még kommunikálni is képes lesz... Erre gyertek, jó? Néhány pillanatra ismét leragadok Stephen szemein. Mikor a Lawrence eset véget ért, valahol sajnáltam. Jó móka volt. „Móka”… Már amennyire móka lehet egy gyilkossági nyomozás. Bár, a pozitív gondolkodó New Age guruk egyre azt tanítják, hogy mindig nézzük a dolgok jó oldalát. Hát tessék. Igazán nem kövezhetnek meg, amiért még élveztem is a munkát, a partner társaságával együtt. - Szólok az illetékesnek, hogy el kell mennem, aztán emberibb gúnyát öltök. Lepillantok magamra. Tényleg botrányos egy szerkó. Ebből csak a szandált tartanám meg, hacsak nem lesz egyszer olyan párom, aki néha napján igényli a privát táncot a négy fal között. - Úgy érzem, nagyon sok improvizációra lesz szükségünk még. – vigyorgok Stephenre, aztán elindulok a kijárat felé, hogy távozzam. Nyúlok a kilincs után, hogy kinyissam az ajtót, de még visszafordulok a vállam fölött. – Nem fura? Amint lecsengett a Lawrence-ügy, máris felbukkan egy eszement farmos história… Én akartam ilyen könyvet írni. – méltatlankodom játékos sértődöttséggel. - A kocsinál várlak titeket. – s ezzel egy bájos, mindenhájjal megkent mosollyal fordulok el. Magára hagyom Stephent a folyosón, hadd tárgyaljon az asszisztensével ameddig jónak gondolja.
- Szívemből szóltál. Ha ennek az ügynek is vége, akkor elmegyünk vacsorázni, jó? - mondom Nia-nak, aki kimondta az előbb, ami az én fejemben is járt. Igen, keresni fogom, ezt most megmondtam és elhatároztam, akkor pedig így is lesz. Amiket mond Wrightról, azok nagyjából egyeznek az én elképzeléseimmel. Megölni egyszerű lett volna, de inkább el akarnak jutni az informátorhoz. Nem kérdezősködéssel, hanem megfigyeléssel. De hogy ezt miért így kell, ilyen nyíltan... Bár arra nyilván nem számítanak, hogy egy pincérnő és egy mezei vendég mindent tud és titokban az író kimentésén fáradozik. Ezt kell nekünk kihasználnunk. Érzem Nia-n, hogy nagyon jólesik neki az érintésem, ahogy nekem is az, hogy hozzáér a kezem a finom kis arcához. Még bele is pirul, egyem a szívét. Óriási mosolyt kap és amit még elmond, az ellen sincs kifogásom. - Rendben, itt jövök ki vele. Csak hogy tudd: tényleg dögösen nézel ki, de nem méltó hozzád egy olyan ruha, amiben MINDENKI csak stírölne. Mint a lányokat a színpadon. Szóval így értettem. És még egy: valamivel le kéne foglalni az árnyakat, amíg eltűnünk, nem? Ha egy hete itt vagy, biztos van rá ötleted. Indulhat is az improvizáció! – felelem neki és nézem, ahogy elindul kifelé. A visszafordulással mondottakra csak ennyit válaszolok: - Igaz, hogy ő író és meséltek neki ezt-azt, de mi első kézből láttunk mindent. Miénk lesz az igazi bestseller. Buona fortuna! Igen, elővettem az olasz szótárt és még több kifejezést tanultam meg. Káromra nem lesz. Mutató- és középsőujjamat a halántékomhoz emelem és előrebiccentek egyet, ahogy Nia távozik. Várok még pár percet és utána én is kimegyek. Wright ott ül az asztalnál, már eléggé előre van görnyedve. Ha kihúznám előle az asztalt, szerintem előre is esne és lentmaradna. Nia eltanulta Lawrence-ék módszerét. Szerintem már nem először találkozott a begyógyszerezéssel, de először alkalmazta ott a farmon. Megkerülöm a boxot és a másik oldaláról bemászok a helyemre. Az üdítőmet gyors kortyokkal megiszom. Az író odanéz és keresztbeállnak a szemei. Fura tekintettel nézek rá és megkérdezem, ahogy a bal szemöldökömet ráncolom, a jobbat pedig emelem a testhelyzete miatt: - Jól van, Mr. Wright? Bólogat, megint nagyon hevesen és belekezd a mondókába. - Eee...Naaagyon szépek a lányo...lányok. Én aggódóan vicsorogva nézek rá és az arcomat vakarom. Mint aki látja, hogy mindjárt filmszakadás lesz. - Kééérem, ne hagyjon itt! Elviszneeek az árnyak. Megint, megint eeelvisznek. Az oo... Wright ezt már nem tudja végigmondani, pedig érdekelt volna. Egyszer már elvitték, faggatták, de nem vallott? Milyen "oooo"-t akarhatott mondani? Óvóhelyre hurcolták? Rádől az asztalra és a szemüvege kicsit félrecsúszik. A haját eddig borzolta szerintem, mert még káoszosabb, mint előtte. Most a legtorzabb a figura. Mind kiitta a whisky-t, a pohara üres. Megveregetem a hátát és közelről ránézek. - Mr. Wright, el tud jönni a taxiig? - kérdezem, mintha ilyen rendes lennék, hogy taxit hívok és hazavitetem, mint általam nagyrabecsült művészt. Nyitott szájjal bólogat és a tenyereit a feje mellé teszi. Erőlködik és nagy nehezen kinyomja magát. Szerintem ennek józanul se menne egy darab fekvőtámasz sem. Valamit mondani akar és nagy nehezen össze is jön: - A...kkkkabátomat elhooozza? Túr a zsebében és kivesz három használt papírzsebkendőt, egy öngyújtót, egy fél doboz cigit, aprópénzt és utána találja meg a bilétát. Én átveszem tőle és bólintok, hogy mindjárt hozom a kabátját az enyémmel együtt. Elindulok a ruhatár felé és nézem, hogy közben alakul-e valami, ami leköti az őrszemeket. Ha igen, akkor a kabátokat a jobb karomra terítem és elindulok vissza. A poharainkat egymásbarakom és viszem. Wright valahogy feltápászkodik, én meg fogom a vállát. Érzem, hogy alig megy. A poharakat lerakom a pultnál, amíg a csajok épp a másik végében vannak. Kislisszolunk a hátsó kijáraton és a szemeimmel keresem a Rovert, de a szag alapján persze rögtön megtalálom, hol áll Nia. Arra indulunk az íróval. Már fogalma sincs, merre járunk, azt se fogja látni, hogy ezt a "taxit" a rendező vezeti, mellette a pincérnővel. Ha nincs gond és semmi nem jön közbe, akkor berakom a hátsó ülésre és ott el is dől, kiterül. Én felveszem a kabátomat és Nia mellé ülök, aztán elkérem a kulcsot. Miközben indítok, bólintok és vigyorgok, hogy teljesítettem a küldetést és közben a lényegre térek: - Merre megyünk?
Az elterelés baromi jó ötlet. Bólintottam Stephennek, hogy meglesz, aztán magára hagytam. Első ízben felrohantam az irodába. A kisfőnöknek kétségbeesetten előadtam egy vérprofi színi alakítást arról, hogy apukám rosszul lett a szívével és kórházba szállították. Szegény, tök rendes srác, én meg visszaélek a bizalmával. Nem faggatózott, sőt, még zavart is, hogy menjél-menjél! Emellé még jobbulást is kívánt a papámnak. Aztán ha lesz időm, még fel is kell mondanom itt a klubban. De csak miután elkaptam Wright árnyait. A menedzserúr irodájából leszaladtam a személyzeti öltözőbe. Kész megváltás volt megszabadulni a latextől. Mint a villám, úgy vedlettem át. Semmi perc alatt kaptam le magamról a falatnyi ruhadarabokat. Sötétkék csőfarmert rántottam magamra, kapucnis, piros szabadidő pulcsival együtt, aztán beleugrottam a hosszú szárú fekete vászoncipőmbe. Az emeletről lerobogva bújtam bele fekete dzsekimbe. Éles tekintetem végigsöpört a mulatón. Wright magában görnyedezett az asztalánál. Az, hogy görnyedezett, túlzás, félig már feküdt. Stephent ekkor még nem láttam sehol. Valószínű, hogy épp a ruhatárban volt a kabátjaikért. Kiszúrtam a kólázó fekete srácot fehér pólóban, arany nyaklánccal. közvetlenül mellette támaszkodott a haverja, fehér fenegyerek, rövidre nyírt barna hajjal, kék farmerben, fekete izompólóban, a nyakán tetoválással. Ők lesznek azok, akikre Stephen is felfigyelt. Íme, Wright árnyai. Húsvér emberek. Az elterelés fedőneve: Dupla dinamit hadművelet. Elcsíptem két táncos lányt és megkértem őket, hogy alaposan tekeregjék körbe azt a két fickót, szülinaposok, megérdemlik. Hozzátettem; valószínűleg ellenkezni fognak, de csak kéretik magukat, úgyhogy semmi pénzért se eresszék őket. A lányok nagy vigyorogva meg is indultak Wright követői felé. Aztán azonnal megkerestem a legközelebbi biztonsáigőrt; jó nagydarab kigyúrt, kopasz állat volt, akire a választásom esett. Megmutattam neki azt a két gyereket, akikhez a csajok időközben odaértek. - Ne engedd ki őket, fizetés nélkül akarnak meglépni. Mindenhol ezt csinálják. – magyaráztam gonoszdin a biztiőr fülébe, ahogy az lehajolt hozzám. Biccentett, hogy rendben. Láttam a szemében, ahogy az agyát elborítja a vér a dühtől. Szuper. Ezek az „árnyak” sem mostanában szabadulnak meg innen. Hehehe… Ezzel el is tűnök a vészkijárat ajtaja mögött. Hosszú, sietős léptekkel rohanok ki az éjszakába. A klub fala mellett kukáskonténerek sorakoznak, a beton fénylik a rövid zápor után maradt tócsafoltoktól, és a szellőzőkből ködszerűen szivárog a fehér pára. Mephisto úgy áll járó motorral a néma, hideg sikátor durva macskakövein, mint a sötétben várakozó könyörtelen végzet. Elég riasztó jelenség. Ragadozó nagymacska formája és a kisugárzása teszi. Igen, időközben apám Roverét is elkereszteltem. A Mephisto nevet kapta. Stephen ha tudná, lehet sikítva ugrana ki a száguldó autóból, úgyhogy nem mondom meg neki. Gondom volt egy apró óvintézkedésre. Bevetés előtt rendszámot cseréltem rajta (csak tudni kell kihez fordulj), arra az esetre, ha Wright üldözői észrevennék a szöktetést, és a nyomunkba erednének. Kizárólag azért, hogy ne apámnál kössenek ki. Bár… Ha belegondolok, a legjobb helyre mennének reklamálni. De nem akarom kinyíratni őket. Az én eszközeim ennél sokkal humánusabbak. A kocsi közvetlenül a hátsókijáratnál parkol. Nekidőlve várakozok. A Rover ajtaja nyitva várja a kába Wright-ot, hogy csak be kelljen „dobni”. Stephen nem sokára hozza is, és beteszi. Az íróúr totál ki van ütve. Semmi gond ezzel, legalább csöndben lesz, míg elraboljuk. Stephené a kormány. Míg rájuk vártam bepötyögtem a GPS-en a megfelelő koordinátákat, ami egy nyaralóé a tóparton, benn az erdő sűrűjében, körülbelül egy órányi kocsikázásra Fairbankstől. Bepattanok az anyósülésre, és Stephenre vigyorgok, miután bevágódott a volán mögé. - Szép munka! Ez annyira hiányzott!... Na, húzzunk innen de gyorsan. – lesek hátra a visszapillantóból, hátha követnek, de még nem rohant utánunk senki. Stephennek csak a GPS-t kell figyelnie, és az elnavigálja a célállomásra.
Már három napja a városban van, de eddig minden nap csak a gondok jöttek. Megérkezni egy vadidegen helyre, egy távolsági busszal úgy, hogy az embernek mindössze annyi holmija van, ami egy nagyobb hátizsákban elfér... szálláshelyet találni úgy, hogy a legfontosabb szempont az olcsóság... munka után kajtatni úgy, hogy rovott múltja, képzetlensége és kora miatt csak a legócskább munkákra számíthat. Na, egy szó mint száz, nagyon kell már neki valami JÓ az életébe. Van, akinek ez egy könyv, vagy egy kiadós beszélgetés a legjobb barátokkal, de Robert sose volt nagy könyvkedvelő, és a barátaitól több száz mérföld távolság választja el. Neki marad ez az alantas férfi-szórakozás: szép, fiatal lányok testét bámulni egy korsó sört kortyolgatva. Először körbenéz, nagyjából felméri a terepet. Rengeteg ilyen helyen járt már, úgyhogy némi öniróniával veszi tudomásul: most először érzi magát "otthon", amióta megérkezett Fairbanksbe. Ez pont ugyanolyan, mint bármelyik hasonló hely, bárhol az Államokban vagy Kanadában - talán a világ más tájain is. Látja, hogy vannak pincérnők, úgyhogy nem a pulthoz megy, hanem az egyik színpad mellé. Előkészít pár dollárt, hogy legyen mivel megjutalmazni az ismeretlen lányokat, akik egy kicsit feledtetik vele az élet nyomorúságait...
Mondhatjuk, hogy ez egy kemény nap volt. Ha tudnám, hogy a helyi Alfa kölkét temettem el éle, talán kicsit jobban rám törne a nyugtalanság, de most csak azt érzem, hogy lazítanom kell, méghozzá úgy, ahogy azt az öcséim nem tudják megadni nekem. Vagyis biztosan meg tudnák, de ebbe inkább ne menjünk bele. Már az ötödik sört döntöm magamba, és a legnagyobb gondom még mindig az, hogy melyik kurvát válasszam ki magamnak. De mivel nagy a bizonytalanság, inkább rendelek még egyet. Ezzel, a hatodikkal azonban már felkerekedek. Hosszú ujjú, szürke inget viselek, hogy eltakarja a korábban szerzett karmolásokat a karomon. Mit karmolás, az a gyerek lenyúzta a fél alkaromat... Kiskirályként járok a nők közt, amelyik odajön, utamba áll, áldozata lehet a gusztálásomnak, de még mindig senkit nem látok, akit szívesen elvinnék egy körre. Vagy kettőre. Persze öltánc, de ha az ember eleget fizet, jut azért ennél több is, ezt mind tudjuk. Azt nem mondanám, hogy elszoktam a különösen sokat látott arcúaktól, de az egyik mégis felkelti a figyelmem. Az egyik lány éppen felé közeledne, ha jól sejtem, de igyekszem felvenni a ritmust, és odaérni, mielőtt beszélhetnének egymással. Mélyet szívok a levegőbe, aztán az üveggel a kezemben a pasas felé bökök. - A helyében másikat keresnék. Le merném fogadni, hogy trippere van. És nem is zavartatom magam sem a nő tekintetétől, sem a férfi reakciójától: nagy sóhajjal vetem le magam a férfi mellé, vagy épp a hozzá legközelebb eső ülőalkalmatosságra, és szemérmetlenül mérem végig az arcberendezését, fizikumát, öltözetét. - Nem láttam még errefelé Mr... Vonom le a hatalmas következtetést, de valahol hűen tükrözi az értékrendemet, hogy egy nőkkel teli placcon is az egyetlen valamire való férfival elegyedek társalgásba ahelyett, hogy kurvákra szórnám a pénzt.
Kap végre egy sört, az olcsóbbik fajtából. Amilyen vacak íze van, még az sem kizárt, hogy vizezik. De nem baj, úgyse célszerű berúgnia. Abból általában valami baj szokott lenni. Ahogy ott ül, és a lányokat stíröli, az egyik úgy látszik végre rászánja magát, hogy megszabadítsa pár gyűrött dollártól. Egész formás, és az arcán se látszik még az a kiégett közöny, szóval pont jó lenne egy privát táncra. Lehetne néhány izgalmas tetoválása, de hát ne legyen telhetetlen az ember. Még valami csábosnak szánt mosolyt is az arcára erőltet, ahogyan Roberthez közel ér, s talán már nyitná is rúzsozott, húsos ajkait egy köszöntésre, amikor váratlanul berondít a képbe egy vadidegen, és a beszólásával teljesen porrá zúzza a pillanat hangulatát. Ráadásul a lány - újabb bizonyságát adva annak, hogy még nincs túl régen a "szakmában" - vérig sértődik, és dühösen fújtatva elsétál. Csak úgy ring a formás hátsója, ahogyan elviharzik, Robert még sokáig néz utána, miközben dörmögő hangon így felel. -Tudtommal attól még nem lehet trippert kapni, hogy bámulod őket. Szúrós tekintettel néz a másikra, gyorsan végigméri. Alacsony, nyeszlett, és baromira lezser. Az ilyenek rengetegszer keverednek bajba, úgyhogy a fickó vagy nagyon szerencsés, vagy van valami aduja, amit vész esetén kijátszik - mondjuk ő a klub tulajdonosának a fia vagy valami hasonló. Robert sok emberrel találkozott, főleg a rosszabb fajtából, úgyhogy ilyen következtetésre jut, bár lehet, hogy teljesen rossz úton jár. Minden esetre nem koptatja le azonnal az idegent. - Nem olyan kicsi ez a város, hogy az emberek mindig összefussanak, Mr. feleli közönyösen, egyelőre elhallgatva a nevét. Annyira nem közvetlen típus. - De ha ennyire értesz hozzá, megmondhatnád, melyikkel járok a legjobban. veti fel.
Micsoda megállapítás barátom, te aztán nem ma kezdted, ez már nyilvánvaló. De mégis ki lenne az a majom, aki néhány percnyi bámészkodás után ki meri jelenteni, hogy neki ennyi elég volt és beéri ennyivel? Fő az óvatosság, bár engem nem nagyon érintenek a nemi betegségek, finnyás sem különösebben vagyok, de a bolhák engem sem kímélnek, aztán franc se tudja, mit lehet ezektől összeszedni. - Hát ha valaki ennyivel is beéri... Visszarángassam neked? Röhögök fel ércesen, keresve a kalandot, bármit, ami több lehet egy csajnál és néhány üveg piánál. Most, hogy már ittam egy keveset, valamivel jobban kihallatszik a szláv akcentussal kevert angolban az idegenszívűség, de ez legyen ma a legkevesebb. - Vagy inkább engem szeretnél? Vicsorodom el, ahogy tetőtől talpig végigmér, aztán megengedem magamnak, hogy átnyúljak a széken és kissé a fazon vállaiba boxoljak. - Csak szopatlak, ne szarjál. Nem, valóban nem olyan kicsi ez a város (sem), ettől függetlenül a szagát még sehol nem éreztem, itt sem hagyta még, legalább is biztosan kiszellőzött már, ha járt erre valaha, mivel elég gyakran benézek. Ja, tényleg csak benézek. - Coyle. - egészítem ki, aztán eltöprengve nézek végig a csajokon - Őszintén? Egyiket se. De ha már mindenképp innen akarna választani, ott az a szőke, aki épp a cipőjét igazítja. Leah vagy mi. Ő már benne van az iparban. Bökök az említett felé a sörösüveggel, aztán egészen hátrafolyok a széken, tökéletes kényelembe helyezve magam.
Sittest meleg poénokkal ugratni, meg szopatást emlegetni nem a legszerencsésebb dolog, habár (annak ellenére, amit néha hisz) Robert arcára nincs ráírva, hogy sokat volt a hűvösön. Jó, azok a hegek ott vannak az arcán, de annyi hely van még, ahol az ember bajba keverheti magát. Például egy night klub. Az ugratást nemtetszést sugallón összevont szemöldökkel tűri, de amikor a másik bemutatkozik, Robert is felenged. Végül is nem kell mindent félreérteni, és egyből a legrosszabbra gondolni. Ez is nem a börtönudvar, ahol nincs időd mérlegelni. Itt megengedheti magának az ember, hogy a jót feltételezze. - Brute. mutatkozik be, egyelőre csak a becenevén, amit a termetének köszönhet. Kihallja a szláv akcentust a másik hangjából, anno New Yorkban volt alkalma elég ilyet hallani. - Te európai vagy, nem? Román vagy ukrán, talán? Orosz az biztosan nem. mondja. Az orosz akcentust különösen jól ismeri, és annyit megtanult már, hogy a többi szláv nép, bármilyen hasonló is a kiejtésük és hasonló a vartyogásuk, kifejezetten rühelli ha orosznak hiszik. A többség, legalábbis. Azok a keménytökű/csöcsű vodkavedelők, akikkel neki volt dolga. Szóba kerül egy másik lány, Robert alaposan megnézi magának. - Ja, látszik rajta. dörmögi maga elé. Csak egy táncért jött, többre nincs pénze, de ezt nem köti a másik orrára. - Ajánlod? kérdi még, ha már ilyen jól "összehaverkodtak".
Fogalmam sincs, mi baja van, nem kell lássam az összevont szemöldökeit ahhoz, hogy még ezen a fülledt sártengerben is kiérezzem belőle az elégedetlenség szagát. Jobban érződik, mint a hatnapos mosdatlan izzadtság. De ő tudja, balhéból baszottul elég volt mára. Egy kedvesnek is bélyegezhető biccentéssel üdvözlöm Brute-ot, micsoda név, nem is gondoltam volna. Persze én is mindig megtalálom azokat, akik kellően zűrösek ahhoz, hogy jó társaságnak bizonyuljanak. És meglehet, hogy a faszi arca egy térkép, cseppet sem hajt a vágy, hogy megismerjem az útját - ennyire kedvesre még nem ittam magam. Alapjáraton szarok mások életére, miért lenne ez alól kivétel az újdonsült társaságom? Mondjuk úgy, hogy rohadt nagy szerencséje van a csávónak, amiért még véletlenül sem gondolta rólam, hogy orosz vagyok. Fel is horkanok a gondolatra. - Milyen jó füled van Brute. - mondom, csak úgy a levegőbe - Szerb vagyok. Régi motoros. Mondhatni. Azt azért már nem teszem hozzá, hogy vér szerint csak félig, a másik felem pedig hungarikum, mert kurvára nem osztana és nem szorozna a dolgainkon. Meg amúgy sem terápián vagyunk, hogy minden szart elmeséljünk magunkról. - Ha eleget csengetsz érte, mindenképp. - bólogatok, kortyolok a sörből, aztán a nadrágzsebemből előtúrok egy köteg pénzt - Ennek a tizedéért megmutatja neked, hogy kurvára nem érdemes arra a negyven szűzre apellálni odaát. Röhögök fel elégedetten, unottan pergetem a pénzt az ujjaim közt, és én még ebben a zajban is kristálytisztán hallom a ropogásukat. - Na, mi legyen? Lefoglaljam neked? Fordulok felé pofával, aztán még mielőtt bármit mondhatna, elfüttyentem magam, a kezeimet a magasba emelve jeleznék a csajnak, hogy dobálja ide a tejcsárdáit....
Jól tippelt, ami sose hátrány. Ki hitte volna, hogy valaha hasznát veszi még a new yorki alvilágban szerzett tapasztalatait valami normális célból is? Új-keletű cimborája máris szívélyesebb, és váratlanul egy kiadós köteg bankó is előkerül a zsebéből, csak úgy mellesleg. Több, mint Robert teljes vagyona. A férfi szeme kapzsin összeszűkülve mered a pénzre, és rögtön a kezd töprengeni, miképp tudná elszedni azt a tulajától. Nem lenne olyan nehéz alaposan leitatni, kihívni a hátsó sikátorba brunyálni, aztán jól leütni és elszedni mindenét. Ha elég jól leitatja, talán még arra se emlékezne, ki lopta meg... Aztán észbe kap, össze is rezzen. Ez már a múlt, ő ilyet már nem csinál. A pénzért megdolgozik, nem pedig elveszi. Az egyik legnagyobb lecke, amit megtanult, hogy neki nem jár csak úgy valami, ha akarja. - Tedd azt el. Dörmögi maga elé halkan, de határozottan. - Nekem nincs ennyi pénzem, hogy ráköltsem egy nőre, tartozni pedig nem akarok. Lekötelezetté válni még kevésbé. Majd megveszem magamnak a csajt akkor, ha lesz rá saját pénzem. Folytatja ugyanazon a komor hangon, majd rosszkedvűen egy hajtásra elpusztítja a maradék sörét. Nem éppen egy felvidító társaság, aki éppen a saját démonaival küzd.
Valami nem teljesen kerek ezzel a csókával, esküszöm, viszket az orrom a hangulatingadozásaitól. Nem vagy szívbajos típus, úgyhogy egészen pofátlanul legeltetem rajta a szemeimet a nők helyett, mintha pontosan tudnám, hogy valami zavar van a gépezetben - pedig gondolatot olvasni még én sem tudok. Azt viszont elég nehezen viselem, ha valaki dirigálni óhajt nekem, még akkor is, ha pusztán ennyiről van szó, inkább kérésnek nevezném, mintsem parancsnak, mégis összébb szűkülnek a szemhéjaim, megnyalom a szám, a pénzt pedig - akár a zsetont szokás - a mutató és középső ujjaim közé csípem össze. - Nem kell úgy mellre szívni. Egyébként meg kurvára szívesen. - biggyesztem hozzá, és megforgatom a pénzt tartó kézfejem - Aztán miből lesz? Mit csinálsz? Érdeklődöm egészen szolidan, egye meg a franc, a végén még szerzek magamnak egy barátot. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem feltétlenül fog beavatni a teljes igazságba vagy abba, hogy eddig mit csinált. Gondolja a rosseb, hogy pont ezekben a napokban készül megváltani saját magát - minden esetre én kérek még két sört az egyik elhaladó felszolgálólánytól.
Nem mondhatni, hogy annyira ingadozna a hangulata: komor. Próbál jobb kedvre derülni, hiszen ezért is jött ide - csak éppen időről-időre történik valami, ami visszarántja az apátiába. Hol a felismerés, hogy már megint valami rosszon járt az agya, hol a tudat, hogy mennyire csóró és remény nélküli. Na igen, kissé megviselték a börtönévek, és még inkább a szabadulását követő időszak. - Jó kérdés. mosolyodik el fanyarul, aztán felel. - Munkát keresek. Bármit, ami tiszta és törvényes. teszi még hozzá, mert még mindig az a legjobb tippje, hogy a szerb valami alvilági figura, vagy azokhoz kötődik. Ha valaha lenne gengszter-kereső TV reality, Robert már pusztán a külseje miatt is tuti hogy átvészelné a fél műsoridőt. Ha egy maffiózó verőlegényt keres, ő aztán remek esélyekkel pályázhatna a melóra. De az a helyzet, hogy pont az ilyesmiből akar kimaradni, ezért is igyekszik előre tisztázni a helyzetet. - De mivel senkit nem ismerek a városban és szinte semmilyen képzettségem nincs, nem igazán kapkodnak utánam.
Nem tehetek róla, már-már hitetlenkedve horkanok fel a "tiszta és törvényes" munkakeresés kihangsúlyozására. Persze, én meg a pápa vagyok, cimbora... Mindennek ellenére a komorságát nem mocskolja be a hazugság orrfacsaró bűze, ez meghökkent, láthatja is kissé elnyúlni a vonásaimat, mert valljuk be: nem éppen erre a válaszra számítottam. Bár ez talán több mindent elárul Brute-ról, mint azt elsőre gondolná - pusztán azért, mert a dögömnek hála képes vagyok egy-két olyan dolgot is kiszagolni, amit a halandó emberek az életben nem vennének észre. - Újrakezdés, mi? Hát, sok sikert. Nem is nagyon akarok foglalkozni a dologgal, inkább csak a következő sörre vágyom, és ha meg is érkezik, úgy a másikat átadom a mellettem gubbasztó pasasnak. Ha nem fogadja el, akkor a lába mellé hajolva teszem le a földre, addig nem fogok hisztizni, amíg nem rúgja fel. Különben is gondolkodom. - Azt' az ásóval hogy állsz? Erőd az van, azt látom. Várjál... Újra elmerülök a saját zsebemben, hogy a sok zörgő cigicsomagolás és rágópapír között megtaláljak egy megviselt névjegykártyát. Matthew Coyle - Temetkezési vállalkozó, hirdeti a gyűrött betűáradat címmel, elérhetőségekkel. - Vedd el. - nógatom, ha éppen szükséges - Törvényesnek törvényes, tisztának már kevésbé nevezném, de gondolom nem vagy finnyás. Nem vagyok udvariaskodó "bizniszmen", hogy körbeudvaroljam az álláslehetőséggel kapcsolatban. Ha ennyiből nem érti a célzást, akkor még sírásónak is gyökér, bár szinte biztosra veszem, hogy ez a gesztus pont eléggé adja magát ahhoz, hogy ne kelljen visszakérdeznie, hogy mégis mi a halált csinálok.