Nagyon örültem neki, hogy végre sikerült leegyeztetni ezt a dolgot Roxannal, és eljöhettem hozzá tanulni. Nem mintha teszem azt Dimitristől nem tanulhattam volna, de mivel Panda volt a mentoráltja, nem akartam esetleg előle elvenni az idejét, meg aztán, könnyebb volt így. Még véletlenül sem kezdek el személyeskedni vele, ha nem kell tanulnom tőle. Nem vagyok ugyanis biztos benne, hogy hosszútávon képes lennék tartani a számat, bármennyire is tartom jobbnak, hogy nem bonyolódtak bele semmibe. Egyszerűen csak szeretném boldognak látni a barátnőmet, márpedig most nem az, és ehhez sajnálatos módon a tetoválómester is hozzájárult sok egyéb mellett. Az út Savával olyan volt, mintha nem is lett volna, elég gyorsan eltelt, és tök jól elbeszélgettünk. Kedvelem, az eddigiek alapján biztosan. Azt ugyan még nem tudtam, vissza ki fog vinni, de maximum eltöltök egy pár napot ebben a városban, persze szigorúan felügyelet alatt, túl nagy gond csak nem lehet belőle. Meg hát, be kell vallanom, az időjárást már most sokkal élvezhetőbbnek találom. Nem mintha nehéz lenne a fairbanksinél jobbat lelni ilyen téren. Már majdnem melegem volt, amikor kiszálltam az autóból Roxan háza előtt, azaz Roxanéké előtt, vagyis hát, gondolom nem egyedül él benne, elvégre van egy apja is a születendő gyermekének. Remélem, tudok majd anélkül egy légtérben lenni vele, hogy ne jusson folyton eszembe a kislányom. Nem lenne túl kellemes úgy. Már a hálaadásnapi vacsora is borzasztó volt ilyen tekintetben, néha nem is értem magamat. Mióta Mandy meglibbentette, hogy talán van esélyem visszakapni, csak még rosszabbul érzem magam. Egyszerűen nem akarom elhinni, mégis nagyon gyakran eszembe jut. Elméletileg megbeszélt időpontra jöttem, szóval biztos nem lesz váratlan a felbukkanásom, de egy kismamánál sosem lehet tudni, hogy mikor fárad ki, és dől le egy picit. Éppen ezért nem csengettem, inkább csak kopogtattam, aztán ha nem jött ajtót nyitni, megcsörgettem telefonon. Magamból kiindulva mindig lenémítom a telefonomat, amikor alszom, ha valami nagyon fontos, ott a vezetékes, azt úgysem tudom némává varázsolni, csak ha kihúzom. Amúgy szinte sosem csörög. Akárhogyan is, a csengetést mellőztem, de bíztam benne, hogy vár rám, és nem lesz gond a bejutással.
Magamban szabályosan imádkoztam az óra számlapjának, hogy peregjen kicsit gyorsabban az általa mutatott idő, lévén őrzői mivoltom elrejtésén túl másra nem igen használtam a világban lakozó mágia irányítására való képességemet. A gyakorlás Naomival remek lehetőség volt erre, akármilyen önzőnek is tűnjek, hogy egy tanoncra fogva varázsolgatok. Mágus vagyok, az istenért! Hiába mondták, hogy húzzam meg magam, olyan a varázslás számomra, mint másnak a reggeli kávé vagy tea. Egyszerűen kell a komfortérzethez. Az elmúlt napokhoz képest egészen csendesen telt el eddig a nap, igaz még van jópár óra belőle, hogy bombaként robbanhasson be valami "kedvesség". Azért igyekeztem megelőzni mindezt és példának okáért Jamest is megkértem, hogy, ha lehet, esténél előbb ne jöjjön át. Délelőtt és ebédnél egyébként is itt téblábolt nekem - tagadta, hogy pusztán azért, mert nem volt kedve kaját csinálnia magának, de én azért még nem zárom ki ezt a lehetséges okok közül... Javíthatatlan. Azok vagyunk mind a ketten, ennek megfelelően kissé fáradtnak tetsző, de széles mosollyal nyitok ajtót a kopogásra. - Szia Naomi! Gyere csak be, mert kiszökik a meleg... - Invitálom, s míg az előszoba-résznél megválik kabátjától és cipőitől, addig se hagyom szótlanul: - Jól utaztál? Mondtam volna, hogy átugrok Fairbanksbe én, de James már annak a gondolatától is rosszul van, ha a két utcával lejjebb levő boltba készülök... - Nevetésem könnyed, a közbevetett kérdés természetes: - Kérsz esetleg egy teát? Friss, az előbb lett kész. - Ha megvált a megválni valótól, persze, beljebb invitálom a nappali rész felé, s teát szervírozok, ha kér. Magamnak mindenképp szerzek egy bögrével. - Mesélj, mi újság veled odaát? - Sejtheti, hogy nem a napi pletykákra, inkább a tanonc-életre célzok kérdésemmel.
- Innen legalább még van hová szöknie, Fairbanksből már régen elszelelt. Nem tagadom, az anchoragei klíma sokkal inkább megfelel a komfortérzetemnek, itt biztos sokkal könnyebb elviselni a telet, ez a mínusz pár fok, ami lehet, olyannyira nem vészes. Már majdnem melegnek érzem. - Remekül, Savannah kiváló útitárs, nem sikerült eldöntenem, hogy melyikünk beszél többet. Kuncogom el magam, az állapotával kapcsolatban meg csak somolyogtam. Tudom, milyen, szerintem a világ legcsodálatosabb dolga odabenn hordanunk egy kis emberkét, annál csodálatosabb csak az lehet, mikor látjuk felcseperedni. Ez utóbbira nekem nincs lehetőségem, talán lesz, de az elejéről már így is, úgyis lemaradtam. Meg aztán, nekem az sem adatott meg, hogy a párom mellettem legyen. Ők meg itt vannak, mint Őrző és vérfarkas, és úgy tűnik, minden klappol. Már attól eltekintve, hogy ide kellett jönnie Roxannak. - Ez szerintem tök aranyos tőle. Muszáj mosolyognom, mert hát, ez azt jelenti, hogy aggódik, Roxanért, a babáért, ez pedig szép dolog. - Igen, jól esne egy kis tea, köszönöm szépen! Közben megváltam több réteg ruhámtól, mert idebenn a vastag pulcsi is túlzásnak tűnt. Meg ha már itt tartunk, a harisnya is, de az egyértelműen marad, elég furi lenne ennyire kivetkőznöm magamból. - Hú de szép ez a nappali, imádom az asztalt. Lelkendezek, szokásos ez nálam, nincs benne semmi meglepő, bár Roxan ennyire még nem ismer. A teát, ha esetleg tálcán hozná, elveszem tőle, ránézésre már bőven benne lehet a hetedik hónapban, még én is azt mondom, hogy ne cipekedjen, még ennyit se. Sose lehet tudni. - Túl vagyok az első vizsgámon, és most ott tartok, hogy minden kasztból részt veszek órákon, hogy tapasztalatot gyűjtsek, és tudjak majd dönteni, ha eljön az ideje. Szeretnék alapos lenni… a mágusokhoz még nem volt ilyen téren szerencsém. Ezt persze tudja, emlékeim szerint telefonon említettem, hogy ezért szeretnék tőle tanulni. - Szerintem jól mennek a dolgok, és jól is bírom, és alig várom, hogy egyre jobb legyek…
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el szavaira kissé szélesebben. Valóban kellemesebb errefelé az időjárást, ezt magam se tagadhatom.* - Majd dumálok a szellemekkel, vigyenek belőle arrafelé is egy keveset! *Szélesedik ki mosolyom, ezzel együtt azonban ajtó csukódik a másik nő mögött. Nincs menekvés! Savannah kapcsán aprót bólintok, - Helyes, helyes, nem csalódtam a másik mágushölgyben. - közben meg, mint valami gyakorló tyúkanyó, terelgetem beljebb Naomit a házban. - Aranyos? Idegőrlő! - Fejcsóválok kissé, hitetlenkedően könnyed kacajjal. Oké, valahol talán még én is aranyosnak találom James aggódását, de van egy pont, amin túl már egyszerűen sok az embernek a dolog. Amikor már huszadszor hallod, hogy ne csináld, feküdj, pihenj, nehogy elmenj, majd én elhozom... Sosem voltam kiszolgáláshoz szokva, nem is vártam el soha, s az egy helyben ülés sem épp erélyem, így nem csodálkozom, ha sokszor a nap végére a becsavarodás jeleit diagnosztizálom magamon a tükör előtt állva az alvás-olvasás-tévézés kombójától. A teára biccentek, így nem állok meg a nappalinál, továbblépdelek a konyha felé. - Köszi! Howard érdeme, mint szinte majdnem minden a házzal kapcsolatosan. - Apró sóhaj és épp csak égnek emelt tekintet az, mivel érkezem. Meg két bögrényi kellemes hőmérsékletű tea. - Parancsolj. - Nyújtom az egyik bögrét Naomi felé kedves mosoly keretében, a sajátomba pedig belekortyolok ugyan, de a következő lassú mozdulatsorral az említett asztalra is helyezem menten a bögrét. Közben persze jelzem neki is, foglaljon csak helyet bátran - én is ekképp teszek, csak kissé időigényes a dolog. Persze, közben odafigyelek mindarra, amit mondd. Sőt! Kifejezetten érdeklődő a pillantásom, mikor végre a kanapé támlájának dőlve tekintek a fiatal nőre. - Ha én lettem volna a mentorod annak idején, nem sok választásod lenne most, ami azt illeti! - Szélesedik ki mosolyom, hangom komolytalan, s mégis elhiszi nekem, aki hallja, hogy képes lettem volna eme lépésre a tanoncommal kapcsolatosan. - Minden esetre nagyon örülök neki, hogy így haladsz és főleg, hogy ennyire motivált vagy, szóval már csak két kérdésem van, mielőtt belevágnánk. Az egyik, hogy kitaláltad-e már, melyik varázslatot választanád mesterszónak, illetve, hogy van-e valami saját meditálási technikád esetleg? - Ha nincs, akkor majd csináljuk az enyém szerint, merthogy ezzel fogunk kezdeni, kell egy kis ráhangolódás neki is, nekem is.
- Ezer hála és köszönet. Vigyorodtam el rögtön, örültem, hogy cseppet sem érzem feszélyezetten magam a társaságában, sem azért, mert neki volt a feladata, hogy kitörölje az emlékeimet, sem pedig azért, mert állapotos, úgy tűnik, el tudok vonatkoztatni, ami most nagyon jól jön. Csak mosolyogni tudok a megjegyzésére a párjával kapcsolatban, mondjuk, jól emlékszem a terhességemre, és ha éppenséggel nem anyám fenyegetőzött volna folyamatosan, nagyon is élveztem volna, és sokkal szebb időszaka lehetett volna az életemnek. Visszatekintve csoda, hogy nem vetéltem el az idegeskedéstől. Hála istennek nem így történt, és a kisbabám mostanra gyönyörű kislány, vagy nagylány, ki tudja, ő minek titulálná magát. - Ügyes! Nem ismerem a párját, persze hallottam már róla, de találkozni nem volt alkalmunk, s talán nem is baj, így is túl sokat vagyok vérfarkasok társaságában, vagyis, egyében kifejezetten. - Köszönöm! Nyúlok a bögréért, majd lecsüccsenek a kanapéra, úgy hiszem, az lesz a legmegfelelőbb, nem akarok távolságot tartani, elvégre, Abinál is ezen a bútordarabon kezdtük meg a foglalkozást, és nagyon jól esett, hogy varázsolhattam, és gyakorolhattam vele a gyógyítást. Ez az, ami miatt elsősorban úgy gondolom, hogy Mágusként kellene majd tevékenykednem, és kezdetben kétségeim sem voltak felőle, és talán azután nem is lesznek, hogy most innen kimegyek. - Nem mondom, hogy bántam volna, ha nem hagysz választást. Persze, ha Harcos lennél, akkor nem jött volna ki túl jól a dolog. Kuncogok fel, noha azt nem tudtam, hogy ezek szerint ő is esélyesen pályázott erre a címre. Őt sem bántam volna, ez biztos, csak éppen Mandyvel már volt egy elég stabil kapcsolatunk, legalább azon nem kellett dolgoznunk. - Igazából, gondolkodtam rajta, és kettő között vacillálok, az Illanás és a Keresés jár folyton a fejemben, illetve, a Hatodik érzéken is gondolkodtam, de nekem eleve vannak megérzéseim, varázslat nélkül is, és nem tudom, hogy úgy lenne-e értelme. Én persze úgy kezelem, hogy a legtöbben tudnak arról, hogy Mandy szerint meglehetősen fejlett voltam már előtte is mágiaérzékenység tekintetében, és hogy lejelentette azt az esetet, mikor nem engedtem a járdára lépni. Ha nem, hát az sem baj, ha Roxan tudni akar valamit, úgyis kérdezni fog, ebben biztos vagyok. - Nem, nincsen saját meditálási technikám egyelőre. Őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy bárkinek van sajátja, de ezek szerint igen, mármint logikus, hogy bizonyos dolgokra gondolva könnyebb ellazulni, és talán ez is hozzátartozik, de nem nevezném konkrét technikának, és nem is mindig ugyanaz nyugtat meg. Fura madár vagyok ilyen téren (is), azt hiszem.
Én magam is kifejezetten örvendtem a dolognak, hogy Naomit nem feszélyezi társaságom. A kellemetlen érzés mellkasomban ott volt ugyan, ahogy bármely másik személy esetében, akinek esetében az emléktörlést én végeztem, de mivel nem ő volt az első és nem is az utolsó a sorban, megtanultam már kezelni. James valószínűleg széles vigyorral fogadná a dicséretet, éntőlem "csupán" egy kedves, szelíd mosoly jár, miközben beljebb tessékelem vendégemet, s a teák kézhez kerülését követően a kanapén elhelyezkedve rátérhetünk a lényegre is lassan. Lehetséges mesterszavaira aprót biccentettem. - Ez esetben azt valóban felesleges lenne mesterszóként választanod, hiszen eleve előnnyel indulsz belőle. - Szélesedik ki mosolyom. - Persze, tréningezéssel ez is, mint minden fejleszthető, szóval, ha rám hallgatsz, az első kettő közül választasz. Én mindig úgy gondoltam, szerencsés olyant kinézni magadnak, amit nem csak az őrző léted során tudsz hasznosítani. Jó, most a keresés pont nem ilyen, de érted a logikát. - Mondjuk csupán általános jó tanács ez, ami az én logikámat tükrözi. Sem rá, sem pedig le beszélni nem akarom róla, de lássuk be, a praktikussági szempontot figyelembe venni nem hülyeség. Körbepillantva a lakásban pedig meg is állapítom, hogy: - Mivel egész délelőtt itt téblábolt egy farkas a keresést tudjuk is akár gyakorolni! - Oldalt pillantok, megfelel-e ez Naominak így. Nyitott vagyok minden ötletre különben, nekem is akadnak majd minden bizonnyal, ha már láttam, mennyire megy így első nekifutásra a dolog a lánynak. - Pedig jó dolog, ha van egy biztos állapot, ami gyorsan elő tudja hívni a megfelelő állapotot. Persze, ez mindenkinél más. Van, akinél hely, atmoszféra, másnál testhelyzet... De ne aggódj, idővel úgyis kialakul a saját rutinod ebben is. Engem annak idején a "csendben, törökülésben ülj a szobában magadban" dologra akart ránevelni a mentorom, de az istennek nem jött össze! - Nevetek kissé, majd még egy utolsó korty a teából, mielőtt kissé helyezkednék a kanapé háttámlájának dőlve. - Teljesen mindegy, mi az, amivel eléred az állapotot, a lényeg maga az érzés. Csukd be a szemed, helyezkedj el kényelmesen! - Mosolyodom el kissé, miközben én magam is hasonlóképpen teszem. - Ha mindezzel megvagy, akkor képzeld el... - Hangom csendesebbé válik, kellemesen simul bele a minket körülölelő csendbe. - Képzeld el a világban mindenütt jelen levő varázslatot, amint átjárja a természet teremtményeit. Te látod őt. Érezd, ahogy átjár talpadtól egészen a fejed búbjáig... Megnyugtat. Megkülönböztet az átlagtól. A lényed része volt mindig, már talán az előtt is, hogy kiválasztottak. Mintha csak haza érkeznél hozzá... Hagyd, hogy átjárjon! - Súgom szinte, hagyva némi időt a dologra, miközben én magam is a saját belső világomat járom. Szögezzük le, alapvetően nem beszélek, legfeljebb gondolataim cikáznak fejemben, de nehéz lenne némaságban átadni Naominak mindazt, hogyan is csinálom a dolgot én. - És most meríts belőle! Meríts belőle azt, amire úgy érzed, leginkább szükséged van ebben a pillanatban, legyen az kitartás... erő... vigasz... lelki béke. Bármi is kelljen, tőle megkapod, mert téged szolgál és te képes vagy irányítani. - Újabb hosszabb szüneti szavaimat, hagyom, hogy élje a saját kis belső mozivásznán a maga formálta képet. Én is hasonlóképpen teszek, bár bonyolítja a dolgot, hogy a pocaklakó úgy dönt, ő meditálás helyett a veséimet próbálja megrendezni. Az ideálisnál valamivel korábban szólalok ennek következtében meg: - Amikor már úgy érzed, teljesen feltöltődtél, szépen lassan számolj vissza öttől. Amint az egyeshez érsz, kinyithatod a szemedet. Öt... négy... - Suttogom szinte, s ha hasonló ütemben számol tovább fejben a másik nőszemély is, akkor szinte egyszerre nyitjuk ki szemünket. Akaratlanul is elmosolyodom kissé, első reakcióit fürkészve. - És most tiéd a terep! Azt már tudod, hogy a mágiánk nem kimondott szavakon alapul, mint a Harry Potterben vagy más hasonló varázslós sorozatokban, ugyanakkor van egy-két mozdulat, amik elősegíthetik a mágia megfelelő irányba áramlását. De ezek meg annyira ösztönösek, hogy felesleges bemagolni őket, ha ráérzel, úgyis jönni fognak maguktól, ahogy az egykori első őrzőknek is. - Kissé döcögősen, de feltápászkodom. - Ezek a mozdulatok igazából arra jók, hogy a koncentrációt, az összpontosítást segítsék. Hadonászhatnánk varázspálcával is, az is lehetne eszköz rá, de attól az még csak egy darab fa maradna, szóval végtére is felesleges. - Fejcsóválok kissé az okfejtésen és egy újabb bögrével térek vissza. - Mázlid van, még nem mostam el. - Nevetek. James kávézott belőle, most pedig Naomi elé kerül az asztalra, s míg én újfent helyet foglalok, a feladat adott a lány számára: - Szóval az előbbiek ismeretében, hogyan végeznéd el a varázslatot? Mi a működési folyamata, ha így egyszerűbb.
- Ez logikus, persze, de úgy gondoltam, hogy a gyógyításon kívül számomra a mindennapi életben más nem igazán hasznosítható olyan jól, abban meg akkor gondolkodnék, ha Gyógyító akarnék lenni. Észre sem veszem tulajdonképpen, hogy beismertem, valójában nem akarok azzá válni, csak Abigail kedvessége nyűgözött le, és terelt le átmenetileg az útról, amire szinte azonnal lépni akartam, hogy Őrző lettem. A tudatalattimnak ezek szerint nincsenek kétségei a jövőmet illetően. - Hú, az tök jó! A lelkesedésem most is azonnal felcsap, imádok minden lehetőséget, amikor varázsolhatok, eszméletlen jó érzés, semmihez sem fogható, szerintem függő lettem, de komolyan. Ha tehetném, állandóan varázsolnék, csak hogy érezzem magam körül azokat a letaglózó energiákat. Szóval, a heves bólogatásom mindenesetre kellőképp meggyőzi arról, hogy nekem tökéletesen megfelel így. - Biztosan lesz majd, többnyire úgy sikerül, ha számomra kedves, békés helyre képzelem magam... …Mayával… Kimondani azonban nem merem, sokszor még mindig nehéz beszélnem róla, és épp ezért nem sikerül mindig így meditálnom, hiszen, ha az aktuális lelkiállapotom éppen miatta zaklatott, akkor nem szokott sikerülni, talán keresnem kellene valami mást, de eddig egyelőre még nem jutottam, ám ami késik, nem múlik. Végül kuncogva csukom be a szememet, miután én is letettem a bögrémet, és csak akkor jön majd rá, hogy miért a derű, ha a dolog végeztével majd kinyitja a szemeit. Én ugyanis halál lazán gyűröm magam alá a lábaimat, bár van olyan eset is, amikor a sarkaimra ülök, de az inkább szilárd talajon kényelmesebb, a kanapén teljesen jó így. Én innentől kezdve nem beszélek, figyelek Roxan útmutatására, és igyekszem ellazulni, ami egyébként egyre könnyebben megy, köszönhetően talán annak, hogy ritka kivételtől eltekintve mindennap gyakorlom, van, hogy nem sikerül, de általában összejön a dolog. Furcsán kellemesen bizserget szavainak jelentése, és fogalmam sincs, miért, de ez az egész úgy jelenik meg előttem, mint valami minden alatt finoman megbúvó, derengő aranypor, ott zsizseg a fák levelén, kérgük alatt, táncol a fűszálakon, rám kacsint az esőcseppekről, s bőröm alól dereng fel finoman. Tudom, hogy mindig is a részem volt, valahogy most úgy képzelem, mintha világítanék, tudom, nincs így, de olyan szép. Eddig ilyen képek nem társultak a meditáláshoz, de most úgy tűnik, mintha átkapcsoltak volna bennem valamit a szavai, talán csak annyi kellett, hogy valaki finoman mutassa az utat, vagy pont mostanra ért be a gyakorlásaim gyümölcse, fogalmam sincs. Mire van most leginkább szükségem? Bizonyosságra… arra, hogy a jó úttal kacérkodom-e, arra, hogy tudjam, Mágusnak kell lennem, nem másnak. Vajon erre is képes választ adni? A bármibe ez is beletartozik… S van itt még valami. Lelki erő, abból sosem elég, hiszen sok olyan momentuma van az életemnek, ahol hasznát veszem, ám az adott helyzetben és pillanatban az előbbi az elsődleges. Sosem gondoltam még úgy erre az egészre, hogyha kinyúlok segítségül hívva a mágiámat, akkor az ujjam köré csavarodva fog körbelengeni, és a segítségemre sietni. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, csak azt tudom, hogy minden tökéletes, hogy szeretem ezt az állapotot, és hogy ez az, amiért elsősorban úgy gondolom, megérte igent mondanom az elhívásra. A felöltődés jelképesen olyan formán jelenik meg, hogy a körülöttem fellelhető milliónyi arany pislogást magamba szívom, és elképzelem, ahogy a talpamtól a fejem búbjáig tökéletesen kitöltenek, mintha én magam lennék egy masszív mágiagombóc. Mikor végzek, elkezdek visszafelé számolni, a hangom egészen halk és réveteg, s mikor kinyitom a szemeimet, olyan, mintha mély álomból ébrednék, hosszú pillanatokig nem egészen tudom belőni, hol vagyok, végül akkor kattan minden a helyére, amikor Roxanra pillantok. - Tudom, bár én eddig mindig beszéltem, úgy valahogy könnyebbnek tűnt, persze tisztában vagyok vele, hogy az én érdekem is szavak nélkül csinálni, akkor nem tudják, hogy mire készülök. Ecsetelem, hú, ez a mágia áramlása dolog egyelőre tökre ködös, de elméletileg, mivel most töltődtem fel, bennem van, és valahogy arra kell irányítanom, ahonnan az eredményt remélem. Ez csak nem lehet annyira nehéz, ugye? Könnyűnek sem mondanám, de az biztos, hogy eddig amivel próbálkoztam, azt siker koronázta, elrontani semmit sem rontottam, bár Abigailnél ez a mágia kellő mértékben való összpontosítása nem ment már a végén, de talán addigra már nagyon fáradt voltam, nem igazán érzem még a saját határaimat. - Értem. Bólogatok, majd a bögrére pillantok. Huhh, nos, azon kellene meglelnem a párjának a nyomait, egyelőre azt sem tudom, pontosan mekkora területre hat, de nekem az az egy szem icike-picike bögre is tökéletesen megtenné. - Azt hiszem, most kicsit egyszerűbb dolgom van, mert tudom, hogy a bögrén egy vérfarkas nyoma van, alapestben nem lehetnék biztos benne, hogy a keresett területen találok-e bármit is. Igazából… lehunynám a szemem, és koncentrálnék a bögrére meg az elvégezni kívánt varázslatra. Azt nem tudom, hogy mit művelnék a kezemmel, főleg hogy azt mondtad, ez ösztönös, tehát ezt majd a helyzet adja… Aztán megpróbálnám a bennem felgyűlt varázserőt arra használni, hogy a szintén mágikus eredetű nyomokra rátaláljon. Mivel egy tőről fakadnak, hasonlóságuk miatt talán nem olyan nehéz. Értem ezt arra, hogy a vérfarkasok léte egy az egyben mágiának köszönhető, szóval az ott hagyott nyomaikban kell, hogy legyen belőle valami. - Csináljam? Fura, nem tudom miért nem azt kérdezem, hogy megpróbáljam-e, valamiért biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, érzem. Ha igenlő választ kapok, akkor le is hunyom a szemem, és koncentrálok a használni kívánt varázsigére, nem mondom ki, csak magamban mantrázom, lelki szemeim elé képzelve a bögrét, közben automatikusan emelkedik a kezem. Nyitott tenyeremet emelem vízszintesen az arcom elé, majd húzom lefelé, úgy gondolva erre az egészre, mintha letörölnék egy ablakot, hogy a kosz alatt meglássam, amit keresek, egyúttal mágiával hintve be a területet, és mikor elhalad szemeim előtt a kezem, fel is nyitom őket. Látom, ahogy a bögre széle haloványan dereng, itt-ott, mintha a szőnyegen is észlelnék valamit a szemeim sarkából, de mivel a bögrére koncentrálok elsősorban, ezért nem tekintek félre, mintha félnék, hogy akkor elmúlik. - Te jó isten, te jó isten! Vigyorgok szélesen, és úgy érzem, felrobbanok a boldogságtól, imádom ezt érezni, ezt csinálni, egyszerűen leírhatatlan érzés…
Kissé felvonom szemöldökeimet szavaira, de nem szólok közbe, kivárom, míg a végére ér. Addigra a mosolyom is "beérik" arcomon, hogy nevetősen jegyezzem meg: - Remélem tudod, hogy most kicsit sértve érezhetném magam! - Fejcsóválok kissé, s ki is fejtem neki, hogy pontosan mire is gondolok: - Én a gyógyítást választottam annak idején. A nővérem gyógyító, én meg már csak dacból is úgy voltam vele, hogy nem akartam a legkisebb sérüléssel is a segítségére szorulni. - Vonok vállat. Gyerekes voltam, tisztában vagyok vele, de azóta is rengetegszer vált hasznomra, hogy ez volt az első varázslat, amit tökélyre fejlesztettem és csuklóból képes vagyok kivitelezni szinte ma már. Életmentő lehet bizonyos helyzetekben, vagy legalábbis jelentősen javít az ember közérzetén, ha nem három sebből vérzik futás közben. Lelkesedése megmosolyogtató a fiatal őrzőlánynak, s ebben a könnyed, barátian kellemes közegben még a meditáció is egyszerűbben ér célt talán. Sosem voltam pedagógus alkat, habár kétségtelenül van érzékem az emberekhez - azt mondják - amíg nem a saját privát szférámról van szó, vagy nem kezdek el kötődni hozzájuk. Annak idején a szociális munkával is kacérkodtam, s már a Szellemek tudják csak, hogy kötöttem ki végül a hivatásos fejvadászatnál. Azt hiszem, leginkább azért szeretem csinálni, mert minden téren igénybe vesz - fizikai és mentális, na meg mágikus szempontokból egyaránt. - Ha úgy könnyebb, akkor csináld úgy. Aztán fokozatosan próbáld csak elhagyni, vagy próbáld gondolatban "kimondani" csak a dolgokat! Nincs rossz megoldás, ha valamiről úgy érzed, hogy segíti a koncentrációt, akkor vesd be nyugodtan. - Biccentek is mellé, hiszen valóban nem a hatodik mágikus szintvizsgáról van szó. Majd ha ott tart, akkor már kicsit ciki lesz az ilyesmi, na de elején jár még az útnak, választás előtt, így miért támasztanék lehetetlen elvárásokat vele szemben? Az csak elvenné a kedvét az egésztől, márpedig ez nem célom. Válasza közben bólogatok, mintegy biztatva, jelezve számára, hogy jó úton jár szavaival, folytassa csak bátran a megkezdett gondolatmenetét. Kérdésére kiszélesedik mosolyom. - Tiéd a terep! - S valóban nem folyok bele tevékenységébe a következőkben, csupán pocakomra simítva figyelem a lány ügyködését. Reakciójából ítélve sikerrel járt, felnevetek a lelkendezést hallva. - Jól van, nagyszerű! Most tekints körbe itt a nappaliban, látsz-e még esetleg valahol valamit. - Azok fognak derengeni nyilván, ahol James közvetlenül hozzáért valamihez, otthagyta valamiképp a nyomát. Nem gondolom mondjuk teljesen át a dolgot, mert ahogy a baleseteknél is képesek azt hinni az emberek, velük ilyesmi nem történhet meg, úgy én is abban a hiszemben vagyok jelenleg, hogy rajtam úgyse lát semmit, elvégre mi közöm nekem Jameshez? Önálló individuum vagyok! Na de mondja ezt bárki a ruháimnak vagy a bőrömnek.
- Azért, remélem, nem érzed úgy magad egy kicsit sem, egyszerűen csak más a véleményünk. Elvégre, én azt nem mondtam, hogy nem hasznos, sőt, magamat ismerve kifejezetten az lenne, de valahogy abszolút nem gondoltam erre, mint választási lehetőségre, talán kellett volna, de valamiért úgy érzem, nem az az igazi. Másoknak talán ostobaság, nem tudom, nekem valahogy olyan elképzelésem van, hogy nem feltétlenül én választok, inkább a varázslat választ ki engem, legyen annak bármiféle módja is. Ezt azért hangosan nem mondom ki, mert lehet totális idiótaság, és nem égetném magam fölöslegesen. Mindenesetre, azt már tudom, hogy neki az első mesterszava a gyógyítás. - Igen, én is úgy gondoltam, hogy átszokom először a néma ismételgetésre, aztán pedig elhagyom azt is. Nem tudom, talán filmes berögződés, hogy könnyebbnek tűnik így, aztán lehet, pont nehezebb, erre még nem jöttem rá. Valószínűleg a kimondás azért segíti a koncentrációt, mert én magam úgy hiszem, hogy megteszi, az elme elég sok mindent képes befolyásolni. Egyelőre azonban a meditálásé a terep, és ezen módja sokkal inkább tetszetős a számomra, mint ahogy eddig én csináltam. Valahogy lényegesen magasztosabb, varázslatosabb, csodálatosabb, azt hiszem, kicsit jobban fel is tölt, mint szokott, legalábbis ennek tudom be, hogy úgy érzem, mindjárt szétfeszíti a testemet a mágia. Úgy vigyorgok, mintha kötelező lenne, mondhatni, sugárzok, bár éppenséggel nem a magabiztosságtól, szerelemtől, avagy bármi mástól, amitől szokás, hanem a mágia okán. Egyszerűen el sem hiszem, komolyan, eszméletlen élmény minden egyes alkalommal, mikor varázsolok, valahogy olyan, mintha a helyére kattanna a világ, mintha csak akkor és azon a helyen lennék pontosan ott, ahol, és amikor lennem kell. Fura, olyan végtelen békesség árad szét bennem, ami ritkán adódik, és most, a mágiának hála egyre többször. Nem hittem volna, hogy mindez lehetséges, és mégis. A bögrén meglelem a nyomokat, és mikor azt mondja, tekintsek körbe, akkor bólintok, és megteszem, először természetesen a szőnyeg miatt, eddig is fel-felvillant némi zavaró tényező, de talán esélytelen volna kiszúrnom őket, ha konkrétan figyelem. Ez olyan tipikusan bosszantó jellegű tény, ott van, de megtalálni… Hagyjuk is. Körbenézek az egész szobán, s mivel Roxan szerint a vérfarkas érdeme a nappali, meg úgy az egész ház, vélhetőleg egyszer-kétszer összeizzadta, mire összehozott mindent, de ez már régebben lehetett annál, mintsem mostanra nyoma maradjon. Végül Roxanon állapodik meg a tekintetem és nemes egyszerűséggel felnevetek. Ez igazán bájos, és egyúttal szívszorító is a számomra, de ennek jelét nem mutatom. Inkább örömmel tölt el az, hogy Roxan számára ott van a gyermeke apja, és együtt fognak babázni, ami bizonyára csodás dolog, nekem sosem lesz rá lehetőségem. - Khm… hát, a pocakodról ilyen téren tanulmányt lehet írni. Illetve, úgy tűnik, a homlokodra is kaptál ma puszit. Említem meg mosolyogva, ez tök jó dolog, és sosem voltam az a fajta, aki mások boldogságára, életére irigy lenne, inkább örülök neki, de valahol én is vágyom egy hasonlóan idilli képre…
Fejcsóválva hallatok nevetést finom szabadkozására. Nem, egyáltalán nem érzem úgy, s bár ő (még?) nem ismer igazán, biztosra veszem, hogy karakán jellememnél fogva egyértelműen feltűnne a besértődött állapot még a vaknak is, nemhogy Naominak. Válaszára, mi szerint ő is így gondolta, csak tovább szélesedik mosolyom. - Mit is keresel te itt tulajdonképpen? Túl jó vagy kezdőnek. - Ugratom kissé, burkoltan csomagolt bókkal, magamban pedig megfogadva, hogy dobok egy SMS-t Mandynek vagy Dimitrisnek, nehogy másnak engedjék menni a lányt, mint mágusnak. Szerintem hatalmas baklövés lenne, hiszen szemmel láthatóan remekül ráérzett a dolog ízére. Persze, fejlődhetne mágiahasználat terén másik irányt választva is, de véleményem szerint a tehetségeket kár megrekeszteni egyetlen szinten, ha van lehetőségük kiteljesedni, magasabbra emelkedni, mint bárki más egy adott terület kapcsán. Az én újabbik szintvizsgám is égeti a tenyeremet kissé, de látva, hogy Savannah mikorra érte el a hatos szintet, azt hiszem, jócskán ráérek még - most különben is annyi más, fontosabb dolog akad az életemben, mely az elmúlt időszakban száznyolcvan fokos fordulatot vett és még egyszer ennyit fog, ha megszületik a pocaklakó apróság. Naomi ténykedését érdeklődő figyelemmel kísérem végig, igyekezve száműzni tekintetemből, mozdulataimból a vizsgáztató élt. Ez csak gyakorlás, semmi stressz nem kell, hogy legyen a lányban! Nevetésére ugyanakkor értetlenül ráncolom a szemöldökeimet, majd a magyarázata hallatán előbb hasamra simítok, aztán pedig homlokomhoz kapok másik tenyeremmel kiszélesedő mosollyal. NA igen... James amennyire elő tudja adni a laza, nemtörődöm pasast, éppen annyira szentimentális is olykor, főleg a kicsi kapcsán újabban. Nem hibáztatom érte. - Héé! - fortyanok fel játékosan ugyanakkor a komolytalanul védekező mozdulatokkal egyszerre. - Inkább azt áruld el, melyik őrzői hivatás esetében mire használnád ezt a varázslatot. Akár konkrét szituációkban is gondolkozhatsz, ha úgy egyszerűbb! - dobom felé a képzelt, verbális labdát könnyedén sodorva vissza medrébe az "okosítást".
- Sajnos puszira nem adják sem a tudást, sem a gyakorlottságot, pedig bevallom, szívesen ugranék ilyen téren az időben. Mosolyom szoliddá válik, nem akarom fényezni magam, én még nem igazán érzem azt, amit mások gondolnak rólam ilyen téren, bár tény, hogy nem tűnt eddig kifejezetten nehéznek semmi, de attól még bőven akadhat olyan, amibe majd beletörik a bicskám. Ahogy mondtam már másoknak is, amikor varázsolok, az számomra maga a csoda, nem is értem, hogyan tudnak e nélkül élni egyesek. Borzalmas belegondolni abba is, hogyha rögtön igent mondok, már előrébb lennék egy kicsivel, bár tény, hogy nem olyan sokkal. Attól még kellett az az idő is, hogy rendbe tegyem a dolgaimat. Leginkább lelkiekben, de úgy érzem, sikerült, és tudok erre koncentrálni, s nem folyton azon jár az eszem, hogy mikor kaphatom vissza Mayát. Csak szélesedni képes a mosolyom, amikor felfortyan, egy részem szívesen kérdezné meg, hogy megfoghatom-e a pocakját, de talán nem szereti az ilyesmit, s talán engem is megviselne, így hát nem kockáztatom. - Hümm, hát, Mágusként egy-egy terepfelmérés során biztosan nagyon jól jön, elvégre nem árthat tudni, hogy mennyire van benne a vérfarkasok mancsa az adott esetben. Talán követhetjük is vele a farkasokat, különösképp, ha mondjuk véreznek is, úgy egyszerűbb rájönni, melyik az ő haladási irányuk. Gondolkodom tovább, nem is tudom, hogyan kellene ezt levezetnem, vagy hogy kinek miért lehet igazából jó, csak hangosan fejtegetem az elképzeléseimet, aztán vagy jó lesz, vagy nem, tanonc vagyok, kockáztatnom kell, nem pedig félnem attól, hogy butaságot mondok. Nyilván a jó útra fog terelni. Az egyébként fel sem tűnt, hogy a Mágusokat illetően többesszám első személyben beszéltem. - Informátorként inkább úgy érzem, akkor lehetne hasznos, ha valaki mondjuk egy emberről sejti, hogy esetleg köze van a vérfarkasokhoz, és rajta nyoma kell, hogy legyen az adott ismeretségnek. Így tudható, hogy milyen érdekeltségei vannak egy farkasnak, ez jól jöhet. Aztán ki tudja, lehet, nagyon messze járok a helyes elgondolásoktól, de úgy nagyjából ennyi ötletem akad első körben. - Nos, egy Gyógyító esetében maximum annyi ötletem van, hogy a nyílt sebeknék tudja vele ellenőrizni, hogy maradt-e a sebben vérfarkas eredetű dolog, elvégre, nekünk nincs immunitásunk a fertőzések ellen. Ez még bevillant, de rendes orvosi műszerekkel szerintem teljesen fölösleges ebben az esetben, bár ha terepen kell valakit bezárni, hogy biztonsággal szállítható legyen, akkor van értelme. - Arról gőzöm sincs, hogy egy Harcos mire használhatná.
Hallgatom a válaszát, bólintok a Mágusokat illetően, s az Informátorok kapcsán is ötletes válasszal áll elő, ami lássuk be, nem egyszerű egy ilyen kifejezetten egycélú varázslatnál. Lényegében mindenki ugyan arra használja - látni a vérfarkas eredetű dolgokat - és mégis annyi téren hasznosítható már ez az egyszerű kis varázslat is! A gyógyítók kapcsán kreatív választ kapok, a harcosok esetében meg úgy fest, nem jut dűlőre. Ennek oka szerintem igen egyszerű, bár ez az én álláspontom, nem a Szentírás: - Ha engem kérdezel, a harcosok ugyan arra, amire te a mágusokat említetted, míg a mágusoknak jól jöhet olyan esetekben is, mikor az informátoroknak. Mivel ez a kaszt többnyire támogatóként, ha úgy tetszik, mágia-háttértápként lép fel ez mellett a két kaszt mellett, nem árt, ha mind a kettő dolgaival kicsit tisztában van. Persze, a szellemvilágra nyitottabbakkal más a helyzet, őket a Tetoválómester fogja be előbb-utóbb maga mellé és rituálékban vesznek részt, meg hasonlók. - Nem mintha én ne beszélgettem volna már szellemekkel, vagy ültem volna a varázskör körül. Előbb-utóbb minden jóból kijut az embernek, de ezt majd Naomi is megtapasztalja remélem az elkövetkező évtizedek során. - Illetve, ha engem kérdezel, magukra a farkasokra is jó. Igaz, csak egyszer használtam így a varázslatot, de hiába érzed a tagon, hogy valami nem okés vele, ha elrejti a pajzsa mögé mindezt. Ilyen esetben sem rossz ez a varázslat, vagy, ha bizonytalan vagy az illető kilétében e téren. Bár... elég szemkiégető látvány, szóval harchelyzetben nem ajánlom! - Nevetek fel könnyedén, s az órára siklik pillantásom. Eszem ágában sincs kitessékelni Naomit, de gondolom nem két hetes nyaralásra engedték el. - Ki visz vissza? - Érdeklődöm, majd annak időpontjáról is, s ha úgy van, szívesen kínálom újabb kör teával, miközben kötetlenül is szívesen mesélek, beszélgetek a mágiával kapcsolatos dolgokról vele. Szeretem azt, amit csinálok, ez sugárzik minden mondatomból. Talán egy-két látványosabb varázslatot még meg is mutatok neki, ha szeretné. Mióta átköltöztünk ide, úgyis ritkán akad alkalmam - ha már meghagyták, hogy húzzam meg magamat - rejtővarázslatokon kívül mást elvégezni.
// Részemről, hacsak nincs más, köszöntem szépen! Jöhetsz máskor is! Ö.Ö //
- Értem, afféle Jolly Joker… Jól esik így gondolni rá, még akkor is, ha esetleg némi túlzásról van szó, egyébként a szellemeket érintően nekem még egyáltalán nincs is tapasztalatom, kicsit aggódom is, hogy erről még mit sem tudok, de majd eljön ennek is az ideje. Engem sokkal jobban érdekel az, hogy úgy egyébként alkalmassá váljak a második vizsgámra. Legalább most már eldöntöttem, hogy nincs mese, egész egyszerűen Mágusnak KELL lennem, érzem a zsigereimben. Ez vagyok igazán én, és kész, immár szemernyi kétségem sincsen. - Szóval akkor jól gondolom, hogy hiába van emberi alakban a vérfarkas, világít, mint valami foszforeszkálós fali dísz? Mint mondjuk a babaszobák falán a kis csillagok, felhőcskék, napocskák, amik éjjel adnak némi derengést a csöppségnek. Ezt ki kell majd próbálnom Connoron, szerintem nagyon vicces látvány lenne. Azt inkább nem ragozom, hogy én és a harchelyzet az minimum hat külön fogalom, bár nem vagyok olyan szerencsétlen ilyen esetekben, mint hittem magamról, de egyelőre még mérhetetlenül könnyű lenne elbánni velem. - Hát, aki leghamarabb Fairbanks felé jár, de Savával megbeszéltem, hogy aludhatok nála, amennyiben még nem időszerű senkinek. Lehet, hogy csak egy hét múlva tudok visszamenni, szóval, ha úgy alakul, és tudsz még fogadni, akkor jönnék szívesen… Eszemben sincs rátestálni magamat, csak igyekszem minden alkalmat megragadni a tanulásra, valószínűleg Savát is ki fogom készíteni ilyen téren, amíg nála leszek. Aztán persze még maradok, addig bizonyosan, amíg nem érzem azt, hogy már zavarnék, illetve kényelmetlen lenne a társaságom, egy babával azért néha nem egyszerű ilyen téren. Mindenesetre én szívesen hallgatok tőle bármit, és még jobban érdekel, ha esetleg varázsol is nekem a nagyobb szintű varázslatok közül, és biztos, hogy nem győzök ámulni, meg bámulni, akár egy kisgyerek a csillagszórót a karácsonyfán. Tényleg kétségtelen, hogy ez való igazán nekem…
Hasznos és értelmes ajándékokkal azt hiszem az átlag ember bajban van. Szomorú, hogy én is átlag ember vagyok, már ami az élet ezen területét illeti, így amikor felhívtam Roxant, hogy meglátogatnám kicsit és ő rábólintott, jött a dilemma. Egy újsütetű anyukához mégsem kéne üres kézzel beállítani! Az első gondolatom a pelenka volt. Hasznos, tuti kell még egy ideig, fix, hogy felhasználódik és éppen ezért értelmes is. Bár valamiért elég furcsán élt a fejemben a kép, hogy kopogtatok/csengeteg, ő ajtót nyit én meg két puszi után sok szeretettel átadom neki a pelusokat. Nem. Babaruha? Fogalmam sincs, mekkora a kicsi. Plüssállat? És ha fél vagy megijed tőle? Életre szóló traumát okozok egy kisbabának, karrierem csúcsa lenne és az életben nem mosnám le magamról. Valami zajos, hangos játék? Roxanék megölnek. Végül mégis a plüss mellett döntöttem, ha véletlenül baj lenne belőle, Rox lehet a szuperhős, aki megmenti a kislány a csúnya, óriás Totorotól, aki óriás ajándéktasiban érkezik.
Megérkezve és köszönve azért árgus szemmel lesem már Roxan reakcióit is, mert ha nagyon csúnyan mellényúltam, kerítek egy konténert és rituálisan elégetjük benne a szörnyet. Egyikünknek sem tűz az elemi kapcsa, de majd én noszogatom a lángokat, ő meg tud oltani. Teljesen jól megoldanánk! - Olyan jó babaillat van - mosolyodtam el szélesen, amikor(/ha) beengedett. Nem tudom, hogyan csinálják a kicsik, lehet a holmijaik teszik, a nekik készített cuccok, de jellegzetes az illatuk nagyon. Nem, nem a kakis pelenka! - Hogy vagytok, még nem is volt alkamam megkérdezni és beugrani - fordultam Rox felé, de lerítt a túllelkesült arcomról, hogy borzasztóan szeretném látni a kishölgyet is.
Egy kedves személy, mondhatni barát látogatása mindig jól esik az embernek - bár éltem a gyanúval, hogy nem az én személyem az, ami ide húzza Savannaht elsősorban, ám az igazsághoz hozzátartozik: nem tudtam hibáztatni érte. Viszont, ha már erre jár, megkértem, mindenképp hozzon némi esszenciát is magával, mert a múltkori próbálkozások közepette kissé megcsappant a házi készletem belőle, James-t meg mégse fogom lelejmolni lépten-nyomon. Igazából az ominózus egyezségfelbontós eset óta még csak felhozni sincs pofám a dolgot, nemhogy kérni némi jótékonykodásra. Merthogy szeretném azt hinni, nem vesznek kárba eme értékes hozzávalók, idővel meghozza a kitartás és a próbálkozások nagy száma a megérdemelt gyümölcsöket...
Csendesen nyitok ajtót az érkezőnek, aki jóllakott testű másodmagával érkezik, első reakcióm pedig nem más, mint egy kissé kétkedően elkerekedő szempár. - Elütötted idefelé és sajnáltad az út szélén hagyni, mi? - Szélesedik ki ugyanakkor mosolyom, mikor becsukom Sava után az ajtót és beljebb tessékelem a majdhogynem egyterű lakásban (már ami a nappali-ebédlő-konyha kombót illeti). Megjegyzésére elmosolyodom szelíden, kérdésére könnyed, kissé talán fáradtnak tetsző kacaj hagyja el ajkaimat. - Remekül! Néha már egyhuzamban végigaludhatnak anyáék egy-egy éjszakát is a héten! Bár tegnap igencsak nyűgös volt az oltás miatt szegényem... Tedd csak le magad ám, ahova jól esik! Megkínálhatlak valamivel? Kávé, tea, üdítő? - Miközben érdeklődök, azért sikerül egy-két gyerekholmitól megszabadítani a kanapét, egyedül a bébifon marad a dohányzóasztal közepén. - Lassan fel fog kelni a kisasszony különben... - Pillantok az órára, s ha Savannah közben felelt az innivaló kapcsán feltett kérdésre, megindulok a konyha felé is. Persze, az, hogy nincsenek válaszfalak a helyiségek között, nagyban segíti a dolgot, hogy pakolászás közben is szemmel és persze szóval tarthassam vendégemet. - Na és Fairbanksben mi újság? Meg veled. Valami pozitívat mesélj, mert nem túl biztatóak a hírek odaátról az elmúlt időszakban!
Kérdésére pislogtam kettőt, majd elfintorodtam. - Francba, ennyire kiszámítható vagyok? - biggyesztettem le a szám, de utána egyből jókedvűen elmosolyodtam. - Remélem nem fog megijedni tőle - tettem hozzá valódi aggodalom szikrájával a hangomban, miközben beljebb tessékelődtem. Lelkes hallgatóság vagyok, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy némileg azért irigykedem is. Hogyne tenném, ha egyszer neki sikerült az, amiben én elbuktam? Emögött viszont nincs rosszindulat, csupán a saját esetem feletti keserűség időtől erőtlen parazsa és az öröm, hogy nekik összejött. - Jaj szegény. El se tudom képzelni mi lesz veletek majd, amikor jön a foga - ültem le az egyik elpakolt holmi helyére, miközben gyerekes ingert éreztem, hogy mindent megfogdossak. Fogalmam sincs, miért, eddig ilyen nem volt, de tudtam magam moderálni. Helyette inkább letettem mellém a kért esszenciát, jól elkülönítve Totorotól. Gondolom Roxannek se hiányzott, hogy a pici nyállal, csonttal meg egyéb finomságokkal játszon. - Kávét kérek, köszönöm - mosolyodtam el, gesztusom pedig csak szélesebb lett, ahogy meghallottam, hogy hamarosan ébredési idő. - Akkor pont jókor jöttem. - Elégedett voltam az időzítésemmel, mit szépítsem, mosolyom ennek megfelelően lett macskás, az a kicsit sunyin-számítón elégedett fajta. Mindezt viszont a következő kérdés-kérés úgy fújta el, mintha sose lett volna, rólam pedig úgy rántotta le a leplet, ahogy szoboravatáskor szokás. Kinyitottam a szám, de be is csuktam, mert pozitív Fairbanksből vagy velem kapcsolatban... köszi. - Kettőt és könnyebbet - nevettem kurtán, halkan, kissé talán hisztérikusan. - Mindenki él, ez a legtöbb jó, amit el tudok mondani. A Vörös Hold kész káosz és katasztrófa volt, Tupilek megidézése, a Szellemekkel való varázslás eddig csak zsákutcákat mutatott... de mind élünk. - Sovány vigasznak tűnik, mégis a történtek tükrében óriási dolog. - Arról hallottál, hogy mindenki, aki azon az éjjelen meghalt, feltámadt hajnalban? Még mindig senki sem tud ezzel mit kezdeni, csak nézünk és örülünk, de ötlet nincs, hogy ez miért vagy hogyan történhetett. - Ami valahol nyugtalanító, és ahogy lassan mindenki túl teszi magát ezen a csodán, úgy lesz talán egyre bizarabb a tény. - Ja, másik jó hír! Az Alfa teljes együttműködést hirdetett a falka és a protektorátus között - mosolyodtam el ezúttal tényleg boldogan, mert amennyire sikerült képbe kerülnöm az elmúlt évek falka-protektorátus viszonyát tekintve, úgy ez tényleg hatalmas előrelépés volt. - Rox, lenne egy... hát nagyon indiszkrét kérdésem. - Mostanában állandóan magánügyekben gázolok, minimum térdig, ha nem nyakig, szóval lassan kezdek hozzászokni, de ez nem jelenti azt, hogy magasról tennék az intimszférára. Csak akkor kérdezek, ha Roxan rábólint, akkor viszont megyek a sűrűjébe. - Hogy vagytok a kedves apukával? Mennyit van veletek?
Könnyedén nevetek fel költői kérdésére és a reménykedéseire. - Ugyan már! Biztosan imádni fogja, ha nem most, akkor majd kicsit később. Most a hangját fedezte fel pár napja, tegnap akkorákat sikongatott az apjának... - Fejcsóválok nevetve, széles-szelíd mosollyal képemen, miközben beljebb invitálom a nappali felé őrzőtársamat és vele a Ghibli-szörnyet is. - Majd postafordultával feladom neked a kisasszony, ha már én a végét járom és akkor megtudhatod! - Jegyzem meg a fogfájós téma kapcsán könnyed szórakozottsággal, miközben a konyha terébe lépve kávéhoz valókat vadászok össze - bögrét, cukrot, tejet, meg persze a kávét sem árt feltenni főni, mert magát még nem tanulta meg elkészíteni - mindeközben szóval tartva Savannaht is. Mondják, hogy a nők képesek több felé figyelni, ugyanakkor bátran ki merem jelenteni, annak is van igazságtartalma, hogy amikor valakiből anya lesz, megtanul a meglevő kettő mellé még legalább hat kart növeszteni. Mosolyára én magam is hasonlóképp reagálok, miként, ha akarnám, se kerülhetné el figyelmemet a kérdésemmel járó hangulatváltozás. Na most tényleg ennyire kaki a helyzet odaát vagy sikerült kifognom azt, akit személyesen is mélyen érintenek a történtek. - Akárhogy legyen, pillantásom óvatosan érdeklődővé válik a könnyeden firtató arckifejezésből, ami eddig képemen terült el. - Gina vartyogott valamit róla, de sajnos tőlem se lett senki okosabb. Ha a keresztény felemmel gondolkozom, azt mondanám, csoda. Ha az egykori mentorom fejével, akkor meg zombik mind. Mármint... nem a filmes, hollywoodi értelemben véve. - Nevetek fel kissé, vállamat megvonva. - A vudu hitben a feltámadó halottak mögött mindig áll egy mágus, akinek dolgoznak. Ha úgy tetszik, valamelyik szellem ott fent okkal küldte vissza őket. Vagy a szellemet, vagy az okot kell keresni és minden értelmet fog nyerni, ha engem kérdezel. Ha sikerülne végre valahogy magát Tupileket elérni... - Szusszanok vállaimat leengedve. - Talán meg kellene győzni Douglast, hogy kérjünk külső segítséget. Úgy értem... nem jutottunk semmire hónapok alatt, nem lenne jobb, ha egy rakat tetoválómester próbálná? - Ez most kissé úgy hangozhat, mintha nem bíznék a saját sikerünkben - az igazat megvallva így is van. Én elismerem Dimitris tudását és Savannahról is tudom, hogy remek mágus, de hármunkon kívül amink van az szimpla utánpótlás. Évtizedekbe telhet, mire oda jutnak, ahol mi tartunk, legyenek bármennyire is elkötelezettek, mint például Naomi. - Ő is be van szarva ettől az egésztől, mi? - Szélesedik fanyar mosoly képemen a teljes együttműködésről hallva. Ez valóban remek hír különben! Már épp érdeklődnék, hogy cukorral issza-e a kávéját, vagy vadásszak édesítőt neki, mikor betalál a felvezetésével. Kissé megemelkedik szemöldököm, de nem szólok, mintegy ezzel is jelezve: csak tessék! Legfeljebb nem válaszolok, előfordult már mással is. Kérdése ugyanakkor minden, csak nem az, amire számítottam. - Ez... most.... hogy jön ide? Vagy miért? - Szűkül kissé szemem össze firtatón, ahogy a másik nőre meredek. Nem Anchorage tesz óvatossá a magamfajták felé, már előtte is csak a saját tapasztalataimban bíztam, azt pedig jelenleg nem tudom eldönteni, mire is megy ki a játék Sava részéről, - talán hallott valamit a városban? - így maradok óvatos. - James imádja különben, órákat képes vele ellenni, akkor is, ha a kicsi alszik. - Fűzöm hozzá a választ, kivéve magamat a képletből egyelőre.
Nem tehetek szóla, de vigyorognom kell, amikor a sikongatást meséli. Borzasztóan édes kis tünemény lehet és már csak abból kiindulva, ahogy Roxan beszél róla, biztosra veszem, hogy imádja. Minden ilyen és ehhez hasonló alkalommal megnyugszom kicsit. Gyűlöltem, amikor azt láttam, hogy valaki semmibe veszi a gyerekét, és persze mélységesen fel is háborodtam már csak a saját esetemből kifolyólag is. - Több napos virrasztást garantálnál nekem, azt hiszem - nevettem halkan. Kávé készült, pakolás halk neszei és a bomba erejével ható kérdés. Igen, sikerült olyanba bele trafálnia, aki telibe kapott az eset kapcsán egy adag kakit. Elfintorodtam a zombi eshetőségre, azt hiszem joggal, és mivel kiskorom falatnyi éveimben keresztény családban éltem, így még a csoda is közelebb állt hozzám. A vuduval már kifejezetten szimpatizáltam. - Őszintén? Tupileket szerintem az egy szem fairbanksi protektorátus összes őrzője együtt se tudná megidézni - mondtam elmerengve. - Nagyon sok halott volt, Rox. Csak azok, akiket fent a hegyen láttam... és még ki tudja, voltak-e mások a városban, vagy a környéken. És mind élnek. Ha csak azok térhettek vissza, akik fent voltak a laknál, már az is elképesztő energia, én... el se tudom képzelni, micsoda kocentráció, milyen meditatív állapot és mennyi Tetoválómester kellhet ahhoz, hogy úgy tudják őt megidézni, hogy ne dőljenek ki egytől egyig. - Ha csak abból indulok ki, hogy egy idősebb, erősebb szellem is komoly feladat tud lenni, Tupilek meghaladja a képzeletemet. A felvetésére sóhajtok, mert bármennyire is fájjon belátni a saját eddigi tehetetlenségünket, sajnos így van. Ahogy egyelőre az se vitt minket előrébb, hogy aranykorát éli a jelek szerint a városban az őrző-farkas együttműködés. Hogy be van-e szarva az Alfa? Szerintem kivétel nélkül mindenki, úgyhogy csak komoran bólintottam a kérdésre. Igazából ezt leszámítva nagyjából semmi sincs rendben. Sem a nagy egészet, sem a személyeket tekintve, de utóbbinál már teljesen hétközapi, hogy mindenkinek fől a feje valami miatt és ez alól én sem vagyok kivétel. Úgyhogy nyergelik a látogatásom egy sarkalatos pontjára. Nem lep meg, hogy óvatos, én se szívesen teregetek ki mindeféle magánéleti dolgot mások előtt, így erre csak elmosolyodok, a kérdése után viszont kivárom az immel-ámmal választ. - Csak tudni szeretném, hogy minden rendben van-e. Hogy jól vagytok, és... Ne haragudj, megkaphatom a kávét? - Utáltam pofátlan lenni és most eléggé tolakodónak éreztem magam. Nem voltunk "öri barik" Roxannel, de konfliktus se akadt még köztünk és ezen nem szeretnék változtatni, úgyhogy úgy döntöttem, mielőtt elkönyvel bunkónak, teszek egy kinyilatkoztatást. - Azon gondolkodtam az elmúlt időszakban, hogy áthelyeztetem magam Fairbanksbe - néztem Rox szemébe, akár megkaptam a kávém, akár nem. - Itt egész nyugis a helyzet, odafönt viszont... És főleg, hogy ilyen jellegű problémával kell szembe néznünk, nem elszabadult kóborokkal, vagy randalírozó falkával, úgy érzem, hogy ott többet tudnék tenni. Dimi mellett jelenleg nincs egy mágus sem, aki olyan képzett lenne, mint te vagy én. Magánjellegű okom is van, viszont ez legalább annyira közrejátszik - Abiről tudtam, hogy erős, ám ő Gyógyító, elsősorban nem erre specializálódott és tudom, hogy talpraesett nő, mégis bennem a verézhangya. Nyugodtabb lennék. Gina volt még ott, mint egy egyszemélyes hadsereg, ám ha helyzet úgy hozza, ő is Harcosként van mozgatva. - De úgy nem akarok itt hagyni csapot-papot, és felhívni Williamet, hogy te itt vagy esetlegesen egyedül egy kisbabával. Ezért kérdeztem, hogy mennyire van segítséged.
Elhúztam számat, mert bármennyire is pozitívan álljak a dologhoz, Savannahnak igaza van. Kevesek vagyunk ehhez, kevesek a Tetoválómesterek együtt, s még ha Anernerkért is kiáltanánk... ő sem több vagy másabb nálunk, hogy az ősi farkas szelleme tárgyaljon véle. Vállaim kissé megereszkednek a pakolászás közepette, mikor arról beszél, mi is történt Azon az éjszakán. Egyszerre adtam hálát az égnek, hogy idáig nem ér el Alignak hatalma, s irritált a gondolat, hogy nem lehettem ott, nem segíthettem társaim bajba jutottságán, mikor szükségük lett volna rá. - Életem kettősségének újdonsült drámája ez dióhéjban. Persze, itt is akad tennivaló, de izgalmasabb lenne, ha feleennyire se lennék jóban Solomonnal. Mondjuk megvan a maga előnye mindennek. - Nem tudom, Sava... szeretnék hinni benne, hogy azért létezik valamiféle megoldás. Bárki is legyen a megoldója ennek az egésznek, mert ez őszintén szólva nem állapot, ami itt megy évek óta! És idén a világ több pontjáról is jelentettek hasonlót... - Suttogom szinte csak utolsó mondatomat, baromi rossz megérzésem van ezzel kapcsolatosan és nem, ez nem anyai, ez a "mexikói" harmadik szemem, az intuíció, mely erősebben dolgozik bennem az átlagnál, amiért felfigyeltek annak idején rám és el is hívtak. Kérdése az, mi megakaszt, mind a gondolatmenetben, mind pedig ténykedésemben. Ejtem is az Alignak okozta káosz boncolgatását és a sebnyalogatást menten, a cukrot és a tejet pedig olyan robotszerű automatikussággal pakolom a bögrékbe, hogy rossz nézni is. Pontosan tudom, hogy szereti a másik őrző, párszor már átugrott az alatt a közel egy év alatt, hogy itt lakunk. - Ez most rohadtul hiteltelennek fog hangzani pont tőlem, de... igyekszem a munkát nem keverni a magánélettel, amennyire csak tehetem. Egyszer elég volt, aztán mi lett belőle! - Húzódik apró, szeretetteljes és hangszínem végett mégis kissé fanyar mosoly képemre, s lőn: Savannah is megkaphatja a kávét, hogy míg előbb én nekem szolgált menedékként, addig most ő "futhasson" kortyolásának fedezékébe. Jók vagyunk. - Egészségünkre! - Sóhajtom, ahogy a mellette levő fotelbe ereszkedek le, helyet foglalva. Szavai hallatán érdeklődve fordulok felé, az meg totál mellékes, hogy közben a kanál magától keveri a kávét. Igen, ilyesmikre "pazarolom" mágiámat, mióta meg lett hagyva, hogy húzzam meg magam. Mert kell, mert muszáj, mert lételemem és ezt az előttem ülő teljes mértékben megérti, úgy gondolom, nem fog rajta fennakadni. - Savannah... - Apró sóhaj, újabb, szeretetteljes mosollyal párosuló ezúttal. - Menj. Komolyan mondom! Ahogy te is mondtad, szükség van ott még egy gyakorlott mágusra. Én megoldom, eddig is megoldottam a dolgokat, az Issumatarral is ittam már pertut párszor. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni, hogy találomra átugrasz, ha olyanod van, de csak hat órányira leszel a várostól! Na meg, Douglast ismerve úgysem hagy sokáig magányos farkast játszani, ettől jobban félti ő mindannyiunk hátsóját valahol mélyen! - Nevetek fel kissé, kiszélesedő mosollyal, ahogy a másik őrző arcát, reakcióit fürkésztem.
A hozzászólást Roxan A. Cruz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 17, 2015 6:25 pm-kor.
- Hát abban már most biztos vagyok, hogy nem az én füves sütim fog minket megmenteni - nevettem fel keserédesen, majd lemondóan megráztam a fejem. Rátértünk a jövetelem velejére is, aminél azért kicsit vonakodtam, mert tényleg nem tudtam, miképp fogadja majd a másik, mennyire lesz benne köszönet. Minden esetre én megköszöntem a kávét és apró gesztus, de nekem jól esett, hogy megjegyezte, hogyan iszom. - Egy gyönyörű kislány - mosolyodtam el halványan, szívem mélyén árnyalatnyi irigységgel, amiben nem lakott rosszindulat. - De értelek és nem is gondolom, hogy ez lenne a bevett "szokásod". - Mindenkinek vannak "kilengései", és igazából az olyan eseteket, mint amilyen Roxané is, igazán szerencsésnek tartom. Megkapta érte a büntetését is, baj nem történt, így tényleg senkinek semmi oka fújni rá, vagy megbízhatatlannak tartani őt. - Egészség... - bújok én is a kávéba, féloldalasan pedig Rox felé fordulok. - Hiányzik, igaz? - kérdezem csendesen, tekintetemet az önkeverőjére függesztve pár másodpercre. Pontosan tudtam, milyen ez, csak én még ennyiben sem éltem ki a mágia utáni vágyódásomat, mert nem akartam. Azt hiszem, New Yorkban képes lettem volna örök életemre elfojtani, ám ez tényleg nem olyasmi, amit csak úgy fel lehet függeszteni, vagy végleg elnyomni. Az akkori törött tárgyaim és szerencsétlenkedéseim ennek a hű bizonyítékai. Vágytam a használatára legbelül, még a borzalmas vizsga ellenére is. Kívántam, és szerettem a kívánságaim után menni, mert csak a beteljesülésükkel éreztem magam egésznek. Ennek adtam hangot azzal is, hogy vázoltam Roxannek, mik a közeljövőre vonatkozó terveim. Sok mindenre számítottam egyébként, köztük volt a megértés is, mégis kissé meglepett, hogy ennyire támogatott, ugyanakkor leplezetlen örömmel is töltött el. Azt hittem, kell még érveket hoznom és tovább veséznem a dolgot, itt-ott megszoktam, hogy folyamatosan a bizonyítványomat és magamat magyarázom. Szerintem el nem tudja képzelni, mekkora felüdülés ez most nekem. És gyanítom, hogy hallani lehetett, mekkora kő esett le a szívemről. - Köszönöm, Roxan - mosolyodtam el őszinte hálával. - Remélem, Douglas is ilyen könnyen fogadja majd - nevettem kicsit, és mint aki vizsgán esett át, úgy kortyoltam a kávéba. - De ha bármikor bármi kell, azonnal és nyugodtan szólj. Ez a legkevesebb, amit tehetek azok után, hogy ennyire megértesz.
- A füve süt.... mi a fene?! - Kérdőn nézek rá, finoman unszolóan is talán, hogy tessék már ezt jobban kifejteni, mert el nem tudom képzelni az említett édesség mágiahasználatban való felhasználási módjait így hirtelen. Meg mert szimplán érdekes egy felvetésnek tartottam az egészet. Megjegyzésével nem tudtam vitatkozni, csak szelíden elmosolyodtam. Tusé. De tudja, hogyan értettem és ezt egyetlen komolyabb pillantással közvetítettem felé, melynek üzenete a pontosítását hallva át is ment, úgy érzem. Kávéval együtt foglalok helyet mellette, érdeklődőn figyelve, hisz látogatásának pontos oka - a babázáson túl - még mindig nem derült ki számomra. Röpketeg, halk kis kacajjal biccentek rákérdezésére, mikor rajtakap. - Eszméletlenül! De valamit valamiért. - Szélesedik ki mosolyom kissé. Nem az igazi, de próbálkozom ezért még. - Az egy dolog, hogy Solomonnal kijövök és tisztában van vele, hogy őrző vagyok, az újonnan érkezőkhöz nem fogok odamenni egyesével bemutatkozni, hogy "Heló, ez én vagyok, az meg ott a lányom, de légyszi, ne bánts, csak levegőzünk az utcán, nem a torkodnak ugrunk!" És a vezetőségnek is ígéretet tettem, hogy meghúzom magamat, amúgy is. - Vonok vállat flegma könnyedséggel, egy sóhaj keretében engedve el a hiányérzet okozta finom sajgást lelkemből. És lőn, Savannah is előáll a farbával, mely önkéntelenül is mosolyt csal ajkaimra. Annyira... hasonlítunk bizonyos szempontokból, hogy az valami ijesztő számomra, ugyanakkor ékes bizonyíték rá, miért nem voltunk és leszünk mi ketten sosem kebelbarátnők. Esélyesen egymás torkának esnénk idő előtt, ellenben igencsak ütőképes párost, csapatot alkotnánk, ha arra kerülne a sor. Könnyebb a hasonló felfogásúakkal, gondolkodásmóddal bírókkal együtt dolgozni, még ha kutatásokkal igazolták is mára mára, hogy az eltérő vélemények tudnak csak igazán haladásra bírni egy-egy problémamegoldási folyamatot. - Nos... igazán nincs mit! - Szélesedik ki mosolyom, Douglas kapcsán pedig kissé felnevettem. Erre én azért nem vennék mérget és talán ő sem gondolta teljesen komolyan a megjegyzést, de... reménykedni lehet, nem igaz? Ez az egyetlen dolog ami megmarad nekünk végül ebben az elcseszett világban, mikor már minden elveszik, nem igaz? Remény. - Oké. Szavadon foglak majd! Csak aztán nehogy megbánd, hogy ilyen könnyelműen ígérted! - Nevetek fel és kávémba kortyolok jólesően, de a következő pillanatban már keserves sírás hangja töri meg a békét a dohányzóasztalon levő bébifon és halkan a hátsóbb szobák egyike felől. Sóhajtva, megadóan engedem le a bögrét tartó kezemet, szinte már rutinosan lökve fel magamat a kanapéról. - Azt hiszem, szorítanunk kell egy helyet a kisasszonynak is itt a kanapén a társalgásban! Egy pillanat... - Merthogy bizony feltett szándékom a kis hölgyet és Savannaht bemutatni egymásnak, sőt! Remélem nem ringatja magát afféle hitben őrzőtársam, hogy hozzá van a bébi ragadva anyai mancsaimhoz és nem adom ki közülük egy kedves ismerősnek, akiben megbízok...
// Köszöntem szépen! Részemről ez a záró és várlak a másik felemmel nagy-nagy szeretettel, ha aktuális lesz neked. O.O //
- Lehívtam Naomit, hogy segítsen egy tesztben. A hong kongi Protektorátus Tetoválómestere adta a tippet. Lényeg a lényeg, a rituáléhoz ott volt összetevőnek egy régi süti, ami mint később kiderült: masszívan füves süti. De jó hír, hogy le lehetett csillapítani egy szellemet. - Hurrá! Most már csak azt találjam ki, hogyan a fenében lehet a sütit kivenni a szükséges kellékek listájából. Kedves mosolyra húztam a számat beismerésére. Nagyon át tudtam érezni a helyzetet, bár én másképp és másmiatt mondtam le egy időre a mágiáról. Teljesen. - Reméljük, hogy nem lesz semmi gond. Bár nem tűnsz egy "meghúzom magam típusnak" - nevettem fel, bár azt is tudtam, hogy egészen más úgy kényszerből nyugton maradni, hogy bajt kevertél és a büntetésed, vagy úgy meghúzni magadni, hogy azzal valakit védesz. Ég és föld a kettő. A megértéséért hálás vagyok, és nem először vonom le a következtetést, hogy egész sok mindenben hasonlóképp gondolkodunk, vagy állunk dolgokhoz. Ez a záloga a jó együttműködésnek és az ismeretség el-nem-mélyülésnek, ami így van jól, mi így vagyunk jók. - Nem fogom megbánni - mondtam könnyedén, mert nem véletlen ajánlottam ezt fel. Minden esetleges további fejtegetést viszont elvág a gyereksírás, mire egyből felcsillan a szemem. Életem egyik legnagyobb fájdalma, ahogy a saját terhességem végződött, s ahogy ezt a keserűséget felidézi bennem, úgy tölt melegséggel is Jenna-Rhea látványa. Pont, mint a küldött képen: tüneményes kislány és rajta kívül igazából másról már nem is faggatom Roxant. Meséljen, mesélje el mindazt, amiből kimaradtam, hogy legalább ezáltal egy morzsáját megélhessem.
//Én is köszönöm szépen, hogy időt szakítottál rám és robogok tovább! Ö.Ö <333//
Kezdőlap
