Kertes, családi házak, kutyák, a cipőm talpa alatt roppanó hó. Minden ablak mögött emberek, családok, energiáim óvatosan tapogatóznak, s ahogy ezt teszem, lépteimet gyorsabbra fogom, légzésem egy árnyalatnyival zihálóbb, ám nem azért, mert sietek, más kavar fel. Érzem őket, az erejüket, a fizikait, ami nem csupán arra szolgál, hogy nehezebb tárgyakat is fel tudjanak emelni, vagy elbírják a súlyos iskolatáskákat. A nyers fizikai erőt oly sokan tartják barbárnak, pedig abban is ott az élet, sőt! Az mutatja csak igazán, kiben mennyi lakozik. Elvenni őket, magamhoz ölelni olyan lenne, mintha leülnék egy bőségesen terített asztalhoz vacsorázni. Kisgyerekek kifogyhatatlan mozgékonysága, felnőtt férfiak megfeszített izmai, nők teherbírása, hajlott korúak pislákoló lángja... Mesélnek, történeteket, évekét, némelyik többet, némelyik kevesebbet. Sejtelme sincs ennek a kis utcának, hogy milyen könnyedén kísértet járta hellyé tudnám változtatni egyetlen csepp vér, vagy különösebb mozdulat nélkül. A hatalom, a döntés szabadsága szinte megkísért, hogy megállásra is késztet. Legutóbb, mikor ezt tettem, én is meghaltam. - Hát ez... - kaptam a fejem oldalra, hogy távolabbra pillanthassak. Amit most éreztem, olyan volt, mintha a sok apró gyertyaláng között hirtelen fellobban volna a legnagyobb máglya, ami valaha létezett. Amint "megégetett" egy szívdobbanásnyi időre, visszahúzódtak energiáim és pajzsom mögé burkolóztam teljesen. Elindultam, hogy utána járjak, s végül egy ház sötétbe bújó hátsó kertjében kötöttem ki. Szimatoltam, s emlékeim mélyéről egy szőrmével kibélelt sátor képe kúszott lassan elő. Furcsa volt és zavaros. A legközelebbi ablakra pillantottam. Nem hiányzik, hogy esetlegesen birtokháborításért egy kényelmetlen cellában töltsem az éjszakát, bár a kényelmetlenség is édes tapasztalat az eddigi semmihez képest.
Alig pár napja csupán annak, hogy beköltöztem az itteni otthonomba. Sőt, még nem is nagyon lehetett otthonnak nevezni, inkább egyszerűen csak háznak. Mikor megtudtam az őrző férfitól, hogy az a falka egyik bázisa, hogy úgy mondjam, már nem is annyira akartam ott maradni. Ugyan élveztem a medence használatát és a különböző wellness szolgáltatásokat, de ennyit valahogy mégsem ért meg mindez. Fel is hívtam hát Fionát – sikeresen az éjszaka közepén -, hogy amint felkel, nézze át az itteni ingatlanhirdetéseket és próbáljon meg valami olyat vadászni nekem, amiről tudja, hogy megfelelő lesz számomra. Igaz, hogy újabb napok teltek el, mire e-mailben átküldött néhány házat, amit megnézhetnék, de végül ennek köszönhetően találtam rá arra, ami a befutó lett. Jelenleg még mindig össze-vissza voltak a holmik, amiket mostanra hozattam át Skóciából, de azért máris jobb volt. Ez a ház csak az enyém volt és a színvonalával is teljesen meg voltam elégedve. Ennél azt hiszem, hogy keresve sem találhattam volna jobbat, ráadásul nagyrészt bútorozott volt minden helyiség, amit plusz pozitívumként könyveltem el magamban. Mostanra egyébként már az asszisztensem által szerzett kutyákkal is sikerült összeismerkednem, bár még nem voltunk puszipajtások. Nagyon szerettem én az állatokat, de úgy látszik, hogy ők is olyanok voltak, mint én; kellett egy kis idő, amíg eléggé meg lehetett közelíteni őket. Ma volt már a negyedik éjszaka, hogy álmomból keltettek fel az ugatásukkal. Igen, mostanra már nálam is laktak, nem egyszerűen csak próbáltam velük összeismerkedni egy kicsit jobban. A vajszívemnek hála pedig nem is odakint a mínuszok közepette kellett eltölteniük egy-egy estét, hanem bent a jó melegben. Összesen nyolcan voltak, nekem meg talán egy is sok lett volna így hirtelen, nemhogy ennyi egy kisebb falkányi husky. Ráadásul olyan idegesítő vinnyogó hangot tudtak időnként kiadni, hogy az valami borzalom. Nos, alig pár perccel ezelőtt megint rákezdték. Többes számban, ugyanis először egy kezdett el ugatni, aztán csatlakozott hozzájuk még legalább kettő. Így történhetett meg, hogy míg ők odalent voltak a nappaliban, én meg fent a hálószobámban, még így is felhallatszott hozzám az éktelen zaj. Végül dühösen csaptam oldalra a takarómat, amikor már a párna fejemre tevése sem használt túl sokat. A köntösömet út közben kaptam magamra, és úgy trappoltam le a lépcsőn, mintha legalább arra készülnék, hogy keresztülgázoljak egy kisebb aknamezőn. Nem, erről szó sem volt, csupán a kutyákat akartam lecsitítani valamiképpen. Nyilvánvaló volt, hogy nem a semmiért ugattak, de már kezdtem azt hinni, hogy pusztán velem akartak tréfát űzni. - Elég volt! – kiabáltam, mire egy pillanatra csend támadt, az eddig alvók is felébredtek és most nyolc szempár tapadt rám, ártatlanul vagy éppen álmosan pislogva. – Nincs odakint semmi, higgyétek már el! Sem tegnap, sem tegnapelőtt nem volt semmi, és most sincs! – úgy magyaráztam nekik, mintha legalább emberek lennének. – A rozsomák semminek számít így az éjszaka közepén, rendben? Úgyhogy ajánlom, hogy legalább egy grizzly legyen odakint! – továbbra is morgolódtam, miközben a kandalló párkányáról leemeltem a katanát és kihúztam a tokjából. Azt szépen visszatettem a helyére, és míg a kardot egy pillanatra letettem a földre, gyorsan felhúztam a csizmát a lábamra. Igen, röhejesen festhettem jelenleg, de ez engem egy cseppet sem zavart. Még mielőtt kiléptem volna, még egy sálat is a nyakam köré kanyarintottam, és úgy ahogy voltam, köntösben gázoltam ki a hóba, karddal a kezemben. Még jó, hogy nem a város közepén lakom, valószínűleg a szomszédok jelentették volna, hogy egy őrült nő mászkál hálóruhában meg karddal a kezében. Pajzsomat a biztonság kedvéért alaposan felhúztam, úgy mentem a hótömegen át, az udvar hátsó része felé. Szerettem, hogy fák vannak körülöttem, csak így bármilyen állat idejöhetett. Ha az orromat nem csapta volna meg valami teljesen más szag, a pajzsom alig leengedett részét pedig egy energia, akkor valószínűleg nem kezdtem volna el beszélni egy állatnak. Így azonban teljesen más volt a helyzet. - Nem tudom, hogy ki vagy és mit keresel itt, de ha nem mutatod magad nagyon gyorsan, akkor úgy váglak le, mint a marhát! – hangom elég fenyegető és határozott volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Sajnálatos módon elég rosszul szoktam viselni, ha felkeltenek az éjszaka kellős közepén. Ez azonban azt bizonyította, hogy a kutyák legalább nem viccből kezdtek megőrülni. Ahogy haladtam az árnyékos rész felé, a hold fénye még utoljára megcsillant a pengén, tekintetem pedig az előttem lévő részt pásztázta gyanakvóan.
Egyelőre eredménytelen keresgélésemből hangos kutyaugatás zökkent ki, amire automatikusan felháborodott morgással válaszolok. Hogy jön pár hitvány eb ahhoz, hogy megugasson? Pedigrés, szolgalelkűek ne zargassanak egy farkast, egy Első vérfarkast pedig pláne ne. Lámpa gyúlt, motoszkálást és ingerült női hangot hallottam, így inkább visszahúzódtam a fák közé a sötétbe. Előnyös ez a bőrszín, azt hiszem, kezdem megszeretni ezt a testet. A hóban guggoltam, a kezemmel támasztottam magam - de rég érintettem havat... -, s figyeltem, ahogy a tulaj kijött a hátsó ajtón. Szám önkéntelen mosolyra húzódott a megjelenése láttán, ha nem lett volna nála kard, sokkal inkább nevetséges, semmint ijesztő hatást keltett volna. Így azonban viszonylag fele-fele volt az arány. Levág, mint a marhát? Ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam, pontosabban szavam nem, tettem annál inkább. És ha már a tetteknél tartunk... Volt valami abban, ahogy kirontott a házból, azzal a karddal, és ez az ellentmondást nem tűrő, határozott stílus is mutatta, hogy nem egy törékeny senkivel van dolgom. Az arca, a kinézete nem, a hozzáállása, a stílusa és a határozottsága viszont annál inkább ismerős volt, s tudta is, hogy honnan. Enyhén összevontam a szemöldököm, majd kiegyenesedtem és kiléptem elé, tisztes távolságban maradva a kardjától. - Jó estét! Fürkészőn méregettem, igyekezvén megtippelni, hogy véletlen egybeesés, utódlás, vagy ugyanaz a helyzet, mint Nagojut esetében? Lejjebb engedtem a pajzsom, hogy jobban érezzem, ami az övé mögül kiszivárgott, s szinte bekopogtattam hozzá. - Bocsánat az alkalmatlankodásért. A fiamat, Akiakot látogattam meg... - nem hazudtam, tényleg voltam azon a helyen, ahová hajdan, több évszázada temettem Unalaqkal -, hazafelé viszont kicsit eltévedtem. - Ez már füllentés volt. Tudnom kellett, hogy sejtésem helyes-e, ha azonban nem így volna, akkor is van egy kellőképp hihető magyarázatom arra, mit keresek a kertjében, habár... eléggé kései az időpont, s a temető sincs a tőszomszédságában. Figyeltem arca minden rezdülését, bármilyen apró jelet, ami elárulhatta, a reakcióit lestem.
Nem sokat kellett gondolkoznom azt követően, hogy kirontottam a házból, hogy az udvarnak melyik szeglete felé menjek. Azért a majdnem teljesen felhúzott pajzson át is éreztem az energia pislákolását, de ha ez nem lett volna így, akkor is tudtam, hogy van itt valaki, a rejtőzködésre pedig a leghátsó árnyékos rész volt a legalkalmasabb ugyebár. Nem igazán szerettem, ha rám ront valaki az éjszaka közepén, azt meg végképp nem, ha erre nekem fel is kell kelnem. Még szerencse, hogy ez nem történt meg velem rendszeresen, különben elég morgós nőszemély lennék mostanra a kialvatlanság miatt. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy cseppet gyanús, amikor az éjszaka kellős közepén idegenek járkálnak a kertemben. Alig költöztem ide pár napja és máris ez történik. Itt talán ez a szokás a szomszédok részéről? Így köszöntik az új lakókat? Mert ebben az esetben akkor egészen biztos, hogy nem fogom belopni magam a szívükbe a fogadtatásom után. Olyannyira elragadtattam magam, hogy még a megjelenésem abszolút tökéletlensége sem zavart, holott máskor odafigyeltem az ilyesmire. Oké, itt nem volt annyira muszáj, tekintve, hogy majdnem senkit nem ismertem. Míg a gondolataim ezerrel pörögtek, addig lépteim továbbra is határozottak voltak, ám már jóval óvatosabbak, miután elsütöttem a kifogástalannak nem éppen nevezhető üdvözlő szövegemet. A katanát a testem mellett tartottam, de készen arra, hogy bármelyik pillanatban használjam, ha szükségét érzem. Nem, én tényleg nem az a védtelen nő voltam, de még csak első ránézésre sem lehetett volna ezt mondani rám. Ha van nálam kard, ha nincs. Azért jobb, ha nem megyünk fegyver nélkül egy harc esetleges helyszínére, igaz? Márpedig én kész voltam megvédeni a területemet az idegen betolakodókkal szemben. - Lehetett volna jobb is! – reagáltam egyből az udvariaskodó köszöntésre. Nem éreztem most teljesen helyénvalónak, de ez megesik. Tekintetem fürkészően kutatta a férfi mozdulatait, és míg próbáltam rájönni, hogy mit kereshet itt, nem is érzékeltem az ismerős bizsergést, amely arra figyelmeztetett, hogy nem egyszerű farkassal akadtam ma össze. Néma merengésemből csupán az elhangzó név rángatott vissza, méghozzá olyannyira hirtelen, mintha az igazság arcul csapott volna. Gyorsan mozdultam, már-már meggondolatlanul, és hiába igyekezett az imént még tartani a távolságot, azért ha kettőt léptem és kinyújtottam a hosszú karomat, akkor a kard hegye épphogy az álla alá tudott simulni. Ezt kihasználva, durván emeltem meg a fejét, hogy jobban megnézhessem magamnak az ismeretlen arcot, a kísértetiesen ismerős energiával. - Ne merd még egyszer a szádra venni ezt a nevet! – suttogásom olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani, ugyanakkor úgy csöpögött belőle a fenyegetés, hogy egy épeszű ember egészen biztos most fogta volna menekülőre. Dühösen sohasem voltam szép látvány, bármilyen testben rejtőzzön is a lelkem adott esetben. – Még te se… - közben pajzsomat egyik pillanatról a másikra engedtem le, olyan hirtelenséggel, hogy biztosan arcul csapja egy kicsit a másikat a nagyfokú energia. -… Sangilak! – fejeztem be a mondatot. Szemeim összeszűkültek, és továbbra sem voltam hajlandó mozdulni. Akkor is rászegeztem a kardot, ha ő esetleg ellépett előlem. Még mindig próbáltam megemészteni a felismerést, de azt hiszem, hogy ez az a dolog, amit nem lehetett. Nem mondhatnám, hogy meglepett az ittléte, hiszen már többekkel is találkoztam, így ez abszolút logikusnak tűnt, de felkészülni még így sem tudtam rá teljesen. Letaglózott és kicsit megrémisztett a tény, hogy újra él. Igazából amennyire örültem neki és zúdult rám a hiánya most, olyannyira bosszantott és taszított is. Nehéz volna megfogalmazni pontosan, hogy mi zajlott most le benne, leginkább a káosz lenne rá a legmegfelelőbb szó.
Egy cseppet se lett kevésbé harcias vagy megszeppenésre hajlamosabb, pedig mióta nem láttam! Ez a tény pedig elégedett mosolyra húzta a szám, emellett némi büszkeséget is éreztem, hogy aki annak idején az asszonyom volt, nem puhult el az évek múltával sem. A visszaszólásra enyhén hunyorítottam, aztán előadtam idekeveredésem történetét, amire meg is kaptam a kellőképpen rá valló reakciót, ám egy kicsit meg is lepett ezzel a heves és támadónak tetsző lépéssel. Egy tapodtat se mozdultam egyelőre, a parancsoló hanghordozásra azonban nem-tetszően mordultam egyet, még a felső ajkam is megrándult, de vicsor nem lett belőle. A tekintetem is tükrözte, mennyire nincs ínyemre az egész, s az is keveset tompított rajta, hogy felismert. Az egymásra találás - legkevésbé sem felhőtlen - örömére én is ledobtam a pajzsom. Két Alapító energiái szabadultak el, úgy hömpölyögtek körülöttünk, hol összegabalyodva, hol méregetőn egymásnak feszülve, hevesebben megindulva, felzubogva, elcsitulva kis időre, mint a megáradt folyam, ami szent küldetésének tekinti, hogy mindent elpusztítson, elsodorjon, ami csak az útjába kerül. Egy kölyök ebben az örvényben semmi perc alatt alakot váltott, megőrült és elpusztult volna, ebben biztos voltam. A levegő megtelt számomra vérpezsdítő feszültséggel. Majd' négyszáz évnyi kényszerpihenő után elég volt megpendülnie a harc lehetőségének és a tudat, az érzés, hogy élek a sokszorosára növekedett. - Ugyanannyira volt az én fiam is, mint a tiéd, nem tilthatod meg nekem. Sőt, semmi mást sem, Unalaq. Nehezen viselem, ha utasítgatna, vagy megszabják, mit lehet, mit nem, elég ideig táncoltam mások kénye-kedve szerint, nem akarom a régi köröket járni, bár Unalaqkal több kör is van, a mostani helyzetből kiindulva pedig nem a legszívmelengetőbb volt soron. - Engedd le a kardod. Se felszólítás, se parancs nem érződött ebből, csupán talán egy árnyalatnyi figyelmeztetés, ami annak ellenére is ott csüngött a mondat végén, hogy nem hagytam függőben. Könnyedén oda lehetett képzelni a "mert ha nem..." folytatást. Legutóbb, mikor ezüst ötvözetű pengével néztem farkasszemet, évszázados szellemlét következett, s még ha Unalaq nem is akar megölni, ez így akkor sincs ínyemre, ezt pedig nem rejtettem véka alá.
Az, hogy mosolygott itt nekem, csak még tovább hevítette a már amúgy is perzselő dühömet. Igazából magam sem tudtam, hogy miért vagyok ilyen mérges azért, hogy itt van most. Szerettem volna egészen nyugodtan arra fogni, hogy felkeltett az éjszaka közepén és ezt rosszul viseltem, de szerintem mind a ketten tudtuk volna, hogy nem ez az igazság. Azt hittem, hogy ennyi évszázad után nem maradt bennem irányába harag, de mindig akkor derül ki, hogy mi lappangott a háttérben, amikor szembe kell nézni egy adott problémával, igaz? Ez a probléma most történetesen itt magasodott előttem a saját hátsó kertemben, ráadásul nem egyszerűen csak nem néztem ki elég jól most, de igencsak alulöltözötten is voltam. Azért bennem is akadt egy kis egészséges női hiúság, bár igyekeztem jelen pillanatban erősen elnyomni. Egészen jól sikerült. Mivel egyikünk sem volt hajlandó mozdulni, így csupán energiáim feszültek az övéinek, miután hozzám hasonlóan leeresztette a pajzsát. Nem ez volt a legbölcsebb dolog a részünkről, de talán kivételesen engedhettünk a pillanatnyi vágynak, hogy visszavágjunk egy kicsit a másiknak. Ha szerencsénk lesz, talán senki fia nem jár ilyen későn az utcán, főleg nem ezen a környéken. Így is eléggé a város szélén laktam, a népeknek aludni kell ilyenkor, nem a szomszédot kukkolni. Nem feleltem semmit, csupán a fejemet szegtem fel büszkén, a megjelenésem dacára méltóságteljes mozdulattal. Hiába illettem volna be bármelyik vígjátékba, azért a tartásomat senki nem vonhatta kétségbe, és még így sem váltam nevetségessé, hogy alig egy szál semmiben álltam előtte. Csak egyetlen rossz mozdulat kellett ahhoz, hogy a pengét beletoljam a gégéjébe. Nem akartam bántani, isten bizony, hogy nem, de ugyanakkor mégis ott munkálkodott bennem a vágy, hogy fájdalmat okozzak neki, amiért ő is azt okozott nekem. - Miért? – vontam fel szépen ívelt szemöldökömet. – Mert te azt mondtad? – ajkaim halovány mosolyra húzódtak. Hozzá hasonlóan én is utáltam, ha engem utasítgattak, és most ugyan nem érződött a hangszínén ilyesfajta szándék, engem mégis bosszantott. – Sohasem voltam köteles azt tenni, amit te mondasz. Egyenlő voltam veled, Sangilak! – hangom halk volt, de már nem olyan fenyegető, mint elsőre. Egy lépésnyivel megközelítettem őt, de még mindig nem voltam hajlandó leengedni a kardot. És nem azért, mert anélkül nem lett volna esélyem ellene, ó, nagyon is lett volna! Inkább a közöttünk lévő távolságot hivatott fenntartani, mert féltem megtudni, hogy mi lenne akkor, ha az az egy méter nem lenne ott közöttünk, acélosan feszülve. - Te mégis megpróbáltál magad alá rendelni! – ezúttal hangomban vádló él sercegett, szemeim összeszűkültek ismét, és ugyan kezdtem megérezni, hogy milyen hideg van így idekint, mégsem törődtem a libabőrrel. Odabent hevített valami meg nem nevezhető érzelem, valami veszélyes és szenvedélyes elegy. Azóta sem tudtam elfelejteni ezt, azóta is sértett a szándék, noha azt hittem, hogy rég túlléptem már rajta és ennyi évszázad alatt feldolgoztam.
Látom a dühöt, az indulatot a szemében és ugyanezt érzem ki energiáiban is. Nem szórakozik, nem viccel, én pedig mindettől úgy érzem magam, mintha visszamentünk volna 1499-be, Alignak megöléséhez és a szétszéledéshez. csakhogy én már nem ott tartottam, ennek ellenére nem mosolyogtam tovább, mert egyáltalán nem volt ínyemre ez a helyzet, ahogy alakult. Energiáim nem csitultak, nem pihentek, azon már évszázadokkal ezelőtt túljutottunk, hogy egymást kóstolgattuk, itt már rég szükségtelen minden finomkodás. A torkomnak szegezett kard se volt vicc, se udvariaskodás, abból ítélve pedig, hogy Unalaq milyen ügyes volt világ életében, ráadásul sejtésem szerint nem volt majdnem négy évszázados kényszerpihenője, így ha valamilyen módon ma éjjel harcra kerülne a sor kettőnk között, félő, hogy jóval kevesebb esélyem lenne, mint szeretném. Egyelőre nem fenyegetett... ó nem, ez még csak finom figyelmeztetés volt, mint a sötétedő felhők a vihar előtt, ám itt rajtam állt félig, hogy lesz-e égzengés és felhőszakadás. - Nem, hanem mert ahogy te, úgy én is gyűlölöm, ha utasítgatnak, vagy a kedvem ellenére tiltanak. - Egy árnyalatnyit összehúztam a szemem a múlt időre, de nem firtattam. A távolságot és csak pár centit csökkentette közöttünk, a penge viszont tántoríthatatlanul feszült nekem. Dühösen felmordultam, ezzel párhuzamosan pedig az energiáim is haragosan csaptak szét körülöttem, a hideg levegő egy pillanatra perzselően forróvá vált fellobbanó haragomtól. Megpróbáltam magam alá rendelni... tényleg ennyit látott az egészből? És a többiek is? - Megpróbáltam összefogni, ami Alignak után maradt - mondtam, hangomba pedig finom morgás vegyült. - Talán nem a legjobban, de ti esélyt se adtatok nekem ilyen téren. - Ezúttal az én szavaimba lopta be magát a vád. Megragadtam a pengét, erősen rámarkoltam és nem érdekelt, hogy ezüst, hogy éget, hogy lassan fog gyógyulni és nyoma marad, maradjon! - Arra jó voltam, hogy felbujtsak, amikor arról volt szó, hogy áruljuk el az Atanerkünket. Akkor érdekes módon mind tudtatok hallgatni rám, mert levettem a teher egy részét a vállatokról azzal, hogy kimondtam, ami mindnyájunkban ott mocorgott. És miután ezzel megvoltunk, ti hátat fordítottatok nekem, menekültetek tőlem. Belém kentétek a közös bűntől a kezetekre tapadt vért és elfutottatok! - A tekintetem dühről, csalódottságról és keserűségről árulkodott. - A helyére akartam lépni, de nem fogadtatok el. Mintha olyan lennék, mint ő. - Ellöktem a pengét egy erőteljes, ellenkezést nem tűrő mozdulattal, majd felszegtem az állam és egyenesen Unalaq szemébe néztem. - Ő megforgatta bennem a dárda hegyét minden egyes paranccsal, ti pedig a végén ezt keresztül döftétek rajtam. A saját Testvéreim se hittek bennem, abban, hogy érdemes maradniuk, hogy jó vezető lehetek... Ezt gondoltam akkor. Mostanra beláttam, mi volt a baj, de erről neki - még - nem kellett tudni. - Úgyhogy ne szegezd rám azt a kardot úgy, mintha minden hibám eredendően a természetemből és csak is belőlem áradna, mint valami méreg!
Láttam, ahogy elsötétült az arca – már ha lehet ennél sötétebb -, és gondoltam, hogy most fogta csak fel, hogy tényleg mennyire komolyan gondoltam. Legalább már nem volt ott az az idegesítő vigyor az arcán, úgyis kezdtem erős késztetést érezni arra, hogy letöröljem onnan, hátha attól nekem jobb hangulatom lesz. Most azonban, hogy eltűnt, még mindig nem lettem engedékenyebb, ugyanúgy próbáltam tartani a távolságot tőle, attól tartva, hogy mi lenne akkor, ha nem feszülne közöttünk a penge olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően. - Jobb lesz, ha visszafogod magad. Már így is csoda, ha nem figyelt még fel ránk valaki a környéken! – szemeim dühösen villantak meg, és mind a kettőnk érdekében inkább nem reagáltam arra, amit elmondott. Helyette csak energiáim feszültek neki nagyobb erővel az övének, figyelmeztetően. Attól még, hogy felhívtam a figyelmét arra, hogy micsoda ostoba dolog ilyen jelzőtüzet csinálni itt magunkból, még nem voltam hajlandó meghátrálni. Nem, annál én jóval keményebb és akaratosabb voltam. Ha elvesztettem egy harcot, az csak azért történhetett meg, mert én úgy döntöttem, hogy el akarom veszíteni. - Észre sem vetted, hogy mennyire hasonlítasz rá… - ingattam a fejemet most, szemeimben a felismerés fénye villant. Most jöttem csak rá, hogy ő mennyire másként élte ezt meg, mint mi mindnyájan. Azért az is elég árulkodó lehetett szerintem, hogy egyikünk sem volt hajlandó elfogadni őt vezérnek, erre képes volt bebeszélni magának valami teljesen mást. – Ugyan, Sangilak! – önkéntelenül is felnevettem. Nem hangosan, de azért számára éppen elég hallható volt, ezt biztosra vettem. – Mióta kiáltottad te ki magad az áldozati bárány szerepére? Eddig úgy tudtam, hogy inkább a ragadozó farkas típusához tartozol… - kicsit gúnyolódtam, igen. De csak azért, hogy végre ráébredjen, mennyire nevetségesen hangzik most mindaz, amit mondott. Bár erősen kételkedtem abban, hogy leesik neki a valódi szándékom, de előfordul. Mindig is bizonyított tény volt, hogy a nők felfogóképessége sokkal jobb. Legalábbis én szentül meg voltam erről győződve. - Mert olyan voltál, mint ő! – hangomat ezúttal kicsit én is megemeltem, mert nem rajongtam azért, hogy ő itt dühöng nekem, én meg csöndesen hallgatom a vádaskodását. Nem, ezt az örömet nem voltam hajlandó megadni neki. – Te szegény! Még mindig nem érted, igaz?! – vontam fel a szemöldökömet. A viselkedése alapján honnan sejthettem volna, hogy már ráébredt a hibáira? Hiszen most egyáltalán nem erről tett tanúbizonyságot. – Te egy voltál közülünk! Ugyanolyan, mint mi! Te mégis ki akartál emelkedni közülünk és vezetni bennünket. Még mindig csodálkozol, hogy nem fogadtunk el? Hiszen szemernyit sem voltál jobb nálunk, ahogyan Alignak sem. Pontosan ezért akartad őt eltávolítani, és erre az örökébe léptél volna? – megráztam a fejemet és hagytam, hogy kirántsa a kezemből a kardot. – Ennyire nem lehetsz ostoba, hogy nem érted. Akkor félő, hogy rosszul élsz az emlékeimben… - mondtam ezúttal már csendesen, és hátráltam egy lépést. Nem azért, mert tartottam tőle, hanem inkább csak jobban láttam így. - Te is éppen olyan lettél volna, mint ő. Túlzottan hasonlítottál rá, hiába nem akarod belátni – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Még mindig kicsit viccesen nézhettem így ki, ráadásul már a kard sem volt a kezemben, ami kicsit komolyabbá tette volna a látványt. – Ó, és ha még egyszer hozzá mersz érni ahhoz a kardhoz, biztos lehetsz benne, hogy levágom az ujjaidat. Egyenként! – tettem még hozzá, ajkaimon megjelent egy bájos, ámde rideg mosoly. – Remélem, tudod, hogy csak azért vehetted el, mert hagytam! – tettem még hozzá, és jobbnak láttam, ha inkább nem reagálok arra, amit utoljára mondott. Félő, hogy nem viselte volna túl jól. – Egyébként Sangilak, te sokkal jobban hittél magadban, még helyettünk is! – néhány kósza tincset elsimítottam az arcom elől, miközben kimondtam a szavakat. Fejemet büszkén, méltóságteljesen szegtem fel, úgy néztem a szemébe kérlelhetetlenül. – És ne is gondolj rá, hogy majd most megtorlod az állítólagos sértést, amit ellened követtünk el mi mind, akik bűnösök vagyunk, és te vagy az egyetlen áldozat, ugyebár! – azzal szó nélkül elindultam a hóban heverő kardért. Most már nem azért, hogy ellene használjam, inkább csak nem láttam ott szívesen.
Eszembe se volt megfutamodni. A mi kapcsolatunk egyébként is sokkal inkább erről szólt hajdanán is, semmint kedveskedőn elsuttogott szerelmes szavakról, becézgető megszólításokról. A békesség és az idill futó pillanatok voltak csupán, ennek ellenére, vagy éppen ezért mégis úgy éreztem, nálunk pontosan ez jelentette az összhangot, a nyugalmat. Vajon mekkorát tévedtem ebben? Vajon neki másra lett volna szüksége? Olyasmire, amit én akkor nem adtam meg neki, mert nem vettem észre? Annyi hibát követtem el, hogy egy újabbra való ráébredés már képtelen lett volna letaglózni. Megrebbent a szemem, mikor Alignakhoz való hasonlóságomra hívta fel a figyelmem, ám egyelőre nem reagáltam. Végighallgattam, sehol egy pillanatra se szakítottam félbe, miközben lenyugodtam. Utolsó szavánál megnyaltam a tenyeremen tátongó sebet, amit a penge ejtett. A "saját" vérem... milyen régen ízleltem vértem is! Unalaqra néztem, immár a harag árnyait mellőzve tekintetemből. Megnyugtatott, hogy pontosan azokat mondta el, azokkal indokolta a bukásom, amire gyanakodtam, de mégiscsak kimondva mehetettem biztosra. Ha egyszerűen rákérdezek? Ugyan! Abból hol marad az izgalom? - Alignakot el kellett távolítani. A hatalom megőrjítette. Nem önös érdek volt, különben egyedül végeztem volna vele. - Vagy azért, mert csak én akartam így, vagy mert nem osztottam volna meg velük erre vonatkozó gondolataimat. - Hasonlítok rá, ez igaz, akkoriban még igazabb volt, de van köztünk egy nagy különbség: én tudom, hogy hibáztam. Pontosan azokban, amiket mondtál. Úgyhogy eszem ágában sincs megtorolni, mert nincs mit megtorolnom. Áldozat... Érdekes: legelvetemültebb pillanataimban se tartottam magam annak, vagy akartam, hogy bárki úgy higgye, eképp látom magam. Inkább legyek esztelen elkövető, bűnös én is, mint áldozat. Az elkövető tesz, cselekszik, az áldozat csak tűr, lehajtott fejjel, ellenkezésre képtelenül. Energiáim nyugodtan hullámoztak körülöttem, csak akkor feszültek meg, amikor Unalaqéi nagyobb elánnal jöttek esetleg. Részben ugyanaz vagyok, aki voltam, részben nem. A kardra pillantottam, majd vissza rá. - Ölj meg vele, ha szeretnél - mondtam végül. Szokványos hangerőn beszéltem, arcom nem árulkodott semmilyen hátsó szándékról, de annyira nem fordultam ki magamból az elmúlt évek alatt, hogy ne tudjon Unalq figyelmeztetés nélkül is egy-két dolgot. A legkevésbé se szándékoztam olcsón adni a bőröm - különösképp, hogy alig kaptam meg -, emellett, ha valóban az életemre tör, s mégsem tudna végezni velem, akkor azzal megpecsételte a további életünket ezekben a testekben, ebben a városban.
Azért az kétségkívül meglepett, hogy nem vágott a szavamba, de némi diadalt mégiscsak éreztem miatta. Hiába, szerettem, ha igazam van, márpedig a mostani hallgatását úgy vettem, hogy egyetértett velem a dologgal kapcsolatban, még akkor is, ha nem volt ínyére az igazság. Azt ugyanis senki nem szereti hallani, ha az illető esetleg másképp gondolja. Megértettem én az ő sértettségét is, de jelenleg nem éreztem jogosnak és nem is kívántam úgy tenni, mintha megérintene a sértettsége. Egyszerűen nem volt igaza és kész. Miután befejeztem a mondandómat, nem kerülte el a figyelmemet, hogy mintha az ő sötét szemeiben is elült volna a vihar és helyét átvette egyfajta nyugalom. Ezzel egy időben bennem is hasonló változás játszódott le, amely nem csak az arcomon volt látható, de az energiáimból is lehetett érezni. Ha már nem támadt úgy nekem azon a szinten sem, akkor visszavonultam, de teljesen nem adtam fel. Akármelyik pillanatban készen álltam volna arra, hogy visszaverjek egy esetleges támadást. Akárcsak ő, én sem vagyok az a fajta, aki könnyedén megadja magát és elmenekül a harc elől. - Ez tény, ebben igazad van – ismertem el őszintén és bólintottam is egyet mellé. Nem szokásom hazudni, ha nem fűződik hozzá érdekem és ez most nem az a helyzet volt. Úgy gondolom, hogy mi mindig a végletekig őszinték voltunk egymáshoz, így magától értetődő, hogy ez nem okozott nekem gondot. Tudtam, hogy nincs mindig igazam… csupán majdnem mindig. – Valóban tudod, Sangilak? – kérdeztem tőle, miközben szemeim összeszűkültek és léptem felé egyet. Nem fenyegetően, inkább csak a kételkedés ült ki az arcomra, ahogyan őt néztem folyamatosan. Le sem vettem róla a szemeimet még véletlenül sem. - Ugyan kérlek, ne nevettess! – emellett azonban máris nevetni kezdtem. Ugyan csak halkan és semmi gúny vagy káröröm nem volt benne, de mégiscsak nevettem. – Eszem ágában sincs megölni téged, bár fogalmam sincs, hogy mióta vagy az élők között. Csak azt tudom, hogy mikor haltál meg… - ezt egy kicsit halkabban mondtam, immár ismét karddal a kezemben álltam előtte, mivel idő közben visszamentem hozzá. Még a tekintetemet is lesütöttem néhány pillanatra, zöld íriszeim csak ezt követően vándoroltak vissza rá. - Egyébként is, ha akartam volna, már akkor megteszem, amikor a nyakadnak szegeztem a kardot. Nem sokba telt volna egy kicsit megtolni, és máris repült volna a fejed – az ujjamat elhúztam a nyakam előtt, ezzel jelezve a képzelt eredményt. – Annyira egyébként sem hiszem, hogy sok esélyed lenne ellenem – ajkaimon most megjelent egy csúfondáros, kihívó mosoly, ahogyan felsandítottam rá, fejemet pedig félig-meddig lehajtottam. Még mindig nem érdekelt különösebben, hogy mennyire hideg van idekint, hiába jelezte a testem, hogy ez már túlzás ilyen alulöltözötten nekem.
Visszakérdez és felém lép, fürkész, mérlegel, felmér. Ismerem az utolsó képeket, amiket rólam őrizhet a gondolatai között, így cseppet se lep meg, hogy kételkedik. - Remélem - mondtam végül, majd vettem egy mély levegőt, amit lassan kifújtam és elnéztem a ház felé, ám tekintetem valójában a semmibe révedt. - Bőven volt időm a múlton és az akkor elkövetett hibáimon gondolkodni, hidd el, a legkevésbé szeretném onnan folytatni, ahol a halálomkor abbahagytam. Meglehet későn érő típus vagyok, ám a fő, hogy érek. És a Saaristo ikreknek köszönhetően azt is megtanultam, mit jelent felelősséget vállalni az örökségemért, törődni vele. Nem akarom megölni, hát ez igen örvendetes, nem szívesen mondtam volna búcsút az életnek, azok után, hogy alig pár napja tértem vissza. - Majdnem mondhatnám, hogy ma született bárány vagyok - húztam kissé keserédes mosolyra a szám. A fél életemet holtan töltöttem. Nem épp felemelő. - Mint mondtam, volt időm a múlton rágódni. Éltem a gyanúval, hogy egyik Testvérem se tudja, milyen ilyen hosszan szellemként létezni, vagy hogy én mennyi időt töltöttem odaát. Felnevettem arra, hogy már halott lennék, ha úgy akarja. - Biztos vagyok benne, hogy jelenleg nem jelentenék akkora kihívást neked, mint mikor elváltak útjaink. De ne aggódj, így se adnám olyan olcsón a bőröm. Kicsit szokatlan még, de attól ragaszkodom hozzá. - Én is mosolyogtam, szemem pedig kicsit összehúztam. Éreztem a gúnyt, meg is jegyeztem, kapni fog még ezért némi fricskát, ám sajnálatos módon, ezzel meg kell váratnom. Energiáim kifejezetten nyugodtan kavarogtak körülöttem, izgatottság és elevenség érződhetett belőle, ami semmi másnak nem volt köszönhető, mint annak, hogy még rengeteg apróságnak tudok örülni - ezek között annak is, hogy viszont láthatom Unalaqot. Ez ugyan nem apróság, pont ezért sem tudtam annyira leplezni az érzéseim. Ha tudná, ha csak sejtené, milyen ez az egész most nekem! Hogy még annak is mennyire örülök, hogy a hideg levegő csípte az arcom... - Nem akartam csak úgy rád törni, de megéreztelek és eléggé meglepődtem. Azt hittem amúgy, hogy ennyi év után örömittasan a nyakamba ugrasz, de hát... - hetykén vállat vontam, s hála ennek az arcnak, hamiskás, sunyi kis mosolyt tudtam varázsolni rá, minden erőlködés nélkül.
- Ez a hozzáállás talán már jó lehet kezdetnek! – jegyeztem meg elgondolkozva, miközben fejemet egy kicsit oldalra billentettem és úgy tanulmányoztam a profilját. Nem is nagyon érdekelt, hogy nem engem nézett, hanem a ház felé fordította a tekintetét, mert így legalább volt alkalmam tüzetesebben is megvizsgálni. Egyelőre nagyon szokatlan volt még nekem ebben a testben, de bizonyára ez az érzés jelen esetben kölcsönös volt. Még ha látta volna a többit, amit az évszázadok alatt birtokoltam! - Aha, szóval nemrég kaptál testet… - nyugtáztam a hallottakat, mert attól függetlenül, hogy konkrétan nem mondta ki, azért én a kis utalást is megértettem. Még szerencse, hogy nyolcszáz év adatott meg nekem arra, hogy műveljem magam és olyan intelligens legyek, mint kevesen ezen a földön az élők között. Talán ránk jellemző ez a leginkább, hiszen olyan sok ideje járunk már ezen a világon, hogy ez elkerülhetetlen. Halmozunk mindenféle tudást, még ha én nem is olyan formában teszem, ahogyan Sura. – Én nem emlékszem arra a két évszázadra, amit a halálom után eltöltöttem a nagy szellemek között – vontam meg egyszerűen a vállaimat, mintha valami aprócska információt osztottam volna meg vele és nem éppen azt, hogy én is meghaltam már egyszer, sikerült megtapasztalnom ezt az állapotot. - Remélem tudod, hogy nem csak azért nem jelentenél kihívást, mert te halott voltál, én pedig nem – szegtem fel a fejemet. Igen, az elválásunkkor az erejével talán fölém kerekedhetett volna, ám azóta kijöttek a saját képességeim is a vérvonalén túl, ráadásul a tudásom tényleg jóval nagyobb volt a harcművészetek terén, mint azt el tudta volna képzelni. Meg egyébként mindenféle más területen is, aminek volt egy kis köze a mozdulatokhoz. Sajnos csak azokat tudtam elsajátítani, nyelvet vagy egyéb tudást nem. - Abban pedig mertem bízni, hogy nem lennél olyan egyszerű ellenfél – tettem azért hozzá, bár tisztában voltam vele, hogy akkor is legyőzném, csak maximum egy kicsit jobban meg kellene erőltetnem magam, mint ahogyan azt megszoktam. Talán még élvezném is, hogy végre olyannal kerültem szembe, aki kihívást jelentett egy kicsit és nem olyannal, akit fél kézzel is elintézhetek könnyedén. – Ó, hát igazán aranyos, hogy erre számítottál – ajkaimon megjelent egy elnéző, már-már kedves mosoly, mégis a szemeimben szemtelen csillogás jelent meg, ahogyan felnéztem rá. Ó, engem aztán nem tévesztett meg még véletlenül. - Egyébként nekem sem rémlik, hogy te annyira szaladtál volna elém, hogy kezed-lábad törd a nagy boldogságban, amit a viszontlátás öröme keltett benned – most már én is a vállaimat vonogattam, akárcsak ő. – De örülök neki, hogy itt vagy – ismertem el végül egy kicsit halkabban, mintha nehezemre esett volna kimondani a szavakat. Tényleg nehéz volt egy kicsit és még magamat is megleptem vele, ugyanis csak utána kapcsoltam, hogy nem csupán a gondolataimban fogalmazódott meg. Nem tudtam, hogy mire számítsak majd ennél a találkozásnál, de nem okozott csalódást, alig pár perc leforgása alatt érzések kavalkádja zúdult mind a kettőnkre, a hangulatunk pedig másodpercről-másodpercre változott szinte.
Kezdetnek... Nem szóltam semmit, ahogy azt is csak egy biccentéssel nyugtáztam, hogy megértette a célzást. Arra már felé kaptam a fejem, hogy ő is meghalt egyszer, s hogy két évszázadig ő sem járhatott az élők között. Nekem ez majdnem a duplájára nyúlt, ha ugyanaz a versenyszellem fűtött volna, mint rég, biztos az orra alá dörgölöm, hogy ebben a hosszban én nyertem. Csakhogy másfelé tendáltam inkább. A nyugalmam és lecsendesedésem éles pengeként hasította keresztül a rákövetkező megszólalása. Sötét szememben karmazsin árnyak jelentek meg, arcom megfeszült, vonásaim keményebbek lettek. - Túl messzire mész, Unalaq és túl elbizakodott vagy - mondtam halkan, fojtott indulattal. - Az előbb oktattál ki, hogy nem vagyok jobb a többieknél, vagy nálad, de ne hidd, hogy te igen. Ez az arrogancia nem illik hozzánk. - Elléptem tőle és az utca felé tettem pár lépést. - Ne becsülj alá, hidd el, nem éri meg. - Kedvem lett volna hasonlóképp térdre kényszeríteni, mint Sakarit, ám egyelőre úgy döntöttem, megtartom magamnak ezt a kis apróságot. Mindazonáltal megütköztem a nőstényen. Ez a hozzáállás pontosan olyan volt, mint amilyennel én fordultam mindenki felé a halálom előtt, a különbség csupán annyi, hogy nem lép fel egyből olyan agresszíven, csakhogy ez a lényegen mit sem változtat. - Egy ezüst karddal hadonászol, nem őrültem meg, hogy belerohanjak -emlékeztettem erre az apróságra. Az örömére újból megenyhültem. Rettenetesen hullámzanak az érzelmek, ez pedig ijesztően ismerős volt és évszázadokkal ezelőtti képeket idézett fel bennem. Való igaz, hogy egy árnyalatnyival békésebb viszontlátástól sem lettem volna öngyilkos, ám az valószínűleg nem is ránk vallott volna. Az igazat megvallva lassan kezdek azon csodálkozni, hogy még nem ugrottunk tettlegesen is egymásnak, nem pusztán szavakkal. - Mondanám, hogy a régi szép idők emlékére befonhatnád a hajam, de... - megsimítottam a fejem, amin alig egy-két milliméteres hajszálak meredeztek apró tüskék módjára. - Hányadik tested? - kérdeztem végül, mert kíváncsi voltam, eddig csak Nagiét tudtam, és egyszerre találtam fantasztikusnak, ijesztőnek és bizarrnak, hogy ez lehetséges. Hogy egyszerűen csak testet cserélünk valakivel, vagy éppen elvesszük tőle - már a megfelelő őrzői segítséggel. Körbepillantottam. Nem örültem volna, ha valaki meglát, vagy ami még rosszabb: meghall minket, így energiáim tapogatózva terültek szét. Nem volt könnyű fenntartani a látszatot, hogy kétszáznál valamivel idősebb farkas vagyok csak, nem szoktam hozzá...
- Hmm… - hosszan elnyújtottam a hangot, ajkaimon pedig megjelent egy kis mosoly. – Én nem hinném! – természetesen éreztem, hogy megváltoztak az energiái, hogy jóval feszültebbek lettek, de különösebben nem ijesztett meg vele. Igazság szerint nem volt ő elég ahhoz, hogy rám hozza a frászt, sőt, senki nem volt elég hozzá. Nem ismertem azt a szót már nagyon régóta, hogy félelem, és nem azért, mert annyira elbizakodott és egoista lennék, hanem egyszerűen csak tisztában voltam a saját képességeimmel. Olyan régóta jártam már ezen a világon, hogy szinte nem lehetett nekem meglepetést okozni, vagy legalábbis én szerettem ezt hinni, ráadásul nálam jobb vagy képzettebb harcos aligha akad jelenleg az élők között. És, mivel ez az igazság, ebből következik az is, hogy nem félek senkitől sem, mert bárkivel elbánnék. Kivel nehezebben, kivel játszi könnyedséggel. - Szerintem igazán nem szorulok rá arra, hogy éppen te hívd fel erre a figyelmemet. Nem vagyok jobb a többieknél, sem pedig arrogáns. Egyszerűen tisztában vagyok a képességeimmel, mint ahogyan azzal is, hogy jobb ugyan nem vagyok a többieknél, csak van, amiben jobb vagyok náluk, ahogyan például Sura jobb a gyógyításban, vagy Eska a rejtőzködésben – vontam meg a vállaimat. Szinte kedvem lett volna felnevetni azon, hogy ilyenekkel vádolt meg, mikor én már hosszú évek óta másért sem élek, mint a sajátjaimért. Nem sértődtem meg, kivételesen csak azért sem húztam fel magam ezen. - Ha tudnád, hogy milyen életem volt, soha nem vádolnál meg efféle ostobaságokkal – ingattam a fejemet, mosolyom már-már elnézőnek volt nevezhető. Hiszen sohasem uralkodtam a gyengébbeken, pedig megtehettem volna. Helyette segítettem őket és tanítottam mindnyájukat, nem föléjük kerekedtem a tapasztalatommal és a korommal. Szerintem már önmagában ez is beszédes volt azért, de ezt nyilván nem tudhatta, és talán nem is ma lesz a napja, hogy beavatom ebbe az apróságba. Gondoljon csak ilyesmit rólam, ha szeretne, de majd rájön, hogy mekkorát tévedett. Idővel… talán. - Akkor lehet, hogy nem lett volna ott a penge – vetettem fel, bár én magam is erősen kételkedtem ebben. Nálam volt, és általában olyankor használtam is, ha rajtam múlt. Most ugyan nem volt szükség rá, de amikor kicaplattam, még nem tudhattam előre, hogy kibe fogok belebotlani, igaz? – Nem hiszem amúgy sem, hogy ehhez a külsőhöz olyan jól állna a fonott haj – ettől függetlenül mégis elmosolyodtam, mert azoknak a bizonyos régi szép időknek az emlékei most hirtelen tolultak a fejembe, de egyáltalán nem keltett bennem ellenérzéseket. Valójában szerettem még azt az időszakot, amit életünk hajnalának nevezhettünk talán, csak hogy költői legyek. A kérdése meglepett, hirtelen fel is szaladt kérdőn a szemöldököm. Magam sem tudom, hogy mire számítottam vagy mit vártam az őszinte megnyilvánulásom után, de hogy nem ezt, az biztos. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy miként nézett körbe. Kicsit engem is bosszantott, hogy idekint beszéltünk erről, ahol bárki meghallhatta volna, de különösebben mégsem izgattam magam miatta. - Az elsővel együtt ez az ötödik – válaszoltam végül úgy, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, vagy arról, hogy melyik gyümölcsöt szeretem jobban. – Ha ennyire ideges vagy, nyugodtan be is jöhetsz akár – ajánlottam fel. Már megint hamarabb beszéltem, mint ahogyan gondolkoztam, és ez bosszantott. Nem volt szokásom az, hogy meggondolatlan legyek, de annyi baj legyen. Úgyis fáztam már és tényleg biztosabb lett volna, ha életünk nagy dolgait nem idekint tárgyaljuk meg.
Lényegesen apasztotta hirtelen feltámadt indulataimat a szavaival, már csak azért is, mert nem éreztem, hogy hazudna, vagy valójában másképp gondolná a dolgot. Ennek megfelelően a vállam is megereszkedtek és egy pillanatra a bakancsom mellett fehérlő hóra pillantottam, majd vissza a szemébe. – Nem akarom, hogy ugyanabba a hibába ess, mint annak idején én – mondtam, ezt pedig akár egyfajta magyarázatnak is vehette, hogy mire fel volt az előbb kis kirohanásom. – Jóvá akarom tenni, amit még lehet – tettem hozzá felhúzva a vállam és elhúzva a szám. – Elmesélhetnéd. Én nem rohanok most sehova, bár nem tudom, hogy hogy holnap mikor kelsz, vagy hogyan dolgozol… A napi rutinokat és a munkát is csak – milyen meglepő – Sakariék révén ismertem, arról pedig semmi fogalmam se volt, milyen helyzetben lehet Unalaq jelenleg. A házat elnézve, nem áll a nincstelenség szélén. Megráztam a fejem. Kezdtem érezni, ahogy az új élet rám nehezedik, a múlt összefolyik a jelennel, s egy pillanatra a tanácstalanság környékezett meg. Kezdem azt hinni, hogy jobban járok, ha hallgatok Williamékre és pár napig csak az egyetemen belül mozgok. De hogyan lehetne ezt megállni, hogyan lehet kibírni ennyi év után, hogy ne ugorjak fejest mindenbe, ami élő, eleven és azt mutatja, hogy valóban létezem, hogy hús-vér lény vagyok? Szomorúan jöttem rá, hogy hiába minden, még mindig szörnyen önfejű és eléggé meggondolatlan tudok lenni. Egyetértően kellett bólintanom arra, hogy ennek a külsőnek nem előnyös a hosszú, fonott haj. Kár, hogy nem kérhettem vissza a régi külsőmet. Volt ebben a pillanatban valami akaratlanul is bensőséges, olyan dolgokat sugdosott, amit csak mi tudtunk Unalaqkal, s igazán csak most láttam meg az idegen külső mögött a párom. A hajdani párom… Még egy dolog, amiről fogalmam sincs, s amire biztosan nem fogok rákérdezni. Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg mind visszatérünk, ha pedig huzamosabb időre marad itt ő is, akkor valahogy majd alakulnak a dolgok. Kissé elnyílt a szemem arra, hogy ez már az ötödik teste. – Le vagyok maradva – ennyit tudtam rá mondani a fejem ingatva, felidézve versengéseinket. A felajánlására felvontam a szemöldököm, s tettem felé egy lépést, de többet nem. Az arcát fürkésztem, mialatt azon gondolkodtam, hogy ez mennyire lenne okos ötlet és hogy nem lenne-e jobb, ha inkább mennék. Most robbantunk be újra egymás életébe, lehetséges, hogy ennyi sokk elég egy estére. – Inkább megyek… – mondtam, s azt hiszem, ezzel mindkettőnk válláról levettem némi terhet a helyzet tekintetében, csakhogy nem ennyi volt minden mondandóm. – Pár hét múlva Alyeska Fesztivál. Elmész rá?
- Ne aggódj, ennyire azért nem hasonlítunk! – fűztem hozzá mosolyogva az általa elmondottakhoz. Nem bántani akartam ezzel, vagy piszkálni, de ez volt az igazság. Valahol azért melengette a szívemet, hogy aggódott a sorsom miatt. Még akkor is, ha olyan sok éve már, hogy nem találkoztunk egymással. Elvoltam én nélküle is, de most a közelsége olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amelyekről már el is felejtkeztem. Valószínűleg pontosan ez volt az oka annak, hogy annyira tartottam ettől a találkozástól. Nem vagyok félős alkat, de bevallom őszintén, hogy ez alkalommal egy kicsit féltem attól, hogy újra szembe kell majd néznem a férjemmel. Igen, én még mindig annak gondoltam, mert másképp nem tudott élni az én fejemben. - És mit akarsz jóvá tenni ennyi év után, Sangilak? – kérdeztem kíváncsian. Nem tudtam pontosan, hogy a velünk való viszonyára célzott, vagy esetleg a leszármazottaival kapcsolatban gondolta ezt a bizonyos jóvátételt. Nem nagyon akartam forszírozni a témát, de attól még felkeltette az érdeklődésemet, ráadásul, amikor azt mondta, hogy elmesélhetném az életemet, már egy újabb mosoly is ott virított az arcomon. – Ha tényleg érdekel, akkor szívesen elmesélem neked – még engem is meglepett, hogy ezt mondtam, hogy tényleg úgy éreztem, hogy szeretném őt beavatni. – Szerencsére a saját magam főnöke vagyok, úgyhogy ne aggódj. Egy művész úgyis akkor fekszik és akkor kel, amikor csak akar… - pislogtam rá ártatlanul, habár az arckifejezésemben az égvilágon semmi ártatlanság nem tükröződött. Helyette inkább huncutságot fedezhetett fel, ha nagyon alaposan megnézett magának. - Azért hidd el, ennyi testben élni újra és újra sem olyan felemelő ám – vonogattam a vállaimat könnyed mozdulattal. Mi mást tehettem volna? Ez volt az igazság, úgyhogy én nem gondoltam azt, hogy le lenne maradva bármiről is, még ha ő sem mondta teljesen komolyan. Sejtettem, hogy mire gondolt, ebben kettőnk közül tényleg én kerekedtem felül, de nem élveztem annyira, mint amikor harcban, vagy vadászatban történt ugyanez. Ha lehetett volna, akkor én is a legelsőben élnék még mindig, hiszen az voltam igazán én. Félreértés ne essék, megszoktam én az összes testemet, már Rowenáéval sem voltak problémáim közel egy évtized után, de azért mégsem volt ugyanolyan. - Ugyan már, Sangilak! Nem azt mondtam, hogy bújj az ágyamba, csupán behívtalak. De rendben, ha nem, hát nem! – emeltem fel megadóan a kezeimet, ajkaimon még mindig ott volt a mosoly, sőt, vonásaim kicsit nevetőssé is váltak. Ez azonban hamar változott és vette át helyét a gondolkodás, amint feltette a kérdését. Nem tudtam hirtelen, hogy mit feleljek. – Nem nagyon gondolkoztam még rajta, hogy őszinte legyek. Igazából nem sok kedvem volt hozzá, de már Sura is említette. Miért, te elmész? – dobtam vissza egyből a labdát. Ha ő is tiszteletét tenné ott, talán jobban is meggondolnám, hogy kilátogatok-e, vagy sem.
A mosolyt halvánnyal ugyan, de viszonoztam. Furcsa volt itt állni vele szemben, annyi évszázad után, és beszélgetni. Ugyanazon a vidéken, hol elváltunk, bár nem úgy, mintha az eltelt idő alatt mi sem történt volna. Nagyon is sok minden lezajlott, s biztos voltam benne, hogy nem csak az én részemről. Hogy az asszonyomnak tekintettem-e még? Idegen volt a test, a szempár, ami rám nézett, a tekintet és az energia viszont a régi, ismerős, azé a nőstényé, aki fiúkat szült nekem, azé a nőstényé, akivel annyi boldog, haragos, veszekedéssel teli, bosszúálló, gondoskodó, meghittebb, büszke percet töltöttem. Különös kettősség ez. Az az Unalaq, akit anno megismertem és valahogy mégsem. Ugyanígy én is a régi vagyok, s közben szinte teljesen más. Szinte bele se mertem gondolni, hogy a többiek vajon milyenek lehetnek, mennyit változhattak, mennyire lesznek ismerősek... A kérdésére nem volt kész válaszom, hogyan is lehetett volna, hiszen nem számítottam rá, hogy bárki is megkérdezné, így azt mondtam, ami legelőször eszembe jutott. - Amit csak tudok. Mind az örökségem, mind a Testvéreim kapcsán. Az "amit tudok" alatt pedig nem azt értem, hogy mindent, amire csak időmből és lendületemből futja, hanem amivel még önmagam vagyok. - Nem fogok kifordulni magamból senki kedvéért, ugyanakkor kompromisszum készebbnek érzem magam, mint amikor meghaltam. - Nincs konkrét tervem, szeretetszolgálatot se tervezek nyitni, ám ahogy én kaptam még egy esélyt a Szellemektől, úgy én is adok. Ki akarom deríteni, milyen ügyek menthetetlenek. Akár rólatok, akár a leszármazottaimról legyen szó. Volt tippem arra nézve, hogy a Testvéreim közül kivel lehet menthetetlen a kapcsolatom, ahogy arra is, hogy az örökségem mely tagjai nem szorulnak... "felülvizsgálatra". A szeme ismerős fénnyel csillant, mire megrándult a szám sarka, s enyhén megráztam a fejem. A korábbi ismeretlenség kelletlen érzete ezzel az apró gesztusával el is tűnt belőlem. Kétségtelen, ő az az Unalaq. - Majd legközelebb - mondtam végül, mintegy... miként? Vigaszdíjként? Elég beképzelten hangzana, ám jelenleg nem éreztem magam késznek arra, hogy betérjek egy olyan házba, amit körbeleng Unalaq illata, ami az övé, az ő életét, gondolkodásmódját, ízlését tükrözi. Soknak éreztem még. Egyelőre ez a találkozás is épp elég megrázó volt! - Nem tudom, lehetséges - vontam vállat, s egy ösztönös mozdulattal a hajamba akartam túrni, hogy a vállam mögé dobjak egy-két esetlegesen előre omló hosszú, éjfekete hajtincset... csakhogy alig egy-két milliméteres türkéket tapintottam mindössze. Zavart a test idegensége. - Megyek inkább - szólaltam meg újra és zsebre tettem a kezem, hogy ezt a mozdulatot még egyszer ne kíséreljem meg. - Még biztosan találkozunk, elég kicsi ez a város, úgyhogy... a következő találkozásig is vigyázz magadra, Unalaq. - Elmosolyodtam. - Jó éjt! Ugyanarra távoztam, mint amerről jöttem, a fejemben kuszán kergették egymást a gondolatok, fonalat kaptam el, majd engedtem tovasuhanni és inkább az érzésekbe kapaszkodtam. Az összességében kellemes, jóleső melegséggel átjáró találkozásba különféle árnyalatú szokatlan benyomások vegyültek, amitől egyszerre zökkentem ki egy eddigi kényelmes mederből, s kerültem vissza valami régi, megfakult emlékbe. Nem tudtam hova tenni igazából. Bosszantó, de összezavarodtam...
//Köszönöm szépen a játékot és sajnálom, hogy eddig nyújtottam! //
Végeztem a tárgyalással, a többit már a görög sportvezetés és a helyiek intézik, nincs több dolgom velük, inkább egy kiadós sétára indulok. Összehúzom magam előtt a dzsekimet, nem fázom, de ne lógjak már ki a sorból, ha lehet, ma kifejezetten tetszik az időjárás. Ám ahelyett, hogy hazafelé venném az irányt, Unalaq háza felé teszem ezt, régen találkoztunk, és beszélni is szeretnék vele. Vajon ő hogyan vélekedik? Zavar a kialakult helyzet, mert ahelyett, hogy a saját magunk portáján sepregettünk volna, belegázoltunk máséba. Szar kezdés volt, nagyon de nagyon szar, mindkét fél részéről, és ezt helyre kell hoznunk, akár tetszik, akár nem, akármennyire is hajtogatná mindenki a saját igazát. Az van, mindenkinek érthető a saját álláspontja, ám kollektíve mégis káoszba fulladt minden, amit nem lehet megmagyarázni az egonk előtérbe helyezésével, és ez a baj. Sietségnek semmi nyoma, kényelmes tempóban haladok, ami lehet, a kinézetem ellenére mégis gyors, nekem viszont csiga lassúságú. A földet figyelem, a miénk, a mi tulajdonunk, amit elhagytunk, mások belakták, és mi úgy viselkedünk, mint a megerősödött sereg, akik visszakövetelik a jogos jussukat, de milyen áron? Felsóhajtok, San véleménye egyezett az enyémmel, remélem, hogy a többiek is belátják, az a járható út, nem egyéb. Vannak problémák, évszázados sérelmek, amiket lehet, már nem tudunk úgy tekinteni, hogy meg sem történtek, de ha rajtam múlik, akkor ez a Törzs még egy asztalnál fog ülni valóban, és családként. Hiszem, hogy a Testvéreim is vannak annyira intelligensek, hogy képesek legyenek elásni a csatabárdot, és együttműködni, nem pedig a saját fejük után rohanni. Szórakozottan tenyerelek rá a csengőre, ideértem, és nem akarok rátörni a lányomra, majd kinyitja az ajtót, csak nem úgy indít, hogy kiugrik egy karddal a kezében és belém szúrja, elvégre nem sértettem magánterületet, ha fogalmazhatunk így.
A mai napra nem terveztem különösebben semmilyen elfoglaltságot, éppen ezért nem is számítottam arra, hogy látogatóm fog érkezni. Jobban mondva látogatónk, hiszen akár Surához is érkezhetett volna, ahogyan volt már rá példa máskor is, hogy jöttek hozzá. Ez alkalommal viszont egyedül tartózkodtam a házban, viszont elég volt egyetlen másodperc ahhoz, hogy felismerjem a közeledő energia tulajdonosát. Először nem mozdultam, kíváncsian vártam, hogy csupán véletlenül járt-e erre, vagy célirányosan felénk tart, de az igazság az, hogy sosem hittem a véletlenekben, így mire a hím az ajtóhoz ért, már én is oda tartottam, hogy beinvitáljam őt a házba. Szinte alig hangzott fel a csengő lágy dallama, máris fordult a zárban a kulcs, és tártam szélesre az ajtót, az érkező előtt. Ugyan a hideg levegő könnyedén szökött be mellettem a jól felmelegített térbe, de nem különösebben zavart, majd hamarosan úgyis szándékomban állt kizárni a telet. - Szia, apa! – köszöntöttem először komoly arccal, mint aki nem tudja eldönteni, hogy baj történt, vagy örülhet a találkozásnak. Végül kivártam néhány másodpercet, és csak szélesen elmosolyodtam, megölelve a küszöbön álló férfit. – Gyere csak be! Nem számítottam ma senkire. Minek köszönhetem hát a látogatásodat? – érdeklődtem kíváncsian, egyből a közepébe csapva. Sajnos sohasem volt szokásom a kertelés, még olyankor sem ment igazán, amikor arra lett volna szükség. Előtte meg amúgy sem láttam értelmét a felesleges körök lefutásának, így már akkor megkérdeztem, amikor éppen csak belépett. - Megkínálhatlak valamivel? Tea, kávé, valami erősebb? – kérdeztem előzékenyen, akár egy jó házigazda. Nem nagyon voltak vendégeink, így ezt a szokásomat még abból az időből őriztem meg, amikor Skóciában éltem, egészen a két évvel ezelőtti karácsonyig. Te jó ég, már több mint egy éve annak, hogy a városba jöttünk, és szinte még mindig nem derült ki semmi arról, hogy mi a jövetelünk oka. Nem gondolkoztam folyton ezen, de néha azért eszembe jutott, és rendszerint Surával vitattam meg a kétségeimet, az ötleteimet, mint ahogyan minden mást is az életben. Túl sokat voltunk egymástól távol, de most végre visszakaptam őt is, meg a családom többi tagját is. - Fáradj bentebb, ülj csak le a nappaliban! – terelgettem beljebb, hogy ne az ajtóban állva beszéljük már meg azt, amiért jött. Mert azt biztosra vettem, hogy nem csak úgy benézett, hogy ellenőrizze a hogylétemet. Amennyiben kért valamit, úgy máris készítettem neki a konyhában. Mivel nagyjából egy légtérben volt a nappalival, így ugyanúgy beszélhetett hozzám, mintha én is mellette foglalnék helyet a kanapén.
Az a legszebb az egészben, hogy azt sem tudom, itthon van, vagy sem, nem is hívtam fel előtte, hogy érkeznék, de késő, már itt vagyok, maximum letáborozok a kertben és megvárom.Ahogy a csengőre tenyerelek, az ajtó már nyílik is, ezek szerint kedvelnek a szellemek, mert nem szórakoznak velem, ráadásul a saját lányom áll az ajtóban. Jól érzi, hogy nem véletlenül jártam erre, a látogatásomnak célja van, feleslegesen senkit nem zavarok, csak ha annak komoly oka van, mint most is. -Szia kislányom! Az apai ölelés és mosoly nem marad el, az jár, bár belegondolva mulatságos is. Lányom és Testvérem egyben, ezt nevezik családi bokornak, csak győzze kibogozni valaki. Mi értjük és csak ez számít, másnak pedig nem szükséges. -Beszélni szerettem volna veled a kialakult helyzetről, amiben tulajdonképpen vaskosan benne van a kezünk. Köztünk talán megszokott, azaz régen is az volt, hogy nem mellébeszélünk, hanem a lényegre térünk, ahogyan most is. Értelmetlen a felesleges körök futása, az csupán időhúzás. -Köszönöm, egy teát elfogadok. Bólintok, és ha beinvitál, hellyel kínál, akkor azt is elfogadom. Azért én sem szeretném kihűteni a házat, ha lehet, hiába szoktunk a zord körülményekhez, mégsem illik. A nappaliba érve egy fotelt választok, az tökéletesen megfelel, bár az sem zavarna, ha a földre kellene ülnöm. -Nos, mint tudod, hívásra jöttünk, az oka még nem derült ki. Mindannyian felkeressük a saját utódainkat, ami rendben van, hiszen kíváncsiak vagyunk. Azonban eljutottunk egy olyan pontra, ami mellett nem mehetünk el, és be kell látnunk, egyelőre károkat okoztunk, nem egyebet. Mind tudod, testvéreink többsége már találkozott az Atanerkkel, amit ismételten megértek, ám ahogyan lezajlottak ezek a találkozások, azzal egyet semmiképpen sem. A tények azok tények, hiszen még mindig nem tudjuk, miért kell itt lennünk, de abban biztos vagyok, nem azért, hogy szétzüllesszünk egy itt lévő falkát, idegileg kicsináljuk a vezetőjét, és romboljunk. A saját családunk sincsen rendben, előbb talán ott kellene kezdeni, és csak utána foglalkozni azzal, hogy megmutassuk, élünk. -Gondold végig logikusan, Unalaq. Itt vagyunk mi, itt élünk, és akkor megjelenik egy csapat vadidegen, a nyakunkba ugranak, majd amikor a nem nekik tetsző választ kapják, erődemonstrációt tartanak, felfedve a kilétüket. Ha innen nézzük, vajon mit érezhetett az Atanerk, azon kívül, hogy rémületet? Rosszul kezelte a helyzetet? Igen, de mi is. Egyes testvéreink feltételeket szabtak neki, valaki már kölyökkel rendelkezik úgy, hogy a kölyök tudja a kilétét, míg az Atanerk hallgatásra van ítélve. Valakiről már többen tudják kicsoda, mint eddigi életében összesen, de az Atanerk hallgasson. Ez nincs rendjén, bagyon nincs rendjén. Ami zavar, hogy jelenleg már nem csak az utódaink megismeréséről van szó, hanem egy instabillá vált falkáról, és ezt a zavart mi okoztuk. Az Atanerk Jégvihar utódja, más nem ítélkezhet felette, nincs jogunk hozzá, hogy bármiféle feltételt szabjunk. Viszont az, hogy az őrület határára sodortuk, és ezzel a falkáját is kitettük a veszélynek, az a mi sarunk. Mintha állatokká váltunk volna, akik istent játszanak, hiszen a mi területünk, nem másé, majd mi megmondjuk. Ez nem így megy. Úgy mondom ezt Unalaqnak, hogy jómagam még nem találkoztam az Atanerkkel, és legjobb tudomásom szerint ő sem. Rápillantok, a véleményére vagyok kíváncsi, tudom, hogy tudja, ez nem neki szól, ez csak amolyan eszmefuttatás, és ha senki nem hajlandó a mieink közül ezt megérteni, akkor az én feladatom. Sangilakkal egy véleményen voltunk, ugyanúgy látja a helyzetet, ahogyan magam is, de érdekel, hogy a saját lányom mit gondol erről?
- Valahol már számítottam erre a látogatásra – vallottam be őszintén, kicsit még a mosoly is eltűnt az arcomról, átadva helyét a komolyságnak, amit a helyzet megkívánt. Miután bentebb fáradt, becsuktam magunk mögött az ajtót, és ha engedte, akkor segítettem neki levenni a kabátját. Nem mintha nem lett volna rá képes egyedül, de az illem így kívánta, és vele szemben valahogy erről nem voltam képes elfelejtkezni. Már rég nem voltak megfelelési kényszereim senkivel szemben, viszont némi tiszteletet legalább iránta, a szülő-gyerek kapcsolatból fakadóan mégiscsak mutattam, hiszen ha úgy vesszük, ő mégsem volt teljesen egyenlő velem, mint a többi Testvérem. Nem, ő valahogy más lapra tartozott, de megfogalmazni ezt igencsak nehéz lett volna, és most egyébként sem ezért volt itt. - Máris készítem. Gyümölcsöset kérsz, vagy sima feketét? – kérdeztem, miközben már fel is tettem forrni egy kis vizet. Volt itt vízforraló is, ami nagyon hasznos találmány ugyan, de a teát még mindig a hagyományos módon szerettem csinálni. – Majd ízesíted kedved szerint, rendben? – ezek inkább afféle rutinkérdések voltak, közben egy pillanatra sem álltam meg. Bögréket vettem elő a szekrényből, majd rápakoltam egy tálcára, és tejet, cukrot, citromlevet készítettem rá, a filterekkel együtt. Szerettem, ha minden a helyén van, még ha a fejemben nincs is mindig maradéktalanul így. Míg ezzel foglalatoskodtam, nem túl meglepő módon máris belekezdett annak ecsetelésébe, amiért meglátogatott engem. Figyelmesen hallgattam, és egy ideig nem is szóltam közbe, amíg nem állt be egy pillanatnyi szünet. Nem sok, és mondanivalóm sem akadt túlságosan, de azért egy bólintásra még futotta. - Igen, tudok róla – bólogattam helyeslően, csípőmmel nekidőlve a pultnak. Úgy figyeltem őt, két karomat összefontam magam előtt, amíg a vízre vártam. Mivel nem tettem oda túl sokat, ezért viszonylag hamar el is kezdett bugyogni, ami azt jelezte, hogy elérte a forrás hőmérsékletét, így kiöntöttem a két bögrébe elegendő mennyiséget, majd könnyedén egyensúlyozva a tálcával, bevonultam a nappaliba, és a hozzá legközelebb eső kanapé szélére telepedtem, felhúzva a lábaimat. Végtére is, én vagyok otthon, miért is ne viselkedhetnék ilyen fesztelenül? Egyébként akkor sem szűnt meg a figyelmem, amikor a saját teámat kezdtem el elkészíteni. Nem siettem el, sejtéseim szerint úgyis volt még elég időm, mielőtt én is szóhoz juthattam volna. Amikor ez végül bekövetkezett, két tenyerem közé fogva az átforrósodott bögrét, rákönyököltem a karfára, és kicsit felé hajoltam akaratlanul is. - Rossz embernek próbálod megmagyarázni – ajkaimon halovány, elnéző kis mosoly jelent meg, miközben megráztam a fejemet. – Én csak Sura elbeszéléseiből tudom, hogy milyen az Alfa, hiszen még nem volt alkalmam találkozni vele. Viszont a terveim között szerepel, mert úgy vélem, hogy egy év után mégiscsak illendő lenne nekem is bemutatkozni, valamint megnézni magamnak azt a férfit, akinek a kezében van az utódaim élete – nem voltam ideges, nem is vettem magamra, hiszen egyetlen szó sem vonatkozott rám. Talán ez volt főként az oka annak, hogy nem vettem támadásnak, inkább csak fontolgattam az elhangzottakat. – Volt szerencsém megismerkedni már egy egészen nagyszájú utódommal, aki jóval fiatalabbnak hitt még magánál is. Tudom, hogy furcsállja a történteket, de nem árultam el neki, hogy ki vagyok. Talán soha nem is fogom, ha mégis meggondolnám magam, akkor viszont okkal, ha kiérdemelte a bizalmamat. Én a magam részéről csupán a javukat akarom, az őrzőkön kívül viszont senki nem tudja a valódi nevemet. Egyelőre – tettem hozzá kiegészítésképpen. - Az Alfának azonban szándékomban áll leleplezni magam, mert szeretném, ha az ittlétem alatt részese lehetnék a hozzám tartozók életének, még ha csupán csekély mértékben is. Eszem ágában sincs megfélemlíteni azt a férfit, vagy a porig alázni, hiszen segítő kezet nyújtanék neki. Mennyire képmutató lenne az részemről, ha mindezt úgy tenném meg, hogy előbb a földbe döngölöm, utána felemelem, és kegyességet mutatok felé? – lemondóan megráztam a fejemet, ezzel is jelezve, hogy ez az ötlet mennyire nem helyénvaló véleményem szerint. – Arról nincs tudomásom, hogy másokkal miként zajlottak le a találkozók, de most már van némi elképzelésem a szavaid alapján… - hümmögtem halkan magam elé, kissé beharapva az ajkamat. – Tipvigut tudni fogja, hogy mit kezdjen vele, ha akad elég türelme hozzá – jelentettem ki őszintén. – Szerintem képesek lennénk megszilárdítani újra a falkát, ha Castor látná, hogy nem veszélyt jelentünk, hanem lehetőséget – természetesen tudtam a férfi nevét, attól még, hogy eddig a rangján neveztem őt. – Még ha csupán közvetve is van szerepünk benne, a zavar eloszlana. Engem inkább az nyugtalanít, hogy miként magyarázza meg a rengeteg erős, magát többnek képzelő kóbort a falkájának. Nem hiszem, hogy eddig sok példa lett volna hasonlóra ebben a városban, mert rajtunk kívül nagyon sok kóborral nem találkoztam. Bizonyára sokan értetlenül állnak az előtt, hogy miért kivételezik velünk… - ezen már tényleg gondolkoztam. A francia leányzónak ugyan én is felajánlottam, hogy foglalkozom vele, de többek között ezért is akartam már megejteni a látogatást a hotelben. - Te mire gondoltál, mit szeretnél tenni? – érdeklődtem immár kíváncsian, kortyolva egyet-kettőt a teából.
-Tudok róla, azért bátorkodtam nem bejelentkezni előre. Ugyan még mozog minden tagom, nem vagyok én vénember, de hagyom, hogy Unalaq segítsen megszabadulnom a kabátomtól. Egy somolygós köszönöm kíséretében lépek csak beljebb, ő is tudja, erre nem volt semmi szükség, mégis megtette. -Gyümölcsöset, ha már választhatok, és igen, ízesítem. Magában. Nem kívánom az időt húzni, ahogyan én sem szerettem soha, úgy a lányom sem, az egyenes út a legkifizetődőbb, mindig ezt vallottam, és ezt próbáltam átadni neki is, illetve nekik, a Testvéreinknek. Amíg a tea készül, belekezdek, taglalom, mi az, ami így egy év után kialakult, félresiklott, és egészen más végeredményt hozott, mint kellett volna. Legalábbis eddig. Az Atanerk jellemére kitérve konkrétumot nem tudok, de amiket hallottam, illetve "láttam", azok alapján már van egy elképzelésem róla. Ez mennyire van köszönőviszonyban a valósággal, még nem tudom megmondani,. -Én is csak hallomásokból, hiszen még nem találkoztam vele, de fogok. Büszke, makacs, nyakas természet, de nem elveszett. Még nem volt érkezésem Castorral találkozni, bár az is lehet, hiba volt eddig várni, bár úgy véltem, hogy nem az én sarjam, feleslegesen nem keresem fel. Azzal én sem számoltam, hogy Jégviharon kívül mások összefutnak vele úgy, hogy abból elmérgesedett szituációk alakulnak ki. Én eddig két utódommal találkoztam, bár nem is vagyunk sokan, ami ugyancsak nem véletlen. -Abban nekem is volt részem, az egyik unokámnak muszáj voltam, mert... tulajdonképpen nem értem még, hogyan került a vérvonalamba. Amit eddig láttam belőle, nem illik a képbe, és azt hiszem, ha tovább húzom a dolgot, akkor esélyesen az életébe került volna. Tudom. Évszázadokon át sosem fedtem fel magam, a helyi Protektor tudott rólam, más nem igazán, csupán egy idős farkast láttak maguk előtt, nem többet. Bólintok, tudom, hogy Unalaq sem vitte túlzásba, nem is rá gondoltam, és azt is tudom, érti, nem támadást intéztem felé, hiszen nincs miért... ráadásul azt nem is így tenném. -Én is így vélem, az Atanerkkel találkozni szeretnék, látni, mi a valóság, ki ő igazán. Az az igazság, hogy amit mondasz, azon már átesett, ezért is említettem, hogy mindkét fél rosszul nyitott. Az, ami kialakult bennem az Atanerkről, az nem takar mást, mint egy magához és a legtöbb falkához képest erős, büszke hímet, aki tudja, hogyan kell egy falkát összetartani, és nem nevezhető tárgyalásra alkalmatlan személynek. A többi majd elválik. -Pontosan. Ezért hibáztunk mi is, még ha ebben nem is vett részt mindenki. Az, hogy hogyan magyarázza a kivételezett helyzetünket mások felé, ha hagyja, együtt kiötöljük, és ha sikerül vele megértetni, hogy nem rombolni szeretnénk, hanem segíteni, és ezt úgy tudjuk tálalni, hogy rációt lát benne, akkor nem lesz probléma. Bízom-e ebben? Mindenképpen, senkinek sem lehet érdeke az, hogy mindent tönkretegyen, ami távollétünkben itt már kialakult. Kompromisszumlehetőségeket kell találnunk, úgy, hogy közben ne gázoljunk át mindenen és mindenkin. Unalaq okos lány, és érdekes, hogy Sangilak is hasonlóképpen látja az egészet, vagyis már többen vagyunk, ami jó jel. -Először is, illik vagy sem, elnézést fogok kérni a testvéreink esetleges brutalitása miatt. Másodszor, ha értelmes és intelligens, akkor sikerül egyetértenünk abban, hogy mindkét fél a lehető legrosszabb nyitás-fogadást alkalmazta. Harmadszor pedig megértetni vele, hogy csupán pont az utódaink védelme érdekében... és azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében mondhatom, támogatást nyújtanánk, nem egyebet. Már ha van rá esély, és hiszem, hogy van, ahogyan te is fogalmaztál, lehetőség vagyunk, nem ellenfelek és ellenségek. Rápillantok a lányomra, ez az én tervem, de hogy mi valósul meg belőle, az a jövő zenéje. Az utódaimat ha tudom segíteni és kiaknázni a bennük rejlő képességet, akkor már nyert ügyem van. Együttes erővel kell dolgoznunk, nem külön-külön, hanem összetartanunk, de ehhez az kell, hogy először is leüljünk végre egy asztalhoz anélkül, hogy egyesek a másik torkának ugorjanak.
Sejtettem, hogy még ő sem találkozott vele, mert akkor meg bizonyára azért keresett volna fel, mert már lenne személyes tapasztalata az Alfát illetően. Egy cipőben jártunk hát, de még mindig nem bántam annyira, hogy egészen eddig nem sikerült összefutnunk egyikünknek sem vele. Mások tapasztalataiból és elbeszéléseiből bizony lehetett tanulni még az olyan vén farkasoknak is, amilyenek mi vagyunk. Attól még, hogy ők esetleg hibáztak, nekünk nem volt feltétlenül szükséges ugyanazt elkövetni. Nem is terveztem, ha már itt tartunk, bár azzal a gondolattal eljátszottam, hogy ha tudja, hogy ki vagyok, és mégis tiszteletlenül bánik velem, azért finoman érzékeltetem vele, hogy hol a helye. Hiába hibás mind a két fél, azért egy bizonyos határ átlépését még én sem tűrtem volna szó nélkül. - Szerintem nem mindenkit az alapján választanak ki, hogy mennyire illik hozzá az adott vérvonal – somolyogtam az orrom alatt, a bögrém mögé bújva. Mi még igen, de az utánunk következőkre szerintem már nem ugyanez a megfontoltság volt jellemző. Talán nem választottak rosszul ők sem, csak mégsem olyan komolyan tekintettek erre a dologra, mint mi tettük volna. – De ha úgy érzed, hogy meg kellett vele osztanod a valódi neved, akkor biztosan okkal tetted. Rajtad kívül senki másnak nincs ehhez joga, ahogyan az enyémekkel szemben sincs – tettem hozzá, mert ez egyébként így lett volna normális helyzet. Bizonyára bosszantotta is Tipvigutot, hogy az Alfával kapcsolatban nem így alakultak a dolgok. Attól még, hogy ezt a pozíciót birtokolta, ugyanúgy csak egy leszármazottja volt, aki hozzá tartozott. Én sem örültem volna neki, ha más próbál meg rendelkezni az enyémekkel. - Szerintem is az lenne a legjobb, ha segítenénk kitalálni a magyarázatot. Valami olyat, ami nekünk is megfelel, és számára is elfogadható. Azt hiszem, hogy többen előrébb tudunk lépni, csak együtt kellene dolgozni. Sajnos azt hiszem, hogy ez nem lesz olyan könnyű feladat… - sóhajtottam kissé gondterhelten. – A korábbiak miatt valószínűleg elég nehezen fogja elhinni, hogy nem akarunk ártani. Nem is olyan meglepő ez igazából, de valahogy mégiscsak meg kell majd értetnünk vele, hogy hasznot is húzhat ebből az egész szituációból. Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, de attól még biztosan érted, hogy mire akarok kilyukadni – mosolyodtam el, mert efelől azért nem voltak kétségeim. - Biztos vagy benne, hogy ez jó lesz? Tudom, hogy kompromisszumot akarsz kötni vele, de szerintem a többiek nevében még te sem beszélhetsz. Ezt a lépést nekik kellene meglépniük, nem neked a nyakadba venni. Biztosan értékelné a gesztust, de vajon nem venné úgy, hogy ez a behódolásod jele, és nem a kölcsönös tiszteleté? – úgy véltem, hogy a kérdésem jogos. Nekem ez a momentum nem jutott eszembe, de attól még nem terveztem, hogy rontanék a helyzeten. Valószínűleg nem ezen fog múlni, mert ha továbbra is elzárkózik az egésztől, akkor bizony egy bocsánatkérés kevés lesz ide. – Így van. Sokat ki lehetne hozni ebből, ami a falka érdekét szolgálná, csupán fel kellene ismernie. Nem mondom, hogy mutassuk meg, hol tarthatna, mert nem kívánok teljesen beleszólni abba, mit és hogyan tegyen. Álltam már az életem során nem is egyszer csoportosulások élén, úgyhogy tudom mekkora felelősség. Ennek ellenére most sem vágyom az efféle hatalomra, amit ő birtokol, ahogyan korábban sem vágytam rá… - szögeztem le egyből, mielőtt félreérthető lenne esetleg valamelyik megnyilvánulásom.
Kezdőlap
//
