Ez a város annyira távol esik tőlünk. Nem csak utazás szempontjából. A kóborok kiskirálykodhatnak, a saját portájukon söprögethetnek és nem is csípik nagyon, ha benézünk néha. Más a szemlélet, más a levegő. Még a Nap se úgy süt, mint Fairbanks-ben. Mármint az a sötét Nap, amit én látok, mióta Eska beavatott. Ideje volt utána járnom, hogy Jasonunk merre található. Ami azt illeti, nem bújt el nagyon. Már annyi idő eltelt, kicsit fel kellett frissítenem magamban, hogy kihez is jövök, mit kell róla tudni és mit akarok tőle. Tárgyaláshoz ez elengedhetetlen. Még nálunk is, mert nem minden az erő. A tekintélyes kocsival leparkolok a ház előtti részen, ahol lehet, ahol még nem magánlaksértés. Egy ekkora Diplomatnak azért kell hely, biztos kézzel vezetve is lassabban megy. Eloltom a cigit, amit utoljára szívtam. Már majdnem leégett, nem is bánom. Megy a tartójába szépen, rendben. Ablak felhúz, hogy senki ne kívánja meg a cuccot, ha lehet. Hm, gyönyörű a ház, még innen is elnézegetném, ha épp az lenne a feladat. Kellemes szombat délután, talán pont jókor jövök. Sóhaj és kiszállok, majd becsapom az ajtót és zárom. Lassan és kimérten indulok a ház felé. Hosszú, fekete szövetkabát, alatta ugyanilyen színű ing nyakkendő nélkül és hozzá világoskék farmer. Semmi pucc, csak lazán, hanyag eleganciával, amit én kedvelek. A gondolataim azon járnak, hogy mennyire hozok jó hírt. Nem volt egy kedves ajánlat a nagyitól, amit át kell adnom. Keveset tudok, az is szarul hangzik. De bevállaltam. A tények súlya pedig itt ül a vállamon, mint egy nagydumás papagáj, ami folyton folyvást károgja fülembe az elkövetkező időszak drámáját. Halál halál hátán, csak nem mindegy, hogy kié és mennyi. Vagy ha mindegy, azt se tudjuk még. Zsebre tett kézzel, még mindig bagószagúan állok meg a bejárati ajtó előtt és nyomom a csengőt. Biztos, ami biztos, a szagomat elrejtettem és 2 nap pihenővel rákészültem a falkátlanításra is. Már csak az jön rá a hovatartozásomra, aki ismer. Most pedig türelmesen várakozom és fülelek, hogy közelednek-e már a léptek. Idekint egy ismerős szagot érzek és elmosolyodom, ahogy arra a kis feka csajra gondolok. Jó arc, kár, hogy elvitték tőlünk.
Átlagos kertvárosi környék, átlagos az egész napom is, ha azt veszem, hogy nem sokat aludtam sem én, sem pedig James, ellenben a gyerek végre méltóztatott elszundítani az iménti hisztizős produkciója után. Sóhajtva rogyok a nappali kanapéjára le, innét feltűnne, ha a kocsifelhajtóra parkolna a jellegzetes verda, ám mivel az tartja a tisztes távot a háztól, a tudatlanok békés nyugalmával - és hozzá nyúzottnak tetsző, mégis szalonképesnek számító ábrázattal - lököm el magam az ülőalkalmatosságtól, hogy ajtót nyissak a csengetőnek. Jókor jön ez is, remélem Rhea felriad a hangra kapásból, hisz alig szunnyadt meg a drága szentem... Nem várok különben senkit, James pedig nem csenget, kulcsa van, így nem is igazán tudom hova tenni a dolgot. Történt volna valami a városban? Netán Gina döntött úgy, hogy előzetes bejelentés nélkül állít be? Áh, mióta a kicsi megvan, azért inkább lefixálja a látogatásai időpontját. Mindenki (de főként saját tűréshatára) érdekében.
Az ajtó halk kattanással nyílik, épp csak annyira, hogy kiszökjön az otthon babaillatú melege mellettem, ahogy felbukkanok - mit ne mondjak, őszintén meglepett ábrázatot öltve magamra, ahogy megpillantom a régi ismerőst a saját küszöbömön állva. - Te?! - Akaratlanul is mosoly szökik képemre. - Mi... mit keresel itt? Várj! Ugye nem hagytad ott a falkát? - Meg lennék lepve, ha ez lenne a helyzet, ami azt illeti. Ugyanakkor kezdeti óvatosságom és minden gyanakvásom tovaszáll: szélesre tárom az ajtót és beljebb tessékelem a másikat, hacsak nincs még valami mondani valója, amit jobb, ha a küszöbnél megejt, mielőtt még belépne szerénynek épp nem nevezhető - James ragaszkodott hozzá, hogy tisztességes családi házat vegyen meg - hajlékba.
// Hagyjuk el a becézésből az y-t és senkinek nem esik baja. :DDD//
Egy toppantás, kettő. Közeledik a hang és az illat is. Nagyon édes emlékeket őrzök róla. A fajtánkban nem kerítés mögé szorítandó vadat látott, hanem az emberi oldalunkat is megérezte. Szinte egy volt közülünk. Együtt tudtunk működni, példaértékűen és persze meg is kapta a jutalmát. Ami azt illeti, rám most is számíthat, bár nem igazán kért semmit, mióta... Vicces, hogy mi minden kerekedett ki az utolsó közös megmozdulásunkból. Már széles, kissé komikus mosollyal várom. Tudhatta, hogy nem lep meg és én is, hogy meglepem. Ezt a vidám és egészségesen jószívű arcot látni nagy öröm számomra. Már ezért megérte eljönni. - Nem érzékcsalódás. Tényleg Rocky ujja tapadt a csengőre. A kiszökő meleg és a kis teremtmény illata már egész sok mindent elárul. Hoppá, felpörögtek itt a dolgok. Nem fogom nagyon hangoztatni, de örülök ennek. Ha van olyan Őrző, aki a többinél jobban megérdemli a boldog családi életet, akkor az ebben a házban éldegél. És épp ezért lehetséges, hogy nem a legjobbkor érkeztem. De van benne annyi kraft, hogy ha nagyon nem találtam el a pillanatot, akkor szóljon. Bízom benne, hogy megteszi és ezt figyelembe is venném, ha így lenne. De inkább aggódik. Jaaaj... - Neeem, minden a régi. Csak kiruccantam kicsit - hangzik a válasz kedélyes hazugsága. Elő tudom úgy adni, hogy ne gyanakodjon. Egy szimpla üzenet a legtitkosabb formában, személyesen átadva még nem a világ vége. Jó esetben nincsenek egymás előtt titkaik, az igazi pároknál így van, de azért ez nem egyszerű felállás. És én sem teszem egyszerűbbé... - Köszi! Hú, gyönyörű ám a házikótok! Remélem, hármótoknak is bőven elég! - kommentálom a kiszagolt infókat, miközben a lábtörlőt megtisztelem az út porának letiprásával. Lazán belépek és körülnézek. Amit ki lehet következtetni egy előszobából, arra szerintem rááll a szemem, bár nem pont ezért jöttem. Le is nézek, hogy hol találok cipőtartót és mindkét mutatóujjammal lefelé intek: - Jobb a mezítlábazás? Ha jobb, én alkuképes vagyok és gyorsan kifűzöm a barna félcipőt, aztán a helyére pakolom. Papucsra nincs szükség, elmászkálok itt zokniban. Mikor már megvagyunk és a csaj mutatja az irányt, akkor teszem fel a kérdést: - Férjeduradat mikorra várod? Szigorúan bizalmas üzenetet hoztam neki - szólok félredöntött mosollyal. Nem kell megijedni és Roxan nem is olyan típus. Dumálok vele szívesen, ha már ilyen rendes volt és nem zavart el. És az az igazság, hogy a kis lurkót is megnézném. Titok, tudom. Különben már hallottam volna az érkezéséről...
Valóban nem került reklámozásra áthelyezésemnek oka, én sem fejtegettem feleslegesen mindenkinek, hiszen nem tartozunk - hála a jó égnek - elszámolással a falka felé. Ez az új formáció amúgy sem a szívem csücske, de hát ők tudják, én lélekben még mindig a hegyi bandával vagyok és bármikor képes lennék támogatni őket, majdhogynem bármivel, ha megkeresnek. - Oh... ez esetben gyere beljebb! - Intek neki széles mosollyal, végig se gondolva, hány helyen sántít ez az egyszerű mondat és tetteinek párhuzama. Kiruccant kicsit. Pont hozzám, akinek a címét se tudja, telefont pedig nem kaptam tőle mostanában, hogy hahó, mégis hol vagy Anchorage-on belül, te kattant nőszemély... Hacsak nem az elmúlt 10 percben keresett, míg Rheát altattam. A viszontlátás felett érzett öröm (egyelőre) elnyomja minden gyanakvásomat. Még a "mindhármótoknak" kifejezésen sem akadok fenn, hiszen az lenne a normális felállás - papa, mama, gyerek - ráadásul farkas az istenadta, James szaga pedig mindenhova beette már magát szerintem a falak között, csak egy igazán kiadós, télvíz idején megejtett szellőztetés vinné mindazt innét ki. - Igen, kérlek. - Felelek a cipőlevétel kapcsán, én magam is zokniban leledzem és ha nem igényli, hát neki sem vadászok papucsot - lenne ekkora egyáltalán? Szerintem Jamesnek nincs ilyen széles lábfeje... Na de lapozzunk, úgysincs szüksége lábbelire. Az előszoba tágas, szinte egybe nyílik a lakótérrel, mely nappalit és ebédlőt foglal magába, illetve a tér túlsó felén pulttal leválasztott modern konyharész leledzik. Innét nyílik minden helyiség, szám szerint három: a két háló ajtaja félig nyitva, bár a nappali dohányzóasztalán ott a bébifon is a biztonság kedvéért, a harmadik nyílászáró a fürdőt rejti. Személyes holmik idekint nem nagyon akadnak egy kis rózsaszín babatakarót kivéve. - Kérsz valamit? Kávé, tea? Esetleg valami erősebb, ha már én nem ihatok nagyon...? - Kérdezem és válaszának megfelelően invitálom a nappali felé, én meg lépdelek tovább a konyhába vagy foglalok helyet vele szemközt. Akárhogy is, a kérdése megakaszt, előbbi esetében annyi szerencsém van, hogy háttal állok neki, utóbbinál viszont könnyedén leolvashatja képemről:beindultak a vészvillogók bennem, mondhatni, teljes gőzzel működésbe léptek. És sajnos tisztában vagyok vele, hogy pontosan érzi rajtam mindezt, talán még ökölbe szoruló ujjaimat is kiszúrja. - Te... nem puszta szívjóságból jöttél pont ide, igaz? - A rossz hír, hogy tényleg okkal érkezett, ez pedig most zuhan rám teljes súlyával, mikor felismerem. A jó hír, hogy ezek szerint fogalma sincs arról, hogy Jason kicsoda. Kivételesen áldom az eszemet, hogy nem vagyok az a családi fényképeket mindenhova kipakoló típusú nő, mert könnyedén felismerhetné lányom édesapjában az egykori falkatársat, aki lelépett évekkel ez előtt és vissza sose tért. - Épp elkerültétek egymást. - Nem hazudok, egyszerűen nem pontosítok, hogy nagyon nem a férjem az illető. Hirtelen azt sem tartom fontosnak közölni, hogy igazából órák kérdése és bármikor betoppanhat, ha végzett a betegénél. - Mi dolgod van vele?
Roxan nem tartozik elszámolással, akármilyen baráti is volt a kapcsolata sokunkkal. A kölcsönösségen alapult. Mi ketten is kvittek vagyunk, nem érzem úgy, hogy tartoznék, se tőle nem követelek semmit. De ami volt, nem múlt el nyomtalanul és a pozitív, bizalmi viszonyt még megtarthatjuk. Jason esete nehezebb. Neki felelős posztja is volt a tagságon felül, teremtői szerepe és elbukott. - Köszi! - mosolygok a nőre kedvesen. Nem mondtam el a teljes igazságot. Még várhat. A jóember nyomaira akadni szagok és hírek alapján nem volt olyan nehéz. Roxra épp nem számítottam, se a kicsire, de rugalmas vagyok. Nem esem kétségbe. Sőt, örülök neki! Tulajdonképpen kár, hogy eddig nem hívtam, nem kérdeztem, mi van vele. - Sima ügy, kérlek! - mondom egy kis kacagással és felemelt kézzel mutatom a megadás jelét. Cipőt levenni nem szégyen, szóval éljen a tisztaság és a zoknis menet. Ahol gyerek van, nem mindegy, mennyi kosz érkezik. Kézenfekvő lenne Jasont a kicsi apjának nézni, de tudom, hogy az élet nem mindig ilyen egyszerű. Nemrég tudtam meg, hogy nálunk is voltak gázok, anyám még szellemként is mérgelődik... Eska ugyan azt mondta, a tét a család, a válaszon múlik, hogy apa nélkül maradnak-e, de hogy erről a családról van-e szó, az nem derült ki. Nagyi sok mindent tud és még nem avatott be mindenbe. Körülnézek, mindent alaposan megfigyelek. Igényes, rendbe és tisztaságba szabott ház, ahol akkor is elférnek, ha már nagy lesz a lurkó. Még apró, 1-2 tárgy jelzi, mennyire. - Ha van valami jóféle borod, elfogadok egy pohárkával, köszi! Vagy egy ásványvíz is megteszi. Erősebbre nem vágyom, se koffeinre, se durvább piára. De nem tudok elmenni a tény mellett, hogy hárman vannak és nem ihat. Szoptatós anyuka lett, ezt is megérte! Követem a hűtőhöz, mert onnan kaphat ki egy ilyen üveget, ha nem iszik, nyilván nincs csak úgy kéznél. Megérzem benne a csengő megszólalását. Régen a rossz hír hozóját is úgy fogadták, mint ha a főgonosz üzenő jött volna személyesen. Roxtól ilyet nem várok, csak pár kellemetlen szót. Nagy rutinom van ezek diszkrét lekezelésében, be is vetem nemsokára. - Járnak ide falkatagok szívjóságból? - kérdezem meglepetten. Nem tudok róla, de ha igen, azt illene jelenteni. Vagy megegyezni, hogy miért ne tegyem. Már erre is hajlok, hisz nekem is másfelé áll ki a vasvillám a szekérből. - Ohh, nem lehetek elég pontos... A munkahelyére nem akartam bemenni, mert ez tényleg személyes téma. Roxannel se akartam megosztani semmit, de ha már ajtót nyitott, nem rohantam el. A félelmét azért szeretném eloszlatni. Nem sokkal rózsásabb a dolog, mint gondolná, de nem fokozom az aggodalmat. - Nyugodj meg, drága! - emelem magam elé a kezeimet egy védekezően higgadt mosollyal. - Nem a Falka igazságszolgáltatását kell várni. Egy régi ismerősről van szó. És mint mondtam, szigorúan bizalmas. Meg fogunk egyezni, hogy ne adja tovább, ha netán erre gondolna. Amúgy a feladat kemény. Ha nekem mondaná a Nagyi, hogy kerítsem elő Chatocly-t, bajban lennék. Jasonnek ráadásul családja van, amit elbukhat, ha nem leli a Teremtőjét. Szeretem a Nagyit, hogy nem bíz rám mindent, hagy teret a nyomozásnak és a gondolkozásnak is. A kóborrá lett egykori kolléga, a szintén 2. fokos Árny egész szép életre lelt itt és nem volna illő apa nélkül hagyni őket. Mocskos alku, de ez van, Eska ajánlatán nem finomíthatok. - De mondd, hogy alakult ez, hogy ti... Egészséges a kicsi, ugye? Eljátszom itt a figyelmes alakot, pedig nem kéne. Eszközök ők, egy nagy sakktábla külső erői, fehér és fekete királyok harcába csöppentek bele. Roxan szövetséges volt és nem bánnám, ha az is maradna. Nehéz alakítás ez itt, életem egyik legnehezebbike...
- Nekem ne lenne?! Vörös megteszi? - Nevettem fel kissé, még fesztelenül tekintve itt a férfira, ahogy borospohár került a nappali és a konyha közötti pultra, Rocky elé ezek szerint. Kisvártatva pedig a "szőlőlé" is megérkezik bele, jóféle francia nedű. Kedves mosollyal tolom felé az immáron teli borospoharat, a magam számára pedig már jóval kimértebb, gépies mozdulatokkal öntök teát egy bögrébe a szemmel is megállapíthatóan forró kancsóból. - Tudnék olyat mondani, aki igen, de bármennyire is bírlak, te nem vagy a listán. - Tekintek immáron a hímre, költőinek szánt kérdését nem hagyva válasz nélkül, ekképpen "engedve ki" a bennem fodrozódó finom indulatot. Védelmező voltam mindig is azokkal szemben, akik fontosak a számomra, mióta édesanya lettem, ez hatványozottan igaz rám úgy fest. - Hányós-hasmenős vírus, akkor is kiment volna a beteghez szerintem, ha itt vagy. - Vonok vállat kissé, hiszen ez a háziorvosi meló már csak ilyen, bár azért mérget már nem vennék Jason rögtön-ugrok magatartására, hiszen ki tudja, mi hozta ide Rockyt. Oh, wait... ő pontosan tudja! Én meg azt, hogy a két szép szememmel nem fogom tudni kiszedni belőle mindezt. Megjegyzésére felvonom a szemöldökömet. - Nyugodjak meg? Ugye ezt te se vennéd be... ? - Fejcsóválok kissé, talán még nevetős él is megül hangomban. Most komolyan. Ha az embernek azt szajkózzák, hogy nyugodjon meg, ott vagy térdig gázolt valamiben, ami nem fog tetszeni neki, vagy majd fog! Hallgatom indoklását, nem úgy fest, hogy nagyon meggyőzött volna. Mibe keveredett James, a fenébe is...? - És ez az ismerős rokkant, hogy nem tudja idetolni a hátsóját, hanem téged küld helyette? - Firtatom metsző éllel hangomban, s ahelyett, hogy megfontolatlanul vágnék a fejéhez olyasmiket, amit később megbánok és esélyesen laposkúszva kérnék tőle bocsánatot, inkább a teámba kortyolok. Torkomat égeti a langymeleg nedű, gondolataim egymást marják, mint éhező hiénák. - Rocky... okkal kértem az áthelyezésemet több, mint egy éve és okkal nem tért vissza ő sem a falkához egy beköszönés erejéig sem, hogy hahó, itt vagyok a szomszédban. - Engedtem le vállaimat megadóan. - Végzett Fairbanks-szel. Jobban tenné a város, ha az sem mászna bele a mostani életébe. - Finom fenyegetés, de ugyan kinek? Majd átadja a titokzatos illetékesnek a hím, ha ugyan átadja egyáltalán. Szelíd mosollyal, de nem nyugvó érzelmekkel engedem le a poharat, ahogy álarc-nyugalommal tekintek a férfira. - Igen az. Ő... egyszerűen tökéletes.
- Persze, köszi! Ha már vendégségbe jöttem, ráadásul váratlanul, nem kéne válogatással hergelnem a csajt. Tény, hogy a fehérből több fajta van, amit szeretek, de a vörösből is akad jóféle. Főleg a franciák között. Válaszmosollyal veszem át és koccintok is a még forró teát rejtő pohárral. Aztán felemelem és belekortyolok. Csak egy kicsit, azzal sokáig elleszek, kiélvezem a zamatát, minden apró kis lehelletét, molekuláját. - Azt hiszem, tudnék róla, ha rajta lennék - vigyorgok vissza egy összeszorított ajkú mosollyal. Nem fogok faggatózni, hogy ki látogatja. Azt hangoztatom, hogy én is titokban jöttem, hát tartom is a titkot. Friss szagot nem érzek a falkások közül, szóval nem mostanában lehetett itt az illető. Az agyam már elindulna, hogy vajon miért jött ide és mit szervezkedik, de leállítom. Ennek már nincs nagy jövője a részemről. - Fő az egészség! - mondom színpadiasan és megint emelem a poharat. Újabb apró kortyot hagyok játszani az ízlelőbimbóimmal és egy pillanatra az ital szagából is nagyot szippantok. Egy ilyen borban benne van a teljesség, minden érzékre felemelően hat. - Egy anyukának nem tesz jót, ha az egekbe szökik az idegrendszere. Elhiszem, hogy ez így nem sok, de hidd el, nem mondhatok többet. Próbáld meg kiűzni a görcsöt a gyomrodból! Együttérzően nézek, mert úgy is tudok, ha akarok. Nem azért jöttem, hogy feje tetejére állítsam a háztartást és egy idegbeteg asszonyt hagyjak a dezertálónknak. Egy szó se hangzik el Fairbanks-ben arról, hogy itt jártam és a szagom is el van rejtve, szóval ha idetéved egy falkatárs, akkor se derül ki. - Lehet, hogy ő is jön. Ennyivel zárom le, a fenyegetést nem adom át. Majd Howardnak. Eska megmondta, hogy jobb lesz, ha az én üzenetem elegendő. Roxanre pedig az egész nem tartozik, úgyhogy csak kerülgetjük itt a forró kását. Szinte sajnálom, de ha valami tök mást kamuznék, akkor se lenne nyugodtabb. - Tudok ezekről. Azt értsd meg, hogy nem a várost képviselem. Most kivételesen nem a Falkát. Ha tudom, hogy Howard élete már nem csak az övé, hanem háromé, talán máshogy keresem meg. És tudd, hogy erről nem lesz jelentés. Közelebb lépek egy kicsit és kezemet a nő vállára teszem. Félrebiccentem a fejemet és bólintok kettőt. - Csak annyit kérek, hogy higyj nekem. Ennyi a hallgatás ára. Higyjen és ő is hallgasson. Már tisztáztuk, hogy bizalmas a dolog. Ez a gyerektéma viszont érdekel akkor is, ha érzem, hogy még háborog a tenger. Talán így csendesebb vizekre tudunk evezni, ami jó lenne, mert nem célom, hogy metsző széljárással borzoljam az idegeit. Szövetségesem volt és a jövőben sem árthat jóban lenni vele. - Szuper! Te is rendben vagy, ugye? Semmi komplikáció nem volt, remélem.
Kissé felvonom szemöldökömet a megjegyzésére. Ha rákérdezne, nem csinálnék titkot különben a dologból, ki az, aki esetleg átjárhatna hozzánk - de nem teszi, hogy csesződne meg a formás hátsója ott, ahol van - ugyanis: - Stephen, kérlek... egy kis kiruccanás a szomszédos városba még nem jár fővesztéssel senkinek! Vagy újabban határzárat is hirdetett de Luca felétek? - Firtatom szórakozott komolysággal a koccintást követően, míg várom, hogy fogyasztható hőmérsékletűre hűljön teám. Jobb is, hogy nem kapkodok a fogyasztásával, mert a másik szavai mellé már tényleg csupán annyi hiányozna, hogy le is forrázzam magamat... teljes lenne a mai napom, komolyan mondom! - Mintha olyan könnyű lenne azt csak úgy elűzni onnét, mikor még itt fokozod is a dolgot! - Morranok rosszallóan, kissé megereszkedő vállakkal. Mintha tényleg igyekeznék elengedni a bennem egyre csak növekvő, gomolygó stresszt. Arra, hogy "lehet ő is jön", nagyot kortyolok a teából. Nem tudom, mi volt Rocky terve ezzel az egésszel, de hogy a vérnyomásom feltornázásában díjnyertes lenne ezzel a módszerrel, az már biztos! - Akkor kit képviselsz, ha?! Biztos vagyok benne, hogy remekül megoldod a falkával a dolgot, de mégis... mibe keveredtetek? - Tekintek fel rá tüzesebb, temperamentumosabb természetem ellenére is féltő fénnyel tekintetemben, ahogy vállamra helyezi férfiasan lapátméretű tenyerét. Barna pillantásom fürkésző, minden rezdülését igyekszem fogni, hátha elárulják azok, ha ő nem is, ki az, akiért még a falkát is képes megkerülni... - Én hiszek neked, Stephen, nem erről van szó, csak... - Sóhajom megadó, tekintetem elvándorol róla a lakás belső terei felé pár másodperc erejéig. - Ne csináljatok hülyeséget, jó? És ígérd meg, hogy vigyázol rá. - Tekintetem rá határozottan, miközben mintegy végszóként koppant bögrém alja a pulton. Addig nem is válaszolok Jenna Rhea kapcsán, míg szavát nem adja a farkas, akkor viszont némileg engedékenyebbnek bizonyulok, még ha nem is váltok kapásból - lehet olyat ilyenek után egyáltalán? - vissza tökéletes ZEN-be. - Nem, szerencsére minden simán ment. Csak a melóm hiányzik eléggé, meg a mágia gyakoribb használata. - Húzódik suta mosolyra ajkam. - Megkérdezném, hogy veled minden rendben-e, de... - Az előbbiekre való tekintettel sejtem, úgyis kamuzna valamit a megnyugtatásom érdekében, az meg kell a fenének! - Mesélj inkább, mi újság Fairbanksben? - Kérem helyette, meglelve bögrémet újfent.
Neeem, Anchorage nem tiltott zóna. Roxan sincs feketelistán. Howard viszont igen, úgyhogy jobb nem feszegetni ezt a témát. És ráhagyni a csajra, úgyis van mind idegeskednie... Nem fejtem ki. - Nem, nincs vasfüggöny - mondom egykedvűen és hidegen. - Csak tudod, gyanús lehet, ha valaki túl sokat járkál át ide. Oké, ezt elcsesztem. Anyuka idegállapota fokozottabb, mint akartam. Egy full kamu sztori kellett volna, de hát fene gondolta, hogy így kiakad és előveszi az összeesküvés-elméleteit. Meg hogy nem hisz nekem. Én a hideg boromat kortyolgatom és próbálom menteni a menthetőt. - Ühüm. Ebben minden benne van. Nem veszem komolyan a hisztit, mert nem kell és talán ez átragad. Le kéne akadni erről a témáról. A vetítés mégiscsak jobb módszer lesz, mint a bizalmaskodás azzal, akivel tényleg egész bizalmi volt a kapcsolatom. Ez már nem megy. Attól tartok, nem lesz helye az ilyesminek az én életemben. Egy Árny valójában magányos. Mindenki előtt titkolózik és végül maga marad egy sötét sarokban, ahol csak a titkai világítanak. Eska öröksége. De ennél többre vagyok hivatott, úgyhogy hagyjuk a depit. Az arcomra nem ül ki és el is hessentem, mint egy terményt dézsmáló madarat. - Nem érdekes, Roxan. Szerinted ha tényleg gondot jelentene, elmondtam volna? Nézek rá, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Nem, nem nyugszik. Hiába a támogatás, a kéz súlya és a szép szavaké. Figyelhet, az igazságot nem fogja megtalálni az arcomon. Már kellemetlen neki, keresi a kiutat. Jó lenne, ha megtalálná... - Nem fogunk. Így görbüljek meg - mutatom a behajlított kisujjamat. Infót adok át és James is tovább adja majd. Bízom a józan eszében. Ő nem csinál hülyeséget. Hogy amit én csinálok, az hülyeség-e, majd a jövő mondja el, a jövő sorolja be a döntéseimet jó és rossz kategóriákba. Elég bizonytalan ez az egész, de egy ősanyát nem lehet úgy faképnél hagyni. Alig várom a következő találkozásunkat is. Nem bírtam nemet mondani... - De gondolom, mikor a csöppség szemébe nézel, semmi más nem hiányzik - mondom egy kedves mosollyal. Felfoghatja hízelgésnek is, de tudom, hogy egy normális anyánál így működik. Nem ő az első, akit látok szülés után. Meló, mágia, ja. Mikor levegőhöz jut, nosztalgiázik, hogy milyen szép volt régen, de igazából szereti ő ezt az életet. Nem foglalkozna ennyire a biztonsággal, ha rajta lenne a menekülhetnék. - Unalmas lenne egy "Igen" válasz? - kérdezem két korty között vigyorogva. Persze. Rajtam a vérvonal súlya, már próbálom hordozni, pedig még nem is kéne. Amit tudok, az néha présgépbe kényszerít és gyötör. Igyekszem azt láttatni, hogy a felhők nem telepedtek rám, hanem süt a Nap. Hétágra. - Semmi új. Jönnek-mennek a kóborok, mi meg megvagyunk. A tavasz erős volt, de azt nyilván tudod. Aztán visszaállt a létszám, mindenki rendbe jött. Ami mégis, azt sajnos nem csaphatom ki a terített asztalra, hogy ízekre szedje késsel-villával. Egy kis finomságot azért tálalhatok. Hátha jut nekem is pár cserefalat. - Múltkor két társadba futottam bele tök véletlenül, érdekes együttműködés volt. Revenor és Carter. Nem mesélték? Őrzőék leadják egymás közt a drótot és ez talán egy jó közös téma lehet. A Chena partján nem hétköznapi őrületbe futottunk bele, egy komplett családba, ami az ép lelkivilágot hírből még ismeri, de hamar lebuktak. Amúgy meg mókás helyzet volt, mindenki kitett magáért. Talán ezzel feldobom kicsit a hangulatot.
- Ezt nem vitatom, de főjön az Issumatar feje miatta, ne a miénk. - Jegyeztem meg szelíden, még némi mosolyt is megengedve felé, békülékenyen, mert nem sejtettem ekkor még, hogy a következő pillanatban kisebb bomba robban, amit valahol mélyen beteges módon még talán élvezek is. Végre valami... igazi! Éltető. Sosem voltam az a kertvárosi mintafeleség típus, előbb aggatták volna az öngyilkosjelölt címkét is a nyakamba, aztán tessék... mégis itt kötöttem ki, s a lényem egy része - az őrzőbbik - saját nyomorában fetrengve haldoklik, lecsapva minden egyes apró adrenalin-ígéretre. Mégis, mikor azt mondja, nem érdekes, hangosabb sóhajjal ejtem le vállaimat, mint foxi engedi el csalódottan a lábtörlőt. Tekintetem komoly fénnyel csillan kérdésére. Ezt most... komolyan? - Szeretném azt hinni, Stephen, hogy igen. - Hogy tisztel annyira, amennyire én őt és amennyire igyekszem bízni benne, bármennyire is kapnék tíz körömmel a sajátjaim, ekképpen James után is szavai hallatán. - Mert fordítva én így tennék. - Csak, hogy tisztán lássa a helyzetet. A lelkiismeretével meg már nem nekem kell elszámolnom úgysem ezek után. Apró sóhajjal sodrom egy rutinos mozdulattal hátra hajamat a vállaimról, miközben a pultot pásztázva arra kérem, ha már engem szeretne kihagyni ebből az egészből, legalább ő vigyázzon magára és a kedvesemre. Persze, továbbra is megőrjít a tudat, hogy semmit nem tehetek úgy fest, nem tudok segíteni sem neki, sem Jamesnek szerinte, de igyekszem nem mutatni. Energiáim így is épp eléggé árulkodóak a felszín alatt fortyogó lávától, de mentségemre szóljon, mióta Rhea megszületett, indokolatlanul előjött belőlem az anyatigris-habitus. - Mindent megér az a tekintet. - Sóhajtok szeretetteljes mosollyal, majd italomba kortyolva pillantok fel Rockyra. - Most így belegondolva, sosem kérdeztem szerintem, hogy voltak, vannak-e srácaid... - Jegyzem meg, egyúttal veheti kérdőjellel záruló mondatnak is a dolgot, ahogy kissé feljebb szalad szemöldököm érdeklődőn. - Hallottam hírét, elég kemény lehetett. Előbb Douglas majdnem, aztán Eva... majd sorra a többiek. - Fejemet ingattam rosszallóan, hangosabb sóhajjal adózva az elmúlt kellemetlenségek emlékének egy újabb kortyot követően. - Nem, ez idáig nem terjedt el, miért, mi volt? - Adammel kollegális a viszonyom, Carternek meg nem ártana a körmére néznem, ha már Naominak a... nemtudompontosanmicsodája, de köze van a kislányához, azt csivitelték a madárkák. Érdeklődve hallgatom hát, mit mesél Rocky a párosról.
Visszamosolygok, mert nem akarom tovább fűzni ezt a gombolyagot. Se kitéréssel, se boncolgatással. Valahol megint elcsúsztam, hogy aztán előtör az anyatigris, aki félti a családot. Pedig nem nagyon van rá oka. Egy Teremtőt kell előkeríteni az urának, ennyi. Eska nem bántja, ha ezt megteszi. Hogy Roxan mennyit tud a mélyebb kapcsolatokról, hogy reagálna a Teremtő, stb., azt nem tudom és mivel többet nem mondok, nem is fogom megtudni. Küldönc vagyok csak, az istenért! Nem kell bonyolítani. Nem kellett volna... - Világos. De akkor szóltam volna, mi a megoldás. Most nincs probléma, megoldás se kell. Dehogy szóltam volna... Titoktartás, az kötelez. Roxan vajon tényleg megtenné, ha úgy állna a dolog, hogy nagy gáz van? Tudok jó nagy gázról, de nem beszélhetek. Senkinek. Lassan csillapodik a fortyogó láva és visszahúzódik a kráterbe. Már csak egy kis füstöt érezni, az meg el fog oszlani. Bízom benne. - Elhiszem. A gyerekáldás egy csoda, főleg a nőknek. 9 hónapig hordja magában és aztán kínok kínja között hozza világra. Az a normális, ha úgy áll, ahogy a csaj mondja. A kérdése jogos, erről nem beszéltünk, de nem bánom, hogy megpendítette. - Ez nekem kimaradt. Hamar jött a beharapás, utána meg ritka az ilyesmi. De azért konyítok a gyerekekhez! A fogadóba sokszor jöttek egész családok, ami akkoriban minimum 2 gyereket is jelentett, de akadt 5-6 lurkó is. Szóval megtalálom velük a közös hangot, ha úgy van. Néha idegesítenek és bevallom, nem is vágyom sajátra. Már kölyökre se nagyon. És tudom, hogy hol veszett el a vágy... Meg hogy a jövőben mégiscsak lesz ilyen jellegű feladatom. Hah, az a nőstény... - Igen, de a lényeg, hogy mindenki megvan. Úgy hallottam, az egyetlen maradandó sérülést közületek kapta be valaki. Nem nőtt vissza a keze... A sors fintora, hogy meghalni jobban megérte, mint csonkán győzni. Pontos infókat nem tudok, csak annyit hallottam, hogy harcos volt az illető, de így már nem nagyon maradhat az... Kortyolok én is egyet, aztán elvigyorodom. Nem hinném, hogy ebben a sztoriban bármit titkolni kéne. Jacksonéknak az egészről be kellett számolni, úgyhogy én se fogom vissza magam. Végre egy pakli, amit kiteríthetek! - Haha, egy sima nyomozással indult, mikor Adam becsöngetett. Az exemmel kirándultunk egyszer egy helyen, ahol később eltűnt valaki. Aztán bonyolódott a dolog és meg kellett néznünk személyesen. Nem akartam kihagyni. Kiderült, hogy rejtőzik egy fura család a város szélén, kóborral, tiltott tudományokkal, emberrablással. Csupa finomság... Drogost alakítottunk, úgy férkőztünk be hozzájuk. Hallod, ezek ketten drámatagozatra jártak? Elnevetem magam, mert eszembe jut minden arról az estéről. Az üveg, amit Adam macinak nevezett és ölelgette, aztán mikor direkt hasra estem és ő a bokornak segített felállni helyettem. Jackson meg olyan történeteket improvizált, hogy a bolond nő, aki tuskót ringatott a keblén, csak nézett. - Most merre van a kis csöppség? Megengeded, hogy megnézzem? Hirtelen témaváltás, de ha már így alakult, kíváncsi vagyok Roxan porontyára. Még a jövőnek is fontos szereplője lehet, most pedig a nő életében ő a legfontosabb és így bizony nekem se mellékes.
Kénytelen-kelletlen fogadtam el válaszát, elengedve valamicskét a helyzet szülte feszkóból, ahogy beszélgetésünk tovább csorgott a maga nem épp egyenes medrében. De gyanús is lenne, ha minden csupa egyszerű volna, nem igaz? - Ó, ahogy én látom, azért az apja sem panaszkodhat! - Horkanok fel nevetősen kortyolva italomba megjegyzése kapcsán, mely magával hozza a gondolatot: vajon neki akad-e porontya a széles világban...? - Soha nem is vágytál rá? - Firtatom csendesen, apró biccentést követően arra, hogy ritka az ilyesmi. Képzelheti az ábrázatomat, mikor megtudtam, hogy gyermeket várok Jamestől. Mosolyom az emlékre, s a tényre, hogy jól kijön a kisemberekkel, kiszélesedik képemen, mert az az igazság, ha valakit, őt simán el tudom képzelni kissrácok között focizva, szaladgálva. Ne kérdezze senki, miért, eddig nem is igazán képzelegtem bármi ilyesmit, lévén kettőnk viszonya nem ilyen... magán jellegű. Nem ennyire. A könnyed kép után előkerül a Vörös Hold is, elhúzom a számat kissé megjegyzésére. - Na igen. Ez is olyan dolog, amit apró betűs részbe tesznek a munkaszerződésekben. - Kortyolom fel poharam aljáról a maradék löttyöt, s habár szívtelen dögnek tűnhetek, valójában nagyon is együtt érzek. De ez nem jelenti azt, hogy Xavier ne tudta volna, mit vállal; harcosként különösen nem életbiztosítás a hivatásunk. Lényegében munkahelyi balesetnek elkönyvelhető, kár, hogy nehézkesen fizet érte egy bírósági személy esetében a biztosító. Hátammal a pultnak dőlve hallgatom történetét, felkacagva a képre, mikor arról mesél, hogyan is keveredtek a célszemélyek közelébe. - Carterből még ki is nézném, hallod, de Adam őszintén meglep! Mutass már legalább egy keveset belőle, hagy legyen valami poénos emlékem is róla! - Kérem nevetős hangon. Nincs nekem bajom Revenorral, de valahogy gondolataim közt a "Szegény embert még az ág is húzza." szókapcsolattal jár kéz a kézben személye. A hirtelen témaváltás belém forrasztja a kacajt, mindaz mosollyá szelídül képemen, nem szegve jókedvemet. - Nemrég tettem le aludni, épp mielőtt jöttél. - Lököm el magamat a pulttól, ellépve mellette. - Gyere! - Suttogom, mintha máris a szobában lennénk, s nem akarnám felkelteni a ház kis hercegnőjét. Akárhogy is alakul, biztos vagyok benne, hogy kellemes emlékként marad meg Stephen ittléte számomra, Rhea meg egyenesen oda-vissza tud lenni a férfihangúakért... Egyedül James hazaérkezte borít némi árnyat a dologra, meg ahogy elvonulnak a hátsó udvarba , mintha holmi "férfias csevejt" folytatnának le, vagy tudom is én! Meg sem próbálok hallgatózni; farkasok, ha nagyon akarják, megoldják, hogy más ne hallhassa szavukat...
// Részemről ez lenne a záró, köszönöm szépen a játékot és a karik közötti kapcsot is, remélem lesz még alkalmunk élni vele! =))) //
A nehezén túl vagyunk. Roxan megértette, hogy hiába erősködik, nem szed ki belőlem semmit, amit nem akarok elmondani. Ennek örülök, mert nem rontanám el a kapcsolatunkat, az együttműködésünk alapját ilyen aprósággal. Amiről azt hiszi, nagy dolog, pedig nem. Jó esetben nem lesz az... - Ha úgy látod, akkor biztos úgy van! Nem szokott hiú ábrándokat kergetni. Jason feje lágya talán benőtt és megtalálta itt az életet. Tőlem aztán... Most már nem nagyon izgat. Nagyobb dolgok vannak készülőben, minthogy egy Falka apró sérelmein izguljak. - De. Úgy terveztem, hogy lesz asszony és egy rakás gyerek. Aztán ajándék lett helyette, de egyáltalán nem bánom. Asszonyom lett végül, még Québec-ben megismertem a házaséletet. Embernő volt és kitartott mellettem, míg élt. De teherbe nem esett, ez vitte el végül. Egy ideig zavart, hogy nem lehet gyerekem, csak kivételes együttállással, ami nagyon ritka. Aztán rájöttem, hogy egy kölyök sokkal többet ér. Manapság viszont az is háttérbe szorult. Nem mostani feladat. Majd kell, meg is van, ki lesz az. Akit rám bízott ősanyám. Csak meg tudjak neki felelni. Vannak kétségeim, mert nem semmi a nőstény... - Annak viszont örülök, hogy te megúsztad. Úgy néz ki, eddig nem ér el az öreg keze. Alignak meg szokott állni Fairbanks határainál. Remélem, nem veti el ezt a szokását. Roxanért nagy kár lenne. Mindig jó kapcsolatot ápolt velünk. Most már távolabb van, de a mai találka a bizonyíték, hogy ugyanaz maradt. Újra egy kis vidámság jön, mikor pletykálok kicsit. Na jó, nem, mert a társai biztos leadták a drótot. Talán nem a legmókásabb részeket. Én pedig csak jót mondtam róluk eddig, egy szavuk se lehet. - Engem is meglepett, hogy mi rejlik benne. De oké, te akartad... - mondom egy sanda mosollyal. Felvillantok pár képet. Egy vastagkeretes szemüvegű néni, aki varázspálcaként lóbálja az elemlámpát az éjszakai erdőben, közben pedig tuskót ringat a kezében. Aztán az én hasraesésem saját szemszögből. Jackson felsegítő kezei és kamu, de hitelesen kamu aggódó arca. És közben az a látvány, mikor Revenor a bokrot cibálja. Hang nélkül is élvezetes, főleg a néni arckifejezését látva. Igen, én tisztán láttam a sötétben, szóval Roxan is úgy látja, mintha nem csak az elemlámpa fényében tündökölt volna. Mindent azért nem mutatok meg. Szerintem ez is elég, hogy ma délután még sokat nevessen. Nevessenek. Aztán következik a gyereklátogatás. Meglepő látni azt a kis életet, aki kettejükből született. Vajon mire fogja vinni, hogy nő fel, miket él majd át? Mennyit tudhat majd a világról, a világunkról? Ezek azok a nagy kérdések, amikre ők talán már fel is készültek. Én pedig hallgatok mindenről. Azt se fogja tudni senki, hogy itt jártam. Szag nincs, nyom nincs és Roxannel is megbeszéltem. Jason meg saját érdekében hallgat. - Ó, a kis tündér! Tiszta anyja! Ha megengedné, meg is simogatnám a kicsit. De mivel alszik, nem próbálkozom ezzel. Ebben a korban még nem olyan egyszerű visszaaludni a gyereknek és ha ébren van, anyukának egy pillanat nyugta nem lehet. Halkan duruzsolok csak méltatva, hogy milyen kis cukorfalat és hogy mennyire hasonlít rá, rájuk. Végül befut a doki és Roxan elnézését kell kérnem. Biztos csupa fül lenne, de nem teszem ki ennek. Egyszerű kéréssel jöttem és bízom Jason lelkiismeretében, logikájában, józan belátásában. Nem teszi ki ő a családját Eska haragjának. Az üzenetet hamar átadom, minden őt érintőt megosztva a hímmel. Nem kívánok visszaélni a vendégszeretettel, munka után meg amúgy is pihenésnek van itt a helye és a babázásnak, úgyhogy barátságos mosoly, intés és már itt sem vagyok. Irány a motel, ahol megszállok, mert kell az alibi. Mindig kell. Az életem az alibi. Egy nagy vetítés az egész és egyre inkább az lesz...
Nem olyan könnyű ide jönnöm. Semmi extra, csak... Roxan meg az én kapcsolatom valahogy mindig is olyan ingadozó volt. Kedvelem-utálom; valamiféle kettős egyveleg, amire magam sem tudok reális magyarázatot adni. De kétségtelen: hogy az utolsó percig védelmezném őt, és a családját. Ezt - szerintem - szavakba sem kell öntenem. Tudja ő is, ahogyan én is. Félszegen állok meg a kapuban, hogy aztán egy halk sóhaj segítségével lökjem azt beljebb. Lassan sétálok, nem sietek, talpam alatt hangtalan nyomok maradnak el. A lépcsők könnyedek, mégis súlyos az ott hagyott léptek tompa rezdülése. Vállamon sima edző táska, ami inkább hasonlít egy utazóra. Persze sokkal kisebb. Ezúttal viszont nem a koszos, átizzadt ruháimat vonszolgattam el benne idáig. Szóval, ott állok még az ajtóban, úgy két percig, mire rászánom magam a kopogtatásra. A körülvevő csend pedig abban a pillanatban foszlik ezer felé, már hallom Rhea topogását, Roxan kotorászását, lábának finom lépteit. Ha pedig az ajtó nyílik, úgy emelem fel én is lehajtott fejemet. Ennyit a bakancsom fixírozásáról, nincs mese itt vagyok... mostantól pedig csak az árral sodródom. - Hello. - húzom laza vigyorra számat - Költözöm. - paskolom meg vállamon pihenő táskám oldalát, hogy aztán halk nevetésbe nyelődjön el hangom egy pillanatra. - Csak viccelek. Hoztam Rheának valamit. Beengedsz? Vagy, már meggondoltad magad? - mert időpontot nem beszéltünk, és a napokban azt sem, hogy végül is mikor érnek rá. Vagy, hogy egyáltalán áll-e még a lehetőség a látogatás tekintetében. - Ha rosszkor jöttem, akkor majd... máskor. - lépek egyet hátra a biztonság kedvéért. Elég faszfej tudok lenni, de azért nálam is vannak határok. Rájuk törni pedig egyáltalán nem akartam.
Vannak a tűz és víz jellegű egymás mellett meg nem férő párosok és vagyunk mi, akik még a két dudás egy csárdában klisével sem jellemezhetőek. Egyszerűen lételemünk a másik piszkálása, mintha az valami soha be nem hegedő sem volna, holott sosem ártottunk egymásnak úgy igazán, megmásítatlanul. Képesek sem lennénk rá, azt hiszem. Szándékoltan biztosan nem. Meglehet, tisztában voltunk vele mindketten, hogy a kölcsönös hergelés jótékony hatással van jellemünkre. A kihívásokért, a kitűzött célok teljesítéséért éltünk mind a ketten, s feleolyan szórakoztató sem lenne ez a létforma, ha nem lenne "ellenfél", akit le kell gyűrni, s akivel olykor mégis kooperálni kell, ráadásként nyugodtan beszélhetsz előtte a civilek számára észrevétlen világ dolgairól, hisz ő is részese. A magunk módján barátság volt ez, mélyebb és őszintébb, mint bármely más, munkából szövődött hasonló kapcsolatunk. A kopogtatására önkéntelenül is feljebb szalad kissé szemöldököm, de - sosem vallanám be - kellemes érzéssel tölt el, mikor realizálom, ki is az odakint várakozó. Előbb ütemes zuhogás hallatszik térdmagasságban - Rhea elérte az ajtót és azt tapicskolja lelkesen - majd hangom, ahogy kérem, menjen félre kicsit, mert addig nem tudom Max-et beengedni.Végül az lesz az egészből, hogy felkapom a kisasszonyt és akképpen nyitok ajtót. - Szia! - Szélesedik mosolyom, kicsi kincsem pedig lelkes "Apaa!" felkiáltással üdvözli a hímet, mire előbukik belőlem egy könnyed-keserű kacaj. - Nah, még csak az kellene, hogy Max is apád legyen! - Nevetek, egyúttal szélesebbre tárom az ajtót és félre lépek, fáradjon csak beljebb. - Amennyiben nem kisállat vagy fegyver van a táskádban, bejöhetsz. - Heccelem a férfit, ugyanakkor ettől a kettőtől tényleg megkímélném magamat és a gyereket is egyúttal. Meg a tetoválásoktól is, ami azt illeti. Beengedve a férfit a nappali felé irányolom, ott kisebb rumli - építőkockák és plüssállatok hada - fogadja. Meg egy lelkes másfél éves, aki ficánkolva követeli, hogy tegyem le, eltotyog ő egymaga is a "bácsi" után, igaz, megint csak az első kapaszkodó az, mi féket szab az apró lábaknak, még akkor is, ha az történetesen a farkas lába szára.
Szélesedő mosolyára nem tudok másként, mint mosollyal válaszolni. Ez a forma pedig csak szélesedik, ahogy a csepp lány hangja belecsendül a fülembe. - Most mi bajod? Szerintem rám hasonlít. - kacagok fel halkan, kedélyesen, ahogy beinvitálására megmozdul a lábam. Tökölni pedig nincs kedvem, így hamar magam mögött hagyom a küszöböt, hogy aztán az utánam intézett szavak mentén forduljak féltesttel Roxan felé. - Most miért vagy ünneprontó? Pedig én azt hittem, hogy egy Kalasnyikovnak simán örülne a töpszli. - biggyesztem le ajkaimat, átélve szavaim forrását. - Mindegy, úgyis egy tigrist hoztam. - vonom meg vállaimat játékosan, ahogy stílusosan lebaszom a táskámat. Ekkor koccan belém Rhea, én pedig valami nagyon elcseszett módon kezdek el botorkálni, olyasmi szavak következtében, hogy: basszus, ugye nem lesz agyrázkódása? Utólag, nyilván nekem is egyértelmű, hogy nem lesz... de na. Nem volt még gyerekem, így nem is tudhatom mennyit bír egy ilyen kicsi lány el. - Tudod mi van? - guggolok le a pici elé, bal kezemmel már a táskába kotorászva. Hosszasan elmerülő, hatalmas barna/kék(?) szemekkel nézek szembe, ahogy izgága kis lába ad valami ritmikus összhangot a várakozásának. Persze a fejét rázza; honnan is tudná mi van? - Kapsz valamit, mert szerintem megérdemled. Így van? - fürkészem arcának puha vonásait, miközben ő már heves bólogatásba kezd. Így van, persze, hogy így. Elő is varázsolom a zsákmányt, tényleg tigris, habár nem élő - plüss, viszont vannak kockái, meg a lába alatt egy műanyag fatörzs, amibe be kell illeszteni ezeket a kockákat. Széles a vigyor, és kedves a mozdulat, amivel elveszi, miután anyjára felnézve - gondolom - engedélyt kap, hogy "magáévá tegye" az ajándékot. - Valami készség fejlesztő cucc. Ajánlották. - vonom meg vállam hanyagul, ahogy felegyenesedve, ezúttal Roxánhoz magyarázok. - Hogy vagytok? - érdeklődőm - több ízben is -, miközben beljebb haladunk(?) a lakásban; a cipőmet már az imént lerúgtam magamról.
Felnevetek a férfi könnyedségén, amivel lereagálja a helyzetet, s kikívánkozna egy "Szeretnéd, mi?", de esélyesen abból a lavinából nem keverednék ki győztesen, hát el sem indítom inkább. Helyette apró sóhajjal, s szelíd mosollyal csukom be utána az ajtót. - Meg az összes többi hím farkasra is hasonlít, akit ismerek, hogyne! Gyanítom idejekorán megmutatkozó mágiaérzékenység lehet inkább a ludas. - Hogy pedig ennek mennyire örülök vagy sem, azt nehéz kivenni szavaim mögül, miközben leteszem a lánykát a földre, hagy szaladjon, ha már megtanulta, miként is kell. - Igaz is, a kézigránátos korszakon már régen túl vagyunk... - Kontrázok rá nevetve. Még hogy ünneprontó! Noha kétségtelenül megnyugtató az ártalmatlannak tetsző plüsstigris előkerülése. Annyi kegyetlenséggel és durva dologgal fog még találkozni az életében, nem mutatnám be neki egyiket sem ideje korán, noha így is előbb fog velük találkozni, mint egy átlagos vele egykorú gyerek. Kicsi (kék tekintetű) kincsem persze egyből átvált szégyenlősbe, mikor Max leguggol mellé, s csak fejét rázza, meg nem szólalna a világért se. Lelkes kíváncsisága ugyanakkor tapintható szinte, különösen a farkas érzékei számára. Amikor azt kérdik, megérdemli-e a meglepetést, azért felém sandít, óvatos kis csibész mosollyal szája szegletében, de látva, épp kevéssé figyelek rá, mivel időközben az amerikai stílusú, a nappalitól pulttal elválasztott konyhában teszek-veszek, máris lelkesen bólogat a hím felé, kiszélesedő vigyorral. - Nagyon szépen köszönjük. Igaz, Rhea? - Tekintek a férfi felé, majd finoman feddőn lányomra, de az az istennek nem szólalna meg - kell egy kis idő, hogy felengedjen az idegen társaságban - helyette csibészes vigyort villant szemérmetlen kacérsággal a farkas felé, hogy a "zsákmányállattal" együtt rohanjon hozzám, a pult mögött lelve lábaimba kapaszkodva menedéket. - Na szép, máskor Max nem jön ám át, ha ilyen vagy! - Nevetve simítok végig göndör tincsein, majd felpillantok az említettre. - Nem szokott ám ilyen csendes lenni, ez most valami új szokás, hogy vendégek közt némát játszik. - Nem akarok paranoiás lenni, hát igyekszem nem összekötni a ténnyel, hogy az apja lelépett. Megint. - Megvagyunk, köszi. Rhea szokja a bölcsit, én a melót... besúgó. - Szúrom oda, épp csak ajkam szegletében megbúvó mosollyal tekintve a hímre, sejtetni engedve, tudom, hogy ki járhatott közben a főnöknél a diszpécserré való "előléptetés" kapcsán. Az lesz a rohadt ciki, ha kiderül, hogy mégsem ő volt. - Mit tölthetek? - Érdeklődöm egyúttal. - Kávé, tea, bor... minőségi whiskey?
Jót kacagok Roxan kijelentésén, de tovább nem füzöm a hülyeséget. Pedig zsigerből jönne, és még csak nem is szégyelleném magam érte, de van az a pont, ahol érdemesebb csendben maradni. Egyébként is olyan hirtelen kell a figyelmemet átvezetnem a kicsire, hogy már el is felejtem, amit mondani akartam. Helyette - még csak erőlködnöm sem kell; meglepő - átmegyek valami egészen aranyosba, ahogy a gyerekkel beszélek. Nincs benne sem tapasztalatom, sem egyebem, mégis... azt hiszem ez mindenkiben valahol kisujjból benne van. Már, a többségben ugye. De olyan kedves, olyan bájos, ahogy elrohan felzsákmányolt tigrissel, hogy egy ideig fel se tűnik, hogy leragadok, és őt figyelem. Roxan hangja térít vissza a valóságba, ennek eredményeként fordulok felé valamiféle idétlen mosollyal a képemen. Hamar lekaparom a képemről. - Talán csak meg kell szoknia. - jegelem ennyivel a dolgot, mit is tudhatom én, hogy megy ez a gyerekeknél. Közben beljebb haladok, tekintetemmel ezúttal Roxánt örvendeztetve. - Besúgó? - pislogok rá egészen álszenten - Kávé jó lesz. - ilyenkor már amúgy sem iszom, meg... lássuk be, most nem is igazán szeretnék. Ez nem az a helyzet. - És, hogy bírod az íróasztal mögött? Kemény a kihívás, úgy értesültem. - cukkolom kicsit, és nem mellesleg: szándékosan nem kötöm az orrára, amit már úgyis sejt. Hagy játssza a nyomozót, legalább visszarázódik. Ellenben, ha helyet kapok, ledobom magam a kanapéra, kényelmesen húzva fel jobb térdemre bal lábfejemet. - Amúgy, valamelyik nap éppen rád gondoltam - kezdek bele átszellemült kedéllyel, elvéve a kávét, ha az már elkészült. - Képzeld, úgy volt, hogy az Office-t bújtam. Meg az aktákat... Nem is értem, miért éppen te jutottál az eszembe. - kacagok kedélyesen, pimaszul, ahogy kóstolgatni kezdem a határait. Jaj, olyan rég volt, és komolyan mondom, hiányzott. Ez valahogy felpezsdíti a vérem! - Adhatnál amúgy tanácsokat, ilyen papírozási dolgokban. - teszem még oda, teátrális komolysággal. Kortyolnék, de hiába. A saját szemétségemen kezdek el nevetni oly annyira, hogy majdnem vissza is köpöm azt, ami még a számba jutott.
- Talán csak meg kell szoknia. - Biccentek aprót, elismételve csendesen Messer szavait, miközben beljebb invitálom, már amennyire ennek eleget tud tenni a lábánál csüggő apróságtól, aki gyorsan túlteszi magát a kezdeti meglepettségen és lelkes-tőmondatos magyarázással igyekszik tudtomra adni, hogy mit is kapott. Mindezt persze a konyhapult fedezékében, lábaimnál "körözve", miközben feldobom főni a kávét Maximnak. - Besúgó, pontosan...! - Kezdené, de csak belekotyog egy "bonc ki"-t a kicsi, én pedig mintegy tökéletes folytatásaként az előbbieknek folytatom a beszédet, immáron lányomnak címezve szavaimat: - Majd, ha szépen kéred. Hogy kell szépen kérni, Rhea? - Firtatom, s mázli, hogy a következetes nevelés híve vagyok, a gyerek kapásból tudja, hogy a sorozatos boncki-boncki közé nem árt, ha beékel némi kéjlek-et is. A plüssgenyóhoz járó kockák zacskójának kibontása közepette pedig arra is akad értekezésem, hogy a hímnek válaszoljak. - Egész jól, ami azt illeti. De azt aláírom, hogy tényleg nem való akárkinek. - Dobom vissza a képzeletbeli labdát, mintha pont az ő papírkitöltési készségeit kérdőjelezném meg, holott a mezei közrendőröknél is alapvető elvárás az értő olvasás és az írástudás errefelé. - Na de Maxim, ne a gyerek előtt... - Búgom vissza kacéran, mikor közli, hogy rám gondolt, s megérdeklődve, mivel issza a fekete levesét, szervírozom azt. Mellette pedig arra is van értekezésem, hogy a nappali dohányzóasztala mellett leterített játszószőnyegre teleportáljam az újdonsült kincsétől megbűvölt (minden csoda három napig tart, ki is élvezem hát, hogy ennyire leköti a tigris) gyermekemet kockástól, plüssöstől. Egészen elvan magában. - Amúgy miért? - Bár ne kérdeznék rá...! Mosolyának szélesedő, kacajba forduló íve már előzetes figyelmeztetéssel ér fel azzal kapcsolatosan, ami el fogja hagyni a száját. Lefagy a mosoly képemről, épp csak megemelkedik szemöldököm kissé és erőteljesen elfog az inger, hogy varázslattal hallgattassam el. Mostanság olyan ritkán van alkalmam használni úgyis ezen képességemet... De akkor ugyanúgy túlreagálnám a dolgot, mint amennyire ő túltolja ezt az irodai genyózást. Értem én, hogy nem egy álommeló senki számára a rendőrségen, de ettől még nem büdös. Nekem legalábbis. - Nem vagy te egy kicsit kabbefakkom? - Bukik ki végül belőlem. - Tanácsokat, hogyne! A halálodról szóló bűnügyi jelentés jegyzőkönyvét már úgyse neked kell kikozmetikáznod, nagyon okos. Akkor meg minek az? - Kaccanva huppantam le mellé a kanapéra, pillantásom a kislányon félig, de egy nő, különösen, ha anya, megoldja, hogy több felé figyeljen egyszerre. Genetikailag van belénk kódolva.
Kedélyesen rázom a fejem, miközben a helyemet foglalom el, szinte vetem be magam a kanapéba. A kényelem talán nem erény, én mégis otthonosan lazulok el a puha párnák között, jobb bokámat dobva fel bal térdem ívére. - Látod, ebben egyetértünk. Ezért sem értem miért oda lettél rakva. - vonom meg a vállam érdektelenül, noha gesztusaim mögött sokkal inkább valami bohókás szurkálódás rejlik, mint sem valóság alap. - Kezdem úgy érezni, hogy akarsz valamit tőlem... - vonom fel egyik szemöldökömet játékosan, kaján vigyorba öltve szám szélesedő vonalát. Egyébként, ha valóban ilyesféle szándékaim volnának... momentán nekem: akkor bizonyára nem a gyerek előtt avatnám be Rox-t. - Mivel szomjas vagyok. Amúgy kis tej, one zucker. - avatom be, ha már kérdi, tekintetemmel folytonosan követve közeledő alakját. És természetesen, mivel jó fiú vagyok - ehhhe -, így a komolyabbnak tűnő kérdésre is komolytalankodom tovább. Megszokhatta már, nem újszerű tőlem az efféle viselkedés. - Most már zaklatsz is, figyeljél magadra! - kacagok, továbbra is jóleső vigyorral mászva Roxan arcába. - Mire én elpatkolok, te már hírbe se leszel, szóval ezzel mondjuk neked se kell fáradnod. - rakom még oda, utolsó böffenetként a hülyeségemet, mire végre áttérek valami komolyabb állapotba, eldobva a szürrealitás minden lehámozott héját. - Szólt a Főnök? - puhatolózom, mert egyébiránt halvány lövetem nincs róla, hogy megkapta e már a papírt arról, hogy "diszpécserré" avanzsált. Akármennyire is imádom szívatni őt, valahol már-már saját érdekként élem meg azt az egyszerű tényt: hogy mi történik vele. És bár nem mutatom felé, eléggé zavar, hogy csak azért mert szülési eltávon volt, máris egy szaros asztal mögé kényszerű. Ő, akiről sok minden elmondható, de az nem, hogy ne lenne tiszta a terepen...
- Haha... azt mondod, te jobb lennél benne, Messer? - Szerva itt, csere ott, már vissza is passzoltam a kis szurkálódós bombáját, hogy egye meg, amit főzött. A végletekig képesek vagyunk elszórakoztatni egymást és magunkat így, hát nem is veszem fel szavaiban a játékosan sértő élt. Ő is pontosan tudja, hogy a gyerek végett nem vállalt kockázatot se a főnök, sem pedig én. Persze, mindez nem jelenti azt, hogy ne vágynék vissza terepre, de még... nem lehet. - A szívedet szeretném egy ezüsttálcán, mi mást? - Ingatom meg fejemet nevetve kissé a kérdését elütve. Nem vagyok egy szemérmes nőcske, könnyedén elegyedek flörtbe bármely hímneművel, ha úgy hozza a sors, s ez alól Max se kivétel. Más kérdés, hogy a testiségig sose jutottunk valami univerzumi erőnél fogva. Bár én inkább önnön kötelességtudatunknak nevezném azt az erőt, elvégre mindketten ismerjük a szólást: házinyúlra nem lövünk. Szervírozom a kávét, lehuppanok mellé és a könnyed szavaknak valahol ott szakad vége, mikor képembe mászva közli a tutit halandóságom kapcsán. - Csihadjál és igyad azt a kávét inkább! - Nevetve tolom ugyan el képét, de ettől még kiszúrhatja a felőlem érkező keserűséget, ha nem rejti pajzs energiáit. Felé fordulva kissé megereszkednek vállaim, mosollyá szelídül a vigyor is képemen a komolyabb kérdést hallva. - Pedzegetett valami szerződésmódosítást pozícióváltás kapcsán, de konkrétumot nagyon nem mondott. Majd hétfőn, azt mondta. - Vonok vállat és finoman összehúzódó tekintettel nézek a hímre. - Mit tudsz, amit én nem? - Mert valami biztos van a háttérben, ha már felhozta.
A gyerek fent a szobájában olvas épp valamit, igencsak elmerülten, mert időnként lehallatszik belőle egy-egy mondatfoszlány, ahogy félhangosan birkózik meg a korosztályának megfelelő regénnyel. Az, hogy imád olvasni, egyszerre átok és áldás számunkra - nem lehet már semmiféle papírost büntetlenül elől hagyni. Jelen pillanatban leginkább idillivé teszi az egész képet a hangja, ahogy mindeközben a konyha-étkező pultján kiterített térkép fölé hajolva tanulmányozom a szurdokot, amit megjelöltek a fairbanksiek és már az innenső területre esik. - Egész biztos, hogy nincs más mód a terület átfésülésére? Azt értem, hogy túl sok magyarázattal járna, ha mozgósítanám az őrsöt, de... helikopterről mondjuk? - Tekintek a mellettem álló pasasra kérdőn. Az érintett fél nem a gyerekem apja, hanem a helyi törzsgárda egyik prominens tagja, aki önként - kacc, tuti jelent Solomon felé, engem nem ver át! - jelentkezett segítségemre a feladatot illetően. Apatigris melóban még - jó esetben. A rosszabbról meg egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomást venni. Nem igazán tetszik egyébként, hogy mennyire időigényes a Bruno által tett javaslat, de sajnos a zsigereimben már érzem, hogy nem fogok ütősebb érvvel előállni neki. Így is sokat jelent, hogy felajánlotta a segítségét. - Nem kötözködni akarok, meg tényleg baromira értékelem, hogy segítesz, csak... - A csengőszó szakítja félbe mondandómat és első körben kissé értetlenül ráncolódnak szemöldökeim, ahogy kérdővé váló pillantással tekintek Bruno felé, majd ki a bejárat irányába nyíló ablakon át. Nem igazán tudom hova tenni így elsőre a verandán ácsorgó csajt, s a második csengőszóra mozdulok is, hogy ajtót nyissak. - Te hívtál vendéget? - Firtatom szórakozottan közben Brunonak vetve hátra a kérdést, mert én aztán nem vártam senkit. Nagyon remélem, nem Jamesnek valami megszédült kliense, akit helyre kell tenni, hogy ez itt kérem magánlakás és nem rendelő, hogy csak úgy becsengessen... Ajtó nyílik, mögötte felbukkanok én, unatkozó kisiskolás anyukákat megszégyenítő összeszedettséggel, a magam háromnegyedes ujjú, sötétkék felsőjében és csőfarmerjében. Hajam kusza kontyba van felfogva lazán, nem szívlelem, ha arcomba lóg munka közben. - Heló! Segíthetek? - Ne mondja senki, hogy nem vagyok kedves az idegenekkel.
Tudom, manapság sokszor furcsának tűnhet ha valaki csak önzetlenül segít, de tényleg nem volt semmi hátsó szándékom, amikor felajánlottam, hogy segítek az őrző hölgynek. Egyedül élek, elég unalmas és magányos dolog tud lenni az, ha minden este vagy otthon ül az ember, vagy a Pitben iszogat, így hát úgy voltam vele, miért is ne? Még magam sem tudom, meddig maradok ezek a környéken, jobb minél több személlyel jóban lenni. - Más van, legfeljebb még ennyire sem hatékonyak. Hát figyelj… van helikoptered? Meg ráérő pilótád? Bár, amilyen sűrű ezen a környéken az erdő, az sem biztos, hogy hatásos lenne. - mutatok az említett területre. Nem mondanám, hogy úgy ismerem, mint a tenyeremet, de jártam már arra, sajnos fenyőerdő borítja, nem lombhullató, így akármennyire is nem tetszik, még mindig a földi keresés a legpraktikusabb. - Ugyan már, te őrző vagy, én farkas, egyikünk sem most kezdte a pályát, nehogy már kifogjunk rajtunk holmi felderítő akció! - kérem szépen, önbizalom! Lehet, hogy kettesben nem olyan gyors, mint egy komplett mentőalakulatot, vagy rendőrőrsöt ráugrasztani a területre, de azért pár trükk a mi tarsolyunkban is lapul. - Csak? - kérdezek vissza kíváncsian – Nem veszem annak, inkább most bukjon ki, ha bármi probléma van. - legalább megspórolunk pár kör fejfájást magunknak, vagy eleve készülhetünk úgy, hogy figyelembe vesszük őket. A csengő hallatán csak nemes egyszerűséggel megrázom a fejem, más házába mégis ugyan kit hívnék, pláne úgy, hogy nem is szólok róla? Szép is lenne. Ám mielőtt még kinyílna az ajtó, a farkasom már fel is kapja a fejét az ismerős energiákra. - Nem, de tudom ki az. Azt viszont nem, hogy konkrétan miért jött. - osztom meg vele, mielőtt még félreértené a helyzetet. Az asztal mellett várakozom, lustán, félig leengedett pajzzsal, ahogy eddig is, amíg vendégünk felfedi látogatásának okát.
Kezdőlap
Biztos találkozunk még 
// 
