Miután a dokitól megkaptam az útbaigazítást, már rongyoltam is tovább a kitérőm felé. Olyan könnyűnek éreztem magam - pedig csak egy ujjtól szabadítottak meg -, amilyennek talán még soha. A zene bömbölt a Mustangban, a sebességkorlátozás dísznek volt, és nem értettem, hogy a picsába aggódhattam valaha is bármin. Oké, még tombolt bennem a megkönnyebbülés, az adrenalin, meg a vérveszteség is úgy hatott, mintha valami váratlan frissítést kaptam volna. Mondjuk... valahol így volt. A csonkra rögtönzött kötést dobtam az ingem megszaggatásával, a fél kezemet betekertem vele, a levágott hüvelyk meg az anyósülésen pihent jól bebugyolálva. Azért áldottam az eszem, hogy indulás előtt a derekamra kötöttem - mondjuk azzal se lett volna semmi bajom, ha a pólómat kellett volna szétszaggatnom, így is volt rajtam bőrdzseki, de épp nem voltam polgárpukkasztó, csöcsvillantó hangulatomban. Ja, nekem is fura, de vannak ilyen napok. Kényelmesen, háromnegyedesre felhúzott pajzzsal tapostam a fékbe a ház elé érve és akkor lendülettel szálltam ki, mintha világi jóbaráthoz érkeztem volna vendégségbe, csak én nem bort hoztam ajcsiba. Meg nem voltunk világi cimbik, max látásból ismertem. Meg őrző. Gőzöm nincs, hogy állok az őrzőkkel, össze még egyszer se akaszkodtam velük, elég volt a farkasok közt lavírozni, nemhogy még valami olyan ügyem is legyen, ami az ő közbenjárásukat igényelte volna! Egyszer próbáltam a segítségüket kérni, még évekkel ezelőtt Winnipegben... nem sikerült. Szóval mondhatni fehér lap. Neszek és szagok - utóbbi egy ismerős hímhez tartozott, de a nőstény különösebben nem reagált rá, a megszokott figyelmen túl. Emlékezett a szagra, a mélyebb ismeretségkor viszont ő még nem született meg. Vérvonaltalan napjaim néhány legjobbját köszönhettem neki. Arról mondjuk sejtelmem se volt, hogy mit kereshetett itt, de nem is rám tartozott, így ezen tovább nem kattogva kopogtattam. Megint hangok, neszezés, közeledő lépések, majd nyílt az ajtó és az én sebbel-lobbal zilált szétszórtságommal eléggé ellentétes összeszedettség bukkant fel. Nem jöttem zavarba, könnyedén elmosolyodtam és az üdvözlésem is hasonlóra sikeredett. - Hali! Egyszer majd lehet, bár ne legyen rá szükség, de ha mégis - megemeltem a bekötött kezemben tartott kis batyut -, befektetnék. Mondjuk tippre tudsz ennél combosabbat is szerezni - sandítottam mögé egy pillanatra, a hímet keresve a tekintetemmel -, de én már nem veszem hasznát, max így, te meg lehet ennél jobban is - vontam vállat és felé tartottam csomagot. - Dakota, amúgy. Dakota Miles - mutatkoztam be mellé, hogy tudja is, kinek a nyesedéke jött házhoz.
Önzetlen a segítsége vagy sem, kapva kaptam a lehetőségen, mikor felajánlotta - Persze, ettől még nem szavaztam teljes bizalmat irányába. Errefelé egyszerűen nem szabad... - mert már nem olyan egyszerű a képlet, hogy csak beugrom a kocsiba, magammal rántva James-t, mint akivel megvan a kellő bizalom a helyiek közül, aztán hajrá, fésüljük át a megjelölt területet! Senki másra nem bíznám ugyanis a lányunkat az apján kívül ezen a vidéken. Még Solomonra sem. Ugyanakkor most visszakanyarodva a fájó pontokra, amiket épp nagy erőkkel nyomkod itt verbálisan az éltes farkas... a helikopter és pilótájának említésére némileg elsötétülő tekintettel pillantok Bruno felé. - Hát...azok nincsenek. - Ereszkednek meg némileg vállaim, kezdve belátni, hogy az egyetlen eredményre vezető terv az, ha a természet(feletti) adta képességeinkre támaszkodva kutyagolunk órákat az erdőben, remélve, hogy mielőbb megerősítést vagy cáfolatot nyer az ok, amiért oda küldtek. - Igazad van. Menjünk akkor ezzel. Illetve, úgy tudunk gyorsítani a folyamaton, hogy felosztjuk Ginával és Elianával a területet. Biztos akad egy-egy farkas melléjük is, aki szívesen segít a vörös holdas történések függvényében. - Már Anchorage sem volt védve az ámokfutás elől, ez eléggé nyilvánvalóvá vált mindenki számára. Éppen ezért nem tartottam tőle, hogy a helyiek megorrolnának az aktívabb őrzői fellépés végett. Közös érdek volt a hely függetlenségének és biztonságának megőrzése. A továbbiakat csengőszó szakítja félbe, hogy még mielőtt kinyitnám az ajtót, hogy magam is felmérjem, mit fújt erre a szél, Bruno felismerésén felnevessek kissé. - És tud helikoptert vezetni? - Szép is lenne. Az ironizáló kérdésre nem is várok választ, helyette nyílik az a sokat emlegetett bejárati ajtó, s lehetőségem nyílik felmérni a küszöbön álló Dakotát. A nőstényfarkas közvetlensége áldásos, mégis okoz némi meglepett lefagyást első blikkre nálam, ahogy nemes egyszerűséggel csak úgy elém löki az infót, a - szavaiból összerakva feltételezem saját - testrészt tartalmazó kis csomagot, s ráadásként még Bruno kapcsán is elejt egy megjegyzést. - Hogy a... félreérted. - Mondjuk nem értem, minek magyarázkodom egy idegen nőnek, de ezzel együtt, nem hagyva időt reagálásra, kijjebb tárom az ajtót előtte, intve egy kellően határozott mozdulattal, hogy jöjjön már beljebb. - Legalább annyira gyere már be, hogy ne vérezd össze a verandát, kicsit korai lenne még a halloween-i dekoráció! - Nem igazán fogadok el nemleges választ, ennek megfelelően, amint beljebb lép Dakota, be is csukom az ajtót utána, átvéve a méretei és a további sérülései láttán ujjat tartalmazó gubacsot. - Bocs, de így is épp eléggé sandán tudnak olykor nézni rám a szomszédok, nem hiányzik, hogy megtudják, tényleg én vagyok a helyi boszorkány... -Szusszanok némileg megenyhülő vonások közepette. - Roxan, igazán örvendek. Brunoval ezek szerint már ismeritek egymást! - Intek a konyhapultnál időző felé. - Tudom, azt mondtad, a jövőbe fektetnél vele, de legalább az átázott kötést hagy cseréljük le ezért a rendkívül... sajátos bemutatkozó ajándékért cserébe. - Nem fogom erőltetni, ha ágál ellene, egészen egyszerűen magától értetődően ez tűnik helyesnek. Többet azt hiszem, úgyse tehetek érte jelen helyzetben. Az ujjat mondjuk érdemes mielőbb hidegre rakni - nem, nem a hűtőbe, oda már benéz a gyerek is. A fagyórész még szerencsére annyira nem az ő terepe. Rheáról szólva, nekem a pillanat hevében még nem tűnik fel, hogy elhallgatott időközben a fentről jövő "hangoskönyv" aláfestése, ellenben a farkasok érzékei elől nem bújhat el a lépcső teteje felé közeledő óvatos léptek nesze, a gyermeki kíváncsiság szívverés-üteme.
- Akkor marad a terepmunka. - vonok vállat, amolyan „akkor ezt meg is beszéltük” módon. Én megosztottam vele a meglátásaimat, de végül is ő a főnök, ahogy a végső döntés is az ő kezében az ügyben, inkább hallgatom a további fejleményeket. - Biztosan akad. Lehet, hogy nem vagyunk falka, de csapatmunka nélkül elég nehéz hosszú távon túlélni. - nem ígérek semmit, pláne más nevében, de ahogy eddigi tartózkodásom alatt tapasztaltam, ha valami fontos ügy úgy kívánja, egész segítőkész a többség. Pláne, ha netalántán még hasznot is húznak belőle… - Na látod, az jó kérdés, bevallom, nem tudom. De amennyire ismerem, nem lennék meglepve, ha tudna. - válaszolok még az ajtónyílás előtt. Ha gondolja, majd megkérdezi, bár engem már a gondolattól is rosszullét kerülget, hogy esetleg mégis a helikopteres verzió nyer. Nem mondom, hogy nem bírom ki, de valahogy a vizet és a szárazföldet jobban kedvelem, mint az eget. Nézni, azt szeretem, de ennyi. - Ne aggódj, kislány, nem azért vagyok itt, hogy rontsam az üzletedet. - nevetek röviden a fiatal nőstény feltételezésre, amire első látásra asszociált. Azt, hogy ha nem ezért vagyok itt, akkor mégis mi a fenét keresek itt, nem világosítom fel, egyrészt nem kérdezte, másrészt meg nem az én „projektemről” van szó, csak besegítek - az őrző tudja, hogy mennyire titkos, vagy sem. Azt mindenesetre megjegyzem, hogy a találkozásunk óta már új nevet használ, Dakota. Valahol mosolyt csal az arcomra a választása, és akaratlanul is a „fától az erdőt” bölcsesség jut eszembe. - Biztos, hogy nem akarod inkább, hogy visszavarrjam? Kicsit gyorsabban gyógyulna. Bár nem tudom, mióta őrizgeted hűtés nélkül… - intek a fejemmel a bekötött kezében lévő kis batyu felé, valami választ várva. Az alvadó vér szagát érzem, azt viszont nem tudom, hogy mióta pihenhet a zacskóban az ujja, ha túl régóta, akkor sajnos úgy is felejtős a téma. Mindenesetre az a legkevesebb, hogy felajánlom, ha már úgy is ez a munkám főállásban. - Mibe sikerült már megint keveredned? Már ha nem hétpecsétes titok, persze. - de ha már ő is itt él, ha nagyon nagy szart kavar, az sajnos ránk is kihathat, én pedig jobb szeretek tisztában lenni az ilyesmivel. Nyilván, ha nem akar beszélni róla az őrző előtt, nem fogom erőltetni, mást nem majd egy másik alkalommal szót kerítünk róla. Viszont ha úgy dönt, válaszol, akkor az emelet felé jelzek a tekintetemmel, emlékeztetve, hogy gyerek is van a házban, és az édesanyja valószínűleg nem díjazná, ha valami olyan sztorit eresztene itt meg, hogy a szeme fényének hetekig rémálmai lennének.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Nem így szoktam bemutatkozni. Sőt, ha lehetett egyáltalán nem mutatkoztam be, az meg, hogy emlékezetes legyek pláne nem tartozott a kívánságaim közé - ez kivételes alkalom volt. A félreértésre felrántottam a szemöldököm, de nem kezdtem el pofázni, hogy akkor biztos rosszul érzem a matuzsálemet és tévedés, hogy Harley-tól van a gyerek. Jó hát nyilván lehetnek egy őrzőnek úgy farkas-barátai, hogy nem éléskamrának tekinti őket, de hülyeség lenne a praktikus dolgokról megfeledkezni, nem? - Már nem vérzik - vontam vállat könnyedén az ingem maradékába bugyolált bumszli-jobbomat meglengetve, de azért engedtem a terelésnek és beljebb léptem. Az ajtó becsukódott mögöttem és egy pillanatra elfogott a megszokott feszülés: "bezártam" maga egy idős farkassal és nagy eséllyel kurva erős őrzővel. Akinek szépen átnyújtottam az ujjamat. - A karomat nem adom - vicceskedtem, bár abban a mondásban asszem kisujj van, de ennyi baj legyen. - Szegről-végről - ingattam mosolyogva a fejem, a tekintetem pedig találkozott Mostmár-Brunoéval. A Farkas érdeklődve szaglászott, neki teljesen új és ismeretlen volt a hím, az meg pláne, hogy négyszázasról volt szó, de nem csusszant zabszem a seggembe tőle. A stoppolás, az út, a nyugalom... minden. Mintha egy kis időre fellélegezhettem volna, és ő volt az első, akitől nem csak leléptem, hanem el is köszöntem. Akinél kicsit szomorú voltam, hogy elválnak útjaink, de úgy tűnik, vannak váratlan kötelékek, amik olykor visszatalálnak egymáshoz. - Általában nem így ismerkedek - nevettem fel röviden, majd beljebb léptem. - Több mint hat órája választottak el tőle, és amúgy se venném vissza, de köszi - mondtam a visszavarrás javaslatára. - De az átkötés jól hangzik, kösz. Leültem az asztal mellé, ha csak Roxan nem jelöl ki nekem más helyet átkötözésre. Futó pillantást vetettem a térképre, majd elhúztam a szám Bruno kérdésére és nyitottam a szám, amikor az emelet felé intett. Megéreztem a kicsi lány illatát. Mondjuk egyébként se akartam nagyon részletekbe menni. - Semmi extra, csak olyan helyre dugtam az ujjam, ami az északiaknak nem tesztett, de megbeszéltük. Kibaszott diplomatikus tudok lenni, igen, évente nagyjából kétszer. - Bocs amúgy, hogy csak úgy berongyoltam ebbe a nem tudom, mibe - mondtam Roxannek, miközben valószínűleg a jobb kezemmel bajlódott. Megrándult kicsit az arcom, amikor a csonkhoz a véremmel hozzáalvadt inget le/kiszedte a sebből, ezzel friss vért fakasztva. Ahogy megint megláttam az ujjam hűlt helyét, kezdtem felfogni, hogy életemben először megcsonkoltak és valamimet vissza kell növesztenem, hogy hiába próbáltam, nem tudtam mozgatni a jobb hüvelykem, mert nem volt mit. Azt hiszem, picit elsápadtam. - És ti miben sántikáltok? - kérdeztem, mintha csak a Pitben ültünk volna egy-egy pofa sör mellett, a kezemről pedig immár látványosan a tárképre bámultam. Nem mintha bármi is konkrétan felfogtam vagy láttam volna, egyszerűen nem akartam a kezem felé nézni, amíg újra kötés nem került rá. Láttam már ennél sokkal rondább dolgokat is, de hát ez most az én ronda dolgom volt, szóval basszameg. A nőstény jókedvűen lengette a farkát. Úgy döntött, hogy szimpi neki Bruno - már az amit/amennyit pajzs mögül látott belőle.
Kedveltem Brunoban a mindenféle sallangtól való mentességet, minden bizonnyal ezért is fértünk meg oly könnyedén egymás mellett. Én túlgondoltam, ő meg két mondattal keresztül vágta az egészet, épp csak nem közölve burkoltan, hogy nyugodjak le a picsába. És még így is lenyugodtam, noha a több évszázadnyi előnyére fogom mindez. Ha olyan szép kort megélnék, mint ő, én se idegeskednék már semmin, minden bizonnyal! Felnevettem azon megjegyzésére, mi szerint az ajtóban állóból még azt is kinézné, hogy tud repcsit vezetni... aztán bemutatkoztam az érintett félnek a magam módján, betessékelve a szerencsétlenül jártat. A félreértésről szóló megjegyzésem - kivételesen - tényleg annak teljes ártatlanságában hangzik el, tisztában léve önnön múltammal, ami az esszenciabegyűjtéseket illeti. Nem lennék meglepve, ha ekképp menne szájról szájra az infó a városban - a doki, meg a hentes őrzője... szép párosítás igazán. - , Dakota megjegyzésére legalábbis önkéntelenül ez csapódott le bennem, melyre a karjával kapcsolatos megjegyzése is csupán ráerősít.
Még mielőtt hidegre tenném a Dakota-darabot a fagyó mélyén, a kéznél levő közelségben tartott egészségügyis dobozt jelzés értékkel Bruno mellett helyezem a pultra. Ha már össze nem is varrhatja, az átkötés örömét nem venném el tőle. A fagyó pedig közben hangos csattanás közepette nyeli el az ujjat immár tényleg, ahogy becsukom a hűtőajtót utána. - És még a kezedbe is adták a darabot? Igazán bájos... - Fordultam vissza a kettős felé kiszélesedő vigyorral a képemen, odalépve magam is a pulthoz, hogy segédkezzek az átkötözési műveletben, amennyiben igényelte az idősebb farkas. - Stratégiai egyeztetésbe. De már úgyis a végén jártunk, szóval egyáltalán nem zavarsz, sőt, ha már itt vagy, nem ismersz véletlen mást is errefelé, akinek jól jön pár pirospont az őrzőknél? Nem mintha ilyen alapon működnénk, - Szusszanok szelíddé váló mosoly közepette - de nekem most őszintén jól jönne még egy-két Brunohoz hasonló önkéntes, átfésülni egy nagyobb szeletet a környék egyik erdejéből. - Magyaráztam nem menve én magam se bele különösebben a részletekbe, noha teljesen más okból, mint azt a kettős esetleg tette az imént. Az előkerülő csonk látványára halk "Fúj"-olás hallatszik az emeletről, önkéntelenül kiszakadva a gyermekből az elkapott pillanatnyi látvány nyomán, hiába nincsen teljes rálátása az eseményekre. Én magam ekkor realizálom csupán a fentről érkező némaságot és annak jelentését. Szemöldökeim kissé feljebb is szaladnak a két farkasra tekintve, s érezhetően kizökkenek az eddigi "komoly, érett őrző" szerepéből, elszámolva magamban ötig is pusztán a vendégeim kedvéért, mielőtt megszólalnék. - Kislányom, mit mondtam neked a hallgatózásról? Vagy tessék lejönni és köszönni vagy nem fülelünk bele a felnőttek beszélgetésébe. - Falra hányt szavak ez utóbbiak, de ismerem a lányomat, hogy tudjam az óvatossága erősebb a természetfelettire való érzékenysége/fogékonysága nyomán, minthogy igazán aggódnom kelljen éles helyzetben a kíváncsisága végett. Azért időnként nem árt némi anyai figyelmeztetés... amit a gyerek jelen pillanatban egy filter nélküli "Majd ha nem lesz undi." megjegyzéssel és fojtott vigyorral honorál, én meg lehunyom a szemeimet pár pillanatra, egy néma "bocs"-t ejtve el Dakota felé, ahogy hallom, hogy felsprintel vissza a szobája felé a kisasszony. Sejtem, nem fog sokáig kitartani a dolog.
- Akkor annak már úgy is mindegy. - legyintek a témára, látva, milyen körülmények között tárolta a levágott ujját. Az őrzőknél alapanyagnak még elmegy, orvosi szempontból sajnos használhatatlan. Veszem a lapot, így a felém tolt elsősegély készlet láttán szó nélkül helyet is foglalok Dakota mellett az asztalnál, hogy kibontsam kezét az átázott kötésből, és mielőtt újat tehetnék rá, akaratlanul megnézzem, mennyire rossz a helyzet. Annyira nem is vészes, legalábbis azok után, hogy a falkával húzott ujjat, rosszabbra számítottam. Szép, tiszta vágás, nem letépték, vagy kenyérvágó késsel estek neki, ez pedig a gyógyulás szempontjából is jobb egy fokkal. - Egy jó tanács a későbbiekre, legközelebb ne a hüvelyk ujjadat dugdosd olyan helyekre, ahová nem kéne, hacsak nem akarsz kitolni magaddal. Anélkül a fogás és a precízió igencsak töredékére esik vissza az adott kéznél. - pláne, ha nincs hozzá szokva az ember, ha valaki hüvelykujj nélkül él éveken át, akkor nyilván megtanulja úgy használni a kezét. Szerencse, hogy vérfarkas, úgyhogy nemsokára már csak kellemetlen emlék lesz az egész. - ...és amikor azt mondja, hogy hozzám hasonló, nem az orvosi diplomára gondolt. - teszem hozzá sebkötözés közben, miközben – ha lehetséges – igyekszem úgy helyezkedni, hogy a kiskorú tekintetek elől rejtve maradjon a seb. Legalább arra a pár percre, amíg nem kerül rá a friss kötés. Nem tudom, mennyire van hozzászokva az ilyesmihez a szülei mellett, vagy beavatva a világunkba, mindenesetre a felvilágosítást részemről meghagynám az illetékeseknek. - Mondanám, hogy gondolhatsz rá úgy, mint valami nagy kirándulásra, vagy egészségügyi sétára, meg biztos jó buli lesz, de Roxan marketingjével úgy se szállok versenybe. - elvégre melyik vérfarkas ne akarna jó kapcsolatot ápolni az őrzőkkel? Oké, nyilván elég sok ilyen akad, sajnos, de egyrészt tuti nem normálisak, másrészt nem tudják, mit veszítenek. Az emelet irányából érkező fujjolásra akaratlanul is elmosolyodok, pláne, mert addigra már semmi sem látszódik Dakota sérült kezéből, aztán hamar lehervad a képemről a mosoly, ahogy eszembe jut, a véres még mindig ott pihen az asztalon… egy gyors mozdulattal seprem le a földről, hogy ne legyen szem előtt, és suttogok egy néma „bocsánat”-ot az őrző felé, ha figyel. - Szia, még öt percet kérek, és ígérem, már nem lesz semmi „undi” sem látható. - felelek egy kicsit hangosabban, hogy a kíváncsiskodó kishölgy is hallhassa, bár kétlem, hogy pont ez győzné meg, hogy csatlakozzon köreinkhez. A gyerekek már csak ilyenek. - Ha nem ragaszkodsz hozzá, akkor nem varrom össze, nagy csodát az a két öltés se tenne, sőt… lehet, csak hátráltatná a gyógyulást. - elvégre nem nagy, vérző, vágott vagy szúrt seb, hanem egy elvesztett ujj, aminél már el is állt a vérzés… pár nap, aztán lassacskán elkezd visszanőni, annyi idő alatt még a felszívódó varratok sem esnek ki – Ha valami gond lenne vele, akkor nyugodtan szólj bármikor, amúgy meg pihentesd, amennyit tudod. Ne mondj semmit, tudom, pont az az alkat vagy… - láttam el az instrukciókkal Dakotát, majd neki is láttam összepakolni, feltakarítani magunk után.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Inkább csak finnyásak - vonta vállat az ujjam meg/visszakapására, miközben beljebb kerültem és az asztal felé terelődtem. Persze egyből elkezdtem kíváncsiskodni a magam módján, miközben leültem Brunóhoz és felé nyújtottam az ingbecsavart kezem, ahogy előkerült az elsősegély doboz. A gyerek a házban alert miatt elnagyoltam meséltem a találkámról a falkával. Ez az alert már nem terjedt ki a szóhasználatomra, amikor a hím keresetlen tanáccsal látott el. - Felbasztak! - csattantam fel hirtelen, de azért nem annyira hangosan. - Örültem, hogy nem csattantam el teljesen, nemhogy még azon is előre sakkozzak, vajon a kisujjammal nagyobb gecizés lőtt sebet megujjazni vagy a hüvelykkel? Úgy állt kézre - dohogtam, ahogy kicsit megint felrémlett az egész, de szinte ugyanilyen gyorsan le is eresztettem. Meg amúgy... vicces volt elképzelni, hogy kisujjal szadizok valakit - mert röhejes volt a kép. Roxan válaszára és a pirospontgyűjtésre elvigyorodtam, az orvosi diploma nem-szükségessége pedig megint csak jó hír volt. - Ha nincs alsó korhatár, ajánlom magam - mondtam szerénykedés nélkül, mert nyilván nem fogok csak úgy másnak lepasszolni egy szaftos falatot, kivéve: - Esetleg a párom. Még egész friss a városban, de ha el tudjátok egymást viselni, kölcsönösen jól járhattok. Ennél többet nem mondtam, nem fogom Henry helyett kijárni a dolgokat, már csak azért sem, mert ő sem akarná. Majd eldönti, hogy kivel-milyen lapokkal játszik, legfeljebb kiteszek pár utcatáblát, miközben Bruno a csonkom leápolásával foglalatoskodott és még a marketingbe is beszállt. Nem, ennél kecsegtetőbbel tényleg nem tudott volna jelenleg előállni. A fújolásra a többiekhez hasonlóan felfigyeltem. Bruno elnézést kért és eltüntette az ingem, Roxan átment anyába, én meg rázkódtam az elfojtott vihogástól, mint a csapat "legérettebb" tagja. - Nem nézed meg közelebbről? - kiáltottam a kiscsaj után picit cukkolva, de persze az anyatigris esetleges megrovó pillantására igyekeztem bűnbánónak tűnni. Ezt egy az egyben söpörte félre a kislány kollektíve ránk adott reakciója, mire őszinte jókedvvel felnevettem. - Óriási! - ráztam a fejem még mindig nevetve, majd ahogy sikerült csillapodnom, felfogtam Bruno újabb szavait is. - Te vagy a szaki, ha szerinted fölösleges, én biztos nem kérek cérnát. Megnéztem a letisztogatott, rendbe tett csonkot, és most esett le, hogy hát én így bazmeg nem fogok tudni dolgozni. Már csak nem is azért, mert esetleg gondom lenne a gép irányításával, hanem mert mégis mit mondok a főninek, vagy bármelyik kíváncsiskodó kollégának? Tél sincs, hogy indokolt legyen a kesztyű, aminek a hüvelykujj részét kitömhettem volna vattával vagy valami. Kurvajó... - Ahogy nézem, úgyis bőven lesz szabadidőm önkénteskedni - húztam el most először fancsalin a számat. Szerettem repülni. Kellett a repülés, mert segített az esetleges kilóméterhiányomon. És ennek úgy egy hónapra most reszeltek. Kezdtem bánni, hogy beértem egy kis sebujjazással, ez így geci nagy szívás. Mondjuk nagyobb károkozásnál meg esélyesen nem úszom meg egy ujjal. Faszom. - Pfffffff... - bukott ki belőlem ennyi azért, párhuzamosan Bruno pihentetős tanácsával, de azon már somolyogtam, hogy ő is tudta, mennyire lesz ez a pihentetés megvalósítva. - Amíg vissza nem nő, nem repülhetek, esélytelen, hogy emellé még pluszban otthon nyuggert játszva lábadozzak, akkor már sokkal inkább veletek túrázok - pillantottam a hímről Roxanre, jelezve, hogy nem hadirokkant lettem, csak kicsit hiányos, és csak ezért senki se ültessen kispadra, mert becsavarodok.
- Az mindenhogy szemét húzás, főleg, ha még a golyót is mélyebbre lököd vele. - Szusszantam nevetősen. A könnyedséget annak nyomán engedtem meg magamnak, hogy nem lett senkinek komolyabb baja a történtekből szemmel láthatóan. A falka is rendezte a nősténnyel a dolgot, szóval minden szép és jó a történetet illetően. Épp csak oldalt pillantok némi finom rosszallással, de nem fűzve gondolatot Bruno diplomás megjegyzéséhez, hogy inkább a fiatalabbik farkas felé fordítsam figyelmemet, miután hidegre tettem az ujját. - Ahogy Manzano mondta, ez csak egy egészségügyi séta. Ahol megfigyelünk és feljegyzünk minden nem oda való nyomot, ami érdekes lehet. - csak hogy némi konkrétumot mondjak további direktség nélkül a pontos feladatot illetően. - Szóval nem, nincs alsó korhatár és felőlem McCarty is jöhet, ha el tudja viselni, hogy egy nő legyen a felettese ideig-óráig, én nem vagyok válogatós. - Szélesedik ki a mosolyom, lévén attól függetlenül, hogy rendvédelmi berkekben meg volt egymásról a véleményünk az említettel, képes voltam mindezt félre tenni az őrzői hivatás és a közjó érdekében. Rhea kíváncsisága töri meg a tervezési folyamatot, aki, ha nem buktatná le magát idő előtt a hangkiadással, akkor a felőle elhangzó csendes "Szia Bruno bácsi!"-val mindenképp elárulná jelenlétét most, ahogy csillogó kék tekintettel és félszeg óvatossággal bukkan elő feje a lépcsőnél, a korlátrácsok között lesve le. Szavamra vágja csupán magát "vigyázba". s még elhanzik felőle Dakota visszakérdezésére egy határozott "Neeem!" mielőtt visszavonulót fújna a szobája felé. Bruno bocsánatkérésére békülékenyen legyintek, nem egy véres rongy látványánál fogom meghúzni a határt, ami a lányom természetfelettivel való kapcsolatát illeti. Ilyet láthatna akkor is, ha teljesen mundén élete lenne. - És még csak most fog majd elkezdeni serdülni... - Szusszanok Dakota nevetésére szeretetteljes sóhajjal. - A lábadozási időszakot pedig tényleg nagyon szívesen enyhítem egy kis erdőben való keresgéléssel. Majd jelezzetek vissza, a pároddal számolhatok e vagy keressek mást a helyére és akkor tudjuk egyeztetni a részleteket. Mondjuk két nap múlva, koraeste? - Ez utóbbi kérdés Brunonak is szól, megfelelő-e számára a kijelölt időpont. Egyébiránt nem rabolnám az idejét egyiküknek sem feleslegesen.
- Az őrzőktől tanulhatnál egyet-mást a meditálásról. Vagy hogy is hívják mostanság ezt az egészet, azzal a hangzatos kifejezéssel? Mindfulness? - cukkolom komolytalanul, mert tisztában vagyok ám vele, farkasból sosem lesz bárány. Jó jelentős fordulópontnak kell történni ahhoz, hogy valakinek ilyen szinten megváltoztassák a történtek a személyiségét. Mondjuk a teoretikus felvetésére is lenne kapásból pár ötletem, mivel lehet hatványozottan rontani egy lőtt seben, ha ki akarsz tolni a másikkal, de inkább hallgatok, nem adok neki ötleteket. A végén még megfogadná valamelyiket! - Jól hangzik. - hogy pontosan melyikük megjegyzésére értettem, azt nem részletezem, mindenesetre vetek egy kíváncsi pillantást az ifjú vérfarkasra… mégis, milyen szerencsétlennel fújta össze a szél, ha az őrző úgy tűnik, ismeri, és ez az első reakciója róla? Biztató. Mondjuk ha már párban folyna a keresés, esélyesen úgy sem vele raknának össze, meg nem is én élek együtt vele, hanem Dakota, ő meg csak tudja, hogy mi a jó neki… Legalábbis remélem. Miután érzékelem, hogy Roxan lánya személyében társaságunk akadt, igyekszem odafigyelni, hogy mit mondok, engedek látni a másik vérfarkas sérüléseiből, mindenesetre amikor meghallom a félénk „bácsizást”, akaratlanul is elmosolyodok sebkötözés közben. - Ennél most speciel igen. Legalábbis ha megnézzük, mennyi idős vagy… - ciki lenne, ha annyira ramaty lenne a regenerációja ennyi idősen, hogy ne bírna el vele a szervezete. Akkor meg pláne ráfér az edzés. - Miért ne repülhetnél? Nincs akkora légnyomáskülönbség, hogy bajt okozna, a jetlaget meg nem igazán érdekli, milyen sérülésed van. Utazol valahova? - kérdezek rá kíváncsian, mert meg se fordul a fejemben, hogy esetleg pont ő az, aki a gépet vezetné. És legyünk őszinték, nem egy kimondott stewardess típus… Nem is a megjelenése miatt, a csodás jelleme valószínűleg nyerné meg az utasokat. - Ugyan, mi az? Mint a dackorszak, csak kétszázszor rosszabb. - legyintek Roxan megjegyzésére nevetve, ahogy elpakolok, takarítok magunk után, majd a székemen hátra dőlve várom a részleteket, van-e még bármi fontos megbeszélni való a kis kirándulásunkkal kapcsolatban. - Nekem megfelel. Itt találkozzunk, vagy már eleve ott a helyszínen? - ritka az, hogy éjszakába nyúlóan dolgozzak, estére meg úgy sincs semmi extra programom, szóval miért ne – Szerinted milyen hosszúra fog nyúlni a keresgélés? Pár óra, vagy inkább ütemezzem át a másnap reggeli műtétjeimet? - kérdezek rá, mert bár az este rendben, a másnap reggel sem elhanyagolható. Ha hajnalra esek haza, nem biztos, hogy szerencsés reggel 8-kor már szikével a kezemben más arcát átszabni.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Morcosan ráncoltam az orrom kicsit Roxan szavaira, de nyilván igaza volt, alapból én is így gondoltam. A körülmények viszont... hát azokon nem sokat filózhattam, mert Bruno rákontrázott az őrzőre, én pedig nem tudtam, hogy pukkancskodjak vagy felnevessek. Valahol a kettő között sikerül kikötnöm egy prüszköléssel. Az bazmeg, mindfulness... Inkább a terveikről faggattam őket, sokkal érdekesebbnek tűnt, mint az én elbaszott afférom, és ha már lehetőségem is volt rá, nyilván bedobtam Henryt is, elsőre csak úgy, név nélkül. Önkéntelenül is óvatoskodva, meg hát... a faszom se tudja, hányan ismerik a szerelmi életem és/vagy a párom és milyen a(z) (v)iszony. - Szóval nem vagytok puszipajtik - vontam le kis szusszanással a következtetést, és lassan eltettem, hogy egymáson (meg Paten) kívül kurvára nem egyezik az ismerősi ízlésünk. Jó, Roxan elég friss volt, szóval nyugtával a napot. Bruno dörmögésére odapillantottam. Oké, ismert, és az akkor alapján tényleg nehéz volt azt feltételezni, hogy olyan mellett sikerült kikötnöm, akivel tényleg jó is nekem. Nem kezdtem el magyarázni, az ujjamat jöttem leadni, meg most ki tudja, mibe belekeveredni kicsit, minden más majd valami tömény mellett. Inkább figyeltem, ahogy Bruno szakértő mozdulatokkal friss kötést tett a csonkomra, az izgágaságom pedig elcsitult és teljesen lenyugodtam. Azt persze így se tudtam megállni, hogy amikor a kislány felbukkant a lépcsőn, egy kicsit cukkoljam a sérülésemmel. Jót nevettem a reakcióján, aztán próbáltam legalább negyedrészt bűnbánónak tűnni az anyja felé, de hát... nem igazán jött össze. Mondanám, hogy majd visszaadja, ez viszont esélytelen volt, szóval ja, megint nem voltam fair, kövezzenek meg. Bólogattam a cérnamentességre, biztos, hogy nem fogok vele ilyen téren vitába szállni, csak elmorzsoltam egy nem-létező könnycseppet magamban arra, hogy körülbelül egy hónapig nincs repülés. A visszakérdezésre megremegett a szám sarka, majd elmosolyodtam, a tekintetemet egyszer megjárattam a hím és Roxan között, aztán: - Légitaxis vagyok, fura lenne a nyár kellős közepén folyton kesztyűben bejárni fuvarozgatni. A dackorszak felemlegetésére már nyitottam, aztán egyből becsuktam a számat, a magam emlékfröccsét pedig visszanyomtam a mélybe. - A keresgélés jól hangzik - bólogattam némileg gépiesen, kicsit még a saját gondolataimba veszve. - Dobnék rá egy like-ot, de... - hadonásztam a megkurtított jobbommal. - Ballal nem az igazi. Hozzunk valami cuccot? Nyilván nem vacsira meg ilyesmire gondoltam, de ez tűnt még lényeginek a hol-legyen-a-tali kérdés mellett. Utálnék full feketében beállítani, amikor Barbie-póló a dress-code például. Jó, nem, ez így nem igaz. De még sose voltam kereső parti tagja, és lövésem se volt, hogy volt-e valami alap felszerelése, mai kellett vagy jól jött - az alap vérfarkas-tartozékokon túl.
Pakolászásom közepette felröhögök röviden a mindfullnes-meditálás témakörre, amit Bruno bedob itt. Az ötlet nem ördögtől való, de legalább Fairbanksig kellene mennie érte a fiatal farkasnak, ismerve a helyi társaim habitusát, az meg... lássuk be, nem lenne szerencsés jelenleg, látva Dakota helyzetét. Derűm a kedves párja felemlegetésére is megmarad vonásaimon a nőnek. - Nyugi, ez pusztán szakmai. Rhea születése előtt Fairbanksben állomásoztam, akkor volt szerencsénk egymáshoz a rendőrség berkein belül. A helyiek nem sok helyen kedvesek, ha meglobogtatsz egy szövetségis jelvényt... - Melón kívül meg nem kerestük egymást társaságát, lévén nem igazán az én stílusom az a fajta suttyóság, amit ő tol, így tényleg csak ennyire alapoztam az iménti kijelentésemet. Tudom kezelni, így amíg hasznos és segítségünkre van, felőlem jöhet. Az információkat a továbbiakban - mi szerint mégiscsak van repülővezetéshez értő ismerősöm mától kezdve, úgy fest - elraktározom, de nem igazán szólok a kettős beszélgetésébe, mindössze a gyerek fegyelmezésével töröm meg a dolgot némileg. Megadó sóhajom elkerekedő tekintetbe vált, ahogy Bruno kiejti a száján azt a bizonyos d-betűs szót. - Most szívatsz...? - Bukik elő belőlem kendőzetlenül, s még a vérnyomásom is megugrik némileg, szóval igyekszem ebbe a gondolatmenetbe nem mélyebben belemenni, hanem a célra fókuszálni, ami végett az idősebb farkas itt van és Dakotát is feltartjuk itt. A like-os megjegyzésre azért átfut egy mosoly a képemen. Korai lenne még ítélkezni, de kétségtelenül helyes a kishölgy. Ha a végén még az is kiderül, hogy jó hatással van McCartyra... - A rezervátumi látogatóközpontnál bőven jó lesz találkozni. Én a helyedben a műtéteket lemondanám, sötétedés után már ti, farkasok lesztek igazán effektívek. Mi max asszisztálunk. - Szusszanok apró mosollyal, akinek van hozzá érzéke, kiszúrhatja, hogy zavaró számomra eme felállás némileg. - Kényelmes ruházat, meleg ital, meg amit még fontosnak gondolsz magatoknak, de egyébként nem igényel semmi speckót. - Feleltem Dakotának is, hogy ha és amennyiben felmerült további kérdés, szívesen megválaszoltam azt nekik, s megadtam a számomat Dakotának, hogy ő szintén elérhessen, ha bármi még felmerülne addig is. Meglehet, mire a távozás mezejére léptek, Rhea is lemerészkedett közénk egy suta, orr alatt elmormogott köszönés közepette, hisz attól, hogy "undi" még rettentően érdekes is, hogy mi történhetett az idegen néni kezével.
Kezdőlap
