A verseny indulópontja, hatalmas utcai ünnepségek keretein belül indítják útnak a versenyzőket, ebbe az eseménysorozatba lehet itt egy-egy (vagy több) reagra bekapcsolódni
Soha nem hagynám ki ezt a versenyt! Minden évben megnézem valamelyik helyszínen a versenyzőket, idén úgy alakult, hogy Anchorage-ban csodálhatom meg a startot. Természetesen nem véletlenül, hiszen Ryan bátyám és a családja itt él, ezért náluk is szállok meg. A lezárások, és a más országból idecsődülő tömeg miatt nem láttam értelmét kocsival érkezni a helyszínre, azt Ryan-ék házánál hagytam. A bátyám dolgozik, a sógornőm kihasználta azt, hogy Yvette-re más is tud most figyelni, ezért gyorsan elintézi azokat a dolgokat, amikre a keresztlányom mellett nem mindig jut ideje. Egy hároméves kislánynak még nagyobb élményt jelent egy ilyen esemény, mint egy felnőttnek, szóval teljesen be volt sózva az út alatt. Egy darabon sétált mellettem, aztán elfáradt, és a nyakamba vettem a tetőtől talpig rózsaszín csomagot. Naná, hogy élvezte, hogy hirtelen ilyen nagyra nőtt, és sokkal hamarabb észrevehet dolgokat, mint én. Izgatott sikongatásba kezdett, amikor megpillantotta a rengeteg szánhúzó kutyát, akik már alig várták, hogy végre elkezdődjön a verseny. - Kicsim ne fogd be a szemeimet, mert nem látok semmit! – Szólaltam meg nevetve, amikor a két kesztyűbe bújtatott kezecske a szemeimre tévedt. Nem szerettem volna senkinek nekiütközni. Szerencsére értelmes kislány, nem kell neki mindent ötvenszer elmondani, elsőre is megértette és felfogta a kérésemet, és a kezei elhúzva a szemeimről, a fejem búbjára könyökölt, miközben megállás nélkül azt hajtogatta, hogy: nézd Iris milyen szépek azok a kutyák… Tényleg nagyon szépek, egyébként. Persze nekem Suzy a legszebb, de vitathatatlan, hogy a szánhúzó kutyák is gyönyörűek! Szegény Suzy-t azért sajnálom kicsit. Néhány napig most nélkülöznie kell a társaságomat. Otthon maradt Fairbanksben, anya vigyáz rá, amíg én itt vagyok Anchorage-ban. - Csinálok néhány képet, hogy megmutathasd őket apának, és anyának… rendben!? – Már előre látom, hogy napokig fogja az élménybeszámolót tartani otthon, amilyen izgatott. Nagyon szeret velem lenni, és én is imádok Yvette társaságában időzni. A vakut leveszem, nem akarom megzavarni a kutyákat a villanásokkal, de szerencsére ettől függetlenül is nagyon jó képeket sikerül készítenem…
A város nagy része kinn van, szóval engem is az utcára evett a fene, különösen amiatt motoszkált bennem a dolog, hogya Dannyfiúval pár hónapja volt az a szános mókánk. Agyaltam rajta már, hogy lehet meg kéne tanulnom használni, jó poén lehet, a zord körülményeket röhögve kibírnám, alvás ugyan minek. Ez évben viszont még nem vettem rá magam, jövőre szeretnék indulni, már ha még akkor is a városban leszek, tököm tudja. Gőzöm sincs, mit talál ki az a sutyerák Zé, de én egyelőre maradnék, egész faszán berendezkedtem már, bírom a klímát is, és nem unom halálra magam. Elválik. Lazán elröhögtem magam, amikor kiszúrtam azt a szánt, amit lenyúltunk, nem lett baja, nem erről van szó, de ahogy visszaemlékszem, nem tudok mást csinálni, mint röhögni. Megnézem magamnak a tulajt, illene felkeresnem, amint vége ennek a mókának, hogy aztán megkérhessem, mutassa meg az egész csínját-bínját. Ha nem hajlik majd rá, keresek mást, ezen ne múljon, de most olyan magasztos célnak tűnik, hát jah, mocskosul tudnám élvezni, ha így ünnepelnének az emberek a startvonalnál, biztos akadna egy két szánrajongó, aki telefonszámokat vagdosna hozzám. Egy kislány a kutyákat dicséri, olyan rózsaszín, hogy inkább nem nézek oda, mert kisülnek a retináim, de itt azért a fejemre csapok. Bazmeg, hát tutira kell hozzá pár kutya is, azok meg nem nőnek meg egy év alatt használhatóra. Meg nem is kedvelnek túlzottan, elég markáns jelenség vagyok, nem beszélve a dögömről. Így hullik hát a semmibe az elképzelésem, de azért még alszok rá párat. Magamat ismerve két hét múlva már arra sem fogok emlékezni, hogy bármi hasonló eszembe jutott. Az egyik rutinos kocsmábajáró, még véletlenül sem pajtásomra téved a tekintetem, aki a kis habcsókot nézi. ~Ezt már most felejtsd el, mert felkoncollak.~ Bármibe le merném fogadni, hogy nem tetszik neki a beugatásom, de kevés dolog irritál jobban, mintha valaki gyerekekre feni a fogát. Legszívesebben most rögtön pofán verném. Bosszúsan elpályázik, mégiscsak én vagyok a nagyobb vad kettőnk közül, a nagyobb barom is, bár én legalább sosem műveltem ennyire elítélendő dolgokat. Faszomat. Ebbe a városban miért van ennyi elmerottyant? Most kénytelen leszek figyelni a párost, nehogy valami gáz legyen. Zsernyáknak kéne mennem, az lenne az évszázad vicce.
Míg eddig élvezte, hogy „hatalmas” magaslatokból szemlélhette a környéket, most kezd kicsit fészkalódni a nyakamban. - Iris, leteszel? – Enyhén sejpítve érkezik a vékonyka egérhangon a kérdés. Félbehagyom a fotózást, majd a zsebembe csúsztatom a készüléket. Gyakorlott mozdulattal nyúlok fel, és emelem át a fejem fölött, majd két lábra állítom a keresztlányomat, és megigazítom a sapkáját. - Ne kószálj el kistücsök, maradj mellettem, mert nagyon nagy a tömeg, rendben!? – Pillantok szép fekete szemeibe, és megsimogatom az én bőröméhez képest egy tónussal sötétebb bőrét. Mosolyogva bólogat, majd megfogja a kabátom alját, és úgy nézelődik a szánhúzó kutyusok irányába. Én újra előveszem a készüléket, hogy csináljak még néhány képet, mert folyamatosan érkeznek a versenyzők a kutyáikkal. - Nézd csak, annak ott olyan a bundája, mintha monokli lenne a szeme körül! – Pillantok le magam mellé, ahol elvileg Yvette-nek lennie kellene, de egy pillanatra megáll a szívem, mert nincs mellettem. Alig fél perce még itt állt! Ijedten pillantok körbe, keresve a rózsaszín ruhákba öltöztetett kislányt, de nagyon nagy a tömeg. - YVETTE!!!? – Kiáltom el magam, lábujjhegyre állva pillantok körbe, és már minden lepereg a szemeim előtt… hogy nézek a testvérem szemébe, ha nem kerül elő. Mi lesz, ha valami baja esik, és… Nem, erre még csak gondolnom se szabad! Kétségbeesetten kezdem keresni, miközben egyszerre fut végig rajtam hideg-meleg. Yvette az emberek lábai között… mellett kódorgott el, mert megpillantott egy pár hónapos husky kölyköt. A kiáltozást nem hallja meg a nagy tömegben, egyébként is el van foglalva azzal, hogy a kölyökkutyát simogatja, ami lelkesen nyalogatja, és csóválja neki a farkát. Eközben én teljesen kétségbe vagyok esve, és minden körülöttünk állótól megérdeklődöm, hogy nem láttak-e véletlenül egy három év körüli afro kislányt rózsaszín ruhában… így lépek oda Goranhoz is. - Hello, ne haragudj! Nem láttál véletlenül egy három év körüli kislányt!? Afro… félig, és csupa rózsaszínben van. Fél percig nem figyeltem rá oda, és eltűnt mellőlem. Nem a sajátom, a bátyám kislánya, de én vigyázok rá, és fogalmam sincs, merre mehetett… - Hadarom el, miközben folyamatosan pásztázom a tömeget… Borzasztó keresztanyuka vagyok.
Hamarosan kezdődik a verseny, már mindenki teljesen be van feszülve, én tök lazán szemlélem a terepet, bevallom, inkább balhét nem akarok, ekkora tömeg esetén igen rosszul is elsülhetnek a dolgok, ami nem jönne éppen jól. Aztán ki tudja, talán a horgomra akad egy csinos szőke, aki épp olyan kevés ideig leli örömét ebben az egészben, mint én. Szerintem megvárom az indulást, aztán el is húzok, ez az egész tömeges cucc nem jön be. A kis rózsaszín pötty felém kúszik, egy pillanatra megtámaszkodik a lábamnál, összeakad a tekintetünk, az övé végtelenül ártatlan, az enyém mögött egy vadállat bújik meg. Rám mosolyog, nem viszonzom a gesztust, de azért biccentek. A gyerekekkel nem kifejezetten értem meg magam, olykor hitem szerint senkivel sem, aki egy fokkal is normálisabb az átlagosnál. Tudják, hogy velem nem érdemes szót váltani, megérzik, és milyen jól. Egy pillanatra a kislány után fordulok, nehéz szem elől téveszteni a színtelen tömegben. A felkiáltás alig fél perc múlva éri el a fülem, és nem érzem épp kellemesnek, elvégre sokkal hangosabbnak érzem, mint az átlagos emberek. Az valami csodás, amikor elveszítik egymást az emberek, és kiáltozással próbálnak egymásra bukkanni. Arrafelé tekintek, legyen, rendes kiscserkész leszek, biztos a rózsaszín habcsókot keresi. - Hello, nem haragszom, nyugalom, a hosszú élet ritka, ahogy mondani szokták az okosok. Arra ment. Bökök a hátam mögé, én még érzem a szagát, szóval biztos itt van a közelben, de ha nem, hát majd megkeresem neki, nem hiszem, hogy olyan nagy cucc lenne az én képességeimmel. Még csak azt sem mondhatnám, hogy irritál a csaj felelőtlensége, mert magasról teszek rá, annyiból mozgat a dolog csupán, hogy nem akarom, hogy annak a pöcsfej Jacobnak a karmai közé kerüljön, és isten tudja, mit műveljen vele. Ki van zárva, hogy ezt engedjem, úgyhogy kurvára remélem, hogy a dekoratív afroamerikai némber rátalál a kis rokonára, és nem kell nekem pluszban fáradoznom, mintha tisztes állampolgár lennék. Ettől még a csaj után fordulok, hogy megbizonyosodhassak róla, megtalálja az unokahúgát, de nem nyomulok bele az intim szférájába, már amennyire elkerülhető az ilyesmi ekkora tömegben.
Még soha nem vesztettem el. Nem csak őt nem, senkit sem. Persze most már teljesen feleslegesen marcangolom magam azon, hogy miért nem figyeltem rá oda jobban, hiszen a gyerekek már csak ilyenek. Valami felkelti az érdeklődésüket, és gondolkodás nélkül cselekszenek nem gondolva arra, hogy mi lehet a következménye. Csak találjam meg! El se engedem utána a kezét… - Arra? Biztos? – Kérdezek rá, és ha bármi jelét adja, hogy teljesen biztos az irányba, akkor már indulok is tovább az említett irányba. Eddig rajta kívül mindenki a fejét rázta nemlegesen, hogy nem látták. Remélem, hogy jó nyomon járok, és tényleg megtalálom. - Kösz! – Fordulok hátra a vállam felett, mert azért nem vagyok bunkó, és megköszönöm, ha valaki segíteni próbál. - Elnézést… szabad lesz!? – Próbálok meg egy kisebb csoporton átvergődni, akik egymás felé fordulva beszélgetnek, és cigiznek. Alapvetően nem zavarnak a dohányosok, de ekkora tömegben nem szeretem őket, mert nem egyszer jártam már úgy, hogy vagy a bőrömet, vagy a ruhámat megégették a csikkel, mert nem figyeltek a környezetükre. - Mit lesz szabad? – Löki nekem oda flegmán az egyik, miközben a banda tagjainak figyelme rám irányul, és mint húst a piacon méricskélni kezdenek. - Szeretnék átmenni. Egy rózsaszín ruhás kislányt keresek… három éves. Nem láttátok véletlenül? – Egyáltalán nem örülök, hogy feltartanak, minden másodperc számíthat, hiszen fogalmam sincs, hogy hova tűnhetett Yvette. - Elvesztetted? De szívás! Nyugi csokicsibe, biztos előkerül. De ha mégse, én szívesen hazamegyek veled helyette! – Villantotta rám a kölyök a bagótól elszíneződött szabálytalan fogsorát. Ha a csokicsibét figyelmen kívül hagyom, akkor is eléggé irritáló a kölyök stílusa. - Én csak át szeretnék menni, oké!? – Lépek egyet határozottan, mire összezár előttem a díszes társaság élőfalat alkotva. Az egyik az arcomba fújja a füstöt. Nem csak bagó, de tömény szesz szag is tódul az arcomba. Ettől már nálam is betelik a pohár. - Menj haza bunkókám, és kérd meg édesanyádat, hogy tanítson egy kis jó modorra! – Indulok meg ismét, ha kell, akkor félrelököm, de akkor is folytatom tovább az utam. Nem az én gyerekem Yvette, de akkor is az én felelősségem, és bár nem szoktam durvulni, de ha ez kell ahhoz, hogy tovább kereshessem, akkor megteszem! Fél sikert aratok. A vállammal elég erősen meglököm az egyiket ahhoz, hogy kicsit eltántorogjon, de egy másik a csuklóm után nyúl, és erősen megmarkolva megpróbálja kicsavarni a kezem.
- Mint a halál. Az önkifejezésem meglehet, nem fogja elnyerni a hölgyemény tetszését, noha most sokkal fontosabb dolga akadhat annál, minthogy ezen lamentáljon. Nyugtázom a köszönetét, de csak egy bólintást kap cserébe, nem tudnám teljes átéléssel benyögni, hogy szívesen, ez nálam nem így megy. Tekintettel arra, hogy követem, elég hamar feltűnik, hogy sikerült belefutnia pár baromba, szó, mi szó, én is az vagyok, de legalább egyedül, nem csoportosan. A csordaszellem bizony nehéz ügy, a marhák sajátossága. Azt azonban aligha tagadhatnám, hogy a csokicsibe egészen találó, kár, hogy nem nekem jutott eszembe, de még én is belátom, hogy egy elveszett kislányt keresvén az ilyesmi minden lehet, csak nem vicces. Ráadásként még undorító is a kiscsávó, legalább ne vigyorogna a pofájából az, hogy paraszt vagyok, üssetek. Kedvem támad kiverni a fogait, de nem erőltetem meg magam egyelőre, lévén a kutyának nem tűnt fel, hogy ott ácsorgok a „csokicsibe” mögött. Közben derűsen gyűjtöm a teendőimet, akad belőlük jó pár. - Csá taplókáim! Lendületesen csörtetek be a brancs elé, egyetlen jól irányzott mozdulattal fogva rá cserébe az erősködő alak könyökére, szinte üvölt az arcomba a kísértés, hogy roppantsam össze a csontját, öröm lenne hallani az ordítását. - Ha nem veszed le róla a kezed, eltöröm a tiédet. Jó üzlet? Tök korrekt vagyok szerintem, kiröhög, vállat vonok rögtön, leszarom, ha nem hiszi el, majd pofára esik szépen. Erőteljesebben szorítok rá a karjára, kicsit kigúvad a szeme. - A hölgy azt mondta, hogy át szeretne menni. Ne kelljen még egyszer mondanom, az isten bassza meg… Remélem, nincs hívő a környékemen, mert az jó eséllyel most rögtön szörnyet fog halni. Kevés dolog idegesít jobban annál, mint amikor nőket bántalmaznak, és gyakorolják fölöttük az erőfölényüket, bezzeg ha egyedül lenne, lótúrót sem merne tenni. - Mer mi lesz? - Kiverem a fogad, az lesz. Nem jön be, hogy elröhögi magát, jól van, hát akkor itt az ideje, hogy komoly mederbe tereljük a beszélgetést. A könyökhajlatába mélyesztem a hüvelykujjamat, hogy a fájdalomra koncentráljon, és eleressze Iris kezét, két másodperc múlva már előttem térdel. Szabad kezemmel a büdös gyökér szájából rántom ki a cigit, és bár ő is megérdemelné, helyette a nagyarc csávó nyakán nyomom el. Aztán befogom a száját, hogy hagyja már abba nekem az ordítást. - Ez volt a bemelegítés. Most elmegyünk. Nézek körbe, és többen megemelik a kezüket védekező mozdulattal, utat engedve Irisnek, előre mutatok, menjen csak, aztán követem, és a jó ég adja nekik, hogy ne próbáljanak hátba támadni, mert az a másik, ami bedurrantja az agyamat.
Fel se tűnt, hogy a pasas követett. Meg is lepődök eléggé, amikor betoppan, de az igazat megvallva egyáltalán nem bánom, mert nem túl kellemes, ahogy ez a gyökér a kezemet feszegeti. Szemeim az idegen jótevőmre, majd a kezemet feszegető férfire tévednek. Őszintén? Nem tudtam, mi fog történni. A pasi egyedül, a másiknak ott vannak a haverjai. Rendben, átlagos hülye gyerekek, akik felöntöttek a garatra, de mégis többen vannak. A pasasnak mégis van egy olyan határozott kisugárzása, és ellentmondást nem tűrő tekintete, hogy egy pillanatra én is megrettenek tőle. Ha nem épp rajtam akarna segíteni, akkor lehet, hogy jobban tartanék tőle, mint ezektől az ittas majmoktól. Nem szólok közbe, csak egy fintor fut át az arcomon, mert vélhetően reflexszerűen szorít rá jobban a kezemre a kölyök, amikor az övére a megmentőm. - Erre semmi szükség. Engedj el, és el van felejtve az egész. – Intézem szavaimat a részeg kölyöknek, mert eljött az a pont, amikor már azt hiszem, hogy itt tömegverekedés fog kibontakozni. Tényleg nem értem ezt a farokméregetést. Mármint a csürhe részéről. Indokolatlannak érzem a kötekedésüket, és nem érzem magam hibásnak, mert nem tolakodtam, hanem normálisan megkértem őket az elején, hogy engedjenek át. Ennyire ki vannak éhezve a balhéra? A káromkodásra egyébként nem reagálok. Nem vagyok az a kifejezetten vallásos ember, s bár én magam ritkán beszélek így, de úgy gondolom, ha már a szép szóból nem értettek, akkor talán ebből leveszik, hogy ez már túlzás. Mégis mit gondolhattak, de most komolyan!? Kirángatnak ebből a hatalmas tömegből észrevétlenül? Valószínűleg végig se gondolták, csak jó heccnek gondolták… vagy tudom is én. Minden másodpercet értékes elvesztegetett időnek érzek, ami alatt ki tudja Yvette épp mit csinál, merre jár. Engem jelenleg ő érdekel a legjobban… jobban a karomnál, ami lüktet a fájdalomtól. A következő pillanatokban minden gyorsan történik. Nem tudom pontosan mit csinál a pasi, de gondolom valamilyen önvédelmi, vagy szabaduló fogást alkalmaz – én nem értek az ilyen dolgokhoz –, mert hirtelen elengedi a részeg csávó a kezemet, és térdre rogy üvöltve a pasi előtt. A kezemet magamhoz húzom, a másikkal ráfogok, és dörzsölgetni kezdem, hogy helyreálljon a vérkeringésem. A csikk elnyomására összerezzenek, tudom milyen érzés tud lenni. Egyszer nekem is elnyomták tinikoromban az oldalamon egy házibuliban, azt hittem megőrülök, annyira fájt. Az véletlen figyelmetlenség volt, ez meg egy elég aljas húzás, bár nem fogok könnycseppeket elmorzsolni amiatt a bunkó miatt, mert megérdemelte. Nem kell kétszer mondani, elindulok, bár nem szívesen fordítok hátat se a piás bandának, se ennek a pasasnak, mert az alapján amit láttam, nem egy veszélytelen figura. Mondjuk ha kiderülne róla, hogy civilnek álcázott rendőrtiszt, aki a rendet ügyeli, akkor nagy kő esne le a szívemről, de ha az, úgyse árulná el, mert oda lenne az álcája. Tekintetem idegesen villan ide-oda, a tömeget pásztázva keresem a rózsaszínbe öltöztetett keresztlányom, bár még mindig bennem van az ideg az imént történtektől, és amíg kellő távolságba nem kerülök tőlük, azt hiszem meg se nyugszom jobban. Először nem éreztem, hogy követett a pasi, most viszont szinte úgy érzem, mintha a hátamra lenne tapadva. - Köszönöm, hogy segítettél! Iris vagyok. – Szólalok meg, ha már elég messze kerültünk a bandától ahhoz, hogy a kiáltozásaikat se hallhassuk. Hátba támadni nem merték ugyan a pasit, akinek még a nevét se tudom, de azért utána kiáltoztak, hogy megtalálunk!
El van felejtve, hogyne, a kis édes, milyen naiv. Ezek a nagyarc csótányok nem elégszenek ám meg ennyivel, sokszor beérik azzal, ha érzik a félelmet, de van, hogy a csordaszellem kihozza az igazi állatot belőlük. Az emberek sem különböznek éppen sokban tőlünk, csak nekik kicsit több kell ahhoz, hogy előjöjjön a jól palástolt, beteg oldaluk. Nem mindenkinek van, de ezeknek holt biztos, hogy bőven volt már vaj a fülük mögött, fogadnék, hogy mindnek van aktája a rendőrségen. - Ebből már értesz? Totálisan hidegen hagy, hogy a Csokinyuszinak titulált nőt mennyire sokkolom a manőveremmel, hálát sosem vártam, és azt sem, hogy többnek nézzenek annál, mint ami vagyok. Nekem így esik jól intézni a dolgaimat, megváltozni nem fogok csak azért, mert esetleg olyanok is összecsinálják magukat miatta, akiknek nem kell ilyesféle bánásmódtól tartaniuk. Gyökerekről jut eszembe, hát még meg sem kerestem azt a drogos balfaszt, aki lábon lőtt, mikor Piroskával kijöttünk az antikváriumból. Ideje lesz pótolni, a zsaruk bizonyára örvendeni fognak, ha lekapcsolom a csávót. - Sok szeretettel várlak titeket! Kíváncsivá tettek, hogy van-e valóban annyi vér a pucájukban, hogy megkeressenek, szóval lazán odavetem még nekik, hogy a The Pit a törzshelyem. Kedves egészségükre, ha lesz merszük bejönni, úgyis rég volt már arrafelé balhé, bár előtte majd nem árt szólni a tulajnak, hogy gond lehet egyesekkel. Ott azonban nem féltek senkit, ezek egyszerű emberek, esélyük sincs a törzsvendégek ellen. - Nem ügy. Raymond. Névért cserébe név, bár az enyém kamu, felőle nem érzem a hazugság orrfacsaró aromáját. Különösképpen nem mozgatna akkor sem, ha a pofámba hazudna, én is azt teszem. Köztünk nem divat a születési nevünkkel villogni, bajba kerülhetnénk elég könnyen, az enyémből ráadásul elég egyszerűen rájöhetne bárki a származási helyemre, amire egyáltalán nem vágyom. - Mi érdekelheti itt a kislányt? Miket szeret? Én érzem még mindig az illatát, de rohadt feltűnő lenne, ha egyszerűen csak hozzávezetném, épp ezért bízom abban, hogy ennyi rávezetés bőven elég lesz, és ráeszmél magától is, mi csalhatta el a keresztlányát. Biztos valami lányos szarság, vagy valami gyomorforgatóan édes dolog, tököm tudja, nem ismerem a kiscsajokat. Nem véletlen, hogy sosem volt kölyköm sem, gyötrelmesen pocsék faterja lennék bárkinek is.
Tömegesen elég nagy az arcuk, de szerintem egyedül nem mernének nekimenni a pasasnak. Így is elég durván leszerelte őket, pedig többen voltak. Az már biztos, hogy van vér a pucájában. Ezt a gondolatomat pluszban megerősíti az is, amikor még meg is mondja neki, hol találhatják meg. A Pitet még én is ismerem, hiába nem vagyok Anchorage-i lakos. Azért… nem csak gyerekfelvigyázásal szoktam elütni az időmet, ha meglátogatom a bátyámékat. Szeretek emberek közt lenni, társas életet élni, úgyhogy a legtöbb ismertebb, forgalmasabb pubban és szórakozóhelyen már megfordultam Anchorage-ban is. - Még nem láttalak a Pitben. – Teljesen mellékes információként jegyzem meg. Havonta egyszer jövök Anchorage-ba, ami kb azt jelenti, hogy évente kétszer fordulok meg a Pit-ben. Attól, hogy a törzshelye, nem biztos, hogy minden estéjét ott tölti, szóval simán lehet az, hogy amikor én ott voltam, akkor épp nem volt ott, vagy csak nem szúrtam ki. Az is lehet, hogy ott volt, csak nem emlékszem. Jó az arcmemóriám, de azért ennyire nem. Meg aztán lehetőségnek az is ott van, hogy csak kamuból benyögte a hely nevét, de nem az a törzshelye. Ez utóbbit annyira nem tartom egyébként valószínűnek, mert ahogy tapasztalhattam is, nem fél ezektől a gyökerektől. - Lényegében bármi. Egy gyereknek még az is érdekes lehet, hogy egy hangya morzsát cipel. – Pillantok körbe elhúzott szájjal, de azért kattog az agyam. - Esetleg a standok. Csomó csecsebecsét árulnak… vagy a szánhúzó kutyák. Nagyon szereti a kutyákat. – Veszem sorra, hogy mikkel lehet egy ilyen rendezvényen találkozni. Az árusoknál sok giccses bóvli van, amit a gyerekek imádnak. Yvette nagyon szereti a kutyákat. Az én spánielemért is rajong, folyton Suzy-t nyúzza, ha Fairbanks-be jönnek. Egy idősebb házaspár mellett haladunk el, akik egy nagyjából Yvette-el egykorú kisfiút fognak közre. Hirtelen megtorpanok, majd feléjük fordulok. - Elnézést kérek, nem láttak egy rózsaszín ruhás kislányt? Annyi idős lehet, mint az unokájuk, csak félvér. Elkószált mellőlem, és nem találjuk. – Többesben beszélek, ha már Raymond is mellém szegődött, hogy segítsen megkeresni Yvette-t. Rendes tőle, semmi szükség nem lenne rá, mivel idegenek vagyunk a számára. Manapság nem túlságosan jellemző az emberekre, hogy törődnének egymással. Az idős hölgy bólogatni kezd. - Én mintha láttam volna kedvesem. Úgy húsz méterre innen van egy kutyasimogató. Mi is onnan jövünk, nagyon aranyos kölyökkutyákat lehet simogatni. Nézze meg, ha ő az, remélhetőleg még ott van! – Mosolyog rám biztatóan. Valamelyest megkönnyebbülök, és megköszönöm a segítségét. Az idősebbek jobban odafigyelnek általában a környezetükre, nem olyan felületesek és felszínesek… pláne akkor fokozottan koncentrált a figyelmük, ha gyerek is van velük: egyszóval a legjobb információ források. - Remélem ő lesz az. – Felgyorsítom a lépteimet. A tömeg elég nagy, és én csak vállakat meg fejeket látok. Nem nőttem elég nagyra. - Te látod a kutyasimogatót? – Kérdezem Raymondtól, mégis csak magasabb nálam, jobban belátja a környéket. Szerencsére a furakodás miatt nem köt belém senki, bőven elég volt a korábbi incidens. Nagyon remélem, hogy tényleg Yvette-t látta az idős pár, és ott lesz még a kutyáknál.
- Akkor legközelebb nyisd ki jobban a szemed. Megeresztettem felé egy kacsintást, hogy ne tűnjek akkora parasztnak, nem akartam én belemászni esetlegesen a lelkébe, gőzöm nem volt róla, mennyire egyszerű ez az esetében. A Pitben rohadt sokat mozgok, különösképpen azóta, hogy én lettem az üzletvezető, mint Solomon egyik bizalmasa. Együtt intéztük el azt az elmebeteg faszt, ez volt az én jutalmam úgymond. - Én vezetem. Kapott végül egy értékelhetőbb választ is, ez nem volt titok, errefelé mostanra már szinte mindenki tudta, szóval nem volt értelme elmismásolnom a dolgot, de őszintén, tényleg leszartam, ki mit kezd ezzel az információval, én ugyan nem fogok hasra esni attól, ha esetleg beállít valamikor. Szép kis darab, meg kell hagyni. Nem vágom, mit bírnak a kölykök, nem is érdekel, de azért bólogatok, mint azok az elcseszett rugós nyakú, nagy fejű kutyák a szélvédő mögött. - Kutyák? Hallottam valami vékony kis ugatást az előbb, lehet, hogy vannak errefelé kölykök valahol. Bingó, ennél többet képtelen vagyok feltűnés nélkül segíteni, azt még simán beadom, hogy jobb a fülem, mint az átlagnak, de azért simán oda nem vezetném, hogy rájöjjön, valami nem igazán stimmel velem. Míg a Csokinyuszi az idős házaspárral beszél, nézelődök, mintha keresném a kiscsajt, de én még mindig érzem az illatát, és a kutyák vernyogása is egyre közelebb van, gyanús, hogy valóban ott lesz. - Mondtam én, kölyökkutyák. Még én is bólintottam egyet, adja magát a dolog, kölyökkutya, extrém cukiság – hányok -, nagy vonzóerő egy kislánynak. Iris aztán megindul, én meg követem, ha már eddig ott szobroztam mellette, hát lássam már, ahogy megtalálja, aztán húzhatok is a dolgomra. Ami nincs, de ennyi bájolgásból mára már épp elég volt, ideje levennem a csillogó páncélzatomat. - Igen, ott van! Mutatok tőlünk valamelyest balra, elvégre én kilátok a fejek közt-fölött, és látok pár összeverődött kölyköt, nyilván emiatt. Hallom is, de ezt nem fogom reklámozni. Végül nagy nehezen átfurakszunk a tömegen, és nem túlságosan nehéz kiszúrni a rózsaszín habcsókot, rá is mutatok rögtön, de szerintem a nő szintén kiszúrja, elvégre éhezik a látványra. Magában már biztos minden létező istenhez imádkozott, hogy ne hagyja el az unokahúgát, elég kínos incidens lett volna, és megbocsájthatatlan. Pár pillanatig figyelem, ahogy egymásra találnak, bár jó eséllyel a kislány semmit sem észlelt abból, hogy elveszett, szóval gondolom nem fogja érteni Iris kétségbeesését, de ez már nem az én dolgom. Egy perc múlva már el is tűnök ismét a tömegben, és csak remélni tudom, hogy eztán jobban fog figyelni fiatal kis rokonára.
Icipicit felvonom a szemöldököm, de nem a kacsintás miatt, hanem amiatt, amit mondott. A szavai alapján sokat lehet ott. Pár pillanattal később ki is derül, hogy jól éreztem, az viszont, hogy ő az üzletvezető... - Elég jó hely. - Ha nem Yvett-et kellene keresnem, akkor az is lehet, hogy megpróbálkoznék egy kicsit összetettebb társalgással is, viszont a figyelmem szinte teljes egészét most az ő megtalálása köti le. Azért azt megjegyzem magamban, hogy a korábbi pofozkodásnál látott rutinja valószínűleg azért volt olyan olajozott, mert megszokta, hogy időnként rendet kell tennie a saját portáján is. Szerintem nincs olyan vendéglátóhely, ahol soha nincsenek feszültségek, vagy ne kéne a tulajnak... a dolgozóknak rendet tenni. - Jó volt a megérzésed. Én ebben a zsivajban nem sok mindent hallok a környezetemből. - A szűkebb környezetemben igen, de a tágabban már nem. A hangok és a zajok egybemosódnak, csak néhány üt el élesen a többitől, de azokat is csak akkor ismerem fel, ha elég jellegzetesek. - Hála Isten! - Nagy kő esik le a szívemről, és ahogy egy kicsit szétválik a tömeg a kiskutyák körül, én is megpillantom a keresztlányomat a többi guggoló gyerek társaságában, ahogy elmélyülten simogat egy kölyökkutyát, aki lelkesen csóválja neki a farkát, és nyalogatja a kezét. Nem lehet egy gyereknek nekirontani, főleg mert én vagyok a felnőtt, nekem kellett volna jobban odafigyelnem rá. Megállok, várok pár pillanatot, hogy egy kicsit megnyugodjak, mielőtt odalépnék mellé. - Köszönöm a segítséget! - Bólintok köszönetképp a férfinek, aztán mély levegővétellel Yvett-hez lépek. Finoman megérintem a vállát, nehogy megijesszem, majd nyugalmat erőltetve a hangomra megkérdezem tőle, hogy miért tűnt el mellőlem szó nélkül. Persze magyarázatként azt kapom, amire számíthattam: észrevett egy kiskutyust, és követte idáig. A gyerekekben nincs félelemérzet. Megsimogatom én is a kutyust, aztán kézen fogom Yvett-et, hogy újra a nyakamba ültessem. Mindjárt rajtolnak a versenyzők, és tudom, hogy ezt semmi esetre se szabad kihagynia. Egy pillanatra hátra nézek, de a férfinek már hűlt helyét találom csak. Késő délután viszem haza Yvett-et, aki eléggé kimerült a sok izgalomban. Útközben, amikor már a zajok és a rengeteg ember nem vonja el a figyelmét, elmagyarázom neki, hogy nem szabad szó nélkül eltűnni, mert azzal nagyon ráijeszt a felnőttekre, és akár el is veszhetett volna. Azt hiszem sikerült vele megértetnem az aggodalmam.