A járőrautó, amivel Callahanért indultunk, leparkol a kapitányság épülete előtt, a motor egy utolsó morranás után leáll, én és Rowen pedig kiszállunk belőle. aztán én kinyitom az ajtót Callahan-nak is. Miután kiszáltt, becsukom a kocsi ajtaját, és hármasban sétálunk be az épületbe. Rowent elengedem ebédelni, én pedig bevezetem Frank Callahant az egyik kihallgatószobába. Én személy szerint nem kedvelem ezeket a tükrös szobákat, de hát az előírásokat ennyi miatt nem szegem meg. Hellyel kínálom az asztalánál. - Foglaljon helyet, ha dohányzik, nyugodtan gyújtson rá. Kér egykávét esetleg? A válaszától függetlenül én elmegyek egy kávéért magamnak, legfelejbb ha kért, akkor hozok neki is. Koffeinnel könnyebben maradok mozgásban.
Amint beültettek az autóba kibontottam az ásványvizet, és egy húzásra eltűnt a fél liter jó kétharmada. Csak most éreztem, hogy mennyire szomjas voltam már. Eltűnődtem azon, hogy mért is alkoholizálunk mi ilyenkor, amikor a víz sokkal jobban esik? Mert az férfias? Persze tudom, kellett volna az a jól eső zsibbadtság a nap végére, ami feledteti a fájó izmokat. Hát ez most elmarad. Józannak kell lennem. Az út a kapitányságig csendben telt, és végre volt időm összeszedni magam, és mérlegelni a helyzetet. Először az önös érdekek kerültek előtérbe, miszerint roppant nagy szarban vagyok. Annyi nyom mutat rám, hogy még én is magamat nevezném meg elsőnek, mint lehetséges tettest. És még nem is tudok mindent, csak az újságcikk alapján tájékozódom. Aztán az önsajnálatból, ami nem kenyerem igazán hirtelen csapok át valami egészen másba. Ahogy felrémlik előttem Abigail arca, közvetlen közelről, mintha itt ülne velem szemben, és mosolyog. Élénk az emlék, nagyon valószerű, és pofon csak a felismerés, hogy ez már nincs. Abigail meghalt, és már soha nem fog mosolyogni senkire, nem csak rám nem. Ettől akkorát facsarodik a szívem, hogy még az arcomra is kiül egy fájdalmas grimasz, pedig arra treníroznak évek óta, hogy tartsam kordában az érzelmeim. Nem, ezt nem akarom! Nem akarom, hogy letaglózzon a halálhíre! Inkább kiűzöm a tudatomból az arcát, és újfent saját magamra összepontosítok. Nekiállok felidézni az elmúlt két napomat, hogy amikor kikérdeznek, pontosan tudjam, mikor hol voltam. Aztán megérkezünk, és Mr. Westmoreland bekísér egy kihallgatószobába. Az évek során treníroztak arra, hogy hogyan kell viselkedni, ha fogságba esnék. Ennek egy eredménye van most: roppantul rosszul esik ide belépni, és az egész helyzet hirtelen élessé és valóságossá válik. Az adrenalin eláraszt, és erővel kell arra koncentrálnom, hogy ez csak egy kihallgatás, és az a rendőr velem szemben nem ellenség ... elvileg. Ráadásul igen rendes és előzékeny, hiszen kávéval kínál. - Huhh... igen, az kelleni fog, köszönöm. - sóhajtok egy nagyot, és megvakarom a fejem, aztán a szinte már teljesen üres ásványvizes flakonra pillantok. - És ha lehetek szemtelen, akkor hozna vizet is? Menetgyakorlatom volt ma. Amíg ő ezzel van elfoglalva, ledobom magam az egyik székre, és csak nézek ki a fejemből. Mindig azt tanítják, hogy az ember ne veszítse el a kezdeményezést, de itt most a rendőrnél a labda, én csak várhatok.
Út közben a visszapillantó tükörben is figyelem néha, hogy Calahan mihez kezd magával. Nem azért mert aggódnék miatta, sokkal inkább benyomásokat gyűjtök róla, kérdéseket fogalmazok, és próbálom elképzelni, ahogy hidegvérrel, vagy éppen dühtől, féltékenységtől félőrülten fejbelövi a volt barátnőjét. Míg kísérem, addig sem lépek a sarkára, vagy feszélyezem más módon. Nincs letartóztatva, tulajdonképpen szabad akaratából van itt, és nem is tervezek rá komoly nyomást gyakorolni. Megvárom míg leül, és biccentek, ahogy elfogadja a kínálást. - Természetesen, nem gond, hozok vizet. Kérnék egy kis türelmet, azonnal visszajövök… Magára hagyom, míg a hónom alá csapom az összekészített aktát, töltök két kávét, felkapok egy üveg ásványvizet, és visszatérek a kihallgatóba. A kávékat és a vizet lepakolom az asztalra, aztán én is leülök. - Mr. Callahan… mondja, van sejtése róla, miért kértem, hogy jöjjön be? Kezdjük az ősrobbanástól, és haladjunk szépen sorjában...
Westmoreland tök udvarias. Nekem szimpatikus a hekus. Kár, hogy így kell megismerkednünk. Próbálom nem ellenségnek tekinteni, és egyenlőre ez még megy. Mikor visszaér, és felteszi a kérdést, azért kicsit leizzadok. Most én húzzam magamra a vizes lepedőt? sóhajtok egy nagyot, kicsit lejjebb csúszok a széken, megvakarom az államat, amin már kissé kiütött a borosta, és hallgatok egy sort. Aztán csak belekezdek. - Billy, a kocsmáros megmutatta az újságot, amikor megéreztünk a Vaktölténybe. Olvastam a cikket. Abigaillel jártunk egy ideig, de pár hete szakítottunk. Nem volt egy nagy love, úgyhogy a szakítás sem volt viharos. Szóval nem vesztünk össze, vagy ilyesmi. De most ő halott, és egyetlen fejlövéssel ölték meg. Én meg tudok lőni, ismertem is ... gondolom gyanúsított vagyok. Legalábbis a fél kocsma úgy nézett rám, mintha már el is könyveltek volna gyilkosnak. Így múlik el a világ dicsősége. Aki eddig vidáman integetett, az lehet, hogy holnaptól elfordul. Ez van. - Az újságcikk belekeverte a lövészklubot is, ahol oktatok. Ezt nem tudom, miért. Most ez csak valami civil pánik, vagy valami alapja van? Vagy csak miattam kötötték össze a kettőt? Eléggé önirónikusan elnevetem magam. - Jó lenne tudni, hogy csak nyakig vagyok benne, vagy a fejem búbjáig. Persze nem kötelező engem tájékoztatni semmiről. Itt én vagyok az, akinek majd kérdésekre kell válaszolnia. Világ életemben a tényeket szerettem. Most is próbálok ahhoz ragaszkodni, és átlátni a helyzetet. Nem mentegetőzöm, és nem tagadok, nem kérem ki magamnak, úgyse mennék vele semmire. A bizonyítékok lesznek a fontosak. Meg az alibi. Az jó lenne, ha lenne ...
Persze, hogy udvarias vagyok. Nincs okom rá, hogy másképp tegyek. Még nem vagyok róla meggyőződve, hogy Callahan valóban gyilkos, más esetben pedig nem látom értelmét hogy erőszakos, vagy tapló legyek. Ha hinném, hogy ő tette, nyilván másképp viselkednék, de csak úgy sosem játszom a rossz zsarut. Beindítom a magnót, a digitális felvevőből hiányolom a szalag halk, súrlódó hangját, de hát a technika gyorsan halad. Látom, hogy Frank aggódik, de mivel kiderül, hogy igen részletesen ismeri az ügyet – hogy én mennyire tudom gyűlölni a minden lében kanál firkászokat! – még ez sem tekinthető különösebben gyanúsnak. - Értem… Akkor tehát felismeri őt? A mappából előkerül az első, Abigailt ábrázoló fénykép. Ezen a képen még él, és mosolyog a kamerába… - Mondja el, hol találkoztak utoljára, és miről beszéltek! Tud róla, hogy Abigailnek lettek volna ellenségei? Ez még csupán bemelegítés, az elején kötelező rutinkérdések. Akad még belőlük ezernyi, de először megcsóválom a fejem a kérdésre. - Sajnálom, Mr. Callahan, de itt most csak én kérdezek. De lehet, hogy ez is elég lesz hozzá, hogy megkapja a választ… Belekortyolok a kávémba, leteszem magam elé a dossziét. - Hogy pontosan mekkora bajban van, azt még én sem tudom… Nyitva hagyom a mondatot, ebből egyértelmű, hogy bajban van, már csak az a kérdés, mekkorában. - Elmondaná, hogyan ismerkedtek meg, és volt-e a kapcsolatuk ideje bármi különös Abigail viselkedésében? Félt valamitől, vagy valakitől? Voltak időszakok, mikor labilis volt az idegállapota?
- Igen, igen, tudom hogy csak Ön kérdezhet, ezt a kérdést inkább csak magamnak tettem fel. - felelek legyintve egyet. - Ha tudná hány kérdőjel ugrál a fejemben jelenleg ... ez csak az egyik volt. Míg Jake végre felteszi a valódi kérdéseit, igyekszem összeszedni magam, és inkább felülök egyenesen. A kérdések egy másik vágányra löknek, ott keresgélem a megoldást, mert persze én is tudni szeretném, hogy ki is a gyilkos. Először vetek egy pillantást a képre. - Igen, ez ő. Utoljára ... az Upper Deckben láttam ... nem most pénteken, hanem az előző pénteken. Ő az új fiújával volt, én meg egy másik lánnyal. Elég nagy volt a tömeg, így nem mentünk oda egymáshoz, csak integettünk egyet, aztán mindenki foglalkozott a saját partnerével. A másik kérdés még érdekesebb. Elég sok emlék merül fel bennem az elmúlt hetekből. - Ott is ismerkedtünk meg, az Upperben. Először csak táncoltunk egyet-kettőt az egyik este, de a barátnőivel volt, és zömében velük foglalkozott, nevetgéltek, vihorásztak, és szerintem a felhozatalt mustrálták. A másik két lánnyal is táncoltam, és nem csak én, más férfiak is. A következő héten, amikor újra ott voltam, akkor már Abigail csak velem táncolt, egy asztalnál ültünk, és elég sokat beszélgettünk. Szerintem a héten kivesézték a tapasztalatokat, és én nyertem, vagy mi. Na, onnantól jártunk egymással. Hát ez m,ár csak így ment, nem volt semmi nagy udvarlás, nem kérette magát túlságosan. De én ezt nem is vártam el tőle. - Nem volt labilis. Kifejezetten érdeklődő volt. Kérdezett sokat az országokról, ahol jártam, a katonaságról úgy általában, egyszer-kétszer lőni is eljött, kipróbálta, okosakat kérdezett, de aztán kijelentette, hogy ez annyira nem érdekli. Szóval nem tűnt úgy, hogy bármitől is félne. Nem volt az a sikkangatós, nyafka csaj ... tudja ... aki még rá is játszik, hogy ő mennyire fél, és védjem meg ... Nem nagyon tudok róla semmit mondani, csak hogy klassz csaj volt, nekem való. Minden percet élveztem, amit vele töltöttem, de aztán azért a hatodik hét vége felé vesztett a dolog a lendületéből. - Abigailnak azért volt pasija előttem is, és utánam is. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen katona, de oka a féltékenységre lehetett másnak is. Én nem vagyok egy nőbirtokló típus, ha menni akar, hadd menjen. - megvonom a vállam, aztán Jakere pillantok. - Válaszoltam minden kérdésre, amit feltett? Mivel feltettem ezt a kérdést, rájövök, hogy ideje lenne meginni azt a kávét. Amúgy sem szeretem hidegen, úgyhogy belekortyolok.
- Gondolom elképzelni sem tudom, mennyi… Ez az ugráló kérdőjelekre vonatkozott, de nem feszegetem tovább a kérdéses témát. Így is hosszú beszélgetés lesz… Nekem sosem elég a magnó, most is előkerül a jegyzetfüzetem, amibe címszavazni szoktam. Így könnyebben tudok összefüggéseket keresni később is, és tudom, mire kell emlékeznem. Végigvárom, és utána teszem fel a menet közben felmerült kérdéseket. - Ismeri az új fiúját? Esetleg tudja a nevét? Nekem csak jó lenne… A megismerkedésre csak bólintok. Jó, ezzel kapcsolatban azt hiszem nem lesz több kérdésem. Bár én nem annyira értem az ilyen fajta párkapcsolatokat, de ha valakinek jó így, én aztán nem fogom megkérdőjelezni a létjogosultságát. - Szóval őt nem érdekelték a fegyverek, de jól kezelte azokat, amikkel megtanult bánni? Sosem fogom megérteni, miért kellett Abigail-nek meghalnia… Ha Callahan ölte meg, remélem nem én leszek, aki rájön, vagy ha igen, akkor nem maradok vele kettesben… - Eddig igen, de még vannak kérdéseim… Abigail-lel veszekedtek ez alatt a hat hét alatt, vagy később? Előfordult, hogy egyikük megütötte a másikat, vagy akár megpróbálta? Tartok egy kis szünetet, és amíg Frank válaszol, én is belekortyolok a kávémba. - A munkája sok stresszel jár? Előfordul, hogy a civil életében bukik ki a munkahelyi feszültség? Most még csak nagy vonalakban tapogatózom, és közben fel vagyok rá készülve, hogy valamelyik kérdésemet ki fogja kérni magának, vagy felháborodik rajta. Pedig most még egyáltalán nem vádolok, és nem akarom provokálni sem. - Meg tudja mondani, hol volt tegnapelőtt, délután és este? Tduom, hogy mikor jött el a lövészklubból, de nem akarok támpontokat adni…
Az új kérdések egyre neccesebbek. A helyzet az, hogy egy-két dolgot most így utólag szívesen letagadnék. De ezek nagy részének nyoma van, és így letagadni sem érdemes. - Az új srác? Tyler a neve és egyetemista, ennyit tudok róla. Meg láttam is messziről ott az Uppperben, de ennyi. Amit tudok, azt Abigailtól tudom. Amikor szétmentünk, akkor megmondta, hogy egy másik srác tetszett meg neki. Veszekedni úgy komolyan nem veszekedtünk, mert egyikünk sem akart a másik életébe annyira belemászni. Egyszerűen csak együtt töltöttük el a szabadidőnket, és nem terveztük, hogy ez sokáig így tartana, szóval nem kellett egymáshoz csiszolódnunk, nem költöztünk össze, vagy ilyesmi. Hát ez nem az a bizonyos "Nagy Ő"-s szerelem volt, talán nem is volt szerelem. Lehet másoknak ez visszás, de ő még túl fiatal volt a családalapításhoz, én meg még nem állapodtam meg. Nem kell erőltetni, ha még nincsenek meg hozzá a körülmények. - Szoktunk viccből birkózni, és akkor egyszer sajnos szájon vágtam, de az nem volt szándékos. Ő egy kicsit megsértődött, én bocsánatot kértem, aztán elsimult. Abigail nem foglalkozott annyit a fegyverekkel, hogy azt mondjam, értett hozzájuk. De azt mondhatom, hogy ha lett volna benne érdeklődés, akkor megtanulhatta volna. A birkózáskor is néha teljesen ösztönösen nagyon jó fogásokat alkalmazott. Igen, egy talpraesett lány volt, kár érte. A következő kérdés már igencsak kényelmetlen, de sajna ennek aztán pláne utána tudnak nézni. - Néha előfordult, hogy egy-egy ivászat után kissé duhajabb voltam, mint ami még elfogadható. Ültem is érte katonai fogdában párszor. Mármint verekedésért. Legutóbb két idegen jött be a Vaktölténybe, és tömegverekedést provokáltak. Na, akkor is ott voltam. De ezek olyan férfias ügyek ... Arról az estéről inkább nem is beszélnék többet, mert hogy két amúgy nem is túl kigyúrt fazon elverjen egy egész kocsmányi katonát ... nem, azt hiszem ennél sokkal jobb emlékeim is vannak. - Amúgy itt most nem stresszes a munka, inkább kissé unalmas. Én voltam éles bevetéseken is, harcoltam, ahhoz képest e inkább szanatórium. Na, és elérkeztünk a lényegi részhez. Mért is gondoltam, hogy megtudom, mikor is volt a gyilkosság? Majd az egész napomat kérdezi. - Háromig szolgálatban voltam, aztán elmentem a lövészklubba, kicsit adminisztráltam, aztán öttől volt a meghirdetett lövészet, hétig, aztán elpakoltam a cuccot, zártam, és hazasétáltam. Általában kocsival járok, de amikor másnap menetgyakorlat lesz, akkor gyalog szoktam hazamenni. Ez nekem olyan, mintha bemelegítenék rá egy kicsit. Már régóta így csinálom. A kávé hat, mert éberebb vagyok, de ez sajnos, azt is jelenti, hogy idegesebb. Nem szoktam már ilyenkor kávét inni. Általában csak reggel iszom, nincs szükségem többre, anélkül is bírom a napot. De most lehet, hogy hosszú éjszakánk lesz, szóval kell, csak megpörget. Mondjuk maga a helyzet is ad okot az idegességre.
A kérdéseket begyakorolt, és persze helyzethez finomított rendszer szerinti sorban teszem fel, de még nincsen vele különösebben célirányos taktikám. Folyamatosan figyelem a szeme villanásait, a testbeszédét, de nem próbálom nyomasztani, vagy felidegesíteni. Néha jegyzetelek, például az új pasas nevét, csak a biztonság kedvéért. Tylerrel kapcsolatban azért még kérdezek, hátha könnyebben meg tudom találni később. - A Farbanks-i Egyetem hallgatója? Esetleg tudja, melyik szakra jár? Tulajdonképpen hajlok rá, hogy elhiggyem, a szakítás különösebb balhéktól mentes volt. A következő információ már egy kicsit jobban érdekel, bár azt azért én is tudom, hogy néha előfordul egy-egy baleset, ha a játék kicsit elvadul. - Mikor szájon vágta véletlenül, Abigail sokáig viselte a nyomát? Esetleg felszakadt a szája? A továbbiakba nem kérdezek bele mélyebben. A fegyverek, és a küzdősportok sem érdekelték igazán a lányt, ezt már én is tudom másoktól. Ami a verekedéseket illeti, szintén érdekes témának tűnik. - A párszor számszerűsítve hány alkalmat jelent? Úgy tűnhet, engem tényleg minden válasza érdekel, mert szinte mindent tovább kérdezek. Így van ez a munkájával kapcsolatban is. - Szóval unalmas. Szokott kényszert, vagy vágyat érezni rá, hogy ezt az unalmat kompenzálja valahol a civil életében? Az alibije úgy tűnik nem igazán alkalmas arra, hogy a gyilkosság vádja alól önmagában felmentse. - Mennyi ideig tartott az útja a munkahelyétől a klubhoz? A meghirdetett lövészetig nem hagyta el a klub területét? Melyik útvonalon ment hazafelé, ez nagyjából mennyi időt vesz igénybe, és esetleg látta valaki? Ez tényleg csak rutin. Még mindig nem döntöttem el, hogy ganusítsam, vagy ne.
Az első kérdésen elgondolkodom alaposan. Mondta volna? Nem emlékszem rá. Igazából nem érdekelt Tyler akkor sem, meg most sem. - Ne haragudjon, de ha mondta is Abigail, nem jegyeztem meg. Aztán végül kissé megütközöm a dolgon. - Mért? A srácnak nem hiányzik a barátnője? Hát azért ez ... vagy csak Jake próbál engem ellenőrizni? Nem vagyok egy hős lovag, nem hordom tenyeremen a nőket, de azért ha azt a csajt nyírják ki, akivel éppen járok, csak odadugom a képem a rendőrségre. Vagy a szüleihez egy részvétlátogatásra, vagy valami ... Na, mindegy, ez nem az én dolgom. A sérülés, amit okoztam úgy tűnik érdekes. - Kicsit látszott. Annyi volt, hogy az egyik első foga belülről felsértette a száját, ott volt egy kis seb, és kicsit feldagadt a környéke. De másnapra elmúlt a dagadás. Szerintem senki nem tud róla kettőnkön kívül, hacsak el nem mondta valamelyik barátnőjének. Lehet, marhaság volt elmondani? Nem szeretnék egy nőverő, barátnőgyilkos bélyeget magamra. - Nos, fogdáig négyszer fajult el az ügy. Általában valami egységek közötti kérkedés jutott el addig, hogy kicsit meglapogattuk egymást. A fogda a berendezéstörésért járt leginkább, a srácokkal másnap-harmadnap már együtt röhögtünk az egészen. Tudom, vannak ezek katonafilmek, amikben annyira gyűlölik egymást a főszereplők, hogy egymás életére törnek. De ha kijutsz az éles terepre, és ott túlélsz egy-két bevetést, akkor azok a dolgok, amikért a hétköznapi életben utálnád a másikat, jelentéktelenek lesznek. Tök mindegy, hogy melyik csapatnak drukkol, vagy éppen hogy néz ki, kik a szülei, csak éppen ott legyen a helyén, és tegye a dolgát, ha az életed tőle függ. És igen, egy kicsit unalmas itt. De a tanulási szakaszok mindig azok. Sok monoton megterhelés, elméleti órák ... most éppen a télen az extrém hidegben való hadviselésről volt szó. Nem tudom, hol akarnak legközelebb háborúzni ... az Anktarktiszon? És igen, kompenzáljuk a civil életben. Ezért járunk diszkóba, ezért csajozunk, elmegyünk horgászni, vagy éppen meccsre. Ilyenkor csinálunk minden olyan dolgot, amit éles bevetésen, kinn a fronton nem lehet. Meghúztam megint a vizes flakont jó alaposan. Lehet, tényleg nem ártana újra valami környezetváltozás? Persze, majd ha ez az ügy lezajlott, akkor. Addig ide vagyok láncolva Fairbaks-hez. Nekiállok mindenesetre részletesebben elmesélni a napomat. Igyekszem felidézni mindent, így aztán lassabban sorolom a dolgokat. - Reggel még autóval mentem be a laktanyába. Aztán reggel megtudtam, hogy másnap menetgyakorlatunk lesz, így délután már otthagytam a kocsit a laktanyában, és busszal jöttem el a lövészklubba. Ott voltam egészen a zárásig. Utána meg gyalog haza ... nem tudom az összes utca nevét, de megmutatom térképen, ha akarja. Ha gyalog megyek, akkor általában kerülöm az olyan utcákat, ahol nagy az autóforgalom, nem azért gyalogolok, hogy benzingőzt szipózzak be. Úgy fél óra lehetett az út? - megvakarom a fejem. - Nem, inkább kicsit több. Hogy látott-e valaki? Hát biztos látott mindenki, aki mellett elhaladtam, de hogy ki az, aki emlékezne is rám? - Ha arra kíváncsi, ismerőssel nem találkoztam. Sajnos. Pedig de jó lenne egy alibi! De mikorra? - Azt, hogy a klubban voltam, ... huhh ... nem értek ennyire a gépekhez, de szerintem a számítógépen látszik ... utána a diákokkal voltam ... hazafelé meg ... hát a szomszédok esetleg láthattak, amikor hazaérek ... nem tudom ...
- Nem gond, köszönöm… Ha nem tudja, akkor haladhatunk tovább, elvégre nem kötelező ismerni az exeink újabb kapcsolatait. A kérdését ezúttal elengedem a füle mellett. A sérülés is eddig volt érdekes. Még komoly szájonvágásnak sem lehet nevezni, mint kiderül, hiszen csak egy kicsi, belső oldalon keletkezett sérülésről van szó, nem zúzódásról, vagy felrepedt, őrült mód feldagadt ajkakról. - Értem. Azt hiszem, ezt egyáltalán nem nevezhetjük komolynak… Ez olyan baleset, amihez nem is feltétlenül kell másvalaki, elég egy nyitva felejtett, és elnézett konyhaszekrény is. Fogdában is csak egyszer volt… ez a fickó nem tűnik bajkeverő, vagy éppen gyilkos típusnak. Persze a látszat csalhat. - Én nem gondolom, hogy gyűlölnék egymást a különböző egységek… Úgy elég nehéz lenne együtt dolgozni. Az egészséges versenyszellem pedig normális… A kompenzálásra aztán felfigyelek, és megcsóválom a fejem. - Félreért. Úgy értettem, próbálja-e kompenzálni az unalmat adrenalin-löketet biztosító dolgokkal. Ez lehet extrém sport, vagy okkal, vagy ok nélküli konfliktuskeresés… A részletességgel nincs baj, a felajánlásra némi keresgélés után egy nyomtatott térképet tolok elé az asztalon, és adok hozzá egy tollat is. - Megköszönném, ha bejelölné az útvonalát. Szóval ismerőssel nem találkozott hazafelé… Summázom a választ, a bizonytalan feltevésekre bólogatok. - Meg fogjuk kérdezni őket is. Mostanra nem sok kérdésem maradt, előbb utána kell néznünk a vallomásában elhangzott dolgoknak. - Jelenleg van párkapcsolata? Ha igen, akkor a partnere nevét, lakcímét legyen szíves…
Hát nem, valóban nem volt komoly ügy az a kis állon vágás. Jake úgy tűnik nem akar a bolhából elefántot csinálni. - Jahogy ... nem szoktam senkibe csak úgy belekötni, de mindig érzékeltetem, hogy ezt viszont sem tűröm el. Általában veszik az adást ... Sportok? Télen jártam fel síelni. Mindig ki szoktam próbálni azt, ami éppen adódik a városban. De nincs különösebben kedvencem. A térképen szépen bejelölöm az útvonalat, amin hazamentem. Ez igazán nem gond. Közben Jake a párkapcsolataim felől érdeklődik. Ez már megint kínosabb téma, mert hát ... nekem úgy tűnik, ő egy konzervatívabb fazon, én meg ... nos, én meg nem igazán vagyok annak mondható. - Konkrétan nincs most állandó partnerem ... - válaszolom először kissé kitérő formában, aztán vállat vonok. Végül is törvényileg nem tilos, amit művelek. - Azóta lefeküdtem két lánnyal, de őszintén megmondom a keresztnevükön kívül nem tudok semmi mást róluk. Csak egy-egy éjszaka volt.
Nem szokásom túllihegni dolgokat, addig semmiképpen, míg nem látok rá reális okot. Nem akarom elsőre engedni, hogy bármi befolyásolja a Frankről kialakuló képet bennem. Igyekszem a lehetőségekhez mérten tárgyilagosnak maradni. A következőre is csak bólintok. Az agresszorságot is kár feszegetni. Nem volt komolyabb balhéja, úgyhogy azért akkora gyökér nem lehet. Mikor végzett a térképpel, elveszem, átfutom a vonalat, aztán visszacsúsztatom a dossziémba. Egyáltalán nem látszik rajtam semmi rosszallás akkor sem, mikor végül csak közli, hogy egyéjszakás kapcsolatokban utazik Abigail óta. Nincs ebben semmi különös. - És egyik hölgy sem nehezményezte, hogy csupán egy éjszakára érdekelte magát?
A kérdés meglep, és ez ki is ül az arcomra. Most ébredek rá, hogy Jake nem csak az én bűnösségemet akarja bebizonyítani, vagy megcáfolni, hanem újabb potenciális gyanúsítottakat keres. - Huhh ... - megvakarom a fejem - Én nem ígértem nekik ennél többet, ők nem jelezték, hogy többet akarnának. Nálam töltöttük az éjszakát. Másnap reggel nem kellett szolgálatba mennem, szóval nem siettem. Felébredtem, készítettem reggelit, ők ettek pár falatot, aztán elhúzták a csíkot. A telefonszámát csak az egyik adta meg. De ő sem erőltette a dolgot különösebben. - a kis összegzés után felpillantok Jake-re - Nem, azt hiszem, ez nem valószínű. De azt sem nézném ki belőlük, hogy lőni tudnának ... Te jó ég! Azért az a fejlövés dolog eléggé leszűkíti a kört. Bár nem tudom, mennyire volt nagy bravúr. Lőhették elég közelről is, de ahhoz meg gyomor kell ... - Ha most már így kérdezi, még valamit gyorsan végiggondoltam, de nem tudok róla, hogy valaki más a laktanyából járt volna Abigail-el előttem. Ő sem említette. Ha már féltékenység, akkor a másik oldalról is meg kell nézni. - De én azért nem olyan régóta vagyok itt, és ha az illetőt áthelyezték, akkor nem biztos, hogy felmerült volna a téma ... ~ De mégis ki a franc lehetett?! Most kezd erről az oldaláról is érdekelni az ügy.
Egyelőre még nem tudom, Callahan bűnös-e, nagyjából semmit nem tudok. Ismeretségi körrel, hobbikkal, családdal, egyéb hozzátartozókkal, érdeklődési körökkel dolgozom, a tőlem telhető legátfogóbban. Mivel Franknak nincs alibije, még biztosan meg fog fordulni ebben a szobában, mert a szálak egyre inkább felé mutatnak, de nem akarok már az elején hibát elkövetni, mert az borzalmas időveszteséget jelent. A válasz mindenesetre már talán több is, mint amire kíváncsi voltam. - Szóval a hölgyek sem gondolkoztak hosszabb távra. Értem, és köszönöm… Nincs szükségem rá, hogy mentse előttem az egyéjszakás partnereit. Nem tartottam valószínűnek, hogy ilyen egyszerű és kényelmes lenne a dolog. Ahogy Franket is ezért vonakodom nyíltan meggyanúsítani. Persze sokszor a kézenfekvő megoldás a nyerő, de nem tudom, miért tette volna… - Értem… A plusz információt csak ennyivel nyugtázom. A barátnői sem említettek katonát korábbról. - Tud róla, hogy magát, vagy az egységét a közeljövőben terveznék áthelyezni?
Legszívesebben én is elkezdenék nyomozni. Most horgadt fel bennem a vágy,. hogy megtaláljam a tettest, és .... nem, nem akarok kinyírni, csak pár komolyabb külsérelmi nyomot hagyva rajta az igazságszolgáltatás kezére adni. Nem rossz ez a rendőri hivatás, tulajdonképpen ... lehettem volna az is. Csak valahogy annak idején volt bennem egy hatalmas adag hazafias hév, ami errefelé vitt. Az idealizmus egy része elmúlt, most már inkább profiként állok hozzá a feladatokhoz. És nem akarok otthagyni a fogam, vagy hősi halált halni. Éppen elég halált láttam már, hogy tudjam: általában semmi dicső nincsen benne. - Áthelyezni? Nem, nem szólt ilyesmiről semmilyen pletyka. De ez nem jelent semmit. Ha egy nagykutya fejében ez ma este megfogalmazódik, akkor lehet, hogy már hajnalban pakolunk ... vagy éjfélkor. - vonom meg vállam. - Én is gondolkodtam rajta, hogy visszakérem magam majd újra frontszolgálatra, de még később gondoltam jóval. Feltételezem arra gondol, hogy jobb lenne, ha most a városban maradnék ... Már ha egyáltalán elenged, és nem töltöm az éjszakát már a fogdában ...
Nos, azt egyáltalán nem ajánlom Callahannak, hogy elkezdjen saját szakállára nyomozgatni, mert egyrészt ez nem valami ócska film, másrészt ha rajtakapom, repül a sittre. Mindenki maradjon meg szépen a saját munkájánál. Nem hiányzik, hogy elbarmoljon valami nyomot, vagy megölesse magát szimatolás közben, ha nem ő a tettes azért, ha pedig igen, akkor azért, valamelyik bosszúszomjas családtag miatt. Az meg főleg nem hiányzik, hogy ártatlanul nyírassa ki magát. A válaszra bólintok, ahogy a kérdésre is. - Rendben. Akkor nyomatékosan megkérem – ezt a szót úgy hangsúlyozom, hogy egyértelmű legyen, nem igazán kérés – amíg ez az ügy véget nem ér, ne hagyja el a várost… Természetesen erről a kérésemről értesítem a feletteseit is. Becsukom a mappámat, felkelek a székről, és kezet nyújtok. - Köszönöm, hogy befáradt, és köszönöm a rám fordított idejét. Valószínűleg még keresni fogom, remélem már jobb hírekkel is szolgálhatok. Nem, még nem akarom lecsukni. Kikísérem a kihallgatószobából az előtérbe. - Hívjunk magának egy taxit? Akár hívunk neki, akár nem, én elbúcsúzom. - Viszont látásra, Mr. Callahan…
Jake szavai hallatán elmosolyodom, talán most először azóta, hogy találkoztunk. - Ne aggódjon, jelenleg hét lóval se tudnának innen elvontatni. Tudni akarom, ki tette, és tisztázni a nevemet! Rohadt rosszul esett az a sok vizslató tekintet az ivóban. Felkapom a vizet az asztalról, de nem tétovázom tovább, sietek elhagyni a helységet. Hát nem öröm itt lenni. - Nem, inkább gyalogolok, és remélem, hogy ezalatt senkit nem nyírnak ki, aki közel állt hozzám ... ~ És minden ismerősre ráköszönök, aki feltűnik 100 méteres körzetben. Ez kész öröm lesz, hogy még egy rendőrségi ügy kerül az aktámba. AZ már totál mindegy, hogy aztán nem csuknak le, akkor is megkapom a zűrös alak jelzőt, akivel csak a gond van állandóan. De hát ezzel nem lehet mit csinálni. - Viszont Látásra, Mr. Westmoreland! - kezet nyújtok neki - Sok sikert a nyomozáshoz!
Nem tudom, hogy hol csúszhatott hiba a gépezetbe, de az már egyszer biztos, hogy jó nagy szívás ez az egész! Pedig én tényleg mindent pontról pontra úgy csináltam, ahogy régen is. Feltűnésmentesen kinéztem magamnak az áldozatomat, aki most is, mint mindig, kifejezetten egy olyan dögös, és pénzes maca volt, akiről lerí, hogy tömve van a Gucchi táskájában lapuló tárcája, és aki biztos, hogy nem lenne képes tíz centis sarokkal utánam futni. Kivártam a megfelelő alkalmat. A festett szőke eltipegett márkás, hánynivalóan ronda cipellőjében a legközelebbi taxi állomáshoz. Én még akkor is csak a távolból figyeltem egy telefon fülke mögé bújva. Járókelő alig akadt az utcán. Akik pedig néha elsuhantak mellettem, azoknak a zöme halandóember volt, akik olyannyira siettek, hogy idejük sem lett volna arra, hogy észrevegyék, hogy egy kapucnis csaj a telefonfülke mögé rejtőzve nagyon is készül valamire. Szemeim mereven figyelték a hülye tyúk minden egyes mozdulatát. Ostoba liba módjára kinyitotta a táskáját és kutatni kezdett benne egészen addig, ameddig elő nem került annak mélyéről egy kis tükör és valami fos színű rúzs, amit akkor se lennék képes magamra kenni, ha fegyvert tartanának a fejemhez. Na, de ami a lényeg, ekkor lendültem akcióba, és megelőzve az éppen a sarkon beforduló taxist, futni kezdtem a nem éppen természetesen lebarnult csaj felé. Csak a kezemet kellett kinyújtanom oldalra, hogy lekapjam karjáról a táskát. Még hallottam, ahogy sipákolva -pöszén a nyelv piercingjétől-, utánam kiabál valamit, de ekkor már az utamban álló, megrongált drótkerítésen kapaszkodtam fel. A fekete farmer csőnadrágom több helyen is kiszakadt, ahogy áttornáztam magam a másik oldalra. Éreztem a nyomomban loholó zsaru jelenlétét, a szagát, de nem álltam meg, csak akkor, amikor a földre terített és csattant a bilincs a csuklóimon. A mai volt az első alkalom, hogy lebuktam, most pedig -az unalmas és rövid-, kihallgatás után itt ülök a kihallgatóban, egyik csuklóm az előttem elterülő asztal lábához van bilincselve, szabad kezem ujjai pedig idegesen kopognak az acéllapon, miközben egyre közelebbről és közelebbről érzem az ismerős illatot és energiákat. A szívverésem felgyorsul, a vérem lüktetésétől a fülemben pedig kis híján megsüketülök, amikor látom lenyomódni a kilincset, majd feltárulni az ajtót, ahol ott áll Wade. Arcomra döbbenet kerül -ugyanakkor el is sápadok-, az ujjaim megállnak, és még nyelni is elfelejtek...
Vége. Halál vár rá! Ha most nem fogok a puszta kezemmel megölni, akkor talán soha, és még az se fog érdekelni, ha a gyáva kis életéért könyörög. Melyik hülye nem képes rájönni arra, hogy ez a jól megígért kis "tanításomnak" a kezdete? Azzal, hogy magára hagytam - persze nem teljesen, végig figyeltem - azt próbáltam első sorban tesztelni, hogy mint ember, hogy tudja ellátni magát. Vannak e tartalékai, melyeket bevetheti, mondjuk az éhség ellen? És persze az is itt van a képben, hogy kíváncsi voltam rá, hogy tudja a farkasának erejét és agresszióját kordában tartani, mi az, ahonnan már nincs vissza út. Reméltem, hogy majd úgy kell megállítanom, hogy egyik éjjel berontok rá és a tajtékzó testét magam alá szorítom, hogy tudassam vele itt vagyok, és itt is voltam vele végig. Az pedig végképp felbőszít, hogy ezt nem vette észre. Nem kentem be magam semmivel, nem rejtőzködtem, csupán úgy éltem, mint minden normális ember. Többek között nem hívtam fel magamra a figyelmét. Úgy néz ki, hogy ha azt hiszi, nem vagyok a közelben és már nem is segítek neki, akkor leléptem, nincs tovább, magára hagytam és nem kell nekem. Csalódtam. Hatalmasat csalódtam. És úgy néz ki, hogy ez folytatódik is. Egyetlen egy nyomorult órára hagytam magára. De tényleg, egy perccel se többre, mikor már jött a telefon, hogy jó lenne bemennem az őrsre, mivel a drága kis neveltem randalírozni kezdett a városban. És tárámm, most itt állok a belülről egyszerű fekete falnak tűnő üveg előtt és figyelem a bent ücsörgő, bilincsbe vert lányt, ahogy az idegesen dobog az asztalon. Persze nem tudja elkerülni a figyelmemet az se, hogy felkeltem magamra a figyelmemet azzal, hogy teljesen leeresztem a páncélomat. Ezzel már tudhatja, hogy mélységesen sértettnek, agresszívnek és robbanásra késznek érzem magam. És ha nem is itt, hát majd otthon megmondom neki a magamét anélkül, hogy kegyelmeznék neki. - Ha bármire szüksége van, akkor csak intsen - hagyja rám az egyik biztos, mire én csak biccentek. Mielőtt viszont belépnék, még vissza fordulok. - Hogy ha... hogy ha szólok, akkor van rá módja, hogy kikapcsolják a mikrofont? Van egy kis... megbeszélnivalóm a hölggyel - intek Shannon felé, mire a rendőr némi hezitálást követően, de bólint - köszönöm. És ezzel már lépek is be a nem túl nagy, négyzet alapú terembe, mindkét kezemet mélyen a farmerom zsebébe bújtatva. - Megmagyaráznád ezt nekem? - villannak meg a szemeim gyilkosan, s próbálok minél kellemetlenebb energiákat közvetíteni felé hogy tudja, rettentő dühös vagyok.
Úgy érzem magam itt, mint egy láncra vert korcs. Ameddig nyoma sem volt a levegőben Wade illatának és energiáinak, azt hittem, hogy nem lehet semmi sem rosszabb egy kihallgatásnál, és annál, hogy egyszerre három fánk zabáló barom is a pofámba tolakszik, miközben majd' kisül a szemem a helyéről annak a lámpának hála, amit a pofájukhoz hasonlóan szintén a képembe nyomtak. De most... most, hogy egyértelműen érzem Őt közeledni, tudom, hogy a kivallatás ahhoz képest, amit valószínűleg most fogok kapni, egy valóságos leányálom volt! Akármennyire is erősen koncentrálok, még az én szemeim sem képesek arra, hogy áthatoljanak a sötétített üvegen, ezért a fantáziámra bízom azt a képet, ami valószínűleg most is a szemeim elé tárulna, ha rendes üveg lenne ehelyett a szarság helyett. Megfeszült állkapocs, homlokán lüktető ér, fogcsikorgatás, ökölbe szorult kezek, amiket úgy gyűr a nadrágja zsebébe, hogy csoda, hogy nem esik le róla a gatya, és remegő hangnem, ami az elfojtott idegességétől olyan amilyen. Az igen csak éles és kifinomult hallásomat nem tudja elkerülni egy kis pittyegés, ami azt jelzi, hogy kikapcsolták a kamerákat és a mikrofont is. Egyértelműen a legrosszabbra kell számítanom. Az asztalhoz bilincselt kezem ökölbe szorul, szemeim pedig pislogás nélkül tapadnak meg ideges arcvonásain, majd zöldes-kék íriszein. -Ezt pont te mondod?! - Bukik ki belőlem teljesen váratlanul félhangosan, és csak akkor tűnik fel, hogy felugrottam ültőhelyemből, amikor megérzem a csuklómon, hogy a bilincs nem enged tovább. -Hova tűntél? Hogy a francba jutott eszedbe, hogy magamra hagyj egy teljes hétre?! Mi ütött beléd Wade? - Kezdem el faggatni, de a végén hangom már csak elkeseredett motyogás, ahogy gondterhelt sóhajjal visszavágódom a székemre és onnan figyelem őt tovább, a szemében villódzó haragos fényeket. A csalódottság, düh és gyűlölet szinte burokként veszi körül egész testét, és én semmit nem tehetek annak érdekében, hogy áttörjek ezen a burkon.
Nem szabadna dühösnek lennem rá, hisz ez csak az első próbatétel volt, amit nem vett túl sikeresen, még akkor se, ha próbálkozott. Elment Annához, találkozott egy idegen, idős farkassal, aki próbálta kicsit megnevelni, engedelmességre és alázatra bírni... itt volt az a perc, mikor azt mondtam, hogy ebből nem kérek többet és ott hagytam őket. Bíztam az idős hímben, hogy nem fogja megenni vacsorára, és mikor másnap láttam a lányt letörten közlekedni a városban, sikerült megnyugodnom és fellélegeznem amiért életben van. De biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten hatott rá a találkozás. Ahogy belépek a terembe, szinte érzem a belőle áradó feszültséget, valamint némi meglepettséget, értetlenséget és talán egy kis félelmet is, mivel koránt se abban az állapotomban vagyok, ahogy ő látni szokott nap mint nap. Szoktam ideges lenni, nem tagadom. Olykor ordibálok és úgy jönnek át a szomszédok, hogy minden rendben van-e. De ez most koránt se olyan. Nem vagyok egy állandóan haragos ember, de még csak farkas se. Most viszont úgy érzem, fel fog emészteni. Kérdésemre nem válaszol, helyette neki áll faggatózni, mit nem veszek túl jó néven. - Mi ütött belém? Beléd mi ütött te bolond? Nem tűnt fel, hogy eddig minden létező ígéretemet betartottam, amit mondtam? Többször emlegettem, hogy nagyon pórul fogsz járni, és akkor nem leszek, ha szükséged lesz rám! Valamint, hogy keményebb okítási programot fogok bevezetni... tessék. Itt van - tárom szét a kezeimet, miközben teszek egy-két lépést felé - mellesleg végig ott voltam. A ház körül, az emberek körül. A szomszédban, az erdőben. Mindenhol. Figyeltelek téged. Éjjel és nappal. Hajnalban, holdtöltekor. De neked épp elég volt az, hogy elhitesd magaddal, nem vagyok itt, magadra hagytalak étel ital és pénz nélkül. Teszteltelek, Shannon! És csalódtam. Hatalmasat csalódtam benned. Nem azért, mert most itt vagy... nem azért, mert felkerested Annát, hogy hol vagyok. Hanem azért, hogy a saját testvéred jelenlétét nem érezted meg, és azt hitted, képes lennék teljesen védtelenül hagyni téged - a teremtő helyett inkább a testvér jelzőt használok, de olyan hangnemben ejtem ki, hogy biztos vagyok benne, megérti, mire célzok. Lehet, hogy kikapcsolták a mikrofonokat és most gyakorlatilag süketek. De semmit nem bízok a véletlenre. - Elcsesztem... semmire nem volt jó ez a három év... nem tanultál semmit még akkor se, ha én majd bele döglöttem ebbe - csapok rá idegesen az asztalra.
Már egyáltalán nem küzdök olyan kitartóan a pajzsommal, mint ahogy eddig is tettem. Egyszerűen csak megadom magam, hagyom, hogy lehulljon, és hogy így minden bennem kavargó jelenlegi érzelem -félelem, harag, gyűlölet, zavar és még sorolhatnám-, Wade elé tárulhasson. Azt akarom, hogy érezze, és hogy beleivódjon minden porcikájába, sejtjébe, hogy milyen egy rohadt szerencsétlen idegroncs voltam ebben az elmúlt egy hétben. Alig ettem, nem tudtam aludni és még Juanék telefonhívásaira és sms-eire sem voltam hajlandó válaszolni. Minden napom minden egyes percét arra áldoztam, hogy nyomot fogjak és, hogy visszahozzam, de úgy tűnik, hogy a próbálkozásaim hiábavalóak voltak. -Szóval ez egy... próbatétel volt? - Kérdezem hüledezve, hitetlenül pislogva párat, mintha azt remélném, hogy ezzel majd semmissé tehetek mindent, és hogy ugyanakkor arra is rávehetem, hogy megváltoztassa az iménti szavait. Hirtelen támadt dühöm már-már fájdalmasan kezdi el perzselni a bőrömet, belopózva a szöveteim mélyébe, felverve ezzel álmából a szunnyadó farkasomat, akinek nem kell sok idő ahhoz, hogy vérben kezdjenek el forogni a szemei. Körmeim akaratomon kívül állati karmokká alakulnak, amik belevájnak ökölbe szorított kezem tenyerébe, és szinte már-már a húsomig hatolnak. A véremnek se kell több, máris kibuggyan és sötét kis patakként kezd el a földre csöpögni. A fülemben történő feszült lüktetésen könnyen áttör Wade őrjöngése, a zihálásom és a vérem hangja, ahogy földet ér egy-egy csepp a linóleumon. -Miért kellett ezt tenned? Ennél még az is ezerszer jobb lett volna, ha bezársz a pincébe, és heteken keresztül vízen is száraz kenyéren kell élnem! - Kapom fel a fejem, aranybarnára változott íriszeim rögtön rátalálnak Wade haragos tekintetére, és csak akkor húzódnak vissza a karmaim és megnyúlt szemfogaim is, amikor tiszteletet követelve rácsap az asztalra, ami fülsüketítően kongni kezd. -Eltudod képzelni, hogy mi a lóf*szt éreztem?! Hogy milyen volt újra átélni azt, amit akkor is, amit a beharapásom estéjén is, amikor már napok óta nem láttalak, és attól féltem, hogy talán valami bajod esett? - Vágom vissza remegő ajkakkal és ugyanilyen hangon, és ezennel én vagyok az, aki ököllel az asztallapjára csap. -És már hogy a francba ne hittem volna ezt azután a fenyegetésed után? Totál be voltam rezelve és minden rohadt nap csak az járt az eszembe, hogy hogy fogom én ezt az egészet nélküled végig csinálni, ha most tényleg elhagysz! - Az őszinte szavak csak úgy dőlnek belőlem és már egyáltalán nem figyelek a szabálytalanná vált légzésemre, ami már éppen kezdene lenyugodni, amikor meghallom a következőket, azt ami talán végleg kiveri a biztosítékot. -Akkor meg mégis mire vársz? Minek jöttél vissza? Gyerünk, rajta, menj és keress magadnak egy olyan tökéletes kölyköt, aki nem jár együtt annyi szarral, mint én! Leveheted rólam a kezed, nem kell, hogy többet az én hülyeségeim miatt fájjon a fejed! - Ugrok fel ismét, szemeimben és hangomban is megannyi fájdalommal vegyített haraggal, miközben rángatni kezdem a bilincset.
Kezdőlap
