Újra fülledt hangulatú latin ritmusok zúzták meg a művház nagyelőadóját ezen az estén. A tavaszi fáradtság és az iskolák, egyetemek erőltetett tempója se nyomta rá a bélyegét a koncertre: jó 150 ember ropta, főleg fiatalok, de akadtak idősebbek is, akik úgy táncoltak, hogy öröm volt nézni. Vizsgák, megmérettetések ide vagy oda, a jókedvre szükség van és a Latin Magic Band heti rendszerességű koncertjei ezt garantálják, meg is látszik, a törzsközönségük se kicsi és mindig jönnek újak is. Ma este úgy alakult, hogy a dobosuk, az örökké nyüzsgő, utazó és fejét is elveszítő Carlos meg a 4 énekesből kettő rögtön a koncert után utazott, mert másnap délelőtt fellépésük volt egy alkalmi formációval Ohio-ban. Bevállalták a nagy utat. A többiek pedig rendesen felöntöttek a garatra és kint cigarettáztak valahol taxira várva. Olyan állapotban már senki nem ült volán mögé. Duane-ben csak 3 pohár almalé dolgozott, annak a nagyját is kiizzadta már. Nem akart mindent itthagyni és másnap visszajönni, ahogy a többiek illetve meg volt beszélve, hogy Judy-t elhozza az étteremből, ahová a pedagógusoknak szervezett az iskola egy kis tavaszi összeülést. A Vörös Hold eseményei után Duane olyan szinten tudni akart mindent, hogy egy kicsit össze is kaptak és ma estére is annyi volt megbeszélve, hogy hazaviszi a csajt, aztán ott elválnak útjaik. Egy kis mosolyszünetet okozott köztük az a találkozás a rosszabbik énjével... Valamit még meg kellett beszélni Joao-val, a zenekari "főnök úrral", úgyhogy egy-egy pohár itóka mellett kiültek a zsibongóba a lépcső melletti asztalhoz. A tömeg a termekben vagy az épület előtt képviseltette magát, itt csak jöttek-mentek, senki nem álldogált és az asztaloknál se akadt más társaság, csak az ő kettősük. A nagydarab, 50-es éveire úszógumit eresztett és orra elejére tolt szemüveggel, ködös tekintettel néző bajszos argentin egy chilei bort kortyolgatott az ásványvízzel pihengető kubaival szemben. Még nem derült ki, hogy mit akar, csak az illuminált állapot jellegzetes hanghordozását alkalmazva ecsetelte Duane-nek az otthoni problémáit jó hangosan, igazi latino virtussal: - Aszongya múltkor az asszony, hogy keveset vagyok otthon! Én meg széttártam a kezemet: mondom, nézd már meg, mekkora házban élünk? Valamiből fenn kell tartani. Meg már unokák is vannak és nem hozhatok szégyent rájuk! Nem lógathatom a lábamat egyfolytában! Tudod, kipakolom a krumplikat meg a petrezselymet a piacon, aztán mutogatom a trombita rejtelmeit az ifjú tehetségeknek, meg egy ekkora zenekar nem megy magától. Próbálunk, mennem kell ezzel beszélni, attól elhozni valamit, a másiknak visszavinni, ehhez számlát kérni, ahhoz benyújtani és így tovább. De tudod, te ezt, fiam! És akkor még azt kérdezi, miért nem vagyok otthon... Az idősödő úriember rámarkolt a borospohár nyakára és a távolba révedve emelte a szájához. Duane vigyorogva hallgatta végig. Részeg emberrel vitatkozni nem volt érdemes, de a figyelmet megérdemelte az egyébként nagyon is családcentrikus nagypapa. Most kijött belőle a feszültség és a kubai már ismerte: ilyenkor önti, önti a szavakat, aztán megnyugszik, hogy milyen jót beszélgettek és hazataxizik. Duane pedig csak nevet az egészen, ahogy Joao is ezt fogja tenni a következő találkozásukkor, mikor megtudja majd, mekkora előadást tartott és hogyan. A kubai csak vigyorgott és kivárta, hogy lesz-e más is vagy csak egy kis panaszáradatra futja. Ezutóbbi tűnt valószínűbbnek. A szemeivel néha kinézett a mellettük távolabb vagy közelebb elhaladókra, az emeltre igyekvők lépcsőkön hangosan koppanó cipőire, a termen átkiabáló hölgyre, aki a lányát szólongatta le. A kiskamasz még javában beszélgetett a fenti korlátnál egy sráccal és nem érezte, hogy vége az estének. Duane nézte a jelenetet, ami megint felidézte az időket, mikor Judy-t fűzte. Harcolt a kegyért, hogy együtt lehessenek. Kemény küzdelem volt és sok munkája kellett ahhoz, hogy végül összejöjjenek. Most pedig ki tudja, meddig akar szünetet a nő? Duane megbánta már egy kicsit a vehemens kérdezősködést. Kapott válaszokat, de mellé egy cifra veszekedést is és alig találkoztak azóta. Judy nélkül nehéz volt elképzelni a napjait és ha nem kocsival lett volna, fel is hajtott volna egy felest, mikor ez járt az eszében... Aztán visszatért lélekben a művházba, az asztalhoz, Joao alkoholos családtörténetét hallgatni még egy kicsit. Nyújtózott egy nagyot és fejével intett a széken hátradőlő úriembernek, hogy jöhet nyugodtan, ha van még benne kiadandó gondolat... - Joao. Margaret szeret téged, azért hiányol - mondta és belenevetett a mondata végébe. Az öreg bólintott egyet. Kettőt. Hármat. Aztán megint kortyolt és letette a poharat. A kezét nyújtotta a kubainak, aztán a borra mutogatott: - Már nem kívánom, megihatod. Te vagy a legrendesebb fickó a bandában! Látod, a többiek mind elhúztak, rád ilyenkor is lehet számítani. Na... Joao megpróbált hátrálni a székkel, hogy kikászálódjon belőle. Úgy látszik, ennyi volt, amit el akart mondani. Duane közben kezdett valami bizsergést érezni, olyat, ami mágikus energiák közelében szokott rájönni.
Van rá egy jó ötven százalék esély, hogy engem szívatnak. A macskás sztori már egy ideje kiment, már senki nem röhög rajtam, én pedig nem kényszerülök összeszorított fogakkal elviselni az új fiúknak járó beavatási rítusokat, erre a következő cikk, amit felém dob a Sors az egy nyomorult... Az egy nyomorult interjú! Ne nézzen rám így senki, én igenis szeretek interjút írni. Politikusokkal érdekes, az ember gyönyörűen meg tudja izzasztani őket. De mit kezdek én ezekkel a latinokkal? Megkérdezem, hogy nem pisálnak jégkockát Fairbanksben? Elhatároztam, hogy a professzionalistásomra nem lesz panasz, hogy elmegyek és megcsinálom, és igenis jó lesz. Végül is, hozzáállás kérdése az egész, nem? A hegek a karomon már alig látszanak, csíkok csupán, de annak még vörösek, és ha az ember tudja, hol keresse őket, hamar meg is találja. Szerencsére az ingem hosszú ujjú, fölé egy sportzakót veszek, majd el is indulok a művházba. A koncertet csöndben hallgatom végig a hátsó sorból, mindeközben valami ütős nyitómondaton gondolkodom a fölvezetéshez. Vannak ötleteim, de egyelőre még semmi sem végleges, és nem is lesz az, ameddig le nem írom őket a papírra. Diktafonnal, jegyzetfüzettel és tollakkal (latinok, az Isten szerelmére, garantáltan lesz olyan kifejezés, amit le kell diktálnia) fölfegyverkezve indulok el a megbeszélt helyiség mögé, pontosan a zsibongónak nevezett kis helyiség felé. A zenekari „főnök úrral” lenne találkozóm, és valahol mélyen reménykedem, hogy nem lesz jelen és nem küldött senkit önmaga helyett. Az egy tiszta ok lenne arra, hogy elhúzzak a fenébe és ne csináljam meg ezt a cikket. Megemberelem magam, majd kopogok, és egy másodpercnyi várakozás után, ha jön válasz, ha nem, benyitok. – Üdv – szólok oda akárkinek, aki jelen van. – Joao Sanchezt keresném, Blake Sieron vagyok a helyi újságtól, megbeszéltünk egy interjút...
Szegény borospohár ott fog árválkodni, amíg a takarító ki nem viszi vagy a legutolsó, bármire vevő vendég fel nem hajtja. A kubai nem kívánta. Kocsival is volt, meg amúgy is inkább sörös alkatnak tartotta magát. Joao nagyon készülődött, lassan, pislogva állt fel. És akkor a hatalmas terem ajtaján kopogást hallottak. Csak Duane figyelt fel rá és mikor meglátta közeledni azt a fickót, a gyomra görcsbe állt egy pillanatra és tágabbra nyíltak a szemei, mint aki veszélyt szimatol. A fegyverei nem voltak épp nála, nincs az az elvetemült Őrző, aki késsel a zsebében megy színpadra. A cuccai között hagyta őket hátul, szóval most saját magának kellett szembenéznie azzal, aki múltkor még egy másik Duane Alvarez-t alakított. A hírek szerint nem senki nem emlékezett a megszállottak közül, így talán ő sem fog. - Huhh...jó estét! Én vagyok... Joao kapkodta a levegőt, mint a partra vetett hal. A kubai is tudta, hogy így nem lehet interjút csinálni vagy inkább nem érdemes. Lenne olyan újságíró, aki megcsinálja, de az a netes "Röhögj a részeg sztáron" videók közé kerülne csak be, ami nem nagy dicsőség... Duane felállt, hogy mentse a helyzetet. Egy ilyen helyen talán már nem lesz balhé. Az emberek járkálnak fel s alá, egyik ajtón be, a másikon ki, az emeleten is maradtak még, hiba lenne itt nekiesni egy Őrzőnek. Persze van vérfarkas, akit ilyen apróságok nem zavarnak. A kubai egyelőre nyitva tartotta a szemeit és a testtartásán is látszott, hogy számít agresszióra is a kérdéseken felül. A mágikus energiáit nem tudta elrejteni, a másik biztos megérezte rajta, hová tartozik. - Jó estét! A zenekarvezetőnk kicsit elfáradt - mondta Duane az argentin vállára téve az egyik kezét. Joao sóhajtott egy nagyot és kezet fogott az újságíróval, ha az engedte. Jobbal megszorította, a ballal pedig rámarkolt a két kézre és a fejével intett az ütősre: - A fiú mindent tud, remélem, megfelel! Még egy nagyot sóhajtott, pislogott és elengedte a fickó kezét.
Az öregúr nem bunkóságból nem köszönt, hanem egyszerűen elfelejtette. Elndult, hogy megkerülje az emeleti termekbe vezető lépcsőt és a fotocellás ajón át kijusson a friss levegőre, ami kicsit kijózanítja. Majd a taxi hazaviszi és otthon az asszony boldog lehet, hogy végre látja a férjét. Részegen... Lassú léptekkel távolodott, viszonylag egyenesen haladt és immáron az asztalnál ketten maradtak. A kubai kezet nyújtott az újságírónak és próbált mosolyogni, de nehezen ment. Most kivételesen nehezen, pedig talán semmire nem emlékszik a másik. - Duane Alvarez! Ha beéri velem, szívesen mesélek a bandáról. A többi vendég már nem járt annyira közel, kettesben beszélhettek bármiről. Kényes témáról is, mint a Vörös Hold idei eseményei... Interjú után. Vagy előtt. Vagy helyett, ha az újságírónak nem jó más, csak a nagyfőnök. Akárhogy is, a múltkorit ki kell tárgyalni, nem lehet szó nélkül hagyni és Őrzőként amúgy is van feladat egy új vérfarkas esetében.
Belépek az ajtón és mi fogad? Egy talajrészeg interjúalany. Nem sóhajtok föl, a szememet sem forgatom, de belül azért elkáromkodom magam, édes anyanyelvem minden lehetőségét beleadva. Erre nem számítottam. Márpedig nem szívesen húznám le a hírnevüket, a színpadon egészen jók voltak, de mit tehetne az ember, ha egyszer ez történik...? Valahogy bele lehet építeni úgy a törzsszövegbe, hogy az ne tűnjön ki túlzottan. „A zenekar öreg vezetője feltűnően jó hangulatban fogad...” Igen, valami ilyesmi. Azt pedig nagy kegyesen elsunnyogom, hogy ez a remek kedélyállapot a koncert sikerének tudható-e be, vagy éppenséggel valami másnak. – Úgy is lehet mondani – felelem, amikor a fiatalabb fickó a helyzet megmentésére siet. Pokolian ismerős, mintha láttam volna valahol, de meg nem tudnám mondani, merre... Mindegy is. Ez a város relatíve kicsi, biztos akkor láttam, amikor kávéért mentem, vagy az utcán jött velem szembe. nem érdemes ezen rágódni. A kézfogással semmiféle problémám nincs, és nem próbálok semmiféle alfahímekre hajazó dominanciát kifejezni vele. – Persze... habár váratlan fordulat. Nem örülök, hogy a férfi csak úgy olajra lép, de tenni nem tudok ellene semmit, és csak reménykedni tudok, hogy a fiatalabbik nem ennyire... mulatozós típus. Józanabbnak tűnik, alkohol szagát pedig meg sem próbálom megérezni rajta. Az öreg távozását követően még mindig beborít mindent. Ismét megfogom a kezét miközben bemutatkozik, és azon tűnődök, vajon miért ennyire erőltetett a vigyora... Valami nem teljesen oké itt. Majd talán rákérdezek, de előbb a kötelesség... – Természetesen megfelel, amennyiben tud válaszolni a kérdésekre. Semmi igazán eget rengető nem lesz, megígérem. A nevem Blake Sieron, ahogy említettem az előbb. – A hivatalosabb bemutatkozás közben azért átfutom még fejben a jegyzeteimet ismét, majd mellzsebemből előveszem a kikapcsolt állapotban lévő diktafont és a férfire nézek, kérdő tekintettel. – Ha nem zavarja, szeretném rögzíteni a beszélgetést. Egyszerűbb legépelni és később kiszűrni, ha valami nem oda való. Válaszától függően cselekszem a diktafonnal, de mindenesetre, akár invitál, akár nem, leülök az egyik székre. Nem fogok interjút állva csinálni. A diktafont az asztal lapjára helyezem, vagy a jobb felvétel reményében, vagy pedig azért, hogy a másik lássa, kikapcsolt állapotban maradt.
Erről az egész interjúról Joao nem szólt senkinek, legalábbis Duane-nek nem. Vagy elfelejtette vagy meg se volt beszélve, hanem újságírói trükk, annak viszont elég fura, gondolta a kubai. A főnök úr végül eltávozott, mindenkinek jobb lett így. Ha most adna interjút, abból nem sok használható sülne ki és csak leégetné magát, a zenekart, meg úgy általánosságban a latino zenészeket, mármint azok szemében, akik hajlamosak általánosítani. - Először is, bocsánatot kérek Joao nevében... - kezdte Duane. Ő égett a főnök miatt. Eszébe jutottak azok a szavak, amiket a másik énje vágott a szemébe: akikkel jót tesz, csak kihasználják. A zenekarvezetővel tényleg jó kapcsolatban volt, kölcsönösen segítették egymást, de most kényszerhelyzetben érezte magát, méghozzá igencsak kellemetlen kényszerhelyzetben. Magyarázkodnia kellett, mert ha ő nem tesz semmit, akkor a zenekart leírják és mindenki veszít rajta. Figyelte a farkas kezét, hogy mit húz elő a kabátzsebből. Még mindig nehezen hitte el, hogy a múltkori után csak így idejön és halál békésen interjút akar csinálni. A megszállásra nem szoktak emlékezni, a kubai így hallotta és egy jó újságíró csak a munkára koncentrál, mikor dolgozik, de akkor is fura volt neki. A diktafon csillapította le egy kicsit. Most már csak a gyomra görcsölt és kezdte érezni a hideget végigfutni a hátán. Ez volt az az arca, ami bevillant a nagy megkísértés végén és nehéz lesz úgy tárgyalni, hogy ezt nem beszélték meg. A kubai nem is akart ebbe így belemenni. - Persze, jó, legyen így, de előbb valamit meg kellene beszélnünk nekünk kettőnknek, nem gondolja? Figyelte, hogy a diktafon nem indul-e. Csak akkor folytatta konkrétabb dolgokkal, ha állt a gép. Felvételre nem akart semmi olyat mondani, ami véletlenül rossz kezekbe kerülve leleplezné az Őrzővilágot. Abban biztos volt, hogy egy vérfarkas nem dolgozik maga ellen és szándékosan nem szivárogtat ki olyat, ami őt is érinti, hisz ha az Őrzőkre fény derül, akkor farkasokra is. Csak bakira számított, ezért volt óvatos. Ha nem indult el a gép, akkor szólt megint: - Hogy van az alkarja? A másik arcát kutató szemekkel vizslatta, próbált leolvasni róla valamit. Abban a harcban nem keletkeztek nagy sérülések, szerencsére, de egy ezüsttőrrel azért mégis kapott a karjába a másik. Ha mindent elfelejtett, akkor nyilván értetlenül állt a szúrt seb előtt. Duane még azt sem tudta, Blake falkatag-e vagy kóbor és hogy akadt-e, aki megmagyarázta a történteket. Ő maga nem beszélt azóta olyan vérfarkassal, aki át- és túlélte megszállást, se feltámadottal, pedig voltak bőven. Más járt az eszében, a saját élete és a családjáé. Most is rájuk gondolt és arra, vajon mennyi maradt meg az illetőnek az ő emlékeiből. Alignak és a veszedelmes kísértései...
Kezdőlap
