- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 24, 2015 12:20 pm-kor.
Ígéretet tettem, s nem is szegtem meg. Nem kerestem őt. Az egy dolog, hogy bérelt helyet alakítottam ki magamnak a nagynénje puszpángbokrának rejtekén, mert így a közelében lehettem, de nem számítanak az ilyen apróságok szerintem. Egész kényelmes egy dudvában trónolni, még télen sem kellemetlen, bár néha kínos, hogyha egy farkasnak azt kell kijelentenie: elmacskásodtak a lábai. Zsibbadás. A lábujjaimból indul ki, s pár pillanat alatt elterjed egész testemben. Métely. Kiáltani amúgy sem kiálthatnék, hiszen tilosban guggolok, mint valami dolgát végző vad. Pedig isten őrizz, hogy idecsináljak! Nem szentségtelenítem meg a kedves rokonainak bokrát, az gusztustalan lenne. Elvégre ez a bérelt helyem, s ki szarik a saját fészkébe, nem igaz? Meredek lett volna egy jó nagy adag ürülékbe zuhanni. Jobb így, hogy a latyakba hullok tehetetlenül, fennköltebbnek mondanám. Tompán puffan el belőlem az eszmélet – az élet? – s mint hogy Hófehérke az almás kezével, én is kinyúlok a bokor alól. Ha kinéznek a házból, talán meg is láthatják oda-nem-való vörös üstökömet a havas-zöld puszpáng alól kikandikálón – ha ugyan észrevesznek egy nem túl nagy (elvégre nem vagyok vízfejű) vörös foltot ezen a kései órán. Nem épp szívderítő a szeretett nő ablaka alá halni, de aligha választhattam meg a helyet. Így múlik el a világ dicsősége, s így bukik le, aki tilosban jár. Talán a szellemek az orromra akartak koppintani, hát lám, akkor én kerestem magamnak, ehetem a zsíros nyirkot hideg ajkammal, lebegve a semmiben.
Furcsa érzés, hogy már nem szúrja semmi a hátsómat. A hó sem hideg, a fény sem zavar. Úgy állok, mint a cövek, bár a felajzatlan fajta, nem perverz-féleség. Idegen vagyok a katonák között, de elkap a szellemiség, s amint előre kell lépni, hát lépek én. Semmi humor nem jut eszembe, teljesen üresnek érzem magam, mint egy kiszáradt medrű folyó. Aztán szépen lassan élet csordogál belém, érzéseket kapok, emlékek tolulnak elmeszálaim közé, megtépáznak a megélt fájdalmak, megnevettetnek a szép napok. Utolsó Mattségemmel elrévedezek azon, hogy lám, életemben nem először öltözöm nőnek, de eddig most nézek ki a legjobban, majd elhal a saját hangom, s sajátomének kezdem érezni valaki másét. Kinek a testét nem ismerem. De aki emlékszik rám, pedig milyen régen is volt már. Emlékszem magamra benne. Össze is zavarodhatnék, ha nem teltem volna meg elszántsággal legott. Énekelni kezdek, s meglepő módon egészen kellemesen hangzanak számból a szavak, a hangok. Gyerekhang, sírós, rettegő kislányé. Összehúzom magam, átkarolom térdeimet, hagyom, hogy a testem is kicsinek látsszék, gyermekinek, ne azénak, akitől átvettem a szőke tincseket. - Mama, mondd hol vagy? Nélküled fázom.. Merre lehetsz? Hol az ölelés? Azt mondják, hogy túl sok a dolgod. Mért nem vagy itt? Mért nem mesélsz? Mama, ha nem jössz, nem jön az álom. Árnyakat látok a falakon. Sírok, s nincsen aki most ideül. Mama, mért hagysz egyedül? Várok. Várom, hogy közelebb jöjjön, hogy észleljem, rám figyel. Ha ez sikerül, akkor felemelem a fejem, hogy egykori férje arcával sziszegjem a képébe, mennyire gyűlölöm. - Gyilkos vagy, Neassa. Gyilkos. Önző boszorkány. Eldobtad magadtól szerelmünkből jajongva szült, eleven hitedet! – vicsorgok rá, de immár magát láthatja bennem. Csak az érzések maradnak, ha fogékony volt rájuk. A fájdalom, a harag, a gyász, a keserű önvád. - Milyen rohadt önző szuka vagy, Eska! – kedveskedem neki hanyag vállvonással. Ha nem akadályoz meg benne, akkor felállok, hogy egymagas lehessek vele, ugyanazt a tartást felvéve, amiben ő leleddz. - Már megint azért vagyunk itt, mert nem bírsz a véreddel. Mindig a saját bőrödön kell tapasztalnod, hogy milyen tönkretenni másokat? Elfáradtál? Elpuhultál. A szellemek tán tárt karokkal fognak fogadni, azt hiszed? Hozz áldozatot azért, hogy úgy lehessen minden, ahogyan akarod. Hiányzol a lányodnak, anya kell neki. Mit vagy hajlandó megtenni azért, hogy vele lehess? Egyszer már eladtad érte a farkasod, hát eladnád-e most az életedet is? Szavaim ugyan kemények, de remegősek. Könnyek csillognak a felszínükön, azok a könnyek, melyeket folyamatosan ejtenie kellene. Mert fáj neki az élet. Érzem, hogy fáj. És ez buktatja el. Ha tévedek, hát tévedek, de ettől még mindketten nem távozunk ma innen el. Maximum halunk. Együtt. Vagy egymás nélkül. De fájdalom lesz, vér, s én boldog leszek. Ő meg? Ő meg nem érdekel, hiába hitetek el vele bármi mást. Miért érdekelne valaki, aki nem tiszteli már önnönmagát, s erejét? Ki ködben születik, ködben is veszik el.
Nem csinálok popsit a számból, ha már azt mondtam, hogy segítek a falkának, amiben tudok, hát akkor megteszem. Hivatalosan ugyan én tejelek az itt maradásomért, de vannak köztük leszármazottaim, így hát megteszem, ami tőlem telik. Hiába kacag rám vérvörösen a Hold, vak vagyok rá, egyáltalán nem érdekel, ellenben a várost figyelem, az esetleg furcsán viselkedő farkasokat, saját képességem burkában egyszerű ember vagyok, nem más, de rendkívüli módon érdekel, vajon idén mivel kápráztat el drága nagybátyám bennünket. Igazán ráunhatna már a dologra, hisz ami engem illet, én borzalmasan fáradt vagyok ettől az örökös bosszúállási kényszertől. Aki egyszer megdöglött, maradjon szépen halott. S igen, még magunkra is értem, engem, ha egyszer elér a végzetem, imádkozni fogok érte, hogy maradjak is halott, ne rángassanak ki a vágyott békességből bármikor, amikor úgy gondolják, kellek erre a világra. Érzem, hogy valami közeledik, annyira futja részemről, mielőtt leájulok a magas sarkaimról, hogy beforduljak a legközelebbi, néptelenebb mellékutcába, és a falnak dőlve csússzak le a földre. Talán így nem szúrják ki, hogy itt vagyok, azért még igyekszem elrejteni magam a kíváncsi szemek elől, bármennyire is legyen fölösleges. Érzem, hogy minden tagom szörnyen nehéz, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről, pillanatok múlva pedig már külső szemlélőként lesek le önmagamra. Rájöttem, hogy én még mindig nem szeretem a szőkét, valahogy nem illik hozzám, ha lesz még lehetőségem valaha testet cserélni, a szőkéket élből elutasítom. Nem én vagyok. Egyik sem igazság szerint, de a régi szeretettet úgysem kaphatom vissza. Magába szippant valami ősi, ellenállhatatlan erő, de meglepő módon semmi sokkoló nem történik, csak valami fura helyen találom magam, ahol mindenkiből kettő van, ott az összes testvérem, sorba szólongatom őket, de fülük botját se mozdítják. Nem hall senki, s én sem hallok senkit sem. Értem, szóval magam vagyok, illetve, hangok ütik meg a fülemet. Nyelek egyet, a szívem még inkább meglódul, a torkomban dobok. Inkább lennék egyedül… - Brianna? Reszket meg a hangom, nem tehetek róla, azonnal mennem kell, 821 évem legtökéletesebbje, az egyetlen igazi boldogságom, akárhová elmennék érte, persze, hogy önkéntelenül visznek a lábaim, bármit megtennék érte, hogy újra éljen, gondolkodás nélkül áldoznám fel önmagam, ez nem is kérdés. Nincs gát, ha róla van szó, semmi egyéb a világon nem létezik. - Itt vagyok, Napsugaram… jövök… Könnyedén lendülök át a kőasztalon, nincs távolság, akadály, semmi, csakis Brianna, ám amint elérem, s hozzáérnék, hogy ölelésembe zárjam az olyannyira rég szomjazott kis testet, más van a helyén. Gyere vissza! Rögtön a hátsómra huppanok, a harag szikrái hánykolódnak kékjeimben. Nem igaz, hogy még mindig itt tartunk, hogy még mindig képes a fejemre olvasni mindent. - Sosem voltam szerelmes. Köpöm vissza az egyetlent, amivel én sebezhetek, elhitte akkor, elhinné most is bárki, de a lényegen nem változtat, én nem tudom, mi az, és soha nem is akarom tudni. A többi szava ellen nem tiltakozhatom, igaza van, és én ezt tudom jól, mindig is tudtam. Ismét kénytelen vagyok megkísérelni legyűrni a gombócot a torkomba. Nem értem, mi ez az egész, de pokolian könnyedén mételyezi a lelkemet. Kislányom, édes kicsikém. Mit tettem… - Kapd be. Szerinted én nem tudom? Pillantok fel rá, mikor felém magasodik, nem érzek késztetést arra, hogy felálljak, különösképpen nem érdekel ez az egész. Nem tudom, mi folyik itt, de túlságosan élethű, és hiába vagyok biztos benne, hogy ez is csak a Vörös Hold, ezerszer, ha nem milliószor jobban fáj, mint tavaly. Istenem… - Miről beszélsz te szerencsétlen senkifattya? A szüleim miatt voltam átkozott, tudnom kellett, hogy feloldhatom. Hiba volt, igen, nagyon jól tudom, olyat mondj, ami új, ha már prédikálsz nekem. Szisszenek fel, és fellököm magam a talajtól, nincs nála fegyver, nem érdekel, mit tehet velem a puszta kezével, kezemmel. Elég zavaró magammal beszélgetni, bár sokkal zavaróbb lenne, ha csak egy testem lett volna hosszú életem során. A lányomnak anya kell… Boldogan lennék az anyja ismét, miként boldogan voltam az, amíg tartott. - Bármit… Szalad ki a számon talán meggondolatlanul, de igen, megint önző vagyok, megint csak én számítok. Én csak akkor voltam boldog, csakis őt akarom, senki mást a világon. - Az én életem nem nagy ár azért, hogy ismét az anyja lehessek. Mindegy, hogy hol, a szellemek közt, vagy épp a földön, én aligha lehetek tudatában, hogy a lányom boldog volt, míg élt, hogy a kis lelke mindig tudta, hogy azért kell testet öltsön, hogy engem feloldozzon. Hogy Brianna lelke már békében nyugszik réges-rég, neki nem maradt elintézetlen ügye. Sosem mertem felkeresni ezzel egy Suttogót vagy egy Őrző Mágust, túlságosan fájt volna.
Gyomromban bontja bogját az öröm a lánygyermek neve hallatán. Keresve se csinálhattam volna jobban, annyi kínt és keservet viszek bele a dalba, amennyire csak képes vagyok, s közben szinte falom a közeledő lépteinek zaját. Így kell lennie, így kell mennie. - Szeretlek, mama.. – csicsergem elhalóm utoljára, majd vérszemet kapott, dühös férjjé változom, aki látszólag megütközik a hallott szavakon, de fröcsögve tud reagálni rájuk. Érezni vélem én, hogy hazudik, mert belőle jön, belőle vagyok én, hát nesze neki, a manifesztált férj-lényem csak felnevet, s lustán köpi Eska lábai elé a szavakat. Nem számít, ha igazat is mond, nem a férje vagyok, nekem nem fájnak a szavai. Szerelem? Lényegtelen. Azért vagyok itt, hogy valami mélyebbet, valami nagyobb horderejűt megtoroljak rajta így. - Nem érdemelted meg, hogy szerethess engem. – törlődik ki így a képből, s válok tükörképpé, felállva Eska előtt, föléje tornyosulva, mint valami élő tilalomfa. Nem mondtam neki, hogy hazudik, nem célom az, hogy elvadítsam, hiszen édesgetni akarom. Briannával kezdtem, hát vele is folytatom, leküzdve a kényszert, hogy visszakérdezzek: mégis mit kapjak be, amit neked még nem sikerült, angyalom? - Ha sosem voltál szerelmes, akkor mit számított az átok? Szerelem nélkül mit ér gyermeket nemzetni, szülni? Egy gyereknek apa kell, nem csak anya. Hogy tehetted meg Briannával, hogy egy eleve halálraítélt kapcsolatban még inkább a halála felé sodortad? Nem a szüleid miatt volt. Temiattad. Vajon anyád nem utánad, nem tőled lett átkozott? – kérdezem, belefullasztva annyi vádat ebbe a mondatsorba, amennyit csak bírom. Azt akarom, hogy kételkedjen, hogy meginogjon, hogy összeomoljon. És még csak a kisujjamat sem kell mozdítani hozzá. Túl könnyen megy, már-már nevetségesen. - Bármit? – visszhangzom, miközben felvonom tőle kölcsönzött szemöldököm. A jobbat, majd a balt. Jólesik játszadozni arcizmaival, újszerű élménynek is felfogható. - És honnan tudod, hogy melyik te vagy te? Játsszunk valamit, a gyerekek úgyis szeretik a játékokat. Az asztalhoz lépek, kecses csípőjét nekivetem, a fegyvereket gusztálom. - Egy sebzés magadon, egy magam-magadon. Majd meglátjuk, hogy ki hal bele előbb. Hogy Brianna kit akar anyjának odaát.. Nem nyúlok rá egyetlen fegyverre sem, nem célom a vérontás, ha megy elegánsabban is. Egyelőre megy, de persze a provokáció a lételemem, nem tudom nem megtenni. Őrületesen jólesik.
Viszonylag hamar megleli valaki a testemet, s megpróbál élesztgetni, egyelőre nem éri sokként semmi, csak egy magatehetetlen, alig hallható szívverésű nőt talál, akinek látszólag az égvilágon semmi baja sincs. Ám mivel a pofozgatására sem térek magamhoz, mégiscsak tárcsázza a mentőket, a lelkiismerete ezt diktálja. (Dobás)
- Én is szeretlek, Kincsem. Nem igaz, nem tudom, mi ez az egész, de valaki túl sokat tud rólam. Ez hogyan lehetséges? Én csak Tipvigutnak meséltem róla, s a nevét neki sem említettem. Félelmetes, határozottan kellemetlen belegondolni ebbe az egészbe, nem is akarok, s nincs is rá sok időm, mert már látom is Liam mérges vonásait. Kedveltem, ez igaz, és ha képes lettem volna szeretni, tökéletes célpontja lett volna, de csupán eszköz volt. Jól tudom, hogy kegyetlen voltam, hogy sorsokat tettem tönkre csak azért, mert kergettem valamit, amit sosem akartam igazán megérteni Liam-et, nem érdekelt, most sem izgat, hogy mit vág a fejemhez, többet nem tud ártani, mint amit már én tettem magamnak. - Épp úgy, ahogy te sem. Talán a lelkem egy romantikus vetülete képes volt sokáig azt hinni, hogyha eljön az ideje, akkor az átkot megtöri az, aki szeretni képes, de nem így lett, soha nem így volt, meg kellett tennem. Életem legnagyobb hibája volt, tudom jól, túl nagy árat követelt, túlságosan fájt sokaknak, de attól még akkor úgy hittem, szükséges. Tévedtem, mások is szoktak… - Ezt komolyan kérdezed? Szerinted hány gyerek nőtt fel apa nélkül az anyja szeretetéből táplálkozva? Ostoba vagy, ha azt hiszed, Briannának nem volt apja, volt, imádta őt is, és engem is. És elhitte, hogy szeretem. Az meg soha, de kibaszottul soha nem érdekelt senkit, hogy én mit érzek. Hogy élve falnak fel az évszázadok, ellopva tőlem a reményt, hogy egyszer talán én is megtudom milyen. Hogy van értelme… Elég szar, ha folyton a képedbe tolják, hogy szerelem nélkül mit sem ér. Köpöm a szavakat dühösen, ha édesgetni akar, marhára rosszul közelíti meg a helyzetet, csak a dühömet táplálja, amiből eddig is volt rengeteg, nem igazán szorulnék rá segítségre ezzel kapcsolatban. - Papagájt ettél? Sóhajtom lemondóan, figyelem az arcát, nevetséges, látszik, hogy nem a sajátja, elárulják a gesztusai, de próbálkozzon csak, igazán meghatni nem fog, ő, én, nem vagyok képes rá. Brianna az volt, nem is élt sokáig, akár az átkom, akár a szellemek gondoskodtak róla. - Csak hülye kérdéseid vannak? Horkanok fel, már hogyne tudnám, hogy ez vagyok én, érzem, és azt is tudom, hogy ő nem én, csak valaki, akinek túl sok információja van, és tán túl sok hatalma, hogy a bőrömet kölcsönözhesse. - Csak a gyermekek? Megcsóválom a fejem, a gyermekek biztosan, ám számomra az egész élet egy véget nem érő játék. Szerepek összessége, kevés olyan bőr van, mit nem öltöttem akár egyszer is magamra. S ha én szeretek, hát neki is szeretnie kell. Hisz ő én, nemde? Ezt akarja elhitetni, de mindez nem fontos. Sajnos már akkor nyert, mikor előrántotta elmémből Briannát. - Remek elgondolás. Nem szarozok, már lépek is az asztalhoz, magamhoz ragadva az ezüst tőrt, az tűnik a legártalmatlanabbnak, nem mindegy persze, mit ér, de én nem akarom megölni. Brianna anyja én vagyok, én megyek hozzá. Gondolkodás nélkül vágtam bele a bal vállába, olyan erővel, mi hasított húst, s csontot is, majd ha a fájdalom megülepedett elorzott lélektükreimben, ki is rántottam belőle azonnal. Könnyű volt, letaglózó erővel gyűlölöm önmagam, pláne akkor, ha még pofázok is magamnak mindenféle lélektépő dologról. - Egy. Közöltem hanyagul, a pengét nem adva át neki, válasszon másik fegyvert, annál nagyobb lehet a fájdalmam. - Ha valóban te is Vele akarsz lenni, neked is küzdened kell érte… Intek az asztal felé a fejemmel, tessék csak. Én magamat nem fogom megsebezni, a mazochizmus sosem volt a részem, lelkileg szeretem marcangolni magam, de az más. S remélem, felhúztam én is annyira, hogy vissza akarjon támadni…
- Szerinted nem érezte, hogy minden csak illúzió? Hogy hamis az egész? A gyerekek a mi lenyomataink, az volt, ami te, azt érezte, amit te. Már azelőtt tudta, hogy vége lesz, hogy egyáltalán eljött volna érte. ÉS mégis szeretett téged. Szerette az anyját, szeretett minket, mert még ha tudta is, hogy gyilkosra lel bennünk, meg akarta tanítani nekünk, hogy szeretni érdemes. Én megértettem, el is hagytalak vele együtt-- Célzok arra a részére, ami meghalt Briannával. Mert egy anya mindig kicsit belehal a gyermeke elvesztésébe, megfakul, elveszíti a legfontosabb darabját, s én pontosan erre apellálok. Hogy én voltam az a darabja, engem vesztett el. S most itt vagyok, most eljöttem érte, hogy ereibe oltsam a múltat, megmutatva neki, hogy semmi sem változott. - az eltávozó lelkéhez olvadva, mert ott volt a helyem? Látszólag elgondolkodom a szavain. Enyhén oldalra billentem fejemet, őt szemlélem, magamat keresem benne, vagy hagyom neki, hogy ő keresse bennem magát. Viszonyítás kérdése, nem fontos. Az a fontos, hogy a mellkasomból sóhaj szakad fel, fájdalmas, beletörődő. - Nem mertél szerelmesnek lenni, Tipviguttal is azért nem feküdtél le. Még nyolcszáznál több évvel a hátad mögött sem mered megnyitni a szívedet. Pedig ez lehetne a kulcsa mindennek. Szerelmet érdemlünk, párt, boldogságot a vég előtt. Miért hagyod, hogy Brianna minden éjjel zokogjon érted odafent? Nem jó neki, ha az anyja nem boldog. Vissza akar jönni hozzád, lányoddá akar lenni újra, s tudja, hogy megteheti. A tested friss, fiatal. A farkasod megértené. Lélekvándorlás. Gonoszul plántálom belé egy újabb gyermek megfoganásának lehetőségét és azt, hogy újjászülhetné leánygyermekét. Nem kellene hozzá sok búcsú a farkastól, alig kilenc hónap. Már öreg, már nem kellene távol tartani egy csecsemőtől. Nevelhetné. Akarom, hogy elhiggye: így igaz. Megmutatom neki, hogy valós eshetőséget kínálok, gömbölyödni kezd pocakom, mintha élet növekedne benne, szeretettel simítom rá a kezemet, az őtőle örökölt kezet. - Anya lehetünk. Miért ne lennénk azok? Érkeznek a kérdései, s én nem váltok újra alakot. Hamis-viselősen lépek a kőasztalhoz, de nem nyúlok rá egy fegyverre sem. A tőr érkezik, ajkaimra mosoly költözik, torkomból a saját fájdalomkiáltást hallhatja felhangzani, melyet azzal próbálok elnyomni, hogy nyelvembe harapok. Nem nekem kell üvölteni, üvöltsön ő. Az áldott teher már nincs meg alakomban, a csont repedése, a tőr húsba marása nem is létezett vetélésben manifesztálódott. - Megöltél, anya. Sír Brianna hangja, körülöttünk visszhangozva. - Megöltél másodszor is. Érzem, hogy a fegyver markolatára fonódnak ujjaim, precízen célzom meg a vállát, annak a tükörképét, ahová belém állította a tőrt. abba a vállba talált, ami nem az erősebbik oldalam, így a pisztolyt erősen és biztos kézzel tudom fogni. Meghúzom a ravaszt. - Egy-egy. Közlöm szárazon, s szinte sajnálom, hogy nem voltam képes lekövetni a vállba maró – ha sikerült a művelet - golyó levegőtáncát. Biztosan csodálatos lehetett volna lassítva is. Leeresztem a fegyvert, félreteszem. Így illik. Várom hát a támadást. Hiszen megbeszéltük. Egy ide, egy oda. Semmi más.
- A nagy lószart volt hamis. Mit képzelsz magadról? Senkit sem szerettem jobban, mint őt. Soha, senkit. És soha nem is fogok. Ezt nincs jogod megkérdőjelezni, pontosan tudnod kell, mit éreztem, és hogy mennyire valódi volt, hogy mennyire bánom… Még emberi alakomban is vicsorgok, a Hold ezüstös selymét magára öltve villognak lélektükreim, még a bundásom is fel van háborodva, pedig ő nem ismerte, csak éppen azóta küzdünk azért, hogy a lelkemen esett eme heget legalább valamelyest befoltozzuk. Ám lehetetlenség. - Basszameg. Ha megtehetném, visszacsinálnám. Mindent feláldoznék azért, hogy élhessen… Mindent. Nem érdekelne, mit akarnak a szellemek, semmi a világon, csak ő, csakis az az édes kicsi lány, akinek egy kacagása begyógyította a világ összes sebét. Nyelek egyet. Tipi előtt is megkönnyeztem, de most… most záporoznak a könnyeim, és képtelen vagyok visszafogni érzelmeim heves tajtékzását. Nem bírom tovább, ki kell jönnie, évtizedek óta rág belülről, üres lettem közben, akár az egykor megannyi finomságot, íz orgiát magába rejtő cukros papír, csak csörgök, felkeltem a világ figyelmét, de ha bárki betekint, nincs ott semmi, ami akár egy fabatkát is érne. - Hagyd abba, ne merészeld végig mondani… nem teheted… nem… ELÉG! Gondolkodás nélkül pofán vágom, minden egyes évem erejével, nem érdekel, mennyire fáj, csak hallgasson. Kussolj te szívtelen ribanc. Rosszabb vagy még nálam is. Remegek, akár a kocsonya, a szavai féregként rágják magukat át a bőrömön, olyat fecskendezve a lelkembe, amit képtelen vagyok feldolgozni. Nem jár a boldogság, nem erre születtünk, mindig vége lesz, gyötrelmes, keserves, könnyáztatta vége. S csak örülhetünk, ha nem a halál kopogtat az ajtón, csak más módon érkezik a közbeavatkozás. Vissza akar jönni… megtenném, istenemre mondom, megtenném, de ugyan ki szeretne engem? És miért? Valakit, akinek nincs szíve? Aki nem képes szeretni? Vagy csak nem látja értelmét megpróbálni sem? A farkasom… többé nem bírnám nélküle, még egyszer nem, még arra az egy-két évre sem, de… Túlságosan nagy a bogár, amit a fejembe ültet. Akarom a lányom, vissza szeretném kapni, arcára simítani a tenyerem, millió csókkal hintve tökéletes bőrére a bocsánatomat, úgy szeretni, mint egykor, jobban, mint bárkit a világon, a farkasom is szeretné, tudom. Nem kellene, hogy féljen semmitől, már nem lenne, ami elvenné tőlem. A szellemek… nem érdekelnek többé. Túl sok minden szólt róluk, az egész életem, és bármi is volt egy kicsit jobb és több, azt elvették. Elég… - Kegyetlen vagy. Miért nem? Mert szarul csináltuk. Mert nem ez a sorsunk. Mert ők nem akarják. Tárom szét vadul a kezeimet, és fordulok meg tengelyem közül. Minden baj okozói. Drágalátós halottaink, kik olyan bölcsnek hiszik magukat, mint amilyen élő nem lehet. - HÁT EZÉRT KELLETT IDEJÖNNÜNK? Ordítom a semmibe, mélységes haragommal nem tudok mit kezdeni, fáj a tudat, hogy ez volt a lényeg, hogy tényleg csak szánalmas eszközei vagyunk a materiális világnak. - Ne szórakozz. Ne beszélj, hallgass végre, tanuld meg, hogy hallgatni arany. Nem igaz, hogy még mindig nem tudod. Ugyanolyan hülye vagy, amilyenek mindig is voltunk. Becsomagolod magad a látszatbölcsességedbe, a látszat leszarom a világot habitusodba, miközben ugyanúgy rég megrohadtál már belül, mint én. Szánalmas vagy. Nem érdekel Brianna hanga, elvakult haragom hajt már csak tovább, a gyász nem létezik, a gyász meghalt, csak én vagyok, magammal. A pisztoly csövébe tekintek, akár egy eszelős, várva, hogy a vállamba marjon a golyó. Akaratlanul is Annakpok jelenik meg lelki szemeim előtt, felnevetek. Nesze nekem, ezüst… - Fogalmad sincs, mikor elég, mi? Kérdezem könnyedén, de elegem volt belőle, magamból, az egész világból, újra lecsap a tőr, már tovatűnt álterhességét veszem célba, akkor is megtettem volna, ha még mindig megjátssza a dolgot. Akkor legalább megbizonyosodhatott volna róla, hogy sosem leszek más, mint egy szívtelen ribanc. Vajon miért nincs mellettem egyetlen kölyköm sem? Vajon miért nem teremtettem több mint egy évszázada? A válasz egyszerű… A suszter maradjon csak a kaptafánál. Balról, s alulról felfelé szúrok, ha le akarja követni a mozdulataimat, csak tegye, de az átverések bajnoka még mindig én vagyok, ha önmagamat kell, hát megteszem. Úgy mártom bele fájóan könnyed mozdulattal a tőrt, mintha egy ínycsiklandozó, finom tortába mártanám, szövet szakad, vér serken, de volt időm megtanulni, hogy ejtsek úgy sebez, hogy az ne legyen halálos… Ám ha egy golyó teszi ugyanezt, ugyanebben a szögben, szép esélye van, hogy eljut valamelyik szervemig. Több ezüstgolyóval a testemben én sem bírhatom sokáig. Nem is hagyom benne, azonnal kirántom, a fájdalom sokkoló és valós, de ha nem marad benn a fegyver a testben, képes regenerálódásba kezdeni, nekem külső segítségre lenne hozzá szükségem. De őszintén… nem vágyom segítségre. - Kettő-egy.
I'm We are bulletproof, nothing to lose Fire away, fire away Ricochet, you take your aim Fire away, fire away You shoot me down but I won't fall I am We are titanium You shoot me down but I won't fall I am We are titanium?
- Pontosan tudom. Közlöm vele. Ezzel nem mondom azt, hogy a kifakadása a valós, vagy az én megjegyzéseim az előbbről. Felesleges olyasmiről beszélni, amit mindketten tudunk, hiszen ahogyan mondja, átérezzük. Mit gondol, miért vettem elő éppen Briannát? Pont azért, mert ez fáj neki a legjobban, ez lüktetg bennem is, ettől akar kiszakadni a szívem mellkasomból. Mert bármennyire is nem tetszik, de az ő fájdalma most az enyém is, átveszem, még ha magam generálom, akkor is. - Itt a lehetőséged rá, ezért vagyok itt. Jegyzem meg anélkül, hogy bárkit és bármit szexuális tevékenységre szólítanék fel. Vele sírok, égetnek a könnyeink, jobban, mint az ezüst. Tökéletes mását adom, hogy aztán ebben a képben és ezzel a lendülettel beszéljek tovább, mocskos igaz-igaztalanságokat suttogva az arcába. A lányáról, a lányunkról, arról az ártatlan lélekről, akinek nem kellett volna vesznie, s akit vissza akarok kapni magam is. - Miért ne, ha ez az igazság? Vár ránk, vissza akar jönni. Könyörög, nem hallod? Próbálom őt túlharsogni, mert hallania kell, a magokat el kell vetni, hogy a kétely kikelhessen a lelkében. Aztán jöhet az osztozkodás, a harc a lányunk szeretetéért, azért, hogy melyikünket várja igazán. - Éppen azt akarják, hogy ezt higgyük. Tény, hogy szarul csináltuk, de mindenkinek jár egy újabb esély. Nekünk is. Brianna dönt, nem mi. Ennyi joga hadd legyen. Szólalok meg már-már csendesen, de azért hangomból érződik a harag. Nem válaszolom meg a költői kérdését, vállat vonok, jelezve ezzel, hogy fogalmam sincs, miért jöttünk ide. Tényleg nem tudom, ő se tudja. Ő áldozat, én katona vagyok, de mindketten ugyanoly tudatlanok vagyunk. - Nem számít, milyenek vagyunk. Akar minket, akarja valamelyikünket. Vajon téged, azt, ami te vagy, vagy azt, amit megtestesítek belőled én? Mert ez is te voltál valamikor, amikor még nem fáradtál bele az életbe, s nem áhítoztál a szellemek után. Szúr, én lövök, majd megint hagyom, hogy belém döfje a tőrt. Magába vájja így is úgy is, nem számít, hogy én ki voltam, amíg nem kaptam meg, hogy legyek ő. Ahogy megbeszéltük, pontosan oda lövök, ahová ő szúr, de csak azután, hogy hörögve adom meg magam a fájdalomnak. A játéknak vége van, legalábbis ami a soha sem volt várandósságát jelenti. Nem ez a test volt az, s bár ez is képes lenne már, most nem fontos. Nem ezért vagyok itt. A létfontosságú szerveket lehet, hogy elkerüli a golyó, hiszen nem fogom így két szúrás után olyan biztosan kezemben a fegyvert, de ettől még az ezüst az ezüst. - Kettő-kettő. Reszeli át a hangja a kettőnk közötti távolságot. Van még négy golyóm. Hazug, szívtelen ribancnak tartja magát, hát mi más lennék én? Kérés és számolás nélkül adok le gyors egymásutánban két lövést. Egyet a jobb, egyet pedig a bal lábszárába, hogyha sikerül. Mindegy, hogy mit találok el igazából, térdtől lefelé úgysem olyan nagy a megcélzandó felület. A golyó gellert is kaphat a csonton, ha sípcsontot találok el, a szándék a fontos, s az, hogy megmutassam: tudok meglepetéseket okozni, épp, ahogyan ő is. - kettő-kettő ez is, csak máshogyan. Mi lesz? Elbújsz a ködbe, ahogy egész életünkben tetted, vagy észreveszed, hogy hogy javítsd ki a hibáidat? A fegyvert magam előtt tartom, rászegezem, de nem lövök. Rajta a sor, a másik felemen. A jobbik vagy a rosszabbik lesz a végére majd? Érdekel, perverz kíváncsiság sodor a végkifejlet felé.
- Talán a te igazságod, de nem az enyém. Mindennél világosabb, hogy a kettő nem egy, és ugyanaz. Hinni akarom, hogy Brianna már rég nem zokog értem odaát, hogy már nem fáj neki semmi, nyugodt és békés a túlvilági létben, hisz megérdemelte, csodálatos teremtés volt, tiszta és angyali, más nem is juthatott volna neki. - Újabb esély? Mire? Ne légy nevetséges, az már nem lenne ugyanaz, közel sem. Én nem akarok második esélyt, ha akartam volna, megtettem volna. Sosem szerettem, de mindig vágytam rá, hogy szerethessek, és mikor eldöntöttem, lépek, olyan csúnyán csapott arcon a saját döntésem, hogy eszembe sem jutott addig, ennek ilyen vége is lehet. Mégis, úgy szerettem a lányomat, hogy egy részem valóban vele halt. Talán pont az a részem, amelyik képes szeretni, amelyik még mindig szomjazik rá. Engem már nem érdekel. Csak fáj. Nagyon-nagyon fáj. - Ha ennyire jobbnak hiszed magad, hát tessék, mutasd meg, hogy jobban akarod őt. Végezz magaddal, szárnyalj hozzá. Esztelenség. Brianna nem vár sehol, és tudod mit? Ha várna is, mi sosem fogunk ugyanoda kerülni, ahol ő van. A mi lelkünk mocskos már rég. Naivitásra vallana azt hinni, hogy a mennyország kapui nem csapódnak az arcunkba. Hogy hiszek-e az ilyesmiben? Abban hiszek, hogy kell lennie valaminek a halálon túl, hisz a szellemek is megrekednek olykor, márpedig ha megrekedhetnek, hát tovább menniük is tudni kellene, különben nincs értelme az egésznek. - Briannának jobb nélkülünk. Mindenkinek jobb nélkülünk, az ég szerelmére. Hát nem látod? Valójában sosem tartoztunk sehová, nem is tartozhattunk. Mi vagyunk a köd, ami elrejti önmagát. Az igazi arcunk… azt sem tudom, már milyen. Nem emlékszem, miként lestem vissza magamra a víztükörről. Nem emlékszem, minek örültem, vagy épp mi keserített el. Most meg… Nevetséges az egész. Persze, hogy szúrok, egyszer, majd mikor visszakaptam, jöhet a második is. Haragszom, tudom, rossz tanácsadó, de nem érdekel, azt akarom, hogy érezze, mekkora pusztítást végzünk saját magunkban, hogy reszket a lelkem, és nyílt sebként fáj a szívem. Akár tálcán is kínálhatnám, ha ember lennék, egyszerűen feladná a harcot, de nyolc évszázad után túl erős, mindenben túl sok vagyok, nem erre a világra való, hiszem, hogy már rég meg kellett volna kapnunk az engedélyt a távozásra, hogy semmilyen lélek nem bír el ennyit, egy idő után már csak önmagát pusztítja. Talán csak nekem van hozzá különös tehetségem, de őszintén, szerintem mindahányan vagyunk, meggyűrt és tönkretett minket ez a rengeteg év, akár élve, akár holtan. Megrándul a testem, meggörnyedek némileg, torz fájdalom szökik a vonásaimra. Rohadtuk fáj, gőzöm sincs, mit szántott végig, de bizonyosan hosszabb útja volt, mint az ezüst pengének. Nem érdekel, istenem, már semmi sem. Sajnálom drága Atyám, hogy végül érdemtelennek bizonyultam az ajándékodra. Talán másodszor másként csinálhatnám. Ha elölről kezdhetném, akkor biztos nem hagynám, hogy ilyen sokáig őrlődjek egy versike miatt, bármennyire is bizonyosodott be, hogy igaz. Talán, ha akkor letépem a sebtapaszt, senki sem csodálkozott volna, hogy abban a világban nem életképes egy gyermek. Gyenge voltam. Sajnálom. Még nem is emelem szúrásra a pengémet, változtat a programterven, csak elmosolyodom, amikor térdre esek, nem tartanak már meg a lábaim, fölösleges is volna. Hát nem érted? Nekem csak szívességet teszel, ez már teher, nem akarom. Nem vágyom tovább az életre, Brianna óta már szellem vagyok, azóta semminek sincsen értelme. - Vannak hibák, amiket nem lehet kijavítani. Helyezem magam elé a földre a tőrt. Ha tenni akar valamit, hajrá, itt az idő, a lehetőség. Én csak abban bízhatok, hogy tévedek, és odaát lesz még lehetőségem megölelni a lányomat, és ezerszer is bocsánatot kérni azért, hogy neki kellett megfizetnie az önzőségem árát.
Közben a mentők kiérnek, addigra már négy sebből ömlik a vér, bizonyára összezavarja őket, hogy bár golyó ütötte sebhelyeknek tűnnek, golyó az nincs bennük. Azonnal segíteni akarnak rajtam, szakszerűen ellátnak, hordágyra tesznek, próbálják stabilizálni az állapotomat, bekötözni, amit be lehet. A hasi sebem tűnik a legsúlyosabbnak. Úgy tűnik, reménytelen a harcuk az elemekkel, hisz bármit csinálnak, mintha csak egyre inkább véreznék. Az irataim alapján be tudják azonosítani Alethea Whelant, benne vagyok a rendszerben, azonnal megtudják a vércsoportomat, értesítik a kórházat, hogy sürgősen vérre lesz szükségem, mert már most túl sokat vesztettem. Alig telik el pár perc, a mentő már száguld velem.
- Attól, mert nem akarod elfogadni, még igaz mindkettő. Minden éremnek két oldala van. Teszem hozzá. Teljesen nyugodtan beszélek, nem feszíti hangomat az elfojtott düh. Amit komolyan és hideg bizonysággal mondunk ki, annak igaznak kell lennie. Vagy elhiszi, vagy nem. Nem fontos, a lényegen úgyis túl vagyunk. Már tudom, hogy merre van a bogár, amit a fülébe kívánok lökni, hadd szoruljon oda, mint valamik métely. - Sosem tudnád elengedni a farkasunkat. Egyedül nem, nélkülem nem. Van esély, van második. De egyedül nem vagy képes rá mindaddig, amíg elnyomod a lelked egyik felét. Az én felemet. Ütöm a vasat, amíg meleg. Mert van még mit, van még hogyan. Kimeríthetetlen eszköztárral rendelkezem. - Csak egy Túlvilág van, nincs jó oldal vagy rossz oldal. Mindenki ugyanoda kerül, a szellemek nem laknak ezerfelé. Forgatom meg a pisztolyt a kezemben, mint valami westernben. Még élvezem is, ahogy éget az ezüst. Mintha vonzana valami a fájdalomban, pedig nincsenek öngyilkos hajlamai, ezt tudom. De tudok mást is, hát átadom magam neki, s hagyom, hogy gondolkodás nélkül jöjjenek a szavak. - Akkor meg nem mindegy, hogy élünk-e? Próbálkoztunk, keményen próbálkoztunk, de nem volt még elég? A szellemek közt nem jártunk már szinte csak. Mehetünk, ha ezt akarod. Mert ezt akarod, nem? Nincs probléma, de szeretek játszani. Tudom, hogy te is szeretsz. Csináljuk akkor ezt is úgy, hogy szórakoztató legyen. Aki nyer, azé a jutalom. Vagy Brianna, vagy a Szellemvilág, vagy a megvilágosodás. Mindegy, hogy melyik oldalról nézed. Ismétlem önmagam: az éremnek nem csak egy oldala van. Lyukat a hasba. Néha neki is ment, főleg amikor nagyon akarta bizonygatni az igazát. Lám, mégis ő vagyok, akármilyen formában nem hiszi el nekem. Szúr, lövök, fáj. Szúr, lövök, fáj. Neki is, nekem is. Aztán hagyom, hogy elguruljon a gyógyszerem. Mert szereti a meglepetéseket, a megjátszást. Hát én adok neki magából, kóstolgassa csak. A vérveszteség persze hat rám, de remélem, hogy rá annál inkább, hiszen az ezüstgolyó mégis a testében mérgezi belül. - Akkor lássuk, vajon melyikünk az erősebb. Nevetek rá, felhívom keringőre. Hasbalövöm, majd szinte ugyanabban a pillanatban fordítom magam ellen a fegyvert is, hogy szamurájoktól csent, fegyverváltott módon próbáljam eltalálni magamon is ugyanazt a pontot, amit az igazi Eska testén sikerült. A haslövés lassú halál. Rohadék módra fájdalmas is. Miközben mellézuhanok a földre, gurgulázó, ajkakon kiszökő vércsíkot hagyó nevetésben török ki megint. A fájdalom erős hullámokban vágtat át testemen, de élvezem, mert tudom, hogy ő ugyanígy szenved legalább. - Brianna fog választani. Amelyikünket előbb ragadja át a szellemek közé, az kellett neki. A másik örökké kénytelen lesz a partoldalról nézni, hogy a lánya a lelkének nem az ő felét szereti. Bizonyosan mindketten meghalunk, ha nem történik valami csoda. Hisz bennük, hiába tagadja. Érzem, mert én is hiszek. Jöhet a lányunk. Én is várom, ugyanannyira, amennyire ő.
//Ha úgy gondolod, akkor dobjunk. Ha nem, nekem úgy is jó.//
- Nem tudnám, valóban, hisz nem is akarom. Velem marad, amíg élek, már egyek vagyunk, többé nem leszek nélküle. Tőled független ez az egész. Nem érdekel, lényem melyik része ő, a farkasom marad, többé nem vagyok hajlandó lemondani róla senki kedvéért sem. Semmi sem garantálja, hogy valóban Brianna születne újjá, márpedig én nem fogok kísérletezni, sem elfogadni, vagy ugyanolyan módon szeretni egy másik gyermeket. Úgy hiszem, túlságosan makacs vagyok. - Csitt, ez badarság. Ha egy túlvilág lenne, nem lennének békében nyugvó lelkek, és örökkön bolyongók a lezáratlan ügyeikkel. Hagy gondoljam már azt a világról, ami az én fejemben él... Ha ő másként akarja tenni, hát kedves egészségére, de én így érzem, gondolom, eddig is úgy tűni, hogy így van, ha másként lenne, Brianna már rág meg akart volna keresni szellemként, hogy bosszút álljon. Hinnem kell, hogy nyugta van, eddig csak ez tartott életben. Élet? Milyen élet ez? Semmilyen, csak halovány létezés, de igazán sosem élhettem meg egyetlen percét sem, próbáltam olykor, de valahogy sosem sikerült megtalálnom azt, ami igazán élettel töltene meg, amitől én lennék én. Brianna elhozta, és már az elejétől fogva tudtam, hogy miattam kell majd elmennie. Mérgező vagyok. Senkinek sem jó, ha a közelében vegetálok. - Tulajdonképpen már rég mindegy. Tudod, sosem értettem, hogy engem miért nem küldtek a szellemek észretérítő szellemtúrára. Azt hiszem, azt akarták, hogy magamtól jöjjek rá, hogy ilyen formán hatásosabb a tapasztalás. Szerintem rosszul döntöttek. Szeretek játszani, de már a játék is fakó, már nem tüzel fel, üres és súlytalan. Mi értelme hát? Van még? Szerinted van? Mondhatna bármit, valószínűleg képtelen lenne meggyőzni az igazáról, főleg, ha én másként gondolom. A fegyverek játéka, kétségem sincs afelől, hogy az általam megsebzett helyeken a pisztoly tesz nagyobb kárt, tudom, érzem, hogy rosszabb bőrben vagyok, és már a lábaim sem működnek. Valami nem jó, valami más, valami mérhetetlenül fáj. Félek talán? Mégis képes lenne meghatni a halál lehelete? Mindig úgy képzeltem, hogy majd egyszerűen kinyújtom felé a kezem, és hagyom, hogy elsétáljon velem. Most… egy illanásnyi pillanatra úgy érzem, nem akarok menni, hogy ki szeretném javítani a hibáimat, hogy ha anya nem is lehetek, hát jó, jobb teremtő legyek, megpróbáljam legalább azt jól csinálni. Sokat tanulhatnék még ily módon, mert ez összességében ismeretlen terep. - Azt hittem, te vagy a józanabbik felem, de úgy tűnik, inkább az őrültebb. Nevetve esek hanyatt a lövés erejétől, már vért köhögök fel, látom, amikor letörlöm ajkaimat a kézfejemmel, véres, az ízét is felismerte, de mind a látvány foglyai vagyunk, látnunk kell mindent, a többi érzékszervünknek nem nagyon hiszünk. Melyikünk az erősebb… Nevetséges kérdés, hisz bennem már öt golyó végzi állhatatos munkáját, és tör az életemre. Furcsán lelassul minden, valami még van, odakinn, a valóságban, ott is történik valami rossz. Érzem, hogy gyengülök, sokkal gyorsabban, mint eddig. A vérem úgy folyik, mintha valami kikergetné a lemezkéket az ereimből. Felé fordítom a fejem, magam felé, kinyúlok a keze, a kezem után, és megszorítom. Nincs már több golyó, a penge is értelmét vesztette, de már erőnk sem lenne tenni bármit is, esélytelen az egész. Furcsán jól esik cirógatni a saját kezemet, hisz tulajdonképpen sosem voltam képes elfogadni, és szeretni önmagamat, s ki önmagát nem szereti, miként érezhetne így mások iránt? Annyira ostoba voltam, világ életemben… kockáztatnom kellett volna, de már mindegy. Az idő kerekét nem lehet visszapörgetni, pláne nem nyolcszáz évnyire. - Esélyed sincs, ezt a kört én nyerem. Legalább ezt. Ajkaimra valós, meglepően őszinte mosoly költözik, hisz ha tényleg vár rám Brianna odaát, akkor nekem már jó lesz, nem fog fájni semmi, csak Ő lesz és én, ketten a világ ellen, ketten az öröklétben. Kijavítom minden hibámat, és nem lesz más, csak a SZERETET, csupa nagy betűvel, s ha majd egyszer Liam utánunk jön, addig vezeklek neki, míg meg nem bocsájt. Talán tudtam volna szeretni, ha nem csak eszközként tekintek rá. Nem szerelemmel, de másként is lehet. Még egy utolsó, gyenge szorítás, ugyanabban a pillanatban állapítja meg a mentős még a kórházba érés előtt a halálom időpontját. Semmit sem értenek, de azt igen, hogy ilyen mennyiségű vérveszteség ellen esélyük sem volt. Elernyedt, a végtelenségig elgyötört testem nem moccan többé, de már rég nem a test a lényeg, igaz? Csupán egy eszköz, hogy keretet adjon a léleknek, az enyém pedig költözik. Vadul száguld Brianna felé, aki valóban ott vár a fátyol túloldalán, és úgy szalad sikítozva felém, hogy még halálomban is gyorsabban vert tőle nem létező szívem. - Anya! Anya! Végre itt vagy! Azonnal a nyakamba veti magát, én pedig csak pörgök, pörgök vele, nevetve, kacagva, mintha a világon minden rendben lenne. Igazság szerint… rendben is van. A világ most már tökéletes hely. El sem eresztem már soha, végtelen, egybefonódó ölelés vagyunk csupán, ketten egyek, a hiányzó részem, ironikus, hogy csupán a halálban lelhettem meg azt, aki igazán élővé tett.
Phantom faces at the window. Phantom shadows on the floor.
Csak bólintok, jelezve ezzel, hogy elég volt. Nem kívánom folytatni ezt a csontot, rágtuk eleget, finom volt, neki nem annyira, de elfogyott róla a hús. Van másik út, amin elindulhatok. - Egy Túlvilág van. Aki odajut, az nem kóborol. Aki nem jut oda, az a mi világunk és a túlpart között reked. – egy kacsintás hiányzik, s a „ki is most a badar?”. De nem illik a helyzethez, cseppet sem. Megölném vele a pillanatot, pedig én nem a pillanatot akarom holtan látni, hanem őt. Mert ez a feladatom, zsigereimbe van kódolva, emiatt lettem én ő, s hitetem el vele, hogy ő vagyok én. Mert így igaz. S amit elhiszünk az tényleg úgy is van. - Kellene lennie, de nem, azt hiszem, hogy nincs. Hogy miért nem? Mert mind szemetek, s azt akarták, hogy szenvedjünk. Brianna ezért sem való közéjük. Ezért is fáj, hogy hagytam neked, hogy elküldd oda. Kedvesen próbálok beszélni, hogy hadd nyugodjon meg, elhitetni igyekszem vele, hogy nem is olyan szörnyeteg a másik énje, mint amilyennek eddig mutatkozott. De persze a kést azért megforgatom benne, hogy aztán a golyókkal is megkínáljam. - Sosem volt józan felünk. Nevetek rá. Lövök megint, hogy aztán magamba is eresszek egy golyót. A tár üres, a fegyver kiesik a kezemből. Közelebb kúszom hozzá, ahogy megérinti a kezemet. Csak egy pillanat, míg fodrozódni kezdenek vonásaim, s talán az utolsó másodperceiben megláthatja az igazi arcomat. Azt, amelyik egy festmény fölött vigyorgott rá valami olcsó poén társaságában egy fél élettel ezelőtt. A lelkem még az övé, az emlékeim is, így tulajdonképpen magamtól kérek bocsánatot, mit sem sejtve arról, hogy már csak Eskának érzem magam, de valójában visszakaptam igazi alakom. - Bocsássatok meg nekem. Súgom, s elengedem a lelkét, ahogy érzem élettelenné válni kezét a kezemen. Nem jut el hozzám a saját tudatom, beszippant a semmi, s még csak egy fehér fénnyel kapcsolatos vicc sem jut eszembe. Megöltem a Teremtőmet. Ha tudok róla, ha nem. A szellemek tudják, s ez épp elég.
Sötét van. Ha ki tudnám nyitni a szemeimet, akkor is sötét lenne. Nem tudhatom, hiszen csak a fájdalom van és a vérveszteség által okozott gyengeség. A véremtől vöröslik a bokor alja, a bukszus levelei és hátsószúró ágai közül ki-kilógva bizarr látványt nyújthat egyre sápadó arcom Davisék kertjében. Nem tudom, hogy mit is keresek itt. Ő úgysincs itt, már nem itt lakik. Meg akartam keresni, de úgy éreztem, hogy tiszteletben kell tartanom a magánszféráját. Itt viszont, a szobájának ablakát lesve valahogy otthon éreztem magam. Röhejes dolog a szerelem, talán a Teremtőmnek volt igaza. Nem hiszem. Nem tudom. Most csak a csend van, a sötétség, s a várakozás. Van segítség, elér, tudom. Nem sietek hát azzal, hogy pánikoljak. Erőm sincs, legalább annyira nincs, mint amennyire emlékeim sincsenek az elmúlt percekről. De Eska, ha hallod. Kérlek vigyázz a Mona Lisára. Hogy lopom el neked újra, ha eltűnik a szemed elől? Találkozunk még. Egy következő „életben”. Talán.
//Nem volt szándékos. Nagyon élveztem a játékot, köszönöm szépen és elnézést kérek, ha esetleg bármikor rossz perceket okoztam.//
Kezdőlap
//
