- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért?
Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.

***

Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi.
Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel.
Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni.
Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass.
Három.
A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin.
Kettő.
Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés.
Egy.
Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.

***

Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot.
Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.

A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény.
- Lépjetek előre!
Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt.
Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát.
Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.

Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is.
Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.

Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok.
A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.

Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van.
Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba.
Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.

- Johnny, átvennéd? - vakkantok az egyik beosztottam felé, miközben egy barátságtalanul hanyag rántással lököm felé azt a huszonéves suhancot, akit sikerült bolti lopásért lekapcsolni - Mindjárt berosálok.
Hogy aggódom-e? Nem igazán tudnám megmondani. Minden esetre a Hold ma egész este vérvörösen világított, Pat már vagy hatszor felhívott, hogy minden rendben van-e velem, és hogy nem akarok-e inkább hazamenni korábban.
- Mondtam már, hogy jól vagyok! - hihetetlen, hogy még a slozin is suttogva kell üvöltenem vele - A legnagyobb bajom, hogy menten összehugyozom magam, szóval ha nem bánod, akkor én most leteszem. - fél kézzel próbálom lehúzni a sliccemet, a fülemtől már elvettem a telefont, viszont haboznom kell. Mély levegőt veszek, némán káromkodom egy halkat, aztán belekiabálok a telefonba - Pat! - jól van, nem tette le - Jay megvan, he? Jó. Okés. Akkor reggel találkozunk.
Köszönés nélkül, némileg megnyugodva teszem le a telefont. És miközben végre elkezdhetem azt csinálni, amiért végül is ebbe az egy négyzetméteres fülkébe evett a fene, morgolódva veszem tudomásul a tényt, hogy milyen csodás: mostantól két emberért aggódhatok. Fantasztikus. A gondolattól, hogy Jason is részese lett az életemnek, visszacsinálhatatlanul s valószínűleg elég hosszú távon - már sokszor dühített és ébresztett bennem kellemetlen érzéseket. Most azonban megmagyarázhatatlanul égek a vágytól, hogy odabasszam a fejecskéjét a wc-kagylóhoz, amiért olyan apró és jelentéktelen léte ellenére volt mersze béklyót tekerni a szabad akaratomra. Ezüstbe fordulnak a szemeim, csupán egy pillanatra, farkasom dühével sikerül belevágnom a csempézett falba. Az ütés nyomán bogaraik ezreiként szalad fel a karomon az intenzív zsibbadás.
- A rohadt éle...
Nincs szavam. Nincs időm, sem gondolatom kifejezni mindazt, amit a zsibbadásom ténye ébreszt bennem, mert a villám sebességével éri el minden tagom, úgy zabál fel, akár a rák, a pulzusom az egekbe szökken. Fel, egészen a Vörösen tündöklő Holdig...
Mintha megrántanának a köldökömnél, úgy emelkedem fel, és úszom bele a nyugalmas ismeretlenbe. Még látom összecsuklani a testem a fehér wc-csésze mellett, és csak egy pillanatra érzek bánatot ezért a méltatlan helyzetért. Milyen kár. Micsoda öröm.

Soha, sehol sem éreztem igazán otthon magam - mindenhonnan üldöztek, menekülnöm kellett, de tudom, hogy itt majd jó helyem lesz. Ha meg is látogatott valaha a Farkasisten, hamis bálvány volt ahhoz az erőhöz képest, ami most szólít magához, és én követem, mert tudom, lelkem minden szegletében érzem, hogy Ő az Igaz, és Ő az Egyetlen, az Örök.
Bénultan meredek az előttem nyugvó fegyverarzenálra. Csodálattal teli sóvárgást érzek, hogy közelebbről is megszemlélhessem őket, de rá kell döbbennem: nem vagyok egyedül.
Barátoknak csúfolt alakok, kötelességből elismert feljebbvalók és ritkán látott ismerősök sorakoznak tőlem jobbra és balra egyaránt. Mit keresünk itt? Nincs időm, nincs önálló gondolatom, hogy pánikba essek vagy éppenséggel kérdéseket tegyek fel. A bizonyosság és a szolgálatkészség tölti ki minden gondolatomat, ahogy a roppant erejű, dörrenő parancsra egy lépést teszek a fegyverek felé. Elégedett vigyor kúszik az arcomra, és tudom, hogy megkapom őket. Hamarosan megkapok mindent, amire eddig vágytam. Ehhez semmi szükség sincs tisztességes munkára. Csak egyetlen feladatot kell teljesítenem, és ha megteszem, mindenért, életem minden szenvedéséért bőséges jutalmat kapok majd. Már az jutalom, hogy Őt szolgálhatom.

A pisztolyért nyúlnék, amikor egy másik alak sejlik fel előttem. Lassan, óvatosan emelem fel a fejem, és ahogy ránézek a saját tükörképemre, illedelmesen csusszan ki a számon:
- Ohh. - arcvonásaimra gyöngéd szemérmességet fest a pír, halvány, akár a reggeli égbolt rózsaszínje - Rajtakaptál. - ismerem be egy finom mosollyal - De persze... Nem ez volna az első eset, ugyan... Miért is ne? - felemelem a fejem, körbenézek: nyoma sincs már senkinek rajtam és... Rajtam kívül. Angután és Angután kívül.
- Szemmel láthatóan nem kell senkinek, nincs rajta árcédula, tehát még felírnunk sem kell abba a bugyuta noteszbe. Nem értelek egyébként. Semmi értelme sincs számon tartanod a tolvajlásainkat, a világ egyébként is sokkal tartozik már nekünk.
Hanyag mozdulattal vállat vonok, és gyorsan nyúlok a fegyverért: ellenőrzöm a tárat, a fény felé tartom, aztán a biztosítópöcökkel kezdek idegőrlő játékba.
- Nem érzem jól magam, az az igazság. Vulkánkitörés? Állatkert? Conotoxin? Rémes, rémes évszázadok vannak a hátunk mögött, de még mindig élünk. Pedig semmi sem változott... Tudom, szavad ne feledd! - ha kell, hát rászegezem a pisztolyt, csak hogy belé fojtsam a szót - Voltaképpen én tehetek az egészről. Azt hitted, hogy egyedül a te érdemed volt minden? Én adtam neked erőt hozzá. Én voltam az első hazugságod, amit Atyánk arcába köptél. - pillantok rá egészen megvető, résnyire szűkült szemekkel - Többek között, ugyebár.
Finoman kacagom el magam, aztán gyors, játékos mozdulattal rántom el a fegyvert irányából. Mintha mindig is ez lett volna a mesterségem, olyan művészi elánnal forgatom az ujjaim közt, akár egy profi.
Sosem szeretett ölni, tudom - de kit érdekel ma az, hogy Ő mit szeretne? Azért vagyok most itt,mert Ő mindig megkapta,, amire vágyott, és én pedig csak nesztelenül, árnyékok közt surranva és csendesen próbáltam elgáncsolni őt, legtöbbször hasztalanul. Ám tudom, hogy sikerült elültetnem valamit, már a kezdetek kezdetén, elég korán ahhoz, hogy sose feledje el, és mindig kétségeket ébresszen benne.
- Abrakadarbra!
Suttogásnál sem hangosabb szavam késpengeként hasít a sötétségbe, és a gondolat sebességével termek tükörképem háta mögött, a semmibe visszhangozva a szóhoz örökké kötődő, el nem múló és gyalázatos gyilkosságát. Vagyis... az enyémet.
- Ma megint ölni fogunk.
Szólalok meg, immáron mögötte állva, és ha esetleg úgy dönt, hogy megfordul, úgy magam teszek tőle néhány hátráló lépést, cinkos vigyorral lengetve meg a fegyvert, lássa csak: ő nem tud ártani nekem. Amíg én arra nem utasítom.

Hatalmas sóhajjal fújta ki a levegőt, miközben a teraszról, a vérrel szennyezett holdat bámulta. Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Hallotta Patrick aggodalmas hangját a szobájából kiszűrődni és még inkább rossz érzés fogta el. Henry teremtőjét is átjárja a félsz, az aggodalom, ő is érzi, amit Anguta is érez. Ujjait idegesen járatta végig a korláton, majd levette szemét a vörös holdról és fejét egy grimasz kíséretében elfordította.
- Átkozott univerzum – suttogta maga elé. – A bolondját járatod a babonás halandókkal már évmilliók óta – ismét felnézett a holdra majd fejét csóválta. – Csak fénytörés vagy semmi több, nemde? – aprót horkantott, majd halkan felnevetett. – Dehogynem – válaszolt a hold helyett. Mégsem hitte el saját megnyugtató gondolatait, hiszen érezte a levegőben. Még Patrick is érezte és minden bizonnyal Henry is felfogta, hogy valami bűzlik a levegőben. Persze az is lehet, hogy amit Nagojut mesélt a Vörös Holdról, vagy a protektorral történtek nyomják rá lelkére a zaklatott béklyókat. – Fene vigyen el – mondta a holdnak címezve enyhe káromkodását, majd belépett a házba. A szobája felé tartott, Patrick nem nagyon mozgolódott saját lakrészében, lehet, éppen olvas valamit. Ismét sóhajtás hagyta el megfáradt szellemét, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. Reflexből függönyözte be az ablakot, szinte oda sem figyelt a mozdulatra. A vörös fény egyetlen morzsáját sem akarta beereszteni szobájának magányába. Felkapcsolta a villanyt, levett egy könyvet, majd az ágyára dobta magát. Nem igazán értette a szavakat, amiket olvasott, bár angolul volt írva minden és ezt a nyelvet már évszázados rutinnal beszélte, igaz az utolsó harminc évben változtatni kellett dialektusán, de már az is csípőből ment. Zavartan csukta be a könyvet, mivel hasztalan próbálkozás volt Roland Deschain poros utazását nyomon követni ilyen állapotban. Talán aludnia kellene néhány percet, esetleg órát. Le akart feküdni, de nem tudott. Egy ideig bámult maga elé, aztán hirtelen görcs állt a gyomrába, ami aztán egészen felkúszott a mellkasáig. Tüdeje égetően viszketett, és szíve vadul kezdett kalapálni. Értetlenül nézett végig karjain, ahogy látása homályosulni kezdett.
Mérgezés! Futott át hirtelen agyán. Megmérgezte valaki, de miképp? Délután egy utcai árusnál evett, de az már vagy meg kellett volna ölnie, vagy hatástalanul kellene keringeni a szervezetében, hogy aztán teljesen elenyésszen. Egyébként sem hitte, hogy bármilyen méreggel eltehetnék lába alól, és a hot dognak teljesen tiszta illata volt. Most mégis úgy érezte félelme igaz lehet. Szíve szinte kiszakadt a helyéből ütemes dobolásában. Verejtékben úszva kapott mellkasához, és bár már tudta, hogy késő lenne, de ujját egyetlen határozott mozdulattal dugta le torkán, majd érezte az ingert, és a feltörekvő epe és ételkupacot, amint keresztülzubognak félig emésztett állapotban nyelőcsövén felfelé. A hányás a padlóra és az ágy alsó részére is rátapadt, és bár úgy érezte segített valamit, ennek ellenére egyre feketébb tudattal közeledett arca a padló felé. Remek! Kihányta a belét, hogy most pofával előre belezuhanjon. A földet érést, azonban már nem érezte. Szelleme pillangóként lebegett teste felett, hogy aztán eltűnjön minden a szeme elől. A halál hasonlóan gyorsan jött legutóbb is, bár akkor az út oda sokkal, de sokkal hosszabb és keservesebb volt. Nem hitte, hogy meghalhat ilyen egyszerűen is és el sem igazán akarta hinni. A testének sokkal tovább kellett volna küzdenie egy halálos méreggel szemben, nemde?

Aztán a teste eltűnt és egy pillanatra emésztő sötétség ölelte körbe, hogy ismét kigyúlhasson egy fény, amely égetően világított szemibe. Hamar hozzászokott, de a környezetébe, első pillanatban tudta, hogy nem fog könnyen és problémamentesen besimulni. A végtelen sötétség vette körbe, az egyedüli fényforrás a kőasztal felülről érkezett. Arcán értetlenséggel egybekötött döbbenet látszódhatott. Panaszosan lihegett, ahogy teste fájdalmát próbálta enyhíteni, de már a fájdalom sem volt meg, csupán reflexből csinálta. Mikor látása kitisztult egyből kihúzta magát. Anguta állt vele szemben, Jason testében. Tátott szájjal és sűrű pislogások közepette hallgatta saját szavait, amik nem saját ajkairól származtak.

A másik én elpirult, nekem pedig tapintható volt a döbbenetem. Mit keresek vajon saját magammal szemben? Ez nem a Távol, hanem… talán csak a mérgezés mellékhatása. Nyilvánvalóan hallucinálok, vagy esetleg Kilaun űzne velem szánalmas tréfát? Nem! Talán valamikor máskor esetleg, ha nagyon mókás hangulatában lenne, de amikor vörös a hold és baljós zümmögés leng körül mindenkit, biztosan nem vetemedne ilyenre.
Nem jó érzés magamat látnom, kiráz tőle a hideg. Érzem, ahogy gerincemen végig fut, ahogy egész testemben libabőrös leszek.
Értetlenül csóválom meg a fejem. – Mi? – Más nem hagyja el ajkaimat egyelőre. Fegyverek pihennek az asztalon, miközben az ál-Anguta a noteszemről (noteszünkről?) fecserészik. Önkéntelenül kapok farzsebemhez, de ott semmi sincs, pedig ott volt, amikor leültem az ágyra, hiszen éreztem, ahogy a seggemnek nyomódik a kemény fedelével.
Megnyalom ajkaimat, mert érzem teljesen kiszáradtak, hideg van, vagy csak én fázom? A noteszről senki sem tud rajtam kívül, legalábbis senki olyan, aki illúziót tudna rám bocsájtani. Akkor mégis kivel állok épp most szemben? Saját magam kivetülésével? Vagy a bestiám ölthetett emberi alakot, hogy halálom előtt, még egyszer utoljára megleckéztessen, amiért behódoltattam egy jóval fiatalabb hímnek oly sok évvel korábban? Zavart arcvonásaim egy pillanat alatt lesznek fagyosak, ahogy a fegyverért nyúl, ahogy szavai arrogánsan csapnak elmémbe.
- Tartozik? A világ semmivel nem tartozik nekünk... nekem. El vagy tévedve akárki is vagy – ejtek meg egy mindentudó mosolyt, holott fogalmam sincs semmiről. – Egy illúzió vagy csupán, akit valami idióta tekert agyam köré, de ha elfogy az ereje és a koncentrációja én elszabadulok innét. Akkor pedig akárki is szórakozik velem, megkeresem és méltó büntetésben lesz része – mosolyt villantok, de belül rettegek. Egyetlen szavamat sem hittem el, de a megmagyarázhatatlannál jobb a magabiztos hazugság, és ha sokat mondogatom magamban, akkor valószínűleg el is fogom hinni. Ami persze kétséges, hogy eredményes-e hosszútávon, de jelen pillanatban talán nem is számít semmit. Hiszen haldoklom odalent, vagy odafent, vagy akárhol is van most valódi testem éppen.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy hallgatom saját életemből kiragadott jelenteket, felsőbbrendű mosolyom felváltja haragos tekintetem. Fölösleges megjátszanom magam, hiszen nyilvánvalóan jól ismer, bár ettől eltekintve nem hiszek szavainak.
- A hátunk mögött? – kérdezem kétkedően indulatos morajjal. – Te nem én…- hallgatok el egy pillanatra, mikor a pisztolyt rám szegezi – …vagy.
Haragom lávaként emészti bensőmet. Úgy beszél, mintha évszázadok óta együtt lennénk, de ez baromság. Egyedül a fenevaddal osztozom testemen és a bestia nem beszél, és nem tenne elennem ilyet.
- Nem tudom miről beszélsz – rázom meg a fejem, miközben nem veszem le a szememet róla. Nem akarom megérinteni, közelebb sem akarok menni hozzá. Taszít a látványa, a saját látványom taszít, hogy ott áll előttem és úgy beszél, mintha egyek lennénk. Talán lehet, hogy tényleg egyek vagyunk. Talán lappangó skizofrén kivetülésem játékát látom agyam legsötétebb falának sötét vásznára kifeszítve. De nem hiszek benne. Hosszú életem során sosem hallottam hangokat a fejemben, sohasem váltottam személyiséget egyik pillanatról a másikra. Mert azt pont észre is vettem volna, nemde? Nem!
A pisztollyal remekül bánik, de hogyan is ne bánna remekül, amikor ez nem valóság? Akár zsonglőrködhetne is a kőasztallal, vagy a saját fejével. Vagy esetleg mindkettejük fejével. Miért is ne? Vágják le csak egymás fejét, aztán nézzenek farkasszemet az idők végezetéig, vagy amíg ez a szörnyű sötétség végre szét nem oszlik.  Kezeim ökölbe szorulnak, amikor meghallom a varázsigét.
Arcom torz dühödt formál, ahogy emlékeimben felsejlik a régi kép, ahogy hallom a reccsenő koponyát, látom a szétnyílt csontot. Abrakadabra. Hajolok meg akkor régen öntudatlan bódulattal. Apró botlás volt csupán és egy ember élete tovaszállt.
- Baszd meg magad – közlöm indulatos üvöltéssel suttogó szavaira, de már nincs is ott, ahol az előbb állt. Bele sem igazán gondolok milyen saját magamnak ezt tanácsolni.
Értetlenül kapkodom fejem majd, tengelyem körül is megpördülök, hogy rémülten vessem hátra magam, manifesztálódó alakja láttán. Kihúzom magam, és szavaira méregként csepeg belőlem dühöm, ami leginkább értetlenségemből fakad. Hétszáztizenhat földi életem alatt soha nem tapasztaltam ilyet, a Távolban töltött idő pedig békés megnyugvással telt. Nem hánytorgatta fel senki múltamat. Rémült vagyok, de ki ne lenne rémült ilyen helyzetben? Ál-Anguta például teljesen nyugodt és magabiztos. Ha valóban ő én lennék, nem kellene neki is pánikolnia? Vagy neki a szellemek súgtak valamit, amit nekem nem?
- Nem fogunk ölni, nem hagyom, hogy bárkit megölj – hangom dühös volt, de elszánt. Egy valamivel még ebben a szférában is tisztában voltam. Nem hagyhatom, hogy bárkinek is ártson.

Játékos és könnyed, ifjonti hangon kuncogok fel, amikor látom, hogy önkéntelenül is azt a hasznavehetetlen és felesleges papírhalmazt keresi a nadrágja zsebében. Kedves, már-már gyermetegen aranyos a riadalma. Némely gesztus, amit neki sikerül produkálni, egészen elfeledteti, hogy évszázadokat is megért lélek vagyunk. Valóban olyan, mintha idomulni kívánna ehhez a suhanc testhez. Ennek valahol örülök, hiszen a fiatal és bohém élet tele van lehetőségekkel: méghozzá olyanokkal, amik alkalmat adnak arra, amire én vágyom.
- Szép. - füttyentek elismerően, aprókat bólintva, hogy megerősítsem műanyag elragadtatásomat - És felesleges. De persze az is lehet, hogy már fogalmad sincs róla, hogy mi valóság és mi a hazugságaid szüleménye. Nem érdekel. Engem nem tudsz átverni, Teremtő. A részed vagyok, akármennyire is próbálsz megszabadulni tőlem.
Egy pillanatra elgondolkodom, próbálok nem tudomást venni a róla szinte pókhálóként rám ragadó feszültségre. Hiszen nekem semmi okom sincs arra, hogy azonosuljak a kicsi Anguta minden aggályával és bizonytalanságával. Nem leszek még egyszer gyávasága és alkalmatlansága börtönébe zárva, mint hajdanán, a teremtésünk idején. Most már nekem is van szavam ellene. És ebben pontosan annyira biztos vagyok, mint abban, hogy rezzenésmentes kézzel szegezem rá a pisztolyomat.
- Ebben óriásit tévedsz. - szórakoztat az értetlen haragja, de továbbra sem áll szándékomban az ő gondolatai vagy érzései szerint játszani ezt a játékot, hiszen nem ezért vagyok itt - A Pusztító vagyok, akit - bár kényelmetlen lehet beismerni - te hoztál létre. A be nem teljesedett sorsod vagyok. A lappangó átkod vagyok. A közös vérünk fertője vagyok.
Hangomban alig érezni elégedettséget, sokkal inkább egyszerű és egészen jó hangulatú felsorolásban ismertetem vele, hogy pontosan kivel is áll szemben. Apró mosoly - bármennyire is gyűlöl most engem, nem tud ártani vele. Egész életünkben éreztem ezt felőle irányomban, hozzászoktam már a megvetéséhez. Mindazonáltal előbb vagy utóbb kénytelen lesz rádöbbenni, hogy minden rám kimondott átka a saját fejére száll issza. Ha nem akadna benne utálatra méltó, úgy én sem lennék képes ilyen intenzív érzelmeket kiváltani belőle.
- Mondtam már, hogy felesleges, nem?
Sóhajtok fel, amikor újra tagadni kívánja a rideg múltat. Azt a pillanatot, amikor kifaragtattam vele azt a nyamvadt hatlábú farkast. Megértem, én sem igazán szeretek szembenézni az ő értékeivel, hiszen azok számomra borzasztóan kényelmetlenek. Én sem várhatom hát tőle azt, hogy dicsőségnek élje meg az olyan pillanatokat, mint Tupilek megsértése néhány botladozó, bukdácsoló hazug szóval.
Fel kell röhögnöm az ajánlatára - és bár tudom, hogy mindketten élvezzük a test borzongató alakításának tudományát, azért meglepődnék, ha idő közben odáig fajultunk volna, hogy kitekert-kifacsart módon egyesüljünk saját magunkkal. Ahogy abban is kételkedem, hogy zokszó nélkül engedné, hogy erőszakkal taszítsam a kőasztalnak, és úgy tegyek eleget a kérésének, ahogy Tabithával és a többi fruskával tettük annak idején. A gyerekekre sosem vágytam, de a megalkotásuk, teremtésük folyamatában mindig leltem valami megmagyarázhatatlan élvezetet.
- Adj nekem néhány percet, és ha még akkor is így gondolod, a Szellemekre esküszöm, megteszem!
Csenevész biccentéssel teszek neki ígéretet, tőle tisztes távolból, még mindig a pisztolyt lengetve ide-oda, gesztikulációkhoz használva a fénylő tárgyat - szinte beleolvasztva a kezem folytatásaként csontomba, húsomba és ami azt illeti: a lelkembe is.
Hirtelen engedem le a testem mellé mindkét karomat, amikor olyan határozottan szólal fel ellenem. Arcvonásaim kifejezéstelenné válnak, hangom úgy fest, elapad. Egy ideig nem nyitom szóra a számat. Mintha az engedetlen gyermeknek olvasná a fejére már ezredszer pontosan ugyan azt az ultimátumot.
Mindig ez történt, és ez bánt. Először bánt, csak később gerjeszt bennem végtelen és nyughatatlan haragot. Gyűlölöm, amiért kitaszít, amiért nem törődik velem, és bármilyen hangosan üvöltsek is, sosem hallja meg a hangomat. Nem ad nekem figyelmet, és ebbe szépen lassan beleőrültem. Kénytelen voltam hát egészen más módszerekhez folyamodni, ám be kell vallanom: mindig is gyűlöltem, hogy ennyire néma cselekedetre vagyok kényszerítve.
- Rendben. Ahogy akarod. - grimaszolok már-már sértődötten. Pontosan azzal az elégedetlenséggel a szívemben bámulok a lábaim elé, mint amikor bent álltunk a sátorban. Ott, ahol szerettünk volna gyógyfüvekbe fulladni, és ahol tényleg meg kellett értenem, hogy nincs választásom. A helyzet az, hogy ez alkalommal neki sincs. Egyikünknek sincs.
Egészen suta léptekkel próbálom megközelíteni őt, és ha sikerül beérnem, úgy szemeibe tekintve nyújtom felé a fegyvert. Ha hátrál, úgy az első néhány lépés után egyszerűen a semmi talajára dobom az ő lábai elé.
- Ebben az esetben kénytelen leszel Te véget vetni mindennek.
Felsóhajtok és megrázom a fejem. Nem ezt akartam. Nem akarom könnyed adni magam, de nem is akarok tovább a háttérben megbújva létezni.
- Abrakadabra. Csak még egyszer, utoljára. És többé nem lesz gondod velem. - határozottságom némileg megakad, mielőtt mégis büszkén, felemelt fejjel vallanék színt - Takhi és a többiek. Akikről még csak fogalmad sincs. Én vagyok a fertő, ami az utódainkban kering. - arra számítok, hogy haragjával megint megpróbál majd elsöpörni, éppen ezért szinte azonnal felkiáltva emelem fel a jobb kezem mutatóujját - DE! Ha én nem lettem volna, hogy megpróbáljam belőled kisajtolni a saját vágyaimat, sosem lett volna elég eszed ahhoz, hogy megszervezd a halálos ítéleteinket. Mondtam már. A Pusztító vagyok, és bár nem úgy, ahogy szerettem volna, de mindig is léteznem kellett, hogy alapítóként ne bukjunk meg legalább. Úgyhogy a helyedben fontolóra vennék egy alkut magammal. Aztán rátérhetünk a baszásra is.

Tényleg ismer. Felesleges megjátszanom magam, de nehéz nem így tenni, hiszen azzá válok, aki lenni kényszerülök. Mindenki így van ezzel. A gyereket szüleik formálják, a fiatalokat a barátaik és a társadalmi normák. Engem pedig a külsőm tesz olyanná, amilyen vagyok, csak azért, hogy tökéletesen beilleszkedjek a felszín és a rejtett világ társadalmaiba.
- Nem vagy a részem – csóválom meg fejem, arcomon feszült értetlenség virít. Tagadom, amíg csak tehetem, hiszen mi más választásom lehet? Azért mert ismer, és úgy néz ki, mint én, még nem lesz a részem. Akármit is állít, hazudik, hazudnia kell. És mégis, hallgatom szavait, hagyom, hogy elmém mérgezze kitalált (?) meséivel. A pisztoly túlságosan valóságosnak tűnik egy ilyen szürreális környezetben. Vajon a fizika törvényei ugyanúgy hatnak itt, mint odakint? Ha meghúzná a ravaszt az agyvelőm vajon vörös masszakánt robbanna ki koponyám hátuljából? Kétlem. Ugyanakkor mégis fenyegetve érzem magam a fegyver látványától.
- Ez baromság – sziszegem felé dühömben, szemeim szinte szikrákat szórnak, de hiányzik belőlük a meggyőződés. Inkább az értetlenségem dühít és a helyzet abszurditása, mint az, hogy valóban létezhetne egy mélyen eltemetett felem, aki most előjött bosszantani. – Nem lehetek te és te nem lehetsz én. Hol voltál akkor, amikor a Távolban voltam? Miért nem akkor jöttél elő, és fárasztottál a százegy évem alatt? – nem jó kapaszkodó, nem jó érv, de megnyugtat, hogy ellene szólhatok, annak, amit közölni akar. Miért nem volt ott? Mert halott voltam és csak az egységesült szellemem volt a farkasával a Távolban. A Pusztító velem együtt ugyanúgy ott lehetett, csak nem érezte szükségét, hogy előjöjjön. Talán nem tetszett neki a nyugalom, amit odaát éreztem. Elvégre ő a bennem lakozó gonosz kellene, hogy legyen, nemde? Miért is vágyna a békére és a közömbös boldogság kellemesen bizsergető fuvallatára? Ettől eltekintve dühöm nem csillapodott, és nem is akartam valóban hinni neki.
Megvonom a vállam, valóban közölte ezt már egyszer. – Nem tudom mi volt, amit atyámnak hazudtam elsőként, talán felvilágosíthatnál – vigyorodok el pimaszul, bár láthatóan remegő ajkakkal, amit félig a düh, félig az értetlenség rémülete táplál. – Ha már egyszer úgyis te magad vagy az. – Utolsó szavam jelentőségteljesen megnyomom, miközben hangom hitetlenségről árulkodik, de csak megjátszottam magam, hiszen bensőmben kezdem valóban elhinni a szavait, bár kitartok a tagadásom mellett, mert ezzel talán a józan eszemet menthetem meg, vagy talán, ha erősen nem hiszek benne, felsejlik a feketeség mögül valami ismerős, talán a szobám íróasztalának pácolt lába, vagy esetleg az ajtó, amin nem rég keresztülsétáltam.
Káromkodására felhangzó nevetése csak tovább korbácsolta a bennem fortyogó haragot iránta, de láthatólag ez egyáltalán nem zavarta. Felhorkantok, és undortól eltorzult arccal nézek rá. Nem akarok hozzáérni, hiszen még mindig ellenszenves a látványa, a tartása, és egyébként is, a jelenléte, de nem hiszem el, amit állít, még ha a szellemekre esküszik is. Ha ő én vagyok, tudhatná, hogy nem vonzódok a férfiakhoz, vagyis inkább a fiúkhoz. Hacsak nem pusztán a negatívommal állok szemben, egy kifordított Angutával, akinek az élet nem szent, aki pusztán élvezetből képes lenne fájdalmat okozni, és akinek a szexuális orientációja is döngeti a konzervatív értékek omladozó bástyáit. Elkezd fájni a fejem, és ez egyáltalán nem tetszik. Idegesít, ahogy a fegyverrel hadonászik, talán a fénylő csillogása okozza a fejfájásom is.
- Nem fogsz te semmit tenni – közlöm vele, amiből egyértelművé válhat, hogy nem óhajtom a közelemben tudni őt.
A helyváltoztatása döbbent rémülettel tölt el, de szavaim magabiztos haraggal zúgnak feléje, és mintha ez megtette volna a hatását, én mégis kételkedve nézem testtartásából kiolvasható alárendeltséget. Ez csak egy csel csupán, semmi több. Nem hathattam rá ilyen erővel, pusztán haragommal és eltökéltségemmel. Sokáig állhattunk némán egymással szemben, míg végül megszólalt. Szavai megrökönyödéssel töltenek el, egy ideig csak mereven nézem saját magam, majd egy pillanatra behunyom a szemem és bólintok felé. Nem hiszek neki, talán arcának duzzogó mimikája az oka, vagy a helyzet abszurditása, de nehezemre esik bármit is elhinni tőle, legyen az szó, tett vagy sértődött alázat. A fenébe is, hiszen én is remekül tudom ezeket az érzéseket eljátszani, ha ő én, akkor mégis mi gátolná meg benne, hogy simán palira vegyen magabiztos színészi játékával? A fejem még inkább hasogat.
- Helyes, örülök, hogy ezt tisztáztuk – hazudok, miközben haragom belül emészt, de nyugodtságot színlelek, és próbálom hihetőre varázsolni, mégis vele ellentétben érzem, hogy nem lett tökéletes alakításom. Persze nem sokat számít, hiszen kinek mondhatná el, hogy átverem? Saját magamnak? Legszívesebben felnevetnék kínomban, és leroskadnék a kőasztalra, de nem tehetem meg, hiszen rajta kell tartanom a tekintetem.
Közeledik felém, nem lebeg, vagy repül, hanem lépked. Mintha csak szilárd talajon járna, pedig alattunk nincs semmi csak a sötét űr. Felém tartja a pisztolyt, mint aki át akarja adni, de nem nyúlok érte. Kezeimet ökölbe szorítom, ahogy hátrálok tőle. Nem akarok hozzáérni, nem akarom a fegyverét sem megfogni. A pisztoly hangtalanul ér földet a lábam előtt.
Gondolataimban már formálódnak a szavak, dühös értetlenségem ismét előretört, de nem volt időm felelni Angutának, mivel újra kiejtette a varázsigét, ami az elmémben már örökre egyet fog jelenteni a halállal és a gyilkossággal. A bűnnel, amit én követtem el.
- Hazudsz – dühösen vakkantom felé, miközben pillantásommal a fegyvert keresem. Még mindig ott van előttem, csak le kellene hajolnom, hogy felvegyem és aztán… és aztán? Valóban ezt várja tőlem Anguta, hogy öljem meg saját magamat? Haragos értetlenségem veszít valamennyit mérgéből, de annál több tanácstalanságot kap cserébe. Ennek semmi értelme. Nem hiszem, hogy ő lenne a fertő, ami utódaimat kerülgeti, de ezen nem is igazán csodálkozom, hiszen módszeresen tagadok mindent, amit állít, amit érez, vagy éreztetni akar velem. Ismerős mozdulat kúszik szemem elé, amikor mutatóujját felemeli. Szavait kimérten hallgatom. Alku? Még mit nem! Nem fogok magammal alkudozni, de talán abból még nem lehet baj, ha meghallgatom, nemde? A másik választás amúgy is az lett volna, hogy főbe lövöm a lábam előtt heverő pisztollyal. Viszont ez az opció túlságosan kétséges volt számomra. Ha megölöm őt, velem mi lesz? Holtan esek én is össze, ahogy a negatívom a porba (sötétségbe) hullik?
Kihúzom magam és enyhén félrefordítom a fejem. Kósza kíváncsiság lepi el érzelmeimet, ha van más út kikerülni a feketeségből azon kívül, hogy fejbe lövöm Angutát, talán érdemes meghallgatni. Nem igazán érdekel, hogy magának tulajdonítja a halálos ítéleteim és cselszövéseim „dicsőségét”, ha szeretné, odaadom neki, nekem amúgy sem kellettek soha.
- Miféle alkud lehet saját magad számára? – kérdem kétkedve, dühös és érdeklődő pillantások közepette.

~ Nobody can save me now
The king is crowned
It's do or die ~

- Jól van, mondogasd csak, ha jól esik. Ettől még nem lesz kevésbé valóságos a létezésem.
Meguntam. Nem tudok már mit kezdeni az ellenállásával, hagyom hát, hadd fortyogjon saját önámításában. Épp elégszer tettük már meg ezt, így hát ismerősként fogadom be az érzést, ami átjár. Megtanultam már alkalmazkodni hozzá, ahogy minden olyan szerephez is, amiben önmagunkat kerestük azért, hogy a végén végleg elveszítsük saját énképünket. Azt, ami már csak szórakozásból nyer teret olyan alkalmakkor, amikor erőnk és hatalmunk használata helyett kábítószeres álomképekkel ijesztgetjük a leszármazottunkat.
Faggatózására meglepően türelmes és logikus válasszal állhatok elő, és biztos vagyok benne, hogy nem fog tudni visszavágni rá.
- Ah, nem kelletem én oda neked. Ott a Bestiától kaptad meg a magadét. - legyintek - És különben is, miből gondolod, hogy a hitvány porhüvelyünk nem aszott múmia-e már? Tudhatnád, hogy idefent nem létezik az idő. - oktatom ki, mielőtt még hozzátenném - Ezt akartuk, nem? Megtudni, hogy miért hívtak haza a Szellemek mindannyiunkat. Azért pedig ne engem hibáztass, hogy a végül azt akarták, hogy én tudjam meg először, mégis mi a fenét keresünk itt. Ezt keressük. Az igazi valónkat.
Azt persze nem tudhatom, hogy pontosan melyikünk igazabb a másiknál, de azt hiszem, hogy erre hamarosan választ fogunk találni. Ámbár minden erőmmel azon leszek, hogy én vihessem tovább a vérvonalunk irányítását: fájdalmasan elhanyagolt és meg nem becsültek vagyunk mindannyian, már a kezdetek óta kilógunk a sorból, és azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy megmutassuk a világnak a valódi Angutát. A Teremtő igazi, pusztító erejét, hiszen aki ad, az el is vehet. Teljes joggal.
- Nem azért vagyok itt, hogy egy tíz... akarom mondani: tizenegy éves gyerek ócska faragványáról cseverésszek veled, hogy a szellemek ejtsenek rád egy veszett kutyát! - csattanok fel, aztán elnevetem magam - Na de mindegy is. Rég volt, talán igaz sem volt. Még nem voltam olyan profi, mint az utóbbi időben.
Egészen nyugodtan képzelheti azt, hogy a saját érdeme akár az is, hogy ilyen remekül ért a hazugságok megformálásához. Talán közvetlenül senkinek sem árt vele, mégis, olyan sötét üzelmek táptalajául szolgál, amit az általa istenített erkölcs és tartás mindig is kivetett magából. Tagadhatja, hogy ezt mindig is szerette magunkban. Sajnálatos, hogy nem hagyta kiteljesedni.
Csak felemelem a karjaimat, megadóan, védekezésképpen, szemeimben azonban sunyi fény villan. Rendben van, akkor nem fogom megbaszni magam, pedig egészen biztosan tanulságos élmény lenne.
Némi elégtételt azért érzek amiatt, hogy rendre intése koránt sem olyan meggyőző és határozott, mint általában lenni szokott. Ez persze mit sem változtat azon a tényen, hogy ettől függetlenül a kockát éppen most készülünk elvetni.
- Vedd fel nyugodtan.
Biccentek, amikor látom, hogy a földön heverő fegyver fixírozza. Későbbi érdeklődésére egy amolyan "ezt már szeretem" mosoly önelégültségével felelek elsőként, aztán útjából némileg kitérve a kőasztalhoz sétálok, szemrevételezve a hátramaradt két másik fegyvert. Kicsit odébb tolom őket, hogy helyet készíthessek magamnak, és felé fordulva kényelmesen felhuppanhassak rá.
- Tudom, hogy kétségeid vannak. És ez bánt. - térek a tárgyra egyből - De a Szellemek azt akarják, hogy hozzuk helyre a hibáinkat, mindannyian. Nem tetszik nekik az, amivé az utódaink lettek, és ne is próbáld tagadni, hogy mennyire kicsattansz, amikor úgy fest, találsz egy olyan Morfot, aki nem korcs a maga módján. És ne hozd fel nekem a McCarty kölyköt, mert elég lenne egy fegyvert adnod a kezébe és egy kis motivációt, aztán... - füttyentek, jobb kezemmel a torkom előtt imitálom a halál mozdulatát - A Szellemek elégedetlenek a teljesítményeddel. Úgy gondolják, hogy elég időd lett volna valamit kezdeni az örököseinkkel, de nézz magadra, még csak megbüntetni sem tudod őket rendesen! - röhögök fel megint, vádlón bökve másom mellkasa felé - Nem ölsz, akkor sem, ha kellene. Láncra vered a Bestiánkat, hogy behódolj valami nyikhajnak. Semmit nem tanultak belőle, csak örülnek, hogy nem vagyunk a közelükben. Múló jelenség vagy, a módszereid is múlandók, nem vagy példaértékű, mert bár nem félnek tőled, nem is tisztelnek téged. Mert nincs mit. Aztán meg csodálkozol, amikor elborul az agyunk, és én üvöltök a torkodból, mint a veszett kutya. - csóválom meg kissé a fejem - De én... Én még felemelhetem őket. Az senkit nem érdekel, hogy te mit akarsz, de a Szellemek akkor is azt várják tőlem, hogy lépjek a helyedbe. Elvárják, hogy újra feláldozd magad az akaratuk előtt, de ezúttal nem halnál meg teljesen. Ott lennél, csak egy kissé... nemesebb és hatékonyabb gondolkodásmóddal. Mivel azonban azt mondtad, hogy nem fogod engedni, hogy bárkinek is ártsak, egyszerűbb lesz, ha inkább fejbe lövöd magad.
Lepattanok a kőaszalról, hogy prédáját óvatosan cserkésző vad módjára járjam körbe, fel-felpillantva a másik énre. Körmeimmel, mintha csak zongora billentyűit ütném, úgy koppintok az érdes anyagra.
- Persze ha bebizonyítod, hogy képes vagy kellemetlen, ám hasznos döntések meghozatalára, és megszabadulsz tőlem, akkor talán kellően megvilágosodsz majd ahhoz, hogy a helyemre lépj. De ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Íme az alkum. Mit akarsz? - vágom hozzá a kérdést hirtelen, felcsattanva - Továbbra is szégyent hoznál Atyánk fejére? Meddig tűröd még, hogy a leszármazottainkat annyira semmibe vegye a világ, hogy már kínjukban változnak pokolkutyákká, akiket aztán a saját hibád miatt olcsó, bazári trükkökkel rendszabályozunk meg? Én vagyok az Isten! ÉN! Te legfeljebb egy olcsó, talpnyaló papom lehetsz, hát nem érted?!
Bestiánk szemének színébe fordulnak saját íriszeim, ahogy kiáltok felé, ahogy támadni készülő vadként markolok rá a lándzsára, kimutatva a fogam fehérjét, és jelezve, hogy nem fogok tovább várni, ha ő maga nem hoz fel valami saját mentségére, úgy kérdés nélkül törlöm el őt, és megsárgult emlékét a földi világból.

Igaza van, legalábbis úgy tűnik. Bár mit számít, hogy valóság, vagy káprázat? Előttem állok saját magam képében, és bár nem próbálok a racionalitás talaján maradni, mégis miért ne lenne lehetséges, hogy egy részem itt parádézzon előttem? A halálból is visszatértem, láttam a Távol messzi vidékeit, láttam a bestiámat is pedig nem számítottam rá soha, hogy tényleg meg fogom pillantani. Szavaira kissé lehajtom a fejem, és fancsali grimasz terül szét arcomon. Mindenre emlékszik, amire én, mégis valamiben más tőlem. Másnak is kell lennie, hiszen csak egy részem ő, saját állítása szerint. Nem lehet pontos másom, csak fizikai alakomé. Haraggal vegyes csodálkozással tekintek rá. – Neked mondták el hamarabb? Egy jelentéktelen, apró részemnek, ami most testet öltött? – próbálok nagyképűen felröhögni, de nem túlságosan sikeredett jóra. Hiszen a Pusztító énem egyáltalán nem kis részem, mindennap ott bujkál bennem. Minden egyes percben bennem él, ahogyan most is… nem érzek magamban változást, nem érzem valaminek a hiányát, de persze ettől még lehet benső énem duplázott kivetülése, nemde? A szellemek világa csalafinta dolgokra képes, ahogy az időt is torzítja, de nem állok le magammal vitatkozni azon, hogy vajon él-e még a testem. Annál azért többről van szó, mint egy porhüvelyről. – Miért nem nekem akkor, és ha neked elmondták, én miért nem tudtam?  A részem vagy nem? Vagy talán itt köpték füledbe a válaszokat, és teszel úgy, mintha már évezredek óta tudnád? – Haragosan tekintek rá, zavar, amit állít, nem tehetek róla, de fellobbanó irigység fog el dühöm palástja mögött. – Mellesleg ennek semmi értelme – karom keresztbe fonom mellkasom előtt és bár látok benne nagyon is értelmet, a tagadás remek fegyver lehet saját magammal szemben.
Az első hazugság a teremtőm felé? Tényleg az első volt, amit a képébe vágtam közvetlen közelről, és talán nem is volt olyan nagydolog. Félelem szülte hazug szavaim, persze ettől bánt a nevetése, én mégis vigyorra húzom számat és vele együtt nevetek fel. – Igen, így már tudom, mire gondolsz – bólogatok mosolyogva, belül pedig harag emészt. Hogyan találhatnám meg valódi önmagam, amikor egy lélek nem csak Pusztításból és Teremtésből áll? A kettő együtt szükséges a harmóniához, a kiegyensúlyozottsághoz, az élethez. A szellemeknek elment az eszük, ha erre kérnek most engem, vagy… csak ismét büntetni akarnának?
Meglep, hogy engedelmeskedik, persze miért is ne tenné? Én ő vagyok, és talán a Teremtő felem erősebb a Pusztító részemnél. Valahogy mindig is így szerettem volna gondolni magamra, aki nem öl, pusztán mert megteheti, aki csak akkor küld másokat a Távolba, ha az elkerülhetetlen. Látványa még mindig nyomaszt és taszít, ahogyan valószínűleg érintése is ugyanezt váltaná ki belőlem. Hogy volt képes Henry a bizalmába fogadni? Lerí rólam, hogy egy számító sunyi alak vagyok, aki csak másokat kihasznál kénye-kedve szerint. Nem! Ez nem igaz, csak részben. Abban a részben, amelyik ott áll előttem és felém biccent, hogy vegyem fel a fegyvert.
- Jó az ott a lábam előtt is – közlöm vele határozottan, hiszen valóban így gondolom. Semmi szükség fegyverekre, amik lehet, hogy nem is működnek ebben a világban, talán csak dísztárgyak, amelyek a tökéletes abszurditást igyekeznek megtörni valamelyest.
Mosolya egy cseppet sem tetszik nekem, de végül is én kérdeztem rá az alkura, csodálkozhatok hát, hogy elégedett magával? Figyelek rá, és talán kezdettől fogva ez volt Anguta célja. Fejem fájdalma tovább erősödik, de nem mutatom ki ezt a gyengeségem a Pusztító előtt. Érdeklődéssel egybekötött indulat vesz rajtam erőt, ahogy beszél hozzám. Laza mozdulata, ahogy a kőasztalra ugrik, fokozza idegességem. Miért ilyen pofátlanul nyugodt? Ő nem veszíthet semmit?
Hallgatom, amit mond, és kétség férkőzik szívembe, hogy aztán sebészi pontossággal metsszen a fájó részekbe, azokra a helyekre, ahol én is hibásnak érzem saját magamat. Tetteimet, életem minden botlását. Angutának teljesen igaza van. Nem öltem kellően gyorsan. Hány ember vesztette életét, mert nem végeztem ki az egész falkát akkor, amikor a szellemek oda szólítottak? Hány ártatlannak kellett még hónapokon át szenvednie, mialatt már ott voltam és segíthettem volna, mégsem tettem, mert képtelen vagyok kemény döntéseket hozni, mert a lelkiismeretem túlságosan törékeny, hogy el tudjam viselni „ártatlan” farkasok tárgyalás nélküli lemészárlását. Igaz minden egyes szó, ami elhagyja ajkait, ami tovább táplálja haragom kohóját. Kezeim ökölbe szorulnak, arcom torzan és némán tekint Angutára, aki úgy látszik, tudja mi a megoldás. Egy erőskezű lélek kell Angutához, olyasvalaki, aki nem riad vissza a gyors döntésektől, akinek egy farkas élete csupán lecsapandó szúnyog a nagyobb jó érdekében. Az utolsó szavaira a lábam elé nézek, ferdén sandítok a fegyverre. Igen, talán csak simán főbe kellene lőnöm magam, hogy a Pusztító átvehesse a helyem, de… a szellemek tényleg ezt akarnák? Hallom, ahogy a teste súrlódik a kőpadlón, és feltekintek rá. A kőasztal körül kering, mintha csak levadászott áldozatát járná körbe. Körmei pattogása idegesítően visszhangzik koponyámban. Válasz helyett, csak lehajolok a földre és felveszem a hatlövetűt. Annyira egyszerű lenne, csak simán meghúzni a ravaszt, nemde? A halántékomhoz tartanám és mindennek vége, kikerülnék a sötétségből, vissza a Távolba, hogy újabb centenárist töltsek el békésen, mialatt ablakok nyílnak a világra. Békés mosoly terül szét az arcomon. Ha a szellemek ezt akarják, miért is ne? Vonom meg a vállam, alig láthatóan. A fegyvert habozás nélkül emelem kissé feljebb, de Anguta megszólal, és ez megzavar békésségemben. Arcomat ismét harag feszíti. Az alkuját említi, amiről szinte már meg is feledkeztem. Magam mellé eresztem a fegyvert és dacosan tekintek rá indulatos kérdése miatt.
- Te nem vagy Isten, ahogyan én sem voltam soha az – nézek rá kékbeforduló szemekkel, miközben bal tenyeremet manccsá változtam. Meg fogom védeni magam, ha a lándzsával nekem támad, és én leszek előnyben, hiszen sohasem voltam jó harcos, a fenevad harcmodora viszont a véremben van. Ha saját magam fegyverrel akar megölni, akkor az már régen rossz számára. – Miért pont a pisztoly? – kérdezem, értetlenkedve miközben megemelem jobb kezemben a revolvert. – Miért azt vetted el legelőször? De talán ez most nem is olyan érdekes, ami viszont sokkal fontosabb, mi történik, ha lelőlek? – a fegyvert gyors mozdulattal szegezem Anguta fejének irányába és még a kakast is felhúzom. Nem ismerem a fegyvereket, így nem tudom súlyából lemérni, hogy töltött-e vagy sem. – Azt szeretnéd, hogy megöljelek, hát megteszem, ha kéred… - egy pillanatra úgy teszek, mintha elgondolkodnék, aztán visszaengedem a kakast. -…de nekem ez így túl átlátszó. – Tekintetem már nem haragos, inkább csak értetlen. – Attól tartok, ha megölnélek én is meghalnék, hiszen mi másért kerültem volna ide? A sátán seggébe, ahol csak a lyukán keresztül szüremlik be némi szentségtelen fénysugár – mutatok fejemmel a kőasztal fölé. - Ha meg akarnál halni, már rég megtehetted volna. Csak felkapod a pisztolyt és főbe lövöd magad…csak hát ezzel nem érnéd el, hogy én tegyem meg. És fontos, hogy én tegyem meg, nemde? – Ha eddig nem mozdult és szavaimmal képes voltam magamtól távol tartani támadó dühét, akkor most felemelem a pisztolyt és kipattintom a tárat, miközben közelebb ballagok hozzá. Ha nem támad rám, vagy nem akadályoz meg valamilyen formában, akkor véghezviszem, amit elterveztem.
- Egy, kettő, három, négy és öt – mondom, miközben egyenként kipottyantom az ezüst töltényeket a tenyerembe, az utolsó kivételével. Égeti karmos mancsom az ezüst, de nem érdekel, még rá is szorítok, hátha a fájdalom valamilyen csoda folytán kizökkent a sötét veremből, ahová Angutával kerültem. Égett bőr és szőr szagát érzem csupán, de nem változik környezetem. Aztán szétnyitom tenyerem, hogy a pisztolygolyók a kőasztalra hulljanak. – Készen állsz? – kérdezem vigyorral az arcomon, majd megpörgetem a tárat, amiben már csak egyetlen töltény van. Fülelek, hátha hallom, hová kerülhetett a lenyugvó tárban az utolsó töltény, de nem értek a revolverekhez, hogy meg tudjam állapítani pusztán zajról, és a súlyeloszlásból sem vagyok képes felmérni a dolgot. Annyi baj legyen. Habozás nélkül tartom halántékomhoz a fegyvert, közben a Távolra gondolok. – Ha már a szellemek azt akarják, hogy a Teremtő részem itt hagyja a világot, hát sorsom rájuk bízom – vonom meg a vállam, nem szükséges, hogy elmagyarázzam, saját magamnak mire készülök, ha eddig nem volt neki egyértelmű, hogy orosz rulettezni fogunk, akkor semmilyen szóval sem tudnám vele ezt megértetni. Felhúzom a kakast, és nyitott szemmel húzom meg a ravaszt, legalább az utolsó, amit halálom előtt látni fogok, az Jason lesz. A fiú, aki elég bátor volt, hogy feláldozza önmagát. Erőt merítettem a jelenlétéből, én is elég bátor vagyok, hogy megtegyem ugyanezt, egy jobb Anguta érdekében…

- Jelentéktelen? Neked talán az.
Fitymálom le félvállról. Elég nagy tévedésben él, ha azt hiszi, hogy a véleménye ebben a családi körben számít valamit, vagy hogy a Szellemeket egyáltalán érdekli bármi, amit önmagáról vagy erről a helyzetről gondol. De tényleg kezdem unni ezt a szócséplést, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy csak az időmet akarja húzni, mert retteg szembenézni azzal, hogy pontosan mennyire is vagyok valóságos. Félne beismerni. Megsemmisülne létezésem és testet öltésem puszta tényétől.
- Voltaképpen nekem csak annyit mondtak, hogy itt az időm. Többet már nem is kellett, mert tudtam, mit kell tennem. Figyelhettél volna te is, ha nem ücsörögsz egész este bőrkanapéval a segged alatt, hallgatva, ahogy Garrett a kölkét hívogatja.
Csak megkönnyebbülve biccentek, amikor nagy sokára leesik neki a tantusz. Ez is hozzám tartozik. A türelmetlenség, és a felesleges köröktől való irtózás.
- Ahogy akarod.
Nehéz lenyelnem, hogy esetleg hozzátegyem, hogy én bezzeg szóltam, de moderálom magam. A kicsinyes odaszúrogatásoknál sokkal fontosabb mondandóm van számára. Hiába vagyok a része, nem vagyok olyan, mint ő. Nem lehetek olyan. Nem engedhetem, hogy átragadjon belőlem a kérdésekbe bújtatott teszetoszasága.
- Igazad van, te nem voltál. Én az lehettem volna. Az lehetek, de ehhez az utamban vagy! - jelentem ki hevesen, erősebben markolok rá a lándzsa nyelére - Ugyan. Nem volt olyan rég az utolsó halálos ítéleted... Élveztük. Mindketten élveztük, csak azt hibáztad el, hogy nem tetted meg ott és akkor. Gyilkosokkal alszunk egy fedél alatt, te meg teszed az idiótát, súrolod a padlójukat és mosogatsz utánuk, mint egy közönséges cseléd! Ez való neked! Ezért nem lehetsz te az Isten, és ezért nem vagy méltó arra, hogy te irányítsd tovább az örökségünket.
Hát nem fáj? Nem kellemetlen így a Testéreink szeme elé kerülni? Megállni előttük? Nézzék meg, a nyomorult Kilaun, az Elsők utolsója is többre vitte, mint mi, és ezt a szégyent sosem mossuk le magunkról, ha nem látja be, hogy az ő ideje már leáldozott. Az okfejtésére elégedetlenül csattanok fel, és csapok rá az asztalra.
- Azt hiszed, nem tettem volna meg, ha lehetőségem lett volna rá? Hát nem érted meg? Ez az első és talán az utolsó esélyünk, és ha valaki, hát akkor mi tudjuk, hogy a Szellemeken aztán tényleg borzasztó nehéz kiigazodni. Szerinted nem nézték végig röhögve, ahogy felmásztunk arra a nyomorult vulkánra megdögleni? Gondolod, hogy nem lehetett volna ennél sokkal egyszerűbben? Dehogynem.
Nem akarom, hogy vitába szálljon velem. Ez nem ellene szól, ebben akár még egyet is érthetne velem, ha hagyná, hogy a haragján keresztül némi értelem is teret engedhessen magának a gondolatai között.
- Te meg mi a szart csinál?
Egyenesedek fel, ahogy figyelem a mancsába hulló töltényeket. Hangtalanul számolom vele a golyókat, aztán ahogy a megvilágosodás lassanként betölti elmémet, úgy vigyorodom el, szinte már elégedetten.
- Megleptél! Látod? Tudunk mi tökösek is lenni, ha akarod.
Még biccentek is, aztán kiszélesedő ragadozó vigyorral figyelem, ahogy a fejéhez tartja a fegyvert... Három, kettő, egy...

A kakas üresen kattan. Egyszerre érzek feszültséget miatta, mert megint csak az időmet húzza, és egyszerre tölt fel a játék öröme, a veszélyé, mindazé, amitől életünk során annyira óvni akart bennünket.
- Csak hitegetnek. Gondolom érdekli őket, hogy még mindig olyan naiv vagy, mint eddig is.
Megkerülöm az asztalt, és hetykén sétálok közel hozzá. Nem kell hozzám érnie: a felhevült csövet ragadom meg, és úgy forgatom helyzetbe a fegyvert. Határozottan. Magabiztos őrülettel szegezem a halántékomnak.
- Abraka...
Húzom fel a szemöldököm, aztán meghúzom a ravaszt, talán elvakultan abba a bizonyosságba ringatva magam, hogy be tudom fejezni a varázsigénket.

Vajon tényleg jelentéktelen volt számomra minden pusztító kreativitásom, amivel az idők során elkerültem, hogy saját kezeimet kelljen vérrel beszennyeznem? Egyáltalán nem, de fellengzős nevetésemen úgy tűnt nem látott át, bár ez nem töltött el jókedvvel egyáltalán. Át tudtam verni, vagy csak rám hagyta az egészet? Zavart saját bizonytalanságom és haragom is ebből táplálkozott leginkább.
- Nekem lószart sem mondtak – köpöm felé haragos tekintettel, ami valóban igaz volt, hiszen tényleg nem hallottam szavakat elmémben mondatokká formálódni, de ettől eltekintve egész este nyugtalanság járta át lényem minden kis szegletét.
Feltett kérdéseimre nem kapok választ, ami bosszant, de ez is nyilván csak Anguta játéka, vagy talán ő sem tudja rájuk a választ. Nyilván nem mondták el neki a miérteket, hiszen sohasem tették meg, csak gyalog módjára pakolgattak a sakktáblán és aztán megbüntettek, ha nem a szabályoknak megfelelően léptem. Ugyan honnan tudhattam volna, hogy a paraszttal nem lehet hátrafelé ütni, ha előtte nem ismertetik a játékszabályokat?
Csak a fejemet rázom lassan, elborult szavaira, de észreveszem a mozdulatot a lándzsával és egyáltalán nem tetszik. Bármikor kiröppenhet kezei közül, hogy a mellkasomat felhasítsa, vagy a koponyámat szelje ketté vele. Szavai azonban még az ezüstpenge égető kínjánál is jobban sebzik elmémet. Haragom remegő ajkaimban koncentrálódik,
- Kibaszottull nem élveztem a helyzetet, és ezt te is tudod – hazug hangom dühösen csap Anguta felé. Élveztem a hazugságot, amit a tehetetlen Henrynek meséltem, de az ítélkezés részt már egyáltalán nem, az már kötelesség volt. Talán tényleg meg kellett volna ölnöm olyan bűnökért, amiken már évszázados por ül? A Pusztító nyilván megtette volna, azon részem, amely halállal akar minden gyilkost büntetni, nyilván könyörgött volna, hogy tegyem meg, ha lett volna hozzá szava, ami most meg is adatott neki, de szerencsére akkor nem volt erre alkalma. Nem akarok belegondolni mi lett volna, ha hagyom a negatívom életre kelni és egyetlen csapással végzem be Henry sorsát. – Megvetsz, mert eljátszom a szerepem? – kérdem felhorkantva. – Ha nem játszanám el az idiótát, már halottak lennénk rég – mondom arcomat egészen lenyugtatva. – Vagy ez, vagy az istenkomplexus – vonom meg a vállaimat, miközben a fegyver fogásával ismerkedek. – És te is tudod, hova vezetett, amikor legutóbb isteneknek képzeltük magunkat.
Tudom, hogy tudja, hiszen ő a részem volt, vagy esetleg még most is az, csak valahogy kivetült belőlem, hogy bosszanthasson.
- Szinte gondoltam – mosolyodok el, hiszen kimondta, amire számítottam. Indulatos csapkodása teljesen felesleges, de ha ez örömmel tölti el, én nem veszem zokon tőle. – A szellemek nem röhögnek rajtunk, sohasem tennének ilyet – egy pillanatra fintor úszik arcomra, majd körbe nézek és vállat vonok. – Vagyis a legtöbbjük biztos nem tenné. De az egyszerűbb út nem tanít meg minket rögös úton járni, nem tanít meg, hogy figyeljünk a lábunk elé. Néha ki kell kerülnünk a csalánt vagy az éles kavicsokat talpunk alatt, miközben araszolunk előre a nehéz úton. És ha jön a medve? Ha nincs más út csak a nehéz út? Vajon kinek van nagyobb esélye a túlélésre? Annak, aki a könnyen járható úthoz szokott, vagy annak, aki megtanulta a nehezet is és már futtában is el tudja kerülni a bokaficamot, vagy az éles kövek halálos csapdáját?
Nem várom, hogy válaszoljon, már eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de véget vetek a körülöttem terpeszkedő sötétségnek. Ha meg akar halni, tegye meg saját maga, vagy hagyjon engem tovaszállni a Távolba. Pusztán a szellemek akaratán múlik…
Kezdeti értetlenségére elégedettség tölt el. Végre valami, ami miatt ő is meglepődik. Hamar ráeszmél azonban, hogy mire készülök és ez jó, hiszen el is várom Pusztító kreatív énemtől, hogy gyorsan kapcsoljon.
Visszavigyorogok rá. – Ha a szükség úgy hozza.

Arcom márványszoborként tekint Anguta felé. Egyetlen arcizmom sem rezdül, amikor a ravasz meghúzása után halkan kattan a fegyver. Elmémben azonban megjelent egy kép, saját magamról, akinek agyveleje a kőasztalra fröccsent. Látom, ahogy élettelen ostoba tekintetem eltűnik az asztal mögött. Megkönnyebbülésem nem mutatom, hiszen, még nem éltem túl a játékot. Legjobb esetben még kétszer a fejemhez kell tartanom a hatlövetűt, remélem, hogy képes leszek rá, és nem fogok megfutamodni.
- Lehetséges – húzom mosolyra a számat, miközben figyelem, ahogy Anguta megkerüli az asztalt, és kiveszi kezemből a fegyvert. Gerincemen idegesség fut végig, ahogy közelebb jön, de nem ér hozzám, farkas mancsom ettől eltekintve elrejtem előle, csapásra készen begörbítettem karmomat, ha esetleg próbálkozna valamivel. A Pusztító, azonban betartja a játékszabályokat.
Tekintete tébolyult céltudatossággal figyel, talán az én arcom is ilyen lehetett? Nem, nem hiszem. Hallom, ahogy belekezd a varázsigébe, ami életeket ont ki, de nem volt ideje befejezni. Hallom a hatlövetű durranását, ahogy több tucatszor visszhangzik a feketeségben, látom Jason fejét, ahogy a lökéshullám oldalra billenti, és azon nyomban felé mozdulok. Értetlenül bámulom újabb gyáva gyilkosságom végtermékét, ahogy egy újabb életet küldtem a Távolba. Még ha ez az élet, most csak egy kevéske részem is volt, attól mégiscsak voltak önálló érzelmei, vágyai, erényei és hiányosságai. Önző módon azon kezdek el merengeni, hogy vajon mi halt meg bennem, miközben Anguta koponyájából kirobban az ezüst töltény a túloldalon, csontot, agyvelőt és taknyot repítve szerteszét, és persze tekintélyes mennyiségű porlasztott. füstölgő vért. Nem hagyom, hogy a földre zuhanjon, pedig már tudom, hogy halott, törékenynek tűnő teste pihekönnyűnek tűnik, és még érzem szívének ütemét, légzésének utolsó mozzanatát, ahogy karjaimba zuhanok. Már nem taszít a közelsége. Arcomon döbbent harag fut végig, és csak most jövök rá, hogy üvöltök, de miért is? Nem mind a ketten ezt akartuk? Anguta a Pusztító is csak ezt akarta. Meg akart halni, de nem úgy, ahogy szerette volna, hiszen nekem kellett volna ezt megtenni, nem saját magának. Szörnyű csalódottságot érezhet, ahogy én is. Agyának darabkái még el sem érték a fekete űrt a talpunk alatt, amikor Jason teste változni kezd. Haja sötétebb árnyalatot vesz fel, majd elölről majdnem eltűnik teljesen. Vékony, csenevész teste megizmosodik, és az arca is megváltozik. Üvöltésem megreked, ahogy döbbenten nézem Henry arcát, vérének felhőjét, fehér csontjainak szilánkos záporát. Szemeim kikerekednek, és értelmem megmaradt morzsáival rájövök, hogy Anguta éppen most váltott alakot. Elsütötte utolsó kínzó tréfáját, mielőtt léte elenyészett volna.
- …dabra – fejezem be helyette a varázsigét suttogva, miközben Henry teste egyre könnyebbé és áttetszőbbé válik kezeim között. Értetlenül hőkölök hátra, ahogy már nem látom magam előtt Anguta halott és átváltozott testét… Hisztérikusan rázom meg a fejem, és zilált, vad remegéssel forgok tengelyem körül.
- Meghalt! – ordítom a feketeségbe, és szörnyű magány tör rám hirtelen. Henry… alakja… hogy? Holtan nem változhatott át… Szörnyű balsejtelem kezd el belülről rágni, de nem akarok utat engedni neki. Tagadom minden izmom remegésével. Nem Henryvel orosz ruletteztem, hanem magammal. A feketeség lassan körbeölel, már nem látok fényt, asztalt, fegyvereket, csak a sötét űrt… és már semmit nem is érzek.

Nedves cuppanással nyögött fel, és tett egy erőtlen mozdulatot. A hányás bűze orrfacsaróan tódult elméjébe, amely egy szempillantás alatt magához térítette.
- Henry – kiáltott fel rémült suttogással, miközben ellökte magát a padlótól, és Patrick szobája felé rohant céltudatos támolygással. Pat beszélt vele utoljára, tudnia kell, hogy volt akkor…

- Szerintem csak nem figyeltél eléggé. Nem akartál figyelni rá.
Tudom, hiszen ott voltam. Valahogy, a magam kifacsart módján, de mégis ott voltam. Együtt küldtük el a Vöröslő Holdalt a fenébe, és közöltük vele, hogy évmilliók óta a bolondját járatja a halandókkal. Nagojutra kellett volna hallgatnunk. Neki Nagojutra kellett volna hallgatnia, hiszen nekem legfeljebb fülem lehetett intelmeire: önálló akaratom nem fordulhatott át cselekedetekbe, mielőtt még túl késő lett volna.
Ellenkezhet. Dacolhat létem, jogaim és minden szavam igazával, de talán minden egyes mondatával érzi már, hogy egyszerűen feleslegessé válik a görcsös ragaszkodása. Miért is keresne értelmet bármiben az, akit még a halál is visszalök magából? Aki olyan hatalmas és gyönge játékszer egyszerre, hogy a Távolból bármikor kitaszíthatóvá válhat. Hiszen akkor is akaratunk ellenére kaptunk új esélyt, miután a világ ablakain át végignéztük, miként nőtt fel és múlt el végleg Jason. Neki alig két évtized jutott, és mégis jóval előrébb jutott, mint ami, bármennyire is szépítsük a dolgokat. Szégyellhetnénk magunkat, úgy igazán. Szégyellnünk kellene.
De ő tagad, én pedig elhiszem, sőt, tudom, hogy én jobban fogom csinálni, ha megérti végre, és képes esélyt adni nekem, saját magának.
- Fejezd már be ezt az önámítást. - kaffogok felé, amikor tagadja az istenként való tetszelgésben rejlő élvezetünket - És milyen kicsinyes volt az az üres unalom, amit aztán éreztünk, hogy lefeküdtél a konyha padlójára. "Csak el ne aludjak...", nem igaz? Mintha csak egy meccs szünetében vártad volna a folytatást. Akartad. Tudni akartad, hogy mit vagy képes elérni nála, hogy mennyire szarja össze magát attól az Istentől, akinek én vagyok a hangja. És szerettél volna az arcába röhögni, amikor megláttad, mert élvezted, amit adtam neked, de minden dicsőségemet eloroztad!
Talán így érezheti magát eg üveg tiszta szesz is, valami minőségi alkohol. Miután kellő merészséget és bátorságot szült elfogyasztója szívébe, az a szerencsétlen alkoholista azt hiszi, hogy saját maga volt képes megnyerni egy csatát, vagy leugrani a szikla pereméről. Holott ő semmi több sem lehet, mint puszta haszonélvezője annak, amit az alkohol kiváltott belőle. És mi érte a hála? Az eskütétel, miszerint "soha többé nem iszom", de a csábítás és a mohóság jóval erősebb, mint az elhatározás. Mindig visszatér - mert vissza kell térnie. Mert nélkülünk valóban nem jó semmire.
- Nem! - vágom rá élesen a kérdésére - Azért vetlek meg, mert nincs merszed a valódi szerepedben maradni. Ide-oda ugrálsz, nem bízol bennem, én pedig nem tudok neked segíteni, ezért bukunk bele mindenbe.
Rá kell döbbennie, hogy ezt nem folytathatjuk így tovább. Vagy végleg lemond a benne szunnyadó tartásról, felsőbbrendűségről és méltóságról, amit adhatok neki, vagy alázattal fejet hajt előtte(m), szabad kezet ad, és engedi, hogy én irányítsak. Bukás nélkül.
Hasonlatára szinte mindent tudó, magabiztos mosollyal billentem oldalra a fejem, és arra már nem vagyok hajlandó reagálni, hogy min röhögnek a Szellemek és min nem. Hiszen egyikük most is tenyerét dörzsölgetve kacag leendő holttesteink felett. Az egyikünké felett.
- Én vagyok a medve. - jelentem ki, kiforgatva tanmeséjének lényegi mondanivalóját - És te megint a könnyebb utad akarod választani, ha azt hiszed, hogy lehetőséget kapsz arra, hogy választás és felelősségválasztás nélkül visszatérj a testedbe, és az legyen a legnagyobb problémád, hogy feltakarítsd a saját okádékodat.
Ha úgy vesszük, akkor lehetek én, a Pusztító az az okádék, amit felköpött magából, mielőtt ide kerültünk és lehetőségem volt testet ölteni előtte. Kellemetlen és taszító kivetülése a belsejében kavargó, megemészthetetlen tápláléknak.

Furcsán érzem magam, magunkat elégedettnek a választásával kapcsolatban. Még akkor is, ha pontosan tudom, hogy ez számomra is veszélyes lehet, de meg sem fordul a fejemben, hogy visszalépjek. Hiszen ezért vagyok itt, tudom, egy hang súgja belülről, hogy beteljesítem a célomat, és ez a várt megelégedés elvakultan merész tettekre sarkall. Még akkor is, amikor gondolkodás nélkül emelem fejemhez az imént üresen kattanó revolvert, és meghúzom a ravaszt.

Oh, sweet catastrophe
Where have you been?
I've looked for you so desperately
Inside of this pen
You're the answer I've needed
The question I've feared
I know light is your mother
But darkness I fear

Sits inside of you silently
Just waiting to crawl
It's way back to the surface
Like an infected scar
I feel balance is over
The balance is gone
Please somebody save us
Please somebody come

Oh, catastrophe
Leave me to fade out the light
And uncage the night

Remegő végtagokkal jutott el Patrick szobájáig, majd nyelt egyet. Így nem állíthat be hozzá, össze kell szednie magát. Ajkai kiszáradtak, arcán érezte hányásának maradványát, amit pulcsijának szárával letörölgetett, mielőtt bekopogott volna leszármazottja ajtaján. Kissé tanácstalan ábrázattal magyarázta, hogy Henrytől kapott egy SMS-t amiben arra kéri, hogy igazán vihetne neki egy hamburgert az őrsre, mert marha kajás lett és valami idiótára kell felügyelnie. Természetesen Jason is tanácstalanul állt a dolog előtt, hiszen rendelhetne is magának kaját, és ezt Pat is tudta, de ráhagyta. Valószínűleg úgy gondolta, csak unatkozik egyedül és kellene neki a társaság, ezért odaadta Jasonnak a kocsi kulcsot, miután megkérdezte, hogy biztosan tud-e vezetni. A házban még türtőztette lépteit, ahogy az idegesség legcsekélyebb jelei sem mutatkoztak meg rajta, miután azonban becsukta maga mögött az ajtót, szapora léptekkel összeszorított ököllel vágódott be a kocsiba és adta rá a gyújtást. Fejét idegesen rázta, miközben kitolatott és ráfordult az aszfaltra. Remélte félelemmel egybekötött reszketésével nem fogja letépni Pat autójának a kormánykerekét, mert akkor rohanva kell a kapitányságra beérnie, és most nem lenne képes visszafogni a sebességét. A hold vörös izzása beterítette a tájat, ajkai dühösen remegtek. Nem akarta elhinni az utolsó pár másodpercet, amikor Jason teste egyetlen sima átmenettel Henryévé változott. Csak trükk kellett, hogy legyen, vagy haldokló énje utolsó fricskája, amivel az őrületbe akarta kergetni. De egyek voltak, a halál pillanatában pedig képtelen lenne valaki testét felvenni… És mégis ezzel próbálta nyugtatni magát, de nem járt túl sok sikerrel. Aggódott Henry miatt. Ha ez a vörös hold, most valóban Alignak műve, ami a nemrég történtek fényében, elég valószínű, akkor… akkor. Behunyta a szemét, ahogy keresztülhajtott egy piroson, ami nem volt túl bölcs dolog, de szerencsére senki sem akarta útját keresztezni. Henrynek bizonyosan semmi baja. Felnézett miközben kezét a kormányon ütemesen járatta, a hold még mindig vérvörösen izzik, és nem tudta, hogy tartogat-e még valami meglepetést számára a szellemvilág, vagy most már eléggé megkínozták ahhoz, hogy békén hagyják, de semmi jót nem remélt, amíg a hold el nem tűnik az égről, vagy vissza nem nyeri eredeti ezüstös színét.
„Szerintem csak nem figyeltél eléggé. Nem akartál figyelni rá.” Anguta hangja úszott be elméjébe, miközben egy újabb szabálytalanságot követett el a közlekedési lámpák szent törvényei ellen. Igaza volt, hiszen egész nap érezte az energiákat a levegőben, érezte, ahogy mindenki más is, és neki hallania kellett volna a suttogásokat, a Távol szellemeinek figyelmeztető, esetleg magyarázó hangjait, de túlságosan ellenállt nekik. Tagadta, hogy a vörös hold mást is hozhat számára, mint egy ritka természeti jelenség csodás látványát, tagadta, ahogy saját magát is megtagadta, pedig hitte, hogy tényleg a Pusztító énje lőtte fejbe saját magát és aztán… Henry alakja mindent tönkretett. Pedig már minden egyszerű volt, és érthető. Kiadta félelmét, dühét, haragját egyetlen ordítással, amikor saját halántékánál elsült a fegyver. Győzött, ahogy rávette, hogy a Pusztító saját magát pusztítsa el, kitörölve Angutából a kreatív, kegyetlen, káoszteremtő énjét. És lehet, hogy csalás volt az egész? Nem tudott tisztán gondolkodni, ahhoz, hogy felmérje elpusztult-e saját magában valami, de bármely részét kitépte volna és odadobta volna akár még Alignaknak is, csak Henrynek ne legyen köze ehhez az egészhez.
„Fejezd már be ezt az önámítást.” Anguta hangja élesen csattant gondolatai zavaros viharában. Kiszáradt torokkal bólintott, a kormánykerék mögött. Most is csak kábítja magát, hiszen érezte, érzi a zsigereiben, hogy a fiatal morfnak köze volt Angutához, a Pusztítóhoz, bár nem tudta milyen szinten, de nem véletlen jelent meg ő, miután a hatlövetű fülsértő robajjal szakította szét Jason koponyáját. Ha kínozni szerették volna a szellemek, akkor valamelyik testvére képét jelenítették volna meg. „Fejezd már be ezt az önámítást.” A kormánykerék halkan roppant szorításában, ahogy Anguta hangja ismét hallatta magát. Ajkait összepréselte, orrlyukai kitágultak, ahogy arca dühösen remegett az utcalámpák fehér és a hold vöröses fényének egyvelegében. Megint csak átveri magát, hiszen Henry is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy meggondolatlanul a gázt taposva iramodjon felé, emésztő félelmei közepette. A gondolat reménnyel töltötte el. Csak trükk kell, hogy legyen, semmi több. Haragja mégsem csillapodott. Dühös volt az útra, ami előtte haladt, dühös volt a kocsira, hogy csak a fizika törvényei szerint képes közlekedni és dühös volt a szellemekre, akik kitéptek egy darabot belőle, hogy azt saját maga ellen fordítva egymásnak essenek. Talán jobb lett volna, ha nála sül el a fegyver. Akkor egy jobb Anguta kerülhetett volna vissza a valóságba, aki nem őrlődik kétségek között, aki tudja, mit mikor és legfőképpen hogyan kell cselekedni. Jobb lett volna, ha a Medve jött volna vissza, ahogy azt a Pusztító Anguta állította magáról.
Jobb lett volna, ha nem a könnyebb utat választja, és tényleg maga dönt kettejük között, de nem volt rá képes. A szellemekre bízta a dolgot és ők döntöttek… De egy valamit tudott már rég, a szellemek sem tévedhetetlenek. Ha azok lennének, akkor még mindig a Távolban múlatná az idejét.

Nem engedték volna be Jasonként, de Patként minden további nélkül utat engedtek neki, és talán furcsállhatták kicsit szűkre szabott ruházatát, valamint nem túl elegáns megjelenését, de néha mindenkinek jár egy lazább pillanat, nemde?
Henry szaga betöltötte az őrsöt, de nem volt nehéz követnie, merre a legkoncentráltabb, igaz már halványodott. A vécé irányába lépkedett kimérten, nem kapkodva, de valójában rohanni szeretett volna. Ahogy lenyomta a kilincset, és résnyire nyílt az ajtó, arca döbbenten eltorzult. A vér szaga kitódult a helyiségből, ami egyetlen pillanat alatt omlasztotta le nyugodt mozdulatait. Remegő kezekkel tárta szélesre az ajtót, majd csukta be maga mögött, óvatosan, finoman. Most is épp tagadott, nem akarta elhinni, amit érez. Nem akarta Henry és a vér szagát ennyire egyértelműen összekapcsolni. Biztos csak valaki menstruált és tampont cserélt. Igen, egy férfi vécében, mert miért ne?
- De ez Henry vére – suttogta fájdalmasan. Szavait Patrick hangján kezdte, de Jason hangján fejezte be. Már ismét saját alakjában volt, miközben hitetlenül aprókat rázva a fején lépkedett lassan előre. Látása homályosult, pedig nem akart könnyezni, hiszen Henry csak egy gyilkos, aki megérdemli, hogy meghaljon, nemde? Torkában gombóc gyülemlett, és miért is? Egy kolbász és egy chips miatt? Amiatt, hogy nem lőtte le, miközben a falnak taszította? A befogadás miatt? Mert Henry egy olyan leszármazott, aki hajlandó egy fiatal kölyköt a szárnyai alá venni, aki hajlandó minden nyűgöt felvállalni egy szerencsétlen idiótáért, aki talán meg sem érdemli, hogy farkas lehessen?
- Henry? – kérdezte suttogva, de hiába az egész, már tudta, miért nem rohant, amikor megérezte a hím vérének a szagát. Nem rohant, mert tagadott. Tagadta, amit érzett, és azt is, amit nem. Henry nincs többé, energiái nem zümmögik körbe a halott testet, nem éreztetik a teremtővel, hogy leszármazottja van a közelben. Magányosan álldogál egy vécében, remegő végtagokkal, fájdalommal eltorzult vonásokkal, könnyes tekintettel.
- Sajnálom, nem akartam – rázta fejét, miközben kinyitotta a fülkét. Hány életet látott már kihunyni? Hány halott szegélyezi végtelen létét? Hányat küldött saját maga a Távolba? Akárhányat is, azt most még egyel megtoldotta. Nem érezte a fájdalmat a térdében, ahogy a padlóra roskadt. Nem hallotta a járólap éles pattanását, ahogy megtörtek évszázados súlya alatt. Nem tudta, mennyi ideig nézte a szétlőtt fejű Henryt, mire kinyújtotta felé kezeit. Érezte, hogy imbolyog a világ, ahogy előre hátra dülöngél, miközben leszármazottja élettelen, hideg kezét szorongatja.
- Sajnálom, hogy mégis Anguta hozta el számodra a véget – suttogta, miközben a vécécsészét óvatosan arrébb lökte, hogy helyet csináljon magának. Néhány kiálló porcelán darab még le volt csavarozva, de Angutát ez nem igazán érdekelte. Csak Henry mellett akart lenni, anélkül, hogy nagyon elmozdítaná a halott testet. Mellé helyezkedett, hátát a falnak vetette, és Henry fejét a mellkasához szorította. Nem maradhat itt sokáig, tudta nagyon jól, ennek ellenére lábával magára csukta a fülke ajtaját, hogy kettesben lehessenek, és elmondhasson egy régi mesét, amit ha a szellemek is úgy akarják, Henry hallhatja a Távolból. Talán épp az egyik ablakon keresztül nézi most őt. Remélte, hogy így van. El akarta neki mondani az életét, mert Henry nem volt rossz kölyök, nem érdemelte meg Anguta ítéletét, mégis megkapta, ezért tartozik ennyivel neki.
- Egyszer volt, hol nem volt – kezdett bele, miközben Billy, a Kölyök némán hallgatta. – Volt egy gyermek, akit kitettek az erdőbe, mert faragott…