- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A Hold vörösen izzik, én elmenekültem előle, nem szép, s gyáva dolog, tudom, de a tavalyi halálközeli élményem óta úgy voltam vele, hogy többé nem óhajtom megtapasztalni, milyen az, ha Alignak rángat drótokon. Olyan ez a nap, mint az összes többi, és kész. Nem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Fürdeni készülök, mint majd minden este, Castor valahol rágja a kefét idegességében, hogy vajon mi fog idén történni, én ennek nem látom értelmét, könnyebb attól nem lesz, maximum az agyára megy az egész. Én nyugisan megvacsiztam, ágyba parancsoltam Cassiet, lévén nincsenek könnyű napjaink, sem olyan, hogy ne lenne rajta egy-egy sérülés, inkább több, mert alaposan le van maradva a korához képest, és ez az, amin sürgősen változtatni akarok. Már köntösben díszelgek, megengedem a vizet, habot csinálok, még a hajam is felkötöm, elkerülve az oly sokszor nehezményezett haj a lefolyóban problémakört. Dúdolgatok, mintha semmi problémám nem lenne a világon, és el is feledkezem arról, mi van ma, talán pont ezzel követem el a legnagyobb hibát, s ér derült égből villámként a tény, hogy valami már nem stimmel. - A rohadt életbe... Annyi lélekjelenlétem azért még akad, hogy ne lépjek be a kádba, mielőtt lerántana az ismeretlen erő a padlóra, tagjaim elnehezedését nem vagyok képes uralni, hamarjában a hideg csempéhez nyomódik az arcom. Elködösül a világ, és beszippant a végtelen semmi. Kívülről szemlélni meglehetősen alulöltözött, milyen szépen fogalmazok, valómat, némileg sokkoló élmény. Halottnak tűnök ilyen messziről, de… én ezt nem akarom, van egy kölyköm, szeretek valakit, oly sok év után egyszerűen van értelme, nem csak egy örömöket hajszoló boszorka vagyok. A stúdióm, a fotózás… Imádom az egészet. Miért mindig én? Mit követtem el, hogy állandóan baszakodsz velem? Rohadj meg, Alignak, kurvára rohadj meg. A dühöm azonban hamar elillan, nem marad bennem semmi, ami az enyém, pár ismerős arc, falkatársak, egy alkalmazottam is ott van, de egyik sem érdekel, senki a világon, csak egyetlen személy. Az ő arca lebeg lélektükreim fókuszában, az ő fájdalma, az ő gyötrelme, a szenvedését akarom, s mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy beteljesítsem a végzetemet. Sietve lépek előre, nem sokan előznek meg, elvigyorodom, negédes, számító ribanc módjára, s tolom előrébb a pisztolyt, az asztal másik vége felé, tudom, mivel okozhatok nagyobb szenvedést, és meg is fogom tenni, gondoskodom róla, hogy az élete mit sem érjen ezek után, esküszöm az égre, tönkreteszem. A selyemkendőre simulnak ujjaim, lágyan emelem fel, a magam elé emelt lándzsát kezdem tisztogatni vele. Bájos fegyver, meglehetősen markáns, nem annyira nőhöz illő, de mindez most nem számít, ez olyannyira mellékes, hogy arra szavak sincsenek. Ám nem tartom magamnál egyelőre csupán elérhető közelségbe, az asztalnak támasztva teszem a földre. Nicsak, az összes testvér, nem meglepő, Alignak keze messzire ér, őket akarja, talán mindennél jobban, talán sokakat már jobban is ismer, mint ők magukat, és ez most rendkívüli módon a segítségemre van. Kutatok a Új Élet emlékeiben, keresem a kiásni érdemes morzsákat, azokat, amikkel fájdalmat lehet okozni, mélységesen, belül vérzőt, nem a test gyötrelmét. Keresem a hibáit, a szenvedéseit, az egykor volt, talán szebb reményeit. Végtelennek érzem a hatalmamat, zsibong az ereimben, erős vagyok, csodálatos, s olyan öreg, mi már talán teher. Mindegyiknek, nem csak Surának, vének már, nem erre a világra valóak, túlságosan hatalmasok, ideje, hogy megpihenjenek, talán örökre. Örökkön örökké őrlődve Alignak gyötrésének kereszttüzében. Újabb vigyor, gondolatom szárnyal, megformál egy alakot, könnyedén alakítva oly tökéletesre, mint amilyenek a valóságban volt valaha. Különösen kegyetlen elgondolásként született meg bennem, hogy szabad kezem a hasamra simítottam, a jelenlegi képet úgy torzítva, hogy az már első ránézésre nagyot üssön. Gyermeket hordozni a szívünk alatt csodálatos dolog, nemde? Ám vajon az hogyan érzi magát, aki egykor mérhetetlenül vágyott rá, mégsem adatott meg neki? Ellenben a testvérének igen? Mardosó féltékenység? S vajon mit szól ahhoz, ha talán mégis sikerülhetett volna neki is? Ha megtapasztalhatta volna ezt is? Oly sok kölyök… Tán azért, hogy elfeledtesse testi fogyatékosságát… Mindig újabb és újabb, de valahogy egyik sem jelentett annyit, mint az, ki már csecsemő korától fogva mellette volt, elárulva, mi is az igazi probléma. A tökéletes kép már készen volt, mikor megjelent Ő is, Ő, aki miatt ez az egész történik. Ajkaimon kellemes, békés mosoly pihent, olyan igazi, amilyen talán az övén sosem. - Gyere ide, kérlek… ez fontos nekem, remekül kell mutatnod. Fordultam az idősebbnek tetsző alak felé, leseperve vállairól a szöszmaradványokat, ajkaimon mosollyal igazítva meg a remekbeszabott nyakkendőt, majd leheltem puha csókot orcájára, s ő nem dacolva velem fogadta azt el, mit éltében sosem sajátított el igazán. Még mosolygott is, lazán bólintva szorította meg kezeimet, a fülembe suttogva, ne aggódjak, minden rendben lesz. Diego csak aztán nézett eredeti, valódi anyjára, ki éppen elcsíphette a szavaimat, ha ugyan volt érkezése arra figyelni a hirtelen beállt változás okán. Fájóan tökéletes volt a kép, olyan csodálatos, amilyen a valóságban sosem lehetett. Csak most pillantottam a nőre, kinek testét, lelkét kaptam fegyveremül, és mosolyogtam rá sugárzóan. - Ohh, elnézésedet kérem, kicsit későbbre vártunk. Minden rendben? Kicsit zavarodottnak tűnsz… Könnyedén gyűrűztek elő szavaim ajkaim fogságából, majd fájdalom rántotta fintorba vonásaim, kezem a hasamra simult. - Jaj, a kis virgonc… már mindenórás vagyok, olyan izgalmas.
Újra elérkezett a Vörös Hold éjszakája… az égre pillantva szeretném valami tudományos magyarázattal megnyugtatni a lelkemet, hogy ez valójában miért nem az, ami, ám az Aurora Borealissal, az északi sarkcsillaggal és sok más egyéb „csodával” szemben, amire ésszerű magyarázattal lehet szolgálni, sajnos be kell látnom, ennél többről van szó, mint puszta égitestek és gázok… Régi kedvelt helyemet, a sziklás platót kerestem fel fenn, a hegyekben, hogy a fűben ücsörögve nézzem az esti égboltot, ahogy a hold vérvörös fényben áztatja az alvadt vér feketéjére emlékeztető fenyőerdőket. Várok… Tavaly elveszítettem a képességemet erre az időszakra, most azonban semmi ilyesmiről nem volt szó – legalábbis akárhányszor ejtettem vágást a tenyeremen az egyik élesebb sziklaperemen, eddig mindig beforrt, szinte egy szempillantás alatt. Kilaun képességét sem tapasztaltam, sem más testvéremét, azonban éreztem, hogy valami történni fog, ez csupán a vihar előtti csend. A szemem lehunyva megpróbáltam a lelkemmel a szellemek világához kapcsolódni, valamiféle információért, útmutatásért fordulva, ám úgy tűnik, nem kellett volna – a pillanatnyi csend és nyugalom a másodperc töredéke alatt vált semmivé, ahogy a testem megadta magát valami magasabb rendű energiának, s mire bármit is tehettem volna, már mozdulatlanul hevertem a fűben, külső szemlélő számára első látásra akár egy halott benyomását keltve. Pedig éltem… hiába szakadtam el a lelkem a testemtől, mintha egyfajta asztrális utazásban lenne részem – a kérdés csupán annyi: hová? Villodzó, majd egyre erősödő vörös fény, mely feketévé sötétedik, hogy aztán mintegy az utazás végét jelezve hófehér fényárral érjen véget – én pedig a testvéreim, és megannyi más őrző és vérfarkas között találom magam. Mi ez az egész? A szellemek asztrális találkozóra invitáltak bennünket? Mert ha ilyet is tudnak, nem értem, miért kellett mindannyiunknak Fairbanksbe zarándokolnia… A többieket szólítom, de hiába, akárhogy is próbálkozok, úgy tűnik, a hangom nem ér el hozzájuk az éteren keresztül… s mire észbe kapok, már egyedül maradok. Vagyis… Annyira talán mégsem egyedül, ám ahogy meglátom a férfi alakját a közelemben, a férfiét, aki kísértetiesen hasonlít a fiamra, egyből lefagyok. - Diego…? -suttogom csodálkozva, és nem értem, mi ez az egész… Kilaun, te űzöl gonosz tréfát az elménkkel? Mert akkor közlöm, hogy 500 évvel ezelőtt ez még vicces volt. Most már egyáltalán nem az… De úgy tűnik, testvéremnek semmi köze az egészhez, így aztán megindulok a fiam felé, még mindig mit sem törődve a nővel… Odáig azonban már nem jutok, hogy magamhoz ölelhessem, hisz ahogy a másik alak vonásait is megpillantom, egyenesen földbe gyökerezik a lábam. - Mi ez az egész?! -bukik ki belőlem a kérdés, nem kevés felháborodással a hangomban, és már azt is kisebb csodának tartottam, hogy egyáltalán sikerült valami értelmeset kinyögnöm. - Ez… ez lehetetlen. Ez nem lehetséges. Kizárt. Lehetetlen. -mantrázom hangosan, hogy meggyőzzem magam arról, csupán az érzékeim próbálnak becsapni… Az agyam kétségbeesve keres valami kapaszkodó, valami ésszerű magyarázat után, de nem pont akkor hagy cserben, amikor a leginkább szükségem lenne rá? - Diego? Te mit keresel itt? Megváltoztál… mióta utoljára láttalak. -feleltem némileg lecsitulva, hogy aztán némileg ellenségesebb hangszínnel szólítsam meg a nőt, aki szemmel láthatóan az én vonásaimat birtokolja. - Nagyszerű! Még jó, hogy van orvos a közelben, már csak az hiányzik, hogy valami baja legyen a kicsinek. -felelem cinikus hangon, ám ha akarnám, se tudnám tagadni, hogy zavarba ejt a látvány – önmagamat ilyen áldott állapotban látni. De ez sem tántorít el attól, hogy a fiamat „védjem”. - Ki vagy? És mit akarsz a fiamtól? -méregetem gyanús tekintettel, és remélem, Diegonak semmi köze ahhoz a kerekedő pocakhoz, mert esküszöm, rosszul leszek. Élve fogom megnyúzni mindkettőt, csak kerüljenek a kezeim közé.
- Igen? Kérdez vissza a halottnak hitt Diegohoz képest igen jó bőrben lévő, erőteljes férfi, bár már érezhetően leáldozott életének virága, de a lényeg, hogy még él, s nem tűnik éppenséggel úgy, hogy olyannyira ellent akarna mondani nekem. Már épp integetnék neki, hogy haló, én is itt vagyok, amikor végre észreveszi, hogy egy „apróságtól” eltekintve sokkolóan hasonlítok hozzá. Ugyanazok vagyunk, ez kétségtelen, márpedig nincs tudomásom arról, hogy testének korábbi birtokosa rendelkezett volna ikertestvérrel. Erről jut eszembe, milyen undorító dolog már, hogy nekik kijut a testcseréből, ha a régi túlságosan öreg lenne, vagy éppenséggel túl hamar lett híres, és el kell tűnnie a színről? Már ezért is imádnám, ha szenvedne. - Amolyan alternatív jövő.... Lehetett volna így is, ha kicsit jobban forgatod a lapjaidat. Felelem egyszerűen, megízlelve minden egyes szót, tökéletes nyomatékot adva neki, a fejére olvasva finoman, hogy valahol a múltban olyan hibát vétett, ami végül súlyos árakat követelt. - Nem lehetetlen, ez itt és most megtörténik. Velünk, mindkettőnkkel. Sóhajom jelzi, hogy részemről másról is van szó, s bizony ha én elbukom, velem bukik a születendő gyermek ígérte csoda is, de amilyen ellenséges, ez biztosan nem érdekli. Pedig én igazán kedves voltam vele, úgy hiszem, de van, akinek semmi sem elég. Nem is csoda, hogy olyan szúrós, és olyan nehezen képesek még a leszármazottai is szeretni és tisztelni. Ellentmondás, dac az van mindben. Vajon miért? Egyet lehet találni… - Igazság szerint, elmondhatod akár ezerszer is, akkor sem fogunk eltűnni, s te sem leszel máshol. Lemondóan csóválom meg a fejem, mintha egy buta gyermeknek magyaráznék. Komolyan, Az Új Élet azt hiszi, hogy ettől majd minden rendben lesz ismét? Volt valaha egyáltalán minden rendben? Újabb és újabb terhek és tragédiák, bizony, így nem érdemes élni, de még mennyire, hogy nem. - Miatta vagyok itt. Az anyám miatt. Felnőttem. Biccent felém a fejével, az én ajkaimra szeretetteljes, békés mosoly kúszik erre, hálás pillantásomat emelem Diego alakjára, s máris hevesebben ver boldog, anyai énem. Csupán egy vállvonása hajaz egykori dacoló énjére, de az talán épp elég ahhoz, hogy tökéletes fantom legyen, de sokáig úgysem számít a jelenléte, de annál lélekfacsaróbb, minél tovább van itt, s én szeretném úgy istenesen meggyötörni az Elsők egyikét. - Jaj, igen, az nagyon jó lenne, ha a világra tudnád segíteni szükség esetén, azt hiszem, én innen nem jutnék időben orvoshoz. Pillantok körbe, mintha fogalmam sem lenne róla nekem sem, hogy hol is vagyunk. A cinikus hangszínt érzékeltem, de nem foglalkozom vele, így sokkal érdekesebb. A kérdésére felháborodottan pillantok rá, csípőre vágva a kezeimet, és bosszúsan csóválom meg a fejem. - Micsoda kérdés. Hát te vagyok. Csak egész másként alakult az életem, s boldog vagyok, várom az életem újabb csodáját. Pillantok itt Diegora, jelezvén, ő volt nekünk ilyen téren az első, a legkülönlegesebb mind közül, a sors különösen kegyes, hogy méhemnek is gyümölcse foganhatott végre, kiszakadva a meddőség reménytelenségéből. Ugye? Igazán csodás. - Felhívnám a figyelmedet arra, hogy a te fiad már több mint egy évszázada halott. Ő az én fiam. Nyomom meg a második, rövid mondatomat, mi tökéletesen kifejezi azt, hogy ez az egész lényege. Nem az övé, az enyém. - Nem vigyáztál rá eléggé. Tényleg… van új kedvenc? Vagy mostanában nem potyogtatod annyira a kölyköket, mint régen? Kérdezek rá gyomorforgatóan nyájas hangon, mosolyogva, mintha ez lenne a világ legártatlanabb kérdése. Ám minden mozdulatát figyelem, abban a pillanatban meg fogom állítani a mozdulatában, hogy meg akarná érinteni Diegot. Ne rontsuk el ilyen korán, s természetesen, ő csak ne tapizza azt, ami az enyém.
Hiába kérdez vissza a fiam, egyszerűen nem jönnek szavak a számra. Csak nézem szótlanul, az elmémbe vésve a kinézetének minden apró mozzanatát, hogy örökre elraktározhassam magamban. Mennyit változott, mióta elváltak az útjaink… Felnőtt… megemberesedett. Ki tudja, hogy eztán látom-e már valaha? - Szerintem így sem lehet okom panaszra. -jegyzem meg magabiztosan, hisz itt vannak a leszármazottaim. Igaz, akad köztük olyan, akivel kapcsolatban megbántam a döntésemet, ám a többségükre mégis büszke lehetek. A tekintetem azonban önkéntelenül is a gömbölyödő pocakjára téved, szinte hipnotikus erővel vonzva az ember tekintetét. A fenébe is! Embereld meg magad, Sura! 800 év alatt már láttál bőven várandós nőket, ez se különb… csak hasonlít ránk… a fenébe is! - Nem tudhatom, amíg nem bizonyosodom meg róla, nem igaz? -ragaszkodok makacsul a tárgyias valósághoz – az az én teremen, ahol a leginkább otthonosan mozgok. Diego szavaira csak felszökik a szemöldököm. Miatta vagyok itt. Az anyám miatt... De hisz én vagyok az anyja! Nem pedig ő… a szívembe mar az anyai féltékenység. Mire észbe kapok, már halk, figyelmeztető jellegű morgás tör elő a torkomból… Lehidalok. Tényleg komolyan gondolta, hogy segítenék neki? Segítsen neki az, akinek két anyja van. Hajrá, Diego, kisfiam. Kisfiunk… - Nahát! -csapom össze tettetett meglepetéssel a kezeimet, mielőtt negédes hangon folytatnám - Még nem is gratuláltam a csöppséghez… és mesélj… ha már ennyire jól alakult minden, és ilyen boldog vagy: Mi a titkod? Hol rontottam el én? És hol döntöttél jól te, hogy itt kötöttünk ki, ahol? -faggatom érdeklődést tettetve, amikor azonban szembesít vele, hogy az én fiam hallott… úgy fájnak a szavai, akár egy pofoncsapás. Ismét lefagyok egy pillanatra, hogy aztán méltóságot erőltetve magamra, fogadjam a további szavait. A gondolataim azonban ismét visszakanyarodnak a kisfiamhoz, felidézve a pillanatot, amikor rátaláltam a kikötőben… Ahogy azt is, ahogy néhány évtizeddel később, egy másik kikötőben veszünk búcsút egymástól, hogy Európába utazhassak. Soha nem láthattam viszont… hála a helyiek Alfájának. -Mint ha olyan típus lett volna, aki annyira tűrte volna. Vagy nem bántotta volna a büszkeségét, hogy felnőtt férfi létére az anyja vigyáz rá. - ahogy nőtt, nőtt, cseperedett, így is egyre nehezebben lehetett bírni vele. - Képzeld, már nem. Vannak elegen ahhoz, hogy én csak kényelmesen hátradőlve, a fotelből figyeljem, hogy hogyan teljesítenek, miután átvették tőlem a stafétabotot. -felelem cinikusan, és valóban… hosszú ideje Connor az egyetlen, akit a kölykömmé fogadtam. Hogy kedvenc-e? Valamilyen szinten minden gyermekem az volt… tekintve, hogy rajta kívül már mindegyikük kezét rég elengedtem… - Igen, akad, mondhatjuk. Tehetséges fiú, nagy reményeket fűzök hozzá. -felelem büszkén a kérdésére. Ha azt hiszi, a gúnyos szavak miatt megingok, akkor nagyot téved.
- Ha nem, nos, az nagyon jó, ennek örülni kell. Mosoly honolt vonásaimon, nem volt benne semmi számító, örültem neki, ebben a pillanatban mindenképpen. Hogy a következőben mi lesz, azt nem tudhatom egyáltalán. - Végül is, van benne valami, és a remény is aljas egy dög, szóval szabad a gazda a próbálkozás terén. Való igaz, hogy ez az egész mind hamis, de ha meg is tudja, akkor már késő lesz, vagy neki, vagy nekem, csupán habitus kérdése, a dühszikrák, elvakultság fellobbanása lesz a válasz rá. Talán nekem kell olyannyira megvadulnom, hogy a vére patakokban folyjon, de nem fogok tétlenkedni, vágyom rá, a győzelemre, Alignak elégedettségére, így, vagy úgy, de el fogom érni, ez teljességgel bizonyos. Morog, ó de csodás, ezek szerint Diego előhúzása a kalapból remek taktikának bizonyul, ha van némi ingerültség, onnan már könnyebb. Nem mondom, hogy egyszerű, de Sura nem épp egy ma született bárány, szereti az erőszakot, szereti rendre utasítani a szerinte arra érdemeseket, és bár nem a leszármazottja vagyok, teszek róla, hogy szenvedni akarjon majd látni. - Példának okáért én sosem hibáztattam magam a szellemek döntései nyomán, és nem nyugodtam bele olyan könnyen. Éreztem a fájdalmát, az önmagába vetett hitének megingását, hogy nem képes egy olyan egyszerű dolgot teljesíteni, mint az utód világra hozása. Egy nő ebbe tönkremegy könnyedén, bizonyos értelemben vele is így történt, hisz még most is kísérti, még most is fáj, máskülönben nem érdekelné egy cseppet sem. - Egyébként, köszönöm, csupa boldogság az élet, igaz? Kislány lesz, még nem döntöttük el a nevét, de több is megfordult már a fejünkben. Kíváncsi vagy rájuk? Persze, hogy nem az, de a negédesség visszajár, nemde? Elégedetten simogatom a pocakomat, én jól tudom, hogy ez csupán egy elé vetített hiteles kép, és nincs ott semmi, de a boldogság az arcomon valós, minden porcikám az igazságot magára öltve hazudik könnyedén. - Igaz is, elég akaratos egy jószág volt mindig. Tárgyiasítom hirtelen, közben lábammal megbillentem a lándzsát alulról, hogy a hegye alatt rá tudjak fogni. A pocakom miatt roppant nehéz lenne hajolgatni. - A stafétabotot? Ohh, azt senki sem veheti el tőlük, soha. Soha nem lesz vége, újra és újra ugyanaz. Annyi csalódás, annyi elrontott élet, haszontalan kölyök. Csóválom meg a fejem lemondóan. Nem csak az ő kölykei, azokéi is, és így tovább. A legtöbbjük kezelhetetlenül idióta, és nem is csoda, hogy csak vaskezű Sura képes rendet tenni köztük. Lehet ezt másként is, finoman, szeretve, ám ez egy másik történet, nem fogom ecsetelni, hogy szerintem hogyan kellett volna csinálnia, mert már mindegy, ha eddig nem volt képes változtatni, eztán sem lesz. - Igen, igen, a kis Connor Harris, milyen kár, hogy csupán idő kérdése, és széttépi azt az őrző lányt. Akkor is biztos csodás remények várnak majd rá. Kacagok fel elégedetten, tudom, hogy tudja, mindenki tudja, hogy az az egész kapcsolat egy nagyon rossz vicc, és jól nem sülhet el, a legjobban mindenki akkor járna, ha elszakítanák őket egymástól. Összetört szívek, igen, nagyon szomorú, brühühü, kivéve persze akkor, ha életek múlnak rajta. - Apropó. Úgy értesültem, hogy lemaradtál a fiad haláláról. Azt hiszem, ezt mindenképpen illenék bepótolni. Kacagtam fel vidáman, és a lándzsa máris lendült, hogy a sosem volt itt valójában Diego életét oltsa ki. Még meg is forgattam benne csöppet sem finom mozdulattal, elmém tökéletesen képezte le a haláltusáját. Undorítóan aljas húzás volt, hogy egykori gyermeke az utolsó pillanatában mégis felé nyújtotta kezét, ám hang egy szem sem hagyta már el a torkát. Mégiscsak ő volt az igazi anyja, már annak, aki már rég a férgek martaléka lett az anyaföldben. Elterült, a feketeséget vér színezte, még a szaga is roppant valódi volt. Elégedetten mosolyodtam el, ahogy néztem a testet, fájt volna, ha éreznék bármit is, ha érdekelne bármi is ezzel a nősténnyel kapcsolatban. Nekem egy dolgom van vele, örök romlásba taszítani, vagy a halálba. Még fogalmam sincs, melyik elérhetőbb, meglátjuk, miként vert tajtékot lelkének hullámzása ama képtől, hogy valaki az ő testében, tán ő maga, megölte a fiát. Mondhatjuk, hogy így volt, hogy nem figyelt rá eléggé, vagy épp túlzottan is, hogy az őrülete belőle ered, hisz tudhatná, hogy szinte mindegyik leszármazottja végtelenül defektes lélek.
Csak hűvös, kimért biccentéssel köszöntem meg az „együttértését”, akárcsak a következőt, a csalfa, vak reménnyel kapcsolatosan is. Való igaz, hogy roppant mód bosszantó tud lenni a léte… Igaza volt Sebastian Fritzeknek vele kapcsolatban, miszerint „ A remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Amíg a húsodba vág, addig minden lépésnél fájdalmat okoz. De ha kihúzzák, vérzik ugyan egy darabig, és az is eltart egy ideig, amíg begyógyul, de a végén ismét tudsz járni.” Magam is tapasztaltam már, nem egyszer… - Tudod, hogy van ez. Mindig azt könnyű hibáztatni, aki épp nincs a közelünkben… Ma már belátom, hogy nem az ő döntésük volt. Én voltam az egyik aki elszenvedte a beltenyészet átkát. Mondjuk még így is akadnak, akik rosszabbul jártak. -elvégre attól függetlenül, hogy képtelen voltam teherbe esni, teljes életet tudtam élni, nem volt semmi súlyos betegségem, fogyatékosságom, vagy bármi ilyesmi, ami hátráltatott volna a mindennapjaink során. Igaz, nem volt könnyű megbarátkozni vele, de ennyi év alatt volt időm bőven… - Miért is ne? Hogy fogják hívni? -kérdeztem vissza, lecsapva a magas labdát, majd már bombáztam is az újabb kérdéssel - És ha szabad megkérdeznem, ki a szerencsés édesapa? -billentettem oldalra a fejem. Úgy tűnik, annyira mégsem vagyunk egyformák – de legalább van olyan véleményünk, amely nem egyezik. Például a leszármazottaink kapcsán… Ki az, aki sohasem hibázik? Aki sohasem csalódik? Azt pedig teljességgel kizártnak tartom, hogy mindenki úgy érezzen, ahogy ő gondolja. Több bennük a büszkeség ehhez… Hisz mi vagyunk azok, akik erőt nyernek, előnyt kovácsolnak a fájdalmukból. - Ha széttépi, hát széttépi. Cserébe olyan terhet kell hordoznia, amit egy egész élet alatt nem felejt el. Mellesleg értelmes gyerek, megvan a magához való esze és bízom benne, hogy érzi az egésznek a súlyát. -legalábbis a múltkori kis tesztem után nem úgy tűnik, mint aki valaha is ártani szeretne pont annak a lánynak. Igaz, balesetek lehetnek, de… - Mellesleg, honnan vagy ilyen biztos abban, hogy ez bekövetkezik? -kérdeztem vissza érdeklődve, mert ha tud valami olyat, amiről lemaradtam volna, akkor kíváncsian hallgatom! Amikor Diego halálát említi, egy pillanatra ledermedek… hát még amikor a szemem láttára szúrja le a férfit! Már mozdulnék is, hogy a segítségére siessek, amikor ismét fájón nyilall belém a felismerés – az én fiam valójában már rég halott… az Alfa ölte meg. Így aztán csak nézem, földbe gyökerezett lábbal, ahogy másodperceken belül vérzik el, miután megkapta a halálos döfést. Még én sem lettem volna képes megmenteni, a képességem segítségével sem. - Őszintén sajnálom… a még meg nem született gyermeked. Milyen anya az olyan, aki képes önnön gyermeke életét elvenni, pusztán azért, hogy másnak okozzon fájdalmat vele? -emeltem a tekintetem a hasonmásomra, és ő is láthatta a tekintetemben azt a mélységes megvetést, amit éreztem iránta. Így álltam néhány pillanatig, farkasszemet nézve a nővel, hogy aztán meginduljak a fiam hasonmása felé… Hisz ő mondta, hogy ez az ő fia! Azonban a célom nem az, hogy segítsek, hanem hogy az asztalon lévő fegyverek közül megszerezzem valamelyiket. Ha azt nézzük, hogy egy mindenórás kismama számára milyen nehéz a mozgás, talán nem annyira reménytelen a helyzet.
Többes számot használtam, mert igenis akartam, hogy megforduljon a fejében az az égbekiáltó erkölcstelenség, hogy képes lettem volna a fiamtól teherbe esni. Most is csak szemérmes pillantással fordultam felé, mintha… ő lenne az, de csak játék az egész, nem, ennyire messzire nem megyek. - Tapeesa vagy Yakone. Ők vannak még versenyben. Az apa? Ugyan kérlek, némileg konyítasz a biológiához, nemde? Férfi nekünk nem kell a boldogsághoz. Azt már megéltük, keserű is volt a gyermektelenség miatt, de gyermekünk… vér a vérünkből, szívünk testünkön kívüli dobbanása nem adatott meg sosem. Megelégeltem, vágytam rá, jobban, mint bármire valaha, s tudom, hogy ő is úgy érez, és talán ostorozhatná is magát amiatt, hogy nem jutott eszébe bármelyik új testében ismét megpróbálni. Sikerülhetett volna, mér réges-régen, hisz csak az az egy testünk volt romlott, nem miattunk, nem a mi hibánk volt sosem, nem is kellett volna, hogy ennyiben maradjon. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy erősnek akar tűnni, olyannak, akit nem gyűrt meg az élet, pedig nincs így, mindenki lehet gyenge, attól nem leszünk kevesebbek a számunkra fontosabbak szemében. - Azt hiszed, következmények nélkül meg fogja úszni? Hogy az Őrzők nem követelik majd, hogy ítéletet mondjanak felette? Lágyan megcsóváltam a fejem, sóhajom fúrta magát a bőre alá, aggodalmat hordozva, de ki tudja, megérinti ebből bármi is. - Te talán nem így érzed? Ha olyan biztos lennél benne, nem lett volna szükség a kis tesztedre sem. Csupán egy kölyök még, sokszor veszítheti el az önuralmát. Van olyan leszármazottad, akinek nyugodt, békés élet jutott? Akinek nem kúszott az életébe ilyen-olyan tragédia? Akit nem tettek tönkre azért, mert az a képességük, ami? Tudja jól, miről beszélek, bár igaz, ami igaz, szerény véleményem szerint minden vérfarkas mélységesen defektes, nem olyan egyszerű feldolgozni a hosszú életet, az első gyilkosságot, aztán az esetleges többit, újra és újra megharcolni az életért. De vajon van úgy értelme? Mindig csak küzdeni? Diego a kezem által hal, ezúttal én tettem meg, amit előttem másnak kellett, ő nem is tudta, hogy a kölyke mennyire megtébolyult, elengedte a kezét, és nem számított már, mit csinál. A szavaira színpadias mozdulattal kapom szívem elé a kezem. Mintha fájna… - Honnan is tudhatnád? Sosem leszel igazi anya. Kölyköt bemarni nem ugyanaz, a kötelék megvan, de az inkább a farkasoké, nem a lélek emberi oldaláé, nem növekszik a testünkben, nem érezzük, miként mozdul meg először, majd rugdalózik, ha kell valami, vagy csak nem kényelmes. Nem gyötör minket a fájdalom, mikor végül sikerül a világra küszködnünk, és nem sírjuk el magunkat a végtelen boldogságtól, mikor végre a kezünkbe adják, mikor az a kicsi kéz rögtön tudja, hogy mi vagyunk azok, akik addig vigyáztunk rá, s rögtön megszorítja a kezünket, mielőtt mohó kis ajkai rátalálnának a tejtől duzzadt emlőre. Ennél nagyobb csoda nincs a földön. - Te beszélsz? Sura? Az Új Élet? Te, aki lepaktált azzal, aki a fia életét kioltotta? S ez még nem elég szégyen, de nem ám, egy leszármazottad még képes arra is, hogy szeresse. Mondd csak, hát milyen anya vagy akkor Te? Felnevettem, a szememben nem érdemelt bocsánatot, hisz miért is lettem volna én rosszabb, mint ő? Megöltem egy fantomot? Micsoda szentségtörés… Ő minden egyes nap újra és újra megöli Diegot, hisz mégis… Hányszor fordult meg a fejében, hogy vért ontson a vérért? Egyszer? Kétszer? Vagy tán egyszer sem? - Nincs szíved. Köpöm a szavakat a lábai elé, felé fordítva a lándzsát, lássuk csak, most, hogy végre fegyverre vágysz, mit kezdesz vele? Elveszel valamit, vagy adsz valamit? - Élet… Halál… Enyém? Tiéd? Válassz hát, mert ha én döntök, annak bizony az utódait fogják kárát látni. Vannak még páran Diegon kívül, akiket valóban képes leszek megölni. Talán pont Connorral fogom kezdeni…
- Igazán bájosak. -feleltem a nevek hallatán, amikor pedig közli, hogy nem értek a biológiához – én nem értenék a biológiához?! – akkor nemes egyszerűséggel csak felszökik a szemöldököm. -Fogjuk rá, de… ettől függetlenül azt hiszem, értem, mire gondolsz. -igaz, hogy a mesterséges megtermékenyítés korunk egyik hatalmas csodája, de attól, hogy nem kerülsz közvetlen kapcsolatba egyetlen férfival sem, valahol mégiscsak szükség van rá ahhoz, hogy ez a csoda megtörténhessen. Attól, hogy nem tudja, ki ez az illető, attól még van biológiai apja a születendő gyermeknek. Tudomány ide vagy oda… attól tartok, erről az álmomról már réges-rég lemondtam. Amikor még ez volt életem nagy vágya, akkor lehetetlen lett volna… hisz koránt sem volt ilyen fejlett az orvostudomány… Később pedig, miután elvesztettem a férjem, valahogy ez az álom is semmivé foszlott. Hisz mit ér a legnagyobb csoda, ha nincs melletted az, akivel megoszthatod? Akivel átélheted, megtapasztalhatod? Elismerem, biztos akkor is feledhetetlen érzés, de… mégsem ugyanaz. Connor kerül szóba, mint következő beszédtéma, így, nők között… Amikor pedig kedves hasonmásom rávilágít arra, hogy milyen sors vár rá ez esetben… nehézkes sóhaj hagyja el a számat. - Magam is tisztában vagyok vele. -feleltem, és tagadhatatlan, valahol féltem attól, hogy egyszer mégis bekövetkezik bármi ilyesmi, legyen bármilyen óvatos vagy szófogadó gyerek is a fiú… És féltem, hogy esetleg nem tudom megvédeni majd az őrzőktől… De bíztam benne, és amíg nem játszotta el ezt a bizalmat, addig nem tehettem mást, mint türelmesen vártam… és amiben tudok, segítek neki. Megadjam neki mindazt a tudást, hogy soha ne történhessen ilyen baleset. - Én ennyire azért nem szűkíteném le a kérdést. Van olyan vérfarkas, akinek nyugodt, békés élet jutott? Minden tragédiától mentes? Mert én a bő 800 évem alatt eddig még nem találkoztam ilyennel…-csóváltam a fejem, vérvonalképesség ide vagy oda. Ami pedig a regenerációt illeti… Szerintem csupán hozzáállás kérdése, hogy ki hogy viszonyul hozzá, szenvedésként éli meg, vagy a segítésével egyre erősebbé és erősebbé válik, erőt kovácsolva a fájdalomból? - Valóban… Már sohasem… És ennek így kellett történnie.-hisz akivel közösen dédelgetett álmunk volt, az már rég a szellemvilágba távozott, azóta pedig túlságosan is megszerettem a bennem élő fenevadat ahhoz, hogy lemondjak róla oly hosszú időre… Önző vagyok, tudom. - Senki sem tökéletes. Az élet néha olyan döntéseket állít elénk, amiket a saját boldogságunk, önös céljaink háttérbe szorításával lehet csak meghozni. -akárcsak de Luca és a fiam esete… hiába marad örökké kedves a szívemnek, sajnos túl sokszor, túl sok embertől szembesültem róla, hová is fajult az évszázadok folyamán… A saját gyermekem boldogságáért nem engedhetem, hogy egy egész falkát a pusztulásba taszítson, vagy bosszút álljak azon, aki megakadályozta… helyettem, mert nem lehettem ott, hogy megtegyem. Lehet, hogy illene köszönetet mondanom érte de Lucának? - Akármennyire is szeretnék, a leszármazottaim szívének nem tudok parancsolni. -feleltem, amikor pedig szóvá tette, hogy milyen anya vagyok, csak halványan elmosolyodtam. - Ilyen, mint láthatod… -mosolyodok el halványan a nevetésére… Tudom magamról nagyon jól, hogy talán nem épp a legjobban kezelem a leszármazottaimmal való kapcsolatot, de… ez vagyok én. Szeressenek vagy sem… - Még az is lehet… -húzódott féloldalas mosolyra a szám - Különben hogy éltem volna túl mindazt, amit életem során átéltem?- ha nincs szív, akkor nincs, ami fájjon… nincs, ami összetörjön, ami padlóra küldje az embert, összezavarja a gondolatait, megnehezítse az életét, a döntéseit… Diego felé indulva kötök ki végül az asztalnál, hogy miután kezembe kaparintottam a pisztolyt, ismét elhátráljak egy kissé a hasonmásomtól. - Szóval rám bízod a döntést. Az én életem, a te halálod… -feleltem magabiztosan, majd célra tartottam. Nem akartam a halálát, de ha nem hagy más választást… számomra többet ér a saját életem, mint azé, aki szórakozásból képes kiontani a gyermeke életét. Ettől függetlenül azonban egy pillanatra sem fordult meg a fejemre, hogy a magzatra emeljem a fegyvert… pedig jó eséllyel az harcképtelenné tette volna, akár, ha a szívére, vagy fejére célzok. Érzem, hogy később még bánni fogom, de mégis fordítottam egy leheletnyit a szögön, hogy a lándzsát tartó karját, vagy vállát találjam el, és inkább kitérjek a fegyvere elől, ha úgy adódik. Vagy ha nem is sikerül, éljem túl. Az már sokkal jobban megy. Nem várom meg, míg dob. Meghúzom a ravaszt, keményen, szív nélkül.
- Ugye? Talán épp ezért nehéz a döntés. Sperma, persze, de attól, hogy valaki áruba bocsájtja a termékét ilyen téren, apa nem lesz belőle, és eszemben sem volt soha, hogy megkeressem a fazont, nem lényeg, csupán a születendő aprócska kisbaba az, ami számít. - Reméltem. Nem számít, sem Connor, sem senki már, a feladatom a lényeg, nem állok jól, elpofáztam és elbájologtam az időt, a tettek mezejére kell lépnem, vagy ő, vagy én. Jobban örülnék, ha ő harapna fűbe, de az a nagy büdös helyzet, hogy valami azt súgja, jobban fájna neki, ha - Nem csodálkozom, hogy egyre gondoltunk. Mosoly, hamis, mű, érthető módon már nem törekszem arra, hogy a jobbik arcom mutassam felé, már fölösleges, már tettem azért, hogy ne tűnjek se jónak, se anyának, se semminek, ami kicsit is pozitív volt a mi kis világunkban. Sura életében. Elcseszett ez az egész, átok, a vérfarkas lét, nem más, elhitethetjük magunkkal, hogy egy áldás, egy csoda, de ez mind hazugság, vér, szenvedés és halál. Hát mi ebben a jó? Semmi… - Nem hiszem, inkább csak te akartad így. A sorssal dacolni olykor fölösleges, de… Milyen ironikus, nem? Pont az Új Élet nem ad Új Életet, pont ő nem képes továbbörökíteni önmagát egy sarjadó csodába. Kacagni vágyom, de nem megy, hisz átérzem, tudom, hogy mennyire fáj, hogy mennyire fájt akkor, mikor életünk igazi szerelmének szíve is reszketett azért a gyermekért, de képtelenek voltunk összehozni. Kegyetlen az élet, de ennyi idő alatt már megtanultam, igazság sincs benne, szemernyi sem. - Megéri? Hogy szinte csak magunkat toljuk a háttérbe? Én nem hiszem, ő talán, máskülönben nem így csinálta volna sosem. Mindenesetre ez igazából már csak mellékes, a fejem csóválom. Szív… ha az van előtérben, az elmének, józan gondolatoknak nincs helye. Nem sérelmezhetem, hogy olyan, amilyen, hisz tettek róla az elsuhant évek, hogy megkövüljünk, így hát pusztán egy kurta bólintással jelzem felé, hogy valóban kell ilyen is. Kell a kérlelhetetlenség, szívtelenség, olykor kegyetlennek kell lenni, hisz több mint nyolcszáz évet nem lehet kibírni teljes szívvel élve. Hideg számítás. Mi másnak van értelme akkor, ha csupán a szellemek diktálnak? Ha bármennyire is hisszük azt, van kontrollunk a saját életünk felett, mindig kiderül, mekkorát tévedtünk. - Bölcs döntés. Nyugszom bele, de harc nélkül nem szándékozom adni a bőröm, bár tény, hogy egy pisztoly nyomósabb érv ilyen téren, mint egy lándzsa, hamarabb el lehet intézni valakit, nekem szükségem lenne még pár lépésre, hogy ártani képes közelségben legyek hozzá. Lendületet vettem, nem érdekelt, hová céloz, üdvös volna, ha egy lövésből bevégezné a sorsomat, ugyanakkor talán van olyan szadista, hogy ki akarja élvezni. A fájdalom egyébként is a részünk, együtt élünk vele, jöhet bármikor, úgysem marad sokáig. A felkaromat találja el (Dobás), érzem, ahogy belemar az ezüst, szabályosan végigrágja magát a szöveteimen, megállapodva a csontban, nincs olyan szerencsém, hogy keresztülszárnyaljon rajta. Éget belülről, vicsorba rándul a szám, próbálom megtartani azt a nyüves lándzsát, de kiesik a kezemből, fülsiketítően csattan a földön, összerezzenek a hangjára, de amint újra ura vagyok kapott testemnek, lelkemnek, kihívóan tekintek az eredetim lélektükreibe. - Látom, nem akarod eléggé megóvni őket. Nevetek az arcába, a kőasztal nincs messze tőlem, nekivetődöm hát, közben talán nem lesz rest még belém lőni, fogalmam sincs, mindenesetre az én célom az, hogy sikerüljön még megszereznem az ezüst tőrt. Így hát egy utolsó lendülettel nekivetődöm, s fonódnak ujjaim az utolsó fegyverre, ez a pontatlanabb kezem, de legalább valami legyen benne, ha más nem, hát azért, hogy bevégezhessem, amit ő elkezdett. Világos volt a parancs, valakinek itt és most meg kell halnia, és ha ő nem képes megtenni, ilyen állapotban pedig én sem tudok az ő életére törni, már csak egy esélyem marad. - Már választottál, Sura, hát legyen merszed tenni is érte. Nem fenyegetőzöm tovább, értelmetlen, egyszer kimondtam, s épp elég nyomatékot adtam a szavaimnak úgy érzem, halni fognak az utódai, ha nem tép ki engem, a méregtüskéjét magából.
- Legalább valamiben egyetértünk. -felelem kurtán, a szavaira reagálva, miközben tovább nézem, hallgatom a lélekszaggató műsorát. - Lehet… de hiába, anyám makacs természetét örököltem. -vontam meg a vállam a kis öniróniám hallatán, igaz, a húgom talán még rajtam is túltesz ilyen téren. Néha szinte már nekem is hihetetlen, hogy apánk, Kaskae hogy tudott világ életében ilyen végtelenül nyugodt és megfontolt lenni… - Számomra meg. Ha nem érné, már rég másképp csináltam volna. -és valószínűleg már rég elbuktam volna, mert bár nem mondja ki a szavakat, teljes mértékben igaza van abban, hogy teljes szívvel képtelenség lenne majd’ ezer esztendőt leélni. Akár egy kínzás, egy kiirthatatlan betegség, mely oly orvul fészkeli be magát az ember bőre alá, hogy aztán lassan az egész testet megfertőzze, elpusztítva a szívet, a lelket… A saját döntésem volt, hogy hagytam kővé válni a szívem, vagy ahogy ő mondta, hagytam, hogy meghaljon… megszűnjön létezni. Hisz így nincs, ami fájjon, nem igaz? Nincs, ami elgyengítsen… ami megakadályozzon abban, hogy meghozzuk a helyes döntéseket, még ha oly nehéz is számunkra… Sosem szerettem ölni. A szellemek a tanúim rá, de ha egyszer belekényszerít, nem lesz más választásom. Kész támadni, én úgyszintén, ám még sincs bátorságom hozzá, hogy egyenesen a szívére célozzak. Eldördül a pisztoly, és talál, csupán az oly sokat edzett csont állja útját, elhozva a már jól ismert fájdalom égető érzését… Ismerős, nemde? - Azt majd meglátjuk. -állom a tekintetét magabiztosan, figyelve, hogy veti rá magát az asztalra, kétségbeesetten kapva az egyetlen meglévő fegyverhez, amit talán még segítségül hívhat. Én azonban nem mozdulok… Várok. Várom, hogy mihez akar kezdeni azzal a tőrrel… Vajon lesz mersze visszatámadni, küzdeni a végsőkig? Vagy csak azért tartja magánál, hogy véget vessen a szenvedésnek, ami még ezután vár rá? Gyáván megfutamodva? Feladva? - Épp azt teszem. –hisz senki nem említette egy árva szóval sem, hogy nekem kell elvennem az életét. Újra lövésre emelem a fegyvert. Még 5 töltényem van? Hát essünk túl rajta… Egyet-egyet a combjainak szánok, ezzel kényszerítve térdre magam előtt, eggyel pedig a másik, tőrt szorongató kezére célzok. Vajon van benned annyi kitartás, hogy még ezek után is használni tudd, a fájdalom egyre nehezebben rád nehezedő ködén keresztül is? Akár találnak az eddigi lövéseim, akár nem, az utolsó kettőt egyelőre tartalékolom. Önmagam árnyéka... Fej vagy szív? Vagy az a csöpp, új élet, életem démona? - Van még bármi mondanivalód számomra?-szólalok meg, mielőtt végképp pontot tennénk ezen ügy végére.
- Anyja lánya, igaz? Ismerős, hisz én is átéltem, a lányok gyakorta ütnek olyan szinten az anyjukra, hogy az már félelmetes. Lelkiekben persze, a külsőségek egészen más tészta. A makacsság azonban sokak része még örökség nélkül is. - Akkor úgy hiszem, nekem itt már nincs is dolgom. Amennyiben ő így érzi ideálisnak, hát fölösleges vitatkoznom vele, amennyire határozott és hajthatatlan, úgysem lennék képes meggyőzni az ellenkezőjéről. Marad hát az, hogy azt érjem el, engem iktasson ki, s ha rajtam múlik, ez sikerülni fog, ha más nem, én is teszek róla, bár sosem hittem, hogy önkezemmel képes lennék véget vetni ennek a létnek, mindenesetre van még egy alternatíva, ami engem kifejezetten nem fog megrogyasztani lelkileg, de a számára talán olyan sokk lesz, hogy azt gondolja majd, nem érdemlek meg egy másodperccel többet sem ezen a földgolyón. - Meg bizony, ha így haladunk tovább, nem csak az én vérem fog folyni. Még van esélyem, érzem a zsigereimben, nem, nem az életre, olyan halálra, amilyet elterveztem, hogy az ő keze tegyen pontot az életem végére, így kell lennie, ha jó katona akarok lenni. Ám már csak egy esélyem van, talán ostobaság lesz elkótyavetyélni, de adok egy esélyt a dolognak. - Elég szarul csinálod, bár igaz is, miért lep meg, hogy te a lassú szenvedést részesíted előnyben, mintsem a gyors megkönnyebbülést. Szív nélkül nem is csoda, látom, hogy megemeli a fegyvert, ugyanakkor azt is, hogy nem oda, ahol halálos lövés érhetne. Tudod mit? Van még egy esélyem azonkívül is, mint amit elterveztem. Csak kell egy kis szerencse… Ironikus nemde? Azt vágyni, hogy a golyó máshol érjen, mint ahová szánta? Mégsem bírom már tartani magamat, nem látom, hová, és merre céloz, a fájdalom elködösíti a fejemet, talán nem talált el olyan jó helyen, nem is tudom, csak érzem, hogy mindenhonnan kisiklik a vérem az ereimből, a ruhámat áztatja, a születendő gyermeknek már esélye sem lesz rácsodálkozni a világra, soha nem is volt, hiszen nem is létezik. Csak egy eszköz. Vajon csinálhattam volna jobban? Meggyötörhettem volna a gyötörhetetlennek tűnő lelket? Összességében nem vagyok elégedett, nem voltam jó katonája Castornak… Castornak? Alignak… Nem tudom. Fáj, valami nagyon fáj, és valami rohadtul nedves. - Csak annyi… hogy úgyis visszajön. Tompa tekintettel nézek le, hogy tekintetem a mellkasomat ért lövés nyomát vizslassa (Dobás), nem találta el a szívem, de mocskosul fáj, jobban, mint az összes többi, nehezen kapkodom a levegőt, minden olyan vörös. Sura? Nagyi… Te jó isten. Mi történt? Miért? Hogyan? Lefoszlik minden ködösség az elménkről, fogalmam sincs, hol vagyok, csak azt tudom, hogy vége, lejárt az időm, így, vagy úgy, de elbuktam? Miért érzem úgy, hogy elbuktam? És miért nem érzem úgy, hogy ez a fájdalom nem jó? Hogy nem úgy fáj? Könnyek szöknek a szemeimbe, a tőr már rég a földön, mellédőlök. Nagyon fáj. A fekete smaragdszínű bundásom keservesen vonyít odabenn, hívja őket, a számunkra legfontosabbakat, hívja Castort, azt, aki sosem lehetett nekünk az, amire igazán vágytunk, de megértettük, hisz legalább mellette lehettünk. Cassiet… az egyetlen kölykünket, akihez nagy reményeket fűztünk még úgy is, hogy gyenge, most még az… Lesz vajon erősebb nélkülem? Kicsúszik az irányítás a kezeim közül. Surát… azt, akit a világon a legjobban tisztelek, s aki itt van, de érzem, hogy azelőtt el fog tűnni, hogy elérhetném, vagy akár ő elérhetne. Magába szippant a valóság, nem értek semmit. Alignak? Már megint te? Tavaly nem sikerült, idén már jobb úton jársz a jelek szerint. Érzem, hogy vért köhögök, hogy hiába próbálom a testemben szétterülő fájdalmat valamivel tompítani, egyszerűen szétfeszít, az alattam tocsogó víz viszont kellemesen hideg. Annyi mindent szeretnék elmondani, olyan jó lenne, ha itt lennél, és kimondhatnám. Elbasztam, el kellett volna mondanom, bármi lesz is, akkor is, ha cserébe ellöksz magadtól, mert attól félsz, hogy akkor az egész eltűnik, de nem tűnik el, azóta ott van, hogy ismerlek. Basszameg… Keserű-boldog mosoly kúszik a számra, és ha képes lennék beszélni, biztos kicsúszna, hogy igen, basszameg, szeretlek te hülye, akkor is, ha te nem, vagy épp sosem fogod kimondani, annyira nem számít. Én érzem, és imádom. Ettől szikrázom, és azt hiszem, ezért is teljesítek olyan jól. Ami azt illeti, összességében miatta maradtam, és tudom, ostoba dolog ennyire feltenni mindent egy lapra, de már nem akarok visszafordulni. Nekem jó így… Szétégetett az ezüst, rohadtul fáj minden, és azt sem tudom, meddig bírom még tudatomnál, ám valamiért úgy érzem, muszáj küzdenem az eszméletlenség ellen. Hallok valakit (Dobás), erőtlenül csapkodom a véres vizet, de talán már fölöslegesen, tudja, hogy itt vagyok, éreznie kell. Nyílik az ajtó, meglátok egy pár cipőt, csak azt tudom, hogy nem az Övé, de talán nem is ez számít, nem kell elbúcsúznom, még nem jött el az én időm. A meztelenségem még most sem zavar, Emsnek csak könnyebb lesz a dolga, mikor megpróbál összefoltozni. Mitől vérzek egyáltalán ennyire? Reszketek, fázom, a karjaim, s lábaim erőtlenül lógnak lefelé, mikor karjaiba emel, s mire a folyosón siet velem, már magával rántott a jótékony homály, nincs fájdalom, csak vér, az enyém, olyan sebekből, amiknek nem is kellene ott lenniük… Nincs golyó sem, talán hamarabb helyrejövök, mint gondolnám. Élek, Alignak, remélem látod, szóval, rohadj meg a pokolban, idén sem sikerült kicsinálnod.
//Köszönöm szépen Nagyi, sajnos nem sikerült úgy megszorongassalak, ahogy reméltem, de legalább egy karim megmenekült. <333 //
Arra, hogy nincs dolga, beleegyezően bólintok. Nem is értem… Miért vagyunk még mindig itt? Meglátjuk – olyan még úgy sem történt soha, hogy semmi ne történt volna, szóval… essünk túl rajta. Nem csak az ő vére fog folyni? Kíváncsian várom, mit tartogat még számára, mert részemről úgy tűnik, hogy elég egyoldalúak az esélyek. Lepj meg! Ha tudsz… ha képes vagy rá tettekkel, és nem csak üres szavakkal dobálózol. - Én ráérek. Hova siessek? A te homokórád kicsit rosszabbul áll. Csupán idő kérdése, hogy elvérezz… Emlékszel? Ezüst. -emelem meg a fegyvert egy pillanatra, emlékeztetve rá, mitől is kapta a sérülését. Ám úgy tűnik, ő nem olyan türelmes típus, mint én… vagy csak hozzám hasonlóan rosszul tűri, ha sarokba szorítják és nem sok esélyt adnak neki? Mindegy. Most már mindegy. Eldördül a pisztoly, még háromszor, igaz, nem úgy ér célba, ahogy én terveztem… Ettől függetlenül nem mozdulok, továbbra is rászegezem a fegyvert, biztos tartással, ujjammal a ravaszon. Nézem, ahogy vér tör elő forrás módjára a sebeiből, lassan teljesen átáztatva a ruháit, megtöltve a levegőt azzal a jellegzetes, semmivel össze nem kevergető, életet jelentő vörös testnedvvel. És nézem, rezzenéstelen tekintettel, a saját hasonmásom, a saját egykori álmom, melyről már olyan rég lemondtam, hogy szinte érthetetlen, hogy egykoron mennyire vágytam rá. Igazad van, lehet, hogy valóban nincs is már szívem, azért élek még mindig… Képtelen vagyok újra lőni. És a másodpercek csak telnek, kínos lassúsággal, miközben meghallgatom az utolsó, felém intézett szavait. - Várom őt is, tárt karokkal, sok szeretettel.-búcsúzom tőle, várva, mikor gyengül le annyira, hogy visszatávozzon oda, ahol eddig volt. Úgy tűnik, ő is ilyen szívós alkat… aki két kézzel kapaszkodik az életbe, félve, hogy talán nem lesz újabb visszatérés a halálból… Ám ekkor valami megváltozik. Érzem az energiákban, s mire észbe kapok, az illúzió leple szerte foszlik, felfedve előttem a vérvonal-unokámat egykori önmagam helyén. Vértől áztatva, szenvedve, talán élet és halán peremén táncolva – az én kezem által. Ha tudnám, hogy ez a valóság, és nem csak egy újabb álca, csel, akárcsak Diego esetében, akkor egyből a segítségére sietnék, így viszont csak állok tovább, ugyanúgy, földbe gyökerezett lábakkal, még véletlenül sem emelve le a fegyverem róla. Inkább legyek rideg és óvatos, mint halott. Csak akkor mozdulok, amikor végül eldől a földön, amikor végre felfogom, hogy ez már valóságos… mindenesetre valóságosabb, mint aminek az előbb voltam részese. Odasietek hozzá, biztos távolban hagyva a pisztolyt, elrúgva mellőle a tőrt, a dárdát – csak gyakorlatiasan, minden helyzetben! – hogy lerogyjak mellé, hogy segítsek… Nem a képességemmel, hisz az ezüst ellen én magam is tehetetlen vagyok, akárcsak ő… Hanem a hagyományos, emberi módszerekkel… hogy szorítással állítsam meg a vérzést, vagy ha az nem is megy, akkor legalább lassítsam, amíg valaki, a segítség meg nem érkezik… Vagy kitalálok valamit, hogy hogyan menthetném meg… Mert nem veszíthetem el. Őt nem… Ő, aki a fiam egyetlen leszármazottja. Akinek megígértem, hogy segítségére leszek akkor, amikor szüksége van rá… Aki ilyen fontos szerepet tölt be a falkája számára, aki támaszként szolgál a helyi Alfa számára, hogy ne kelljen egyedül vinnie azt a terhet, amit mi, a felmenőik helyeztünk a vállukra. - Csak tarts ki, Emma. Megtiltom, hogy meghalj! -parancsolom ellentmondást nem tűrő, határozott hangon, bár tudom, mennyire valószínű, hogy majd pont az én fenyegetésem fogja megmenteni. Majd pont ez, és nem az a hihetetlenül erős élni akarása… És csak szorítom a kezem a sebre, elszántan, miközben lassan a semmivé foszlik, megszűnve létezni, én pedig csak a levegőbe kapok utána, kétségbeesetten, hiába… A sziklás platón térek újra magamhoz, ahol maga alá gyűrt a vérszínű rettenet. A tekintetem újra a Holdra siklik… ezzel egy időben azonban olyan elemi erővel izzik fel a fájdalom a kör alakú tetoválásban, hogy az szavakkal leírhatatlan. Ez… Mi….?! Mi történt?! Hogy lehet?! Nagojut! Biisaiyowaq… Kilaun… Eska… Annakpok? Még te is…? Mi történt veletek? Az nem lehet, hogy mindannyian elbukjatok… Húgom? Apám? Ugye, ti nem… Teljesen a testvéreim elvesztése okozta sokk alá kerülök, ahogy csak gubbasztok az éjszakában, egyedül… Kétségek közt őrlődve, félve… Mi lesz ezek után? Annak idején együtt sikerült legyőznünk Alignakot… most mennyi esélyünk marad, így, hogy itt hagytok minket? - Pusztulj, Alignak… ha nem is lehet egy holtat újra megölni, esküszöm, megtaláljuk a módját, hogy bosszút álljunk fivéreink és nővéreink elvesztéséért… -emeltem a tekintetem a bíborszín Holdra, miközben újabb kőburokba vontam a szívem. Igaza volt a hasonmásomnak. Ezt teljes szívvel képtelenség végigcsinálni…
// Én is köszönöm, drága kisunokám, és ne aggódj… nem a te hibád, hogy nagyanyád ilyen szívtelen dög Örülök, hogy szeret a kocka és megúsztad végül, úgy tűnik, tényleg hihetetlen élni akarás van a kerekteredben! Igazi Troll! <333 //
Kezdőlap
Örülök, hogy szeret a kocka és megúsztad végül, úgy tűnik, tényleg hihetetlen élni akarás van a kerekteredben! Igazi Troll! <333 //
