Denaali felbukkanása óta nem igazán bírtam mit kezdeni magammal. Bár a végeredménnyel nagyon is tisztában voltam, az oda vezető út túlságosan is kusza és homályos volt számomra, és akármennyire is próbáltam volna feldolgozni ezt az egészet, akár ésszel vagy szívvel, nekem így nem ment – több információra volt szükségem. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Akármennyire is szerettem volna kicsit összeomlani, vagy gyengének látszani mások előtt, mire hazaértem és csak Connor fogadott, képtelen voltam rázúdítani ezt az egészet. Nem így… nem most. Még nem… Bár azt jó eséllyel érezhette, hogy valami más, megváltozott körülöttem, de nem akartam halálra rémíteni azzal, hogy már én sem tudom, hogyan tovább. Ellenben az órákon át szótlan, jégszoborként való ücsörgés sem volt jobb döntés részemről, miközben a történteken rágódtam, újra és újra lepergetve a látottakat, hallottakat, így miután megelégeltem a tehetetlenséget, inkább felkerekedtem, hogy kiszellőztessem a fejem. A Chena partjához közeledve azonban gondoltam egyet, és néhány zsenge vesszőből nekiálltam egy nagyobb tálat fonni, akár még lánykoromban. Nem volt épp a legszebb, hisz nem is volt kellően előkészítve az alapanyag hozzá, de pár óra erejéig megteszi, egyébként sem hosszú távon gondolkozom vele – ahhoz viszont tökéletes, hogy a sétámat folytatva, az erdőben mindenféle szezonális bogyókkal és gyümölcsökkel töltsem meg: késői szamóca, különféle szedrek és málnák, egres, bodza és áfonya… Ahogy az egyik kisebb tisztásra érek, leheveredek a fűbe, hogy a következő pillanatban a pajzsomat is teljesen leengedjem, utat engedve minden apró rezzenésnek, energiafoszlánynak a közelemben, és magam sem vagyok rest Denaali után tapogatózni, kiáltani velük, reménykedve benne, hogy valóban elegendő ennyi ahhoz, hogy felbukkanjon. Én ráérek… - Üdvözöllek, fivérem. -köszöntöm, amennyiben hallótávolságon belül kerül, majd magam mellé invitálom, amennyiben elfogadja. - Reméltem, hogy nyugodtabb körülmények között is lesz alkalmunk beszélni, és esetleg válaszokkal tudnál szolgálni a kérdéseimre. Ha már a legutóbb nem volt rá alkalom… -teszem hozzá némileg csalódottan, felidézve, hogy milyen véget ért az akkori találkozó. - Ezeket neked szedtem, remélem, találsz benne kedvedre valót. -mosolyodtam el, ahogy közelebb toltam a zsenge vesszőkből font ágat. Ha valóban ismer minket, akkora annyira nem lehet nagy újdonság számára eme szokásom, a húgommal ellentétben én mindig is jobban élveztem a különféle növények gyűjtögetését, betakarítását, mint a vadászatot. Igaz, a farkassá válásunkkal azért változott némileg a képlet, de ettől függetlenül mindig is megmaradt kellemes időtöltésnek számomra. - Mondd csak, bátyám… ha hatalmadban állna, hogy valahogy visszautazz a múltba, te másképp döntenél? Másképp cselekednél? -toldottam meg kíváncsiságomban így első körben a múltkorról megmaradt kérdések listáját, miközben én is vettem néhány szem gyümölcsöt a tálból.
To Sura: I find it hard to tell you, I find it hard to take...
Sosem lehetek biztos benne, hogy az erdőt járó Testvérek közül mikor és ki lesz az, aki valójában azért jött, hogy engem megtaláljon. Éppen ezért, mint annyi alkalommal óvatosan, az árnyékok közt figyelek, s próbálok annyira hallgatózni, amennyire az még illendőnek nevezhető. Sura hívása reménnyel tölt el. Sajnálom, hogy a legutóbb nem felelhettem a kérdéseire, mert nem volt rá mód, magába nyelt mindent az erőszak. De ígéretet tettem, hogyha megkeresnek, mindent be fogunk pótolni, és be kell vallanom, Surához kiváltképp nagy reményeket fűztem. Tudott és nem is volt rest kérdezni. Az egyetlen félelmem a személyes találkozáson kívül csupán abban bújt meg, hogy képes leszek-e helyes és érthető válaszokat adni neki. Hiszen ő a híd az emberek és farkasok világa közt, s ha én magam nem leszek kellően racionális, a legendákra és elbeszélésekre támaszkodva (igazságtartalmuk ellenére) könnyen lehet, hogy mindketten csalódásokkal távozunk majd. Az invitálása nem is lehetne ennél barátságosabb és hívogatóbb számomra, nem csak azért vezetnek felé a lépteim, mert az emberi testem lábai visznek. A farkas is siet, hiszen miért is utasítana el egy testvéri közeledést? - Sura... Húgom. - teszem hozzá kissé nevetős hangon, aztán elhelyezkedek mellette a földön. Csodásan ismeretlennek vélem a testet, amiben él, így hát erre figyelek, s ha nem hozná szóba a kosarat, talán észre sem vettem volna ámulatomban. - Tessék? Hogy... Nekem? - szinte riadt rácsodálkozással veszem szemügyre az ajándékot, s tán még ódzkodnék is elfogadni, ha nem akarnám szinte azonnali rajongással az ölembe vonni - Megleptél, igazán, én... köszönöm! Nagyon sokat jelent. S a későbbiekben is csupán azért fogyasztok, szemezgetek belőle magam is, mert nem szeretném megsérteni. Pedig hozzá se nyúlnék, hogy ne rontsam el. De ha lehet, hát a kosarat megtartom. - Nos, igen. - Denaali, szedd már össze magad - Én is sajnálom, hogy csak most beszélhetünk minderről. Könnyebbség volna talán, ha a többiek is hallhatnák a válaszokat. Elhúzom kissé a számat, aztán visszapörgetve az eseményeket, bele is kezdek egy rákészülő sóhajnyi pillanattal később. - Azt kérdezted, hogy mi a garancia arra, hogy Alignak valóban megelégszik az áldozatokkal. Nos, úgy vélem, hogy néhány támponton kívül ilyesmi nem létezik. Tudom, hogy sem a bizalmatokat, sem pedig az elismeréseteket nem tudhatom a magaménak, de ha valóban... Ha mindannyian megteszitek, amit az Ősök parancsoltak, úgy nem leszek hajlandó tovább Atyám óhajait kiszolgálni. - önmagában ez még kevés, tudom - Én meg tudom őt állítani. És tudom, hogy talán mindannyian csalódtatok a Sámánban is, de... Pontosan ennek a mészárlásnak akar véget vetni. Kegyetlent bár, de kompromisszumot kötött, és ha Alignak mégsem tartja meg a szavát, akkor... Tudod, mit tett velem áprilisban. - arra használt, hogy visszarántsam az életbe a holtakat - Alignak megrettent. Szerinted mi másért egyezkedett egyáltalán? Úgy ismerted, mint aki egy szalmaszálnyit is képes engedni az akaratából? Én nem éltem vele utolsó évtizedeiben, de már kamaszként ott volt a szemében minden, amivé később vált. Tupilek elbeszélései alapján végigkövettem a folyamatot. Elképzelhetetlen lett volna, hogy valaha meghajoljon bárki előtt, főleg nem a testvére előtt. - Azt is kérdezted, miért nem elég csupán a Ti életetek a megnyugvásért cserébe. Sura... - halkulok el kissé, s nem szeretnék elmosolyodni, mégis kissé felfelé görbül a szám sarka - Ha mélyen a lelkedbe nézel, ha felidézed a Visszatértek elbeszéléseit magad is rájöhetsz, hogy sokatok kérdés nélkül, sőt, örömmel és megnyugvással térne meg az igaz halálba. Nem Ti vagytok a megváltás ára, hanem a szeretteitek. A Ti halálotok egész egyszerűen szükségszerű, és akkor is be kellene következnie, ha Alignak alku nélkül érné ezt el, hogy utána kiirtson mindent és mindenkit, ha lenne rá lehetősége. És éppen emiatt a szükségszerűség miatt nem választhatjátok sem önmagatokat, sem pedig egymást. A következő kérdés, amire visszaemlékszem, már az utódokkal kapcsolatos. És hogy a választ is megadhassam rá, nekem is Surává kell válnom. Szeretetében rideg és konkrét, tárgyilagos és szilárd valamivé, amivel egyáltalán nem szeretném ugyan megtörni a békét, de kénytelen vagyok rá. - Ha nincs megfelelő utódotok a feladatra, akkor nem végeztetek jó munkát. Akkor a vérvonalatoknak nincs értelme, ha csupán érdemtelen és bukott farkasok töltik fel és talán jobb is, ha örökké feledésbe merül. Egyetlen kell, és az egész világ a rendelkezésetekre áll. Éppen ezért kell jól választanotok, és ostoba volna egy frissen beharapottat vagy egy szemtelenül fiatalt erre a posztra jelölni. Olyan kell, aki érti és tudja, mit jelent a képesség, amit hordoz, akinek nincs szüksége semmire, csupán arra, hogy felérjen a feladathoz. A kor nem számít. Minden erőtök az övé lesz majd, s ha évei száma csekély is, senki sem fog tudni róla, hiszen az ereje és a képességei jóval a többieké felett áll majd. Arról, hogy rájuk milyen sors vár, nincs tudomásom. De mint minden változásnál, minden bizonnyal itt is kisöprik a régi, elavult tradíciókat, és ők maguk hoznak létre valami egészen újszerűt. Valami olyat, ami képes lehet mozgatni a világot, s nem egy ezredéves átkon kell nevelkedniük az új nemzedékeknek. És hogy részem lesz-e benne? Nem tudom. Hiába kardoskodott Kaskae amellett, hogy nekem is halnom kell, azonban akad itt néhány olyan tényező, ami miatt ez igencsak problémás lenne. Talán én majd itt leszek, talán lehetek majd az, akihez őseik helyett fordulhatnak, hiszen akkor is minden hatalom, s minden tudás őrzője leszek. Az utolsó kérdésére nem felelek rögtön, sőt. Sokáig dédelgetem ujjaimmal a fonott kosár szélét, s azon tűnődöm, változtathatnék-e bármit is, ha egy nap berontok a faluba és elmesélem, hogy én, a Magas hegy is közéjük tartozom. - Egy valamiben talán. - szinte suttogva ismerem be végül, ám a válaszomnak semmi köze nem lesz ahhoz, amit minden bizonnyal szívesen hallgatna tőlem - Visszamentem volna a saját törzsemhez, hogy elbúcsúzhassak a családomtól. És te? Te mit változtatnál meg, ha alkalmad lenne rá? Csak most nyúlok a kosárhoz, hogy kóstolót vegyek magamhoz, hiszen örülnék, ma most ő beszélne. Számomra még mindig szokatlan ennyit használni a torkomat, és még abban sem vagyok biztos, hogy jót és jól közöltem eddig mindenre.
Denaali köszöntése az én arcomra is mosolyt csal, már csak azért is, mert egy kezemen megszámolom, hányan szólítottak így életem során. A meglepett visszakérdezésére is csak nevetve biccentek, igen… mégis, ki másnak? Ki tudja, lehet hogy ez az utolsó évünk, hogy megízlelhessük őket. Azért valahol jól eső érzés, hogy a legutóbb történtekkel ellentétben teljesen nyugodt körülmények között tudunk kommunikálni, nagyjából ott folytatva a társalgást, ahol legutóbb abbamaradt. - Lehetséges, de látod, legutóbb is mi lett belőle. Emiatt inkább ne aggódj. Ha valami olyan hangzik el, amit mindenképpen tudniuk illik, akkor úgy sem titkolom el előlük. -felelem, s miután az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy egységgé kovácsolódjunk, kétlem, hogy különösebb probléma adódna belőle. Ő beszélni kezd, én pedig csak hallgatom, hallgatom, közben egy-két szem gyümölcsöt csippentve a kosárból, s bár nagy a kísértés, hogy néhol közbeszóljak, mégis igyekszem türelmesen várni, mígnem a végére ér. Addig maximum csak apró bólintásokkal jelzem, hogy követem, vagy épp egyetértek azzal, amit mond. - Tudod, ez az egész most kissé úgy hangzott, mint minden áldozat nélkül csupán a te döntésed is elég lenne ahhoz, hogy ennek az egésznek vége szakadjon. -állapítom meg, hisz ha valóban hatalmában áll nemet mondani, miért is ne? - De mint már tudjuk, a te kezeid is meg vannak kötve, és nem egyszerűen fekete, vagy fehér a helyzet. -folytatom némi szünet után, hisz nem egyszerű, sehogy sem. Soha nem is volt az. - Értem. És emlékszem… -idéztem fel a Vöröh Hold utáni nap hajnalát, amikor Testvéreink visszatértek az élők közé, majd azt is, ahogy egymás után lassan magukhoz tértek. Aztán az utolsó kérdésemet én is visszakapom, és egy pillanatra szintén elhallgatok, hogy átgondoljam, mit is válaszoljak. - Igaz, bőven voltak botlásaim, de… végül is mind tapasztalatként szolgált. Ha másképp cselekedtem volna, akkor most annyival is szegényebb lennék, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mennyiben befolyásolta volna a dolgok későbbi alakulását? És lehet, hogy az is ide vezetett volna… vagy valami teljesen más irányba, ezt már sosem fogjuk megtudni. Viszont… Ha valamit másképp cselekedtem volna, akkor azt hiszem, senkinek nem ígértem volna semmi olyasmit, amit aztán nem biztos, hogy be is tudok tartani.-feleltem némi lemondással, hisz akármennyire is igyekeztem magam tartani hozzá, sajnos rajtam kívül álló okok miatt nem mindig vált lehetővé. Mint ahogy a Connor átharapásánál elhangzott ígéretem is egyre inkább ebbe az irányba tart, sajnálatos módon. Már épp folytatnám, amikor az erdő fái közül ismerős energiákra figyelek fel, majd a tekintetemet is az adott irányba fordítom, várva a váratlanul felbukkant testvérem felbukkanását. Kilaun? Ha csupán véletlenül botlott belénk, akkor valószínűleg úgy is sietve odébb áll, ha viszont érzem rajta, hogy közelebb merészkedik, vagy hezitál, akkor az energiáim barátságos, hívogató rezdüléseivel jelzem, hogy nyugodtan csatlakozhat hozzánk, amennyiben szeretne. Akár közvetlenül mellénk heveredve a fűbe, vagy egy biztos távolból, ha épp úgy kényelmesebb számára. Sosem voltam különösebben elutasító vagy távolságtartó vele, és végképp nem most fogok megváltozni ilyen téren… - Azt hiszem, a megfelelő utódok kiválasztásával a többségnek nem lesz túl nagy gondja, ahogy az életükről, úgy sokan a feladataikról is szívesen mondanának le, átadva azt egy kiválasztottjuknak. Az áldozatok azok, akik miatt ennyire tart mindenki attól, hogy teljesítse a feltételeket. Viszont… az utóbbi pár napban nem igen volt alkalmam kipróbálni, de… még mindig nem hagyhatjuk el a környéket? Csak mert mindkét érintettünk felkutatásánál jelentős szabadság lenne, ha nem csupán a közelben élő leszármazottaink és ismerőseink „állnának rendelkezésre”, csúnya kifejezéssel élve. Hisz mi van akkor, ha valakinek éppen a világ másik feléről van szüksége valakire? -hoztam is egyből példát a kérdésre, hogy érthetőbbé váljon, mire is akarok pontosan kilyukadni - Vagy mi van akkor, ha történetesen a helyi falkából választunk valakit, de az idő közben elhagyja a várost? Akkor, miután kikerült a „hatáskörünkből”, megmenekült, vagy akárhová is megy, nem kerülheti el a rá váró sorsot? -folytattam a részletek megvitatását, s ha öcsém úgy döntött, hogy maradni szándékozik, igaz, lemaradt az elejéről, de nem hiszem, hogy túlságosan is nehéz lenne felvennie a beszélgetés fonalát. - Mondd, Denaali… Ha mind teljesítjük a feltételeket, lehetőségünk lesz még visszatérni valaha, mint védőszellem? Vagy teljesen elszeparálódunk a kiválasztott utódunktól? Vagy már tényleg semmi szükség nem lesz ránk…? Esetleg te leszel az, akihez segítségért fordulhatnak, ha úgy adódik…? -tettem fel egyik kérdést a másik után, óvatosan… hisz a legkevésbé sem arról volt szó, hogy képtelen lennék elszakadni a földi léttől, és annyira visszavágynék, de ha már ilyen terhet teszek valaki vállára, akkor az az alap, hogy támogatni szeretném, ahogy a körülményektől és a képességeimből telik.
- Tudom, hogy nem... - hajtottam le némileg a fejem, habozva - Csak... Nem baj, ne is figyelj rám Új Élet, a lényeg, hogy mi meg tudjunk beszélni mindent, amit fontosnak érzel. Immár mosolyogva pillantok fel rá, és inkább nem kezdek el hosszasan beszélni arról, hogy én személy szerint minek örültem volna. Már egyébként sem tudunk rajta semmit sem változtatni. - Őszintén szólva fogalmam sincs, mert még sosem próbáltam. - és talán ez az egyik olyan sarkalatos pontja a létezésemnek, ami miatt néhányan a Tizenhármak közül sosem fognak tudni előítéletek nélkül nézni rám - Azt hiszem, hogy ez kicsit olyan lehet, mint amikor nektek kell ítéletet mondani az utódaitok felett. A szívetek egészével szeretitek őket, mert a részeitek, felelősséggel tartoztok értük, de... egy ponton túl, a Nagy Egész szempontjából már teljesen mellékes, hogy Ti mit éreztek vagy mit tennétek legszívesebben. Tévedésben él mindenki, aki azt gondolja, hogy ez számomra dicsőség, hogy én akarom ezt az egészet. Minden önző vágyam ellenére próbálom azt szem előtt tartani, hogy én csupán egy toll vagyok a hatalmas író kezében. Azt vetem papírra, amit Ő akar. Nem kelhetek önálló életre, hogy a saját ízlésem szerint formáljam a történetet. Mert ebben az esetben mindannyian együtt élnénk még hosszú évszázadokig, és szerethetném őket: nem csak kényszerűségből nevezném őket Testvéreknek, hanem barátokká, társakká válhatnánk. Figyelmesen hallgatom, hogy ő maga min változtatott volna, ha lehetősége adódott volna rá. A lelkem kissé belesajdul a vágyába, és remélem, hogy a saját szavaiban talán felfedezi majd, hogy engem is hasonló ígéretek köteleznek, és éppen azon dolgozom, hogy képes legyek megtartani őket. Bármennyibe is kerülnek. Érzem Kilaun közeledtét, s ez némileg késlelteti a Surának szánt válaszomat. Figyelem, amíg felénk tart, hogy aztán tisztes távolban leüljön, és csupán egy biccentéssel jelzem, hogy tudomásul vettem a jelenlétét, és ha Surának sincs ellene kifogása, akkor én sem fogom őt elküldeni. - Szerintem nem tudhatjuk előre, hogy melyik ígéretet tudjuk betartani és melyiket nem. Ha el is bukunk, szerintem az számít, hogy az eskü pillanatában teljes szívünkkel szerettük volna hinni, hogy képesek leszünk megtartani a szavunkat. De bocsásd meg, ha túlságosan naivnak tűnök ebben a kérdésben, de nem igazán volt alkalmam ígéreteket tenni. Vagy éppen megszegni. A következő kérdése igencsak fontosnak tűnhet. Talán az is. Ugyanakkor kell némi idő, hogy visszakeressem az emlékek közt az erre vonatkozó részeket. - Van egy Chulyinotok, nem? - mosolyodom el, és bár nem igazán tudom, hogy pontosan mit is vezet a Holló, azt hiszem, hogy ő az egész világot ismeri - De ha ragaszkodtok hozzá, elmehettek. Hiszen az egységetek már egészen biztos, hogy nem fog többé megszakadni. Hiszen vagy mindannyian halálos ítélettel a fejetek felett jártok majd az elkövetkezendő évszázadokban, vagy visszatértek ide. Ez már valóban nem arról szól, hogy akár én, akár az Ősök bármit is parancsba adnának. A Tizenhármak megkapták a jogot arra, hogy szabadakaratuk és saját felelősségérzetük szerint döntsenek. - Hát... Azt hallottam, hogy neked elég jó módszereid vannak arra, hogy miképp tarts a városban a leszármazottaidat. Egy régen élt gyermek bájával és komiszságával mosolyodom el. Nem akarom megsérteni, de ismerem a történeteit, és képtelen vagyok megállni, hogy ne utaljak arra a bizonyos pincés szokására, amit olyan előszeretettel alkalmaz az utóbbi hónapokban. - Nem tudom Sura, nem tartom valószínűnek, de a halálba én nem látok bele. - vallom be őszintén - Ki tudja? Talán azok, akik meghajolnak az akarat előtt, és teljes szívükkel képesek ezt végigcsinálni, azok lehetőséget kapnak majd erre. Én hiszem, hogy Ott mindenki a saját érdemei szerint részesül a Létben. Nézd csak Atyám - ugyanazzal a vad tűzzel létezik Ott, ahogy innen eltávozott. És ha közületek valaki hasonló módon hagy maga mögött mindent, annak talán nem volna jó ötlet bármilyen formában is visszatérni. De azt tudom, hogy én itt leszek. - az utolsó mondatomban nincs semmiféle megkönnyebbülés vagy örömérzet, sőt. Ha szabad akaratomból választhatnék, örömest semmisülnék meg velük, bízva abban, hogy talán Ott majd minden másképp lesz, és nem kell sem másnak, sem többnek, sem különlegesnek lennem közöttük. - Furcsa. Azt hiszem, hogy nem csak az Első teremtett farkas vagyok, hanem az első Őrző is. Már persze nem a mágiahasználó értelemben, de még ha csak közvetetten is, de egészen eddig én vigyáztam rátok. - nem fizikai értelemben, sokkal inkább esszenciálisan, ha a képességeket és a halálból való visszatérésüket vesszük alapul. - Sajnálom, ha ettől csak még igazságtalanabbnak tűnnek a dolgok.
- Valakinek ezt is muszáj… -sóhajtottam megértően, hisz lehet, hogy másnak már-már szőrszál hasogatóan körülményeskedő tudok lenni, de mégiscsak egyszerűbb úgy tervezni a jövővel kapcsolatban, ha minél több információ áll rendelkezésünkre. Csak beletörődően bólintok arra, hogy sosem próbálta, amikor azonban szóba kerül a felelősség és az utódaink, már nem bírom megállni, hogy ne szóljak én is hozzá a témához. - Nehéz döntés, az biztos, akárcsak a választások, amik előttünk állnak. Az utód kérdése azért, mert mi magunk tudjuk túlbonyolítani az egészet, hisz mindenki a legalkalmasabb utódját szeretné maga helyére állítani… -érintem az ujjam a halántékomhoz - Aki viszont a szívünknek legkedvesebb, ott nincs választási lehetőség. Épp ezért nehéz beletörődni… -teszem a kezem a szívem fölé. Mindig is azt hittem, hogy egyszerűbbek a dolgok, ha a szív megérzései helyett az ész logikáját követjük, de belátom, ez sem feltétlenül jelent megoldást minden helyzetben. Úgy tűnik, Kilaun csupán távoli fültanúja kíván maradni beszélgetésünknek, így aztán Denaalihoz hasonlóan én is csak egy biccentéssel jelzem, hogy részemről semmi probléma effelől. Nem a magánéleti dolgainkat vitatjuk meg egymással, amik itt elhangzanak, abban ugyanúgy érintett ő is, mint én, vagy bármelyik másik testvérem, ettől kezdve pedig értelmetlen lenne titkolózni vagy kirekeszteni. - Nem tartalak annak, végtére is ez is egy nézőpont. -válaszolom, arról nem is beszélve, hogy talán nincs is jó, vagy igazi válasz, megoldás erre a problémakörre – ahányan vagyunk, annyi személyiség, vélemény, hozzáállás, hogy épp ki esetében melyik lett volna a célravezető, vagy a legjobb döntés. - De, van… ellenben mégsem várhatjuk el, hogy ő dolgozzon mindannyiunk helyett, nem igaz? Pláne, hogy neki is megvannak a maga problémái. -mosolyodtam el magam is, elvégre néhány szívességet kérni talán nem olyan megerőltető, de ha azt nézzük, hogy rajtam kívül van tizenegy másik testvére is, akik ugyanúgy megtalálhatják ilyen szívességekkel… Majd meglátjuk, hogy boldogulunk, és mennyire lesz szükségünk a kapcsolataira, képességeire a saját jövőnk szempontjából. - Ó, a pince… azt ki kell érdemelni, és egyébként is gyanús lenne, ha egyik napról a másikra, minden ok nélkül száműzném valamelyikkőjüket szobafogságra oda… Mert több száz éves létükre még mindig képesek úgy viselkedni, mint a gyerekek. Néha rájuk fér némi szobafogság, de ha egyszer egy szimpla szoba már nem tartaná vissza őket… -panaszkodtam egy sort, hátha Denaali megérti a probléma forrását, ha már olyan sokan nem… - Igaz is… hogyan tudhatnánk biztosra, mi áll előttünk, amikor ez lesz az első ilyen eset a történelem folyamán? Nincs kiről példát venni, mi leszünk az az utókor számára… -sóhajtottam a bizonytalan szavak hallatán, amikor szóba kerülnek az őrzők, bennem pedig újabb kérdés merül fel. - Mondd csak, fivérem… az őrzőket tájékoztassuk arról, milyen dolgok vannak készülőben? Ha bekövetkezik, aminek meg kell történnie, akkor sok vér fog hullani ezen a földön, ami talán aggodalomra és pánikra adhat okot részükről… -Ha nem is minden részletbe belemenve, de talán könnyebben és felkészültebben fogadhatnák a történteket. Szerintem. Régen is szoros volt a kapcsolat és az együttműködés, így meglátásom szerint most sem lenne szerencsés teljesen kizárni őket az események forgásából.
Kezdőlap
