- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 1:52 pm-kor.
Már vagy hatodjára kezdem újra a lakkozást ma, ami egyáltalán nem tesz jót a fának, se az idegeimnek. És mégis nekiállok, türelemmel. Van időm. A körülöttem lévő neszek, zajok, távolról érkeznek hozzám, hogy aztán Jim barátságos ujjropogtatós búcsújával végleg csöndbe burkolózzon a műhely, hiába fényárban úszik a hely. Az ablakból pillantom meg a Holdat. Rettegni? Aminek el kell jönnie, eljön, akár félek és tagadom, akár nem. Aki jut eszembe ilyenkor, aki tudta, mi fog bekövetkezni, ha a városba megy, mégis elment. Mert ennek így kellett lennie. Az utolsó fényt is lekapcsolva, a vörös szín járja át a helyet. Megbabonázva nézem egy ideig, de aztán a dolgomra megyek, még boltba tervezek menni. Túl nagy a csend. Aki kiáltása harsan lelkemben, az üresség hirtelen szakad rám, hogy az újból beálló csend mellé érezzem, egyre erősebben pumpálja a vért bennem a szívem. Mint a csaták előtt. Mint mielőtt elvágtam valaki torkát. Mint amikor kilőttem a halálos golyót. Le akarok nyugodni, de nem megy. Nem is tudom, hogy bezártam e már az ajtót vagy mindegy is, a kezemből kiesik a kulccsomó, de már nincs erőm utána kapni. Révülök? Nincs is szertartás és nem terveztem utazni a szellemek világába. Érzem a szúrást a mellkasomon. Akkor ennyi lett volna? Vége? Nincs időm azon elmélkedni, hogy a bejárat mellett nekidőlve összerogyó testem felett siránkozzak, vagy hogy Scarlettet ismét elhagytam, ezúttal örökve, vagy hogy most már Aki mellett leszek az idők végezetéig.
Olyan érzet ölel körbe, amit már régen nem éreztem. Előre lépek, hiába az erős, taszító fény. Vonz. Fölhorkanok, és úgy érzem, rég elvesztett mozaikdarabom tér vissza hozzám, hogy teljes legyek. Mi-chneasta. Régi önzéseim és fennhéjázó gőgöm újra az, aki és ami volt. A régi, vérben fürdeni, vérszomjas arcom és tekintetem mered az asztalon lévő fegyverekre. Pusztítani! Akarom érezni a vér szagát, a fémes, keserédes ízt a számban. Ahogy felnézek, ismerős arcokra vetül a tekintetem. Még időm sincs átgondolni, holott tudnám, hogy minden egyes ismerős arc láttán a rettegés és az aggodalom fogna el. De már nem ők állnak ott, hanem… mintha mindent kisöpörtek volna belőlem, már csak mi létezünk.
Elsiklik a kezem a három fegyveren. Dárda. Nemes és gyáva halál. Tőr. Reflexek és gyorsaság. Pisztoly. Védelem és távolság. De vajon kié? Ráfonódnak a markolatra az ujjaim, ismerősként üdvözlik. Magam mellett leengedve a tőrt, már a tükörképem felé fordulok. Évszázados büszkeség, és ugyanennyi elvonultság. - Vajon melyik Főnök lenne arra büszke, hogy mindenki támogatása helyett válogat, mint finnyás gyerek az étel felett? A törzse, ahol egykoron mindnekit támogatott a maga útján menni. - Hogy a kincs, az érték felfedezése és kicsiszolása, ami a feladata, elherdálja, hagyja homályossá válni, elfakulni és eltűnni? Mint oly sok embert, akit csak a saját vakságod miatt nem emeltél magunk közé? Felé lépek, farkasszemet nézek önmagammal. - Hogy nem adtad meg neki a lehetőséget, amit a kezedbe adtunk, azért, hogy bölcs vezetői képességeddel az olyanokat, mint ők, minél tovább támogassák a világot? Gúnyos mosoly ül ki az arcomra, mintha elégtétel lenne az, amit látok éppen. - Önzés vagy önfeláldozás? Vajon hogyan döntene helyesen egy megfelelő Főnök? Döntöm féloldalasan fejem felé, mintha a maga természetessége lenne az a válasz, amit elvárok tőle.
Kezdőlap
