Bútorok kivételével (paravánok még beleférnek) mindennel foglalkoznak, fa kaputól kezdve, a játékokon keresztül a művészi alkotásokig, totemoszlopokig. Kedden és csütörtökön workshop, különböző fa megmunkálással, díszítéssel kapcsolatban, szerda délután zárásig művészet jegyében szabadfoglalkozás. A műhelyben összesen hárman dolgoznak, Claude-al együtt.
- És ezt? Ebbe? De… nem jó, valami hiányzik, pontosabban… - Toby úgy döntött, hogy belekezd a fajátékok megismerésébe és egyből mélyvíz. ~Mondtam én neked, hogy kezdjük a fabábukkal…~ - Próbáld meg elképzelni, hogyan mozogna, ha teljesen készen lenne. – állok fel végül az egyik üstdob mellől. Mostanában hangszerek javítására lett kedvem, ha már készíteni nem tudok. Elég nagy türelem kell hozzá, lesz min gyakorolnom legalább. Megállok mellette és figyelem, ahogy szerencsétlenkedik. - Próbáld meg mozgatni. Úgy meglesz a hiányzó rész is. – Tündérkém. Ha még egyszer megütöd a bőrt, kiváglak. – nézek Mattieu-re, aki ma már negyedjére ütögeti a sarokban lévő dobjaimat. Itt szoktam tárolni őket, máshol nem találtam helyet. Még azok a dobok is itt vannak, amelyeket odaától hozta el, taiko és egyéb dobok. Minél előbb kellene nekik helyet keresnem, mert itt nem maradhatnak. Mattieu két hete jött, hogy szeretne tanulni fafaragást és próbál beilleszkedni, de nem éppen a legjobb módon. - Hozzál inkább…. – míg Toby szórakozik, miután a bábut felemeltem és a kezébe nyomtam, mert nem merte megtenni, az egyik falhoz állított asztalhoz lépek és a felső fiókból kiveszek egy listát és a kezébe nyomom. – ezeket. A műhelyben rend és tisztaság van, csupán az adott munka rendetlensége és maradványai vannak. Utálom a koszt és a rendetlenséget, sokan ezért nem is bírták mellettem, mondván, hogy ők művészek és a rend kiöli belőlük a kreativitást. Másnap már nem volt szükséges megjelenniük. - Rendben… - csillan fel a szeme és máris megy a kocsi felé. – Hé! – kiáltok utána. – Elfelejtettél valamit. – nyújtom felé a vásárlói kártyát, de csak a szemem mosolyog. ~Kezelhetőbb, mint én voltam…~ éteri sóhaj válaszol vissza rá halkan.
Jó ideje tudja, hogy van még egy műhely a városban, amelyik faárukkal foglalkozik, csak fél karral semmi kedve nem volt meglátogatni a helyet, ráadásul volt néhány olyan dolog, ami akkor még fontosabbnak bizonyult. Most viszont nem, így az első dolga, hogy jelezve az apjának, hová megy, egy kísérő mentorral együtt -azaz őt lehetőleg annyira lerázva, hogy ne koslasson a fenekében mint egy pincsikutya, egyenesen a bolt felé tart. Mert ma kedd van, azaz árusítanak is, bár ő nem vásárolni akar, hanem rendelni, már ha egyáltalán elvállalják. Darrent azért nem csesztette ilyesmivel, mert ő bútoros, neki viszont most nem erre van szüksége. Siet, azaz csörtet, mert még zárás előtt oda akar érni, és azt sem akarja, hogy valakire a szívrohamot hozza, mert meglepetés erejével érkezik. Ami azért nehéz lenne, mert egy fekete holló is követi, aki stílusosan egy totemoszlop tetején talál biztos leszállóhelyet. Vigyorogva figyeli, ahogy csípkedni kezdi, de azért örülne neki, hogy ha nem tenne kárt benne, mert a hotelben hülyén festene egy ekkora cuccal, ráadásul az sem biztos, hogy Castor értékelné a nem kívánt szerzeményt. -Mindjárt jövök, Morrighan. Tudom, tudom, azokért jöttem. Csengő vagy szélcsengő van, mindegy, még kopog is, nehogy azt mondják, amit az öregek, hogy a mai fiatalok még erre sem képesek. -Jó napot! Köszön is, de amik egyből leköti a figyelmét, azok a dobok. Nem tömegáru, az nyilvánvaló, és ahogy feltérképezte a totemoszlopokat is, valaki nem véletlenül gyártja ezeket, egyértelműen tudja, mi célt szolgálnak. Morrighant is érdekelhetik a bent lévő dolgok, vagy csak hideg van, nem tudni, minden esetre a vállán köt ki. Nesze neked feltűnés mentes érkezés. Egy fiatal lány, holló kísérővel, szuper, de eszébe sem jut elzavarni, elvégre az a szerencsétlen csak Natant próbálja észhez téríteni, egyelőre kevés sikerrel, és nagyon is jól kijönnek egymással. Még mindig haragszik a hímre, nagyon de nagyon, az omegázást sem bánta meg, a farkasa pedig érzi a feszültségét, hiszen morran egyet, míg Morrighan is hozzáfűzi a magáét. Türelmesen vár, nézelődik, senkit nem akar megzavarni a munkájában, inkább a dolgozó alakot figyeli, aki valami fabábuval szerencsétlenkedik éppen. Ha így halad, akkor abból maximálisan valami mutáns példány lesz, de sebaj, az már nem az ő problémája, horrofilmbe még jó lehet. Potenciális vevő, bár az is meglehet, ezt belőle jelenleg senki sem nézi ki, ami nem is lenne csoda, hiszen egyáltalán nem tűnik komoly vásárlónak, csak amolyan hóbortos tinédzsernek. Ami persze semmit nem jelent, hiszen nagyon is céltudatosan jött, határozott tervekkel, rajzokkal és egyebekkel, és ha még a madarat is figyelembe vesszük, akkor bizony zajosan, az előbbi hollóvéleményt beleértve.
Mattieu átveszi a kártyát dörmögve, majd a kocsiba vágja magát, a hátsó kijáraton megy a kocsihoz. Az utcafrontról belépve egy lakozott, alacsony paravánnal körbevett fogadja az érdeklődőket, ahol pult, a központban pedig egy nagyobb méretű asztal, ülőhelyekkel körbevéve. Szeretem, ha egy tér egyterű, és csak a közízlés miatt alakítottam ki ezt a fogadórészt. Csengő, semmilyen jelző nincs, még sincs egyedül és figyelem nélkül, aki betér. Toby kikerekedő szeme egyértelműen jelzi, hogy valami szokatlan történt. Ahogy megfordulok, máris megértem, min kerekedett ki a szeme. Már előbb megérzem, hogy nem egyszerű ember tér be az üzletbe, ám a madáron muszáj vagyok elmosolyodni. - Szép napot! Tudok segíteni…? – fordulok Norina felé. - Beljebb is lehet jönni. A társadnak is. – nézek a madárra. ~Érdekes arapapagájod van…~ üzenem szavak nélkül Norinának, korántsem negatív értelemben. - Határozott kérdéssel érkeztél, vagy inkább előbb szétnéznél, mi érdekelne? Egy kisebb robaj érkezik Toby felől. - Megvagyok, megvagyok, mindjárt meglesz! – kiabál máris. - Egy pillanat. Nézz addig körül nyugodtan. – és bár figyelek rá is, pusztán azért, mert kíváncsi vagyok, mi kelti fel az érdeklődését, mire tekint vagy mihez miként lép oda. - Azt a másik végéhez tedd. – mutatok a darabra, mikor az asztalra nézek. – Állítva vetted egyáltalán fel? - Nem mondtad.. A tarkómat vakarom meg, majd az alapját összerakom neki, illesztékek nélkül. - Innen már tudod folytatni, arra figyelj, hogy pontosan illeszkedjen. Ha nem illenek össze, akkor nem oda tartozik. Ellépek az asztaltól és Norinát figyelem, nem fogok tolakodni, hagyom, hogy lélekben is megérkezzen.
A jelek szerint a fabábuval küzdő alak tanuló lehet, mert amit csinál, az igen messze van a gyakorlottságtól. Nem baj, mindenbe bele lehet jönni, már ha van hozzá valakinek tehetsége. Morrighan is a dolgozót figyeli, még a fejét is forgatja, amin még csodálkozni sem tud, mert ha most tőle megkérdezné valaki, mit csinál az az ember ott, nem tudna rá túlságosan finom választ adni. Biztató mosolyt küld felé, és folytatja a nézelődést a dobok irányába, míg meg nem szólítják. Mondja valaki azt, hogy nem türelmes, tessék. -Viszont, és igen, valamint köszönjük. Egyben tudja le a válaszokat, mellé olyan angyali mosolyt vág, hogy senki nem mondaná meg róla, nem is olyan ártatlan, mint amilyennek kinéz. ~Ő a társam, bár az arapapagájtól messze van, hiszen egy gyönyörűséges holló. Többet nem mond, aki illetékes, az érti, mit jelent az előbb elhangzott mondat, aki pedig nem, annak ennyi is elég. -Igen, szeretnék néhány szobrot rendelni, illetve két különlegességet. A szobrok... Éppen előszedné a zsebéből a rajzait, amikor a káosz győz, és az eddig dolgozó alak hatalmas lármát okoz. Ezen már elneveti magát, és komolyan kezdi sajnálni a tagot, tényleg. -Semmi baj, csak tessék. Amíg van ideje a dobokhoz lép oda, azokat veszi szemügyre tüzetesen. A bőrre kíváncsi, melyiket milyen fedi, valamint arra, hogy csak természetes anyagokat tartalmaz, vagy sem? Ha csavaros, akkor az előbb tévedett, az, aki ezeket készíti, mégsem tudja, mi célt szolgálnak, vagy egyik sem az övé. Viszont ha mégis, akkor a kinti totemoszlopok is csak megrendelésre készültek. Mindenre vet egy pillantást, ami részéről sokkal több, mint egy tovasikló tekintet. Tudja, hogy figyelik, érzi, így a férfi felé fordul, és nem mosolyog tovább a dolgozón. Pimasz, de legalább nem vág bele olyan dologba, amihez semmi tehetsége, vagy belátja, ha nem megy. -Szóval a szobrok, amiket szeretnék... mert több lenne. Három, azaz három farkas szobor, a feje felfelé nézzen mindenképpen, büszke tartással, ez tiszafából. Egy sárkány, nem keleti, még véletlenül sem, a farka tüskés, a hátán végig tüskék futnak, kettő szarv a feje tetején, ez lehet tölgy. Végezetül pedig egy holló, az alanya őkelme, alias Morrighan lenne, modellt állni tökéletesen tud. Ő is lehet tölgy. Átadja a rajzokat, hátha így érthetőbb, mit keres, illetve mit szeretne tulajdonképpen. Ügyelt a részletekre is, a farkas szobrokon, és a sárkányon is felfedezhető néhány szimbólum. Morrighanről nincs képe, őt is lerajzolta inkább. -A különlegességek pedig... nos, egy kicsit bonyolultabbak lennének, nem tudom elvállalják, vagy sem... Itt Tobyra pillant, lehet, őt nem kérné meg ilyesmire, inkább levési a saját karját, annyira neki is sikerülne. -Egy szivartartót szeretnék, tölgyből vagy mahagóni fából, de inkább tölgyből, rusztikusat, az oldalain ezekkel a szimbólumokkal, a tetején pedig ezzel. Illetve lenne még egy tolltartó, irodai asztalra való, ugyancsak mtölgybő ha lehet, ezekkel a jelekkel ellátva. Megoldható? Befejezte, felsorolt mindent, és most ártatlan képpel mered Claude-ra. Mondja valaki azt, hogy egy kamasz nem lehet céltudatos, és tessék, mégis, hiszen konkrétan tudja, mit szeretne, és milyet. A hímet figyeli, nem falkatag, micsoda megfigyelőképesség... viszont a stílusát elnézve, az előállított faárukat, nem fiatal. A kinti oszlopok túlságosan részletgazdagok és kidolgozottak voltak, ehhez pedig nem két évtized kell, hogy valaki így megjegyezze, és tudja, mit miért alkot.
- Kérem. – hagyom, hogy a maga idejében mondja el, mire van szüksége. Ha valakit sürgetek, egészen másként teszem és egészen más helyzetben. A gondolatban kapott válaszra csak egy mosolyt küldök, jelezve, értettem a választ. - A hollónak neve is van? – tekintek rá, de főként a madárra. Kezesnek tűnik, pedig éppen olyan vad, mint mi vagyunk. - Nem ér kinevetni. – kap egy durcás választ a nevetésre. – Ja. Azért esett szét. A magyarázat alapján a fejét megtámasztja a felismeréstől, majd belemerül a folytatásba. - Szobrot? – már ismét Norina felé tartok, látva, hogy az előbb már akart valamit elővenni a zsebéből. A dobok és totemoszlopok is „valódiak”, elvégre akkor nem is foglalkoznék velük. Amit esetlegesen nem tudok, abban segítséget kapok. Sok előnye van annak, hogy ki, pontosabban mi is vagyok. Átveszem a rajzokat, és alaposan áttanulmányozom, miközben figyelek Norina szavaira is. - Örvendek Morrighannek, hogy megörökíthetem. – imádom a madarakat. Minden szükséges információt megtalálok a rajzokon, fel is emelem őket. - Megtarthatom, míg elkészítem? – a szimbólumokat látom, sejtem, hogy nem dekorációnak vannak, és nem is úgy fognak felkerülni a szobrokra, mint egyszerű „darabok”. - Morrighan megengedi, hogy pár skiccet készítsek? Nagyon pontosak a rajzok, de Morrighan, ha már szem előtt van, akkor skicceket készítenék. Festést szeretnél rájuk? És mi lenne a két érdekesség? A válasz közbeni elpillantásra értőn tekintek rá, ám mégis némán hagyom. Alaposan megnézem a rajzokat ismételten, majd Norinára pillantok. - A szivartartóhoz javaslom a spanyol cédrust. – az egyik polcról leemelem a már előkészített fadarabot, amiből más tárgy lesz, de a megmutatáshoz tökéletes. - Az eukaliptusz a másik megfelelő, ám ehhez nem mindegy, milyen szivart tesznek majd bele. Ehhez már egy kész darabot nyújtok át, hogy meg tudja nézni. A jeleket is megfigyelem ismét. Felpillantok a rajzból, megvárom, miként dönt az anyagokkal kapcsolatban. Ha továbbra is ragaszkodni fog az eredeti elképzeléséhez, nem erősködöm. Nem rejtegetem a koromat. Annyi vagyok, amennyi. Megdolgoztam érte és a dominanciaharcokra úgy teszek, ahogy csak lehet. Már nem foglalkoztatnak, a feladatom egészen más jellegű. - Igen? – tekintek rá érdeklődőn, miután párszor felnéztem a rajzokból. – Idevalósi vagy? Finoman intek a kezemmel és az asztalhoz ülök le, ahol éppen én dolgoztam. A rajzokat is odateszem, és előveszem a saját vázlattömbömet, szénceruzával és nekiállok Morrighan skiccének, amennyiben megengedték. Ha nem, akkor csak hátradőlök és figyelmesen nézek rájuk. - A rendelésért jövő hét szombaton már érte is tudsz jönni, ha megfelel a nap. Nem szoktam előleget kérni. – térek rá a kevésbé művészi részére. - Láttam, hogy a dobokat nézegetted? Dobolsz? – sosem tartottam magam vissza a nyílt kérdésektől vagy éppen a cselezgetéstől.
Rendes is tud lenni, valóban nem akarja megzavarni a férfit, míg azt a Tobyt rendezi, mert hát na, szüksége van a segítségre. Ami meglepő, hogy a farkasa olyan türelmesen áll a bejárati ajtóban, hogy öröm nézni, büszke tartással figyeli a nagyot, de nem közeledik. Érdekes, mintha kezdene komolyodni... kicsit. -Morrighan. A madár nagyon okos, de ez nem is csoda holló lévén, ahogy elhangzik a neve, még meg is csipkedi finoman. Bemutatkozott. Azt már megfigyelte, hogy nem hallgat senki másra, hiába hívják, vagy szólongatják, és még akkor sem, ha esetleg tudják a nevét is. Natanre igen, és ami meglepte, rá is. Olyan szimbiózisban vannak egymással, amiről eddig csak hallott, de sosem tapasztalta... eddig. -Bocsi, de mulatságos. Tobyra pillant, nem hazudik, minek? Tényleg szórakoztató, ahogy szegény szenved azzal a bábuval, ennyire csak nem lehet bonyolult, ha pedig mégis, akkor pedig azért el kell ismernie, az illető kitartó. A kérdés, hogy Claude idegei kitartanak-e addig, vagy sem? A dobokon is valami egészen mást figyel az eligazítás alatt, mint az talán megszokott, az energiáira koncentrál, és csak akkor szólal meg, amikor a hím már végzett. -Is és nem csak. Több szoborról van szó. Bólint, végül felsorolásba kezd, és mire befejezi, hát egyáltalán nem biztos abban, hogy ezt így elvállalják, de legalább megpróbálta. Ha nem, akkor majd megtanul faragni, és elkészíti szépen, ahogy a dobbal is tette. A rajzokat azért átadja, aztán majd elválik, hogy mit mond rá a szaki. -Természetesen, azokat pedig azért hoztam, gondolom így sokkal könnyebb mintát venni, mintha csak magyarázok. Morrighan és a modellkedés. Szegény holló ilyesminek sosem volt kitéve, de úgy kihúzza magát, mint aki pontosan tudja, hogy most őt örökítik meg. Hihetetlen. Meg is simogatja a fejét, és még nasit is ad neki mellé. Jól viseli a forgatagot, bár nem tudja, Natan merre járt vele előtte. -Ó, mindenképpen. Festéket is készítettem hozzájuk, de azokat meg tudom festeni én is, köszönöm, csak faragni nem. Igen, festeni is fogja a szobrokat, de azokat szeretné saját maga megtenni, és nem azért, mert esetleg nem bízik Claude-ban ilyen téren, csupán az rá vár, azt neki kell megcsinálnia. -Tudom, hogy ön a szakember, de ezeken a fákon nem szeretnék változtatni, bár a szivartartónál igaza van. Esetleg úgy lehetséges, hogy a belseje cédrussal lenne úgymond "bélelve", annak nagyon örülnék. A külső rétegnél viszont fontos lenne a tölgy. Nem köti az ebet a karóhoz, ő nem dolgozik fával, vagyis nem úgy, de van ami tényleg fontos a számára, így az is, hogy azok a szimbólumok arra kerüljenek, amiket megtervezett. Mindezt olyan angyali mosollyal az arcán adja elő, hogy haragudni sem lehet rá igazán. Alaposan megnézi a hímet, nem is titkolja, lévén kamasz, nézegeti őket, magától értetődő. Ha Claude nem rejti el a korát, akkor felvonja a szemöldökét is, nem semmi, jócskán túl a 400-on... valamit tudhat, és végre egy hím, aki nem tejfölösszájú. A zavar apró jele sincs rajta, amikor lebukik és rajtakapják, hogy figyel, mintha mi sem történt volna, úgy cseveg tovább. -Csupán csak megnéztem magamnak. Tudja, nem minden nap találkozom olyan férfivel, mint ön. A munkáit nézve igencsak türelmes, aprólékos, megfontolt, és az, hogy ilyesmivel foglalkozik, az azért ugyancsak nem mindennapos. Én igen, de ön biztosan nem, akkor ismerném legalább látásból. Simán kimondja amit gondol, de tényleg ezt szűrte le, illetve sokkal többet, de az most más tészta. Igaz, hogy az elmúlt évben nem sokat mutatkozott kint,pláne nem az utóbbi félben, de emlékezne a hímre, ha látta volna már korábban is. Pláne mióta egyesültek a másik falkával, szóval nem is kérdés, hogy ez a hím nem olyan régóta lehet a városban. ~Meglepett a kora, a totemoszlopai és a dobjai. Azokat nem véletlenül készíti, tudja, mi célt szolgálnak valójában. Laikus ilyet nem tud. Jegyzi meg úgy mellékesen, és amíg a férfi az asztalnál dolgozik, és esetleg nem tartják tuskónak, ismét körbenéz. Amire nem számított, hogy ennyi mindent el tudnak készíteni szombatig, de igenis örül neki. -Tökéletes. Köszönöm, én viszont sosem távozok úgy, hogy ne tegyek le foglalót, ha egyszer rendelek valamit, ráadásul igencsak nagy munkát adva ezzel a művésznek. És elnézést, nem mutatkoztam be. Norina vagyok, a rendelés pedig Norina de Luca névre lesz. Előszedi a pénztárcáját, azaz a nadrágzsebéből, és kérdőn tekint Claude-ra. Tényleg nem akar úgy elmenni, hogy ne tenne le előleget, tudja, milyen az, amikor valaki rendel valamit, dolgoznak vele, és végül érte sem mennek. Hallotta Darrenéktől, bár ritka az ilyesmi. Személyit nem vesz elő, bár nincs még nagykorú, de az mindig nála van, pláne Castor felszólítás illetve kérése óta. -Igen, bár másfajta dobon, és tulajdonképpen még tanulom. Bodhranom van, sokan így azonosítják, de igazság szerint nem az. Sámándob. Nem tér ki a válasz elől, nincs rá oka, bár az is igaz, ki nem adja a kezéből, ahhoz senki nem nyúlhat, hiszen beavatott. Már nekiállt egy másiknak is, de nem jutott a végére, mert hiányzik egy-két hozzávalója.
- Morrighan. – nézek a holló szemeibe. - Érdekes névválasztás. Örvendek a találkozásnak, Morrighan. – döntöm meg magam kicsit felé. Tudnám honnan ismerős… a madár minden esetre szimpatikus, kísérőjével együtt. Sajna én nem rendelkeztem ilyen mérséklettel az ő korában, de kinek milyen természete van. Toby egy „Kössz, neked is” arccal tekint vissza, de visszamerül az összerakásba. - Nagyszerű, köszönöm! – emelem meg kicsit a rajzokat. - Sokat segítenek a megalkotásban. – nem munka, élvezettel formálom meg a fát. - Wow, amint látom, nincs ellenére a modellkedés. A festésre bólintok. Akkor marad a faragás és olyan állapotban átadás, hogy festeni lehessen. Ezért is kérdeztem rá. - Rendben. Nem sértődöm meg, hogy „helyretesz”. Ezek szobrok, dobozok, nem ház vagy eszköz, ami balesetveszélyessé válhat, ha nem megfelelő fából készítik. Vagy rituáléhoz. A vevő a rendelő, az lesz, amit kér. Ennek megfelelően ismét bólintok. - Megoldható, természetesen. A cédrus lesz belül, így kívülre a kért fa kerül. A jelekkel együtt. Az angyali mosolyok nem tudnak hatni rám. Másképp hatnak, hogy pontos legyek. - Mmmm. Köszönöm az elismerést, jól esik. – hümmentek elismerően. - A te korodban hátsókat gusztálnak, ilyenekre nem mindig figyelnek. Ezért külön köszönöm. – villantok egy rövid mosolyt. - Elég nagy a város, hogy elkerüljük egymást. Már a skiccből pillantok fel egy pillanatra Norinára, félmosollyal, mikor gondolatban tér arra rá, mit is gondol pontosan. ~ Nincs okom tagadni, hogy mi vagyok és ki vagyok. Miért lepett meg?~ Ha érzek is valamit, nem kötöm az orrára senkinek. Sok látó rohangál az emberek között is, a nélkül, hogy tudnák. Ismét felnézek a már majdnem kész skiccből, nézem, ahogy előveszi a pénztárcáját, Morrighanre tekintek, félig felvont szemöldökkel, érdeklődőn. - Egy aláírás. Ez a foglaló. – nyújtom gyorsan felé a rajzot. Nem véletlenül. Vajon melyik nevét írja fel, így hirtelen? - Claude Deveraux a nevem. – sosem használtam más nevet. Voltak és vannak gúnyneveim, olyan neveim, amelyet mindenki félelemmel, mást meg mély megkönnyebbüléssel ejtettek ki. - Pénzbeli foglaló nincs. Ha nem vagy elégedett az elkészült művekkel, akkor én fizetek neked a megváratásért és a kiesett időért. – tekintek rá határozottan. Vagy tökéletes, vagy semmi. Bodhran… egyre többen használnak ilyen dobot a nagy körünnepeken. Nekem tetszik és hasonlít a többi dobra. Tulajdonságaiban is. Amennyit tudok róluk, azt máshogy tudom, ott pedig a kultúra nem számít. Éppen ezért teljesen kuka vagyok a világi szintre lehozásban, ami nem a szigetről származik. - Értem. Nem kevés munka fekszik akkor benne. – bólintok, majd becsukom a vázlatfüzetet. - Elkészült, köszönöm a türelmet, Morrighan és neked is, Norina. Ha nincs más, akkor részemről befejezettnek tekintem. Mindezt azért, hogy hagyjak neki időt arra, átgondolja, amit itt átélt. Aztán majd jövő hét szombaton kiderül.
-Az, és miért érdekes? Szerinte ebben nincs semmi érdekes, a harc istennőjéről kapta a nevét, ez teljesen természetes. Valami más nevet kapott volna, na akkor lepődött volna meg ő is. Inkább nem néz Toby-ra, szegénynek van elég baja anélkül is, és lehet, késztetést érzett arra, hogy odamenjen segíteni neki, de letett róla. Ahogy sejti, az nem segítségnek tűnt volna, hanem sajnálatnak, és ezt pedig nem akarja. A rajzokra bólint, nem véletlenül hozta el őket. -Nincs mit, azért készítettem, gondoltam, jobb, mintha magyarázok csak, és abból kell összerakni. Nincsen, Morrighan tudja, hogy ő kerül megformálásra. Mondta, hogy okos madár, és azért na, nem minden madárról készítenek személyesen szobrot. A festés majd az ő dolga lesz, van, amit nem hoz mások tudomására, amit megtart magának, hogy mi és miért történik. -Köszönöm. A szivartartót is sikerül rendezni, de hogy miért ragaszkodik a tölgy külsőhöz, az megint csak az ő kis titka. -Ez az igazság. Kölyök és fiatal, de nyitott szemmel jár, hiszen ha valamit már idejekorán megtanult, az az, hogy a legapróbb részletek sem kerülhetik el a figyelmét, hiszen belehalhat. -Azt is szoktam, aki azt mondja, nem nézi meg a másik nem képviselőit, az hazudik, vagy a sajátjához vonzódik. Emellett viszont sok következtetést le lehet szűrni abból, hogy valaki mivel foglalkozik, vagy hogyan. Megvonja a vállát, bár kimondottan még nem futott össze olyan farkassal, sem emberrel, de sosem lehet tudni. Mivel figyel, így igen könnyedén levonta a tanulságot a hímről, már első nekifutásra. Ahogyan azt is, hogy nem idegen neki a spirituális világ, sőt. A totemoszlopok indián kultúrára utalnak, a fabábuk Olaszországra, az üstdob Kelet-Ázsiára. -Persze. Ráhagyja a hímre, itt nőtt fel, és lehet, a város nem túl kicsi, de mindenhol járt, és többnyire mindenkit ismer, főleg az árusokat, és ez a fickó nem régen jött ide. Egyébként sincs falkaszaga, tehát egyértelműen kóbor. ~Mások ebben a korban rejtik, hány évesek, még ha a szaguk árulkodó is. Ön nem tette. Továbbá az is egyértelmű, hogy nem titkolja, nem olyan, mint a többség, legalábbis, ha azokat nézem, no meg azt, ahogyan Morrighant rajzolta, erre következtetek. A totemoszlopok felé bök, aztán a kész skiccre. Lehet rajzolni madarat sokféleképpen, de olyan tisztelettel ahogyan Claude tette, az szembeötlő volt, már neki, mert lehet, másnak csak úgy tűnt volna, mintha a művész belefeledkezett a munkájába. Suttogó-féle lesz, ebben olyan biztos, ahogyan itt áll, a megérzései sosem csalják meg, mindig bejönnek, és ő hallgat is rájuk. -Nocsak? Grafológiával is foglalkozik? Vagy... tudni szeretné, hogy egy fiatal fruska a kényelmet, vagy a hivatalos utat választja? Nevetni kezd, használni is szokta a fejét, annak ellenére, hogy ha kell spéci szőkévé is tud válni egy pillanat alatt, ahogyan tette ezt még az Orfeumnál, amikor lehuppant Darren mellé. Betartja a hivatalos formulát -ritka pillanatok egyike-, és a teljes nevét kanyarítja a skicc aljára. Azaz azt, amit a személyijében is meg lehet találni. Mivel bemutatkozott, teljesen mindegy, ez pedig üzlet, bár ha rajta múlt volna, simán csak Norina virítana ott. A másik lehetőséget elveti, miszerint a hím azon gondolkodna, hogy melyik néven pecsételje meg a rendelést, hiszen most jött ide, nyitott egy üzletet, vagyis egyet használ éppen. -Örvendek Claude. Rendben. Tényleg így van, még kezet is nyújt a hímnek, mert miért ne. az "ajánlatra" felvonja a szemöldökét, érdekes hozzáállás, bár van benne ráció. a kérdés az, hogy ilyen esetben mennyi a kiesés, mennyi a ráfizetés. Tehát a hím vagy nagyon profi, vagy csapnivaló üzletember, de inkább az előbbire szavaz, mert amit eddig látott, az erre utal. -Nem, de nem is ez a lényege. Valóban sokat dolgozott a dobbal, mégsem számolta az időt, hiszen nem az volt a fontos, hanem valami egészen más. Az, ahogy a dob elfogadta, életre kelt, és úgy működik, ahogyan a hobbidobosok, vagy érdeklődők sosem fogják megérteni. -Igazán nincs mit, ez volt a legkevesebb. Igazság szerint arra számítottam, hogy ha meglátja, mennyi mindent szeretnék, kihajít. Köszönöm, akkor jövő héten jelentkezem. Örültem, Claude... jó munkát! Elneveti magát, ritka, hogy valaki nem akad fenn ennyi kérésen, vagy legalább nem néz rá furcsán. Mivel itt végzett, és nem akar senkit feltartani, el is köszön, és még Tobynak is odaszól, aztán kiviharzik az üzletből. Darren még hátra van, és Duncant is fel kell hívnia.
Morriganre tekintek, fürkészőn, a szemeibe, majd vállat vonok. - Passz, nem tudom. Csak úgy jött. Érzékelem, hogy van közöttük valami. Nem gazdi-kiskutya kapcsolat. Kísérő. És az már más dolog. -Szívesen. – mosolygok rá egy pillanatra. Kevesen mondanak köszönötetet és bocsánatot. Mintha az egy olyan dolog lenne, amire nincs szükség. - Vagy nem vonzódik egyikhez sem. – teszem hozzá hamiskás mosollyal, kiegészítve, a mikor nem nézzük a másik hátsóját. Félrebiccentem a fejem érdeklődve, ahogy válaszol tovább. Szeretek a kezemmel dolgozni, alkotni, ahogy az egyikből másik lesz, ahogy formát nyer. Életet. Azt sem tagadom, de nem is árulkodok erről mindenkinek, hogy mire vagyok képes. Aki erre fogékony, kérdezés nélkül tudja. Aki meg nem, annak köze semmi. Lehet úgy is hozzám fordulni, hogy nem tud erről. Nem fogok papolni erről sosem, mert ez rám és a Szellemvilágra tartozik. A feladatom szolgálni és közvetíteni, és nem arcoskodni. Azt tettem régebben, meg is fizettem érte. A kóbor létet sem tagadtam, és tagadom, de ugyanúgy nem kötöm senki orrára, úgyis kiszagolja, ha akarja. Voltam falkában, tudom, milyen és többé nem akarok tartozni egyikhez sem. Nem látom értelmét. A szemeibe tekintek a válaszára, derű és kék égbolt, fehér felhőkkel, nagyjából ezt lehet érezni belőle. - Nem tartom magam sem többnek, sem kevesebbnek. – mosolyodom el. - Szeretek rajzolni és faragni. – az már egy dolog, hogy mit tudok tenni velük és általuk. – Köszönöm. Jó megfigyelő vagy. A nevetésre mosolyogni kezdek. Kell egy kis cselezés néha. - Az csakis számodra lényeges. Név és név között különbség van. – többértelmű válasz, mert milyen különbségre utalok, azt nem mondom. A felém nyújtott kezet elfogadom. - Szintúgy, Norina. Szeretem, ahogy a finom kis csápok újra és újra kinyúlnak belőle. Ám nem reagálok erre sem. Nem erőltethetem magam senkire, sehogyan. Eléggé meglepetten pillantok rá, még a szemöldököm egyike is felugrik. Valaki munkát kapna, amit szeret és elutasítaná? Elég bolond. - Akkor be is zárhatnám a műhelyt. – nevetek fel meglepetten. – Köszönöm a felkérést, várlak jövő héten! Morrighant is. – tekintek rá is egy pillanatra. Toby szórakozottan int vissza, fel sem pillant. A rajzokra nézek ismét, amikor Norina távozott. ~Majd az idő eldönti.~ A rajzot a kulcsos fiókba teszem, a kulcsot pedig a zsebembe, mielőtt visszaülnék Tobyhoz.
A város egyik legforgalmasabb részének számító 2nd Avenue utcáin egy jellegzetesen dél-amerikai vonású alak közeledett az egyik műhely felé. Duane még nem járt ott, eddig nem volt szüksége fafaragásra, se lakkozásra vagy újralakkozásra. Nemrég gyakoroltak az Őrzőtársaival és az íj megsérült. A sebek begyógyítására van varázslat, a tárgyakon esett csorbát viszont csak a szakember tudja kiköszörülni. Hogy a faanyag ne károsodjon, muszáj volt újralakkoztatni. A kubai gondolt egyet és ha már úgyis jönnie kellett arra a helyre, amit a többiek ajánlottak, a vállán hozott íjon kívül elhozta még Eleguá szobrát is. Az istenségnek bemutatott áldozatok kicsit lemarták a festékre felhordott lakkréteget és a háziszent megérdemelte, hogy híve a kedvében járjon, újra a régi fényében tündököltesse az orisha dicsőségét. Ezen az esti órán Duane-nek még Judy-val is találkozója volt kicsit később. Barátnője szülői értekezletet tartott még nagyjából 1 órán át és utána a kubai kocsival megy érte, így beszélték meg. Ideje még volt bőven, úgyhogy azt se tartotta kizártnak, hogy ha úgy alakul és szimpatikus a társaság, akkor elbeszélget velük kicsit, mielőtt náluk hagyja a tárgyakat reparálásra. Az íjat a hátán hozta, az istenszobrot pedig hátitáskában, papírcsomagolásban, amit dobozba helyezett. Nem volt nagy szobor, alig 20 centis, belefért a megszokott zsákjába. Duane vidám volt, mint mindig. Ma is túl volt egy kiadós meditáción, reggeli edzésen és délután is adtak a kondinak meg az ügyességnek. Nem érezte, hogy nagyon fejlődne az íjászatban. Igyekezett, de túl nagy haladást nem produkált még. A kezdetekkor is megmondták Őrzőék, hogy nem mindenkinek ugyanolyan a tanulási tempója. A kubainak például 3 év kellett a szokásos 2 helyett, míg elérte a II. szintet Harcosként. A jó íj viszont alapkövetelmény, nem akart szedett-vedett felszerelést hordani, ami a trehányság miatt hamar tönkremegy. A lakk megóvta a fát hosszú távon és ezért Duane igyekezett is még aznap pótoltatni. A sugárút színes forgatagában rengeteg néznivalója akadt, minden kirakatnál meg lehetett volna állni. A zenész nem vacakolt sokat, csak egyetlen helyen torpant meg, egy ajándékboltnál, ahol kinézett valami szép kiegészítőt Judy születésnapjára. Utána már meg sem állt a műhelyig, ahova megérkezve benézett az ajtóüvegen és látta, hogy sokan vannak. Olyan szabadfoglalkozás jellegűnek tűnt a dolog. Megnézte a táblán, hogy ez mit jelent és látta, hogy így is van, de a vevőket ugyanúgy fogadják, úgyhogy bátorkodott benyitni és megvárni, hogy a személyzet megszólítsa, amint sorra kerül.
Mattieu foglalkozott most a lelkes csapattal, faragással szórakoztatta őket, egy „egyszerű” lovat faragtak ki. Puha fából, kell az élmény. A csivitelésük és a zaj nem zavart. Olyan helyen éltem évszázadokig, ahol megszokott dolog a kis helyen sok ember (farkas) életmód, kizártam a szükségtelen hangokat és a paraván faberakásával foglalkozom. Gyöngy, kagylóhéj réteg kerül éppen fel, arra pedig alaposan oda kell figyelni és egyben gyorsnak is lenni, a lakk cifra dolog. ~A sorrendet figyelted?~ Aki. Megint. Rendszerint ezeknél a munkáknál végig árgus szemekkel figyel, mnden egyes mozdulatomra, tartásomra, még a levegővételemre is. Ez pedig egy múlt század fordulóbeli paraván, japánból, így aztán kifejezetten kényes rá. ~Teszteltelek.~ sóhajtva forgatom a szemeim és ahogy tanította, úgy folytatom. Éppen akkor egyenesedek ki, amikor az ajtó kinyílik, oda is pillantok. A lakknak még száradnia kell a következő fázisig. Jó időzítés. Megtörlöm a kezem. Érzékelem Aki kíváncsíságát a férfi felé, de főleg a kis szobor felé. Mert az valóban úgy világít a világba, hogy még a vak is észreveszi. - Üdvözlöm. – lépek hozzá. – Tudok segíteni? – mutatok a kis sarok felé, ahol asztal és kényelmes ülőalkamatosság található. Sejtem, hogy nem két másodpercre tért be.
A kubai türelmesen várt és nézte addig, mi készül az asztalokon. Egy állatot próbáltak kifaragni az érdeklődők és a munkatárs lelkesen segített nekik. Mutatta, hogy kell fogni a szerszámot, a fát, mire vigyázzanak, hogy ne sérüljenek meg. Alaposnak tűnt, Duane szívesen nézte a workshop résztvevőit. Addig sem unatkozott sorbanállás közben. A boltban valószínűleg több tárgy is hordozott magában spirituális erőt, a kubai ezeket előszeretettel vizsgálgatta a szemeivel, amíg megvárta, hogy jöjöjn egy mester. Megérezte a mágiát, ami igen erősen volt jelen az őt fogadó restaurátorban. A megrendelés mellett még egy kis informálódás is lesz ma este ezen a szellemmel és energiával teli helyen, gondolta. - Jónapot, Duane Alvarez vagyok! - köszönt kezet nyújtva. - Igen, kettő dologról van szó. Megfelelt neki az asztal és a kényelmes kárpitú szék. Mielőtt helyet foglalt volna, levette a válláról az íjat és keresztbe fektette az asztalon. - Ez lenne az egyik. Lekopott a lakk itt és itt, szeretném kijavíttatni - mutatta az fatesten a sérüléseket. A hátizsákját is levette, abból kihúzta a dobozt, a dobozból a papírba csomagolt bábut. Kibontotta és az asztalra tette állítva. - Ő pedig a másik. A festékréteg még jónak tűnik, úgy látom, de azért nézze meg, legyen szíves! Szintén lakkoztatni szeretném és sürgős lenne. Ezt persze nem úgy értette, hogy mire kettőt csettint, már kész legyen. Csak hogy ne üljenek rajta heteket, hónapokat, azt szerette volna. Eleguá-val jó kapcsolatot kellett tartani, az egyik legfontosabb isten volt Duane vallásában. Ez látszott is a szobron, amit megviselt a sok előtte elfüstölt vagy ráöntött áldozat. - Szépen felszerelt műhely egyébként! Régóta dolgozik itt? - próbálkozott tudakozódni a férfi felől is.
A belépőt is megnézem magamnak, szimpatikus és nyíltszívűnek tűnik. - Üdvözlöm, Duane Alvarez! – a kezére tekintek, majd viszonzom a kézfogásra nyúló kezet. A tenyerem kérges, de figyelek arra, hogy nem szorítsam meg jobban, mint szükséges és elvárt. Türelemmel várom, mivel rukkol elő. Sokan lealacsonyítónak találják a javítást, én meg azokat nézem le. Nem vagyok a pazarlás híve. Leülök én is, tisztes távolságba, ahogy illik. Legalábbis itt. - Szabad? – tekintek az íjra, s ha lehet, akkor értő kézzel felemelem és végignézem, addig csendben maradok, de nem sok idő. Majd ha odakerülök, még alaposabban át fogom nézni, félmunkát sosem adok ki a kezemből. - Jó sokat van használva. Szép darab. – visszateszem az asztalra. Ha látná rajtam kívül bárki is Aki arcát, nevetne. Rentaiishiki csak a fülét hegyezi, de csak lustán figyel. Magamban üdvözlöm csak a szoborhoz tartozó szellemet, a világban, ahová belenevelődtem Rentaiishikivel együtt, sokféle néven illetik a szellemeket, közéjük tartoznak az olyanok is, mely éppen az asztalra lett helyezve. - És ő sem a polcon porosodik. – mosolyodom el. Nem mondom ki a nevét, ez is a tisztelet jele. - Akkor őt előre veszem… - figyelem, de nem is szükséges, a benne rejtőző energia maga mesél arról, hogy ki is ő. – Vasárnap érte tud jönni. - Köszönöm. Igyekszünk odafigyelni az igényekre. Az utóbbi időben keveset voltam itt. – intek a fejemmel. - De talán most már többet leszek itt. – részben igaz, számomra a jövő kiszámíthatatlan. - Ezek szerint Ön nem olyan régóta van itt? – tudakozom vissza, majd az íjra fordul a tekintetem. - Az íjhoz több idő szükséges, legkésőbb jövő hét szerdára készen leszek vele.
A vérfarkas kézfogása határozott volt, de nem mindent elsöprő. Hagyta Duane-t élni. A kezén érződött, hogy régóta a szakmában van, már-már a megmunkált fákhoz hasonlóan kérges tenyérrel érintkezett a kubai keze. Egy bemutatkozásnak örült volna, az sajnos elmaradt a másik részéről. Majd később. - Persze, azért hoztam! - mondta Duane nagy mosollyal, hogy Claude nyugodtan nézze meg az íjat. A kubai csendben mosolyogva bólogatott, hogy sokat használja a fegyvert. Csak gyakorolni szokott vele, nem ez volt a kedvence. Sokkal jobban szerette a közelharcot és ügyesebb is volt benne. Elegguá szobra is előkerült és Duane erősödni érezte a szellemi energiákat a férfiban. Mintha kapcsolatba lépett volna az istenséggel, akit megszemélyesített a faragvány. - Így van, az egyik legtiszteletreméltóbb lény képe ő, akivel jóban kell lenni, hogy ne kezdjen csínytevésekbe. Külön sarkot kapott a nappaliban, ott lakik. A gyerek alakja erre is utalt, ugyanis az istenség eléggé kiszámíthatatlan volt a santería hit szerint. Duane teljes meggyőződéssel beszélt, neki természetes volt ez a vallás gyerekkorától. Most azt látta, hogy végre valaki ért is ebből valamit, noha talán nem híve a kubai vallásnak. - Rendben van, köszönöm! Elszólította a sors? Gyakran előfordul. Látom, a társai is lelkesen oktatják az érdeklődőket. Én? Hiszen most léptem be az ajtón! - mondta Duane nevetve a saját viccén. - De, egyébként már régóta itt élek. Maga honnan érkezett, ha megkérdezhetem, Mr.? Az íjra bólintott. Jövő szerdáig meglesz nélküle, addig majd a kedveltebb harci formákat gyakorolja vagy ha nagyon kell, akkor elkéri mástól az íjat.
Találóbbhoz nem is kerülhetett volna az istenség kis szobra. Érzem belőle azt, amelyet sokkal inkább a szellemvilág tanított meg nekem, nevelt ki bennem, mint az emberek világa. Talán ezért is rajongok a bűvészkedésért. Hallom Aki halk kuncogását, tudom, miért teszi. - Értem. – tekintek Duane-re. Ha oltáron áll, akkor másképp is kell majd kezelnem, hogy minél tovább tartson. – Éri közvetlen napfény? – tanulmányozom a lakkot rajta. - Sokfelé utazom. Szeretek világot járni és rég nem látott arcokkal újra találkozni. – fizikailag. A szellemvilág segít abban, hogy kapcsolatba léphessek olyanokkal, mint én, de azért mégis más átölelni valakit, hallani a hangját, érezni az illatát. - A rohanó technikai világnak is van ellenpólusa. Nem hiszek abban, hogy a kétkezi munka ki fog tűnni az emberiség világából. És szerencsére itt is akadnak, akik ugyanígy gondolják. A tréfálkozáson elmosolyodom. Igaz van, megfelelő kérdésre megfelelő választ kapok. A kérdésre ránézek. Aztán beugrik, hogy valóban nem mondtam el a nevem. - Claude. Claude Deveraux. – a teljesen nevén mutatkozott be Duane. – Texas. Hosszabb ideig voltam ott, a többi inkább csak pár hónapos ott tartózkodás volt. - Nehéz volt itt megszokni? Nekem az időjárás kicsit zordnak tűnik. – tény, hogy Japján fűtési technikája és a farkaslét ezen sokat enyhít. – Texas után végképp.
Duane határozottan érzett egy fajta energiamozgást Caluda és a szobor között, pontosabban a férfi és a szoborhoz tartozó orisha között, hiszen erről volt szó tulajdonképpen. Kommunikáltak, a faragó nem csak farkas volt, hanem mágiaérzékenynek is kellett lennie, hogy ilyen sokat értett. - Nem, napfény nem éri, egy sarokban áll az oltár. Az áldozatok kezdik ki, a galambvér, a bor és a gabona. Duane nem akart belekezdeni, hogy az állatáldozat neki legális, mivel bejegyzetten santería-hívő és megfelel az előírásoknak. Büszkén nézte a szobrát, Elegguá alakját, amiből minden hívőnek kell egy otthonra vagy legalább egy nyaklánc az isten erejével, hiszen az egyik legfontosabb orisha. - Ja, a munka mellett is gyakran utazgat? Azt hittem, az utazás csak ide szólt. Szóval a világjárásból meríti az ismereteit, innen a sokoldalúság és a tájékozottság - mondta Duane vigyorogva. Claude-ról az volt a benyomása, hogy tényleg megjárta a világ szellemi központjait és még ki tudja, milyen helyeket, azért mozog otthonosan a képzőművészet ennyi ágában és a szellemvilágban. Ritka manapság az ilyen vándormadár, aki mégiscsak rendszeresen visszaröppen egy bizonyos helyre. Sokat nem tudott meg arról, hogy konkrétan milyen helyekenjárt, honnan jött a férfi. Tovább kérdezett, mert kíváncsi is volt és ha már itt járt, informálódnia kellett. - Kubában vagy esetleg Afrikában is megfordult már? - kérdezte, mivel a vallása eredetileg az öreg kontinensről jött a fekete rabszolgákkal. A tradicionalizmus szimpatikus volt neki és idős farkast sejtetett, aki jobb szereti a vésőt és a kalapácsot, mint a szalagsoron használt gépeket. Azokkal is lehet alkotni, de a kétkezi munkának és a mindentudó mesternek megvan a maga varázsa. - Igen, ebben én is biztos vagyok! Én a művészet egy másik ágában, zenében mozgok, de ott is megvannak ezek a tendenciák. Az elektronikus zene nem öli ki az ősi ritmusokat, dallamokat, amik a latin zenét olyan vérpezsdítővé teszik. Sose fog kiveszni. Duane egyébként nem volt a modernebb hangzások ellen, hallgatott olyan zenéket is, amik inkább számítógéppel készültek, mint hangszerekkel. Semmi baja nem volt ezzel közönségként, de zenészként nem cserélte volna a dobjait programokra vagy DJ-pultra. - Ez francia név? - kérdezett vissza Duane. Megjegyezte, hogy texas-i arcról volt szó, noha nem volt az a tipikus redneck, aki a viccekben szerepel. Claude is csak úgy mondta, hogy lehetett érezni, kiemelte az egyik állomást élete útjából, de nem volt tősgyökeres, egy helyen leragadt ember. A szemöldöke felszaladt, mikor az időjárásról volt szó. Vigyorral kezdte, ránézett a workshop résztvevőire, majd válaszolt: - Nagyon! Kubából jöttem, a pálmafák közül, ennél élesebb váltást nehéz elképzelni. Bonyolult az ideérkezésem története, egy véletlennek köszönhető, de végülis megszerettem a várost. Egész jó hely ez a Fairbanks, sok remek ember él itt. A nevelőszüleit itt ismerte meg, nekik végtelenül hálás és amíg élnek, nem is akar elmenni, így gondolta. Itt találta meg élete szerelmét is, itt hívták el az Őrzők. Számos pozitív élmény kötötte az észak-amerikai városkához. A többi dolgozóra nézett és újabb kérdést tett fel: - Itt mindenki konyít a szellemi dolgokhoz is? Meg kell, hogy mondjam, üde színfolt ez a sugárúton!
Ahogy „les”, elcsípem a bizsergető érzést. Rávetem tekintetem egy pillantra, de derű van benne. Akinek ilyen szobra van, az tudja, mit csinál és miért. - Igen, azokat látom. Akkor ennek megfelelő kezelést fog kapni. – az emberáldozatok sem zavarnának, bár ez inkább a régi életem ítéletéből fakad, mintsem abból az életből, amiben több évszázadig éltem a szigeten. - Igyekszem sokoldalú lenni, inkább azt mondanám, hogy sok ismerettel rendelkezem. – hunyorítok. – A megismerés nem mindig jár megértéssel. A részemről sem. – mondhatnák, hogy ezt a legnehezebb bevallani. Egy fenéket. A gyengeséget vallottam be a legnehezebben. Talán mindig is Látó voltam, vad farkasommal is, de elnyomtam magamban. Már nem foglalkozom a múltam odavonatkozó részével. - Szeretek utazni. – a munkámmal jár. Mivel nem egy adott falkának nyújtom a szolgáltatást a szellemek világával kapcsolatnak, még inkább kötelességemnek érzem vándorolni. Nem, mintha zavarna, ha falkába kerülnék és másnak kéne segíteni, aki nem falkatag. Senkit sem zárhatok ki, csak mert nem az adott körhöz tartozik, ez az ajándék mindenkinek a szolgálatára adott, nem csak kevés kiválasztottaknak. - Sokfelé járt már? – kérdezek vissza. A kérdésre megingatom a fejem. - Nem jártam még. Azt nem mondom, hogy nagyon szeretnék oda eljutni, mindenáron. És bízom benne, hogy az élet előbb-utóbb elsodor odáig is. Ott ismerte meg őt? – tekintek a szoborra, majd vissza Duanera. Érdeklődéssel tekintek rá. Legtöbben lenézik a másik végletét hivatásuknak. - Ettől még egész lesz a zene. – bólintok. Először nem értem a kérdést. - Igen, Brignole-ban születtem, Provence-i területen. – mára már semmit sem jelent számomra, hogy ott születtem, s nevelkedtem. Elismeréssel biccentem előre a fejem, halkan füttyentek egyet. - Csak nem szerelem az egyik véletlen? – kérdezem sejtelmes arccal. – Kuba… akkor eléggé hidegnek tűnhet erre az idő. Szintén nehéz megszoknom. A hólapátolás már egészen jól megy. A csoportra sandítok, majd vissza. - Igen, sok egyetemista jár ide. – szóvicc a szellemi dolgokból. Néha előtör belőlem. – Vannak, igen. Van, aki nem is tudja ezt magáról, a megérzései vezették ide. Megtisztelő. – értem az üde színfoltra. Egy pillanatra csendesen nézek rá. - Érdemes végigsétálnia egyszer a sugárúton. Sok mindennel találkozni fog.
Claude szerénykedett, a széleskörű ismeretei nem tették beképzeltté. Ez a kubainak nagyon is szimpatikus volt. Mint a bölcs öregek. Idősebb farkast sejtett a faragóban. - Hát nem, nem mondanám, hogy sokfelé. Havannát ismerem, mint a tenyeremet és itt Fairbanks környékét is nagyjából. Meg a közeli hegységet, de az... Ott csak jártam, nem mondanám, hogy jól ismerem. Duane arra a pár napra gondolt vissza, mikor megszökött a fogolytáborból és az erdőben menekült. Nem igazán tudná megmutatni, merről jött. Tele volt akkor sebekkel és azt ette, amit talált, kőkorszaki módon bogyókon és gyümölcsökön élt. Így nem lehet megjegyezni egy utat, megismerni egy vidéket. Azóta meg valahogy nem úgy alakult, hogy nagy utazásokat tett. A környéken kirándulgatott, elment erre-arra, Judy-val egyre több helyre. Kíváncsi volt amúgy a világ többi részére is, úgyhogy tervben voltak még nagy utak az Államokon belül, sőt délebbre is kívánkozott. - Igen, Kubában barátkoztam meg vele és a társaival - mesélte elvigyorodva. - A santería ott honos és én azt vallom. Afrikát azért kérdeztem, mert eredetileg onnan hozták az ős-őseink a szellemi tudást. Duane nem tudta pontosan, mennyire van tisztában ezekkel Claude, inkább megmagyarázta, hogy nem csak úgy a semmibe lődözi a kérdéseit. - Úgy érti, hogy a modern kiegészíti a klasszikust? Végülis igaz, az is része a mai zenei életnek, nem lehet letagadni. A kubai nem akart vitát nyitni erről. Ő a hagyományosabb zenét szerette jobban, de senkit nem akart lebeszélni arról, hogy mást is hallgasson. Csak elmondta a véleményét és a másikét is tiszteletben tartotta. A helynevek nem sokat mondtak neki. Provence-t már olvasta borokon, de nem tudta meghatározni. Mindenesetre megjegyezte, mert a krónikások majd sokkal többet fognak tudni erről. - Nem, emberrablás... - mondta ki a feltételezéssel homlokegyenest szembenálló választ. - A hegység, amit mondtam, McDonald Creek, itt van a közelben, biztos ismeri. Ha máshonnan nem, a hírekből. Pár éve foglalkoztak vele, hogy a rendőrök lekapcsoltak ott egy rabszolgafarmot. Én voltam a megszökött fogoly, aki hírül adta, mi megy ott. Duane erre nagyon is büszke volt. Sok áldozata lett a szökésnek, rajta kívül talán mindenki meghalt, de akik ottmaradtak, azokat végül kiszabadították a zsaruk, mikor a kubai beszámolt nekik. Ki tudja, meddig működött volna még a munkatábor, ha nem így alakul. Nem kesergett ezen, inkább igyekezett a pozitívumokat megfogni, megőrizni. Claude viccén jót nevetett. A mágiaérzékenység ezek szerint másokat is idevonzott. Úgy, hogy nem is tudták. Ezt érdekes ténynek látta. - Mire akar célozni? Szoktam itt sétálgatni. Ismert néhány vérfarkas üzemeltette boltot vagy céget is itt. Tudni akarta, ezekre gondolt-e a férfi vagy valami egész másra. Homályos célzásnak tűnt a válasza.
Fellebbennek a képek a szemem előtt, a menekülés érzése, a félelemé, a korábban látott borzalmaké. Pedig nekem is be kell vallanom, az emberiség némely téren egyre kevesebb kreativitással és kegyetlenséggel rendelkezik, mint amit én láttam, tapasztaltam, és részben meg is tettem. Nem fogok rákérdezni, hogy jött ide. Ha eljön az ideje, hogy elmondja, akkor majd megtudom. - Nyugat-afrikai eredetű, ha jól látom. – ez az érzet jön és köszön vissza, legalábbis felém. Tudom, hogy nemrég éppen rákérdezett, de jobb szeretem magam megismerni ilyen téren a dolgokat. – Santeria. – bólintok és megjegyzem a szót. Megrázom a fejem. - Nem egészen. Az újnak és a réginek egyforma létjogosultsága van, a lényege ugyanaz. Még ha az utóbbit néha előszeretettel kivágnám az ablakon, mert halálra tud idegesíteni. – nevetek fel, jelezve, hogy nem vitaként folytattam. És akkor még nem is beszéltem a keleti zenei módokról, amitől egy nem ottani ugrik ki az ablakon az első taktusoknál. Más talán összehúzná a szemeit, vagy nyilvánvalóan sajnálkozna a következők után. Együttérzek vele, elvégre magam is tapasztaltam a saját akarat megnyirbálását, de nem Duane életét éltem, azt ő élte át. - Bátor és szomorú. – tekintek rá. – Nem ismerem a helyet és a hírekkel sem foglalkozom. – őszinte vagyok. Más helyen, másként, de működni fog egy hasonló tábor. Nem csak mi nem tudunk változni. A büszkeségére elismerő mosollyal nézek rá. A kérdésére hunyorítok egyet és rövid hallgatás után válaszolok. - Majd ha végigsétált, akkor visszatérhetünk a kérdésre. – őrzőként látni fogja azt, amiket látnia szükséges. Visszateszem a figurát a dobozba, tisztelettel. - A foglalkozás is nyitott, akármikor, ha kedve van, betérhet. - visszadőlök. – Az ellenértéket csak átvételkor kell kiegyenlíteni.
Duane alapos tudást érzett, hogy Claude ilyen könnyedén kapcsolatba tudott lépni az istenséggel. A jelek szerint nem igazán ismerte a santería-t, olyan idegenül hangzott a szájában a szó, de tudta, honnan származik Elegguá. Pap is lehetne belőle, talán volt is régebben. Az idős vérfarkasok szép nagy életutakat tudnak bejárni. - Igen, az ottani nyelvet, a yorubát szoktuk is használni a szertartásokon - felelte a kubai. Claude szavait végiggondolva már értette, mire céloz a férfi. És igaza is volt. - Az ösztönök felszabadítására, vidámságra, táncra tényleg mindkettő alkalmas. Én valahol a kettő közé helyezem magam, bár közelebb áll hozzám a tiszta forrású, régebbi zene. A kubai nem sajnáltatásból mesélte el a történetét és a fafaragó se szokványosan reagált. El tudta különíteni ezt és nem is játszott meg semmilyen hamis együttérzést. Látszott rajta, hogy nem érdekli különösebben a téma, csak röviden reflektál. A helyi dolgok egyáltalán nem kötötték le, úgy tűnt a kubainak. Talán a világjáró természetéből fakadhat mindez. - Rendben, így lesz, ezt megígérhetem! Olyat még nem csinált, hogy mindent tüzetesen megfigyelve sétál végig a 2nd Avenue-n. Romantikus társalgásuk már volt itt Judy-val, de akkor inkább egymásra koncentráltak. Nem hülyeség végigmenni és Őrző szemmel megnézni mindent, levizsgálni, honnan milyen energiák áradnak. - Á, az ilyesmi nem igazán az én világom. A kézművesség nem köt le, de elismerem, hogy nagyon szép dolog és sokat adhat annak, akit érdekel. Akkor a megbeszélt időpontban jövök. Köszönöm és jó munkát maguknak! A kubai nem akarta túl sokáig húzni az időt. A mestereknek, az igazán jó mestereknek ez az egyik legdrágább kincsük, amit a legtökéletesebb alkotásra fordítanak, legyen az egy alak tömbből való kifaragása vagy épp felújítás. Hasznos találkozás volt ez és egyben örömteli. Duane a végére még intett egy mosoly kíséretében és ahogy kiment, végignézett a szorgos tanítványokon. A jövő nemzedéke, akik szellemi értékek iránt nyitott mesterektől tanulhatnak. Ő pedig az ajtón kilépve indult vissza a kocsijához, hogy Judy elé menjen. A sétányon még egyszer végignézett és már tudta is, mit fognak csinálni este. Együtt járják be ezt a helyet, minden kisugárzásra figyelve és ettől nem lesz kisebb élmény vagy távolibb. Egy fárasztó szülői értekezlet után felüdülés lesz a lánynak és Duane-nek is, ha együtt töltik az időt.
- Yoruba. – ezt is megjegyzem. A szellemek világában az emberi nyelv korlátai megszűnnik, ellenben a szimbólikus nyelvet nagyon kell érteni. Beugrik egy arc, Alma arca, aki nagy szeretettel fogadott Texasban, folyton tömni akart, mint a libát és ő beszéli ezt a nyelvet. - Nagyon dallamos a nyelv. – csillan fels ismerősként a tekintetem. - Hmmm.. értem. A modern zenét még igyekszem ismerni, de túl gyors a változás. Nem bántódott meg Duane, de talán többre várt. Az együttérzésnek több oldala van, és ahogy sejtem, nem most találkoztunk utoljára. És ami volt, elmúlt, az idő csodákra képes. Mondhatnám ezt, ám néha ez nálam is szabályerősítő: nem működik. - Értékelem az őszinteségét! – mosolygok rá. – Várom! – állok fel és nyújtom ismét a kezem felé. – Köszönjük! A sétához kellemes időtöltést kívánok. – sejtem, hogy végigmegy rajta. Visszaintek, a mosolyt is viszonzom. Nem csak tárgyakkal foglalkozom, hanem az emberekkel… és farkasokkal is. Visszatérek az asztalhoz, óvatosan fogom a kezembe a szobrot tartó alkalmatosságot és az íjat. Az íjat az egyik tartóra teszem, a szobrot azonban kiveszem és az egyik állványra teszem, hogy teljesítse azt, amit egy istenségszobornak be kell. Ha a dobozban tárolnám a munkáig, még megsérteném vele. A paravánhoz lépek vissza, megtörlöm a kezem, hogy minél tökéletesebb legyen a munka. ~Remélem, minél többször jön majd ide…~ Aki is megkedvelte, éreztem én.
Hol máshol keresné a hímet, ha nem ott, ahol jól érzi magát? Hetekig a hotelben volt, de elhagyta, a lakására nem akart pofátlanul beállítani, így maradt a műhely. Kisebb csomaggal érkezik, ez a minimum azok után, hogy végül is kissé hazavágta a furgont, de akkor nem volt jobb ötlete, és így jutott el leggyorsabban a szállodába. Azt már csak remélni merte, hogy a vezetési stílusa -ami tulajdonképpen átmenetet képezett a sportos és életveszélyes között- nem okozott plusz sérüléseket a hímnek. Megáll a totemoszlopnál, nagyot sóhajt, és végül bekopog, majd benyit, hogy azonnal körbenézzen. Egyrészt örülne, ha egyedül lenne, másrészt pedig annak is örülne, ha megtalálná. Utóbbi azért nem olyan nehéz, így rögtön odarobog Claude-hoz. -Szia! Csak érdeklődni szeretnék, hogy vagy, és elnézést kérni azért, hogy a kocsidat kissé... tropára vágtam. Na jó... nagyon. Javítható? Aggódott a hímért, ahogy rátalált, naná, hogy féltette, így odavitte, ahol tudta, biztonságban lesz. Hozzájuk. Akkor nem volt kérdés, nem volt olyan, hogy volt őslakos, vagy magányos, mindenki segített mindenkinek. A furgont nem merte megnézni, Leah bejelentése is elég volt, hogy tudja, nagyobb a kár, mint kellene. A jó oldala viszont, hogy épületnek nem ment neki, az is nagy szó, a város áll, a szállodába sem hajtott be, szóval annyira azért nem lehet vészes. -Ezt pedig neked hoztam. Azt nem állítom, hogy fedezi a kocsit, de segítek szerelni is. Átadja a dobozt, és Claude-ra pillant. Elméletileg felépült, ami már önmagában is jó, de azóta akkor sem látta. A dobozba egy indián sámán szobor van, egy álomfogó, és hollótollakkal díszített picike dob. A bőr szarvas, a káva tölgy. A két utóbbit maga készítette, faragni még nem tanult meg sajnos.
Elégedetten egyenesedek ki a gyakorlat után és egyben óvatosan is. A gyakorlatok az évszázadok alatt belém ivódtak, és akármennyire is könnyűnek tűnnek a nyolc brokáttekercs gyakorlatai és a chi kung, éppen annyira veszélyes is. Viszont sokkal többet segít a tökéletes gyógyulásban, mint bármi más. „Pizsi” nélkül is. Helyette sötét vászonnadrág és királykék, vékony anyagú pulóvert vettem fel. A héten mindenkit szabira akartam küldeni, hogy pihenjenek, egy hónapi kihagyásom alatt is dolgoztak, többet is, mint kellett volna. Ez a hét pedig csak rólam és a munkámról szólt. Szerettem volna, ha nem jönnének be néha, hogy még azért ezt meg azt bejeznék, mert határidős. Ez pedig számomra azt jelenti, hogy szeretnek itt lenni és ezzel foglalkozni. Szerettem volna Norinát és Leaht megkeresni, főleg, hogy megtudtam, miként kerültem ide. Kóborként azonban úgy éreztem, illő távoznom, ha már két lábra tudok állni, egy-egy üzenetet tudtam nekik hagyni csupán, remélve, hogy később majd találkozhatunk személyesen is. Lynnek is, akit pedig meglátogatni szerettem volna, mert kérdeznem sem kellett, tudtam, hogy mi történt vele. Az első teendőm pedig a legelső napon az volt, hogy eljuttassam a falkához az ellátási költségem kétszeresét, köszönetképpen. Ennyivel tartoztam, ez a minimum, amit adhatok viszonzásként. A furgont ide hozattam, a műhelyhez, és apránként pofozom helyre, már csak pár alkatrész hiányzik pótlásként, jövő héten érkezik meg, addig bérelt kocsival szállítunk. Aki öröme előbb ér el, mint hogy megérezzem Norinát. Aki nyüzsgése visszaállt a régi kerékvágásba, kellett neki is idő, mire újra összeszedte magát, a kettőnk közötti kapocs erőssége még inkább tovább növekedett. Mélyeket lélegzek, a mosolyom azonban a régi. - Szia! – felnevetek a továbbiakra, miközben belebújok a cipőbe és felveszem a szemüveget. Az utóbbi ugyan idegesít, de még egy ideig kell hordanom, hogy ne a korrigálással foglaljam le az agyam. Még darabos a mozgásom és pihennem kell időnként, viszont már sokkal jobb, mint egy hete volt. - Már jobban. Hála neked. Ha nem találsz rám, akkor nem lehetnék most itt. – odalépek hozzá és a vállára teszem a jobb kezem. – És ezt köszönöm. – a mosolyom őszinte, még ha néha vérfagyasztó is. Leveszem a kezem, a tisztelet és megbecsültség jele volt most ez nálam. És a köszöneté. - A kocsi jövő hétre kész lesz, amint meghozták az alkatrészeket, be is szerelem. Átveszem a dobozt, meg is lepődöm, még a megilletődés is bennem van. Megfordítom, nem felfelé, hanem körbe, vízszintesen. - De hiszen én tartom köszönettel. – felelem halkan. Dobd le magad a kanapéra, de a földre is ülhetünk, ha úgy jobb. Kinyitom a dobozt, és egyből Norinára pattan vissza a szemem. - Ezek… gyönyörűek. – az egyik asztalra teszem a dobozt, mert két kézzel szeretnék hozzájuk érni. A sámán szoborra elmosolyodom, feltartom felé. - Kíváncsi vagyok, kit ábrázol. – tudom, hogy érti a kérdést, kimondatlanul is. Az álomfogót kiemelem, hogy ne sérüljön meg. - Nem csak szép… - megszerettem hamar az álomfogókat, egyedül Aki szélcsengőit nem cserélném se sosem másra. A dobot egy ideig nézem, nem érek hozzá. Ismerkedem vele. Végül elmosolyodom és kiemelem őt is. - Igazi kincs. Nagyon szépen köszönöm. Az egyik beugróhoz lépek és elrendezem a kapottakat, láthatóan tiszteletnek örvend a kialakított rész, Duane szobrát is ide helyeztem, átmeneti otthonába. Most a sámánszobor kerül a helyére. Forró víz mindig van a műhelyben, két csészét veszek elő, teát teszek az egyik szűrőbe, majd kannában ráöntök egy adag forró vizet, majd kitöltöm a csészékbe, az egyiket átnyújtom Norinának. – Én is tartogatok számodra valamit. Egyedi hajtogatású csomagot veszek ki a fiókból, a papír is egyedi. Lakkozott dobozt rejt a tartalma, darut formázó aranyszórással. Nem ékszeres dobozka, nem is ezzel a célzattal készítettem. Lakkozott, ébenfekete színétől elüt az aranyozott ló, mely fából készített és fémes hatású szórással készített, a farkas ezüst-fémes hatását, mely mellette van, még inkább kiemeli. Legalul pedig egy zöld jade, hajlított csepp formájú. Utóbbit kevésnek ajándékoztam eddig, nem véletlenül, éppúgy, mint az aranyozott lovat. - Azóta készítem, hogy legelőször találkoztunk. Előbb is oda szerettem volna adni Norinának, ez nem igazán jött össze.
Kezdőlap
//
