- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 26, 2015 11:23 pm-kor.
Általában minden egyes estére akad program, szinte nem telt még el úgy idő, hogy ne foglaltam volna le magam a kései órákban. Vagy a falka felé vállalt feladataimat kell ellátnom, vagy a saját üzleteimet és dolgaimat igazgatom, attól függően, hogy éppen melyikhez van kedvem. Ma speciel némi pénzbehajtás volt soron, így aztán dolgom végeztével visszaindultam a hotelbe, hogy visszavonulhassak néhány órára a szobámba. Már a liftben is éreztem, hogy valami nem stimmel egészen körülöttem, ám csak a szinte tapintható, bennem cikázó feszültség volt az, ami tünetként szolgált. Ám alig tettem meg néhány tétova lépést a folyosót borító, nesztelenséget biztosító szőnyegen, amikor a lábaimból kifutott az erő. Mintha már nem lettek volna ott, mintha nem nekem engedelmeskedtek volna. A különös zsibbadtság, ami az agyamra telepedett, elég intő jel volt arra, hogy tudjam, a tavalyi események után talán megint valami hasonló lehet a háttérben. Még akartam figyelmeztetni valamelyik testőrt, vagy bárkit a falkából, akihez csak elérek, ám alighogy elértem a legközelebbi szoba ajtajáig, térdem megbicsaklott, én pedig előbb orral estem a falnak, vörösre festve a vérrel. Tompa puffanás, és mind az ötvenöt kiló izom a földön landolt, immár eszméletlenül. Talán még távolról hallottam zajokat, de túl messzinek tűntek, és már egyáltalán nem számítottak.
Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, amikor magamhoz térek. Nem ismerős a hely, nem ismerősek az energiák, csupán azok az ismerősen elmosódott alakok, akiket futólag látok magam körül. A nyugtalanság és az idegesség hulláma fut végig rajtam, ahogy körülnézek, ám mielőtt bármit is tehetnék, egyfajta tettrekészség hajt uralma alá. Mintha dolgom, feladatom lenne, amit mindenképpen el kell végeznem. Nem merül fel bennem kérdés, nem bizonytalanodom el, de hát egy végrehajtónak amúgy is az a dolga, hogy megtegye, amit mondanak neki. Olyan, mint egy katona. Katona vagyok, egy harcos, akinek célja van ebben a különös, homállyal fedett helyen. Mire Goran-nek leesik, hogy valami történt körülötte, a vörös hajzuhataggal megáldott nőstény helyett, tökéletesen leképezett mása áll vele szemben. Én ő vagyok, a gondolatai, a vágyai, az emlékei mind ott vannak bennem is, így tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ki is ő. Csupán az asztal, és az arra kikészített fegyverek pihennek kettőnk között, de a szempár, amely viszonozza a pillantását, olyan, mintha csak tükörbe nézne. Azt leszámítva, hogy az elvárható zavar helyett határozottság ül bennük, meglepettségnek szikrája sem lobban fel, amikor tudatosul benne, bennünk a helyzet. - Nézz meg jól, Goran Marković! Látod ezt? – nem nőies a mozdulat, ahogyan körbefordulok előtte. Inkább arrogáns, pökhendi, miként két erős karomat széttárom, mintegy jelezve, hogy nem félek tőle még úgy sem, hogy nincs nálam egyetlen fegyver sem. Mintha csak én lennék a világ ura, és mindennek a hatalomnak teljesen a tudatában is vagyok. – Ez lehetnél te, ha azt tennéd, amit kell! Nincs elég vér a pucádban ahhoz, hogy a sarkadra állj és elérd a céljaidat. Igen, azokról az álmokról, vágyakról, célokról beszélek, amelyeket te gyáva vagy megtenni. Soha nem fogod őket valóra váltani, soha nem fogod elérni egyiket sem, amíg nincs merszed tenni érte. Látod, kettőnk közül én vagyok az, aki kockáztat, és aki a kockáztatással el is éri azt, amit akar. Nézz csak rám, és szállj magadba! – szemeim összeszűkülnek, miként két kezemmel az asztal szélére támaszkodom, kicsit felé hajolva, fitogtatva dominanciámat, a bennem feszülő erőt.
Nem gyakran tervezem, hogy átmászok ide, de némi üzleti ügyben akadt erre elintéznivalóm, nem mellesleg hallottam erről a Vörös Hold témáról, és kellően elmeroggyant dolognak hangzott ahhoz, hogy át akarjam élni. Ez ugyan nem garantálja azt, hogy bármi is fog velem történni, de ettől még tudnék élvezni némi erőszakot a sokkolóan nyugis kis életemben. Mostanában minden fasza, a Pit jól megy, megoldottuk az elmebeteg faszkalap problémáját az Issumatarral, szóval jól érzem magam. Ritkán van ilyen, kajak várom, mikor üt be a krach, már majdnem azt hittem, itt a világ vége, amikor Zé pajtim megjelent, de végül csak némi barátságos iszogatás kerekedett belőle, én meg éltem tovább a világom. Meghúztam a kis őrző luvnyát, szerintem többé az életben nem hallunk egymásról, és ez így is van jól. Mára túl vagyok a munkát érintő szarságokon, így hát beültem inni valami kis kricsmibe, nem akartam belemászni túlzottan semmiféle falka érintette dologba, nagy ívben igyekszem kerülni őket. Így esett a választásom a Snows in Hellre, nem éreztem olyan masszív falkaszagot felőle, de bazmeg, ekkora gyökér nevet ki tudott adni ennek a helynek? Épp brunyálok, kicsit sok volt a szesz, mikor érzem, hogy valami kurvára nem kerek, a gatyámat még felrángatom magamra, de aztán hátratántorodom, micsoda mázli, hogy befelé nyílik az ajtó, nem esek ki rajta lehúzott sliccel. Jó nagy égés lenne. Ha nem tudnám, hogy ma semmiféle tudatmódosítóval nem éltem, akkor azt hinném, egy pár füves cigi befigyelt, azért látom az elbaszottul kicsavarodott pózban fetrengő testemet. Röhej. Ez valami hülye elme trükk, vagy mi a picsa? Rendkívül mókás a légkör ebben a nagy feketeségben, egészen otthonosan érzem magamat, de nem vágom, ki az a sok elkúrt alak, akit még kiszúrok, pofázni nem pofázok, egyiket sem ismerem, bár, várjunk csak, ott van a Szöszi is, úgy tűnik, hogy ez valami össznépi ereszd el a hajam. Hát jó, én ezer örömmel benne vagyok. Aztán észreveszem magamat, könnyedén vigyorodom el. - Meg kell állapítanom, hogy kurva jól festek. Mindig is le akartam pacsizni magammal, ez rohadt menő, haver. Roppant mód élvezem, ahogy felgurgulázik belőlem a röhögés, ám vele ellentétben én nem vagyok rest az asztalhoz lépni, és felmarni a pisztolyt, anélkül akár a pucér seggem is villogtathatnám, olyan érzésem van mindig. - Ja, kurva laza vagy, majd szét esel. Flegmaságom az egeket verdesi, tudom, milyen vagyok, igazán nem kell bemutatót tartani. Röhejes az egész, bár nem értem, mit vakerál ez a majom. Vágom én, hogy ő is én, de akkor is nevetséges. - Nem fárasztó? Ez a sok pofázás? Nem fog nehezemre esni golyót röpíteni a szemeid közé, ha ennyit vakerálsz nekem fölöslegesen. A fegyver csövével vakarom meg a halántékomat, majd magam elé tartom, ellenőrzöm a tárat, ezüst, nagyon fasza, majd kibiztosítom. Én ezt ma használni fogom, ha sokat majomkodik még nekem ez a balfasz. - Miért, mi vagy te? Meséld el kérlek, élek-halok azért, hogy megtudjam, mire vitted, amiről én csak álmodozhatok. Felvont szemöldökkel szemlélem önmagam, de mintha csupán egy karikatúrámat látnám. A nullához konvergál annak az esélye, hogy komolyan vegyem. - Csinos műsor, de lófaszt sem érsz, amíg csak pofázol, és a karmaidat hegyezed. Nem érdekel, hogy felsőbb rendűnek érzi magát nálam, attól még nem lesz az, hogy ő úgy hiszi. Le lehet ezt rendezni férfiakhoz méltó módon is.
- Igen, valóban menő! Te is lehetnél ilyen, ha nem lennél olyan mulya! – jegyeztem meg komoly hangon, míg ajkaimon megjelent egy ragadozó vigyor. Amíg engem nézegetett, addig nem mozdultam, immár nem forgolódtam körülötte, mint egy magát illegető nő. Elég jól megnézhetett ahhoz, hogy lássa, minden egyes porcikánk ugyanúgy néz ki, csak én talán egy hajszállal izmosabbnak tűnök. - Nem mi, hanem ki! – helyesbítettem, arcizmom sem rezzent a rám fogott fegyver láttán. Továbbra is maradt éppen az a flegmaság, éppen az a pökhendi arckifejezés, amit akár magán is láthatott volna, ha ténylegesen belenéz egy tükörbe. Tökéletesen képeztem le látszólag a külsejét, minden emléke és érzelme itt volt bennem is. – Én te vagyok, haver! Csak egy sokkal jobb kiadásod. Issummatar vagyok, Anchorage az én fennhatóságom alatt van, míg te nem vagy más, csupán egy örök második. Egy vesztes! – suttogtam hatásvadász módon, mintha csak titkot árulnék el neki. Aztán a közelebb hajoló testhelyzetemből ismét felegyenesedtem, és az asztalra készített lándzsáért nyúlok. Érdeklődően tekintek a fegyverre, kezeim között forgatva, mintha azt latolgatnám, hogy mire vagyok képes ezzel a fegyverrel. Nyilvánvaló, hogy egy lövést nehezebb kivédeni, viszont el lehet hajolni a golyó elől, ha nagyon gyors az ember. Egy jól irányzott döféssel azonban sokra lehet menni, példának okáért ugyanúgy tudom messzebbről használni, és a szívet könnyedén át lehet döfni vele. Bár, ha már itt tartunk, a tőr sem éppen rossz választás. - Te vagy az a felünk, aki hibázik. Hogy bírsz a tükörbe nézni? Hogy bírsz még felkelni reggelente azok után, hogy a balfaszságod miatt elveszítettük a feleségünket? Sohasem történt volna meg, ha az vagy, aki lehetnél. Egy vezető. Nem egy örök második, hanem az első számú, akinek rettegik a nevét! Az, akiben van elég mersz letenni valamit az asztalra, és nem várja a sült galambot a szájába, sunyi módon a háttérből szervezkedve! – köptem a szavakat undortól átitatva, nem voltam rest kicsit túljátszani a fanyalgást, az őszinte megvetést. - Hibázol, és veszítesz, míg én nyerek. Én megnyerném neked mindazt, amire csak vágytál! Csak át kell lépned a túlvilágra, és azzal lehetsz, aki epekedve vár rád. Aki miattad halt meg. Még mindig hiányzik Virág, igaz, haver? – direkt éltem az ő szava járásával, mert így hatásosabbnak éreztem az egész műsort. Ujjam közben a dárda hegyén simított végig. – Valóban egyszerű volna meghúzni azt a ravaszt, de miért pusztítanád el azt az énedet, aki el is ért valamit, ahelyett, amelyik csak teng-leng egyik napról a másikra, de semmit nem ér el? Téged vár a feleséged, míg én megszerzem az áhított hatalmat nekünk! Én többre viszem, mint te! Csak félre kell állnod, és mindent megkapsz! – mutattam felé a kezemmel. Csak maga felé kellett fordítani azt a fegyvert, vagy sokkal inkább átadni nekem, hogy én tegyem meg neki ezt a szívességet.
Mulya? Most felcsapnék egy értelmező kéziszótárt, ha ugyan lenne olyanom, hogy megbizonyosodhassak arról, jól emlékszem eme apró szavacska jelenlétére. Ha magam szerint az vagyok, annak is kell lennem, nemde? - Ja, bocs, még gyakorolnom kell, hogy ne másszak bele a saját kis lelkecskémbe. Nem mondom, kurvára tudnék örülni, ha hamar jönne valami gyökér, hogy ez csak valami rohadt jó átverés, mert némi para azért van bennem, amikor magammal szemezek. - Jó neked, ügyes vagy. Közben hány segget lőttél szét, és köpted szemen az elveimet? Mert nekem vannak, még ha sokan ezt nem is tudják. Lehet, hogy tud valamit, amit én nem, és nem ilyen eszközökkel érte el, de ha már ilyen kurva nagy arc, és ennyire okos, hát lesszíves megosztani velem a világ összes nagy rejtelmének a titkát. Komolyan érdekel, hogyan csinálta, mert bár nekem is megvan rá a tervem, de az lassú, időigényes, és túl sokat kell hozzá jó pofiznom. Nem bírom, de jelen helyzetben értelmesebb így tennem, mint a szokott formámat hoznom. - Az én balfaszságom miatt? Neked kurvára elmentek otthonról. Mi a büdös faszomról beszélsz? Virágot előbb-utóbb elvesztettük volna, mert nem akartam, hogy farkas legyen, embernek volt tökéletes. Ám azt nem tűröm, hogy ez a sehonnai pöcshuszár a képemet viselve a szájára vegye az egyetlen nő nevét, akit valaha szerettem. Még az anyámat sem sikerült soha, büdös ribanc volt, annyi szent. - Kurva okos vagy, mi? És hol a picsába voltál akkor, amikor Virágot megölték? Mit megölték, megkínozták, megerőszakolták, megbecstelenítették, ki tudja hányszor és milyen módon. Hol voltál te, hogy jobban csináld? Rohadtul nincs jogod utólag a fejemre olvasni semmit, ha nem vagy jobb nálam. Ilyen téren legalábbis. A többi nem érdekel, most nem, akkor nem, amikor Virággal példálózik. Beleverem, hogy még ennyi idő után is tönkretesz a tudat, hogy ilyen halált kellett halnia, csak mert engem szeretett. Csessze meg a világ. Ne csodálkozzon senki, hogy nem akarok még egyszer senkit közel engedni magamhoz. Használom a nőket, mert szépek, és kellenek, de annyi. Pont ezért, hogy még egyszer ne vághasson valami barom ilyesmit a pofámba. - Hát te nagyon hülye vagy. Nem gondolod, hogyha eddig is annyira meg akartam volna már dögleni, tettem volna róla? Kösz, de nem ég bennem a halálvágy. Virág szeretett, és tudod, bármilyen nyálas faszság is legyen ez a cucc, tudom, hogy akármikor megyek, várni fog rám. Hanyagul megrántom a vállamat, a pisztoly továbbra is a kezemben figyel, egyelőre csak kellemes kellék, de ha nagyon nem akarja befogni, segítek majd benne. Az én türelmem is véges, sőt, amúgy kurvára nincsen, könnyű felkúrni az agyamat, pláne akkor, ha pont a legdurvább ponton rúgnak belém. Nem, nem a tökömről beszélek. - Te, ha ilyen jól ismersz, kérlek áruld már el, mikor adtam én át bárkinek bármit kérésre? Hiába hallom ezt a saját pofámból, a saját hangomon, attól még nem fogom széttárt karokkal várni, hogy átgyalogolj rajtam. Az életemet akarod? Vedd el, de ne lepődj meg, ha a sajátoddal fogsz fizetni érre. Lazán olyan távolságba lépek, hogy ne menjen semmire a lándzsájával, ellenben célra tartom a fegyvert, nekem nem okoz gondod kilyuggatni a saját bőröm, ha azt valaki más birtokolja, nem én magam. Mennyire röhejesen hangzik. Mégis úgy érzem, hogy mindez tökéletesen valódi, márpedig ha az, innen én megyek ki győztesen, már csak azért is, mert nagyon szereti hangoztatni az a másik én, hogy jobb nálam. Kiderül.
- Nem neked vannak elveid, hanem nekünk! Néha azonban a leleményesség mellé muszáj, hogy társuljon némi… tettrekészség! – kerestem a megfelelő szavakat, de végül csak rátaláltam nagy nehezen. – Ezért annyit, amennyit szükséges volt a cél elérésének érdekében! – egészítettem ki a válaszomat, immár felelve az általa feltett kérdésre is. Oly mindegy, hogy hány segget lövünk szét, ha elérjük azt, amit akarunk, nem igaz? Mindennek nem feltétlenül kell egyet jelentenie a halállal, de az biztos, hogy kevesebb bonyodalommal jár. - Nem volt elég vér a pucádban ahhoz, hogy meg tudd édeni! Kevés voltál hozzá, és ezt talán mindig is tudta a szíve mélyén! – lemondóan ráztam meg a fejemet, ujjaim között még mindig a lándzsát forgatva. – Te voltál ott. Ha én lettem volna, akkor nem ölik meg. Akkor nem erőszakolják és kínozzák meg a legválogatottabb módszerekkel. De te úgy döntöttél, hogy mindezt hagyod, mert nem szerezted meg azt a hatalmat, aminek a segítségével képes lehettél volna megmenteni őt. Én megtettem volna! Látod?! – Virág alakja lassan bontakozik ki a homályból, fájón ismerősnek tűnhet neki. Valószínűleg azt sem tudja eldönteni, hogy valóság vagy káprázat csupán, hiszen annyira valósághű, szinte kiált azért, hogy megérintse, hogy valóban ott van. - Mindenhez megvan a jogom! Amit te elrontottál, azt csak én tehetem jóvá. Látod, még ő is belátja, hogy velem jobban jár, mert te csak egy töketlen, örök vesztes vagy! Én meg tudtam őt menteni, míg te nem... – kezemet nyújtom a nő felé, aki rám tekintve elmosolyodik, ujjai pedig könnyedén siklanak széles tenyerembe. – Rám felnéz, ahogyan egy asszony nézhet az urára. Benned csak azt látja, aki nem képes megvédeni! Aki túl gyenge ahhoz, hogy felnézzenek rá, hiszen nem vagy több, csak a második! A jobb keze az alfának, az, aki soha nem fog elérni semmit! Még a nődre sem tudtál vigyázni, míg én mindent megadhatok neki, amire csak vágyik! – magamhoz húzom Virágot, tekintete a „gyengébbik én” felé rebben. Megvetés, csalódottság, szomorúság tükröződik belőle, szinte kézzel fogható az átvertség érzete, ami belőle árad. Ellenben, amikor rám pillant, áhítat és csodálat játszik az íriszekben. - Biztos vagy benne, hogy még vár téged? Hogy igazán szeretett? Vagy csak azt szerette volna, ha olyan leszel, mint én! Rám vár, haver! Engem szeret, egy erősebb és hatalmat birtokló énedet, nem téged! – a nő hozzám simul, éppen úgy, hogy engem védjen testével, akár egy pajzs. Háttal nekem áll, tekintetét a másik Goranre szegezi, esze ágában sincs ellépni tőlem. Már-már dörgölőzik, akár egy kiscica, ugyanolyan mozdulatokkal, ahogyan az Goran emlékeiben élhet. - A feleségünk nem bárki… - mutatok rá a nyilvánvalóra, hiszen annyira adja magát, ott áll velünk együtt. – Egyszer már meghalt miattad, hát végignéznéd újra, ahogyan ezúttal a te kezed által hal meg? – ciccegéssel kísérve ingatom a fejemet, kis híján felröhögve az orrom alatt. – Ugyan haver, ennyire te sem vagy érzéketlen! Neki én kellek, aki meg tudja védeni! Ha engem megölsz, elveszítesz minden lehetőséget a jobb életre! Hidd el nekem, már neki sem fogsz kelleni! – orrommal a nő nyakának ívét cirógatom végig, szemeim végig a másik hímen tartva. – Rájött, hogy velem boldogabb. Ha igazán szereted őt, akkor hagyod, hogy végre azt kapja, amit megérdemel. Azt, amit te nem tudtál, és soha nem is fogsz tudni megadni neki! – kiegyenesedek, a lándzsa köré erősen szorulnak az ujjaim.
- Ez nem válasz. Sosem voltam szent, nem is célom annak elhitetni magam, de ha valamit el akartam érni, azt nem úgy csináltam, hogy szétlőttem pár segget, az nem kecsegtetett elég élvezettel. Egykori falkám Alfája életét is ki akartam oltani azonnal, mikor megtudtam, hogy ő áll Virág meggyilkolása mögött, de sokkal édesebb volt éveken keresztül a bizalmába férkőzni, elérni, hogy én legyek a jobb keze, és mikor már az összes gyanakvása semmissé lett, visszafizetni neki mindent. Ha valamit igazán akarok, akkor a türelmem képes a végtelenségbe nyúlni. - Élek egy építő jellegű javaslattal. Fogd be a pofádat. Emeltem rá a fegyvert, már nem játszottam, és ha tovább szapul engem, és tüntet fel abban a fényben, hogy megmenthettem volna a feleségemet, hát téved, hogy hagyni fogom. Virág az egyetlen szép dolog volt az életemben, kurvára nincs joga senkinek bemocskolni a szememben, még úgy sem, hogy én vagyok egy balfasznak beállítva. Amikor megjelenik előttem Virág alakja, még inkább elgurul a gyógyszerem, csak csóválom a fejem, és csak annyit akarok, hogy ez az egész szar eltűnjön a szemem elől, abszolút nincs kedvem az egészhez. Ki ő, hogy a fejemre olvasson ilyen dolgokat? Mit képzel magáról? Faszomat az egészbe, de komolyan. - Azt még elnézem, hogy töketlen, örök vesztesnek titulálsz, nem fogok egyértelmű faszságokat megvétózni, de azt, hogy a legtökéletesebb emberi lényről azt feltételezd, hogy az erő, és a hatalom érdekli, már túl megy minden határon. Rohadt nagyot tévedsz. Az Ő tiszta lelke minden ilyesmitől mentes volt, és tudod, haver, a hibáimmal együtt szeretett, egyáltalán nem érdekelte, hogy nem vagyok alfa, hogy nincs hatalmam, azt sem tudta, hogy vérfarkas vagyok. Ha tudta volna, csupán hamarabb éri el a végzete. A fegyver csöve elmozdult, leszarom a továbbiakat, és mindenféle gondolkodás nélkül röpítettem golyót az ál-Virág szemei közé. Az én Virágomnak sosem kellett más, ezer szakasztott másom közül is felismerném. Nem véletlen, hogy feleségül vettem, hogy szerettem, és hogy senki sem érhet fel hozzá. - Nesze, add csak meg neki, amire vágyik. Mondjuk egy szép temetést. Küldök virágot. Mekkora szar szóvicc, te jó isten az égbe. Bocsáss meg kedvesem, hogy gúnyt űzök a nevedből, de ő nem te vagy, nem az enyém, megérdemli. - Úgy tűnik, mégis ennyire érzéketlen vagyok. Könnyed megállapítás, bár – reményeim szerint - csak én tudom, mennyire megviselt a dolog, bármennyire nem látszott ebből semmi az arcomon. Virágnak jobb holtan, előbb-utóbb megtörtént volna, mostanra már biztosan halott volna, nyugodjon békében, nem kell felzargatni a holtakat, megérdemlik a békét. - És most, hogy én vagyok az ügyeletes sátán fia, intézzük el ezt úgy, ahogy férfiakhoz illik, következésképp amondó vagyok, hogy hagyjuk a szájtépést, és mutasd meg, hogy tudod is használni azt, amit annyira szorongatsz. Ígérem, nem eresztek golyót beléd, amíg ide nem érsz. Meglehetősen pofátlan a mozdulatom, ahogy felé intek hívogatón a szabad kezemmel. Jöjjön csak, mutassa meg, mekkora kan, meglátjuk, melyikünk bírja jobban. Komolyan nincs mit vesztenem, és igazság szerint neki sincs most, hogy megöltem a drága Virágját. A fegyvert attól még nem eresztem meg, mert meg fogom húzni a ravaszt, a kérdés csak a mikor, ha tovább feszegeti a határaimat, nem fog elérni addig, hogy felöklelhessen a lándzsával.
- Miért? – röhögtem képen mind a fegyverét, mind őt magát. Egyáltalán nem ült félelem a tekintetemben, bátran néztem farkasszemet az ezüstözött lövedékkel, vagy a saját képmásommal. Én ugyanis biztos tudatában voltam annak, hogy hozzá képest klasszisokkal jobb vagyok, és ha most lelő, rövid úton úgyis hasonló véget fog érni az ő élete is, mert túl kevés ehhez. Túl nagy fába vágja a fejszéjét, ugyanakkor mégsem éri el a céljait, csak ritkán. Még egy védtelen nőt sem volt képes megvédeni, míg én simán megtettem volna, ha akkor én irányítok. – Fáj az igazság, pajti? – szúrtam közbe a kérdést, képemen kárörvendő vigyor terült el. Különösen akkor, amikor a kis feleségünk testet öltött mellettünk, a teljes valójában. - Ezt nem mondtam! – szakítottam félbe, felé bökve a kezemben tartott lándzsával. Nem volt fenyegető a mozdulat, így valószínűleg nem feltételezhette azt sem, hogy éppen le akarnám őt szúrni. – Az viszont annál inkább érdekli, hogy biztonságban lehessen. Nagyon keveset tudsz a nőkről, haver, ha nem tudod, hogy mennyire fontos nekik az ilyesmi! – ingattam a fejemet, ajkaim lesajnáló mosolyra görbültek, miközben Virág hozzásimult az oldalamhoz. – Ha nem érzik biztonságban magukat, akkor az a kapcsolat nem lesz valami hosszú távú. Márpedig kettőnk közül egyértelmű, hogy ki volt képes megvédeni, és ki az, aki felől meg is halhatott, méghozzá nem is akármilyen kegyetlenséggel! – újra az orra alá dörgöltem ezt a hatalmas hibát, hiszen emiatt veszítette el a feleségét, ráadásul tényleg nem egyszerűen csak megölték, hanem meg is kínozták szerencsétlent. Bármennyire próbált is úgy tenni, mint akit hidegen hagy, nagyon jól tudtam, hogy még mindig nem lépett túl a veszteségen. Hiszen enyémek voltak a gondolatai, a félelmei. - Valószínűleg arra sem számított, hogy meg kell halnia miattad még élete virágjában! Miattad, és nem egy betegség, vagy egy baleset miatt! Azért halt meg, mert téged szeretett! – vádoltam meg teljes átéléssel, miközben fél kezem ujjai a nőt simogatták, aki félig előttem, félig mellettem állt, még mindig élő pajzsként. - De ha én irányítottam volna akkor, hosszú és boldog élete lehetett volna, egy olyan férfival, akit szeret. Nem pedig abban a tudatban halt volna meg, hogy rosszul választott és az érzései miatt olyat kapott, amit sohasem érdemelt volna meg! – elkeseredő pillantásom csupán egy pillanatig időzött a képmásomon, aztán visszatért a nőre. Amikor eldördült az első lövés, nem számítottam rá, hogy simán lelövi azt a személyt, akinél a világon senkit sem szeretett jobban, de mégis megtörtént. Az a néhány másodperc, amíg a döbbent csend uralkodott, szintén úgy telt, mint eddig. Az arcomról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, ahogyan a képmáséról sem. - Bravó! – tapsoltam magam előtt, elismerően hümmögve. – Úgy látom, hogy folyton a halálba küldöd azt, aki nélkül valamikor élni sem tudtál. Vagy közvetve, vagy te magad, de eléred, hogy ne élje meg az öregkort! Micsoda mintaférj! Micsoda gyáva féreg vagy! – köptem egyet undorodva, mire a földön fekvő női test felől alig hallható hang szökött a fülébe. - Miért, Goran? – némi szipogás, lágyan ismerős női hanggal karöltve. – Miért nem mentettél meg már megint? – a fehér köd jótékonyan gomolyog a test körül, de a hang jól hallgató még úgy is, hogy nem látszik semmi. – Miért hagyod, hogy újra meghaljak, mikor ismét együtt lehetnénk? – egyre inkább elhaló a vékonyka segélykérés, miközben emlékeinkből könnyedén jelenik meg a valamikori alfa alakja. Olyat művel a már amúgy is haldokló nővel, amit valószínűleg annak idején is tettek vele, mielőtt kilehelte volna a legutolsó lélegzetvételét. - Kár is tagadnod magad előtt, haver! Mind a ketten tudjuk, hogy még mindig nem dolgoztad fel teljesen, és ezért nem mersz közel engedni magadhoz senkit. Hidd el, tudom! Mindent tudok rólad, előttem nincsenek titkaid! – reagáltam arra, hogy mennyire érzéketlen is valójában. Talán a külvilág felé nem okozott gondot ezt mutatni, de előttem kár volt játszania a nagyfiút. - Kérlek, segíts! Kérlek! – csupán suttogásként hat, ám közvetlenül a fejében hangzik fel a segélykérés, méghozzá Virág semmivel sem összetéveszthető hangján. - Ezúttal segíthetsz neki! Ott lehetsz mellette! – sugalmaztam, hogy mit kellene tennie, mit sem törődve a vagdalkozással. – Mióta férfias egy pisztoly védelme mögé bújni? A kétkezi küzdelem sokkal jobban illene hozzánk, hiszen te magad mondtad, hogy nem lősz szét seggeket. Te és az elveid! Meg papolás a férfiasságról úgy, hogy meg sem kell közelítened az ellenfelet? Hozzá sem kell érned? Ugyan kérlek, ne röhögtess! – tekintetemmel a tőrt fixíroztam, ami még az asztalon pihent, valamint a kezemben található lándzsát. – Szánalmas vagy, nem férfias. Egy gyáva, aki még a tőrrel sem tud bánni, a közelharccal meg pláne nem tud mit kezdeni. Nem csoda, hogy megölték szerencsétlen Virágot, és ezúttal meg te küldted a másvilágra. Fájt az igazság, fájt látni, ami lehetett volna, éppen ezért inkább elpusztítottad azt a dolgot, ami életedben a legjobb volt. Ami sohasem lesz többet! – csak egyet léptem közelebb, megközelítve a tőrt is. Ha neki nem kell a férfias fegyver, hát akkor ne is vegye el. – Ha engem megölsz, akkor te is meghalsz! Ha hagyod, hogy én segítselek át a Virághoz vezető kapun, akkor te megkapod a boldogságot, amit elvettek tőletek, én pedig olyan irányba fordítom az életed, amiről még csak nem is mertél álmodozni éjszakánként sem! – festettem le a jövőképet előtte. – A Pit tulajdonosa! A város első számú hímje, és az ő csodás asszonya! Mind a tiéd lehetne, és te képes lennél mindent eldobni, mert félsz meglátni a lehetőséget bennem? – ciccegő hang kísérte a fejcsóválásomat.
- Ha ez lenne az igazság, biztos fájna. Nem, nem ez az igazság, bármennyire is hiszi okosnak magát, vagy gondolja úgy, hogy nálam jobban tudja, vagy jobban ért engem, mint én magamat, ez nincs így. Sajnálatos módon nem szokásom másokra hallgatni, még magamra sem igazán, úgyhogy nem kifejezetten érdekel, mennyire akar a lelkemre hatni. Erre egyedül Virág volt képes hatni a lelkemre, nem véletlenül vettem feleségül. Azt viszont be kell valljam, sosem voltam olyan vonzó jelenség, mint megboldogult feleségem. - Pontosan ezt mondtad. Nem fogom idézgetni, és ha ő leszarja, hogy félbeszakít, hát engem sem fog érdekelni, hogy ugyanezt teszem vele. Megvakarom a halántékomat a fegyverrel. Vajon hányszor kell még közölnöm, hogyha tovább pofázik, lelövöm? Nem érdekel ám, hogy kinek a kikúrt testét viseli, az sem, ha ő az én szent lelkem, vagy mi a pöcs, akkor is kinyírom, ha egy részem, mert hát, ismer, tudja jól, hogy mekkora barom vagyok, hogy ennél sokkal mocskosabb és aljasabb dolgokat is megtettem már. - Ki VOLT képes megvédeni? Várjunk, várjunk, édes egy öcsém, ha Virág halott, akkor te sem védtél meg senkit, szóval ezzel az eredménnyel ne villogjál már, leszel szíves, mert elég szánalmas. Komolyan nem igazán értem, mit akar még tőlem, elpofázni többször nem tudom, hibás vagyok, jah kurva nagy fasz voltam, hogy nem akartam kiszakítani a világából, hogy miatta hajlandó voltam csatlakozni, a sors rohadt gyorsan pofán is törölt miatta, hisz kiiktatták. Ám isten lássa lelkem, bár kurvára nem hiszek benne, egy pillanatig sem hittem, hogy ez így fog történni, azt hittem, biztonságban van, azt mondták, nem fog bántódása esni. Én mindent megtettem Érte, és nem fogom hagyni, hogy ez a senkiházi az ellenkezőjét állítsa. Kibaszott pipa vagyok. Ha bűntudatot akar kelteni bennem, rossz úton jár, ellenben azt már sikerült elérnie, hogy úgy istenesen felcsesszem magamat. - Tévedsz, Virág azért halt meg, mert én szerettem, ha csak Ő szeretett volna, még mindig élne. Ez azonban kétségkívül igaz, ez az oka mindennek, ezért nem kell többé nő, csupán használom őket, mert soha többé nem akarom ezt átélni, soha többé nem fog miattam meghalni senki, akit szeretek. Nekem is van szívem, legyen bármennyire is csökevényes. Csak a fejemet csóválom, veri itt a mellét valamire, ami meg sem történt, mert ő bizonyosan nem védhetett meg valakit, aki még mindig halott, tudom, hogy az, én temettettem el, én dobtam az első szál virágot a koporsójára, mert azt a nőt nálam senki sem szerette jobban. De Ő már halott, nem lehet itt, így nem is kell gondolkodnom, hogy megtegyem-e, a fegyverem eldördül, én ma itt ölni fogok, mindegy hány Virágot kell megölnöm, tudom, hogy egyik sem az igazi, Ő már régen nincs. Virág hangja összezavar, ha nem pofázna bele utána a képmásom, talán több esélye lenne megtörni, de így ismét csak felhorkannom sikerül. Tudom, hogy ő csinálja, ez kurvára nem lehet a valóság, ha azt látom, ahogy az a féreg, akit saját kezemmel öltem meg, úgy, ahogyan ő tette azt Virággal, ismét bántja. - Látom jó nagy balfasznak nézel. Tudod, azt a férget én öltem meg a saját kezeimmel, kiszenvedte a lelkét, épp úgy szenvedett, mint a szerelmem. Nem mondom már a nevét, bemocskolta azzal, hogy a szájára vette, azzal, hogy nem hagyja békében nyugodni. - Erre te idejössz, és halott lelkeket zargatsz valami beteges játék miatt. Leszarom ki vagy, húzz a faszba, elegem van a szarságaidból Csak a fejemet csóválom. - Haver, ha én valamit megtanultam az életben, akkor az az, hogy nincs második esély. Rohadtul nincs, megrezzen az arcom, egy részem valóban menne, de azt a részem akkor mélyen eltemettem magamban, amikor Virág teste a földbe került, és sosem fogom már előásni, kurvára nem fogom, főleg nem a saját javított kiadásom kedvéért. - Faszikám, ismersz, ha már te vagy én, tudnod kell, erre mi a válaszom. Ennyi volt, nem hallgatom tovább, nincs több figyelmeztetés, meguntam. Nem vagyok férfi? Hát nem vagyok, megkímélem a szája kiszáradásától, mert rohadt biztos, hogy én életemben nem pofáztam még annyit összesen, mint ő az elmúlt percekben. Biztosan elfáradt, segítek neki egy kicsit pihenni. - Virágnak jobb nélkülem, elvégre, egy szar alak vagyok, ahogy így elmondtad, de te tökéletes vagy, ugyebár. Szerintem jobban jár veled. Azzal meghúztam a ravaszt, gyors egymásutánban többször is, először a szeme közé, mert kurvára elegem volt a szövegeléséből, aztán lejjebb csúszott a fegyver csöve, a szívére céloztam, oda kettőt is kapott. Ha bemozdult, igyekeztem lekövetni a mozdulatát, de abban is biztos lehetett, hogy a maradék két golyóm is az övé lesz, így vagy úgy, de pontot teszek ennek a szarságnak a végére.
- Csupán számodra halott. Közvetve, vagy közvetlenül, de miattad lett másodszor is megfosztva attól az élettől, amit veled élhetett volna… - világosítottam fel nyegle, nemtörődöm stílusban. Még a vállaimat is megvontam, ám ujjaim egyre erősebben szorítottak rá a még mindig kezemben tartott lándzsára. El is fehéredtek kicsit a végeik, de egyelőre ez volt minden, tekintetem a képmáson állapodott meg kissé türelmetlenül. – Naivan elhitted, hogy semmi baja nem fog esni, pedig szerintem a lelked mélyén akkor is tudtad, hogy a vesztét fogod okozni előbb-utóbb – tettem szóvá, mintegy mellékesen. - Ő szeret, vagy te szereted, egyre megy! A lényeg, hogy miattad halt meg, és ezt soha nem fogod tudni annyira leszarni, mint amennyire el akarod hitetni magaddal, és egyúttal velem is! – egyszerű tényközlés volt csupán, amikor pedig láttam, hogy egy pillanatra megakadt Virág hangja hallatán, némi elégedettség hullámzott végig rajtam. Ugyan csak pár másodpercig tartott, de azzal is tökéletesen elégedett voltam, mert most először tett valami olyat, amiből arra lehetett következtetni, hogy tényleg nem lép ezen túl csak úgy. - Ha Virág nem hal meg, akkor neki sincs miért a túlvilágon lennie… - vigyorodtam el, persze egyértelmű volt, hogy inkább csak a kínzás a célom, és nem azt akarom elhitetni vele, hogy ez a valóság. Arról már régen letettem, mert olybá tűnt, hogy ha igaz volna, akkor sem hinné el semmi esetre sem. Önfejű volt és makacs, de ez nem meglepő, hiszen én is ilyen vagyok. Egyek vagyunk, és csak azért is ragaszkodunk ahhoz, hogy rohadtul két lábbal álljunk a földön. Mindegy, hogy mi történik körülöttünk, csupán a görcsös ragaszkodás a realitáshoz, ami marad. - Ezek nem az én szarságaim, haver! Ez mind ott van benned, a lelkedet nyomják, még ha nem is vagy hajlandó felfogni! – nevettem el magam akaratlanul is, igazából remekül szórakoztam azon, ahogy csak azért is kötötte az ebet a karóhoz. Tudtam, hogy teljesen megzavarta már maga a tény is, hogy a saját képmásával beszél, hát még a halott felesége megjelenése. Ezeket nem lehetett csak úgy megmagyarázni. – Az életben az sem sűrűn esik meg, hogy saját magaddal beszélgetsz, most mégis pontosan ezt teszed, már percek óta. Hidd el, ha én azt mondom, hogy van második esély számodra, és együtt lehetsz a te Virágoddal úgy, hogy semmi baja és még mindig boldogan mosolyog rád, akkor úgy is van! Én elérném, hogy így legyen… csak hagynod kell! – magától értetődő megoldás volt ez az én szememben, és ennek megfelelően is adtam elő az általam elmondottakat. - Talán így van, de mindezt neked kellett volna helyrehoznod! – emlékeztettem újra. – Az én Virágom él, míg a tiéd nem, úgyhogy talán mégis igazad van… - hirtelen mozdultam, és míg ő a fegyvert sütötte el, addig én a lándzsát próbáltam meg utoljára felé dobni, hogy ha én a saját élő Virágommal lehetek boldog, akkor ő a halottal, ha ő is meghal. Míg az ezüst lövedék felém süvített, addig a szépen megmunkált hegyű lándzsa is útjára indult, céljaim szerint a mellkas irányába. Végül, mivel a golyó kegyetlenül fúródott belém, szakítva a bőrt, a csontokat, így a célzás sem volt az igazi, végül a combjában kötött ki. (Dobás)
6.
Sosem tudtam pontosan elképzelni, hogy milyen lehet a halál. Nem féltem tőle egy pillanatig sem, ám amikor a másodpercnyi fájdalom végigszánkázott a testemen, majd a lábaim elgyengültek, már éreztem a lehúzó erőt. Mintha betonba mártották volna a lábaimat, és leengedtek volna az óceán mélyére, úgy húzott magával a sötétség is, hogy aztán egyfajta kellemes megnyugvást adjon. Immár Goran nem a saját képmását láthatta maga előtt, hanem a vértől csatakos, vöröslő hajzuhatagot, a tejfel fehér bőrt, a lágy női hajlatokat. Az acélos szemekből az élet utolsó szikrája is csendesen hunyt ki, és én hagytam. Erről a síkról a homály szippantott magába, eltüntetve élettelen testemet, vissza a valóságba. Elmerültem az óceánban, a zötykölődő hajóban, amely olyan könnyedén szántotta a tükörsima víz felszínét. Újra azt éreztem, hogy boldog vagyok, és azok, akiket hátrahagytam életem során, most mind itt voltak velem a fedélzeten. Jó és megnyugtató érzés volt, amely rám telepedett. Már nem volt szükség többet arra, hogy a képességeimet kényszerítésre használjam. Nem kellett parancsra ölnöm, és nem kellett az égvilágon semmit sem tennem. Az olyan sok kísértő emlék után most végre megtaláltam a békémet, még ha nem is éppen a legszebb formában.
- Jogos a két pont, ezt sosem fogom leszarni, de elhiheted, hogy épp elég, ha én átkozom emiatt, más okoskodására nincs szükségem. Soha nem is volt, és soha nem is lesz. Pofázhat nekem bármennyit, a bűntudat szikráit nem fogja elültetni bennem. Tudom, hogy Virág halott, ezen senki és semmi nem képes változatni, és őszintén, jobb ez így mindkettőnknek. - Valóban így gondolod? Érdekes feltevés, bár szerintem akkor lett volna más, akit meggyötör, nem csak Ő volt, tudod jól te is. Többen voltak, lettek volna még, ha nem teszek pontot a végére. Nem mondom, hogy a többi szerencsétlen érdekelt, némileg azért zavartak a faszkalap eszközei, de elsősorban Virágról szólt az egész, és amikor megöltem azt a férget, akkor temettem el végre Őt magamban. Pontosan azért, hogy többé ne lehessen rajta keresztül ártani nekem, épp elég volt egyszer. - Ja jó, oké, ha te mondod. Szentírás bizonyára. Elvigyorodtam csupán, mindegy, de tényleg, valóban sok marhaság kering az agyamban, de az holt biztos, hogy ekkora faszságok nem. Már egy ideje bevettem a leszarom tablettát a világgal kapcsolatban, akinek nem tetszik, annak viszontlátás. - Mondd csak, pajti, ellenkező esetben te benyalnád ezt az egészet? Nem mondom, hogy nem lenne fasza, de tudod, én nem bízom meg túl sok tagban. Ez a szám jelenleg egészen pontosan egy. Nem, nem kettő, és az az egy sem én magam vagyok, hanem egy még tőlem is nagyobb gyökér. Még az Issumatar sem élvezheti a teljes bizalmamat, pontosan azért, mert egyszer szeretnék majd a helyén lenni, ám nem a vére árán, annyira nem kell, épp elég életet oltottam már ki, és faszom ki van, hogy most még önmagamat is erre kényszerítem. - Ami már megtörtént, és végzetes eredménnyel járt, azt nem lehet helyrehozni, tegyünk bármit is. Pont. A fegyver elsül, nem érdekel már sem ő, s még saját magam sem, egyszerűen süket vagyok mindenre, csak a hideg, baljósló csend van, mint mindig, mikor áldozatot küldök a halál arcába. Bizarr saját magamat megölni, ez tény, de megteszem, mert elegem van az egészből. Nem lep meg, hogy még felém vágja a lándzsát, az sokkal jobban baszta a csőrömet, hogy eddig nem tette. Elrendezhettük volna ennyi pofázás nélkül is, és ha annyival jobb és okosabb nálam, biztosan lett volna esélye legyőzni, vélhetőleg nem is kevés. Az már nem az én lelkem fogja nyomni, hogy nem ezt az utat választotta. Térdre estem, de annyi lélekjelenlétem bőven akadt még, hogy kirántsam a lándzsát a combomból. Vajon mi a bús picsáért itt találnak el mindig? Eszem elszáll. A múltkor egy golyó, most meg egy lándzsa, a tetejében még ezüst is. Örvendek. A képmásomra már nem is figyelek. Minek? Ebbe meg kellett halnia, bár nem lepne meg, ha csak úgy eltűnne a semmibe, mintha sosem lett volna. - Na ez viszont már rohadtul bizarr. Nem mondom, hogy cseppet sem sápadok le, mikor meglátom a nőt képmásom helyén, de őszintén, fogalmam sincs róla, ki lehet az. Egy hangyafasznyi bűntudat befészkeli magát a fejembe. Csak azt tudnám, kinek a beteg játéka volt, és miért. Semmit sem értek, de nincs időm sokat agyalni a dolgon, még csak az arcát sem tudom teljes valójában megjegyezni, talán a bőréről felismerném, és tudnám, kinek kell lerónom a kegyeletem, de hát még azt sem tudom, hogy vérfarkas, őrző, vagy éppen ember. Így nehéz volna. Hamar a valóságban találom magam, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán kamu volt az egész, de mikor észlelem, hogy a saját véremben seggelek, és ott a vágás a combomon, akkor rájövök, hogy jó eséllyel tényleg kinyírtam valakit, aki nem szolgált rá. A büdös faszba. Kirángatom az övemet a gatyámból, és elkötöm a sérülésem, valahogy vissza kell húznom a motelbe, a lehető legkevesebb feltűnéssel. Öröm feltörölni a vérem budipapírral, és rohadt lassan is megy, nem mellesleg még szédelgek is, mint valami terhes némber. Kétszer kopognak rám, hogy jó lenne, ha nem basznám benn ennyit a rezet, én meg kétszer ordítok ki, hogy anyádat. Nem nagyon akarja senki rám törni az ajtót, hála a magasságosnak. Végül sikerül kivergődnöm magam a mellékhelyiségből, majd a kocsmából is, lassan haladok, de nincs az az isten, hogy én beájuljak akárhol, viszont az is tuti, hogy így is itt kell majd vergődnöm pár hetet, mire képes leszek kibírni az utat Anchorageig motoron. Mondhatom, fasza, többet se jövök ide üzletelni.
Kezdőlap
//
