Az információt egy halovány mosollyal nyugtáztam. Nos, igen, azt hiszem, ha tudnám, hogy az én Teremtőm is a közelben van, akkor szeretnék vele találkozni. A helyzet azonban úgy állt, hogy azt sem tudtam, egyáltalán él-e még, nemhogy a környéken legyen. Bár nem lepődtem volna meg akkor sem, ha kiderül, hogy még mindig poroszkál ezen a bolygón, csak egyre nehézkesebben, egyre gyengébben. Azért szívós volt az öreg már akkor is, amikor engem beharapott, nem kellett miatta aggódni. És talán meg is éreztem volna, ha a Szellemek közé távozik. Vagy nem? - Ez remek! - mosolyogtam rá. Szerettem volna én is vele tölteni, de ahogyan ő sem, úgy én sem mondtam ki. Inkább csak a hangsúly érzékeltethette vele azt, hogy lóg még egy befejezetlen rész a levegőben. - Igen, azt hiszem, hogy átmenetileg megfelelő, de jelentenem kell majd rólad, attól tartok... - húztam el a számat, de úgy gondoltam, hogy tudnia kell róla. - Ha nem teszem, akkor engem vesznek elő, meg titeket is - tettem még hozzá, hogy nehogy véletlenül támadásnak vegye. Szerintem ennél egyébként is jobban ismert, de szerintem a kimondott szavaknak is van súlya, hiába tartja úgy a mondás, hogy a szó elszáll. Nem száll el, a lelkünkbe örökre be tudja magát írni egy-egy fajsúlyosabb mondat. - Kedvem az természetesen lenne - vallottam be neki őszintén. Továbbra is talány volt számomra, hogy miért engedtem őt magamhoz annyira közel, hogy soha meg sem próbáltam neki hazudni, mert értelmetlennek tűnt. Ettől függetlenül azonban így állt a helyzet, és én nagyon szerettem volna, ha soha nem is változnak meg a dolgok. Én talán már nem élek olyan sokáig, de volt még pár évszázadom, ha ügyes vagyok. A mai technikával talán nem fogjuk többé szem elől téveszteni egymást, még akkor sem, ha esetleg másfelé szólít az élet. - Igen, szeretném ezt hinni! - mosolyodtam el, ujjaim pedig gyengéden, törődőn simították végig az arcát. - Ahogyan én sem... - szívem szerint úgy fejeztem volna be, hogy én sem szűntem meg szeretni, de végül nem mondtam ki. Egyszerűen csak szerettem volna elveszni a tekintetében egy kicsit, belesüppedni a pillanat varázsába, de az ilyenek úgysem tartanak örökké. Valami pozitívat azonban még kihozhattunk ebből a helyzetből, ha már lehetőségünk nyílt pár órát együtt tölteni, annyi év után. - Igen... - sóhajtottam végül gondterhelten, amikor befejezte helyettem a mondatot. Ahhoz tényleg távoli volt a két város, hogy együtt lehessünk, pedig azt hiszem, hogy újra adtam volna egy esélyt az érzelmeknek, amiket évtizedekig olyan gondosan elzártam magamban. Amikor letörölte a könnycseppet, arcomat a keze irányába döntöttem, egy percre odadörgölőzve hozzá, mint egy szeretetre éhes macska. Mosolyt csalt az ajkamra, amikor rájöttem, hogy csupán kifogás volt, annak azonban örültem, hogy a múltban megélt kudarcainkról elterelődött a téma. Nem bocsátottam meg magamnak azóta sem, de megtanultam együtt élni azzal, hogy hátra kellett hagynom a kölykömet, és többé nem tértem vissza hozzá. Tudtam azt is, hogy hasonlóképpen élte meg azt, hogy a lányával nem alakultak éppenséggel tökéletesen a dolgok. - Akkor menjünk! - örültem meg hirtelen, hogy elfogadta a meghívásomat. Már éppen siettem volna a kocsimhoz, hogy minél előbb mehessünk, amikor még visszahúzott egy csókra. Ennyi kellett ahhoz nekem, hogy máris ne legyen olyan sürgető az indulás. Ujjaim erősen fonódtak a kabátjára, úgy rántva magamhoz közelebb, már ha létezik még csökkenthető távolság kettőnk között. Szívem vehesem dobogott, és kicsit ki is melegedtem, de nem érdekelt. Csak ő, és a bennem feltámadó érzések káosza. Ahogyan őt, úgy engem is a gondolataim szippantottak magukba, leginkább csak ösztönösen vezettem, megszokásból. Így is egyből sikerült odatalálni a város határában lévő, elegáns házhoz. Látszott ugyan, hogy nem nagyon van használva, mégsem akadt olyan botor ember, aki megpróbált volna beköltözni addig, amíg üresen állt. Gyorsan be is ütöttem a riasztó kódját, aztán levettem a kabátot az előtérben. - Köszönöm, talán... - nem tudtam befejezni a mondatot, és igazából el is felejtettem, hogy mit akartam. Csupán elég volt hozzá az a hév, amit belőle éreztem, máris ugyanúgy magával ragadott. Minden kis gátat és falat, amit gondosan felépítettem magamban, úgy rombolta le, mint a legelemibb erejű tornádó. Ajkaim mohón falták az övéit, míg kezeim vadul küzdöttek azért, hogy kihámozzam őt a kabátjából. Érezni akartam ujjaim alatt a forró bőrt, a vértől lüktető ereket, így egyből be is nyúltam a felső alá, hogy még közelebb érezzem magamhoz, erősen húzva addig, míg hátam nem érte a falat. - Még meg sem mutattam a lakást... - nevettem el magam levegőért kapkodva, amikor pár másodpercre hátravetettem a fejemet, nekidöntve a szilárd felületnek. Azt hiszem, hogy határozottan forgott velem a világ. De nem bántam...
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Igen, ezt sejtettem. – tisztában vagyok azzal, hogy ez a dolga is, de a hangomban valahol ott van az is, hogy nem bánom, tegye csak. Nem élek itt, nem is szándékozom, a falka köreit meg végképp nem óhajtom zavarni. Nagyon ritkán jövök át, akkor is munka miatt. - Tégy belátásod szerint. Ha jól sejtem, már amúgy is van egy akta vagy feljegyzés vagy jelentés rólam, korábban is futottam már bele falkatagba, amikor egy szívműtét miatt áthívtak onnan. – nem vagyok naiv, sejtem, hogy nem ez lesz az első oldal a képzeletbeli aktámban. Vagy mimben. - Ennek örülök. – bólintok a válaszát hallva és egy tincset igazítok hátra a hajából, már ha nem veszi ezt az érintést zokon tőlem. Ajkaimra csibészes mosoly szökik a szavait hallva és ahogyan végigsimít az arcomon. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiányzik ez, amíg meg nem tapasztaltam újra. A közelsége, az érintése, a szavai selymessége. Arról, hogy mi lesz vagy nem lesz velünk – együtt – a jövőben, gőzöm sincs. Engem Anchorageba köt az életem, őt ide. És ha még meg is elégednénk egy furcsa, kifacsart távkapcsolattal, gondolom a falka nem nézné jó szemmel. Azonban ez legyen egy másik nap gondja, nem akarok most szembenézni vele, mert ebben a pillanatban nincs más vágyam, csak élvezni a jelenlétét, azt, hogy itt van, hogy itt vagyunk egymásnak. Farkasom lelkes izgágaságban van odabent, tudja, hogy a nőstényhez tartozik és az, hogy most itt van és a karomban tarthatom Őt, a bestiámra is hatással van. Letörlöm azt a könnycseppet és ajkaimon egy mosollyal figyelem, ahogy érintésembe bújik. - Gyönyörű vagy... – suttogom szinte alig hallhatóan és nem is illik ez most ide, de akkor sem tudom magamban tartani. Számomra az, mindig is az volt és mindig is az lesz. Bólintok egyet és a társaságában hagyom magam mögött a kilátót(?). Újra megcsókolom még az indulás előtt vagy annak folyamatában, aztán tényleg nincs már más, ami itt tartson.
Nem hagyom befejezni a mondatot, ajkaira tapasztom a sajátomat és úgy csókolom, ahogyan már régen nem volt rá esélyem és lehetőségem. Túl hosszú idő telt el azóta, hogy szétváltak útjaink. És most, hogy itt van, nem tudok betelni vele és nem is akarok. Ez az éjszaka olyan gyorsan fog tova illanni, hogy ki akarom használni minden egyes pillanatát, mielőtt még a falka vagy a távolság megkeserítené az egészet. Leveszem róla a kabátot – elveszik útközben az enyém is – majd a felső után nyúlok, újabb csókot lopva ajkairól, forrón és szenvedélyesen és bár eredetileg nem akartam, a ruha anyaga mégis elszakad. Lekerül az én felsőm is, dereka után nyúlok, majd, ha engedi, akkor felveszem őt a csípőmre és az első megfelelő magasságú bútordarabra teszem le, hogy nyakát és mellkasán hintsem újabb apró, forró csókokkal. - Ismerem egy izgalmasabb módját is a lakásnézőnek... – mordulom vágytól elmélyült hangon és egy félmosollyal a szám sarkában pillantok fel rá, mielőtt megint ajkai után kapnék és megszabadítanám őt a melltartó fogságából.
Nem jellemző rám, hogy nem akarok gondolkodni, de ma este egyáltalán nem fűlött hozzá a fogam. Csak a pillanatot szerettem volna kiélvezni, újraélni a múltat, megélni a jelent, és talán a jövőt is, ami még olyan képlékenynek, olyan törékenynek tűnt, hogy féltem számolni vele. Nem voltam semmiben biztos, csak az adott pillanatban, és abban, hogy nem szerettem volna máshol lenni, csakis vele. Itt. Most. Az, hogy esetleg lesznek következményei ennek a légyottnak - nem is jó szó igazán, hiszen annál sokkal több -, az felelőtlen módon most nem érdekelt. Akárcsak ő, úgy én sem voltam képes betelni a pillanattal. Olyan régen volt már, hogy utoljára így ölelt valaki. Ráadásul, történetesen akkor is ő tette meg, hasonló hevességgel. Még a háborúba vonulása előtt, mikor minden rendben volt. Azóta annyi minden történt mind a kettőnkkel, de vannak dolgok, amik sohasem változnak. Nálunk pont ilyen a közöttünk lévő szenvedély, a szeretet, az összetartozás érzése. A határozott akaratosság, ami talán sosem múlik majd el, ahogyan az sem, amit egymás iránt táplálunk, már olyan sok évszázada. Kivételesen még az sem tudott zavarni, hogy az anyag, amit túlfűtöttségében elszakított, drága volt és a szívemnek kedves. Csupán halk, fojtott nevetés szökött ki az ajkaimon, két csók között találva magának utat. Ujjaim erőszakosan túrtak a hajába, és míg tenyere a derekamon siklott végig, addig én még közelebb húztam magamhoz a fejét. Hátravetve fejemet a falnak, felkínáltam a nyakam a vad csókoknak, a finom harapásoknak. Légzésem szaggatottá vált valamelyest, szívem vad ritmusra járt, akárcsak az ereimben őrült tempóban dübörgő vér. Nem létezett más, csakis ő, és én. Fenekem a hideg konyhabútor lapjához nyomódott, miután lerakott rá. Még nadrágon át is éreztem, de szinte felüdülés volt hevülő bőrömnek. Fűtött a szenvedély, az az érzés, amit rég eltemettem magamban, és örökre elveszettnek hittem. Pedig végig ott szunnyadt, és csakis arra várt, hogy valaki képes legyen fellobbantani a tüzet. Arra a valakire, aki az egyetlen volt, aki meg tudta ezt tenni esetemben. - És szeretnéd, hogy körbevezesselek? - kérdeztem kéjesen rekedt hangon, körmömmel rajzolva elnagyolt mintákat a mellkasára, kicsit hátradőlve felsőtestemmel. - Szívesen megmutatok minden - kicsit elhajoltam a csók elől, épp csak érintettem ajkait az enyémekkel - egyes - a másik irányba mozdítottam fejemet, úgy simítva végig a száját - négyzetcentimétert! - fejeztem be a mondatot, eléggé sóvárgón ahhoz, hogy kíméletlenül csapjak le a kissé megduzzadt ajkakra. Fogaim finoman karcolták először, hogy aztán vadul harapjak bele. Éppen annyira, hogy a vér majdnem kicsordult. Fojtott nevetésem vette el a pillanat esetleges fenyegetését, míg ő a melltartótól szabadított meg. Hozzá hasonlóan, én is sürgető mozdulatokkal matattam a nadrágja korcánál, hogy aztán az anyagot megrántva szakadjon le a gomb is. Halk csilingeléssel landolt valahol a padlón, aprócska zavaró háttérzajnak tűnt csupán, nem többnek. - Olyan sokat ábrándoztam erről... - vallottam be őszintén, vágytól izzó tekintetemet vetve rá. - Már azóta, hogy újra találkoztunk abban a kávézóban, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek veled! - két tenyerem a hátára siklott, majd le a derekára, tovább a nadrág alá a fenekére. - De már nincs bennem bizonytalanság, nem maradtak kételyek! - nyelvemmel a nyakán húzódó, hevesen lüktető eret simítottam végig, felkorbácsolva a benne lappangó vágyat.
Nem mondom, hogy oly nagyon jól éreztem magam itt egyedül napjaim nagy részében, de még mindig jobbnak ítéltem, mint kíváncsi tekintetek kereszttüzében létezni, és még a jelenleginél is többet gondolni arra, milyen szinten elcseszett is vagyok valójában. Az a nagy helyzet, hogy magam sem voltam benne biztos mostanra, hogy egyhamar össze fogom szedni magam. Az a két hónap alatt rajtam ragadt egy szem kiló nem éppen bíztató, pedig rengeteget ettem, fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene még csinálnom, hogy rajtam ragadjanak. Edzek is, mert izmosodnom kell, de élek a gyanúval, hogy nem megfelelő az egyensúly. Esküszöm, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz kiigazodnom a saját testemen, túl sokáig nem lehettem a magam ura. Most is épp reggelit igyekeztem összehozni, hogy gond nélkül falatozgathassak a tv előtt, valami gagyi filmet szemlélve, aztán valószínűleg bemegyek a szalonba, hátha akad ma is munka, bár elméletileg szabad vagyok, de inkább benn egyen a fene, én azt mondom. A négy fal között nem zavar a lábaim vonalát követő leggings, és a hosszított fazonú, edzőspóló, ami a combjaimig leér, a tükröket letakartam, elég nekem a mérlegen szereplő szánalmas számmal szemeznem nap nap után, nem kell, hogy még lássam is, miként festek. Azt hiszem, hogy a felfogott hajammal sem vagyok épp a legvonzóbb látvány, de hát mégis ki látna így? Senki a világon. Eszembe sem jut hát, hogy megigazítsam a hajam, vagy mondjuk sminket dobjak fel, semmi hasonló gondolat nem fogan meg bennem, és egészen addig minden rendben is van, míg a csendes paradicsom szeletelés közepette felhangzó dúdolgatásomat meg nem zavarja a csengő. A rádiót nem halkítom le, csak kisietek, remélem, Victoria az, bár, ha jobban belegondolok, azzal sem járok jól, biztosan leoltana, hogy bírok így felöltözni, de hát istenem, itt legalább nem érzem kötelezőnek a két számmal nagyobb darabokat, hogy azt az illúziót keltsem, hogy vaskosabb vagyok. Óvatosan, csak résnyire nyitom ki az ajtót, és kukucskálok ki, de amikor meglátom Einart, kissé lever a víz. Basszus, ne már, hogy pont előtte kell ilyen szinten beégnem. Nem mintha nem látott volna már ennél rosszabb állapotban, de akkor is… neki pont tetszeni szeretné, még akkor is, ha lelkileg közel sem tartok azon a szinten, hogy jó felesége legyek mindenféle értelemben. - Szia! Hát Te? Ideszólhattál volna… Félre ne érts, nagyon örülök neked, csak vállalhatatlanul nézek ki. – Húzom el a számat, de azért beeresztem, elvégre, pont ő az, aki már bőven látott rossz napokon, szóval igazán nem kéne emiatt aggódnom, de húsz év rengeteg idő, néha magam sem tudom, hogy valaha képes leszek-e olyan hatást kiváltani belőle, mint egykor, de a reményt még egyáltalán nem adtam fel, erről egyáltalán nincsen szó.
Szoktam látni Rileyt, persze, hogy szoktam. Nem is bírnám ki már nélküle. Visszakaptam, aztán pedig hagynám szem előtt veszteni? Esélytelen. Tudom, hogy gondjai vannak jelenleg, mennyire nincs megelégedve magával, mennyire nem érzi magát méltónak a vérvonalhoz. Nem tudom biztosra venni azt viszont, hogy vajon nekem is próbál-e most megfelelni, vagy mi van, hogy ennyire nem tudok hozzá közeledni. Hiányzott már, minden értelemben, de hamar képes rendre inteni. Lényegtelen, hányszor mondtam már el neki, hogy nem érdekel, hogy néz ki, mert nem a külsőjébe szerettem bele. És tényleg nem így van. Azért ő a feleségem már évszázadok óta, mert olyan kábító személyisége van, mint senki másnak, akit ismerek. Legalábbis ilyen szinten más nincs. Na meg az is közrejátszik, hogy az esetek nagy többségében remekül megértjük egymást. Ellenben most? Hát, mondjuk úgy, hogy látszik rajta az elmúlt húsz év. Nem tudom hibáztatni érte, ami azt illeti. Láttam, milyen állapotban volt még Afrikában, és a látvány borzalmas volt. Még nekem is. És ki tudja, hogy ez volt-e a legdurvább állapot, vagy ez ilyen stabil volt. Akárhogyan is volt, én megbosszultam őt, elég sok ember vére tapad már a kezemhez. De nem érdekel. Ő nekem a mindenem, a kölykömön kívül. Értük bármit megtennék. Kevés vigasz lehet mondjuk ez Rileynak, mert mégis csak ebben élt évtizedekig, ilyen kínok között. De azért örülök, hogy nem teljesen fordult ki önmagából. Nem szóltam most, hogy jövök. Próbáltam minél váratlanabb lenni. Nem szeretem, ha kilós ruhák vannak rajta, mert azzal próbálja eltakarni magát. Azt pedig kétlem, hogy „otthon”, de legalábbis Victoriánál annyira magán hordaná azokat. Plusz meg akartam lepni, ilyen egyszerű. - Szia, kedvesem. Mielőtt beeresztene viszont, odalépek hozzá, és ha nem hajol el tőlem, akkor pedig meg is csókolom őt. - Ne viccelj már! Továbbra is gyönyörű vagy, nem tudom, hányszor kell még elmondjam. Rázom meg rosszallón a fejemet, de egyébként várható volt, hogy valami hasonló előbb vagy utóbb ismét elő fog kerülni. Viszont most már beljebb lépek. - Vic itthon van? Fordulok hátra Riley felé.
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 307
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
Nem akarok elhúzódni, sőt, az égiek a tanúim, hogy nagyon-nagyon szeretnék a közelében lenni, és érezni a bőrét a bőrömön, ajkait az enyémeken, de mindig van bennem egy gát, ami általában azt eredményezi, hogy első körben elhúzódom, de azt hiszem, arra már rájött, hogy ez inkább belém ivódott gesztus csupán, nem ellene szól, és figyelembe sem veszi általában, miként most sem, amit őszintén szólva nem bánok, és rettentő mód szeretnék hozzá bújni, de erre egyelőre nem bírom rávenni magam, és rohadt felszínes módon már ott tartok, hogy mi lesz, ha megunja, amit művelek, noha tudom nagyon jól, hogy a mi kapcsolatunk mindezek felett áll. Nem kellene ezen agyalnom, vagy fölösleges dolgok miatt aggódnom, tudom én jól de valljuk be, közel sem könnyű újra felépítenem önmagam, mert az elmúlt húsz évben sokkal többször tapostak meg, mint előtte a hosszú életem folyamán. - Én… inkább ne mond, most még úgysem vagyok képes elhinni, hisz látom magam. Egy múmia élettel telibb nálam. – Nem akarom becsmérelni magam, ennél tovább nem megyek, elég, ha én tudom, hogy megesett már, hogy elsírtam magam, amikor bámultam a tükörképemet, a bőröm alól valósággal kitüremkedő csontjaimat, de hiszem, hogy visszafordítható a folyamat, csak sokáig fog tartani, de én hitem szerint kellő állhatatossággal rendelkezem, hogy ezt megtegyem. - Nem, nincs, nem is lakik most itt, beköltözött a hotelbe, úgyhogy átmenetileg enyém az egész ház. Miért? – Több oka is lehet, elsőnek talán azt mondanám, hogy mert valami olyasmiről akar beszélni, ami csak ránk tartozik, másodsorban viszont férfi is, következésképpen… de nem, csak nem reméli, hogy egyelőre olyasmire képes lennék, szeretném én, szeretnék újra a régi lenni, de egyelőre még nem megy, s magam is bízom benne, hogy nem lesz olyan rettenetesen hosszú folyamat, mert így is épp eléggé megszenvedtem már a történteket, nem akarom még ennél is jobban. Becsukom az ajtót, beljebb lépkedek, közben igyekszem nem foglalkozni azzal, hogyan is festek, elvégre, attól még, hogy én jelenleg visszataszítónak vélem magam, ő bizonyosan nem csak a külsőmet látja, hanem az egész képet, és ennyitől aligha lesz semmis az, amit együtt megéltünk. - Kérsz valamit? Tegnap estéről marad egy kis sült hús, köret az nincs, azt sokkal többet eszek mostanában, hátha lesz valami foganatja… – Magyarázom, tényleg baromi sokat eszek, és meglehetősen lelomboz a tény, hogy amióta itt vagyok, mindösszesen egy kilót sikerült híznom.
Kezdőlap
