Még elég gyengén állok a lábamon, alig pár napja, hogy komolyan megsérültem. De ezt a koncertet ki nem hagytam volan semmi pénzért. Mikor Gabe odaadta az 1000 dolláromat, most először nem csak a szüleimre és a testvéreimre gondoltam, és vettem két koncertjegyet. Csak még azt nem tudtam, kivel fogok elmenni. Alapban egyik tanítványomra gondoltam, de amikor bekerültem Tara mellé a betegszobára, eszembe jutott a tornaterem, és úgy gondoltam, hogy a lánynak jót tenne a koncert. Pont ezekre az energiákra lesz szüksége, hogy megérezze az őserőt, ami benne is jelen van és munkál. Mert én úgy véltem, hogy ezek a dobosok azt tudják megszólaltatni az előadásaikon. Vettem a bátorságot, és elhívtam magammal, ő pedig igen mondott, így hát most itt vagyunk. Mindketten már megállunk a saját lábunkon, de ez minden pozitívum, amit én a saját fizikai állapotomról el tudok mondani. A lelki? Na, azzal most már szinte minden rendben van. Egy kissé izgatott vagyok. A koncert, Tara, a környezet mind mind tesz rá egy-egy lapáttal. Először akkor találkoztam a lánnyal, amikor még béta volt, és arra a jelenetre az irodában egyikünk sem emlékszik vissza szívesen, de azóta együtt töltöttünk egy holdtöltét, edzettünk, és lábadoztunk, szóval történt egy, s más. Már nem csak egyvalaki a falkából. És mindezek mellé még kiállt értem Castorral szemben, és most már "egy vérből valók vagyunk". Tara hát valaki, aki most már eléggé közel áll hozzám. Taxival jöttünk, mivel még egyikünk sem tud vezetni, kiszállunk, és én a karomat nyújtom neki, hogy belém karolhasson, ahogy azt illik. Persze a mai nők már függetlenek, és bármely társas rendezvény helyszínét meg tudják közelíteni egyedül is, de azért ez így helyes, legfeljebb nem fogadja el.
Nem figyeltem rá, milyen cipőt húz Ana, a farmerről meg valahogy valószínűsítettem valami terepjáróbb stílusú holmit, így csak az autónál veszem észre, hogy lemaradt. - De egy tahó vagyok! Bocs! Segítenem kellett volna. Na, ez most elég ahhoz, hogy egy ideig roppant elégedetlen legyek magammal. De beszálltunk, és indulhatunk a csarnokhoz. - Nem tudom, mennyire lesz telt ház, és hogyan találunk parkolóhelyet. Aztán még be kell jutni az épületbe a jegyellenőrzésnél, és biztos lesz valami nézegetni való az előtérben. Szóval lesz mivel eltöltsük az időt. - magyarázom az indulást. Aztán az úton inkább arra koncentrálok, hogy odataláljak, leparkoljam a kocsit lehetőleg minél közelebb, és el ne felejtsem kiszállás után felkínálni a karomat Anának. Amikor ez már mind rendben lezajlott, akkor merek kicsit újra lazítani, és a társalgás minőségén agyalni. - Van kedved megnézni azt a jégszobrot közelebbről? - mutatom a kifaragott hokikapust, aki a jegypénztár előtt áll. Kár ezekért a szobrokért, hogy rövidesen elolvadnak. De jövőre lesz majd megint jégfesztivál, és faragnak újakat.
- Dehogyis! – nevettem fel jókedvűen, miután beültem a kocsiba Martin mellé. – Nagylány vagyok már, ne aggódj. Tudok egyedül is menni – még mindig kuncogtam, miközben végre elindultunk az úti célunk felé. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a koncert, és valahogy azt is biztosra vettem, hogy lesznek még olyanok a nézők sorai között, akiket ismerek. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek-e, vagy ne, de végül arra jutottam, hogy ráérek még ezen gondolkozni akkor, ha ott leszünk. - Hm… igazad van! – egyetértően bólogattam, miközben kicsit mocorogni kezdtem az ülőhelyzetemben, aminek következtében véletlenül súroltam Martin kezét. Nem zavartattam magam különösebben, elég idős vagyok már ahhoz, hogy az ilyesmi ne zökkenthessen ki a magabiztosságomból. – Biztosan nagyon sokan lesznek még rajtunk kívül is. Csoda lesz, ha találunk helyet – hanyagul beletúrtam a hajamba, eligazgatva néhány kósza tincset, mialatt monotonon zötykölődtünk az úton. Természetesen nem ért váratlanul most már, hogy miután leparkoltunk a csarnoknál, Martin segítő kezet nyújtott nekem. Nem szerettem volna megbántani, így automatikusan elfogadtam, és hagytam, hadd legyen csak a segítségemre addig, míg bemegyünk az épületbe. Máris rengeteg ember volt, úgyhogy meg kellett állapítanom, hogy nem csak mi voltunk előrelátóak, hanem a többiek is. Ez némiképp elkeserített, de amint bejutottunk, a kedvem máris felfelé ívelt. - Naná! – izgatottan csaptam össze a kezeimet, amikor észrevettem az általa említett jégszobrot. – Olyan hihetetlen, hogy vannak olyanok, akik képesek ezt megalkotni – mutogattam a kapust ábrázoló alkotásra. – Nekem biztosan nem menne, sajnos nem túl jó a kézügyességem… - kicsit elhúztam a számat, de szinte egyből már kacér mosolyt is küldtem felé. Szerencsére nem az a fajta nő vagyok, akit könnyű kizökkenteni. Vagy legalábbis, ha sikerül, akkor gyorsan visszatalálok magamhoz.
Ezért szeretek én időben indulni. Azért még lehet parkolni, még ha nem is tudunk a stadion közvetlen közelében leállni, de van hely, és nekünk meg van lábunk, azért 100-150 méter gyaloglás nem árt meg. - A nézőtéren helyjegyes ülések vannak, ott már nem kell helyezkedni. A hokikapus nekem is tetszik. - Én mindig megcsodáltam ezeket már kiskoromban is. Egyszer elhatároztam, hogy végignézem, hogyan csinálják, és suli helyett kimentem az egyik térre, és néztem, ahogy faragják. Vittem magammal termoszban meleg teát, meg jól felöltöztem, de így is megfáztam sajna, és az iskolából meg telefonáltak anyámnak, hogy mért nem mentem, szóval másnaptól az ágyat nyomtam, és még büntetésben is voltam, ráadásul alig valamit haladtak aznap a szoborral. Nem érte meg. - összegzem a történetet végül. - Én nem mernék nekikezdeni. Mindig attól félnék, hogy rosszul nyúlok hozzá, és azonnal apró darabokra törik. Nagyon becsülöm azokat, akik ilyesmibe vágják a jégcsákányukat, vagy mit. Én csak a fával boldogulok el úgy, ahogy. Na meg a ceruzával. Az az én igazi fegyverem. A szobor szép, de nekünk odabenn van dolgunk, úgyhogy bekísérem Anát az előcsarnokba. - Meg akarod nézni az ajándéktárgyakat?
Meglepődtem azon, hogy Liu elhívott erre a koncertre. Szerettem volna már én is elrángatni őt kikapcsolódni, ezért lepett meg olyan kellemesen, hogy végül ő hívott engem. Persze rögtön rávágtam az igent. Miért is ne tettem volna. Dolgozni majd csak a jövő héten megyek vissza, a szállodában néha meg be tudnék csavarodni, annyit vagyok ott. Konkrétan semmi bajom, csak ne érne annyi farkas impulzus. Nem ismerem a Yamato-t. Igaz, rákerestem YouTube-on mielőtt megérkezett a taxi. Olyan szentimentális zenét játszanak, és körülbelül ennyit szűrtem le belőle, mert már rohantunk is. Kiszállunk a taxiból, Liu lovagiasan felkínálja nekem a karját, amit én persze el is fogadok. Így érkezünk meg a stadion elé. A jegyek már megvannak, már csak egy fél literes kóla kell az én boldogságomhoz, semmi más. Szóval a büfé felé próbálom terelgetni. - Mit kell tudnom a bandáról?
A bandáról?! Hát... nem egy rockkoncertre hívtam Tarát. De nem vagyok felkészülve arra, hogy egy kiselőadást tartsak az együttestől. Főleg, mivel nem adatok, vagy bemutató szöveg, hanem személyes élmények törnek fel belőlem. - Huha ... nos, nemsokára 20 évesek lesznek, szóval amikor alapultak, én akkor még ilyen kis stöpszli voltam.. - mutatom az akkori magasságomat. - Persze nem igazán tudtunk egymásról, de volt akkor egy barátnőm ... hát szóval ilyen ovis szerelem ... emlékszem, úgy kezdtem el neki udvarolni, hogy - itt elváltoztatom a hangom - Szeretnék egy puszit adni a hasadra, de félek, hogy attól gyerekünk lesz. - megfenyegetem Tarát, ha nevetni akarna. - Ne röhögj, még csak 5 éves voltam! Ő meg hét, és így joggal kérdezett vissza, hogy "Te mint kívülálló, mit gondolsz az intelligenciáról?" Én meg még lefordítani se tudtam, hogy mért is válaszolja éppen ezt. Na, szóval nem jött össze a dolog akkor. De hogy ennek mi köze a Yamato-hoz? Közben odaérünk a bejárathoz, és amíg átadom a két jegyet, addig szüneteltetem a mesélést. - Szóval emiatt a lány miatt vagyok kinn. Mármitn itt, Amerikában, mert ő kiment már előttem. Ha nem indul neki, nekem eszembe nem jutott volna ez az ötlet, megpróbálok otthon boldogulni. Na, szóval az ő példáját követve jöttem Amerikába, és aztán itt újra találkoztunk is. Valamivel már jobban ment az udvarlás, és egy ideig együtt jártunk. Vele mentem volna Yamato-koncertre két éve, ha hirtelen nem kell hazautaznia Kínába. Ő beszélt nekem róluk először. Ez egy japán együttes, és tradicionális japán népzenét kevernek mai elemekkel. Elsősorban dobosok, de játszanak más hangszereken is. Egy pár pillanatra elhallgatok. Ez tényleg én lennék, aki ennyit beszél? - Bocsánat, nem tudom, hogy az új énem, vagy fájdalomcsillapító teszi-e ezt velem, de kissé olyan, mintha be lennék rúgva. - pillantok Tarára bocsánatkérően. - Beszélek itt össze-vissza. És még ha tudnád, mikre gondolok ... És az a lókötő is nyüzsög ott belül ... - persze a farkasra gondolok, de ezt azért hangosan nem mondom ki. - Úgy megkurkásználak, csak úgy majomszeretetből. Na, az sem sokkal jobb, amit kimondok. Megtorpanok, mint aki maga sem hiszi, hogy mit hallott, hiába az ő száját hagyták el a szavak. - Bocsánat! Izé ... keresek egy ásót, és elásom magam, azt hiszem ...
Felszabadultan mesél óvodás élményeiről, mire én konkrétan hátra vetett fejjel kezdek röhögni. Harsányan, igazi jó kedvvel, amit már nagyon rég nem tettem. Meg is néznek az emberek érte, ami zavar, csak ettől még képtelen vagyok abbahagyni. Túl vizuális típus vagyok, tehát megjelent lelki szemeim előtt a kép amikor a pöttöm Liu elmondja a pöttöm kislánynak, hogy mit szeretne tenni, csak fél tőle, hogy gyerek lesz a dologból, a kislány pedig csípőre teszi a kezét, és mint egy nagy és okos felnőtt: konkrétan lehülyézi. Ez hatalmas! - Ilyen történetek hallatán bánom, hogy az én időmben még nem volt óvoda. - csillapodik már a röhögőgörcs végre. Már csak fel-fel kuncogok, no meg a könnyeimet törölgetem. E közben megérkezünk a bejárathoz. Liu átadja a két jegyet, amik helyett egy-egy karszalagot kapunk, majd továbbindulunk, a kölyök pedig folytatja a történetet. Végül persze válaszol arra is amit kérdeztem, de ekkor már nagyon nem is érdekel a banda. Róla akarok többet tudni. - Beszélj csak. A csacsogó Liu aranyosabb a megkukult Liunál. - mosolygok rá. Részben azért, hogy ne szívja mellre. Nem sértegetni akarom. Amikor azt mondja, hogy megkurkászna, megint kitört belőlem a röhögés, de úgy, hogy az már bűncselekménynek számít. Úgy is néztek rám az emberek e miatt. - Még két ilyen beszólás Liu, és engem kell elásni. - mondom valamivel később, mikor már meg tudok szólalni. - Amúgy ez tök normális. Annak örülj, hogy taperolásra érzel ingert nem arra, hogy vakarózz. Idővel elmúlik. - kiszúrok egy büfét, arra próbálom terelni lépteinket. - Nah gyere! Meghívlak egy üdítőre... majomszeretetből. - röviden felnevetek. Ez mostmár rajta marad.
Hát Tara nemes egyszerűséggel halálra röhögi magát rajtam. De kedves ... Mondjuk, biztat. - Nem szeretek negatív dolgokról beszélni, és ezért eléggé szűkszavú vagyok, ha csak csupa negatívum jut az eszembe. - vonom meg a vállam. Az elmúlt időszak olyan volt, mint egy egyre sötétebb alagút. De talán most már vége. Követem Tarát a büféhez, és közben nagyon remélem, hogy ez a majomszeretet dolog majd feledésbe merül, és nem lesz hetekig, vagy még tovább felemlegetve. - Mért, neked is voltak, vagy vannak ilyen ... hajlamaid? - érdeklődöm. Ha már itt erre célozgat, akkor csak hajlandó valamit mesélni is a dologról. Persze nem a legjobb hely erre egy ilyen hely, ahol egymást érik az emberek. De addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Most jött föl, most kell megtudni minél többet a témáról. Amúgy nem tudom, mennyire az új személyiségem, mennyire a gyógyszerek, és mennyire Tara jelenléte van benne az érzésben. Egyszer már rendesen rajta felejtettem a szemem, amikor először találkoztunk.
Csak bólintok arra, amit a "megkukult Liuról" mesél. Nem akarom feszegetni a témát. Jól tudom, hogy miről beszél, de legyen ez az este a szórakozásé. Hátha lesz még alkalom arra, hogy megnyíljon. Öhm. A büfé felé sétálva elég érdekes témát vesz elő. Hirtelen nem is tudom mennyit mondhatok el neki, és hogyan, hisz millió ember áll körül minket. Végül a "lehető legkevesebb" mellett voksolok, és azt is csak gondolataimon át osztom meg vele. ~ Az én jószágom... hát ő nagyon szeszélyes volt. Mára már megbékélt, de például az átváltozásomat követően minden új dologtól félt, és ha félt, akkor támadott. Szeretett ő lőni a puskával... de így visszagondolva nem volt olyan nehéz megfékezni Csak hát nők vagyunk, és hisztisek.~ röviden felnevetek. A farkas bennem kinyitja a szemeit, és ásít egy nagyot. Jelzi, hogy itt van ám, és nagyon unja. Ő sem szereti a rivaldafényt, de a kölyök kérdezett, én meg válaszolok. ~Castort egyenesen imádta a dög. Még mindig feszt a lábához simul a gondolataimban, de olyan személy is van akit szó szerint a pokolba kíván, és olyankor még nehezebb bírni vele. De az erőt, és a rangban felette állókat tiszteli. Példa legyen... az első alfánk. A fickót gyűlöltem én is, és a farkasom is, de úgy tiszta szívből, igazán. Mégsem kényszerített rá soha, hogy a torkának ugorjak. Tudta hol van a helye, habár elég önfejűek vagyunk.~ hümmögök egyet. Ennyire tán még sosem értékeltem ki a bestiámat. Itt volt már az ideje. ~Most még keresi a helyét benned, ezért érzed folyton nyüzsögni. Majd megszokjátok egymást. Ez még neki is új, nem csak neked. ~ Míg értekeztem gondolataimon keresztül, lassan ugyan, de haladtunk a büfé sorjában.
Mostanában egész tisztességesen fagyos hangulat van odahaza. Cassie nem igazán beszél velem, általában eltűnik, mire fölébredek és csak este, záróra környékén mászik vissza, így aztán igen unalmasan teltek a napjaim. A kocsma forgalma még éppencsak minimálisnak volt nevezhető, így aztán volt időm kiugrani egy kicsit. Amúgy is megőrülök lassan, amiért a négy fal közé lettem száműzve. Föl kell bérelnem egy csapost, minimum két pincért, na meg aztán valakit, aki elintézi a hó végi elszámolást, mert a számokba azt hiszem bele fogok betegedni. Lábaim vittek előre, nem is igazán figyeltem, hogy merre megyek. Jól meg is döbbentem, amikor kikötöttem a sportpályánál. Végül is, ezen az alkonyi órán meg lennék lepve, ha nem tévedtem volna el legalább kétszer úgy, hogy észre sem vettem. Nos, de legalább a pálya nyitva van, és ahogy elnézem valami meccs készülődik ott. Hoki, ha jól látom. Remélem nem zsebhoki bajnokságot tartanak… Rövid ideig megállok, hogy mérlegeljem a dolgot. Miért is ne? Van némi fölös pénzem, bár nem vagyok éppen egy meccsre öltözve. Igazából mikor kezdtem el én külön meccsekre öltözködni? Istenem, nem tett jót, hogy kiléptem a seregből. Bár ha benne maradok, akkor már felkötöttem volna magam, így aztán az egészségemnek határozottan jót tett, hogy kiléptem. Végül dacosan úgy határozok, hogy megindulok. Amúgy is régen néztem már meg bármit, ahol izzadt emberek verik egymást egy kis korongért, határozottan felüdülés lesz. Nincs is ennél jobb búfelejtő. Beállok hát az elég gyér sorba, amely a pénztárak felé visz és közben azon gondolkodok, hogy hol kaphatok vajon valami szomjoltót? Na jó, ezen ráérek akkor gondolkodni, amikor bejutok, de jól esne azért egy-két sör. Na jó, legyen három, valakinek felügyelnie is kell arra a kettőre. Fene sem akarja, hogy kissörök szülessenek a gyomromban, miután megittam.
Nyűgös reggel. Ennyit tudnék elmondani a mai napomról. Most még a szokásosnál antiszociálisabb hangulatban sikerült kikászálódnom a puha ágytakarók közül. Megpróbálkoztam a borotválkozással, de a mérhetetlen rendetlenség közepében valahol elveszett a borotvahab. Így enyhén borostás képpel indultam el Duncanhez. Távozásnál még jól megkaptam a magamét attól az átkozott madártól, de egy pár csőrnyom kíséretében lemasírozhattam a Hotel előterébe. Ott meg is találtam a Testőrt. Volt neki pár tanácsom a védelmi rendszerrel kapcsolatban. Amióta Gabe itt hagyott bennünket, hogy a szellemekkel játszadozhasson, én vagyok a felelős kutató az egész hóbelebancért. Nagyszerű...Nem csak, hogy kimondottan kevés időm marad az értelmes kutatásokra, de még nekem is kell belevernem az alkalmazottak fejébe, hogy mit csinálhatnak komputerekkel és mit nem. Néhány embernek kifejezetten nehéz a felfogása. De szerencsére Dun nem tartozik ebbe a fajtába. Hamar lerendeztük az ügyet, így indulhattam is egy kicsit...hogy is nevezték a többiek? Kikapcsolódásra. Bár abban, hogy fogatlan 110 kilós csávók ütlegelik egymást, miközben korcsolyáznak...mi a fene lehet ezen szórakozás? Fogalmam sincs. De néhány jól elhelyezett dicséret megtette a hatását. Itt állok a hűvös nyári szellőben, sállal a nyakam körül és kabáttal a testemen. Már akkor feltűnik az ismerős alak, amikor még méterekre vagyok a stadiontól. Azonban, ahogy közelebb érek felismerem benne Pault. Tőlem talán túlságosan is szokatlan boldog mosollyal intek neki oda. Ügyet sem vetve az emberek rosszalló tekintetére, odavonulok mellé. Az egyik férfi még rám is förmed, amikor beállok hozzá a sorban. -Szia! Hát, te? Nem a kocsmában kellene lenned? Vagy netalán Lilyvel?
Már vagy negyed órája strázsálok itt, a csontomig átfagytam – ami azért nyáron művészet, gyerekek -, és egyre nyűgösebb vagyok. Igen, úgy, mint a gyerek, akit csak szétnézni vittek be az édességboltba. A sor körülbelül annyit haladt, hogy két csiga elmellőzött minket ezen időszak alatt, egy döglődő lajhár pedig beállt sereghajtónak ostorral a kezében. Na jó, ez igazából csak marhaság, de szerintem sikerült érzékeltetnem, hogy milyen marha lassan haladtunk. A zsörtölődős időszakból végül Ash érkezése zökkentett ki. Olyan lazán farolt be mellém, mint aki nem is aggódik, de én azért körülnéztem, hogy még idekint lesz-e lincselés. Az egyik nagydarab fickó elég keményen struccolt, de csak rávillantottam a „próbáld meg és kibelezlek” felirattal ellátott vigyoromat, és úgy döntött, inkább nem próbálkozik vele. Micsoda csalódás, még a fegyveremet sem kellett megvillantanom. Nem azt, na! - Üdv! – köszöntöttem, de amikor Lilyt említi már el is komorodok. Igyekszem, hogy a hangomon semmi ne hallatsszon ebből, elvégre nem lenne jó ugyanúgy eltávolítani Asht, mint ahogy Cassie-t sikerült. Bár igazából nem tudom, hogy pontosan mit csináltam vele, de a tekintetéből ítélve semmi jót. – A kocsma megyeget, de néha nekem is kell egy kis szórakozás. Ami pedig Lilyt illeti… Jobb, ha nem beszélünk róla. Mindenesetre már nem tart igényt a „szolgálatainkra” és hazatért New Yorkba – mondom, és előveszem a kabátom mellzsebéből a levelet. Kissé össze van gyűrve, a felső részét leszakítottam és háromszor próbáltam galacsinként a kukába dobni, de azért a szöveg még olvasható. - És veled mi a helyzet? – terelem egy kicsit a témát. – Nem hallottam rólad az elmúlt napokban. Kissé még aggódtam is. – Persze nem túl sokat, elvégre nagyfiú már, tud magára vigyázni, de mégiscsak ő az egyetlen barátom, vagy mi a fene ebben a városban, így aztán megbecsülöm.
Egy hálás mosollyal értékelem, ahogy lerendezi a nagydarab fickót. Nem örültem volna, ha már az első néhány percben sikerülne balhéba keverednem. Annak pedig még kevésbé, ha az egyik barátom tenné meg helyettem. Érzékelem a hirtelen hangulatváltását. Félrebillentem a fejem és úgy hallgatom. Amint előrébb lépünk megpróbálom az egyik együtt érzőbb arcomat elővenni. -Pont a minap gondoltam rátok. Ma este akartalak meglátogatni benneteket. Na! Remélem megszorongatjátok az O'connors-t. Lily...sajnálom, nem akartam felhozni a dolgot. Buta, buta lány...talán mi tudtunk volna neki segíteni. Összehúzom a szemöldökeimet. Igazából megkedveltem azt a kis csitrit. Sőt...még Castornak is fel akartam hozni, hogy mi lenne ha valamelyik idősebb falkatag beharapná. Akkor megmenekülne a betegségtől, és bár még én is fiatal vagyok de tanítgatnám, ha kell. Persze, akkor végig hazudhattuk volna az életünket Paulnak... Már így is lelkiismeret furdalásom van, hogy rendszeresen félre kell vezetnem. -Tudod...a munka. Az egyetemen és a Hotelben is besegítek a vezetőnek. Kért néhány informatikai kis trükköcskét és így kevesebbet kell fizetnem a szobáért. Ez kedves. Legközelebb nem fogok így eltűnni. Egyébként...tulajdonképpen milyen sport is fog itt zajlani? Kérdezem. Jelenleg egyáltalán nem játszom a tudatlant. Csak annyit tudok a jégkorongról, hogy néhány csávó csapkodja egymást.
- Hát még én hogy remélem! Mindenesetre reálisan látom a helyzetet. Az O’connors törzsgyökeres errefelé, míg én csak most nyitottam és alkalmazottaknak is eléggé csúnyán a híján vagyok. Még évekbe telhet, mire fellendül a forgalom olyan mértékűre, amilyenre szeretném. Mindenesetre ráérek, nem igaz? – vigyorodom el kissé erőltetetten. Minek kellett felhoznia Lilyt? A mai hangulatomra azt hiszem már keresztet vethetek. Bár ha van bent whisky, akkor kicsit talán más a helyzet. Amikor magyarázkodásba kezd csak fél füllel figyelek oda. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, és közben azért próbálom színlelni, hogy érdekel a téma. Az utolsó kérdésére azért felelek, bár nem túl nagy lelkesedés érezhető a hangomban. - Hoki – mondom, és közben végre feltűnik a transzparens, amit, érezhetően a meccs színvonalához igazodva csak a jegypénztár előtt helyeztek el, hogy ne vehesd észre, csak amikor már késő menekülni. Na, eddig remek… - Bár ahogy elnézem érdekes meccs lesz ez. Homoki Kígyók a Baziliszkuszfarkú Pandák ellen. Utóbbinál befigyelt némi fajközi kufirc, vagy mi van? Ráadásul azt a barmot is megnézném, aki kígyókat enged a jégre… Zsörtölődök egy kicsit, de hát istenem, amilyen színvonalas meccs elé nézünk jogom van. Őszintén remélem, hogy a verekedéshez többet értenek ezek az alakok, mint a választott sportjukhoz illő névválasztáshoz. Folyjék egy kis vér ott az arénában, csak mint a régi, szép időkben! Néhány kivert fog máris elfeledtetné velem az egész nyomorult helyzetet, amibe már megint belekeveredtem. Mind Lilyt, akit már megint képtelen vagyok kiverni a fejemből, mind Cassie-t, aki úgy kerül, mint a pestist. Pedig amikor legutóbb megnéztem egy nagyon enyhe náthánál nagyobb bajom még nem volt. Mi a fenét csinálhattam azon az estén? - Ja, Ash, ha lehet egy tanácsom: itt valami rendes alkoholt kell innod. Nem azért, mert le akarlak itatni, hisz tudod, hogy mennyire barátságos vagyok az alkoholmentes italok terén veled, mindig van behűtve, de ha itt almalevet iszol, akkor rövid távon végigmegy rajtad a fél stadion, meg a két csapat botostul. – A vigyorom már barátságosabb, hogy tudja, félig azért viccnek szántam a dolgot – Olyan ez, mint az állatoknál, tudod. Beindul az adrenalintermelés és kiszúrják a leggyengébb vadat a csordából. Na már most itt lesznek valószínűleg remek és barátságos huligánok, akikkel még lehet, hogy együtt is szolgáltam, szóval próbáld meg nem kimutatni, ha sebezhető vagy, mert akkor valaki hamar a fejedbe állít egy husángot.
Igen, az O'connors törzsgyökeresnek mondható. Főleg, hogy egy Őslakos asszonyság kezében van. Szóval ha Castor elég kielégítően viszi véghez a terveit, akkor Paul igen hamar megszabadulhat a legnagyobb riválisától. Ebben pedig teljes támogatásomat élvezheti. -Körbe kérdezhetek a Hotelben. Hátha néhány alkalmazottnak kell egy kevéske plusz pénz. Mondom egy félszeg mosollyal az arcomon. Nem akartam, hogy Lily miatt elszomorodjon. Egy pillanatra le is szidom magamat. Ennyire már kiismerhettem volna az embereket. A csapatok nevének említésére felvonom az egyik szemöldökömet. -Kétlem. Ugyanis a Baziliszkusz nem létező állat, csupán egy, a római korban kitalált teremtény. Bár... rendszertanilag van egy nem, amit a tudományos nyelv "Basiliscusnak" mond. Hmm... ha belegondolok, csak egy kevés DNS kéne hozzá, egy pete- és néhány hímivarsejt, már meg is van a gyíkpanda. Érdekes volna. Fejtegetésem végére kimondottan belelendülök a témába, ha nem tűnne fel, hogy hol vagyok, már el is kezdeném sorolni az elvégzendő eljárásokat. Szememben valami, az elborultsághoz nagyon hasonló fény csillan. Enyhén megrázom a fejem és mosolyogva hallgatom végig barátom tanácsait. -Egy sörben benne vagyok. Az még azért nem árt meg. Te és Dorothy tettetek arról, hogy ne legyek olyan tunya, mint régen. Áh, kimásztam pár nehéz helyzetből az évek során. És még te is itt vagy. A végére barátságosan meglapogatom a hátát. Lépünk még néhányat, már csak három ember választ el minket a jegypénztártól. -Olyan mogorván fogok nézni ahogy csak tudok! Jelentem ki eltökélten és bemutatok egy igen lagymatag, ám szórakoztató arcot. Végül inkább újra mosolygok egyet. Paul még nem tudja, azonban az itt megjelentek közül mindenkit képes lennék kiütni. Legalábbis egyenként biztosan. -Katonák? Azt hittem az egységedből csak Te jöttél Fairbanks-ba. Összeráncolom a homlokomat és kérdőn nézek rá. Tudom, hogy nem szeret a seregben töltött éveiről beszélni. Nem is fogom erőltetni, az a múltjának egy olyan része, amit nem akar a világ elé tárni. Ezt még én is megértem.
- Megköszönném, Ash. Tényleg komoly segítség lenne – mondom. – Meg aztán közelebb is vagyok hozzátok. Talán ki lehetne tenni ott egy-két hirdetést, akkor elkezdene szállingózni a nép is. Amikor belekezd a biológusi humbugba, én már csak vigyorgok. Jó, öreg Ash… Csak adjon neki az ember ötleteket, és kiforgatja a világot a helyéről. Bár érdekes műsor lenne, ha adnék neki egy ilyen transzparenst, mint amit itt elmondott, és beküldeném a pályára. Vajon meddig élné túl? Érdekes dolog eljátszani ezzel a gondolattal. Talán elég ideig, hogy elkezdjenek fogadásokat kötni rá. Amikor a sörös dolgot említi büszkén kihúzom magam, de csak azért, hogy Dorothy említésére kétszeres gyorsasággal zuhanjak vissza alapállapotba. Arcomra furcsa kifejezés ül, ami a zavarnak, a megdöbbenésnek és a szégyennek egy különös keveréke, de aztán gyorsan tovább is tűnik. Fene vigye el, még mindig ilyen hatással lenne rám mindazok után, amik azóta történtek? Nem hiszem el… Persze nehéz elfelejteni, ha az ember vizesen lesmárol egy jó csajt, aztán meg lekoptatják. Igazából valószínűleg száz meg száz Dorothy van a városban és Ash valószínűleg nem róla beszélt, de ha mégis… Ó, anyám, mibe nyúltam ott és akkor? - Te lefoglalod őket ezzel a nézéssel, én addig mögéjük kerülök és leütöm őket egy székkel – vigyorgok én is, de csak halványan. Nem megy ez ma nekem, fenébe is. Legjobb talán az lenne, ha nem emlegetnénk csajokat, de most már nem tudom megállítani magamban a gondolatfolyamot, amelynek hála végül csak kibukik belőlem a kérdés: - És mesélj csak erről a Dorothyról! Mintha emlegettél volna valakit még régebben. Közben a katonás megjegyzésén is elrágódok. Körbenézek, és ismét felkutatom az ismerős arcokat. Egyet látásból, kettőt névről, és ott előrébb is olyan rohadt ismerős az a valaki, csak fordulna már meg… Na, már bement, ez már meg nem fordul. Fasza. - Átvezénylések, áthelyezések, kényszer és rokkantnyugdíj. Igazából a katonák az idejük javát otthon töltik, csak időnként küldik az egységüket harci kiküldetésre. Ilyenkor aztán ott vannak pár évet, és a hadosztállyal együtt hazavezénylik a bandát. És kezdődik minden elölről – mondom, ujjammal játszva jelezve a dolgok körkörös voltát.
-Megbeszéltük. Ha adsz szórólapokat és posztereket, akkor kirakosgatom őket, és megkérem az alkalmazottakat, hogy nagyban ajánlják a helyet a vendégeknek. Jelentem ki barátságosan. Talán még Castornak is megemlíthetném, hogy egy-két bulit tarthatnánk ott. Amennyit a falkám képes vedelni, Paul néhány alkalom után meggazdagodna. Megérzem a barátomban végbement változásokat. Valamin nagyon elgondolkodik. érdeklődve fürkészem az arcát, de valószínűleg akkor sem lennék képes leolvasni róla bármit is, ha jobban ismerném az embereket. A nézésnél azért többet tudnék tenni velük... sokkal, sokkal többet. De jobb, ha nem tud róla, így csak mosolyogva bólintok neki. Dorothys kérdésének hatására jól láthatóan elönti arcomat a vér. Olyan vörössé változom, mint ha csak festéket kentek volna a képemre. Megköszörülöm a torkomat és elkezdem magam előtt rugdosni a betont. Beszélgetés közben előrébb lépünk még egyet. Már alig másfél méter választ el minket a jegypénztártól. Zavarral a hangomban kezdek el beszélni. -Dorothy Caine a neve. Gyönyörű, okos és... ~ valami elemi szintem vonzza, hozzá a farkasomat. ~ nagyon egyedi. Olyan művészkedő-féle, festő. Egy párszor már találkoztunk. De még nem tudtam eldönteni, hogy Ő is akar e valamit. Majdnem teljesen őszinte vagyok Paullal. Azt természetesen nem köthetem az orrára, hogy az ellenséges vérfarkas falka egyik tagja. Végül veszek egy mély levegőt és félszeg mosollyal vonom meg a vállaimat. Látom, ahogy szemeivel a tömeget kutatja. Megpróbálok utána nézni, de személy szerint nem ismerek fel senkit. Elgondolkodva nézek rá, majd hirtelen felteszem az első kérdést, ami az eszembe jut. Sosem voltam túl tájékozott a hadsereggel kapcsolatban. -Téged is bármikor visszavezényelhetnek? Nem szeretném, hogy visszakerüljön Irakba. Azt a keveset, amit elmesélt róla, elég volt, hogy tudjam, teljesen tönkre tenné egy újabb kiküldetés. Végre odaérkezünk a pénztárhoz. Előveszem a tárcámat és a lehető legjobb helyre kérek két jegyet. Közvetlenül a pálya mellett, ahol láthatjuk a játékosokat nekicsapódni a műanyag védő-kerítésnek. Ha esetleg tiltakozna, akkor ellentmondást nem tűrőn válaszolok neki. -Hagyd csak! Annyi mindent fogyasztottam már nálad, teljesen ingyen, hogy ezt megérdemled. Előveszek néhány bankót és odaadom a pénztáros hölgynek, majd terelgető mozdulatokkal a bejárat felé irányítom Pault.
Ashie nem értette az arcomon és a testtartásomban végbemenő változásokat. Néha tényleg áldás, ha az ember haverja szociálisan tökéletesen kasztrált. Azért próbálom menteni a menthetőt, de most kivételesen jól jött, hogy nem képes olvasni sem az arckifejezésekből, sem a túlságosan is egyértelmű testi jeleket. Amikor a csaj nevét említi ismét megnyugszom, csak azért, hogy öklömnyire zsugorodjon össze a gyomrom, amikor kijelenti, hogy a hölgyike egy festő. Na jó, erre mennyi esély van? És vajon engem vágott át a névvel – amire nem értem, mi indoka lehetett – vagy Asht? – Hozd el egyszer iszogatni hozzám. Szívesen találkoznék azzal, aki így kihozta belőled a férfiállatot – vigyorgok rá. Meg aztán így pontot is rakhatok mind az ügy, mind a beszélgetés végére. Fenébe is, ha tovább folytatjuk talán még kibukik a számon valami hülyeség! Viszont már-már aranyos az, ahogy aggódik értem. Persze csak valami furcsán bizarr, férfias módon. – Nem valószínű, hogy visszavezényelnének. Fizikailag alkalmas vagyok ugyan, de a pszichiáter, akihez elküldtek külön kérte, hogy ne vezényeljenek vissza aktív szolgálatba. Természeti katasztrófa esetén valószínűleg még így is ott kellene állnom a gáton, szóval ha jön az özönvíz, ott keressetek. – Persze azt nem közlöm, hogy ha egy másik agyturkász úgy dönt, hogy mégis alkalmas vagyok, akkor Állambácsi úgy vág vissza a Persze-öbölbe, hogy a lábam sem éri a földet. Amikor Ash megveszi a jegyet tiltakozni akarok, de inkább befogom a számat, amikor meghallgatom, amit mond. Igaza van. Néha én is élhetek mások jóindulatán, nem igaz? Nagynéha. Bár azt elhatároztam, hogy ha valaha is sikerül lerészegíteni a srácot, akkor visszacsúsztatom a jegyárat a zsebébe. Ha sikerül valaha leitatnom. Próbálkozom már egy ideje, de a kölyök jól bírja az alkoholt.
Kezdőlap
