Az ősök éjszakájára a múzeum különleges tárlattal készült, melyhez az épület pincehelyiségeit használta fel. A tárlatot egyutas bejárásúnak tervezték meg, melyre az egyik lépcsőn lehet lejutni, a másikon pedig fel, közötte több kisebb szobán áthaladó kanyargós út vezet. A belépőket azonnal autentikus, eszkimó népzene fogadja, amint leérnek a lépcsőn a tárlat helyére. A helységek ugyan kicsik, de úgy vannak most berendezve, mintha a szabadban járnánk. A padlót műhó borítja, és éjszaka van, a plafonon a csillagos ég, a tárgyak élethű környezetbe kiállítva láthatók, a múzeum dolgozói a régi használati tárgyakat, ruhákat bábukra aggatták, és életképeket állítottak be. A helységek falai vagy sötétségbe burkolóznak, vagy kinagyított fotókkal zárják le a látványt. Egy eszkimó településen járunk, végigsétálhatunk a jégkunyhók között, ahol családok élnek, a férfiak éppen vadászatról térnek vissza, hozzák a zsákmányt, az asszonyok vacsorát főznek, vagy éppen bőrt készítenek ki, a gyerekek vagy segítenek, vagy bámészkodnak. A szervezők sok mindenre gondoltak. Minden belépő kap a vállára egy indián takarót (ez nem múzeumi darab, hanem vadonat új), ami jól jön, mivel a helységeket, amik amúgy sem voltak nagyon fűtve eddig sem, a tárlat idejére tovább hűtik, és bőven fagypont alatt van a hőmérséklet. (A tájékoztató szerint a takarókat a kijáratnál vissza kell adni, de igény esetén megvásárolhatók.)
Ash Igazából a múzeum is érdekel valamelyest, meg a biztonsági rendszer is (vajon ők hogyan oldották meg?), és a technikai kivitelezés. A tárlat csak pár napig van nyitva, és a szórólap szerint különleges technikai megoldásokkal teszik élethűvé a bemutatót. Úgy véled, érdemes rá időt szánni. Sem a zene, sem a légkör nincs rád különösebb hatással, és a technikai hatásokból is láttál már jobbat, de azért érdekes az egész. Ha figyeled a többi látogatót, akkor azt veheted észre, hogy páran néha hosszabb időre elbambulnak, kikapcsolnak, mintha nem is lennének ott, majd 10-20 másodperc mozdulatlanság után továbbmennek, mintha mi sem történt volna. A negyedik teremben aztán neked is kikapcsol az idő egy jó pár pillanatra. Jelenleg a negyedik helységben várakozol, írd be magad odáig legy szíves!
Sedna, Mara Ti azonnal borzongani kezdtek, amint leértek a pincébe, és meghalljátok a zenét. Bár ebben biztosan része van a hidegnek is, de mindkettőtökben felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg csak erről van szó?
Sedna Amint belépsz a második szobába, azonnal megakad a szemed az egyik vadász nyakában lógó amuleten, ami egy farkas ábrázol, de láthatóan nem egy hétköznapi példányt. Az alak stilizált, és a két hátsó lábán áll. Úgy érzed, meg kell érintened az a tárgyat, de folyton jönnek a látogatók, és tudod, hogy ez tilos. De talán lesz egy kis szünet, amikor nem jön arra senki ... Jelenleg a második helységben várakozol, írd be magad odáig legy szíves!
Mara Te sokkal előbb elakadsz, mert a zene maga már elbűvöl, megállsz az első helységben, és hallgatod. Maga a sámánének van rád ilyen hatással. Abban sem vagy biztos, hogy valós nyelven énekel, vagy csak halandzsázik, mégis úgy érzed, hogy ha csak még egy kicsit hallgatod az éneket, akkor meg fogod érteni. Jelenleg az első helységben várakozol, írd be magad odáig legy szíves!
A kiállítás azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Nem voltak életem legszebb évei, amit apám mellett töltöttem, de mégiscsak az volt a gyermekkorom, mind farkasként, mind emberként. Így szinte azonnal eldöntöttem, hogy eljövök ide. Amint lesétáltam az indián takaró kellemes melegébe burkolózva, a zene szinte azonnal megbabonázott. A bőrömön is mintha libabőr szaladna végig, de talán csak a hidegtől van az egész... Szorosabbra húztam magamon a takarót és érdeklődéssel indultam neki, a csengő kellemes zenétől kísérve. A talpam alatti műhó, az éjszakai csillagos égbolt mind díszletek csupán, azonban ahogy a díszlet egybeér az emlékekkel egészen élővé válig a dolog... egyik pillanatban még a műhó van a talpam alatt, aztán... A gyönyörű fehér köntös érintetlenül ropogott a talpam alatt. Mindig is imádtam a havat. Az volt az érzésem, hogy a szellemek azért hozzák el, hogy elfedjék vele a Föld sebeit, az olyan csúfságokat, amiket nyáron groteszkül megfest és kihangsúlyoz a fény... Ilyenkor minden békés volt és tiszta. Pár pillanatig én is tisztának és szabadnak éreztem magam tőle... Felnéztem a csillagos égre, mintha csak arra vártam volna hogy a sziporkázó gyémántként ragyogó csillagok közül egy lehulljon fekete bársonyfekhelyéből egyenesen a tenyerembe... Aztán meghallottam apámék hívását. Visszanéztem a falura, ahol az asszonyok éppen a vacsorát főzték, illetve előkészültek rá, mert apámék most tértek vissza az elejtett zsákmánnyal... - Nagyon élethű, nem igaz, kisasszony? - szólított meg egy férfi kirántva az emlékek közül. Kissé elvarázsoltam biccentettem neki, aztán mentem is tovább. Nem akartam most beszélni senkivel, az valahogy megtörte a varázst... pedig annyira élveztem. Olyan volt, mintha visszarepültem volna a saját gyermekkoromba. Amikor még kicsik voltunk Wali-val és a lehetőségekhez képest boldogok. Apró sóhajjal léptem be a második terembe, várva, hogy milyen emlék lesz csalfa kísértőm ebben a teremben. Azonban szinte még csak a küszöbön állok, amikor a szemem mint a mágnes a vasreszeléket, úgy vonja magára egy amulett. szinte alvajáróként sétálok oda elé és csak bámulom. A két hátsó lébén álló farkasban van valami lenyűgöző... A vadász, aki a nyakában viseli zord mű-arcával láthatóan nem értékeli milyen kincset hordoz a nyakában... bezzeg, ha nálam lenne... A kezem bizseregni kezd, annyira meg akarom érinteni az amulettet. Azonban az emberek idegesítően mászkálnak körülöttem, bámulnak, csodálkoznak, nevetve-kacagva figyelik a tárgyakat, mint akik valami játékon vannak, nem egy kiállításon... Így végül arra jutok a türelem a legnagyobb erény, és én most ezt fogom gyakorolni. Várakozó állásba helyezkedem és látszólag a szobát figyelem meg, de le sem veszem a szemem az amulettről, csak annyira,hogy lássam, ha végre kiürül a terem, akár csak egy pillanatra is... Ha kell itt várok, akár éjfélig is.
Ash-t nem kifejezettebben érdekelte a történelem. Sosem volt oda a múltért, általában csak a tudományos újítások és a természet kutatása érdekelte. De most, valami megfogta ebben a kiállításban. Talán a szórólap, talán a múzeum környezeti ábrázolásmódja, talán csak a kíváncsiság. De végül eljött ide. Ártani nem árthat. Talán lát néhány érdekfeszítő biztonság, vagy vizuáltechnikai kütyüt. Plusz pozitívum, hogy végre elszakadhatott a szobája rejtekéből. Egy kedved hölgy a bejáratnál felkínált neki valami korabeli ruhadarabot. Nem akarta elfogadni, nem igazán volt rá szükség. A benne lakozó farkas megvédte őt a zord időjárástól. Ennek ellenére el kellett vennie a takarót, hogy fenn tartsa a látszatot. A biztonsági berendezések nem nyűgözték le. Nem volt egy gyakorlott gépkezelő, de akár még ő is ki tudta volna játszani ezeket a szerkezeteket. A képi megvalósítás viszont igen érdekes volt. Nem a legjobb, sem a legmodernebb, de kreatívan használták ki a lehetőségeiket. Helyeslően biccent a fejével és tovább vonul egy teremmel. Az emberek nem igazán foglalkoztatják, a teremőröknek köszön, de csak mert ez a megszokott eljárás. jól érzi magát, nem is gondolta, hogy ez lesz. Épp egy műanyag család mellett halad el. Tökéletesnek tűnnek. Az anya főz, az apa pedig a fiainak tanít valamit. Egy kés és valami szőrme van a kezében. A nagy bámészkodás közepette az ifjú farkas nem igazán néz a lába elé. A következő pillanatban arra eszmél, hogy valami nagy dolog állja az útját. Egy colos férfi magasodik fölé. -Elnézést! Jelenti ki, de az alak nem reagál semmit. Csak bámul maga elé. Ash odapillant, nem lát semmi különöset. Néhány másodperc múlva azonban meghallja a hangját, ezért tekintetét ismét rá fókuszálja. -...gen, Susie. Az ott egy...ööhmm...Susie? Zavarodottan körbepillant, majd el is tűnik néhány ember között. Ash felvonja egyik szemöldökét és utána tekint. ~Hmm...érdekes... Gondolja és ő is tovább indul. Úgy tizenöt perc alatt átszeli a harmadik termet. A következő helyiség elnyeri a tetszését. Igen szépen van kidolgozva a számítógépes rendszer, valamint az állatokat is hűen ábrázolják. Még egy plusz pontot ír fel magában a készítők javára. Megáll az egyik szarvast ábrázoló, műanyag "szobor" előtt és elkezdi mustrálni. Úgy húsz másodpercig mereven bámul, majd egy kis szédüléssel odébb megy. Megrázza egy kicsit a fejét, de nem tulajdonít nagy dolgot a kis közjátéknak.
Nem vagyok az a hű-de-nagy társasági lény. Nem bírom a tömeget és ha heringként kell összezsúfolódom egy tucat idegennel, de sajnos az életben sokszor olyat kell tenni amit nem akarsz és olyan helyzetbe kerül az ember ami kényelmetlenül érinti. De ha nem akarok a szoba négy fala közt múmiaként elaszalódni, néha muszáj legyőznöm a kényszert, hogy lecsapjam azokat kik belépnek a személyes terembe és ki kell mozdulnom; már csak az egyetem miatt is. Akkor is a suliból tartottam hazafelé, mikor megakadt a tekintetem egy plakáton. Sosem fordítok nagy figyelmet az ilyen felhívásokra, mert a többi korombeli tinivel ellentétbe engem nem nyűgöz le a füstös, izzadságtól és piától bűzölgő diszkók ledlámpás vibrálása és a diszkózene halláskárosító táncra hívása. Lássuk be, sajnos manapság már ezt nevezik "kultúr-programnak", ami szerény véleményem szerint elég vérlázító egy olyan ősi kultúrában bővelkedő vidéken mint Alaszka. Úgyhogy amint megpillantottam az inuit harcost ábrázoló képet rögtön tudtam, hogy ott a helyem. Őslakos eszkimóként, büszke vagyok a felmenőimre, mint az aleut, mint az inuit ágra, így nagy izgalommal készülődtem a múzeum látogatásra... Mikor megérkezek a múzeum elé az órám szerint ép alkonyodik, de tél révén egész nap félhomály és szürkület uralkodott a vidéken. Van akit a nap vidám, sárga fényének hiánya depresszióba taszít, de aki úgy éli az életét, hogy hol egész nap fényárban, hol egész nap félhomályban jár, annak ez a természetes körforgás. Csak a hideg az, amit még az ősöktől örökölt vér sem tud teljesen kizárni, így hát piros orral, kezeimet összedörzsölve lépek be a kétszárnyú faajtón. Bár idebent sincs melegebb, legalább a csípős szelet kizártam magam mögött. - Üdvözöljük!- lép mellém az egyik vendégváró és rám terít egy szép szőttest.- Jó szórakozást!- indít utamra. Hálás mosollyal tekerem körbe magamon a takarót, majd elindulok a lépcsőn lefelé. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtem úgy kúszik felém egy ismeretlen-ismerős dallam. Ahogy leérek a szívem nagyot dobban, testem megborzong és olyan érzés kerít hatalmába, mintha haza értem volna. Lehunyom a szemem és csak állok némán, akár egy kiállítási bábú. A bőrömön érzett hideg, a régi tárgyak illata, az ének magával repít. Minden idegszálammal a zenére koncentrálok és a lágyan duruzsoló hangra ami körülölel és egy rég elfeledett világ emlékeit tárja elém. Lelki szemeim előtt látom a jeges síkságon apró dombokként magasodó iglukat, a tábortüzet és a körülötte ülő embereket, akik egyszerű, de szépen kidolgozott dobokkal adják a sámán énekéhez a ritmust, aki a szellemekhez fohászkodik. Bármennyire is figyelek, bárhogy is szeretném nem értem a szavakat, túl sok a zavaró tényező, mégsem adom fel. Valami belső sugallat, vagy csak a makacsságom az ami arra ösztönöz, hogy próbáljak türelmes lenni és akkor minden a helyére kerül...
A hatodik kis szobában végre találsz valami érdekeset. Egy öreg eszkimó asszony egy üst fölé görnyed, és kotyvaszt valamit a jelenet szerint. A kis helyiséget belengi a gyógyfüvek illata, és halk női hang kezd el regélni arról, mennyiféle növénynek ismerték a gyógyhatását a törzsek javasasszonyai. Amíg a tájékoztatót hallgatod, a füvek illata betölti a tüdődet. Egyszerre kellemes, s kissé talán émelyítő érzés ez, s pár perc után némileg bódult állapotba kerülsz. Ekkor csap le rád újra a révedés, és amúgy is úgy véled, hogy ez a tájékoztató sok fontos információt tartalmazott, meg kéne hallgatnod még egyszer. Aztán még egyszer ... és ... Közben a látogatók elmennek melletted, kikerülnek, de egyre kevesebben pillantanak rád. Végül a látogatók elfogynak, és nem jön több. Leoltják a világítást, és bekapcsolnak a zöld helyzetjelző fények bokamagasságban, ettől furán kísérteties lesz a látvány. A javasasszony bábú arca így alulról a zöld fénnyel megvilágítva szinte már horrorfilmbe illő. A tájékoztató szöveg is elhallgatott, már nem lenne miért maradnod, de nem akaródzik megmozdulni. Még egy apró fényforrást látsz meg ekkor a kijárat felőli sarokban: a mozgásérzékelőt. Hátad mögül lépteket hallasz, és beszédet. - Záróra van, tessék kérem elhagyni a kiállítás területét! - Mi hogy? - válaszol egy meglepett férfihang. - Elnézést, kissé elbambultam! A mozgásérzékelő jelzi, amit hallasz is, hogy ők ketten beléptek a terembe. Arra számítasz, hogy téged is felszólít a távozásra a teremőr, de ez a kettő elsétál melletted. Még nem vagy képes megmozdulni.
Sedna
Türelmesen várod, hogy végre üres legyen a terem, s nagyjából hét perc után eljön a te időd. Senki nincs ott veled. Kinyúlsz hát a medálért, és megérinted. Ebben a pillanatban mintha valami berántana egy másik világba. Nem tudod, hogyan lehetséges, de régről ismert vérfarkas történetek, és legendák elevenednek meg előtted. Látod a kezdeteket, ahogy Alignak és Tupilek vadászni viszi az első törzsbélieket, és beharapja az arra érdemeseket. Látsz más történeteket is, úgy, mintha ott lennél szemlélőként, de téged senki sem látna. Közben éned egy része észleli, hogy még mindig a múzeum alagsorában vagy, a látogatók elhaladnak melletted, és végül nem jön több. Leoltják a fényeket, bekapcsol a zöld helyzetjelző, és a teremőr elvonul, ellenőrizve, hogy senki se maradt itt. De téged nem vesz észre. Nemsokára hallod, ahogy egy férfit a következő terme valamelyikében távozásra szólít fel. Viszont érzékeid kiélesednek, és már tudod, hogy van a közelben egy őrző, és egy ismeretlen kölyök. Még nem vagy képes megmozdulni.
Mara
Sokszor érzed úgy, hogy most ... most ... most majd mindjárt érteni fogom. De nem, nem tudnál egyetlen szót sem nevén nevezni, kiejteni, vagy megfogalmazni magadban a jelentését. De már tudod, hogy a sámán a farkasokról és az ősi szellemekről dalol, s maga is egy őrző. Hogy honnan tudod ezt? Sejtelmes sincsen róla. A látogatók elhaladnak melletted, és nem törődnek veled, majd rövidesen elfogynak, a zene elhallgat. A teremőr, aki a bejáratnál, tőled nem messze az ide szóló jegyeket szedte, bezárja a bejárati ajtót, majd odalép a kapcsolószekrényhez, és elfordít két kapcsolót. Az elsőtől kialszanak a fények, a másodiktól bekapcsol a zöld helyzetjelző fény. A teremőr elindul a termekbe, és te egyedül maradsz. Még nem tudsz mozdulni.
Ash, Sedna, Mara Mindhárman halljátok a döndülést, ahogy a lépcsők tetején bezárják a nagy fémajtót, ami elválasztja a felső szintet a pincétől. Még egy percig mozdulatlanságra vagytok kárhoztatva. Ash, ez alatt az egy perc alatt azt látod, hogy a mozgásérzékelő időnként jelez, pedig szerinted nincs senki más a teremben. Ennek a percnek a végén: Mara, te egy a terem levegőjénél is hűvösebb fuvallatot érzel elsuhanni, ami minta megsimogatná az arcodat. Sedna, hirtelen a teremben találod magad, és egészen közelről bámulsz a vadászbábú arcába, ami most mintha rád kacsintana? S most mozoghattok.
Nekem úgy tűnt, hogy az egész egy örökkévalóságnál is hosszabb ideig tart... ~ Hát nincs más dolgotok modnjuk a Marson, vagy minél messzebb innen? ~ Azonban hiába zsörtölődtem magamban, attól az emberek nem kezdtek el feloszlani... Ha nem vonzott volna annyira az a különös amulett, akkor biztosan dühösen tovább állok, de így szinte muszáj volt maradnom... Aztán eljött a perc. Egy pillanatra kiürült a terem. Vetettem még egy villámgyors pillantást körbe, aztán a kezem előre lendült, hogy megkaparintsam azt az amulettet.... És akkor mindent mintha kifordítanának a sakaiból. Ismét a havas tájon vagyok, de ez már határozottan nem az én emlékem. Köröttem a két farkas, vadászni viszi a törzsét... Aztán látom, hogy milyen vadászat ez. elük futok, velük rohanok a préda után. Szinte érzem a számban a zsákmány vérének mennyei aromáját. Látom a boldogságuk, amikor elejtik, majd látom, ahogy őket is elejtik... A két farkas maga mellé emeli törzsüknek tagjait. Az egész olyan, mint egy ismerős monda, amit hallottam már valahol, de soha nem hittem, hogy valaha a részese leszek. Pedig olyan eleven és élő az egész, hogy szinte úgy érzem végigsimíthatnék a farkasok pofáját, belefúrhatnám az arcom az elejtett állat véres hasába. Azonban a másik részem, nem tudom a tudaos, vagy a tudatlatti, de az tisztában van vele, hogy a múzeumban vagyok még mindig őrülten markolva az amuletett. Szinte látni vélem az embereket, akik elsétálnak mellettem, vetnek rá egy pillantást, aztán mennek továb, mintha nem is lenne érdekes az egész... Az egész egy pillanat alatt zajlik le és mégis évszázadokig tart a másik világban. A valóság és az álom, a múzeum és az emlékek birodalma egy szétválaszthatatlan groteszk egésszé forr össze az agyamban. Aztán közelít a teremőr... félek hogy elküld, és vége lesz a varázsnak, ő azonban mintha észre sem venne... Valaki mást távozásra szólít fel, de én mintha láthatatlan lennék számára... talán az is vagyok. Én viszont érzem őket. Mintha a világ félelmetesen kiélesedne. Tudom, hogy vannak még itt mások is rajtam kívül... egy őrző és egy kölyök. Aztán mintha gond dördülne, olyan hangosnak tűnik a fémajó csattanása. Azonban a hang mintha elindítaná újra a valóság filmjét is. Ismét a teremben vagyok. Csak bámulok a vadászbábú arcába, aki.. aki rám kacsint! Döbbenten tántorodok hátra és meglepetésemben, automatikusan meg akarom akadályozni a zuhanást. A kezem valami támaszt keres, és telépem a vadász nyakából az amulettet, majd a fenekemen landolok vele együtt. Ha nem történik semmi a zsebembe süllyesztem, és ha akkor sem, akkor fölállok, leporolom magam, majd megindulok arra, amerre az őrzőt éreztem. Ő valószínűleg többet tud erről, mint egy kölyök, legalábbis remélem.
Ash tovább baktat. Valahogy egy kissé merevnek érzi a tagjait. Megrázza magát, vigyázva, nehogy nekiütközzön valakinek. A következő helyiségben nem talál semmi számára érdekfeszítőt. Itt inkább a társadalmi struktúra bemutatása kerül sorra. Hamar át is vág a szobán és betér a hatos számmal ellátott terembe. Első pillantásra ez sem különbözik az előzőtől, lemondóan morran egyet. De mielőtt még átbaktatna a következő állomásra észrevesz egy érdekes egy kirívó szobrot. Egy idős asszony ácsorog egy üst mellett. A jelenet azt hivatott bemutatni, hogy ekkortájt milyen gyógyfüveket és hasonló növényeket használtak a "bájitalokhoz" és a csodásnak tulajdonított főzetekhez. A kölyök orrát csak ekkor csapja meg az illat. Első szaglásra kellemesnek találja, azonnal eszébe is ötlik, hogy az embereket a szagokkal lehet a legjobban befolyásolni. A biológia is erre utal...míg ezen járatja az agyát észre sem veszi, hogy az egyre erősödő behatások teljesen eltompítják. Néhány perc múlva már nem gondol semmire, csak bámul maga elé. Hallgatja a beszámolót és érzi, a már igencsak émelyítő szagot. Az agya megtelik köddel és eltompul, ez nála nem igazán megszokott jelenség. Semmi másra nem vágyik, csak hogy egy ágyban fekve hallgassa meg újra és újra a tájékoztatót. Az idő múlását egyáltalán nem érzékeli, az emberek jönnek, mennek de ő csak egy helyben vesztegel. A tompa zsibongás összeolvad, kollektív háttérzajt képez csupán a számára. Az sem tűnik fel neki, hogy egyre kevesebben lézengenek körülötte. Majd mikor teljesen kiürül a helyiség kissé kitisztul a feje. Még mindig nem képes mozogni...de ez nem izgatja annyira, még nem is akar eltávolodni a bábútól. A villanyok lekapcsolódnak. A zölden világító helyzetjelzők pedig megkezdik éjszakai munkájukat. Az egész olyan, mint ha valami másvilági fátylon keresztül látna...Ez a gondolkodásmód igen szokatlan tőle. A gépek halk zümmögését viszont most megtöri két férfi beszéde. Ash felkészül, hogy őt is ki fogják vezetni a múzeumból...egy kicsit kellemetlen lesz, de hát nincs mit tenni. Ennek ellenére elsétálnak mellette. Kissé félrebillenti a fejét, nem érti a dolgot. A nyugtalanság fel is üti fejét a gondolataiban. Néhány pillanat múlva egy hatalmas döndülés jelzi, hogy a pincébe vezető ajtót bezárta valaki...minden bizonnyal az egyik teremőr. Ismét maga elé bámul. Az agya még mindig meg van telve az illatokkal, habár a berendezés, ami ezt generálta már rég nem üzemel. Tekintetét a mozgásérzékelő zöld fényén pihenteti. Néhányszor jelez. Mint, ha valaki más is lenne a teremben. Felnéz, majd vissza. Nincs itt senki. Biztos, csak rosszul működik...Egy kicsit erőteljesebben megrázza a fejét. Kezd teljesen kitisztulni az agya. Lassan körbe fordul és tudatosodik benne a szituáció amibe került. Itt maradt, bezárva a múzeum alagsorába. Tesz egy óvatos lépést előre. Még egyszer ránéz az öregasszonyra. Felsóhajt. Valami igen különöset érez. Megszokott...de valahogy rendhagyót is egyben. Egy másik farkast érzékel, de ez csak jó pár pillanattal később tudatosodik benne. A "köd" ott hagyta nyomait a tudatalattijában. Az őrzőről nincs tudomása. Óvatosan elindul, hogy felkutassa a másik jelenlévő személyt. Fogalma sincs, hogy ha találkoznak hogy viszonyuljon hozzá. Nem az ő falkájához tartozik...vagyis úgy tudja, hogy közülük csak ő látogatott el ide, ma. Ha a másik táborhoz tartozik, akkor biztonságban van...elméletileg. Legalábbis, az alfák közötti egyezmény ezt mondja ki. Ha viszont egy "függetlennel" van az épületben, akkor nem tudja, hogy mit várjon. Feszülten lépdel, tagjai még merevek a folyamatos egy helyben levéstől. Csak az irányt tudja belőni, a fajtársa pontos helyzetét nem. De hát nincs más út...
A percek összefolytak és egy végtelen álomba sűrűsödtek. Talán úgy tudnám leírni az érzést, mint mikor egy kisgyermek hetek óta a vidámparkba vágyik, majd az ott töltött idő úgy elsuhan, mintha csak perceket töltött volna a vurstliban, míg a szülei már órák óta próbálják hazarángatni. Már a zene mámorító dallama olyan hatással van rám, mintha én volnék Aliz, aki csodaországba érkezett. Csak állok és várom a szikrát, amely végre lángra gyújtja bennem a tudást, de az mégsem jön el. Pedig érzem hogy bennem motoszkál, ott táncol mélyen elzárva, mint egy rég elfeledett emlék. Sosem este még transzba, sosem meditáltam, nem mentem le alfába... most mégis úgy érzem, mintha átléptem volna egy bizonyos határvonalat és két világ közt lebegnék. A sámán mély, ütemes hangja engem szólít, de sajnos kevésnek bizonyulok... nem értem a szavait. Talán a harcos oldalam racionális gondolkozása az oka; hiába érzem, hogy az ének az ősök szellemeiről és a farkasokról szól, mégsem értem az üzenetét. Aztán a muzsika hirtelen elhallgat. Az első pillanatban azt se tudom hol vagyok. Mint aki egy mély álomból ébred, úgy pislogok körbe és próbálok rájönni, hogy: hol-mikor-hogy..? Végül csak sikerül beazonosítanom a koordinátáimat, miszerint még mindig a múzeum pincéjében vagyok. ...és itt is maradok!- suhant át az agyamon egy kósza, de határozott gondolat. Ezzel az elhatározással és dacos arccal nézek az őrre, aki felém indul. Már majdnem megszólalok, hogy "csak had szaladjak körbe és már megyek is", de a férfi úgy megy el mellettem, mintha ott sem lennék. Értetlenül nézek utána és a torkomra fagyott szavakkal, némán figyelem, ahogy elfordít két kapcsolót. A fények kialusznak és bekapcsol a zöld helyzetjelző fény, aztán a teremőr eltűnt a pincébe vezető hatalmas ajtó mögött. Ekkor eszmélek rá, hogy pont most zártak be egész éjszakára. Egy részt örülök, hisz még semmit se láttam; másrészt egyedül a sötétben elég kísértetiesnek tűnik a hely. Összehúzom magamon a takarót. Az, hogy a zene így elkábított és mindenféle víziókat idézett elő, picit beparáztatott. Idegesen helyezem, hol a jobb, hol a bal lábamra súlypontom. Nem tudom mi folyik itt. Menjek, maradjak, merre induljak..? Aztán mintha csak a ki nem mondott kérdéseimre felelne a sors, vagy a szellemek, vagy a légkondi, egy hideg, mégis simogató fuvallat elsuhan az arcomnál, mintha csak az utat akarná mutatni. Valamiért az az érzésem támad, hogy nem vagyok egyedül, ami furcsamód megnyugtatott...
Most, hogy csak hárman vagytok a kiállítási térben, és immáron semmilyen zene, tájékoztató szöveg nem szól, gépek sem búgnak, a csendben tisztán hallatszanak Ash és Sedna léptei. A helyzetjelző fényekben minden zöldes színű, és sejtelmes a félhomály. A hőmérséklet jelenleg fagypont alatt van, de a helységeket éjjelre már nem hűtik tovább. Kérdés, ettől fognak-e valamelyest melegedni, és ha igen, akkor mennyit? A mozgásérzékelők már nem jelzik a mozgást, egyetlen lámpa sem ég rajtuk, Ash tudja, hogy ez azt jelenti, a rendszer ki lett kapcsolva, vagy elromlott. Nem jelent akadályt megtalálni egymást a termekben, és nagyjából tisztában vagytok a másik kilétével, ha név szerint nem is, de mindenki tudja, mit is tiszteljen vagy éppen féljen esetleg nézzen le a másik személyben.
Tessék nyugodtan ismerkedni, elemezni a helyzetet, 3-4 kör mehet, ha valami olyasmit írtok, amire reagálnom kellene, úgyis fogok írni.
A saját lépteimet hallgatom csak egy jó darabig, ahogy abba az irányba haladok, amerre tudom, hogy kell. Miközben haladok kíváncsian érintem meg az amuletett a zsebemben. ~ Vajon mire lehet jó? Ki fogom még deríteni... ~ Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a széttépet szíját, amivel rögzítve volt megcsomózom és a nyakamba rakom, aztán elrejtem a ruhám alá, ha más nem történik. ~ Nem kell mindenkinek tudnia, mi van nálam. ~ Az idő hideg, látom a leheletem, de nem fázom. A takaró melegít és amúgy is elég jól bírom a hideget. Nem is tudom mennyi idő telik el, mire végre meglátom az idegen alakot. Egy pillanatig sem habozok, úgy gondolom, bármibe is csöppentünk itt, többen több esélyünk van. Idegen lépteket hallok a hátam mögül, de nem törődök vele, mert úgy gondolom az valószínűleg a másik farkas lesz, akinek meg nem kell pesztonka, majd ide talál, ha szeretne valamit. Ellenben odasétálok a lányhoz. Az őrző ismerős nekem, de a nevét nem tudom felidézni. Nem lopakodok, mert szerintem a hely így is elég kisérteties, nem kell még az is, hogy én is megijesszem szerencsétlen teremtést. Nagy kerülővel elé sétálok és úgy megyek oda, hogy már messzebbről lásson. Amikor odaérek elé rámosolygok, csak utána szólalok meg. - Szép jó estét, a nevem Sedna. Az az igazság, hogy valami furcsa erő miatt itt ragadtam. Éreztem, hogy itt vagy és gondoltam együtt több esélyünk van kijutni innen, vagy egyszerűen csak nem összefagyni. - mondtam még mindig mosolyogva. Vártam, hogy ő is reagáljon valamit, meg azt is, hogy a közeledő léptek gazdája utol érjen minket. ~ Kíváncsi leszek, mi ez az egész.... ~
Egyedül a kísérteties múlt néma emlékeivel összezárva. Hát, nem pont így képzeltem el az estét. Sosem voltam az a fajta lány, aki előreküldi az apukáját, hogy nézze meg nincs e szörny az ágya alatt, de most... most picit kivannak az idegeim. Talán mert a szellemvilág létezése gyökeresen kötődik a kultúrámhoz és én hiszek abban, hogy az ősök szellemei köztünk élnek. De, hogy hiszek benne, az nem jelent egyet azzal, hogy meg is idézem őket, hisz harcos vagyok nem mágus. Szóval, az iménti minek is nevezzem(?) után, amit a zene, vagy a múzeum hangulata okozott, nincs kedvem egyedül flangálni. De nincs sok választásom... Teszek pár lépést, de még mielőtt messzire juthatnák a teremben hömpölygő hideg ködben kirajzolódik egy alak. Azonnal mozdulatlanná dermedek és bizarrabbnál bizarrabb elméleteket gyárt az agyam. Életre kelt bábuk, zombivá vált látogatók, ufók groteszk képeit véltem látni a sötét terem kísérteties zöld fényében. De aztán valami olyan történt amit nem vártam. Furcsa vibrálás fut végig rajtam, amolyan elektromos kisülésféle. Nem vagyok még túl régóta Őrző, jobban mondva még csak tanonc státuszba vagyok, de a Protektor szerint megérzem, ha farkas van a közelemben, Eve nénitől meg azt tanultam, hogy mindig hallgassak az ösztöneimre. Szóval azonnal mozgásba lendültem. Kikaptam a legközelebbi bábú kezéből a szigonyt, majd behúzódtam mögé, hogy legyen valami védelmem. Tudom-tudom, kissé paranoiásnak tűnhetek, de apámtól azt tanultam, mindig az enyém legyen az első ütést. Úgyhogy összehúztam magam és vártam. Nem kellett sokáig, de meglepetésemre a jövevény megszólalt. Értetlenül hallgattam végig a mondandóját és már tudtam, hogy lebuktam, már nincs értelme a bujkálásnak, így arra jutottam, ha már így alakult szembenézek a sorsommal. Kiléptem a bábú mögül, kezemben szorongatva a szigonyt, de amit láttam, az még a képzeletemben bábú-zombi-ufó szörnyet is lepipálta. - Alignak...- hagyta el egy halk, sóhajnál is halkabb szó az ajkaim. Sok mesét hallottam az Elsőkről, de sosem láttam képet róluk, mégis úgy hittem hogy őt látom. Bár a múzeum hűvös levegőjében az alakja úgy hullámzott mint a víz felszíne és a körvonalak is homályosak voltak, mégis a vérfarkasok ősét véltem látni magam előtt. Nem tudtam hova tenni a dolgokat. Ő nem lehet itt, mégis látom, olyan valóságosnak tűnik... de hol a női hang tulaja? Mi a fene folyik itt? Megőrültem!?- gondoltam miközben a szabad kezemmel a szemem dörzsöltem.
~Mozog Tudatosítja magában a dolgot Ash. A másik farkas is elindult valamerre. Végül is, ez logikus volt. Kissé megszaporázta a lépteit. Lépteink döndülései hangosan visszaverődnek a falakról. Sosem volt az a lopakodós fajta. Ha bajba került, akkor mindig is inkább a futást választotta a rejtőzködés helyett. ~Hátha tud egy másik kijáratot... Gondolja magában. Megborzong. A kísérteties zöld fény nem igazán van rá jó hatással. Na nem mint, ha holmi kitalált lényektől félne, mint a kísértetek, vagy mumusok. Egy pillanatig el is tűnődik ezen. Hisz ő maga is a természet egy különös gyermeke. Hogy tagadhatja meg ennyire a gonosz lelkek földön maradt kivetüléseit. Furcsa... Megrántja a vállát és tovább lépdel a termek padlóján. Elkezdi összedörzsölni két tenyerét. Na nem a hőmérséklet miatt. A megszokás teszi ezt vele. Elég sok ilyen kis berögzülés maradt meg benne, még ember korából származtak. Néhány igen...bosszantó volt. Ez az egész igen különös volt. Mi történhetett az imént? Valahogy...nem tudja megmagyarázni. És olyan, hogy Ash valamit nem tud megmagyarázni...nem túl gyakran fordul elő. ~Hmmm...kellemetlen... Nem szereti ha tudatlannak bizonyul, de most meg kell szoknia, hogy ez a helyzet. Érzi, hogy egyre közelebb ér fajtársához. Az előbbi akadályok már teljesen megszűntek. A gondolatai ugyan olyan frissek és tiszták mint a leblokkolása előtt. Bár, így sem tud túl sokat megállapítani róla. Csupán annyit, hogy a másik farkas idősebb nála...jóval idősebb. Valamint feltűnik neki egy másik jelenlét is. Amit eddig még nem tapasztalt. Egy ember...de mégsem...annál több. Óvatosságra inti magát. Néhány perc és már a szomszéd terembe ér. Hallja az egyiküket. Egy nő az. Egy kicsit közelebb húzódik, bár biztos benne, hogy észre vették, de nem akar megzavarni semmit. Miután nem érkezik válasz kilép az árnyékból, köhint egyet, majd kissé bátortalan félmosoly jelenik meg az arcán. -Khmm...üdv. Úgy látom nem csak én ragadtam itt. Nem igazán tudja, hogy mit kezdjen magával. Azt nem gondolta végig, hogy mit fog mondani. Minden esetre készen áll, hogy ha arra van szükség elmenekülhessen.
~ Alignak? ~ Zavartan körbe néztem, a tekintetem az ősünket kereste... Én azonban nem láttam egy teremtett másik lelket sem rajtunk kívül... Aztán észrevettem a kölyköt. Nem tűnt éppen az első vérfarkasharcosnak... És akkor jöttem rá, hogy a lány nem is őt nézi... mintha felém nézett volna... ~ Vagy csak képzelgek már?? ~ Óvatosan tettem egy lépést hátra, mert ha megőrült és szigony van a kezében, az nem túl szerencsés párosítás... Végül inkább a kölyök felé fordultam, hátha ő érti, mi folyik itt. - Üdvözöllek. Igen, úgy tűnik nem ragadtál itt egyedül. A nevem Sedna, és te ki vagy? Összehúzott szemmel méregettem a kölyköt, ugyanis nem volt az én falkám tagja, ami csak egyet jelenthetett... ~ Egy betolakodó... Nem, hátha falkán kívüli.. nem, egy ilyen fiatal kölyök nem lehet egyedül, tartoznia kell valahová. ~ Nem tudtam pontosan megmondani hány éves, de fiatal volt még. Ezután a lányra is vetettem még egy pillantást, aki megbújt a bábú mögött, mintha tőlem, vagy valami ismeretlen szörnytől félne... - Ne haragudj, de én nem látom Alignak-et... Most a múzeumban vagy.. látsz minket? - kérdeztem nyugodtan. Az erre arra röppenő tekintete azonban nem ígért semmi jót. Ha meg is őrült, minél békésebben kezeljük, annál jobb lesz. Ha feldühítjük és egymásnak esünk, akkor biztos nem jtunk ki innen élve... ~ Kezd egyre veszélyesebbnek tűnni ez a hely... ~ A kezem tétován megérintette a ruhám alatt függő amuletett. Valahogy békét és megnyugvást adott. Mint egy családi otthon, vagy egy kellemes emlék, mintha mindig is kötődtem volna hozzá. Ennek ellenére ki akartam jutni innen, de ahhoz előbb meg kell ismernem ezt a két különös alakot, akiket a szeszélyes sors az utamba sodort.
Ki az, aki nem vágyik arra, hogy valami különös, természetfeletti dolog történjen vele? Én is szerettem volna, ha varázslatos dolgokat láthatok. Kislányként órákon át néztem a holdat, hogy csak egy pillanatra is láthassam a jegesmedvét, aki a nappá vált rókát üldözi. (eszkimó népmese) Persze ez a vágyam nem vált valóra, és ahogy nőttem kezdtem lemondani arról, hogy az északi fényben repülök, vagy hogy megtalálom a Mikulás gyárát. De a szellemek másképp döntöttek és bepillantást engedtek a vérfarkasok és mágusok titkos világába mikor az Őrzők maguk közé szólítottak. Nem mondom, nem kicsit lepődtem meg, mégis örömmel töltött el, hogy létezik az a csoda a világban, amit a gyermeki szív oly természetesnek vesz. De már nem vagyok gyermek, és bár nagyon nagy megtiszteltetés lenne, de sámán se vagyok. Én csak egy harcos vagyok, aki ugyan hisz a szellemekben, de hogy lássa azokat... az nincs a munkaköri leírásában! Szóval, azt hiszem nem nevezhető gyávaságnak, hogy picit beparáztam. Én csak szét akartam rúgni pár vérfarkas hátsót, aki rossz-fát tesz a tűzre, de a régmúlt kísérteteivel nem tudok mit kezdeni. Persze jó ha tudja az ember, hogy honnan jött. Ezért is akartam megnézni a kiállítást és nem átélni. Nem tudtam; nem akartam elhinni, hogy a vérfarkasok atyja áll előttem. Nem az nem ő! Nem lehet ő!- ismételgettem magamban. A távolból halk hangok szűrődtek felém, de alig értettem. Próbáltam koncentrálni és lenyugodni, hisz szép kis harcos lesz úgy belőlem, ha megrémülök a saját árnyékomtól. És abban a pillanatban, mikor elhatároztam, hogy bármi is lesz nyitott leszek és nem futamodom meg a kép kitisztult, a körvonalak kiélesedtek és egy nővel meg egy férfival találtam szemben magam. - Mi a fene!?- meglepetésemben ugrottam egyet hátra, mire majdnem sikerült lerombolnom egy egész halászatról szóló pulpitust. - "Ne haragudj, de én nem látom Alignak-et... Most a múzeumban vagy.. látsz minket?"- kérdezte nyugodt hangon a nő. Épp hogy csak nem szótagolta, mintha valami futóbolondnak beszélne. Talán annak is tűntem féllábbal a halászhálóba gabalyodva, miközben egy szigonnyal hadonászok, hogy fel ne bukjak. - Ja igen, persze.- mondtam, miközben arrébb rúgtam pár gumihalat a lábam alól. - Hogy kerülnek maguk ide? Mármint persze tudom, hogy hogy, nem az érdekel, hogy busszal jöttek-e. Hanem, hogy most, itt mit keresnek. Mármint nem a múzeumba, de az is, de inkább az, hogy ebben az órában, itt, most.- hadartam, aztán vettem egy mély levegőt és megpróbáltam értelmesebben kifejezni magam.- Magukat se zavarta ki a teremőr azzal, hogy záróra?- próbálkoztam megfogalmazni amire kíváncsi vagyok. Persze azt nem tudhatom, hogy az igazat mondják-e majd, de nincs veszteni valóm azzal, ha felteszem a kérdést. - Talán valami titkos farkasbuliba csöppentem?- tudakoltam és mertem remélni, hogy nem, mert két farkassal is nehéz lenne elbánnom -főleg, hogy még sosem küzdöttem vérfarkassal-, nem, hogy egy egész falkával.- De inkább nem is akarom tudni! Véletlenül vagyok itt. Elbambultam és bezártak, szóval ha maguk se, akkor én se keresem a bajt.- mondtam és óvatosan letettem a szigonyt. Jó közelharcos vagyok és bíztam abban, ha emberként támadnak rám, akkor van esélyem; de ha farkasbőrben, az majd akkor kiderül. - Mara vagyok az Őrzők soraiból.- mutatkoztam be, remélve, hogy csak nem esznek olyat aminek tudják a nevét. Meg amúgy is most, hogy már teljesen ura vagyok az érzékeimnek, visszatért a magabiztos énem is.
Újdonsült társai igen fura alakok. Az egyikük nagyon szokatlanul viselkedik és egy szigony leledzik a kezében /minden eshetőségre meg is feszíti a lábát, hogy el tudjon ugrani/, a másik pedig eléggé ellenségesnek tűnik. Magára varázsol egy barátságos mosolyt. Ezzel akarja jelezni, hogy nem keresi a bajt. -Ash vagyok. Ash O'connor. Jó látni, hogy nem vagyok egyedül, ez a hely egy kicsit...nyugtalanító. ~Hmm...érdekes Természetesen tudja ki Alignak. Annyira sosem foglalkoztatta a vérfarkasok történelme, de a teremtéslegendákba beleásta magát. -Alignak? Igen érdekes mitológiai alak...de kétlem, hogy felbukkanna ma köztünk. Jelenti ki. Hangja a helyzet ellenére vidám. Nem szándékosan. Csupán ilyen a hangszíne. A fiatal nő elkezd össze vissza beszélni. Ash nem is igazán érti, hogy mit hadart el. Csak a mondandója utolsó végét csípi meg. -Nem...igazán furcsa. Mint ha észre sem vett volna. Én pedig...hogy is mondjam...nem tudtam reagálni. Olyan volt...igen...mint amikor valaki belövi magát. Nem mint ha tudná az milyen. Bár az egyetemi évei alatt sok drogossal találkozott, de ő maga nem próbált ki egy tudatmódosító szert sem. Az alkoholon kívül, persze. ~Szóval tudja, hogy mik vagyunk. Minden bizonnyal egy őrző...vagy csak egy beavatott ember. Kíváncsi mosoly terül el az arcán. Majd egy kicsit felhorkant, amikor a lány visszakozni kezd. -Nem lenne értelme összeakaszkodnunk. Nem akarok ártani maguknak...valószínűleg esélyem se lenne. Itt egy pillanatra Sednára sandít. Biztos benne, hogy a nő is tudja, nem egy falkához tartoznak. Vissztekint Marára, aki bizonyítékot ad arra, hogy őrző. -Örvendek Mara. Te vagy az első őrző, akivel szerencsém van találkozni. Nem túl releváns információ és a másik farkast sem igazán érdekelheti, de kicsúszott a száján.
A hozzászólást Ash O'connor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 02, 2012 3:16 pm-kor.
Csak hallgatom a lány, majd a kölyök szavait. Csöndesen hallgatom végig őket, nem vagyok az a típus, aki belevág mások szavába. Bő kétszáz évem alatt megtanultam értékelni a nyugalmat és a hallgatást. Először a lány felé fordultam, amikor végzett. Úgy tűnt helyejött, legalábbis már nem úgy nézett ki, mint aki észre sem vesz minket. Szerencsére a szigonyt is letette, aminek külön örültem. Egy ilyen helyzetben már csak egy őrült szigonyos őrző hiányozna... - Részemről szintén itt ragadtam. A teremőr mintha észre sem vett volna. Arról egyenlőre nem állt szándékomban beszélni, hogy nálam van egy feltételezhetően értékes amulett. Bőven ráértem akkor elmesélni ezt a történetet, hogyha már megbíztam bennük, legalábbis minimális mértékben. De a bizalomtól most mg messze voltunk. - És ne aggódj, nem titkos farkasbuli. Nem ismerem őt. - néztem még a kölyökre, jelezve neki, hogy tudom, hogy nem tartozik a falkámba, és hogy ezért nem igazán szimpatikus jelenleg. Aztán továbbra is nyugodt hangon a kezeim könnyeden leeresztve az oldalam mellett beszéltem Marához. Persze megközelítőleg pár szempillantás alatt bármikor átalakultam volna, szóval ez a könnyed tartás nem jelentett semmit, de úgy gondoltam, hátha megnyugtatja. Aztán a másik farkas felé fordultam. - Egyet értek abban, hogy ideiglenesen össze kell fognunk. Nem igazán értem, milyen erők zártak be ide minket, de azt hiszem, ha összetartunk, több esélyünk van kijutni innen. Persze lehet, hogy nem lesz semmi, de sajnos az az érzésem, hogy ez a teremőr sem lát minket dolog nem egy átlagos éjszaka kezdetét jelzi. ~ Ki kéne derítenünk mi ez az egész, mert addig nem jutunk egyről a kettőre... ~ - Senkinek nincs tippje, mi folyik itt? - szegeztem nekik a kérdést, egy próbát megér elven. Aztán mosolyogva a végére hozzátettem még. - És ha már mind a ketten ilyen szépen bemutatkoztatok. Sedna Stormborn vagyok, az Atanerk.
Azt hiszem nem én vagyok a környék legjobb társasági személye. Igazából nem is harcolok foggal-körömmel azért, hogy bármiféle társaság középpontja legyek, vagy csak tagja, de ami mostanában velem történik az már kezd aggasztani. A végén még teljesen antiszociális leszek.- gondolom összeráncolt szemöldökkel, miközben próbálom felmérni az esélyeim. Most is... nem ám úgy kezdem az ismerkedést, mint minden normális ember, hanem vizionálok, szigonnyal hadonászok és harcra készen méregetem a felém közeledőket. Persze nem panaszképp, hisz mi lenne abban a jó, ha az átlag emberek felszínes világához tartoznék? De így, mindenkihez óvatosan közelítek és ami a legzavaróbb, hogy senkinek sem nyílhatok meg igazán. Igaz ez se tartozik az erősségeim közé, de ki ne szeretne valakivel igazi bensőséges kapcsolatot..? Még én is. És ha már kapcsolatról van szó, mégis csak van bennünk egy közös pont.: Mindhárman hallottunk már Alignak-ról. - Én csak...- vonom meg a vállam. Szóval egyikük se látta a férfit. Remek, csak én örültem meg..! - Mellettem is csak elsétált a teremőr.- bököm én is közbe. Eléggé furcsa egy helyzet, de azért az se egy mindennapi dolog, hogy két farkast, meg egy ősi "klub" harcosát egyszerre zárnak be egy múzeumban. - Már mikor beléptem valami szokatlan érzés fogott el, és a zene...- pillantottam a lépcső felé, ahol ki tudja meddig álltam elmerülve a zenében. Sosem történt még ilyen velem, úgyhogy nem is nagyon tudtam szavakba önteni az érzést, ami elfogott akkor. Lehet, hogy a férfi példája helytálló és ilyen lehet mikor valaki "belövi" magát, de ezt eddig se próbáltam ki és ezután se fogom. Jobb szeretem ha tudatomnál vagyok! - Akkor feltételezem ez nem valami otromba vicc.- húzom el a szám és biztos, ami biztos körbenézek, hogy nem bújik e meg valahol egy Őrző, aki épp vizsgáztat vagy valami ilyesmi. Egyre jobb, már paranoiás is vagyok.- gondolom, miközben próbálok rájönni, hogy milyen lehet az, ha valaki elveszti az ép eszét és, hogy vajon az rám illik e? Mindenesetre volt, ami volt. Egyenlőre minden kitisztult, úgyhogy próbálok reálisan hozzáállni a helyzethez. A kertelést feleslegesnek vélem, hisz az Alignakos elszólás már úgy is lebuktatta mindannyiunk, akkor meg minek a "jaj, én nem tudom mi van" bárgyú vigyor. A nő megnyugtatott, hogy nem farkasbirtokra tévedtem, mert ők se ismerik egymást. Ez megnyugtatott, bár farkaséknál sose lehet tudni, hogy inkább egymásnak ugranak, vagy összefognak és én húzom a rövidebbet. - Értem. Ezek szerint Ön idevalósi.- itt a nőre nézek, mert ő tűnik Alaszkai vérnek.- És Ön, honnan jött?- fordultam a férfihoz. Még nem sokat tudok az őslakosok-betolakodók viszonyáról és, hogy honnan jöttek az idegenek, így gondoltam most itt az esély egy kis információ gyűjtésnek. Persze csak szépen finoman, mert nem szeretnék arra a sorsra jutni, mint a régi filmekben az aki túl sokat tudott. Mivel nem tűntek -eddig- fenyegetésnek se egy emberre, se rám, se egymásra nézve, ezért úgy gondoltam inkább nem szítanám a harci kedvüket és "békepipát" nyújtottam nekik, azaz letettem a szigonyt. Ash kijelentése, miszerint kevés lenne hozzánk meglepett. Na nem azért mert úgy gondoltam, hogy félkézzel lecsapom, csak az, hogy ezt ilyen nyíltan kimondja... hát, nem nézném ki egy vérfarkasból. Az igaz, hogy a farkasok képesek az alázatra és tudják hol a helyük a falkában; míg az emberek kevésbé. Ezek szerint a férfiban -legalább is ezen a téren- a farkas ösztön dominál. Ezzel ellentétben Sedna nyugodt, összeszedett és határozott, igazi vezérnőstény, ami pár perc múlva ki is derül a számomra. - "Örvendek Mara. Te vagy az első őrző, akivel szerencsém van találkozni."- nézett rám Ash, mire én ösztönösen kihúztam magam. - Remélhetőleg nem okozok majd csalódást.- válaszoltam egy halvány mosollyal. Nem tudom milyen kép él a vérfarkasok fejében az Őrzőkről, de remélem olyan, hogy eszük ágába se legyen megtámadni engem. - Az, hogy ez az éjszaka nem átlagos, az egyszer már biztos.- jegyeztem meg a vérfarkasnő beszéde után. Vajon milyen gyakori, hogy egy magamfajta első kézből lehet tanúja a két rivális falka tagjai közti első találkozásnak..? - Fogalmam sincs.- mondtam egy csalódott sóhaj kíséretében.- Talán az Égi-szellemek űznek tréfát velünk.- mondtam ki végül, amire eddig gondoltam. Talán badarság, de számomra ez még mindig jobb, mint az elmebaj. - Az atanerk?- pillantottam a nőre.- Az annyit tesz, hogy az alfa, a vezér, igaz?- tudom-tudom, tudatlan kis fruska vagyok meg minden, de senki sem úgy születik, hogy mindent tud, és én még jócskán a tudásgyűjtés elején járok.- És Önnek is van rangja, vagy ahogy szólítani kell? Nem vagyok járatos a farkas protokollban.- néztem a férfira, aki szemmel láthatólag tartotta a tisztes távolságot Sednától.
Ash nyugtalanul elkezd fészkelődni, amikor Sedna megint rásandít. Nem igazán tetszik neki a nő bizalmatlansága. Amúgy sem vetheti a szemére, a helyi populáció helyében ő is ferde szemmel nézne a betolakodókra. A kérdésére nem válaszol csak megrázza a fejét. Valóban nem tudja mi folyik itt. Egyébként sem jó az efféle túlmisztifikált dolgokban, mint amiket már eddig is emlegettek. Ami nem tartozik valamelyik tudomány területhez, ott a kölyök meg van lőve egy kicsit. Majd mikor Mara szól hozzá, akkor odafordul és kissé meglepődve felel. -Tulajdonképpen...már én is idevalósi vagyok. Már ha mondhatom ezt... Szándékosan nem néz az idősebb farkasra. Reméli, hogy nem veszi sértésnek amit mondott az imént. De végül is, nem hazudott semmit. Már ő is itt él és amíg Castor máshogy nem határoz, addig ez így is marad. ~Hát...viccnek egy cseppet sem lenne hum... Itt megszakad a gondolatmenete. Gyorsan Sedna felé fordítja a fejét. Már messziről érezte, hogy a nő sokkal nagyobb hierarchikus kasztba tartozhat mint ő maga. De, hogy pont az Atanerkkel áll szemben, azt még csak meg sem közelítette a fejében. Az első "sokkot", azonban követi a racionális végiggondolás. Ash agyában úgy peregnek a gondolatok, mint ha valami motor hajtotta szerkezetben lennének. ~Na, most kiderül milyen az új vezetőjük. Ha tisztességes és betartja a Castor és elődje közötti egyezséget, akkor semmi bajom nem eshet. Ha pedig nem...akkor ennyi volt a... Nem gondolja tovább, inkább elfordítja tekintetét és megbámul egy cseppet sem érdekfeszítő repedést a plafonon. De legalább az Atanerk is össze akar fogni. Ez már így önmagában is ígéretesnek tűnik. Ash tapasztalata szerint az öregebb farkasok szeretnek egyedül tevékenykedni. Az ellenfelükkel pedig nem igazán közösködnek...nem mint ha a srácot be lehetne skatulyázni ebbe a pozícióba. Bár ezt a nő nem tudhatja. Egy félmosoly jelenik meg az arcán. Majd, amikor Mara kíváncsiskodik a falkán belüli szerepéről, vidáman felhorkan. Ez egy pillanatra el is feledteti vele a helyzetük esetleges komolyságát. -Ez kedves! De nem, én csak egy egyszerű farkas vagyok. Nem nekem találták ki ezt a politizálósdit. Azt meg sem említi, hogy a legtöbb szerephez, amit a hierarchiájukon belül betölthetne még nagyon fiatal. Arcáról jóval alábbhagy az öröm, amikor újra tudatosodik benne, hogy milyen helyzetben is vannak. Azért még küld egy barátságos mosolyt a fiatal lány felé. Jelezni szeretné, hogy nem őt nevette ki.
Már jó ideje figyeli ezt a három jómadarat. Többeket is kipécézett már a látogatók közül, akiket megpróbált befolyásolni több-kevesebb sikerrel. Végül ők hárman maradtak. Ash-ért jó alaposan meg kellett dolgozni, mert az ifjú farkkas elméje egészen furcsán működik. De éppen ezért volt érdemes levadászni. Mara könnyű dió volt, az érzékenysége nagy, a tapasztalta kicsi. Sednát pedig saját mohósága rántotta bele a kalandba. Most itt vannak ők hárman, és negyediknek ő, a szellem. Róla még nem tudnak semmit. De ez nem sokáig lesz már így. A báránykák nyájba terelődtek, már egy kupacban bégetnek. A félelmeikről beszélnek, és az összefogásról. Milyen megható ... Apró, ám annál hűvösebb fuvallatot kelt a teremben, amitől a műhó a lábuk alatt felkavarodik, és kis örvényben keringeni kezd úgy térdmagasságban, majd elül. Közben a zöld világítás villódzni kezd, és pár pillanatra ki is huny, teljes sötétségben hagyva a csapatot, de aztán a hó elülésével egy időbe újra rendesen világít. Amennyiben a társaság megrémül a jelenségtől, akkor halk nevetést hallhatnak, majd egy mély férfihang nem kevés gúnnyal a hangjában dudorászni kezd.
"Bá-bá-bá-bátor vitéz, ki senkitől se fél! Csak a szempillája rebben, hogyha zizzen egy levél."
A kis strófa után újabb halk kuncogás, majd néma csend következik.
Csöndesen végighallgatom ismét a többieket. Néha biccentek, és srűn jegyzetelem az agyamba a dolgokat. Amikor az őrző hozzám beszél, majd végez felé fordulok. Úgy tűnik a lány kissé zavart, ami nem csoda. Én is az vagyok, csak jobban megtanultam leplezni náluk, legalábbis reményeim szerint... Már most kezd az agyamra menni a helyzet, de ha már így jött ki a lépés, megszólalok. - Igen, idevalósi vagyok, elég rég óta. - mondom sejtelmes mosollyal. Nem akarom az orrára kötni, hogy gyakorlatilag városalaítás óta itt vagyok, de azért egy kis utalás nem árthat meg senkinek. A következő kérdésére, amit félig-meddig meg is válaszol ismét csak bólintok. - Igen, afféle falkavezért jelent, habár mi nem az alfát használjuk, az az ő posztjuk... - intek a másik farkas felé. Nem próbálom titkolni, hogy nem örülök a fiatalabb farkasnak. Nem vagyok az a színjátszó típus, aki megjátssza magát, hogy kedveli ezt vagy azt, amikor nem ez a helyzet... Nem szerettem a betolakodókat, és kész. ~ El akarják venni a földünk, ami már hosszú-hosszú évtizedek óta a mienk... Hát próbálják csak meg, de annyit megígérhetek, hogy nem adom könnyedén magam.. Se az enyéim nem hódolnak be, se én! ~ A kölyök megszólalását hallom, de nem reagálok rá. Most az elsődleges feladatom az, hogy kijussak innen, addig nem fogom rendesen leteremteni ezt a pofátlan kölyköt... A fiatal farkas szavaira csak az arcom keményedett meg. Legszívesebben robbantam volna, de annál már ügyesebb voltam, hogy ezt tegyem. Éppen meg akartam szólalni, amikor hűvös szellő kélt a teremben és a műhó felkavarodott a lábam körül, mintha önálló életre kelt volna. Azonnal cidrizni kezdtem, nem tetszett a dolog, egyáltalán nem... Villámgyorsan néztem körbe, hátha meglátom azt, aki szórakozik velünk, de sajnos csak minket hármunkat láttam a teremben. Idegen szagát sem éreztem megjelenni, csak azokat, akik valószínűleg már régebben járhattak erre. ~ Teljes káosz... De vajon mi lehetett ez? ~ Ekkor hallom meg a kis versikét meg a kuncogást. Meglep a gunyoros hang és nem tudom honnan jöhet. Összehúzott szemmel pásztázom tovább a termet, hátha észreveszek valamit. Az izmaim megfeszülnek, a farkasom legszívesebben kezébe venné a dolgot, de egyenlőre nem engedek neki. Nem vagyok benne biztos a másik kettő hogyan reagálna, ha átalakulnék. Végül úgy döntök megpróbálkozom valami mással. - Ki vagy? Ha nem vagy gyáva ne bújdoss a sötétben, a bátor vitéz lépjen csak elő... - mondtam teljesen nyugodtan. Kezdett felhúzni ez az őrület, de a hangomon nem látszódott. Közben a szemem sarkából a többieket is figyeltem, hogy ők vajon hogyan reagálnak a történtekre.
Eddigi rövidke Őrzői pályafutásom alatt szemtől szembe nem sok vérfarkassal találkoztam, de akivel volt szerencsém összefutni, az nem sikerült valami fényesen (Rowen és Liu). Nem az én stílusom elhamarkodott következtetéseket levonni, hisz tisztelem és nagyra tartom a farkasokat, de mégis úgy véltem a vérfarkasok mind pökhendi, öntelt, fellengzős, heves vérmérsékletű, hát... nem túl kedves és szeretetteljes lények. Persze tisztában vagyok azzal, hogy egy fát se lehet csak azért kivágni, mert az egyik alma férges. Így egy egész falkát sem ítélhetek el azért, mert -részben miattam- nem úgy sikerült a "bemutatkozás", ahogy reméltem. Szóval, a furcsa körülmények nélkül is épp ilyen távolságtartón kezdtem volna bele az ismerkedésbe. Bizonyára mások azt mondanák, hogy legyek nyitott -és próbálkozom is!-, de ki az, aki félelem nélkül simogatja meg azt a kutyát, amelyik egyszer már megharapta..? Hát ha nem is félek, azért nem véletlen vagyok ilyen távolságtartó. Viszont ebben a kettőben eddig kellemesen csalódtam. Barátságosak, nyugodtak, nem tűnnek nagyképűnek, sőt már-már kedvesnek mondhatók..! Reméljük így is marad. - "Igen, idevalósi vagyok, elég rég óta."- válaszolt előbb a nő. Sedna le se tudta volna tagadni, hogy itt született. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért tudtam volna akkor is ha nem mondja, talán megérzés, talán az ősi-testvér vér az oka. Aztán a férfi is felelt: - "Tulajdonképpen...már én is idevalósi vagyok. Már ha mondhatom ezt..." - És mi hozta ide? Már ha nem veszi tolakodásnak a kérdést, csak nem tudom elképzelni, hogy bárki is, akinek nem inuit vér folyik az ereiben Alaszka jeges vidékeiről álmodik.- néztem érdeklődve a férfira. Tényleg kíváncsi voltam. Valahogy tényleg nem tudtam elképzelni, hogy egy rövidgatyás-pólós fazon -amilyennek ő is tűnt-, a mi csodaszép, de fagyos hazánkba vágyik a Bahamákon való sütkérezés és koktélozás helyett. Aztán a "mihez tartás" került sorra. Azaz, hogy ki ki felett áll és kivel érdemes jóban lennem, vagy különben farkaseledel válik belőlem. Persze ha nem lenne egyikük se: A főnök, akkor se ildomos felhergelnem egyiküket se, hisz a kettő egy ellen még mindig nem túl nyerő pozíció a számomra. - "Igen, afféle falkavezért jelent, habár mi nem az alfát használjuk, az az ő posztjuk..."- javított ki a nő. Csak remélni mertem, hogy nem veszi személyes sértésnek a tévedésem. Még csak az hiányzik, hogy valami hülye protokolláris baromságon csússzak el!- gondoltam mérgelődve. - Bocsánat Atanerk.- hajtottam meg egy picit a fejem, hogy lássa sajnálom a tévedésem. Tudom, hogy a farkasoknál a fejhajtás amolyan behódolás, az erősebb elismerését jelenti, így reméltem ezzel a gesztussal nem lövök bakot. Valahogy nem hiányzott az, hogy a farkasfőnökasszonyt magamra haragítsam! - "Ez kedves! De nem, én csak egy egyszerű farkas vagyok. Nem nekem találták ki ezt a politizálósdit."- feleli Ash, miután azt tudakolom, hogy ő is egy vezető-e. - Megértem.- biccentek.- Azt én is a nálamnál okosabbakra hagyom. Nekem ahhoz se türelmem, se kedvem nem lenne.- mondom halvány mosollyal. Tényleg úgy gondolom, hogy falkavezérnek születni kell, és én inkább végrehajtónak, úgymond követőnek születtem, mint olyannak, aki stratégiákon agyal. A naivak azt gondolják: főnöknek lenni csupa móka és kacagás és csak a rangban alattuk lévők ugráltatásából áll a napjuk, ami gondolom részben igaz is, de -a normál farkasokból kiindulva- a vezérnek kell megvédeni a falkát, kiállni azzal, aki veszélyezteti azt. Szóval minden éremnek két oldala van! De én úgy gondolom egyet nem árt egy jó "pásztornak" az eszébe vésni: bánjon jól a nyájával! Mert mit ér egy juhásza gulyája nélkül..? Na de mindegy, ez nem az én reszortom... Már épp készülök feltenni a következő kérdésem, mikor ismét furcsa érzés önt el. De most más, legalább is azt hiszem. A levegő lehűl. A műhó kavarogni kezd és kísérteties, örvénylő táncba kezd a zöld lámpák villódzó fényében. Ez már nem is tűnik olyan rémisztőnk, viszont mikor teljes sötétség borul a teremre, ledermedek. Én nem rendelkezem farkaslátással, így jobbnak vélem ha nyugton maradok, inkább minthogy felnyársaljam magam valamelyik kiállítási tárggyal. Várok. Szerencsémre a fények ismét kigyúlnak és újra sejtelmes félhomály telepszik ránk. És ekkor:
"Bá-bá-bá-bátor vitéz, ki senkitől se fél! Csak a szempillája rebben, hogyha zizzen egy levél."
Egy végtelennek tűnő pillanatig levegőt sem veszek, csak hegyezem a fülem, miközben a tekintetem ide-oda cikázik a vérfarkasok közt. - Mondják, hogy hallották.- kérem reménykedő halk, már-már suttogó hangon. Félek, de nem attól, hogy szellemek kísértenek; inkább attól, hogy nem, hanem csak szimplán begolyóztam. Mint egy válaszképp Sedna szólal meg először: - "Ki vagy? Ha nem vagy gyáva ne bújdoss a sötétben, a bátor vitéz lépjen csak elő..."- mondja teljesen nyugalommal. A határozott fellépése és, hogy nem képzeltem, engem is megnyugtat. Megrázza magát a harcos énem, mintha egy álomból ébredt volna és én is körbenézek, hogy látok e valakit a múzeum árnyai közt, akit seggbe rúghatok a hülye humora miatt. - Meggyőztek.- lépek oldalazva -csak, hogy nehogy fenyegetésnek vegyék- a férfi és a nő vonalába jelezvén, hogy egy oldalon állunk.- És most? Felkutassuk a mókamestert, vagy keressünk kiutat?- pislantok a két farkasra.
~Bájos... Gondolja magában, amikor a farkasnő csak úgy odabök a fejével. De legalább lehet tudni, hogy mi jár abban a szép fejében. Nem férkőzik Ash bizalmába, hogy aztán hátba támadhassa. Ez legalább pozitívum. ~Most össze kell fognod vele, de aztán húzás haza. Mondja saját magának. Egyre jobban átkozza kíváncsiságát. Minek kellett eljönnie a kiállításra. E helyett most épp Gabe körül sertepertélhetne, vagy Liuval edzhetne. Esetleg megihatna egy teát Tarával. Amióta a nő megjelent Fairbanks-ben csak egy röpke pillanatra találkoztak. És mi tagadás, már hiányzott a srácnak az ex-béta. Eléggé összebarátkoztak Chicagóban. Amint az Őrző hozzászól felkapja a fejét és minden figyelmét rá irányítja. -Természetesen nem veszem tolakodásnak. Miért is venném? - Kérdi Marától teljesen komolyan. Ashtől nem igazán lehet olyat kérdezni ami tolakodó lenne. - Az Alfám. Ahová ő megy, én követem. Valóban, ez nem éppen az én terepem, de ha Castor azt mondja, hogy itt kell élnünk, akkor itt fogok élni. Egyébként nem mondott butaságot. Alaszka őslakói, ahogy maga hívta őket, inuitok, kifejezetten hidegtűrő élőlények. Bár nem a vérük miatt van, hanem a kidolg...öhmm...mindegy. Az utóbbi néhány mondatot átszellemült tekintettel szavalja el. Arcán kifejezett megnyugvás látszik, de amint észbe kap, hogy hol is van elvörösödik és inkább befogja. A kiselőadásnak nem éppen most jött el az ideje. Visszahúzódva végignézi a lány "meghunyászkodását", bár ő nem igazán érti, hogy mi is történik. Már épp újra válaszolna Marának, amikor felhangzik a kis versike. Kicsit jobban összehúzza magán a takarót, a hideg szél hatására. A fények előbb kialszanak, majd újra gyúlnak. Ash hátrahőköl és a félelem testet ölt benne. Kis erőfeszítést is kell tennie, hogy visszafogja magában a farkast. Nem lenne jó, ha átváltozna és megsebesítené Marát. Sednáért nem aggódik, ő egy perc alatt helyre tudná rakni a bongyor kis fejecskéjét. Az Őrzőnek csak félszegen biccent. -Én azt mondom, hogy keressünk kiutat. Szerintem nem kell kutatnunk utána...meg fog ő minket találni magától. Nem menekülni akar, hanem tényleg így gondolja. Plusz egy olyan hangoskodó, láthatatlan valamivel ami itt is van, nem hiszi hogy felvehetik a versenyt. Ha ez egy olyan szellem-izé, amiről már hallott egy párszor akkor pedig nagy bajban lehetnek.
~ Majd adok én nektek összefogást ... Élvezi a félelem minden egyes rezdülését, de nem ez az egyetlen negatív érzelem, amit ma elő akar itt csalogatni. És, ha minden jól megy, jönnek is majd azok szépen. Mindenki a maga vérmérsékletével reagálja le a dalt, és az ő jelenlétét. De a félelem egyikükből sem hiányzik. És persze van itt még más is. - Ó, micsoda felszólítás! És mért kéne engedelmeskednem neked enyveskezű Atanerk? - kérdi mézes-mázosnak induló, de gunyorosba átváltó hangon, s közben Sedna ruhája alól szépen előlebeg az amulett. - 65/B kiállítási tárgy. Farkast ábrázoló amulett. Keletkezési ideje nagyjából a 8. századra tehető. Az El Dorado bánya egy elhagyatott tárnájában találták az 1960-as években, azóta a múzeum gyűjteményében található. - sorolja az adatokat gépies hangon. - Ja, hogy már nem? - teszi hozzá aztán meglepett hangon. Az amulett aztán lehullik vissza, Sedna mellkasára. - És itt a mi fényes tekintetű, de korántsem fényes eszű őrző palántánk. Bizony, jobb, ha a gondolkodást igénylő dolgokat másokra hagyod. Például erre a farkasok szégyenére itt, aki képes a jobb lábát összekeverni a bal kezével, de az esze, az fénylik ... Miután így kiosztott mindenkit első körben, megint elhallgat. Megvárja, amíg mindenki a maga módján birkózik meg a szégyenével.
Mara szavaira csak mosolyogva biccentek. Azt hiszem erre a mosolyra szükség van. Nem akarom, hogy azt higgye haragszom rá. Nem akartam kioktatni, csak jobban szeretem a pontosságot. Én nem vagyok alfa... ~ Hála a szellemeknek és minden hatalmasságnak! Már csak az kéne, hogy a falka minden gondja az én nyakamba szakadjon... ~ De azért úgy gondolom, jobb ha tudja, mi a különbség a két poszt között. - Semmi gond Mara, csak azért mondtam, hogy legközelebb tudd. A kis fejhajtásnak elismeréssel adózok, illedelmes gesztus tőle. Megnyugtató, hogy úgy tűnik, egyik szerencsétlen rabtársam sem akar bajt. Nekem a harc ellen sincs semmi ellenvetésem, a betolakodót még szívesen meg is leckéztetném a lelkem mélyén, de biztos vagyok abban, hogy így hamarabb kijutunk innen, mármint úgy, ha összetartunk. A betolakodó szavait kíváncsian hallgatom és meglep az a vak lojalitás, amivel az alfájáról beszél. Persze lehet, hogy a tények ismeretének hiányában én értelmezem félre a dolgokat, minden esetre eléggé úgy néz ki, hogy kitart amellett a Castor nevezetű fickó mellett, ami egyrészt tisztelnivaló, másrészt nem túl jó hír... ~ Ha az egész falkája így kiáll mellette és engedelmeskedik neki, akkor abból még bajok lesznek... ~ Aztán a láthatatlan valaki, aki hófújással, meg mindenféle egyéb különös trükkökkel akar megrémiszteni minke úgy tűnik egészen szószátyár lesz. Megdöbbenek, amikor az amulett előrebben a ruhám alól, mert kezd az az érzésem lenni, hogy nem valami egyszerű tréfamesterrel van dolgunk... Persze eddig is sejtettem, de ez az amulettelebegtetős dolog már biztosítja, hogy a sejtelmem sajnos több, mint sejtés... Hogy miért sajnos? Mert a túlvilági erőket ritkán lehet apró darabokra cincálni... sajnos... Inkább a harag lobban fel bennem, amiért ilyen szemtelenül bírát játszva beszél velem. Nem különösebben érdekel, mint gondol a másik kettő, ilyenekkel ritkán törődök, de a harag egyre erősödik. - Soha nem parancsoltam neked. Csak elmondtam, hogy egyedül a gyávák bújnak meg a sötétben és mutogatnak ujjal a többiekre... - mondtam továbbra is igen nyugodtan, habár a hangomba már bekúszott egy kevés ingerülten morgó felhang. - Mellesleg igen, ha jól látom még itt az amulett a múzeumban, vagy talán tudtom nélkül kimentem volna vele innen? Ha zavar, hogy nincs a helyén, hát tedd vissza... szívesen elmegyek nélküle is... Mellesleg ha nem ezzel próbáltál volna megbabonzni és itt tartani, akkor valószínűleg észre sem veszem. - teszem még hozzá. Az utolsó mondatot csak úgy a levegőből költöm, de mivel rajta kívül nincs itt más, aki szórakozna velünk, ezért merem azt feltételezni, hogy nem véletlenül akadtam rá az amulettre. Ha nem, hát akkor meg maximum tovább köszörüli rajtam láthatatlan nyelvét ez a homályban bujdosó vitézke... Közben a társaim is figyelem, hogy ők hogyan reagáltan. Az őrzőlány szintén a szobát fürkészi, amit jó pontként könyvelek el neki.
A kölyök nyugtalan fészkelődése még az előzőeknél is nagyobb teret ölt. Először az Atanerkre, majd az a fiatal Őrző tanoncra veti tekintetét. Úgy veszi észre, hogy mind a ketten sejtik mi folyik itt. Ő csak körbe körbe sandít kék szemével. Hallja a láthatatlan valamit, de nem tudja hová tenni. Persze, most már sejtése van, hogy mégis mivel állnak szemben... Castor és Gabe is megemlítette már a szellemeket. Nem is olyan rég. Nem kizárt, hogy egy ilyen lénnyel hozta össze őket a sors. Amit az idősebb nőnek mond elég megszégyenítő. De Ash sosem volt az a figura, aki az ilyen bemutatót miatt elámult volna. Valószínűleg Sedna nem hibás a dologban. Őt ezzel babonázta meg a "valami" míg a srácot azzal az átkozott füvész-öregasszonnyal. Marát pedig ki tudja? Amit a két fiatalabb kap az sem éppen egy rózsás pacsulival megcsepegtetett szerelmes levél. Megköszörüli a torkát és teljesen száraz hangon elkezd beszélni. -Farkasok szégyene? Nem mondhatnám. Állati alakban pont úgy nézek ki mint egy kifejlett Canis lupus. Nincs semmi szégyellni valóm benne. Valamint, ez a jobb lábam... - Itt dobbant egyet a megemlített végtaggal. - ...ez pedig a bal kezem. De az elismerésért hálás vagyok. Felemeli a karját és meglóbálja a saját szeme előtt. Egy pillanatra úgy tűnik, mint ha valami nagyon érdekeset fedezett volna fel rajta, de végül visszaejti maga mellé. Teljesen biztos abban, hogy ezzel megmagyarázott mindent. Abba egy pillanatra sem gondolt bele, hogy a hang esetleg másra utalt volna. Egyáltalán nem érzi szégyenletesnek, amit a fejéhez vágtak az imént. Odafordul Sednához, egy kicsivel közelebb is lép hozzá. -Szerintem már itt lenne az ideje elindulni. Mit gondol? Közel sem akar a csoport élére állni. Nem volt jó a vezetésben. Ezért is nem kedvelte annyira a csoportos kutatásokat. Persze, Gabriellel teljesen más volt. Két külön szálon dolgoztak és csak később egyeztették az eredményeiket. Bár nem csak ez az oka, hogy itt is inkább a követő szerepét vállalná. Az Atanerk, már csak a posztjából kifolyólag sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezhet mint ő maga. És ez nem is kétséges. Várakozva tekint rá.
Kezdőlap
