- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek is meg fogja érezni. Az itt szerzett sebesülések fájdalmát érezni fogja, bár nyomot nem hagy, valódi sérülést nem okoz, csupán az érzet lesz valóságos. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több fájdalmat okoz.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 2:01 pm-kor.
Az ágyamon fekszem, de nem nagyon jön álom szememre. Hiába nem kellene magamat azon pörgetnem, hogy mi történt az elmúlt napokban, mégsem tudok szabadulni a gondolattól. Legtöbbször bánom, hogy egyedül alszom, szeretném mindennap a férjem mellett álomra hajtani a fejem, de most jobb ez így. Nem akarnám magyarázni, hogy miért fekszem ébren, s teszek úgy, mint aki alszik. Tudom, hogy tudná, tudom, hogy észrevenné. Fordított helyzetben én is így lennék vele. Beszélgetni viszont nem szeretnék a dolgokról, számára ez megszokott lehet – na nem, mintha megszokott lenne a majdnem-halál – s valahol kezdem érteni, hogy miért félt attól, hogy ennek a világnak részese legyek. Én is féltenék tőle bárkit, de nem azért, ami történhet, hanem azért, amit a történések miatt mindazok átélhetnek, akiket szeretünk. Az éjjeliszekrényen álló vizespohár felé nyúltamban ér a megdöbbenés. A pillanat törtrésze alatt hull le karom, hogy egyensúlyomat vesztve, tehetetlen testtel zuhanjak le az ágyról, a padlón ernyedve bele a semmibe. Én nem tudom, mi ez, de nem jó, nagyon, nagyon nem az.
Nem ismerős semmi, mert nehezen szabadulok attól az érzéstől, hogy nem vagyok egész. Ahogy a testem változik, úgy önt el megannyi érzés, olyanok, melyek nem az enyémek, de enyémnek tűnnek. Egészen más én vagyok már, eltűnik a nő, akit ismertem, s helyére lép valami, ami a pillanatok tovaszaladtával egyre ismerősebbé válik, míg végül teljesen magamévá teszem. Tudom, hogy ki vagyok, de nem azért, mert az ágyról lezuhant énem ismeri. Azért, mert ő vagyok. Már nem számít semmi más. Dac. Az van benne. Nemtörődöm keménység. Nem ezt akarom visszatükrözni rá. Lassan kezdek vetkőzni, minden mozdulattal végigsimítva kissé módszeresen meztelenné váló testemet. Nem zavar, hogy pőre önmagát tárom elé, biztos vagyok benne, hogy ismerős számára. Úgy pillantok rá, a magam – tőle kölcsönzött – arcát és bőrét itt-ott megérintve, mintha tükörbe néznék. - Mi vagyok én? Kérdezek, direkt nem használva az egyes szám első személyes formulát. Az egyelőre teljesen mindegy, hogy mit gondol magamagáról. Az érdekel, hogy mit gondol rólam, arról a magáról, akit bennem lát. Mert lassan változom, simításaimra alakul a testem, nőiesedik, kerekedik, finomabbá formálódik, igazi nővé. Azzá a nővé, aki bizton benne él, ha a teste nem ezt mutatja, akkor is. - Így szebb volnék? Beszélek mintegy magammal, továbbra is úgy téve, mint aki nem látja őt. Tükörhöz szólok, de közben őt figyelem, látni akarom a rajta végbemenő változásait, épülni akarok a mimikájából, tapasztalni akarom a változásait, hogy kéjes örömmel tölthessenek el, s tovalökjenek az úton, amin elindultam. Domborodó kebleinek halmán újra végigsimítva egyenesítem ki a mellkast, hogy finoman izmolt, férfias felsőtest lapuljon belőle, majd a puha, nőies hasfalon lecsúsztatott tenyereim nyomán diszkrét, ám mégis kimunkált hasfalat varázsoljak oda, ahol eladdig másképp feszült még a bőr is. Csípőcsontokon megugorva a simítás az ágyékot illeti, Évából Ádámot kreál a mozdulat. Játékosan maradok derékon alul egyik kezemmel, majd másikkal újra nővé simítom a mellkasom. Ordas káromkodás szakad fel torkomból, miközben visszaváltozom azzá a testté, amit kihámoztam a Samruhák alól. - Basszameg, hát miért nem tudod eldönteni? Miért nem vagy képes felfogni, hogy így cseszheted az egész életed? A levegőbe szimatolok, színpadias mozdulattal kezdek fülelni, széles mozdulatokkal imitálva azt. - A húgod elkészült a süteménnyel. Érzed az illatát? Mézeskalács. Vajon idén mit formázott belőled? Mézit, vagy a kedvesét? Veszek elő egy filmes hasonlatot, hiszen ha már gyerekek – mit számít, hogy halottak, időn kívül vagyunk, akár el is hiheti, hogy még élnek, az se lenne kevésbé valótlan, mint az, hogy itt vagyunk – akkor mesék is járnak hozzá. Shrek. Sam iskolapéldája. - Mondd meg nekem, te drága, nem szúrja ki a szemedet a valóság? Az, hogy olyannak szeretnek, amilyen vagy? Szerelem kell? Hát vak vagy még arra is, hogy meglásd azt, aki szerelmes beléd. Annyira el vagy foglalva azzal, hogy egyik nap ilyen, a másikon meg olyan legyél, hogy sajnáld magad és nyalogasd önnönkreálta sebeidet, hogy megvakultál mindenkire. Ápoltad a testvéreid? Igen. A halálba segítetted őket a szentül hitten elnyomott depresszióddal. Megfojtottad őket. Tökéletes lehetsz Sam, csak meg kell szabadulnod minden sallangtól. A fegyverek felé intek. - Ott a válasz! Dönts. Vagy a nő, vagy a férfi meghal ma itt. Melyiket ölnéd meg azért, hogy életben hagyd a másikat? Mindkettő én vagyok, nyilván látta is. Választásától függ, hogy mivé és hogyan változom. Provokálom? Igen. Ilyen érzés lehet, ha visszanyal a fagyi, azt hiszem.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Egy ragyogó, hatalmas esküvői torta rendel. Magamból kiindulva mondhatnám, hogy a képükbe, oda, azonban mások boldogságát szeretem nézni. Legalább nekik megadatott ez a boldogság. Még időben a kamrában landolt, az esküvő hajnalban lesz és áll a bál a szálloda halljában és a konyhában is. A motoromért azonban vissza akartam menni, ezért az üzletet együtt zártuk. A bőrkabát kevés, vastag kötött kardigánt húzok magamra és meleg nadrágot is. Vasalt bakanccsal. Rávágódom a nyeregbe, bukósisak föl, mert a jég az úr, de azért a kakaót így is adom neki, nem csak a bögrébe. Túlságosan messzire azonban nem haladok, két utcát elhagyva furcsa bizsergést érzek. ~Mia…~ nem bírom fogni, de tartani se a kormányt, amely így elvesztve egyensúlyát, már vízszintesben csapódik be sodródás után a boltba. Nem tudom, hogy zárva van-e, nem tudom, én mennyire szorultam alá, csak azt érzem, hogy sodródom. Erősen nekiütközöm valakinek, annyira, hogy fel is döntöm. - Megaf**om. – meredek rá saját arcomra, miközben fölötte támasztom a tenyeremmel magam, majd felugrok. Megtapogatom a saját arcom, magamon. Érzem, tehát nem álmodom. - Biztos jól látok? – fordulok hátra, ahol a motort sejtem. Visszafordulok. – Ekkorát tuti nem taknyoltam. Szórakozik velem valaki? Nem hiszek a mennyország, pokol dologban, ha mégis, egyikbe se férnék be, és a mesékben sem hiszek. Éppen ezért, hiába szeretném hinni, hogy a testvéreim jó helyre kerültek, magamra már ugyanezt nem mondanám. Ekkor esik le, hogy valami nem stimmel a másik látványában, azon kívül, hogy belőlem csak egy van. Állítólag. Franc megette, ha még egy ilyen szörnyszülött van a világon, jól a képibe röhögnék istennek, teremtőnek, akárki magasságosnak. - Ez… most egy hülyekérdésrehülyeválasz akart lenni? – most már meg is csipkedem magam. Fáj, tehát létezem. A mosoly, düh, akármi keveréke azonban kezd leolvadni az arcomról, amikor rájövök, hogy ez nem mese. Merev arccal nézek a nőivé vált testemre. Undorító. - Mást nem tudsz? Mondjuk… három mellet. Szőröset. – komolyan mondom megáll az ész! Ezt az undormányt nem nézem. Ez nem én vagyok. A férfitestre pedig az undor helyett a fintor ül ki. Ez meg a másik gáz. Felhúzom a pólóm, amennyire engedi a bőrgatya, rábökök a szálkás hasamra. - Bocs, de ilyen nekem is van. A rámförmedésre először meghökkenek, majd lendül a kezem és egy isteneset keverek le a másomnak. Nekem viszont nem fáj, nem értem. - Tündérkém, ha azzal akarsz szórakozni, hogy döntsek, már lekéstél cirka kilenc vagy nyolc éve. Szórakozz mással. – magammal sem vagyok soha kedvesebb, ha éppen becézgete magam. Az ereimet a testvéreim miatt nem vágtam még fel. De néha kevés híjja van. Vagy nincs. Nem tudom! Tökre mivanmárr! – lekapom a kabátom, felé dobom. - Vedd fel basszus, mert megfázok. Tiszta röhej az egész…. Megütközve nézek rá. Elér hozzám az illat. Az a régi… régi? A feltételezett irányba tekintek. Sajogni kezd a mellkasom. Ők voltam a mindenem és ők voltak az átkaim is. Sose kívántam, hogy ne legyenek, csak azért, hogy velem többet foglalkozzanak. Csillogni kezd a szemem a visszafojtott könnyektől, meg is lepődöm. Öcsém halála óta nem sírtam. Minta betonoszloppal vágtak volna fejbe. Mindig is bennem volt, hogy akaratlanul is azt kívántam, ne legyenek, pedig .. - Nem! – ordítok. – Nagyon tévedsz! Szerettem őket! Fogalmad sincs, milyen elveszíteni kétszer a szívedet…! – a számra teszem a kezem. Sosem mondtam ki hangosan. Sajnáltattam magam? Elle jut eszembe és emlékszem, mennyire szíven ütött akkor is és azt is hogy mennyire igaza van. Nem bírok magamra nézni, pontosabban a másomra. A kérdésre földühödök. - Már megmondtam, hogy egyik sem vagyok, neked kellene a legjobban tudnod! – acsargok. - De tudod mit? – az asztalhoz megyek és habozás nélkül a pisztolyhoz nyúl a kezem. – Ha kinyiffanok, vajon te fogsz élni? Hiszen te az én képzeletem vagy!
Nem reagálok a puffogására, nem zökkent ki a szerepemből. Előbb kell ahhoz felkelnie, hogy ennyi elég legyen ahhoz, hogy kijátsszam magam a helyzetből, s robbanjak. Neki kell robbanni, a vulkánt szomjazom, lávába akarok fúlni, s érzem, hogy lassan hullámzik benne, hát nincs messze már a lehetőség. A kielégülés, mondhatjuk így. Nagyot üt, érzem, hogy felreped a szám, vér sós ízét nyalom le ajkaimról. Felröhögök. Ökölbe szoruló kézzel vágok vissza, ha sikerül, akkor istenesen orrbacsűröm, hadd érezze a törődést. Engem – magát – ugyan büntetlenül nem fog pofozgatni senki sem. - Hol ér véget a te és hol kezdődik az én? Vigyorgok rá, félrerúgva az útból a felém dobott ruhadarabot. Teljesen jó nekem meztelenül, élvezem, hogy nem bír rám tekinteni, hogy undorodik saját magától, vagyis tőlem. Ez az én malmomra hajtja a vizet, s bár nem így mentem neki a perceknek, nem bánom azt, amerre alakulunk. - Ha röhej lenne, akkor együtt nevetnénk, de nem nevetünk. Mondd, fáj látni az igazságot? Válassz, Sam, válassz, mert ebbe fogsz beledögleni! Szinte könyörgő a hangom, megint mássá változik, másévá. Szivárvány ragyogása ölel körbe. Vajon mi lehet? Vajon ki lehet? Tudom, hogy tudja, erre utazom. Össze akarom zavarni, hadd higgye, hogy egy karnyújtásnyira van tőle a szerelem. - Nekem így is jó vagy, de magadat nem szereted. Nem tudsz szeretni mást, amíg magadat nem szereted. Nem tudsz szeretni engem. Hiányzol.. nem veszed észre, ami nyilvánvaló? Nem mozognak ajkaim, bár én plántálom az éterbe a szavakat, de hagyom, hogy úgy érezze, más valaki súgja őket. Ismeri a hangot, napsütésízű, dallamos darab. - Sírj! Talán nem lesz több ilyen hajnal.. Lépek hozzá közelebb, hogyha sikerül, akkor mögékerülhessek, s félresimíthassam nyakából a hajat, végigzongorázva eztán gerincén, mintha csak simogatni akarnám. Érintések. Kutató, testfeltérképező, szenvedélyes lihegéssel párosuló érintések. - Miért fájt annyira az erőszak? Miért rettegsz attól, ha megérintenek? Hiszen te vagy önmagad legnagyobb erőszaktevője, meghágatod nap mint nap a benned élő nőt a benned élő férfivel. Ezért nem választasz? Így keresel kielégülést? Elég perverz módot választottál rá, ami azt illeti. A csuklója után nyúlok, ha tudok, s minden saját erejét belevíve próbálom megállítani. Így elvileg nem juthat el a fegyverig, de persze minden attól függ, hogy mit reagál arra, ahogy mocskos kéjt hazudva megérintettem vala. - Veszítsd el a gyenge, rosszabbik feled, s visszakaphatod a szívedet. Két feled van. Kétszer is visszakaphatod. Megint női testben vagyok, abban, amit mutattam neki legelőször. Ha ölni akar, hát hajrá, tegye. Egyszer a nőt. Vajon húgát vagy öccsét hinné, hogy visszakapja, boldoggá teszi így? Nekem nem fontos. Csak cselekedjen végre már, hadd robogjunk a végkifejlet felé.
//Dobás: az ütést beviszem, de a sérülésre igen-nem inkább te is dobj.//
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Az orromhoz kapok, már nem tudom kivédeni a saját, eléggé megszokott és nagyon is alattomos orrbatolásomat. Nem az orrom vére ered el, hanem perceken belül a vörös területen egy fehér, keresztbehúzódó csík jelenik meg, utalva a csont törésére. Hallottam is a fejemben a bántó reccsenést. Hátralépek. - Bazdmeg! – orrhangra váltok, elég nazálisra. Az elrúgott ruhadarabra vállrántok. Nekem mindegy. - Bocs, nem vagyok filozófus alkat, az ilyen dumákat hagyd meg másnak. – ismét vállat rántok, megérintve az orrom, majd inkább hagyom a fenébe. Csak akkor nézek rá, ha pontosan olyan a teste, mint az enyém. A többi undorító, gusztustalan, felháborító és ki az ablakon vele. - Milyen igazságot?! Ez! Az igazság! – mutatok magamra. Elakad, benn reked a többi. Shiny? De… de… ő nem, ő… nem is tudja, hogy ki is vagyok valójában. Sehogyan sem. És… megjelenik előttem valaki más. Ő is szőke, és neki is kedves a hangja, de lelkem nem úgy ragaszkodik hozzá, mint… Eltűnik a hang káprázat, de helyette olyat kapok, amire nem számítottam. Mintha vezényszóra történne, a csillogás eltűnik a szememből. Parancsra nem sírok. Senkinek sem. Ahogy közelebb lép, én úgy hátrafelé, vagy oldalt, de végül csak eléri a hajam. Majd a bőröm. Behúzom a fejem, ösztönösen mint ahogy a testtartásom is ugyanilyen lesz. Kis híján elájulok, mégis a torkomban dobog a szívem. Még szerencse, hogy összefogom a kezem, nem látni, ahogy megremeg. Nem egyszer kaptam ebből ízelítőt és egyik sem volt kellemes. - Neked kurva fogalmad nincs, hogy miről pofázol! – lefejelem, hadd szóljon neki is az orrcsont, majd rúgok egyet. Gyomorra, acélbetétes csizmával. Az pedig megy, abban király vagyok. Még lesz annyi időm, hogy az asztalhoz menjek, de annyi nem, hogy el is érjem. Még mindig remeg a kezem az előbbitől. Sokkal mélyebben érintett akkor, mint azt bárki is gondolta volna. Mint ahogy én gondoltam volna. A verekedés más. Éppen ezért a csuklófogást kifordítom és a tenyeremmel mellkason lököm, hogy érezze a súlytalanságot. Remeg a kezem, torkomban a szívem és már nem érdekel, mennyire igaz, mennyire valóságos. Felkapom a dárdát és felé hajítom, és hiába célzok felülre, már dobáskor érzem, hogy megcsúszott a markolat a kezemben. Nem vagyok jó benne, a fegyvereket sosem szerettem, pisztolyom van otthon, nem véletlenül és nem szeretem. Újból a lőfegyver felé nyúl a kezem. Abban nem lehet tévedni közelről. Főleg, ha nem remeg a keze az embernek, mint most nekem. Végül megállapodik a tőrnél. Felemelem, megnézem az élét. Becsukom a szemem. - Ők már halottak. Elvitték, ami az övéké, és az csakis az övéké. Nem az enyém. – felelem csendesen, majd kinyitom a szemem újra s megforgatom a tőrt magam előtt. Az arcomhoz érintem a fegyvert, s elkezdem lefelé húzni magamon. - Vajon… ha megszúrom magam, te is fogsz vérezni? Hiszen te mondtad, hogy te én vagyok. – csúsztatom le a torkomnál a tőrt, felszegett állal. Nehéz így levegőt venni, de megteszem. - Ha megölöm magam… te is meghalsz?. – a tőra mellkashoz ér, majd a gyomromhoz. Megáll a kezem, rásandítok. - Vagy…. – szúrok felé a tőrrel, a test felső részét célzom meg vele. – ha megöllek téged, akkor én is meghalok? – megáll a kezem a tőrrel együtt nem sokkal a másom előtt, hogy ezzel egyidejűleg megfordítsam a tenyeremben a tőrt és a markolattal a homlokára ütök. Felnevetek. Ez a kacagás kezd a tébolyhoz közelíteni, de nem érzékelem. - Vaagy, ha megütlek, akkor az nekem mennyire fáj? – a gyomrosról már el is feledkezem közben.
//nem dobtam, ez simán bejött XD ha dobni szeretnél a támadásaimra 8) //
Káromkodás. Fel kell nevessek. Az ő emllkei vannak bennem, megjelenik előttem egy kecses kéz, finoman érzem legyintését számon, mintha el is kenné a vért, amit a felrepedt ajakon én nem maszáltam el. Nem keni, csak emlék. De megered tőle a nyelvem megint. - Ezért valaki felpofozna most, nem igaz? Csípősek a pofonjai, majdnem olyan erőset üt, mint te, de mégis van benne finomság. Én már csak tudom, épp annyira, amennyire te is. Megforgatom a szemem, leutánzom a hanyagságát. Vállat vonogatni én is tudok, nekem is megy, hogy úgy tegyek, mintha nem érdekelne semmi és senki. Egyek vagyunk, ő én vagyok én pedig ő, hát ugyan ki hiszi el, hogy ez a kivagyiság valós? - Szerinted mást érdekel rajtad kívül? Mást érdekelsz saját magadon kívül? Várom, hogy megjelenjenek elméjében ugyanazok az arcok, amelyeket én látok magam előtt. Van előnye annak, hogy ugyanaz vagyok, ki tudom vetíteni a szőkét, mindegyiket. Milyen egysíkú. Nem veszi észre? Nekem is feltűnt, pedig nem is olyan rég bitorlom valóját azért. - Miért nem mersz rám nézni? Magadra. Hiszen ez az, amire mindig vágytál, nem? Hiába titkolod előttem, hogy igenis volt idő, amikor undorodtál magadtól. Nem véletlenül vagy telve annyi keserűséggel, nem véletlen ez a dac, a nagy szabadosság, a hatalmas pofa. Éltet a kifakadása, felemel, szinte repülök tőle. Kiabáljon csak, sírjon, tomboljon. Csalódott vagyok, amikor elapadnak a könnyei. Nem baj, tapasztalás, máshogyan kell megközelítenem, mert túl erősek a falai. Semmi baj, van még ott fegyverem, ahonnan ez jött, hát kicirógatom belőle a megdugottat, a rettegőt, az érintésfóbiást. Akárhonnan nézzük, ez is kellemes haladás. Ahogyan feje az arcomba vág, egy hosszú pillanatra elsötétül előttem a világ, s ez épp elég ahhoz, hogy betaláljon bakancsa. Még elismerően hümmentenék is, ha nem azon lennék, hogy gyomortartalmamat kétrét görnyedve magamban tartsam. Hogy benne tartsam. Szentélet, de bonyolult is ez! Kihúzom magam, szinte vérben forgó szemekkel nézek rá. Mire felnézek, már nem a saját arcát láthatja, hanem egy másikat. Ismerős, szőke hajkorona keretezi a vonásaokat, a felvett ajkaimon szivárványízű a mosoly, s nagyon rosszul mutat arcomon a törött orr. - Miért csinálod ezt velem? Miért vagy ugyanolyan, mint Jess? Sosem ártottam neki, nem molesztáltam. Csak szerettem őt. Miért irtózik mindenki ennyire a szerelmemtől? Jess eltörette az állkapcsomat, te meg betörted az orromat. Mi bajod van, Sam? Miért taszítod el magadtól azt, amire vágysz? Sírásra görbülő ajkakkal játszom a szerepem, nem érdekel, hadd lökjön el, ám elengedtem már. Más útra kívánok térni, hát amint kellően belemelegszik abba, hogy elhiggye, az áll előtte, akit lát előbbi önmaga helyett, majd váltok a stratégián. A dárda érkezésével egy időben válok a lehetne-belőle nővé, azzá, akit először mutattam neki. Nem talál el, remegésében siklik el mellettem a fegyver, s én nevetve váltok ismét alakot, ezúttal férfivá változva át. Kéjes nyögés hagyja el ajkaimat, amint simogatni kezdi magát a tőrrel. Szemtelen kérdés bukik ki belőlem. - Meg is nyalod? Hanyagul, ahogyan ismerős neki, hiszen belőle jön, megvonom a vállamat. - Próbáld ki. Úgy látom, hogy a férfi csípi jobban a szemedet. Nem lep meg, sosem tartottalak elég tökösnek. Mindig inkább lányos voltál, olyan lány, aki a verekedősségével és a fene nagy hackerségével akar kompenzálni. A tőr elől nem lépek ki, eszemben sincs védekezni. A célom felé robogunk, hát hadd szóljon, csinálja. A markolattal csűr fejen, homlokomon reped a bőr, megindul a vérpatak. A fejsérülések véreznek a legjobban még akkor is, hogyha csak a bőr szakad fel, hát nesze nekem, egy ideig nem látok ki a bal szemén. Szőke tincseit vérmocskosan láthatja fejére tapadni, hiszen ahogy beletúrok a hajamhajába, elkenem a vért. Lábbal próbálok beakasztani a súlypontjául szolgáló lába mögé, hogy kirántsam alóla esetleg, s ha sikerül, akkor egy mellkasára mért lökéssel hanyatt teremtsem őt. Hátha nem számít rá, s ha nem hárít, még bevághatja a fejét is. Nekem csak idő kell, idő arra, hogy elérjek a pisztolyig. Semmi más nem érdekel, csak az, hogy így vagy úgy, de a következő pillanatok egyikében már Samre szegezhessem a fegyvert. - Nos, mire jutottál? Baszakszunk még itt.. – veszem át a szavajárását, ha már ő vagyok - ..vagy kihúzod a fejed a seggedből, s meghallgatod azt, hogy miért is vagyok itt?
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Meghökkenve nézek rá. Hogy ide Shiny? Ha ad is tockost, nem gyűlöletből teszi, elmondta nekem. Lüktet az orrom. Csendben maradok. Igaza van és nincs igaza. Sok barátra tettem szert. De hazudtam nekik. Vagyis inkább elhallgattam dolgokat. Tudom, hogy nem fog kiderülni, de… Még jobban összehúzom magam. Igen, undorodtam tőle, mert kiszolgáltatott és bántalmazott senki sem szeret lenni. Esélyem sem volt, pedig derekasan küzdöttem. Nagyot nyelek és hallgatok. Hogy gyűjtsem a dühömet. Gúnyos mosolyba torzul az arcom, elégedetten nézem a dühét. - Na mivan, visszanyal a fagyi? – de az arcomra fagy a mosoly, hogy lehervadjon. Pislogok. Összezavarodom. Nem értem. Shiny…. Shiny szeret és én is szeretem! Felé fordulok ahogy a tőr siklik végig a mellkasomon. - Majd te megnyalod. Nagyon gúnyosan felröhögök az eszmefuttatásra. - Látszik, hogy te rohadtul nem én vagyok. Szart se értesz az egészből. A kettős támadásból az utóbbit nem tudom kivédeni, könyökkel védem ki az esést, hallom, ahogy az is reccsen. A tőr után kapok, s ahogy látom a fegyvert felém fordulni, dobom is. - Baszakodj te magaddal, szánalmas pöcs!
Jó látni, hogy hatott, amit mondtam. A szeretetet sokkal könnyebb elhitetni, mint a gyűlöletet, főleg olyas valakivel, aki ennyire rühelli önmagát. Érzem én, tagadhatja, de nem szabad elfelejtse, hogy ami benne van, az most bennem is. Mindegy, hogy milyen testet mutatok neki, s mindegy, hogy ő mennyire kapálózik, én ő vagyok, ő pedig én. Tetszenek vagy sem a reakcióim, belőle születnek, ez már csak így működik. - Ne beszéljünk nyalásról, visszaszívom, nem illik a pillanat szellemiségéhez. Épp azt ecseteltem, hogy vannak, akik szeretnek, hát miért nem szereted önmagad. Költői kérdésbe kezd átmenni. Tudom, hogy makacs vagy, érzem. Nem jövök megint a süteményillattal. Az öccse emlékét veszem elő arról az alkalomról, amikor megpróbálta bántani. Rohama volt. Minden perc látszik, mintha hirtelen eltűnne mellőlünk a semmi, s ott lennénk, abban a szobában, abban a beszélgetésben. - Mondd meg nekem, mit látsz? Kérdezem, mert ha én nem értek semmit, akkor lám legyen, tegye világossá. Nagyon is értem én, de nem nekem kell érteni. Neki kell felfogni azt, hogy miért is vagyunk itt. Türelmes vagyok még egy ideig, de csak egy kicsit. Hogy utána mi lesz, azt nem tudom megmondani. Megint a tőrnél tartunk, megint ott, hogy előbb cselekszik, mint én. Így van, ennek így kellett lennie, ezért jöttem ide. Megpróbálok arrébb mozdulni, de nem tudom, hogy mennyire sikerül. Valahol csak el fog találni. De nem számít, hadd hallja, hogy kinevetem. Ha fáj, akkor is kinevetem. Nem kérdezek semmit, nem vágom a képébe, hogy ugye jobb már, egyszerűen csak felveszem egy másik alak képét, megmutatok neki valaki mást abból, aki lehetne. A saját testét látja, de mosolyog. Őszintén, felhőtlenül. Boldogan. Ilyennek kellene lennie. Nem hiányzik vajon egy cseppet sem neki? Előtte térdelek, van elég bajom, a zúzódások és egyebek nyomot hagytak a testén. De a mosoly őszinte és ragyogó. S az övé. Egyszer már elmondtam, hogy mit kell tegyen azért, hogy megmaradjon ez. Öljön meg, hogy csak a fénylő, ragyogó énje maradjon a világon. Nem kérem újra. De várom, hogy megteszi-e. A tőrt pedig, ha benne maradt a testemben, nem húzom ki. Így talán kevésbé vérzek el.
- Akkor nyald ki. – vonok vállat megint. – És? Ha te én vagyok, akkor te is az vagy. A jelenetre majdnem megáll a szívem. Az öcsém…. akkor, amikor… és még élt. Sosem fogom elfelejteni azt a szomorúságot és fájdalmat a szemében, amikor tudatosult benne, hogy mit tett és mi lett volna ha. Attól a naptól kezdve utálta a sárkányokat. Nem bírok megszólalni, életem sok borzalmai közül az egyiket látni és újra átélni. Nehezen lélegzek. Nem, ez nem lehet igaz, nem lehet… elmúlt, nincs, neki már nem fáj semmi… Nevet. Előttem guggol, boldogan. Látom a tőrt a karjában. Nem akartam bántani, mégis elragadtak az indulataim. Meg kéne tanulni uralni magam. De már késő. Húsz éve az. - Boldog vagy? – szinte csak suttogom, de arcom nem tudom, mit tükröz. Nem érdemlem meg a boldogságot, ő boldog. Én sose voltam, csak úgy tettem, mintha az lennék. Mindenkit felbosszantottam, kárt és gondot okoztam nekik. Vagy… nem voltam nekik senki. De ő… ő itt előttem boldog lehet. Felállok, nekidőlök az asztalnak, rátámaszkodom. - Akkor maradj is boldog. – felkapom a pisztolyt és lövök. A halántékon a legvékonyabb a csont, semmi sem fog megakadályozni abban, hogy véget vessek annak, aminek eddig ellenálltam szeretetből és mert ígéretet tettem. Megbuktam. Nem tudom betartani, mert nem vagyok rá sem érdemes, sem elég erős. Mindenki fel fog lélegezni, hogy már nem vagyok. A szégyenfolt nem létezik többé. Csak a ravasz kattanását hallom, s a lökést érzem a halántékomon. Már azt se nagyon…
- Más nem megy, csak a trágárkodás? A bassz meg-et nem akarod ellőni, mi? Attól félsz, ugye? Vissza kell vágjak neki, mert ez így nem maradhat. Nem szabad azt hinnie, hogy ő van nyeregben, legalább legyen egy kis hullámvasút, mielőtt a végső lépésig jutunk. Lassan, mosollyal bólintok, bele akarom olvasztani mosolyommal a boldogságot. A fegyver után nyúl, s én már mozdulnék, hogy lépjek valamit, de végül csak maradok előtte térdelve, sérült karomat dédelgetve, mintha őt ringatnám. Nem mondom, hogy nem fájnak a porcikái, de mégis a lövés hangjára egy köszönöm-ön kívül semmi más sem kúszik elő belőlem. Robbanok én is vele együtt, kifelé ebből a semmiből, zuhanva vissza a valós időbe, hogy fájdalmas kiáltás váltsa fel a boldogságomat. Nyertem és vesztettem is. Félig a két öntudat határmezsgyéjén táncolva nem tudok eldönteni, hogy mitől fáj a lelkem ennyire.
Az ágyam mellett fekszem, öklendezve ébredek eszméletre. Első dolgom, hogy kavargó gyomromra szorítsam kezeimet, de nem kellene megtegyem. A fogalmam sincs honnan szerzett fájdalom a karomban újra eltorzítja arcomat, s akkor még nem szóltam a lüktető homlokról és orrcsontról sem. Az éjjeliszekrény felé kepesztek, lassan húzom fel magam, hogy az ágynak dőlve ne értsem, hogy mi is történt. Homályos a fejem, csak a fájdalom van és a rettegés. Tudom, hogy hol a telefon, lepecázom hát a szekrényről, s megérintem a kedvencek között az első feliratot. Nem tudom, hogy hány óra van. Nem merek végigtekinteni magamon. Azt sem tudom, hogy jó ötlet-e az, amit teszek. Csak a rekedt könyörgés szól a hívás beérkezésének, vonal felkapásának ismerős, kihangosított hangja után. - Will.. segíts.. itthon vagyok. S ezzel a telefon kiesik a kezemből, a vonal nyitva marad, de én újra elájulok. Ezúttal megszállás nélkül, mint aki önként vágyja a sötét tudatlanságot a valós igazság keresése helyett.
// Élmény volt, köszönöm! És sry. //
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
- Bazdmeg már egyszer ellőttem legalább. – de a hangom dühe jelzi, mennyire igaza is van. Végre megnyugodhatok és nyugtom lesz. Egy mozdulat és megoldja mindenki gondját, nem kell velem számolniuk, hogy keresztbe teszek. A korcs testemmel, a csonka lelkemmel. A vélt feloldozás csak pillanatnyi könnyebbséget hozott, de addigra már elnyelt a sötétség. Csend hangja, aztán a távolból érkező halk zörejek. Nem tudom hol vagyok, csak a sötétség az, ami valós. Valami hozzám ér. Talán ott van a nyakam… azt hiszem.
A kiérkező mentők és helyszínelők közömbösen érintenek, nem térek magamhoz, még a kórházban sem. Csupán ez a pillanatnyi tudatfoszlány jelenti számomra azt, hogy talán mintha élnék.
Kezdőlap
És sry. 
//
