- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek is meg fogja érezni. Az itt szerzett sebesülések fájdalmát érezni fogja, bár nyomot nem hagy, valódi sérülést nem okoz, csupán az érzet lesz valóságos. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több fájdalmat okoz.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 2:01 pm-kor.
A hotel meglehetősen nyugodt, még magához képest is szokatlanul csendes ezen az estén. Nem mintha ebből bármi is feltűnne, ahogy egy kisebb törölközővel szárogatom víztől nyirkos hajamat a saját szobámban, ágyam szélén ülve. Engem még el sem ér, fülem nem sérti a néma teher, mikor a bennem lakozó farkasnőstény már idegesen szűkölne. Izmai megfeszülnek, ugrásra kész - Baj lesz, ha mondom! - de csak leintem a nyugtalan lelket magamban, s a vizes törölközőt a földre ejtem, mintha ez lenne a világ rendje errefelé. Aztán engem is elér. Lelkem mélyét ragadja meg, szívembe markol, szorítva, s nem eresztve karmai közül az egyre hevesebben és hevesebben verdeső ketyegőt, arra unszolva: hordja szét, pumpálja testem minden zugába mérgét, ahogy vöröslő vér terjed a hófehér anyagon szerte. Felállnék, segítségért kiáltanék, de ez már nem én vagyok... Nem az én testem, csak oldalán fekvő, ájult, élettelen hús az ágy mellett. Nem az én problémám már, mi lesz vele. Engem már nem kötnek efféle földi, gyarló dolgok... Sanyarú. Szeretem az életet. Vagy... szerettem? Vonz az ismeretlen is, hát engedek hívásának. Nem mintha tehetnék bármit is ellene... - Megadom magam neki.
***
Figyelem, rivaldafény. - Ezt szeretjük. Mások is vannak itt, de kit érdekel. Csak a cél van, a szentségtelen küldetés, melynek, miként az előrelépésre való felszólításnak, könnyedén engedelmeskedem. Hanyag lazasággal támaszkodom újdonsült létformámban a kőasztalnak tenyereimmel. Előttem az eszköztár, azt veszem szemügyre cinkos mosollyal, s marad ez a félsódéros görbület kölcsönvett arcomon akkor is, mikor tükörképként megjelenik a Bukott. - Hát itt vagy, te szerencsétlen? Mondjuk kurvára nem értem, miért nem voltál képes még megszabadulni ettől a felünktől... - Löktem el magam hanyag lazasággal a kőasztaltól. - Szánalmas és gyenge. Azóta hagyod, hogy ő irányítson, mióta csak Fairbanksbe evett a fene bennünket, ahelyett, hogy végre azok lehetnénk, akik lenni akarunk! - Tárom szét kezeimet, mintha csak megmutatnám, mire is célzok. Ugyan úgy nézek ki, mint ő, mégis csupa erő, bizonyosság és céltudat árad felőlem. Dominancia. Férfiasság. - A tökéletes vagyok, a vágyott. Ő vagyok, vagyis lehetnék, ha végre végezne ezzel a satnya énjével, aki legfeljebb a cipőmet csókolhatná térdepelve, többet nem ér a létezése.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Emberek közé egyelőre még mindig nem megyek Jennifer nélkül, de az utóbbi néhány hétben már párszor megtettem egyedül az utat a Farkaslak és a házam között. Szükségem volt néhány holmimra, és arra, hogy egy kicsit magam lehessek abban a közegben. Hiányzott a jól megszokott régi életem, a jövés-menés, az üzleti ebédek, a személyes találkozások az ügyfeleimmel. Visszafelé vezettem a Farkaslakba, a rádió gombját majdnem max hangerőre tekertem, és kikapcsoltam a DB9 automatikáját, hogy élvezzem az Aston manuális vezetését. Kellett, hogy én tarthassam kézben... uralmam alatt a dolgokat. A visszapillantóból vöröses fény verődött vissza. Vonzotta a tekintetemet, és a figyelmemet, ahogy a kanyargós úton újra és újra bevillant a szemembe a tükörképe. Nyugtalanná váltam, mintha valamilyen baljós előérzetem támadt volna. A lábammal visszaengedtem a gázpedált, a kocsi pedig lassulni kezdett. Mi történik velem? Pánikrohamhoz hasonlatos érzés fog el, de tudom, hogy ez belülről, a farkasomtól fakad. Félve attól, hogy kitörhet, nekiálltam lehúzódni az út szélére, hogy még időben kiszállhassak a kocsiból. A következő pillanatban a másik oldalon találom magam, az anyósülésen. Ijedten pillantok oldalra, ahol magamat látom ráfeküdve a kormányra, és a kocsi erősen cikázik az úton. MI TÖRTÉNIK!? Próbálom elérni a karomat, hogy megrángassam magam, de egyre távolabbinak érzem a jelenlétem. Meghaltam? Mi történik velem???
***
Értetlenül pillantok körbe, amikor egyszer csak ott termek... valahol. Most tényleg meghaltam, vagy mi folyik itt? - Jennifer!? - Őt látom, ebben biztos vagyok. A farkasom megérzi a saját vérét. Kiáltok többször is, de a hangom belevész a fénybe. Nem tudok odamenni hozzá, bármennyire is akarnék. A kőasztalra tekintek, és a fegyverekre. Minek ezek? A tér, és a fény szűkülni kezd, s ahogy az asztalon túlra tekintek, meghökkenek. Ez én vagyok? - Ki vagy te? - A kérdés teljesen logikus. Ránézésre én vagyok, de mégse... vagy mégis? Az elmém játszik beteg játékot velem? - Fogalmam sincs miről beszélsz! Én nem vagyok gyenge! - Ujjaimat marokba szorítom. Érzem, hogy a feszültség mindkét lényemet átjárja. A kezemben tartom a dolgokat. Nem vagyok gyenge!!! - Mit tudsz te rólam? Nem tudsz te semmit. Nem vagyok gyenge. - Most őt akarom erről meggyőzni, vagy magamat, hogy folyton ezt hajtogatom? A farkasom? Nos, ő talán lehet, hogy gyenge, de ő nem én vagyok. Én én vagyok... - Tűnj el!
Felnevetek, ahogy a neje, a Teremtője után kiállt. Ostoba... Hát még most is rá támaszkodnál, mikor végre egyszer lehetőséget kaptál, hogy magad dönts a sorsodról? Mikor végre nem egy nagyobb farkas, egy magasabb erő választja meg, mi legyen veled, hanem Te... - Mondom én, hogy gyenge vagy. - Én Te vagyok és te pedig én. Már ami a külsőségeket illeti! És sajnálattal kell közöljem, nem tudok eltűnni csak úgy.- Tárom szét karjaimat drámaian, s finom derengés közepette jobbomon Jennifer édes, szőke alakja ölt testet. Tekintete csodálattal, őszinte elismeréssel és büszkeséggel adózik felém, a másik Én-t, a kis tehetetlen kölyköt figyelemre sem méltatva. Tenyere mellkasomra simít, ruhámat gyűrik ujjai az elfojtott vágytól. Az én tenyerem derekára simít, magamhoz ölelem a drágát. - Látod ezt? Felnéz rám, haver! Úgy, ahogy rád sosem fog. Férjként. Férfiként, míg te csak a kölyke vagy. Mond csak... ne, nem kell mondanod semmit, pontosan tudom, hogy hányszor mentél mostanában valahova is nélküle. Papucs akarsz maradni örökre vagy végre a sarkadra állsz? Válassz! Teret engedsz végre nekem és azok leszünk, akik megérdemeljük, hogy legyünk, vagy az asszony ölebei maradunk örökre? - Ciccenek fejcsóválva, s bár tekintetem az övé, ahogy Jennifer alakja nyakamhoz hajol, tenyerem lejjebb siklik a derekán, s hátsójába markolok.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Nem vagyok senkinek az ölebe, és nem tűröm, hogy bárki is így nevezzen! Amikor Jennifer alakja feltűnik mellette, egy pillanatra zavarba jövök. Tudom, hogy nem álmodok, ahhoz túlságosan valósághű ez az egész, hogy csak egy rossz álom lehessen. Férfiúi hiúságomat erősen sérti az, hogy még csak rám se tekint. - لا تلمس! - Dörren rá a hangom, amikor Jennifer-hez ér. Ő az én feleségem, és nem tűröm, hogy bárki más tapogassa. Nyakamban megduzzad az ütőér, ahogy pulzusom emelkedni kezd annak láttán, ahogy ezek ketten egymásnak simulnak. A kőasztalhoz lépek, és felkapom a pisztolyt, majd kibiztosítva a másikra szegezem. - Jennifer, lépj el onnan! Te pedig ereszd el őt! - Nem húzom meg a ravaszt. Esélyt adok neki arra, hogy elengedje a feleségemet. - Nem a papucsa vagyok, hanem a férje, te pedig nem én vagyok. Bárki is légy, most azonnal elereszted, vagy megöllek!
Nevetésem az övé, ahogy felharsanó szavaira nemes egyszerűséggel kikacagom. Gunyoros a pillantás is, amit felé vettek. Egy olyan világ része, amit nem ért. Amit talán nem is akar megérteni, hiszen, ha így lenne, elfogadná a nyilvánvalót: én is ő vagyok. Lehetnénk huszonvalahányan is itt, mindannyian ők lennénk... Ám egyik se volna tökéletesebb Nálam. A vágyottnál. Felkapja a fegyvert, mosolyom kiszélesedik az indulatos mozdulatok láttán. - Lám-lám, kezded felvenni a fonalat... - Nem engedem el Jennifert ugyanakkor és ő sem úgy fest, mint aki nagyon hátrálni óhajtana tőlem. - Igazad van, ő valóban a feleségünk. Bár én amondó vagyok, hogy egy feleség nem feleség. Te hogy vagy vele? - Firtatom szórakozottan, mintha nem is épp fegyvert tartanának a képem felé, hanem cukorkáért állnék sorba. Nekem itt nincs veszíteni valóm, én tudom, hogy jobb vagyok nála. A döntés azonban sajnos, még mindig az ő kezében van, bár, ha sokat szarozik azzal a pisztollyal, kénytelen leszek rövidre zárni a dolgot... Igazán kár lenne, ha még egy ilyen egyszerű döntést sem lenne képest önmaga meghozni. Akárhogy is, szavaim nyomán balomon finom derengésből újabb nőalak formálódik - ezúttal egy barna hajú szépség, Bergerék Danája. Viselkedésében hasonlóan odaadó és imádó, akárcsak Jennifer, s a két hölgy úgy fest, egyáltalán nem fúj egymásra. - Máris jobb. - Jegyzem meg szórakozottan, csak úgy magam elé, s a gyengébbik énünkre pillantok, mintha csak most realizálnám kezében a fegyvert igazán. - Na mi lesz? Hagyod, hogy egy kilencéves kislánynak is több tere legyen a falkában továbbra is vagy végre lépsz valamit előrefelé? Válassz, Rahim! - Szinte már várakozó az a mozdulat, amivel széttárom karjaimat, s két vállamon "csüngő" hölgyeményünk tekintete is a Bukottra szegeződik. Három szempár, mind a három ugyan azt sulykolja pillantásával felé: - Te vagy én? Csak egyikőnk maradhat, te is jól tudod. Nem húzhatunk kétfelé, az nem vezet semerre. Válassz hát!
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
- Az én feleségem. – Birtoklón hördülök fel, és a düh haragja hullámokban csapódik össze a fejem fölött. Nem az osztozkodásra neveltek. Egy nő a férfi, férje tulajdona. Tartom a fegyvert, de nem tudom meghúzni a ravaszt. Jennifert féltem, túl közel áll az alakhoz. Nem akarom őt is megsebezni. Nem vagyok gyilkos, és nem most akarom elkezdeni az ölést. Nem vagyok még arra felkészülve! Dana megjelenésére megrökönyödök. Mintha egy kanna jeges vízzel öntenének nyakon. Roppantul kínosnak érzem a pillanatot. A két nő egyszerre, egy helyen… ahogy a másom nyakába csimpaszkodnak mindketten. Dana is? A szörnyeteg szemei most nem sárgán, hanem zölden villannak meg a féltékenységtől. Valahol legbelül mindkét nőt akarom magamnak, talán erre akar rávilágítani ez a furcsa, szürreális esemény? - Nem viccelek! Ha nem ereszted el őket… LE FOGLAK LŐNI! – A farkasom húsbörtönének nyomakodott. Kölyökként még nem vagyok képes uralni őt, és ki kívánt törni, hogy átharapja a torkát a vetélytársának. Nem akarja hagyni, hogy elvegyék tőle azt, amire ő feni a fogát. A dac, és a harag nem jó tanácsadó, de nem vagyok képes kontroll alatt tartani a cselekedeteimet. Mivel nem vagyok gyakorlott lövő, ezért az eldördülő lövés, és a golyó útja nem kiszámítható előre. Amíg célt nem ér, fogalmam sincs, hogy kit talál el. Már késő bármit is megbánni. A farkasom maga alá gyűr, fájdalmas kínok közepette kezd kiforgatni saját bőrömből… Nincs kontroll, nincs józan ész, ami megállíthatna. Tehetetlenül engem át a vadnak a testem fölötti uralmat, miközben a fegyver a lábam mellett hullik alá a fehér... massza szerű ködben.
// Dobás a lövésre: 1-3: Nem talált! A golyó a másom mellett süvít el! 4: A golyó súrolja (Ha ez jön ki, szerintem csak írd le hol, nem kell rá dobnod) 5: A golyó eltalálja a másomat (Ha ez jön ki, szvsz dobj majd te is, hogy hol, vagy átment-e a golyó... benned maradt... ilyesmi) 6: A golyó életveszélyes sebet ejt (Remélem ez az opció nem fog játszani, ha mégis, szerintem dobj a túlélésre... ) //
Ha hallanám a gondolatait... "Nem vagyok még arra felkészülve!" - Hjajj, ez a dráma! A véredben van immár, fenevad feled érzi és tudja, sőt, kívánja a vérontást! Miért ne kezdenéd hát el most? Mikor máskor, ha nem itt! Velünk! Előbb úgyis magaddal kell elszámolj hozzá, hogy tükörbe tudj nézni a következőkben... Gonosz a mosoly, ami képemre húzódik féltékeny tekintete láttán, szorosabbra is fonódik ölelésem a két nő derekán lágyan, ahogy a fegyver csövébe nézek pókerarccal, rezignált hangon szólalva meg: - Csináld! Lőjj! - Őrület vörös fénye csillan állatiassá vált szempáromban. Ha ez a választásod, mire vársz még Rahim? A pisztoly eldördül, ám még véletlenül sem a fülsüketítő csend az, mi beáll utána. A filmekben mindig az van... itt azonban csontok törnek, inak szakadnak szét, hogy a másik felem megmutassa igazi arcát. A báb-hölgyek eltűnnek, könnyed kavargásként, ahogy érkeztek, mikor a hasamba (dobás) fúródó ezüst golyó elér. Felkiáltok az égető fájdalomtól, s előre bukik testem a kőasztalra. Vér szaga terjeng a levegőben fémes, kulcsos ízzel, hívogatóan a fiatal fenevad számára. Egyik kezemmel a sebet igyekszem szorítani le, nem törődve az égető érzéssel, amit az ezüstgolyó hoz magával. Felkacagok. - Megvolt a lehetőséged, hogy befejezd ezt az egészet és te még ezt is elszúrtad! - Rázkódnak meg vállaim, ám nem várom meg, míg a kölyök fájdalmas átalakulása a végére ér teljesen... szabad kezem ujjai a lándzsa markolatára kulcsolódnak - azt hajítom egyenesen a fenevad két szeme közé...
// Szerintem dobj kitérésre. //
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Fájdalmasan szűkölök, ahogy térdre rogyok, és maga alá temet a fenevad dühe, és vérszomja. Az átalakulás lassú, és kínkeserves. Ennél sebezhetőbb talán nem is lehetnék. A fájdalom vörös ködén át látom, ahogy másom a kőasztalra rogy. Ez némi elégtételt vált ki belőlem, hiszen sikerült eltalálnom őt, és letörölni a képéről a vigyort, még ha csak néhány kósza pillanatra is. A vér... A VÉREM szaga ínycsiklandóan kúszik be szélesre táguló orrlyukaimba. A fenevad megnyalja elégedetten a képét. Elbízta magát. Még tart az átváltozás, amikor sebzett énem lándzsát ragad, és felém hajítja. Nincs időm kitérni. A groteszk ember-farkas ábrázaton egy vicsor jelenik meg, aztán a következő pillanatban akkora csattanást érzek a fejemen, hogy szó szerint a földhöz vág az ereje. Üvöltök az ezüst fegyver okozta sebtől, amitől vér tódul az arcomba. Semmi se látok, nem bírok mozdulni se az irtózatos fájdalomtól, amit a fegyver okozott. Üvöltésem nem különb, mint egy gyermeké, aki először ül fel kétkerekű biciklire, és az első kanyarodásnál hatalmasat esik vele. Vér mindenütt... marja a szemem, az ezüst pedig éget. Talán ez itt a végjátszma? Nem akarok még meghalni, hiszen alig éltem... még rengeteg dolgom lenne, álmom, amit meg akarok valósítani. Nem lehet így vége! A testemet borító fehér bundát saját vérem festi vörösre. Szívverésem szapora, már nem is számít a másik én. Már nem számít. Neki volt igaza... jobb nálam.
Tagjaimban a fájdalom mellett a győzelem édes, adrenalin-fűtött érzése terjeng. Lelkem szinte megmártózik ordításának dallamában. Vér és ezüst által égetett hús szaga terjeng köröttünk hirdetve a diadalt... a Bosszúra Éhes diadalát. Beteljesítettem parancsát, hát utamra enged. A férfitest, mint könnyű selyemgúnya, pereg le rólam. Önmagam vagyok újra, s nem csupán testben, de elmém is sajátom. Riadt pillantásom a kőasztalról, amin támaszkodom, a fájdalmas hang irányába szalad. Torz alak, felismerhetetlenségig égett pofa, melytől még a legerősebb gyomrú orvos is kettőt nyelne, nehogy a reggelije kibukjon belőle... Várjunk csak, én ismerlek. Ezek az energiák... - Rahim! - Sikoltom kétségbeesetten, de lábaim földbe gyökereznek, ahogy elkerekedő tekintettel meredek a szenvedőre. Ha nem is lát a sérülés súlyossága végett, vagy a vértől, hangom felismerhetően szeli a teret darabjaira köröttünk. Kétségbeesésemben szívverésem felgyorsul, iszonyatos tempóban kezdi el pumpálni az éltető vért tagjaimba... Aztán mintha csak pontot tettek volna a mondat utolsó betűjét követően - mindennek vége.
***
Ágyam mellett riadok fel, tenyeremmel hasamat szorítom, mintha az életem múlna rajta. Nem értem, mi történt, értetlenül pillantok körbe, de a háló süket, nem felel a ki nem mondott kérdésekre. Elájultam? - Kellemetlen érzés kerít hatalmába, hisz ki a fene akarna öntudatlanul tölteni... isten tudja csak, mennyi időt! Lassan tápászkodom fel, de nem érzem azt, hogy bármimet komolyabb sérülés érte volna, épp ezért, mintha mi sem történt volna, szárítom meg nyirkos hajamat rendesen is, s a történtekről hallgatva slattyogok a konyha felé. Mire odaérek, már engem is elérnek ennek a szörnyűséges éjszakának a részletei talán...
// Mindig öröm majdnem megölni Önt, Mr. Alidad... <3 //
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Lepereg minden. Az egész eddigi életem. A szüleim, akik sajátjukként neveltek fel. Nicole szőke fürtjei… az első gyermeki Szerelem. A homokdűnék, a lemenő nap sugarai, ahogy aranyra festik a homokszemcséket. Húz a végtelen, az ismeretlen… nincs erőm ellenkezni. Nincs erőm megmozdulni. A halál közeledése olyan nyersen hasít belém, ahogy a lándzsa a koponyámba. ~ Dana!? ~ Hirtelen érzem meg a jelenlétét… az energiáit, a szagát… nyúlnék felé, de túl gyenge vagyok… halott vagyok…
***
Üvöltve térek magamhoz. Alvadt vér feszíti a bőrt a homlokomon, ahogy a betört szélvédő darabkái felsértették. Fáj mindenem, mintha alaposan elvertek volna. A rádió akadozva szól… a műszerfal eldeformálódott. - Mi történik velem!? – Pánikszerűen próbáltam menekülni, kitörve az ajtót, megnyomva a karosszériát. A kocsinak már úgyis mindegy… totálkár! Semmit nem értek. - JENNIFER!!!??? DANA!!!??? – A kocsi mellé esek, felüvöltök. Rosszabbul is járhattam volna, csak könnyebben sérültem, de semmit se értettem. Fogalmam sincs mi történhetett a két nővel. Csak Dana vérfagyasztó sikolya cseng még mindig a fülemben. Próbálnék talpra állni, de a farkasom pánikszerűen rázza le láncait. Nem tudom uralni őt. Négykézláb botladozva indulok meg az erdő belseje felé, de arccal előre esek a sárba, majd az átalakulás poklainak mélységét megélve vergődök a földön. Fékevesztett vadként veti be magát farkasom az erdő mélyébe jó húsz perccel később, zavartan vonyítva minduntalan a holdat, ahogy a lombok között átszűrődik vörösen izzó fénye… Valamikor másnap térek magamhoz az avarban fekve valahol a hegyek között. Mellettem egy félig felzabált őz teteme fekszik. Fogalmam sincs, hol vagyok, csak elindulok valamerre… a lábaimat elég gyorsan szedve, mert így pucéran elég fagyos idekint. Minduntalan az éjszaka átélt dolgok körül forognak a gondolataim. Meg kell tudnom, hogy mindkét nő jól van-e és épségben. Meg kell tudnom, mi történt!
Kezdőlap
) //
//
