Csupán neveltetésemből fakadó, ösztönös udvariasság ösztökél gyors kopogásra, ám választ nem várva nyitok be a szoba ajtaján. Még nem is volt alkalmam kettesben maradni a megtépázott Rózsámmal azóta, hogy a pincében bábuként kifüggesztve lógtam, s mióta volt olyan kedves, hogy még lefejtetlen tüskéjét megforgatta a gyomromban. Elégtétel volt, hogy saját öleb-létem mindennapjai részben együtt teltek a Miss büntetésével. S hogy Dominic barátom volt olyan jó modorú, hogy megesett: magam is jelen lehettem az apró nőstény ölének átkos hímzésekor. De sosem szóltam egy szót sem, elégedett fintor nem kúszott arcomra, nyelvem s törkom nem itatta elégedett szó vagy nevetés. Nem volt ott az ideje. Csendben figyelő vad-létem épp eléggé frusztráló lehetetett enélkül is, ahogy a sarok sötétjében meglapulva szemrevételeztem a tortúrát. Benyitok, s belépek: hideg márványküllem, forrongó, akaratos belső. Ingem gombaji felé szalad tíz ujjam, hogy levessem magamról. - Tudod, talán valóban lehet valami abban a pórias közhelyben, hogy az élet visszaadja azt, amit mi magunk adunk másoknak. - vetem fel a gondolatot, szépen terítem egy ülőalkalmatosság támlájára a ruhadarabot - Az a késes akció nem volt szép. - mosolyodom el féloldalasan - Boston annál inkább. Igyekszem közel kerülni Danához, hogy kínosan lassú és idegörlő mozdulattal érhessem bőrét, ha lehet nyakát, ha nem, hát megelégszem arcával vagy felkarja meztelenségével - Micsoda csavar... Most én jöttem hozzád, megrendelésre. - hazudom, de úgy vélem, a hotelben folyamatosan készenlétben tartott pajzsom visszafog mindent, amit a kölyökorra megérezhet - Dominic küldött. Meséltem neki egy kicsit. - suttogom megjátszott bűntudattal, alsó ajkam húsába harapva - Tudod, ezt az egészet felfoghatjuk úgy is, hogy megerősítjük a világ és az egyház közti diplomáciai kapcsolatot. Egészen tudálékos él villan pengeként hanghordozásomban, jobb kezem vékony ujjai a nőstény nadrágja felé indulnak, megpróbálva alattomosan bekúszni a szövet és a hasa bőre közé, felhevítve mindazt, amihez csak hozzáér.
A szoba színei már önmagukban fülledtnek hatnak a belépő számára: buja mélylila és fekete. Utóbbi remekül passzol a hangulatomhoz az utóbbi időszakban. Mivel nem vártam látogatót, így pántos, finomabb anyagú felsőt viselek, hozzá illő shorttal. A belépő személyét realizálva arcomra őszintén ül ki a "Te meg mi a fenét keresel itt?" érzés, s pillantásom önkéntelenül is lejjebb siklik, követve kezeinek útját, fojtott érdeklődéssel és értetlenséggel figyelve a hím vetkőzését. Szólnék, de megelőz, én pedig kényszeredetten nevetek fel, keserű, röpke kacajjal adva a világ és az ő tudtára véleményemet a közhellyel kapcsolatban. - Látom, kapiskálod már, hogy az a lány, akit ismertél, csak egy megfizetett álom volt. - Jelenik meg végül apró mosoly ajkaim szegletében. Tényleg magam mögött hagytam a múltam ezen részét, már semmi nem kötelez rá, hogy jó képet vágjak mindenhez a társaságában. Tekintetem gyanakvó, ahogy közelebb lépdel, s energiáim kissé felkavarodnak riadtan érintésére, ám nem húzódom el előle, mert... a fenébe is, jól esik! Ismerősen puha ujjai, energiákat borzoló érintése nem pusztán testem fizikai valóját, de lényem női mivoltát is cirógatja. Lássuk be, nem nagyon volt ilyen finom apróságokban részem az elmúlt három hónapban. Nem szólok és bár ő se szólalna meg, mert szavaival hazavágja az egész helyzetet. - Hogy mi? - Villan tekintetem kékje Ethan barna pillantása felé. - Dominic intézze a szarságait személyesen! - Morranok, s megkerülném, hogy három lépésnyi távolságot tartsak tőle, ám nem ereszt. Dacosan rázom le csuklómról fogását, bizonytalan léptem hátrálna ezúttal, de ő velem mozdul. - Milyen kár, hogy ez esetben rossz szobába jöttél, Ethan. De ha szeretnéd, megadom apám számát! - Horkanok fel, leheletem bőrét súrolja testeink eme közelségében. Nem mondom, jó duma ez az egész világi vs vallási szöveg, csak baromira rossz felvezetőt választott mellé. Hasfalam finom bukfencet vet érintésétől, talán még ajkaim is elnyílnak kissé a mozdulatsort megelőző gondolatok sokaságára, amik átfutnak elmémen. Ugyanakkor alig hagyják el az alsó gumírozását ujjai, csuklójára fogva kényszerítem távozásra kezét. - Mit mondtál Santoronak? - Árnyalatnyi követelés leledzik hangomban, miközben nem eresztve kezét tekintetem az övét fürkészi. Nem vagyok szórakozós hangulatban, de ezt csak magának köszönheti.
Ugyan kedves, csak nem gondolod egy pillanatra is, hogy érzékeim bármelyikével elköteleződtem volna irányodba akár Bostonban, akár most, itt, a jeges alaszkai vadon közepén? Ne nevettesd ki magad. - Álom? Szükség. Rántom meg a vállam habkönnyen, macskaruganyossággal és puhán. Csak hogy tisztán lássunk. De a világért sem lomboznám le a helyzetet azzal, hogy túlságosan gorombán viselkedem. Mennyivel édesebb és érdekesebb ez most, vágyát ugyan a régi időkben sem hazudhatta tova mindent érző vad orrom elől, azonban édes érdeklődés fűszerezi csiklandóssá a helyzetet, ahogy a riadalom és az akarat végletei közt próbál egyensúlyozni érintésem nyomán. Felindulására csupán elvigyorodom, ciccegve nyúlok csuklója után. Ne tedd ezt Dana, ne rontsd el nekem. Gőg és arrogancia, hát egy kósza félórára sem vetkezhetnéd le őket a kedvemért, ha cserébe megajándékozlak a társaságommal? - Szóval szeretnéd, ha inkább Dominic lenne a helyemben? Miért akarsz fájdalmat okozni megint? Biggyed le az ajkam egy röpke pillanatra, szemhéjam összeugrik a játék hevében. Mit tehetnék, élvezem, hogy minden korcsosulásunk teljes tudtában is messze gyöngébb nálam. De nem akarom bántani, épp ellenkezőleg. Aprót sóhajtok leheletének cirógató érintésére, szavai mély, elnyújtott hümmentést csalnak elő torkomból, hasfalát cirógató érintésem egy árnyalatnyival követelőbbé erősödik, ahogy az anyagnál fogva lassan próbálom testét az enyém felé közelíteni. - Hmm, ez új. - dorombolom nyaka ívébe a szavakat, ha sikerül eddig közel tartanom - Bár nincs ellenemre az efajta étvágy, azt hiszem, inkább maradnék. Persze attól még nem kizárt, hogy egyszer felkeresem. Nevetek fel röviden, vajon milyen lehet képzeletébe rajzolni, ahogy az apjával teszem meg mindazt, amivel az ő testének volt szokásom hódolni? Szegény lány, legalább annyira rajonghat nemzőjéért, mint tettem annak idején én magam is. Vágyakozó ingert fröcsköl gerincembe a heves mozdulat, mivel ujjai csuklómra fonódnak. Igen, így határozottan jobb, mint Boston, itt nem kötelesség, itt harcolnom kell érte. Ha nem is lenne olyan nagy kihívás, ha úgy akarnám, mégis van benne valami idegesítően erotikus. - Csak annyit, hogy láttam már az öled sokkal édesebb körülmények közt. Ezért vagyok most itt én. - mosolygom magam fürkésző pillantásába, szabad kezemmel pedig nyaka magasságába nyúlnék, hogy mutatóujjam hegyét finoman a bőrére simítva végighúzhassam azt a nyakán, a vállain, a keblein és a dereka ívén. - Nyugodj meg, kedvesem. A titkunk a miénk, és persze azé, akivel te megosztottad. - szerintem mindketten tudjuk, hogy pontosan kire gondolok, ezért nem is feszítem túl a húrt a témával kapcsolatban - Nehéz időszakon vagy túl. Csak lazíts... A többit pedig bízd rám. Jót fog tenni. Meggyőződésem, hogy még mindig jobbat, mintha újra ember közelébe menne eme vágyaival. Tudom, hogy éhes, ő mindig az, tükörképe saját éhségemnek, éppen ezért működött már régen is. Egyikünk sem kér és nem is ad többet, mint amennyit egy fülledt helyzet követel, szeretjük azt, amit csinálunk és jók is vagyunk benne. Miért kellene mindjárt elrontani kérdésekkel vagy kétségekkel? Magyarázattal? Vagy talán nem voltam elég szemfüles, és nem vettem észre, hogy az idő közben négykezűvé vált Lola Rose Danája semmivel sem külömb bármelyik nőnél, aki elsétál mellettem az utcán.
Apró hümmentés és beismerő fintor a jutalma pontosításának. - Így is mondhatjuk. - Ahogy a legtöbb iparágat, úgy azt is a szükség mozgatja, tartja fenn, az meg már teljesen mellékes, hogy az egész kölcsönös volt - nekem kellett a pénz, mikor apám megtagadta a támogatását, neki meg pár kellemes este. Mindenki jól járt, történet vége. Csak tudnám mit keres akkor mégis a szobámban; megint. Elkap, nem ereszt, s ahogy visszafordít maga elé, tenyereim csupasz mellkasára siklanak. - Ha ez megnyugtat, őt is ugyan olyan lelkesen küldeném el melegebb éghajlatra, mint ahogyan téged küldenélek szívem szerint. - Emelem meg államat játékosan csendülő szavaim közepette. Ajkaim éppen csak nem súrolják az övéit... Határ szélén állok, olyan határén, melyet roppant könnyű volna átlépni, s melyet nem én, hanem ő húzott meg. Ha egykoron meg is fordult a fejemben, hogy milyen lehet ajkainak íze, ma már nem hoz lázba egyáltalán. Miért hozna, mikor minden más porcikáját "megkaptam" egykoron? Nyakamon érzem nevetésének cirógatását, egy kósza kis kacaj az én ajkaimról is leszalad az általa felvázolt kép abszurditására. Ujjaim nyaka köré fonnám, tarkójára simítana a megszokás a barna tincsek közé túrva, ha nem észlelném, merre tart az ő tenyere. Hirtelen kapok csuklója után - egyszerre dacosan és mégis finom utasítással jelezve: eddig és ne tovább. Állkapcsom finoman feszül meg szavai hallatán. Most szórakozik velem, de komolyan?! Jó, hogy nem plakátolja ki az egészet... A polgármester lánya és a város papja. Igazi csemege lenne mindenkinek, nem igaz?! - Szorításom, idegesen feszült testtartásom Dante felemlegetésénél enged csak meg. - Hja, a szerelmem... hogy is feledhetném el! - Ciccenek nevetős keserűséggel. Van valami poénos abban, hogy Ethan azt gondolta (gondolja?) az öreg totál belém van este. Nem tudom mikor léptem közelebb, de testem a finom, vékony anyagon keresztül az övéhez simul, csuklóját szorongató ujjaim finoman simító mozdulattal haladnak végig karján, vállán állapodva meg. - Valahogy nehezen nézem ki belőled, hogy ez most rólam szólna, Ethan. Olyan nincs. - Fejcsóválok lassú mozdulattal. Hangomban szemernyi neheztelés sincs, kérdésem is kimondatlan marad: mi lehet vajon a trükköd az egész helyzetben, te átkozott? - De ha mégis - ha mégis szeretne ennél a verziónál maradni, fogalmazzunk inkább így - akkor semmi másra nem vágyok most, csak arra, hogy feküdj mellém. - Tekintek fel rá egyetlen pillanat erejéig, majd visszatér kék szemeimnek figyelme arca élének, nyaka vonalának tanulmányozásához. Érintése perzsel, lélegzetvételem nehézzé válik tőle. - Nyilván neked pár hét után meg se kottyanna, ha két hónapig minden héten ezüsttűvel böködnék a golyóidat, de én egyelőre nem rendelkezem ilyen kiváltsággal. - Noha jó úton haladok felé és végre a Dominic társaságában eltöltött kényszer tanóráknak is vége lassan.
- Fránya feltételes mód. Biggyednek le hirtelen áruló ajkaim, hogy szinte azonnal lappangó mosolyba ugorjanak vissza. Nem küldhetsz el, Dana Rose Berger. Dominic sem az a fajta, aki megengedi az ilyesmit, nincs barátod itt, nincs szeretőd, csakis a feltételes módjaid. De abból legalább három fajta. És még az sem riaszt el, hogy mennyire arcátlan pimaszsággal tipeg egy olyan határ szélén, amit nem vagyok hajlandó senki kedvéért sem feloldani, ha megteszi, ha van olyan ostoba, hát rózsa-ajkai lesznek a következők, amik összevarrásra kerülnek. Sőt, olvadt ezüsttel tapasztom őket egymáshoz, csókolja majd saját vérét előbb, mint az én puha húsomat. Nem kell, nem akarom. Rendben van, játszhatjuk úgy is ezt a játékot, hogy perzselődjünk benne mindketten, az első, finom lángcsóva akkor lobban, mikor szorítással illeti csuklómat. Milyen eleven... - Nem a szerelmed, dehogy is! - csóválom meg a fejem, s lemondóan sóhajtok fel kíséretként - Borzasztóan rossz a memóriád, kedvesem. Én azt mondtam, hogy ő ragaszkodik hozzád egyfajta... nos, szemmel láthatóan szánalmas módon. Más magyarázatot még mindig nem leltem arra a modorra, amit miatta tanúsított irányomba. De nem azért vagyok itt, hogy minden vágyam születése közben haljon el pusztán azért, mert túl sokat fecsegünk az erőskezű olaszról. Ez egyébként sem tartozik rá, ez a mi ügyünk, ő csak eszköz volt, egy gyufaszál az erdőtűzben. Apró, ám nem jelentéktelen eszköz, mégis elhal a lángok közt ott, amikor a fenyvesek hirdetik a narancsszín háborút. Engedem, hogy érintsen, miért ne tenném, hiszen ezért vagyok itt. Karomból, s vállaimból mohón szökken finom reszketés a medencémbe, még akkor is, ha tudom, ez kevés, ez csak mézesmadzag, koránt sem a megadás és a beteljesülés. Szavai újfent mosolyra késztetnek, kezem finoman ér fel állához. - Még nekem is szükségem van barátokra. Lehetsz te az egyik. - megengedem, csak élj vele - És amióta elintézted nekem a templomot, rájöttem, hogy ez a kölcsönös haszon téma nem is annyira kényelmetlen. A mosolyom kiszélesedik, kutató kezeim egyike most az övéhez kap, finom eleganciával próbálva utat törni az ujjai közé, rájuk fonódva, hogy az ágy felé húzzam, majd az utolsó pillanatban eleresztve egy vadmacska lusta simulékonyságával bemászom az emlegetett fekvőhelyre, oldalamra fordulok, fejem pedig könyökölve támasztom meg. Tessék, itt vagyok. - Azt hinné az ember, hogy azzal a tapasztalattal, amivel te bírsz, nem nehéz magad elé képzelni a gyönyör egyéb módjait. - ki mondta, hogy szükségem van az ölére? - És mint már említettem, Dominic küldött. - hazudom könnyedén újra - Méghozzá okkal. Ahh, felejtsd el... - sóhajtok fel, megadóan eresztem el testem minden feszültségét, hanyatt vágódom a puha matracon és egészen üres tekintettel vizsgálom a plafont - Így már nem is olyan jó. Ha már így túl és meg van magyarázva, nincs is kedvem hozzá. Mikor lettél ennyire korlátolt? Kérdezem őszinte csengéssel, mégis gyerekes csalódottsággal. Gyűlölöm a falka korlátait, és gyűlölöm, hogy magyarázat nélkül nem vehetem el, amit akarok. A sok beszéd pedig rendkívüli módon untat, s tesz képtelenné minden olyasmire, amiben örmömet lelhetném.
- A pénzemhez és a státuszomhoz ragaszkodók sorába tépett sorszámot. Ez nem szánalmas, csupán... átlátszóan számító. - Szalad ki halk sóhaj keretében a lemondó mondat ajkaimon Dantét illetően. Csak azért foglalkozott velem annyit, mert tudta, ha nem teszi, tényleg lelépek, nem csupán riogatom vele. Megtettem volna, készen voltam rá, még annak tudatában is, hogy a falkában már a kezdetektől volt szerencsém megtapasztalni, mire képes egyetlen idősebb farkas is. Talán már nem élnék, ha Dante nem lenne, való igaz. Meg kellene köszönnöm neki? Tisztelni ezért? - Meglehet. De mit is mondtam az imént a szükség mozgatta piacokról? Oly könnyedén lépek tovább az egészen, mielőtt mélyebben belemennék a gondolatmenetbe, mint földre ejtett selyemruhából lép ki az ember kecses, puha léptekkel. Minden mozdulatom a férfi felé finoman birtokoló, miként a kígyó környékezi meg áldozatát. Simítom karjai, tarkójánál játszanak ujjaim tincsei közé szaladva... Szikrákat szór a érintések hada - akkor is elpattan egy, mikor arcélemre simít, államat emeli meg, de annak a gyermeteg pírnak, amit legelső találkozásunk alkalmával talált orcáimon mára már nyoma sincs. Kevés vagy O'Neill. Ez a régi nóta, újíts be! S lám csak kérnem kell és megadatik. Finoman szalad fel szemöldököm, mikor látni vélem, mire futnak ki gondosan elejtett szavai. - Már akartam mondani, hogy jól áll neked a reverenda, csak valahogy mindig elmaradt. - Szélesedik ki a mosoly képemen, miután halk nevetés keretében hagynak el szavaim, cirógató anyagú, lágy selyemként érve el Ethan csupasz felsőtestét. Mikor ujjaink összefonódnak, lepillantok rájuk, ezzel együtt békésnek tetsző engedelmességgel perdülök lassú mozdulattal az ágy felé, követve őt, majd elengedve-engedve, hogy a buján mélylila árnyalatú ágyneműn foglaljon helyet. Barátok... Ja, végülis. Nevezhetjük annak is.
Bíráló szavaira kedvem lenne felnevetni, de helyette mozdulok, nőies könnyedséggel, elegáns keccsel adva elő ugyan azt a mozdulatsort, amit ő az előbb. Mellé fekszem, elnyúlva, mint valami nagymacska, s kissé megtámaszkodva egyik karommal, hogy mikor elfekszik, könnyedén pillanthassak le rá, kissé talán fölé is hajolva. Nem szólalok meg, mégsem kínos számomra a csend. Talán mert az a játékosan mindent tudó mosoly, a kéken csillanó szempár sokkal többet mond mindennél, ahogy a sötét pillantás tulajdonosának arcát fürkészem várakozóan. Le fog esni neki, nem hülye. Csak idő kérdése. Mégis miből gondolod, drága, hogy nem erre ment ki az egész?
Én nem vagyok képes osztozni a szánalomérzetében. Ez tiszta üzlet, ebbe születtem bele, és ha Dana azt hiszi akárcsak egy percre is, hogy nem ismerem eme játszadozásnak minden apró szegletét, hát téved. - Az én időmben ez volt a szerelem definíciója, kedvesem. Azért az a finom, lemondó hangvétel belefészkeli magát a hallójáratomba. Talán valójában a tövis nélküli rózsám óhajtana valakit, aki végre nem azért kajtat utána szánalmasságban fürösztve, mert előkelőnek született. Vágyná az őszinte, húsba, csontba markoló ragaszkodást, amit aztán hiúságánál fogva rázhat le magáról, mint viselt ruhát szokás, majd végül kegyet és hajlandóságot mutatva újfent finom válla bőrére terítené. Ha nem is érzi ezt a késztetést, majd fogja. Én tudom. Mindannyian átesünk ezen, tűnjünk bármennyire is megingathatatlan játékmestereknek. Tökéletesen felfegyverzettnek mutatkozik érintésemmel szemben, ámbár ajkán csücsülő gőgje nem tántorít el. Ahogy a kihívás apró lábait lógatja szája pereméről, finom grimaszt vágok. A világon semennyire sem kívánok győzelmet aratni felette. Nem óhajtom elkápráztatni, nem vágyom lenyűgözni. Egyetlen dolog hajt csupán, saját illékony boldogságom, semmi más. Ha táncba hívna, hát az én ütememre fogunk lépni, vagy ha ez nem tetszik, keressen más partnert, már ha képes lesz kilibbenni finom ujjaim ketrecéből. Finom puhasággal ejtek kacajt a lábai elé. - Kedves tőled, de meggyőződésem, hogy nélküle mutatósabban festek. Elkalandozom, talán egyszer engedném, hogy kicsomagoljon abból a ruhafergetegből, csak hogy bepillantást nyerhessen abba, miként is űztem eddig ezt a szép szakmát.
Mellém telepszik, mint a reggel első napsugarai az ágyneműn, érzem lélegzetét a bőrömön, ahogy felém fújja samponja, haja, bőre alatti bundája illatát. Minden mímelt dacom ellenére összpontosítok ezekre az ingerekre, szeretném megérinteni kissé a hajzuhatagot, de makacsul fekszem tovább, szinte tökéletesen mozdulatlanul. Csak a szemeim mozdulnak, ahogy az övéket kutatom, száját csupán azért nem, mert nem vonz, nem vonzhat, nem engedem. Felé nyúlok, karját fogva húzom oda magamhoz, finoman kényszerítve arra, hogy fektesse mellkasomra bűnnel teli fejét, hogy aztán révetegen babrálhassak a hajával. Ha csak nem szól közbe, percek telhetnek el ebben a némaságban. Csupán farkasom belső zizegése áramlik a bőrömön, erővel, az övéhez képest nagy hatalommal hízelegve a fiatal kis szukának. - Akkor most kivered vagy sem? - unok rá a bájolgásra, mégis könnyedén csúsznak ki a szavak a számon, nem érzem magam kellemetlenul az obszcén szóhasználat végett - Ma adják a Keresztapát a tv-ben, szóval sietnem kellene. Továbbra sem kívánom lenyűgözni, ha úgy dönt, hogy frigid marad, hát maradjon, de nélkülem. A bájosan együtt fekvésből pedig egész évre elég volt úgy hiszem.
- Őszintébbnek, az biztos! - Ciccenek nevetősen a papi gúnyát illetően, nem vágva a fát magam alatt azon kacér mondattal, hogy talán már nem is emlékszem rá, hogyan fest nélküle, mezítelenül, ahogy az Úr megteremtette... Épp elég, hogy gondolatban eljátszom a kósza ötlettel, hogy mindezt hozzá vágjam cicózva, s máris mérgező kígyóként üli meg ruhátlanságának gondolata elmémet. Pillantása réveteg, elmerengő, mely az én kékjeimet óvatossá és mégis kérdővé teszik. Riadtan zakatol fel szívem ritmusa a karomat érő mozdulatra, de nem ellenkezem. Mi ellen, mikor nem tudom mire vélni az egészet?! Fejemet a kulcscsontjára hajtom, barna tincseim kusza, szertelen hullámokat vetnek meztelen felsőtestén. Szívem, mint kalitkába zárt madárka, úgy verdes. Nem karjaitól tartok, nem ölelése az, amitől félek vagy riaszt, egyszerűen csak... ijesztő a gesztus. Nem szoktam ilyesmihez. Persze, szex után, kifulladva és elégülve előfordult már, de... így nem. Nem is mozdulok, szívverésem ütemét számolom magamban. Dü-dübb, dü-dübb... Ezzel ellenben farkasom valami számomra ismeretlen és gyanítom, szinte fel is foghatatlanul ősi ösztöntől vezérelve viszonozza a hím által keltett hullámokat, mintegy kisebb, gyengébb tükörképeként azoknak. Szavaira persze gyorsan meglelem hangomat és visszatalálok önmagamhoz. - Tudtam, hogy csak magad miatt vagy itt, te dög! - Bököm mellkason, noha ezzel együtt már fölébe is kerekedem, lovaglóülésben fogva közre combjaimmal csípőjét. - Teszek a Keresztapádra magasról... - Hajolok testére, hogy bűnös csókkal illessem mellkasát. Testem több ponton is Ethanénak feszül; idegőrlően lassú és mégis perzselő minden mozdulat. Már nyakát csókolom, s ujjaim karjain simítanak végig, hogy csuklóira fogva feje fölé kényszerítsem újabb csókok közepette mindkét karját, ideiglenes (és látszólagos) tehetetlenségre ítélve ezzel a hímet. - Nem akarok a tavaszi választásokig várni. - Súgom fülébe, miközben csípőm hirtelen, követelően mozdul, s ölem az övének feszül. - Segítened kell fogást találni az öregen, amivel lemondathatom. - Elengedem csuklóit, tenyereim simítóan szánkáznak lefelé testén, hogy a ballal megtámaszkodjam, a jobb pedig beelőzve délnek tartó ajkaimat, csókjaimat oldja meg Ethanen a nadrág gombját, cipzárját.
Ha - egyelőre - nem is kaptam meg, amiért eredetileg idejöttem, az már elégtételnek róható fel, ahogy a beteljesített gesztusra reagál. Szívverése gépezet, ami orrom alatt ránduló mosolyomat tartja életben. Hát nem ezt kérted, kedvesem? Nem csak feküdni kívántál? Látod, jó vagyok hozzád, megadom neked, amire vágysz. De légy óvatos, mit kívánsz. A végén még valóra válik. Mozdulatában kapom el a csuklóját, miközben felém kerül: pillanatnyi, játékos szorítás ez a bökő kezére, nem több, hagyom is kiúszni ujjaim közül, tegye csak a dolgát. - Mikor mondtam én ilyet? - ráncolom össze arcom bőrét kajánul - Nem vagy tisztában a pontos instrukcióimmal. Hiszen ha nem járok sikerrel, nem húzom a saját időmet. Hogy mit hazudok a feladatomról, csak tőlem függ. Nem tudhatja, mit is nem akart tőlem Dominic. De azt igen, hogy mindketten nagyobb játékosunk vagyunk annál, minthogy céljainkat az egyenes úton közelítsük meg. Felnevetek. Szórakoztat, szeretem ezt a Lolát. Danát, nevezzék akárhogyan. Finoman borzongok a csókjára, mégis, türelmetlen vágyakozás költözik az ágyékomba, és ezt csak tovább fokozza, ahogy hagyom, hogy fejem fölé vezesse karjaimat. Tetszik az erő, ami benne él, sokkal kívánatosabb így, még akkor is, ha még mindig csupán töredéke az enyémnek. Erélyes csípőmozdulatára felmorranok. - Nem is kell... Bolond lennék, ha azt feltételezném, hogy arra gondol, amivel éppen elütöm a téma labdáját, mindazonáltal... Szinte fájna kihagyni. Hagyom, hogy azt tegyen, amit csak jónak lát, testem, energiám, farkasom a teljes megadás látszatát keltve idomul Dana legapróbb rezdüléséhez is. Lehunyom a szemeim. Valahonnan messziről tolul be Dana következő megszólalása a narancssárga ködbe, ami elmémet öleli magához. - Valóban? Teszem fel a kérdést aprón zihálva, a vágyakozástól türelmetlenül. Kissé felhúzom a felsőtestem, hasfalam megfeszül, ahogy a lapockáim elemelkednek az ágytól, felszabadult kezeimmel Dana felé nyúlok. Jobbommal befejezem a nadrág kildását, balommal pedig a kezét fogom, hogy aztán együtt fogjuk, míg én kajánul vigyorgom bele a kékségeibe, miközben úgy tűnt, sikerült fogást találni az öregen. És talán lassan még mozgatni is. Visszahanyatlok, apró nyögést hallatva a puffanással egyetemben. - Miben tudok még segíteni, Dana Berger? Kérdezem valahonnan távolabbról, messzebbről, teljes nevét kimondva azonban némi bizonyosságot adva arról, hogy talán tudom, miről beszél.
Elkapja csuklómat, izmaim feszülnek ujjainak finom szorítása alatt, hogy mint a selyemszalag oldódik meg a báli ruhák oldalán, oly könnyedén engedje el karom. Immáron lefelé tekintek rá rá, íriszeim kékjének pillantásában fürdik meztelen felsőteste, s arca, szemeinek feneketlen sötétje egyaránt. - Óh, igaz is... Meséld már el, hogyan lettél Santoro csicskája, igazán érdekelne a történet! - Duruzsoló szavaim finoma parázsként lehelem bőrére, ahogy mellkasához hajolva hintek csókot bőrére. Hallani lehetett ezt-azt a pincéből való szabaduláskor a kettősről, de mindegyik pletyka olyan semmitmondó kis falatkája volt az egésznek, mintha épp nem is lettek volna. Na meg, jobb szeretek biztosra menni és magától az érintettől érdeklődni meg a dolgot - jelen esetben további csókokkal oldva meg nyelvét az alattam levőnek. Noha farkasommal együtt mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy az erőviszonyok igencsak kiegyenlítetlenek (és bizony, nem a mi felünkön áll a mérleg), mégis mozdulataimban rejtett birtoklásként ölt testet, ahogy ujjaim bilincsként fonódnak csuklói köré. Magam alá gyűrném, fölébe kerekednék... uralkodnék rajta kimondatlanul is, miközben árnyalt üzenetként ébred csókjaimban az üzenet mindazok számára, kik megélik, hogy erőnk teljében lássanak, ismerjenek bennünket: Ez vár rátok. - Valóban... - Pillantok fel rá sűrű pillák alól, ajkaim szegeltében bujkálós mosollyal az iménti direkt-félreértős mondata kapcsán. Ha azon mosolygok, akkor a lényegre fogva egyenest egy könnyed, őszinte kis kacaj szalad ki ajkaimon. Hasfalam finoman hullámzik bele. Van valami veszélyesen vonzó ebben a pasasban. Nem a külleme, - ezer meg egy szépfiú karjai közt fordultam már meg ahhoz, hogy az ilyesmi ne tudjon megfogni - és még csak nem is romantikus viszonylatban. Nehéz ezt megfogalmazni. Az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásai... a tudat, hogy fordított helyzetben én sem hagytam volna ki egy ilyen magától adódó lehetőséget a beszúrásra. A tény, hogy hozzám hasonlóan nem az egyenes út híve és mégis több. Előrébb jár ha nem is ugyan azon, de egy hasonló úton... És a rohadt életbe, igen, még a farkassága is olyan dolog, ami miatt keresném a társaságát! - Felhívhatnád rá a figyelmét, hogy rég látogatta a gyóntatószéket, vagy tudom is én. - Ciccenek, miközben tovább izgatom. Ezzel csak addig hagyok fel, míg következő szavaim közepette - Rávehetnéd, hogy levetkőzze a titkait neked... - egy jól irányzott mozdulattal rántom lejjebb farmerját, boxerét, megszabadítva szorításuktól és immáron így véve kezelésbe férfiasságát.
Dacosan szisszenek, sóhajtok fel megvető kérdése hallatán, de ez még nem ok arra, hogy bármiben is korlátozzam, hiszen én most lazítok. Nekem szükségem van arra, hogy a kedvemre tegyen. Mindazonáltal... - Ugyan, kérlek... Semmi sem történik az akaratomon kívül. - tudhatná, érezhetné, ismerhetné, pont ő, hogy igenis célja van minden elszenvedett vagy adott pofonnak arra, amerre én járok - Voltaképpen lenyűgöz a kreativitása. Érdekel. És a tiéd? Vajon még mindig le tudsz nyűgözni? Él még benned valahol az a Lola, akit annyiszor ágyamba eresztettem? Sőt, talán több, fűszeresen csípi érzékeimet az apró nőstény nevetséges hatalomvágya. Más helyzetben talán torkát szegném a puszta energiáimmal, de nem ma este. Most hagyom, hogy bontogassa csapzott szárnyait. Értékelem, hogy értékeli a megszólalásomat, ha nem volna így, attól még én magam jót derülnék esetleges sértettségén, de könnyedén túljutunk rajta, együtt lovagoljuk meg a könnyed félreértést, a humort, és a pulzáló vágyat is - amit csak abban az esetben vagyok hajlandó láncra verni, ha készülne elveszteni a fejét. A sajátom egyelőre a párna mélységeibe vág léket, ahogy feszülő hasfallal érzem és élvezem ténykedését. Nem kell sok, ma este nem. Túl rég volt már mással megosztott gyönyör, egyébként sem vagyok a nyúlós romantika híve, éppen ezért nem is fárasztom az ösztöneimet rabláncai felcsatolásával. - Hmm. Hümmögök elnyújtva, jól esően egyszer, majd még egyszer, mígnem levegőlopó kacagás selymével nem hintem a szobát, kacérkodva vele tovább, hiszen ez adja az ízét az egésznek. Még akkor sem torpanok meg, amikor farkasa erejével feltüzelve szabadít meg alsó ruhaneműimtől. - Hiába, legbelül mindig ugyanaz a számító kis szajha maradsz. De ezt szeretem benned, Dana Berger... Hangom lágy, finoman esik az akcentus, és a történelemben, tán az irodalomban sem hangzott el még kedvesebb tónusban ez a sértő szóösszetétel. - Milyen titkokra vagy kíváncsi... egészen pontosan? Érzem őt, minden mozdulatának hála szúró feszülés áll a gerincembe, nem ki kívánna robbanni, ám a csevej még tart, így nekem is ki kell tartanom. Gondolhatná, hogy tartozom neki ennyivel. Hihetné azt, hogyha bukunk, akkor ketten bukunk. Vagy mindketten felemelkedünk. De talán nem elég agyafúrt ahhoz, hogy belássa, létezik más végkifejlet is, mint amit eltervezett. - Miért nem csinálod... gyorsan és ösztönösen? Nekem működött. Szorítsd jobban. - szúrom közbe egy kósza pillanatra, aztán nyelek egyet, felrémlik a kép, ahogy épp apám húsát ízlelem - Ezzel csak azt éred el... hogy növeled a lebukás esélyét. És ha azt hiszed, hogy magaddal ránthatsz... Hát, jól hiszed. Úgyhogy.... Kénytelen leszek átvenni az irányítást. Hogy bízom-e benne? A legkevésbé sem. Olcsó, fiatal, tanulatlan és borzasztóan nagyképű. Vannak dolgok, amihez ért, de még jobb lesz ez is, ha hagy időt magának. Az apjának azonban nincs ideje megvárni, hogy beérjen az évtizedek gyümölcse.
Szavaira nevetésszerű sóhaj szökik ki belőlem, s terül el forró, cirógató leheletként mellkasán. Remélem nem bánja, ha nem osztozom Santoro iránti lenyűgözöttségében... Mondjuk, ha bánja, az sem érdekel különösképpen jelen helyzetben. Érintésem nyomán finoman megfeszülő izmai, testének rezdülései és a felőle áradó energiák felé már sokkal inkább adózok őszinte, nyílt érdeklődéssel. Mintha egy hangosabb, elégedettnek tetsző sóhaj az én tüdőmből is felszakadna, ahogy megszabadítom ruhaneműitől a hímet. Sűrű pillák által keretezett kékjeimmel pillantok felé szavaira. Kedvem lenne felnevetni bókjára, kacéran-könnyedén, miként hűvös selyem szalad a mezítelen bőrön végig, hisz valóban nem sűrűn emlegetik ily bókként az általa használt szavakat, ajkaimat mégsem hagyja el kacaj. Mosoly ül meg csupán negédes mézzel ajkaiban. - Mindenre. Bármire, amivel elérhető, hogy a javamra mondjon le a helyéről. - Szalad pillantásom arcáról lefelé fedetlen testén, vissza, meg sem állva ténykedésem tárgyáig. Unott, rutinos, gyorsan lerendezhetném és zavarhatnám útjára, gondolataim mégis kacér ívet vetnek szavai hullámai közt. - Ha ilyen egyszerűen menne, nem gondolod, hogy már megtettem volna? - Morranok finoman, s utasítására megtorpanva az eddigi mozdulatok közepette, szorítok rá ékére ujjaimmal. - Csak biztosíték kell Ethan, hogy rám hagyja a helyét és... megteszem. Én m-megteszem. - Tekintek rá magabiztosan, noha ajkaim haboznak. Energiáimat ugyanakkor fűti az elszántság és a másik fel-felkorbácsolt ösztönei által felébredő vágyakozás. - Most viszont... te kellesz. - Mondom ki kerek perec, - csak semmi "Na lécci." - imaként suttogva a szavakat felé.
Furcsa egyveleget alkotnak a szavai, és az annak hatására szépen felfestődő képek elmém rohadt, szakadozott vásznára. Nem tudom eldönteni, hol vagyok: itt, ebben a jelennek nevezett vacakban vagy éppen a saját, egykori udvartartásom kötelékein, hatalmas, égig érő falain belül. Lemondani...? Rút, arrogáns, gőgös Politika, téged is kurvájává tett hát a társadalom és a demokrácia. Kétlem, hogy akad bármi ezen a világon a választási csaláson kívül, amivel elérhető, hogy egy köztisztviselő vérének adományozzon egy címet, örökösödés útján. Nem mondom, jó volna, régen is jó volt, magam is képes voltam még hasznot húzni eme csodából, de az már a múlt, elavult, homokszemeit elfújta az antik görögök démoszi értékrendjének felállított oltár. Hallgatásom hát lehet az értés záloga is, tudhatná, feltételezhetné, hogyha nem volna kedvemre való, hát annak biztosan hangot is adnék, az pedig egyenesen nevetséges feltételezés, hogy ne lennék képes elérni azt, amit eltervezek. Vagy amit akár... ő maga eltervez. - Most... hallgass el. Adom ki az utasítást, hiszen lázba hoz akarata, a vágya, ahogy kiejti, hogy én kellek, és ha eleget tesz az akaratomnak, úgy nem kell sok, néhány lépcsőfok felfelé, hogy heves mellkastáncom végigkísérje mozdulatait, én pedig néhánymillió bűnös fél-élettel könnyedebbnek, feloldozottabbnak érezzem magam általa. Felülök, felkelek, nem bánom, ha foltos marad a ruhám, majd kimosom. Egyszerű, kisimult vonásokkal pattanok fel, mint aki menni készülődik, az ing pillanatokon belül már kerek vállaimat fedi, visszacsomagolom magam a hétköznapok borzasztóan szürke álarca mögé. És ha engedi, úgy még visszalépek hozzá, és ahogy az ujjaim szaladnak felfelé az ing gombsorán, megdöntöm a törzsem, hogy mérgező csókkal illessem a feje búbját. - Ha elindulsz ezen az úton Dana Berger... Már semmi sem fog neked megálljt parancsolni. Suttogom úgy, mint a sokat megélt fák suttogják a történelmet az erdei szellőben, és ha értő fülek értő elméje hallja a hangjukat, tudhatja: látták, megtették már ezt ők is, és pontosan tudják, tudom: mivé korcsosul majd attól a tettől, amihez eddig nem volt sem mersze sem eszköze. De most, a fenevad átkával minden egy csapásra elérhetővé vált. Mintha aggódnék, mintha óvni volnék hivatott: meglehet, nem tudom. - És a világért sem maradnék le erről az indulásról. Húzom szenvtelen macskamosolyra az arcom, ahogy eltávolodok tőle. Segítek. Egyelőre. Aztán még az is meglehet, hogy azt kívánod majd kedvesem, bár ne kértél volna tőlem semmit.
//Akkor ha csak nincs más, akkor én nagyon köszöntem a játékot, és ha tényleg kellekk majd akcióban, zargass nyugodtan //
A feladat adott, s ha magam képes lennék kivitelezni azt, nyilván nem avatnám be, kérném támogatását. Az áldását meg hagyjuk, akkor se hinném el neki a szent életet, ha nem épp a következő mozdulatok keretében végeztetik be ténykedésem.
Az ágyon ülök, ajkamba harap ledéren a fűszerként környékező csalódottság. De nem kapok utána, nem veszem nevét dacosan számra. Miért tenném? Megkapom mástól is, ami kell, férfi-férfi, egyre megy! Ma más, holnap talán újfent ő lesz az, aki ágyamnál időz, nem csinálok hát felesleges hisztit ebből, nem vagyok a nője - hála az égnek. Elnézem készülődését, pillantásom minden apró mozdulatát követi, így azt is, mikor felé lép, megdönti törzsét. Ezzel együtt karom hirtelen mozdul, ajkai alig érik homlokomat, ahogy torkára fogok finomkodást mellőző határozottsággal. Váltással nem próbálkozom, nyilván nem is menne még pusztán a kézfejem, na meg, ha mégis, mire átalakulnának ujjaim karmokká, lazán kitépné magát szorításukból a férfi. - De tényleg nem célom ilyesmi, pusztán figyelmeztető jellegű a hirtelen gesztus. Nincs opció, nincsen más út. Azóta egy irányba tart minden, hogy felfogom ésszel, mennyire elcseszett egy családom van. Hogy tudom, csak a saját akarata és tettei viszik előre az embert. És hogy bármennyire egyszerű és kényelmes volna magunk végezni mindent, pártfogók nélkül még nem nyert senki csatát. Elengedem hát a férfi torkát. - Jobb lesz, ha most mégy. Nem érek rá egész este...
// See you later, alligator. Köszi! :* Meg leszel zaklatva majd, ne aggódj! //
Kezdőlap
//
