Ha valaki kimaradt a Vörös Holdból (vagy legalább is valamelyik karaktere), de szeretne valahogy reagálni az eseményekre, részt venni a történtek feldolgozásában, az itt egészen nyugodtan megteheti.

Akik a FALKÁHOZ tartoznak, ahhoz tartsák magukat, hogy amint befutott az első jelentés az ájulásokról, minden ébren maradt falkatag azonnali hatállyal szolgálatba lett állítva, hogy kutassák fel azokat, akik nem válaszolnak a hívásokra.
Hogy ez időben hogy jön ki, igazából teljesen lényegtelen, hiszen a cél az, hogy minden hozzánk tartozó farkas testét hazajuttassuk - akár kivérzett, akár nem.
Értelemszerűen a helyszínhez közelebb eső falkaterületre célszerű elszállítani az elesetteket, aki már menthetetlennek bizonyul, azt azonban a Farkaslakba vihetitek (előbb-utóbb mindenki oda fog majd kerülni a hegyre).

Mivel fogalmunk sincs, hogy mivel állunk szemben, így nem teszünk semmit, csak várunk (és roppant idegesek vagyunk, ugyebár).

Az egészségügyben, a rendőrségben, esetleg a tűzoltóságon dolgozó farkasok azonnal riasztva lesznek: minden befutott riasztást és hívást ellenőrizzetek le, szűrjétek ki, hogy hol szerepelnek ájultan összeeső emberek, és intézkedjetek: akár farkas, akár őrző (ha mi találjuk meg előbb valamiért) - nem maradhat civil környezetben. Senkit sem hagyunk hátra.

Az ŐRZŐK esetében a Tetoválómester kapcsolatba lépve a Szellemvilággal értesül arról, hogy megszállás van kilátásban, és ezért az ájult/halott kollégák ügyében fokozott türelemre szólít fel mindenkit.

Mivel időben értesültünk a dologról, így a gyógyítók az alagsorba lettek rendelve, mivel kevés van belőlük, így Anchorage-ból Franzt is erre az időszakra áthívtuk.
A protokoll máskülönben a szokásos. MINDENKINEK - ájultaknak is - elérhetőnek kell lenniük valami módon (legcélszerűbb, ha van nálad tisztességesen feltöltött mobiltelefon), a felderítő team-ek összetétele pedig: harcos + informátor/mágus párosok. Tanoncok a bázisra lettek berendelve, gyógyítóknak való besegítésre.
A falkához hasonlóan az elsődleges cél biztonságban tudni a sajátjainkat (vagy legalábbis saját területen, az alagsorban). Farkas és farkas között nem teszünk különbséget ezúttal, nem hiányzik senkinek, hogy civilek között randalírozzanak, mindegy, hogy kóbor vagy sem.
Esetükben az alagsor mellett a hotelbe való szállítás is játszik - amelyik közelebb van (kivéve, ha Castor megvétózza a kóborokkal kapcsolatosan ezt, bár ájultan sok kárt ők se tehetnek).

Ennek a hónapnak minden egyes napjának végét aggodalommal töltöttem el, hiszen pontosan tudtam, hogy be fog következni az, ami bekövetkezett tavaly, és tavalyelőtt is. Mindig voltak sérültek, mindig voltak áldozatok, de halál mégsem köszöntött ránk egyszer sem. Inkább csak súlyos sérülések, legyenek azok testi, vagy lelki eredetűek. Azt már magamtól is sikerült megfigyelnem, hogy egyre keményebbek és veszélyesebbek lettek a Vörös Hold éjszakái, de arra álmomban sem gondoltam, hogy az idei úgy fog lezajlani, ahogyan.
Naivitásra vall, tudom, de ahogy teltek a hetek, úgy egyre inkább reménykedtem benne, hogy valami csoda folytán idén megkönyörül rajtunk Alignak, és nem fog történni semmi. Megússza mindenki, egyetlen karcolás nélkül, és idén békés áprilist tudhatunk majd magunk mögött. Te jó ég, ha csak egy tizedét sejthettem volna előre annak, ami bekövetkezett…
Szándékosan maradtam a Farkaslakban a mai estén is, hátha szükség lesz rám. Úgy voltam vele, hogy nagy valószínűség szerint így senkiben sem fogok kárt tenni még véletlenül sem. Ám elég volt meglátnom a gyönyörű égitest vörösbe fordulását ahhoz, hogy szívemet rémület járja át. Hiába próbáltam meg pihenni, elterelni a figyelmemet, egyszerűen nem voltam rá képes. Éreztem a zsigereimben, hogy valami történni fog. Valami baj lesz, és én kevés vagyok ahhoz, hogy megoldjam. Nem bírtam volna elviselni plusz pár csepp vizet sem, mert az én bizonyos poharam az utóbbi időben bizony színültig megtelt. Megtelt fájdalommal, keserűséggel, tanácstalansággal, és sokszor még annál is több kétségbeeséssel.
Ám arra lehetetlen felkészülni, hogy mi történik akkor, ha bekövetkezik az, amitől a világon a legjobban rettegünk. Képtelen voltam akár egyetlen percet is úgy eltölteni, hogy megülök a fenekemen, így könnyednek éppen nem nevezhető léptekkel róttam a nappalim szőnyegét. Így ért a legelső hívás a figyelmeztetésről. Attól féltem, hogy talán már így is túl késő lesz, hogy én bármit is megpróbáljak megtenni azon túl, ami csak telik tőlem, de Darren majd úgyis tudni fogja, hogy mit tegyünk. Ha sokszor hajaz is egy hatalmasra nőtt gyerekre, azért nagyon jól tudtam, hogy komoly helyzetekben ő maga is képes érett felnőtt módjára gondolkodni.
Mennyi telhetett el összesen? Öt perc? Olybá tűnt, hogy így is túl sokáig késlekedtem, mert odakintről hatalmas felfordulás neszei szűrődtek be. Én azonban másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy beszéljek a bátyámmal, legalább két szót, aztán cselekedhetünk mind a ketten, hiszen ez a dolgunk. A falka az első, márpedig egészen biztos, hogy lesznek olyanok, akik a segítségünkre szorulnak. Honnan tudhattam volna, hogy alig egy percen belül pontosan az, akitől tanácsot akartam kérni, eszméletlenül fekszik majd a lábaim előtt?
Ahogy beléptem az ajtón, orromba egyből beleszökött a vér mindent átható, fojtogató szaga. Ezúttal nem volt rám olyan hatással, mint máskor. A levegőben szinte tapintható volt az elmúlás, az energia pislákoló fénye könnyedén illant tova. Nem éreztem őt. Nem hallottam a szívverést, és a farkasom sem találta a testvérét. Már az előtt a szívembe hasított a fájdalom, hogy esélyem lett volna felfogni az érzések tömkelegét, amik hirtelen rám zúdultak.
- Darren?! – észre sem vettem, hogy milyen hevesen kezdett el dobogni a szívem, ahogyan az sem tűnt fel, hogy nem ismerem fel a saját, cincogáshoz hasonlító hangomat. – Darren, merre vagy? – tipikusan az az ostoba kérdés, amire már soha többé nem tud válaszolni. Ugyan megálltam a szoba előtt, vártam néhány reményteli másodpercet, hátha csak tévedek. Hátha csak az érzékeim csaltak tévútra, de csak nem jött válasz. A pulzusom megugrott, mihelyt beléptem a helyiségbe, ahonnan még áthatóbban áradt a halál mindent elsöprő aurája. Ugye nem? Ugye nem történhet meg?!
De aztán ott volt ő. Nem illúzió volt, ahhoz túl kegyetlen lett volna bárkitől is, de még ezt is megbocsátanám, ha csupán egy rossz álom lenne. Ez azonban túl valóságosnak tűnt, és én egyszerűen nem bírtam befogadni a látványt. Nem bírtam feldolgozni, hogy az a rengeteg vér mind az övé, hogy a mellkasán ott tátong az a seb, és én nem hallom a szívét. Nem érzem őt, nincs energia. Nincs élet.
- Ne-ne-ne-ne-ne… - dünnyögtem magam elé hitetlenkedve, tagadóan rázva a fejemet. Abban a pillanatban omlott össze a világom, ezernyi darabra hullva. Valószínűleg azt sem vettem volna észre, ha becsapódik mellettem egy bomba, hiszen egyetlen dolgot láttam magam előtt, egyetlen testre fókuszált a szemem, egyetlen illatra szorítkozott a szaglásom, amiket még a sajátomnál is jobban ismertem. – Ez nem lehet valóság! – a tenyerembe beszélve léptem közelebb, eltakarva a számat. – Nem teheted ezt, hallod?! – lábaim elgyengültek, térdeim összecsuklottak alattam, ahogyan Darren mozdulatlan teste mellé rogytam. Az sem érdekelt, hogy a ruhám máris issza magába a vöröslő nedűt. Hogyan is érdekelhetett volna, mikor a számomra legfontosabb ember, az én másik felem itt feküdt, és én nem tudtam rajta segíteni?
Ordítani lett volna kedvem, és ahogy kibukott belőlem a zokogás, meg is tettem. Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak, idejét sem tudom már, hogy mikor sírtam ennyire keservesen. A fájdalom, ami a testemet átjárta, ami a lelkemet ezernyi darabra szaggatta, leírhatatlan. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, az elárvultság pedig olyan mázsás súlyként nehezedett a vállaimra, amelyet nem bírtam el. Összerogytam alatta, rá Darren mellkasára.
- Nem hagyhatsz itt, megértetted?! Nem hagyhatsz el még te is! Azt mondtad, hogy mindig itt leszel mellettem! Azt mondtad, hogy bármikor számíthatok rád, te sohasem fogsz elhagyni. Nem hagyom, hogy megtedd! Nem foglak elengedni csak úgy, világos?! – nem érdekelt, hogy talán nem kellene összeráznom őt, azt sem érzékeltem, hogy milyen erővel markolom a ruháját. – Hazudtál… - szemeimet erősen hunytam be, igyekeztem levegő után kapkodni, de felesleges volt. Úgy éreztem, mintha elzárták volna előlem az oxigént, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Nem maradt semmim. Meztelennek, nincstelennek éreztem magam, és ha nem tudtam volna, hogy teljesen felesleges, akkor valószínűleg megpróbálok utána menni.
- Mi lesz velem nélküled, hm? Hát ezt mondd meg, te nagyokos! – szorításom enyhült, már csak a sírás volt az, ami erős maradt. Arcomat az arcához simítottam előbb, még utoljára beszívtam mélyen az illatát. – Nem bírom ki, ha magamra hagysz! – ujjaim az arcán simítottak végig, két karommal pedig átöleltem a felső testét, úgy ringattam őt is, meg magamat is. Nem segített. Nem nyugodtam meg, csupán csendesültem valamelyest. Nem vettem észre azt sem, ha esetleg mozgás támadt körülöttem, nem volt hajlandó befogadni az agyam több halálhírt, legalábbis egyelőre. Mindig törődtem másokkal, de most nem ment. Most önző módon csak és kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy a bátyám nincs többé. Hogy az, akinek az életemet köszönhetem, már nem mosolyog rám többet. A legrosszabb persze mind közül a tehetetlenség érzése volt, amin talán soha nem fogok tudni túllépni. Vajon mikor fogok újra rátalálni önmagamra? Egy részem… egy hatalmas részem mindenképpen elvitte magával, még ha nem is állt szándékában.
Űr tátongott a szívemben, üresség mardosott belülről. Hiányzott belőlem egy darab, a jobbik felem, amit neki köszönhettem, hogy egyáltalán felszínre bukhatott.
Valószínűleg, ha Elvis nem jön be a kiáltozásomra, akkor senki nem képes elrángatni a test mellől, így azonban másnak is megadtam a lehetőséget arra, hogy megpróbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Újabb zokogásban törtem ki, arcomat a hím mellkasába fúrva, de nyugalmat még most sem találtam. Talán már soha nem is fogok…

Hátam mögött összefűzött ujjakkal sétáltam fel-alá a folyosón. Néha lelassítottam egy-egy ajtónál megálltam, aztán tovább mentem. A többséggel ellentétben én nem féltem az éjszakától. Nyugodt várakozással nézek elébe annak, bármi is fog történni.
Amikor először észleltük, hogy többen eszméletüket vesztették, egy kissé csalódottnak éreztem magam. Sejtettem, hogy a mai év másabb lesz, mint az előzőek. Egy másik létsíkon kell megvívniuk társainknak a harcaikat. Tudható volt, hogy egyesek majd elbuknak, mások pedig győzedelmeskednek. A gyengébbek mindig alul maradnak, ezt már nagyon rég megtanultam.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy bármelyikük is közel állt a szívemhez. Nem tartottam magam soha kifejezetten érző léleknek. A testeket begyűjtöttük, a gyógyítóink pedig végezték a feladatukat. Mindenkinek meg volt a maga dolga.
Nem volt sok hozzáfűzni valóm az eseményekhez. Az Alfa és a Béta környékén maradtam mindaddig, amíg ki nem lett adva parancsba, hogy mindenkit fel kell vinni, és mindenkinek fel kell mennie a hegyre. Sokan meghaltak, többen, mint valaha ilyenkor, de még így se érintett meg a falkatársak zokogása. Csak egy pillanatra álltam meg Tedrow ajtajában, megszemlélni a családi idillt, ahogy a bátyja megkönnyebbülten öleli át életben maradt rokonát, aztán álltam is tovább, hogy Flynn-nek segítve kijuttassuk a hotelből az eltávozott falkatársainkat, aztán az egyik falkatulajdonban levő kocsi volánjához ültem, és a „rakományommal” elindultam a hegy irányába.

Éppen úgy, ahogyan egy évvel ezelőtt, most is fel voltam készülve arra, hogy majd a károkat nekem kell eltakarítani, legalábbis többek között. Ha valami úgy történt, hogy civilek szeme láttára, akkor rendszerint én vettem kezembe az irányítást. Amikor értesültem Dimi információiról, egyből elintéztem, hogy én legyek éjszaka szolgálatban, biztos, ami biztos alapon. Nem tudtam, hogy mire számítsak pontosan, így felkészülni sem lehetett valami olyanra, amit nem is látunk. Annyi legalább bizonyos, hogy Cathy biztonságban töltötte az éjszakát, Kyle pedig tudott magára vigyázni, hiszen felnőtt férfi. Jó, azért bevallom őszintén, hogy aggódtam miatta is, bármilyen nehéz ezt beismerni még magamnak is. Elvégre csak az életem szerves részévé vált, jobban, mint azt gondoltam volna a döntésünk pillanatában, amikor elvállaltuk Cathy felügyeletét és felnevelését.
Alig másfél órával a munkába állásom után már jött is az éjszakai műszak első riasztása, méghozzá gyilkosságról. Szoktak akadni halálesetek még egy ilyen kisvárosban is, de azért erre még én sem számítottam. Voltak már durva rongálások a megszállás alatt tavaly is, de halál még egyszer sem. Persze az is lehet, hogy semmi köze hozzá, és csak valami elmebeteg pont ezt az éjszakát választotta ki arra, hogy kioltsa valaki életét. Többet azonban úgyis csak akkor fogunk tudni, ha már a helyszínen leszünk. Úgy voltam vele, hogy kimegyek, és ha látom, hogy semmi köze a vörösen izzó holdhoz, akkor visszamegyek, tovább várva arra, hogy valamilyen okból kifolyólag értesítsem az őrzőket a bajról.
A helyszínen sajnos számomra egyértelművé vált, hogy nem egyszerű halálesetről van szó, még ha a legtöbb rendőrnek lövése sem volt arról, hogy mi is a helyzet. Nem tudtam pontosan, hogy mi folyik a városunkban, csak azzal voltam most már tisztában, hogy ezúttal sokkal keményebb, sokkal véresebb harcra kellett számítanunk. Míg a helyszínelők elvégezték a munkájukat – a riasztás miatt sajnos muszáj volt -, addig én némi varázslat használatával terepszemlét tartottam, visszajátszva a történteket. Tényleg nem volt idegenkezűségnek nyoma, mint ahogyan azt meg is állapították, sem pedig erőszakos behatolásra utaló jeleket nem sikerült felfedezni az ajtó környékén. Vagy ő maga engedte be, vagy amire én gyanakodtam, hogy valami olyan ellen küzdött, ami nem kézzel fogható, ami nem használja az ajtót, csak megjelenik ott, ahol kedve tartja.
Amint akadt két magányos percem, már telefonáltam is Willnek, hogy megkérdezzem tőle, mit tegyünk, valamint tájékoztattam a történtekről is. Akkor tudtam csak meg, hogy vannak még mások is, és sokakat nem lehet elérni. Görcsbe rándult a gyomrom, de hála istennek abban biztos voltam, hogy Naominak nincs semmi baja. A tetoválásom nem bizsergett figyelmeztetően egyszer sem, de a biztonság kedvéért, amint befejeztem a Protektorral való beszélgetést, már őt hívtam. Nem vette fel. A szívem a torkomban dobogott, és tovább is agyaltam volna még, ha nem kezdenek el beszélni hozzám.
Gondolataimból enyhén látható rezzenéssel tértem vissza a valóságba, és mint ahogyan arról tájékoztattak, a hullát elszállították boncolásra.
- A fenébe! – csúszott ki a számon, és újra kénytelen voltam felhívni Willt, hogy megkérdezzem, hová vigyem a testet, valamint azért, mert tájékoztatni akartam a felmerülő problémáról. Mire beültem a kocsiba, már készen is állt a terv arra, hogy miként szöktessük ki Mr. Edison testét a doktornő karmai közül, csupán néhány papírt kellett gyorsan szerkeszteni hozzá, és már nem is lesz vele probléma.
- Collins! – szóltam oda az egyik fiatal rendőrnek, ő ugyanis tökéletesnek tűnt arra, hogy ott maradjon majd és befejezze helyettem a papírmunkát, amíg én felviszem a hegyre a kóbor testét. – Öltözzön, megyünk a hullaházba. Van egy kis gond a testtel! – csupán ennyit mondtam elöljáróban, a többiről pedig már a kocsiban tájékoztattam. Neki is azt adtam elő, hogy a pasas rajta van a donor listán, és sürgősen be kell szállítanunk a testét a kórházba, még mielőtt szét lenne kapva a mellkasa. Nekem csupán a szállítása volt a feladatom, a többit pedig majd az Alfa kitalálja, hiszen ez már nem az én fennhatóságom alá tartozott.
- Ne aggódjon, Dr. Santiago, itt vannak a papírok nálam! – lengettem meg a nő előtt az iratokat, és azzal a lendülettel már a kezébe is nyomtam őket. – Collins, ugye nem fogja elhányni magát? – szóltam oda a srácnak, aztán vissza a patológus felé. – Még új a fiú, gondoltam megmutatom neki ezt a helyet is, nem árt edzeni a gyomrát! – próbáltam adni a lazát, mintha ez az ügy nem lenne semmivel sem különb a többinél, de nagyon jól tudtam, hogy ezzel kapcsolatban semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. – Ha valami gond lenne a papírokkal, csak hívjon fel, de Collins majd figyel arra, hogy ez ne történjen meg! – közöltem magától értetődően, és mint aki jól végezte dolgát, a hullával együtt kivonultam az épületből. Sebtében tettem be szerencsétlen ismeretlent a csomagtartóba, mert ott fért el a legjobban.
A lak felé vezető utat nem tettem meg száguldozva, de azért nem is gurultam olyan ráérősen. Egy kissé feszített tempót diktáltam, ám arra, ami odafent fogadott a hegyen, szerintem nem készültem fel. Töménytelen fájdalom, mindent átható gyász, és akkor még csak alig volt ott pár test. Amilyen gyorsan csak lehetett, fordultam is vissza a város felé. Nem hiányzott ez most nekem, hogy egyből magamba fordulva én is sírásba kezdjek, azzal ráérek majd holnap délelőtt, ha lezajlott minden és biztos leszek benne, hogy már nincs szükség a szolgálataimra.