- Csalódtam bennetek! Mit kerestek itt, miért hagytátok el őrhelyeteket az engedélyem nélkül?! Örökül hagytam számotokra a Család és a Vér felügyeletét, nem volna szabad most találkoznunk egymással! Talán ilyen könnyedén felejthető volt minden hozzátok intézett szavam? Mikor váltatok olyan önzővé és becsaphatóvá, mint a bátyám, akit Ti magatok ejtettetek hasonló csapdába? Nem adtam rá engedélyt, hogy befejezzétek a munkátokat. Nektek nem áll módotokban döntést hozni, amíg én azt nem mondom nektek! Szégyen és bánat eméssze a szíveteket Gyermekeim.
Tudatlan Naturalakok! Hát elhittétek-e az ígéretet, hogy itt majd jobb lesz? Hogy itt majd könnyebb lesz minden? Hazugság volt. Számotokra itt nincs béke, nem vár titeket otthon, mert Ti nem tartoztok ide. Még nem. Így nem.
Siessetek! Ne kelljen még egyszer csalódnom. Álljatok hát elém, tegyetek újra szent esküt a nevemre, ne katonáim - sorstársaim legyetek most, fizessétek meg az árát saját ostobaságotoknak, aztán álljatok fel! Fussatok Tipvigut sebességével, láthatatlanul, akár a Hajnali Köd, adjatok Új Életet azoknak, akiknek ma fivérem miatt kellett meghalnia. Ez a Ti felelősségetek! Ezt hagytam rátok örökül. Ha elbuktok, nem a Ti szenvedésetek lesz kibírhatatlan, hanem bátyám fogja lángba borítani a halandók világát. És élni fogtok. Végig fogjátok nézni a világ végét, amíg csak Ti, Tizenhárman maradtok az anyaföldön, egymás őrületébe kapaszkodva. Ezt akarjátok? Megadom nektek a választás lehetőségét...

ANNAKPOK,
örök szabadságot adtam neked, felszabadulást, még a halálból is. Most, hogy talán megnyugvásra lelsz, egyesülve önmagaddal, másként ébrednél-e fel? Frissen letépett láncodat ráakasztod-e a világ hátrahagyott felére azzal, hogy hagyod, hogy Alignak mindenkit bebörtönözzön? Szabadság-e az önzés, amivel újra és újra lemondasz a világról?
Dacolj velem, ahogy dacoltál az ajándékom birtoklásáért, parancsolj nekem fékezhetetlen nyelveddel, cserébe én a halál börtönébe zárlak - nem csak láncot, de bilincset is aggatva lényedre.
Vagy térj magadhoz, szakítsd le a halál béklyóit, és segítsd Atyádat, hogy másokat is felszabadíthassunk, hogy többé ne tartsa fogva őket Alignak bosszúja. Öltél, megölted a Gyermeked, akinek nem volt szabad választása. Ő engedelmeskedett Alignaknak. Te, Annakpok, engedelmeskedsz-e hát nekem?

BIISAIYOWAQ,
minden Megoldások kulcsát adtam neked, felszabadítottalak kínzó terheid alól. Hálátlan-e az, ki önkezével vet véget annak az életnek, amit a szüleitől kapott? Elfogadnád-e, megértenéd-e, ha első és legjobban szeretett Gyermekeid a saját szemed előtt tennék meg ugyanezt?
Én nem vagyok hajlandó.
Halálod pillanatában bátyám, a Holdisten bocsánatát kerested, és azt hiszed, rátalálhatsz úgy, hogy közben engem nem sértesz? Miért felejtetted el a nevemet, Megoldó?
Boldog vagy, mert újra egyesültél szeretteiddel. Ki fogja vigyázni ezt az egységet, ha te már nem vagy ott? Káoszt teremtesz megint: nincs bizalmasa már Lányodnak, nincs tanítója már Unokádnak. A következő Anernerk halott, mert nem edzetted meg kellőképpen a lelkét! Hová vezet ez?
Mit akarsz? Alignak bocsánatát időn és téren kívül, amit soha nem kaphatsz meg? Ki hatalmazott fel, hogy egyetlen fivéred szeretetéért lemondj a másik tízéről?
Feladványt adok neked, Megoldó. Menj vissza, és erősítsd meg azt, ami véredből még megmaradt, teremts rendet a káoszban, amit magad mögött hagytál - vagy maradj itt, az elfeledett Emlékek közt, és hagyd, hogy Testvéreid rólad is megfeledkezzenek úgy, ahogyan Te most önszántadból magukra hagytad őket.

ESKA,
érezlek Téged. Rád nézek, és úgy látlak lányomként, ahogy te halsz bele nap mint nap saját véred feláldozásába. Megbántad, amit tettél? Visszacsinálnád? Hatalmasabb lehetsz a világon bárkinél, de erre még te magad sem leszel képes: sem életben, sem halálban nem térhetsz vissza hozzá.
El kellene hát engednem a kezed, Eska? Engedjem, hogy örökre felemésszen a köd, amiben már én sem tudlak megtalálni soha: hagyjalak meghalni? Legyek olyan, mint te?
Az Unokád apa lett. Kislánya született. Az önzés, amit véredből örökölt, mikor üti fel annyira a fejét, hogy ő is eldobja majd magától? Szülő vagy, akár tetszik, akár nem, családod vár az élők világában. Nem tagadhatod ki magad abból, amit te magad hoztál létre, ehhez nincs jogod! Lefújom rólad a köd leplét: felszínre hozok mindent, amit nem akartál észrevenni magad körül és nem engedem, hogy fáradtságra fogd tétlenséged sem itt, sem az élők világában.
Menj vissza és lásd, hány gyermeked kezét engednéd el, és taszítanád pusztulásba őket akkor, ha most itt maradnál? Megteheted, de ahelyett, hogy az életet támogatva nyújtanál segítő kezet, saját őrületedbe fullaszt majd az érzés. Mert ezen a helyen nem lelsz békére soha, minden perced a döntésed pillanatává válik majd, amikor megölted a lányodat. Ez az én átkom Rád, Hajnali Köd, amit azzal oldhatsz fel, ha visszatérsz az élők közé.
Visszatérsz hát?

NAGOJUT,
félelmedben és kétségbeesésedben odavetetted magad a halálnak, fivérem gyermekekként és az ő cselszövésének áldozataként végezted. Önnön hibádból estél, s ennek soha nem lett volna szabad megesnie! Elfoszlott, halál nélküli évszázadok állnak mögötted, sose jártál világom tornácán, s most, hogy újból Testvéreid ölelését érezheted, benned a múlt felkorhad, gyengít.
Értelmetlen önostorozásodban hajlékod osztottad azzal, akit mind közül a leginkább elárultál, színt vallani azonban továbbra sem akadt merszed. Gyermeki félelmed sorvasztotta el szíved bátorságát, ami nélkül soha többé nem nyerhetsz csatát, ellenségeid mind föléd nőnek, mert az igazi és egyetlen belőled, félelmedből táplálkozik. Engedd el, Hűtlen!
Eltévedt unokád és annak gyermekei mellett a helyed, a benned élő hűséggel kell összekovácsolnod Testvéreid egyetértését. Benned él minderre a képesség, ám csakis akkor, ha megvallod bűnöd annak, akinek elkövetted. Lidércnyomásként fog kísérteni különben nap-nap után, úgy itt, mint az élők közt.
Ha vallasz, a következmények, amiktől évszázadok óta menekülsz, utolérnek, ám lelked könnyebbségét is elnyerheted általa. Újjá kell majd építened az elvesztett bizalmat, a megtört Hűséget, ám erre más mód nincs. Menj, hogy harcolj mindazokért, mindazok oldalán, akik szívednek kedvesek. Menj és vezekelj.

KILAUN,
fohászkodtál hozzám, segítségemet kérted, de mi végre adhattam volna, ha azok feléd nyúló kezét se fogadod el, akik mindennél jobban szeretnek? Hozzám kiáltasz, de cserbenhagyod azokat, akik érted sírnak. Elfordítod az arcod és hűtlenné válsz két nevedhez is: Álmodó, Örömhozó.
Ezért kaptad ajándékomat, erre teremtettél, tiéd az Álmodás és mesélés csodája, te kelted életre a hajdan volt legendáinkat, te őrzöd őket a szívedben és általad él a Testvéreidben is. Mondd, fiam, valóban képes vagy a saját békédért, pihenés utáni vágyadért félredobni mindazt, amiért kiválasztottalak? Hagyod, hogy Alignak elpusztítson minden Álmot?
Úgy hiszed, nekem nem fáj látnom testvérem általi pusztulásod? Hogy csupán te rettegtél gyermekeid elvesztésétől? Nem, Kilaun. Ha maradsz, soha többé nem lelhetsz azokra, akik fontosak voltak számodra, ahogy ők sem találnak majd téged – sem az életben, sem itt, a Szellemek honában. Ám ha visszatérsz, nem rovom ki rád e büntetést, meglehet életed még több perce fog megmérettetés elé állítani. Sebeket fogsz elszenvedni, de esélyt kapsz, hogy újból az az Álmodó lehess, aki egy új kor hajnalán voltál. Esélyt, hogy ha valaha eljő végső halálod, igaz békére lelj szeretteid körében.

EEYEEKALDUK,
meggondolatlan önfeláldozásod fivérem újabb diadalát jelentette. Hová tűnt a Remény, amit nevednek választottál, a bizakodás? Lemondasz életedről, gondolván, hogy másokat megsegítesz ezzel? Mi lesz így az örökségeddel, ki vigyáz majd rájuk? A világon senkinek nem fognak annyit jelenteni, mint neked, anyai szívet mástól sosem kaphatnak, s te vakbuzgalmaddal ettől fosztanád meg őket? Semmi másra nincs szükségük.
Elveszejtem őket, ha így sorsukra mered hagyni mindahányat. Ha a gyermek nem kell az édesanyjának, léte értelmét veszti, mert nincs, aki aggódjon, könnyét hullajtsa érte, hogy aztán óvó szeretettel gondját viselje. Testvéreidről pedig fivérem fog gondoskodni, bosszúja szinte teljes, s én nagy műve elkészültéig az alkotás minden pillanatát szemed elé tárom. Lásd, mi lett önzetlenséged ára!
Térj vissza közéjük. Vedd el szenvedéseiket, mert más erre nem képes. Tűrj és áldozd fel saját békéd, hogy megmentsd vele ezrekét – ez a Te sorsod, ez a kötelességed. Máskülönben tehetetlenségre kárhoztatlak, vak szemlélő leszel, akit életében is megvetés fog kísérni.

SANGILAK,
fékezd magad, Sangilak! Atyád veszett dühének nincs helye ebben a körben, nem tűröm el, hogy az ő eszközeivel állj előttem, Naturalak! Hányszor sikerült? Hányszor vezetett valahová mindez? Tudom, hogy nem kívánsz elmerülni a halálban most, mikor éppen csak leszülettél, szinte Gyermekként. Ezt a rajongást várom tőled testvéreid, utódait iránt. Nem viheted magaddal a bosszút: sem Atyád, sem Testvéreid vagy haragosaid felé. Nem engedhetem meg, hogy felfald a Holdat csak azért, hogy utána még nála is nagyobb, pusztítóbb égitestté nevezd ki magad!
Legerősebb, legyen szilaj a szíved, ne csak karod roppant szorítása. Tedd le lándzsád itt, a lábaim előtt és engedd el minden haragod. Erősítsd meg a hited, különben nem térhetsz vissza. Itt fogsz maradni mindaddig, míg a világ ki nem köp magából: amíg oda nem vet téged is az égre, hogy ezentúl Te légy a Bosszú, tőled legyen Vörös a Hold, eszed elvesztése a vérbosszú nevében szedjen újabb és újabb áldozatokat. Sangilak legyőzi majd Alignakot újra: kegyetlenségében, elvakult dühében és vérszomjában.
Fékezd hát magad és karod. Esküdj nekem hűséget, mielőtt saját gyermekeidet, sajátjaid helyett nevelt ikreidet fogod először felemészteni, akik vakon követve lesznek majd olyan jó katonáid, mint az a Gyermeked, aki ma éjjel Téged is a halálba taszított.

Elégedetlen vagyok, pont úgy, mint első halálom után, holott hittem és reméltem, hogy második megtérésem a Szellemekhez - ha nem is dicsőbb, de - békésebb lesz, képessé válok az elfogadásra, a megbékélésre. Hatalmasat tévedtem. Zúgolódom, mint hajdan, kiváltképp, mert onnan is elrángattak, ahová most már akár önszántamból is képes voltam menni.
Ifjonti daccal tiltakoztam és acsarkodtam, űzzön tréfát mással a sors, vagy a szellemek szeszélye, ne velem! Akkor se, ha saját vakmerőségem áldozatává váltam.
Fékezzem magam? Te könnyen beszélsz!
Visszakaffognék, szeretnék, nyughatatlan vérem hajtani is efelé, ha ezen síkon ugyan még volna vérem, így azonban csak lelkem háborgása marad. Nem kelhetek versenyre vele, ahogy Atyámmal se voltam képes. Hatalmasabb, erősebb, s habár eleinte még köpném felé hadakozó szavaim, úgy hal fokozaton a késztetés, ahogy beszél hozzám. Meghunyászkodom dörgedelmei előtt, hiába nem Teremtőm, mert a tisztelet kijár neki, sőt, neki még inkább, mint testvérének.
Nem vagyok Alignak. Nem eszek ő, nem kelek versenyre vele kegyetlenségben és vérszomjban. Nem vágyom rá, hogy Apám nyomdokaiba lépve végül ugyanarra a sorsra jussak mint ő: eláruljanak azok, akikért élnem kéne. Szabjak gátat magamnak, indulataimnak... Tudod jól, hogy milyen nehezen megy, hogy így is jóval messzebb jutottam ebben, mint legmerészebb álmaimban valaha hinni mertem. Azt mondod, ez még kevés? Te bölcs vagy és én hinni akarok szavaidban, segítő szándékodban, abban, hogy neked értékesebb az élő, mint a holt.
Fejet hajtok előtted. Mert nem vagyok Alignak, nem vagyok a Hold Istene, sem a Napé. Én... én csupán erőtök vagyok, az Istenek ereje, Harcos, aki szolgál, igaz? Nem szolgasorba taszított rabbilincsek fogságában, hanem megtiszteltetésből, emelt fővel. Olyan vékony a határ, s nekem esküdnöm kell. Rajtam áll, nem igaz? Hogy miképp tekintek saját magamra, hogy mit vések lelkembe, mit őrzök meg intelmeidből, hisz akár méltón járok el a nevedben, akár elkorcsosul minden erényem, válaszod nem marad majd el.
Sajátjaim helyett nevelt ikreim felemésztése. Vakon követnek.
Nem. Még egyszer nem morzsolom fel magam körül azt, ami kicsit is becses számomra, nem akarok visszaélni mindezzel úgy, ahogy hajdanán Apám tette.
- Esküszöm neked, Tupilek. Vagy ne legyek én Sangilak, a Legerősebb - emelem rá karmazsin tekintetem, amelyből visszaköszönhet Atyám, de fogadom mindarra, ami szívemnek kedves, hogy soha nem fogok úgy nézni Testvéreimre, Örökségemre, ahogy ő tette.
Fölébe akarok kerekedni, jobb, több akarok lenni nála, s ha ehhez az kell, hogy ne csak másokat tudjak titáni erővel megregulázni, hanem magamat, hát megteszem.
Elbuktam Atanerkként, Testvérként, Naturalakként, Teremtőként, Harcos becsületemet eldobtam, mikor vezérem árulója lettem. Szinte semmim sem maradt ilyen téren, tiszta lap nem járt, hát lemázolom a bemocskolt vásznat, képet alkotok a szennyből, mert képes leszek rá. Jó irányba indultam, igaz? A szándék legalább jó, ugye?
Szeretném megerősítését kérni, ám elzárom gyermeki bizonytalanságom apró szikráját, ha kamaszos dacommal felhagytam, ezt se borítom lábai elé. Inuit vagyok. Büszke, rézbőrű harcos, akinek hollófekete haja háta közepéig ér, sötét szemében megmásíthatatlan, sziklaszilárd fogadalom honol. További kicsinyesség helyett a kért lándzsát féltérdre ereszkedve elé helyezem, mélyen fejet hajtva. Itt, ahol minden lehet, itt, ahol megőrződött lelkem azon része, mely még oly naivan tekintett a jövőbe.
- Erőm és éltem a Tiéd, Első Anernerk. Rendelkezz velem belátásod szerint.
Nem vagyok Atanerkje Testvéreimnek, soha nem is lehetek azzá, s ezt csak most értettem meg. Én a Tark vagyok, térjek hát vissza akként.

But be free
They're all free

So maybe tomorrow
I'll find my way home

Nem volt békém, nem éreztem, mégis olyan, mintha kitépnék újra a lelkemet. Szétszakadok apró darabokra, fakulva és felerősödve pulzálva a semmiben, átjár a haragja, méregként tölt el, s egyszerre lop belém hasonszőrű dühöt, dacot, örömöt. Nem tudnám megmondani, de nem is keresem, nem akarom magamban szétválasztani az érzelmeket. Hagyom, hogy mind átjárjon, hogy tépje lelkem húrjait, mert így esik jól, s egyszerre így esik nagyon rosszul is.
A könnyű relatív. A jó is relatív. Én nem adtam könnyen a bőrömet. Nehezebb volt megtérni a Szellemvilágba annál, mint amit bárki el tud képzelni. Soha-nem-sírt könnyeket hullatva köpni ki szívemet, hogy aztán ezüsttel szegezzem az elmúlás falára, vérrel vonva be az utolsó perceket. Tudhattam volna, hogy nem valós semmi, de saját fáradtságomat bevallva elszakadt bennem minden, ami az élethez kötött. Aztán csalatkoztam, megint, s rá kellett jöjjek, hogy ez sem az én utam.
Világosodik lassacskán az elmém, haragja minden lényeget kitölt. Felszegett fejjel állok előtte, ahogyan egykor, ott a tűznél. Nem hajoltam a lábai elé, hát most sem hajlik meg gerincem, de van tisztelet a szálfaegyenes tartás mögött, ha nagyon odafigyel. Ha oda akar figyelni rám. Mert miért ne akarna? Ha nem kívánna oktatni és törődni is egyszerre, akkor hagyna minket megdögleni.
Látom, amit látok, látom, akiket látok. Gyökeret vertek lábaim a talajon, a nem-lét talaján, s nem szaladok oda senkihez. Pedig lenne mit mondanom, lenne kit ölelnem, lenne kit felképelnem.. és sorolhatnám. Nem azért, mert tudnám mi történt itt az elmúlt időkben. Csak azért, mert ilyen vagyok, mert azt az életet éltem, amit, s mert úgy vagyok összerakva, ahogy.
Sorban állunk, az elején vagyok. Nem gondolom, hogy a vége lenne, van bennem ennyi önhittség. Lényegtelen, hogy tévedek-e, egyszerűen csak az szökik már-nincs-is bőröm alá, amit tapasztalok. Nem akarom hinni, nem akarok találgatni.
Lehajtom fejemet, majd kissé oldalra is, teret engedve a bestia fogainak. Nem térdeltem le eddig, de mielőtt nyakamra hajolna, féltérdre ereszkedem. Közte és magam között maradok így, behódolok a Szabad módján, mert máshogyan nem is lehetne, nem tudom elképzelni, hogy mást vár el tőlem.
Tépd a húsom, melyről már nem tudom, hogy az enyém-e. Hogy az volt-e valaha. A tuiéd vagyok, amióta csak a képedbe toltam húgom gyilkosságát, s ez nem változott. Azt sem tudom, hogy én változtam-e. Talán te tudod, talán te elmondanád nekem, de kérni nem fogom. Nem félem az igazat, bevallva nem, de tagadhatatlanul rezeg bennem valamiféle távolságtartás. Menekülés. Előtted még én is merek kicsi lenni, mert te jobban ismersz, mint én saját magam. Hangosan bevalljam? Nem vagyok képes rá, nem itt és nem most. Egyelőre nem. De hagyom, hogy azt tégy velem, amit akarsz, nem fekve akaratod alá teljesen. Ugyanis elveszteni önmagam nem óhajtom, mert a kegyed azért adtad, amit láttál bennem. Ha kisimítom egykori voltam, s a te kívánt tükröd leszek, vajon fogsz-e még szeretni? Nem hiszem.
Hű, de dacolnék. De üvöltenék. Nyelvemen van az összes válasz, de valami ösztönös tudás megakadályoz abban, hogy kimondjam azt, amit nem kellene. Mindegy, hogy azért van-e, amit láttam, azért van-e, amit átéltem, azért van-e, amit ígértem, s amiben csalódtam. Csak van, tehát a szavak fojtogatnak, nehezen nyelem őket, de nyelem. Tupilekéit is, a magaméit is. A hófehér acsargó pofája sem ont magából torokból feltörő morgást. Béke nincs, de csend van legalább.
Rájöttem, mondanám neki, keserűen vallanám be, hogy bizony kurvára nagyot tévedtem. De ide nem illenek ezek a szavak. Csak hosszan és nehézkesen fújom ki a levegőt, lelkemmel bólintok, de testem nem mozdul ki előző tartásából.
Hittem, hogy jobb lesz. Hogy a lelkem elvesztett fele velem jön majd, s az lehetek, aki soha nem voltam. Hát persze, hogy nem, hiszen nem is lehetek. Átverettem magam, de átvertem mást is, csalatkoztam és csalódást okoztam. Még mindig üvöltenék, de nem tudok. Csak hallgatom a szitkokat, magamban forrva tőlük, egyszerre szégyenkezve és gyűlölve mindent és mindenkit, akit elhagytam, vagy aki elhagyott. Mert velünk is megtörtént. Egyedül maradtunk, ahogy egyedül hagytam a leszármazottaimat.
Csatasorba sorakozni sokféleképpen lehet. Ez egy új módja, hát a halálban is tanulok valamit. Megszidott gyermeknek érzem magam szavainak súlya alatt, berzenkedik bennem a leélt nyolcszáz év, de kushadok, hisz a halálban új vagyok még. Talán fejlődöm, látod, Tupilek? Légy büszke.. akarom. Nem, nem akarom. Könyögöm.. vágyom.. fohászkodom. Ha szégyenteljes, ha nem.
- Szabadon döntök sorsomról, szabadon adom kezedbe magam. Nem kényszerít semmi, hogy melléd álljak, de itt és most kijelentem, hogy megtenném akkor is, ha kényszerítene.
Szavaim nem túláradóak, nincs benne elömlése az érzelmeknek, de mégis bennük van az egész lelkem. Mert van olyanom, s mér titkoljam éppen őelőle el?
- Nem akarok itt lenni, nem szabadság a halál börtöne.
Suttogom. Közlés, de kérés és ígéret is egyben. Küldj vissza, s fegyvered leszek, az leszek, akinek hiszem, hogy akarsz. Mert nem tudhatom, mert hibázhatok, mert a jó, mint már említettem, teljesen relatív. De a szándék néha épp olyan fontos, mint bármi más.
Eddig is térdeltem előtte, de most meghajtom fejemet is, már nem tekintek rá, a közöttünk elterülő talajt figyelem, megadón simulva bele a meghajlásba és az eskütételbe.
- Az leszek, akinek kívánsz. Szaggatott láncaimat lábad elé vetve esküszöm neked, hogy soha többé nem felejtem el, ki vagyok, s hol vannak a gyökereim. Szabadságot adtál nekem, méltón igyekszem élni vele, fegyvered leszek, szemed, füled. ~ és csak remélhetem, hogy ez neked is elég, s az elképzeléseink egyeznek mindezen fogalmakról.~
Ennél jobban ki se lehetne fejezni engedelmességemet. Égnek szemeim, de mégis felemelem a fejem, hadd lássa, hogy könnyezem. Megöltem a Gyermekemet. De hányat, ó Tupilek! S még vajh hányat fogok? Nem vagyok tökéletes, de ezt fogom elhitetni a világgal. Mert a bevallott gyengeség egy ponton túl nagyobb, mint az eltitkolt. Rendelkezz velem, itt vagyok! Te döntöd el, hogy itt is maradok-e, vagy visszatérhetek.. mancsodban a sorsunk, s amennyire bízom benned, olyannyira bizalmatlan is vagyok. S életemben először, most nem tudom, hogy szabad-e ezt nekem.

Kilaun's Theme

Elmesélek Nektek egy történetet. Úgy, ahogyan az apám mesélte nekem, aki pedig az ő apjától hallotta, aki látta, hogy miképp történt. Őrizzétek lelketekben, és adjátok majd tovább Ti is úgy, ahogyan azt most örökül hagyom nektek.

A Farkassá vált fiú legendáját már mindannyian jól ismeritek. De azt kevesen tudjátok, hogy mi történt vele azután, hogy a Testvérpár áldását szívébe fogadva elhagyta az otthont, azt a helyet, ahol minden tiszta. Minden fehér és kék, különböző kék: zordabb kedvében sötétbe borul, ha mosolyog rád, sárgásan játszik. Tél van, örök tél, gyönyörű és puha.
Óriási, tiszta és nyílt szívvel fedezte fel a világot. A megismerés öröm volt számára, bizalmába fogadták az emberek, mert ő sem volt ellenséges soha. Azokat, kik hihetetlen történeteit buzgalommal fogadták, magához hasonlóvá tette, és ők, az Álmodó fiai és lányai csodálattal hallgatták az évek sokaságán át.
Az ősi föld már túl kicsinek bizonyult a Farkassá vált fiú számára, hajóra szált, olyan végtelen vizeken utazott, hogy csaknem azt gondolta: ez már maga az Ég. Az új földrészen - amit arrafelé valami érthetetlen okból ónak neveztek - megtalálta a szerelem. Felesége, két kicsi gyermeke lett, és boldogan élt velük egy tóparti házban addig, amíg meg nem halt.
Mert meghalt - csúfosan és szégyenteljesen érte a halál. Álmaiból ágyúdörgés ébresztette fel, úgy tűnt, örökre már. Sok-sok évtizeddel később tért vissza a világba, rég elvesztette már kedvesét, szeme fényeit, meséi örök lovagját és hercegnőjét.
Egy forró, kietlen vidéken döbbent rá erre, ahol sem víz, sem élelem nem akadt. A remény, hogy megvalósítandó álmokra lelt, némileg felvidította őt - etetett és itatott, Apjaként, az öröm hozójaként élve a törzs tagjai között. Aztán egy szép napon, amikor már nem maradt számára beteljesítendő vágy, útra kelt, hogy megkeresse azt a helyet, ahova szíve olyan nagyon húzta, és ahonnan sosem lett volna szabad elmennie.
A világ megváltozott. Háborúban álltak a nemzetek, miként ő is kiásta a csatabárdot saját lelke ellen. Halál lett az élete, nemcsak körülötte jajongott a nép, őbenne is szűkölt a farkas. Próbált jó lenni, próbált még egy keveset tenni azért, hogy a világ jó hely lehessen: új álmokat keresett, békét, de tudta, hogyha önmagában is képtelen meglelni mindezeket, úgy a világban is hiába keresi.
Távoli földrész nyüzsgő városaiban kereste a megvilágosodást, a felejtést. Még a benne élő farkasról is lemondott azért, hogy ehhez hozzájusson. Újra rálelt a szerelemre, az értelemre és a célra, hogy aztán a nagy szellemek intésére önként adja fel. Újra.
A farkassá vált fiúnak elege lett. Lázongott, dacolt, álmok helyett rémálmokat váltott valóra. Ölt, és elfelejtette már, milyen az élet szentségét tisztelni és ünnepelni.
A Farkassá vált fiú életének utolsó perceiben saját magát győzte le. Felemésztette őt a bánat, saját trükkjei, és már nem kaphatott feloldozást sem szerelem, sem baráti segítségnyújtás által. Örökre elveszett, semmivé lett, és nem hagyott maga után mást, csak temérdek álomszilánkot, amit saját maga tört össze.

A fiú félt. Sosem félt még ennyire semmitől. Csak úszott a végtelen térben, de nem volt hangja, hogy kiáltson. Nem volt karja, amivel bármibe is kapaszkodhatott volna. Összetört álmok tengerében fuldokolt, és az ijesztően színes világ sosem látott formái csak úgy örvénylettek körülötte. Tudta, hogy már sosem lesz vége, és azt is, hogy amit átél, azt csak magának köszönheti. Illúziónak, saját önámításának hitte, amikor úgy érezte, emelkedni kezd, hogy egy hatalmas, mindig vágyott és rettegett erő le nem húzza őt a mélybe. Meg volt róla győződve, hogy saját világának démonai elé kerül, akik majd fülébe suttogják hosszú-hosszú élete minden elrontott és félbehagyott történetét, az idők végezetéig.

Aztán, szinte varázsütésre világosodott meg. Érezte a jobbik Testvér erejét, az Apja hívását. Már nem is kellett volna, hogy Tupilek magához húzza. Csaholva rohant volna eszét vesztve a hatalmas fehérség felé, és amikor megállt testvérei körében, csak a megütköző szégyen állította meg abban, hogy Teremtőjéhez rohanjon. Hirtelen és egyszerre mardosta, sazggatta lelkét a hiány, és zuhant vállaira minden szégyellnivaló, amit életében okozott. Érezte Apja dörgedelmes szavaiban a haragot és az abban megbúvó, óvó szeretetet. De egész egyszerűen megint nem hitte el, hogy méltó rá, hogy valóban megérdemli azt, hogy valaki következmények vagy fájdalom nélkül szeresse őt. Összeroppant ettől a ténytől és mélységes zavarában rögvest meghunyászkodott. Térdre vetette magát Apja előtt, s bár nem voltak már könnyei, amikkel a fehér bundát áztathatta volna, ő maga vált a tehetetlen zokogássá. Az sem érdekelte, ha jelenlévő testvérei lenézik, esetleg megtagadják nyílt gyengesége okán - megszokta már, hiszen pontosan ezt kapta már akkor is, amikor még emberként, farkas nélkül éltek együtt.
- Atyám...
Így motyogott keservesen, egész lényében reszketve a földön. Nem kelt fel, miután Tupilek kifejezte hatalmasságát, éreztetve vele és Testvéreivel, hogy bár ők az esendő világ legerősebbjei, az ő színe előtt mindig is gyengék és sebezhetőek maradnak.
A Fiú nem is akart más lenni, hiszen tudta, hogy abba bukott bele, hogy erősnek hitte magát. Oldalra pillantott. Nem félte már a Legerősebb csapásait, hiszen Apja megvédi távoli testvérétől. Egykori menyasszonyát látva hibásnak érezte magát azért, mert képtelen volt segítséget adni neki, egérutat a lány rémálmai elöl. Pedig az ő dolga lett volna.
Ahogyan az is, hogy észrevegye lelkitársa kínjait és gyötrelmeit. Tudnia kellett volna, hogy számára is milyen nehéz, mennyire terhes az élet, de ő... Az Önzetlen legjobb barátja annyira önző volt, hogy csakis saját magával foglalkozott. Nem érezte azt, hogy ezekere - és többi vétségére létezhet bocsánat. Csak azt akarta, hogy vége legyen, ezt sem akarta látni már, de valóban nem volt kihez fohászkodnia. Hiszen apja, Tupilek már megjelent, és most, hogy mégis itt volt előtte, egy része szeretett volna megszabadulni tőle.

Rajta volt a sor. Tupilek, a Sámán odalépett hozzá, egész lényébe belelátott mindent tudó szemeivel, és a Fiú megint gyereknek érezte magát. Az akart lenni, és sírva kérni a Fehér Farkast, hogy ne emelje ki őt, mert már látta, már tudja, hogy alkalmatlan lesz a világ álmainak hordozására. Túl sokszor fog csalódni, túl sokszor fog megszakadni a szíve, egészen addig, amíg nem marad lelke és ott végzi majd, mint most: családja előtt, utolsóként, megszégyenülten. Bukottan.
Ennek a gyermeknek a tagadásával szeretett volna ellenkezni, megszólalni. Bármit tenni, csak ne kelljen e feddést hallgatnia, mert nem elég szilaj a lelke ahhoz, hogy emelt fővel hallgathassa.
- Honnan van még bennem hited, Atyám?
Rebegte, még mindig félve felpillantani a fenséges vadra, de tudta, hogy nem fog választ kapni. Tudnia kellene: apja hite egyszerűen csak van, és ennek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy erőt és bátorságot merítsen belőle. Hálásnak kellett volna lennie érte, ám még az is megfordult lángoló elméjében, hogy Tupilek talán eszét vesztette már, hogy még őt is, hogy még ő is... Belőle hiányzott Sangilak ereje, sokkal önzőbb volt, mint Eeyeekalduk. A Hűség, amely az ő szívében lobogott, mindig csak fájdalmat fakasztott lelkére, s a világra egyaránt. Benne nem volt meg a tartás és a képesség, hogy Eskához hasonlóan elrejtse a fájdalmát - ha neki fájt, akkor mindenkinek szenvednie kellett. Kereste, mindig is kereste a jó megoldást, de Biisaiyowaq megfontoltsága is messzire elkerülte. Sosem akart igazán szabad lenni, em úgy, mint Annakpok. Ő társra vágyott, nem akart egyedül lenni.
- Szabadíts meg önmagamtól - kezdte reszketeg hangon az Álmodó. - Szabadítsd fel a lelkem attól a pokoltól, ami elemészti, Apám! - végül erőt vett magán, hogy fejét felemelve két szemével apjára tekintsen. - Annyiszor fohászkodtam hozzád, hogy segíts, hogy tedd meg. Nélküled nem megy, Atyám. Nélküled én már nem vagyok semmi. - félt mindezeket bevallani, de úgy érezte, meg kell tennie, hiszen ki tudja, lesz-e valaha lehetősége újra szavakba önteni mindazt, ami élete alkonya óta féregként rágta őt belülről - Ismered a szívem, Te látsz benne mindent, ami valaha benne élt. Tudnod kell, hogy én sosem akartam ártani senkinek! Segíteni akartam. Álmokat akartam, mígnem a sajátjaim elvesztése okozta a vesztemet. De ha hiszed, hogy van még számomra feloldozás... Ha hiszel abban, hogy még méltó vagyok arra, hogy bennem éljen minden történet, ha valóban nekem kell hordozni minannyiunk álmát, megteszem. Ha harcba kell mennünk bátyád ellen, és közösen álmodunk egy boldogabb végről, én majd elmesélem. Nem a haláltól félek, Atyám... - reszketett meg kissé megint - Felkészültem a magányra, ami benne majd a sorsom lesz. De ha akaratod aképp szól, hogy melletted harcoljak a Testvéreimmel, úgy megteszem. Vedd el tőlem az önzést Atyám és esküszöm, hogy még büszke leszel Kilaun nevére.
Szólt Kilaun, a Fiú, aki farkassá változott. Szavai könyörgő és megadó visszhangja még csengteg a végtelen térben, míg anyjához hasonló Erős Szívvel arra várt, hogy Tupilek ítéletet mondjon felette.

Számtalan túlvilág létezik, a halál utáni teret az elme, a lélek kreálja magának. Oda tér meg pihenni, ahol a leginkább biztonságban, békében érzi magát. Ahol minden tökéletes! Lehullnak a láncok, a vállakat és szívet nyomó nehéz kövek. Oda, ahol várnak.
Tankönyv sem foglalhatná össze mindezt egyszerűbben és lényegre törőbben, mégsem teszi, hisz tudósok között nincs konszenzus a témában… - De nem azért fekszem itt a frissen kiszökellt tavaszi fűben, a hűvös sziklának támaszkodva, hogy efféle fejtegetésekbe fogjak. Hátra kell hagynom ezt az életet, mert az igazat megvallva vonz a szellemlét, de míg ragaszkodom a földihez, aligha ismerhetem meg minden titkát a túlvilági létnek.
Igazatok volt testvéreim. Nem kell félni a Halált, az nem a vég számunkra.

Nevetés üti meg fülemet, s lustán pillantok el oldalra, hogy a látványtól kreolszín képemre nekem is vigyor szaladjon.
- Hagyd már, úgysem bírsz vele! – Nevetek a gyermek Annakpok és Pikatti birkózását látva. Mellettem Eska ül a sziklafal árnyékában, Biisai annak tetejét sajátította ki, hogy messzire lásson. Mintha a képességével ne érhetne el bárkit…!
Jönnek mások is, hamarosan a többiek ideérnek állítása szerint, hát várunk. Együtt, közös meggyőződéssel.

Valóban számtalan túlvilág létezik. Az általam kreáltban összetartunk, egy a célunk és nem tizenhárom. Itt nincs titok, hát nincs harag és megvetés sem. Csak mi vagyunk – számomra legfontosabbak – testvéreim és a vidék, ahol minden kezdődött. A hely, amihez szívem mindörökkön hű maradt, még a londoni nagyváros forgatagában is.

Öblös kacaj az, mire felkapom fejemet. Hat másik mellett is pontosan tudom, kihez tartozik, s így, hogy a szégyen nem feketíti szívem, könnyedén pattanok fel és lövök ki felé futva, sietősen szedve lábaimat. Sangilak, Kilaun, Yee… hát ti is itt vagytok? – Mivel utóbbi testvérébe karolva lépdel, az Álmodónak lesz szerencséje nyakába kapnia karjaim ölelését.
Kilaun, drága Kilaun… hol hagytad Abigailt? Hol hagytad azt, aki mellett nemrég pontosan olyasféle boldogságot láttam tekintetedben megülni, amit mindig is kívántam számodra?
Hátrálok, gyomrom tájékára kellemetlen érzés vackolja be magát, mint valami somolygós kis macska, odagömbölyödve. Ez… így… itt… Ez nem az a világ, ahol minden tökéletes. Ez nem az út vége.

Amint erre ráeszmélek, valami felkap, kiránt az idilli képből megpörgetve tengelyem körül párszor, mint az Északi Szél teszi a levelekkel kora ősszel. A semmi felé tartok, könnyed pehelyként adva meg magam az ismeretlen húzásának, mígnem földet érek, csatasorban találva magamat ismét, testvéreim között. És ott van Ő. A hatalmas Fehérség.


Tupilek… édes, drága Tupilek… - Nem kell szólnia sem, úgy adom meg magam erejének, akaratának, miként engedetlen Naturalakot parancsol rendre teremtője.  Ahogy katona tekint felettesére. Miként tudatlan csodálja az isteni erőket.
Sosem volt okom kételkedni benne - nem úgy, mint Atyámban, nem úgy, mint testvéreimben. Persze, ő sem tökéletes. Senki sem fekete vagy fehér, mindegy, milyen bundát ölt kívülről farkasa… De ő még mindig több sikerrel tudta a jó utat választani, mint bármelyikünk a sorban. Tanító volt, tanácsadó, Alignak halálát követően az egyetlen személy, aki mellett kitartottam, mígnem elküldött Testvéreim után, világot látni.

Igazad volt, Tupilek. Nem mindig tetszett, amit láttam… Megtapasztaltam édeset és keserűt. Örömöt és kínokat. Életet és halált. - És bár nem tudom, mi célod volt ezzel az évszázados leckével felém, minden megtett mérfölddel együtt nőtt lelkemben a vágyódás egykori otthonom békéje felé. Minden átélt kaland közepette sem szűntem meg hű lenni ahhoz, aki egykoron voltam – nem számított a test, a külsőségek!  Nagojut maradtam az idegen nevek és arcok mögött. Nagojut, akinek a Hűség a keresztje. Aki árulóvá lett, mert a szívét követte ahelyett, hogy végiggondolta volna a lehetséges kimeneteleket.
Összerezzenek kissé szavaira az öregnek. Sajnálom! – Üvölteném sírva, őszintén megbánva a felismerés terhe alatt, már ha fel merném emelni pillantásomat, ha képes lennék állni tekintetét. De nem vagyok, miként testvéreim elé se mertem odaállni az elmúlt évben egyetlen alkalommal sem.


Hozzám lépsz, ujjaimmal görcsösen markolnám tömött bundád, magamba szívva azt a fűszeres-kiismerhetetlen illatot, mely a gyógynövények és talán a mágia elegyének sajátja. Ami törékeny gyermekkorom világába ránt vissza, vastag lepelként védve széltől és fagytól egyaránt.
Elárultalak téged is, egyetlen Tupilek… Önnön nyugalmamért cserébe adtam fel a küldetést, mit egykoron rám bíztál és lettem ez által áruló vérvonalam árulójává is egyben. Ördögi kör, ott ég elmémben, miként felizzott csuklómon is hívásodra. Mert te hívtál, ugye? Te voltál az, ki a Tesvéreket eme földre szólította…? Pusztító erő aligha merészelne ilyesmit.
Tudod, semmit sem tennék másként, mint egykoron. Neked meg kellene értened, testvéred az a balga nagy Feketeség, ki egykoron jót derült a képen, hogy egy vadóc kislány magához édesgetett egy vadonbéli farkast, mégsem nyomta el annak valós természetét, s szelídítette kutyává. Szerettem.
A fenébe, hisz még mindig képes vagyok a gyűlöleten túl is szeretni, legyen bármily elvakult is ördögi elméje! Gyermeki énem ragaszkodása nem kötött feltételekhez. Csak van.
De igazad van, bölcs Tupilek, mindez lehúz, gyengévé tesz, belátom. – Kell ékesebb bizonyíték erre, minthogy itt térdelek előtted? Nekem sem.
Sajnálom.
Hosszú út van mögöttem, belefáradtam, Fehérség… Legyen hát ez egy új út kezdete! Egy úté, melyen nem mint naturalakotok, nem mint a Gyermek teszek meg. Mérnököd leszek! Építőköved, hidad, hírnököd… Lerombolom a falakat, miket titkok és árulás épített közénk, mit az egyet nem értés szült, hisz építeni csak ott lehet, hol a nem kívánatos elemeket előbb eltakarították. Nem lesz egyszerű, de igyekezni fogok… a szűk kis szobák magányát tágas terek, szabadba futó messzeségek válták fel. Lesznek itt még paloták is, melyekről csak az Álmodó történeteiben hallani, meglásd!
- Hűségem sosem szűnt meg dobogni a farkasok, az örökség sorsa iránt, még önzőségem árnyékában sem. Sajnálom, hogy ennek kellett bekövetkeznie hozzá, hogy felismerjem mindezt… Veled vagyok! Szolgállak, elengedve a múltat, emlékezések közt őrizve meg csupán és nem rémálmokban. Szolgállak, a jövőt építve bizalom és hűség alapjaira. Legalábbis igyekezni fogok… ha te mellettem vagy, hiszem, hogy sikerülhet. – Óvatos a pillantás, mivel felsandítok sötét pillantásommal Tupilekre. Melletted állok, bölcs farkas, nem lehorgasztott fejjel, mint rendre intett kölyköd immár, hanem mint az elszánt leszármazott, kire idővel büszkeséggel gondolsz majd remélem.

[legyen tánc!]

Felfelé görbülnek ajkaim, ahogyan megpillantom őket. Annyira hiányoztak. Mindannyian. Hagyom, hogy önfeledt kacagásukban feloldódjak, átadom magam az érzésnek, hagyom, hogy sodródjak az erővel, ami itt most megjelenik. A Bölcs Hallgató körvonalait látom kirajzolódni a háttérben, ám most nem vágyom a nyugalmára, hiszen aki igazán kellemessé és békéssé tette az ott töltött időt, most itt áll mellettem. Itt állnak mindannyian.
Nyílvessző csapódik az egyik közeli fa törzsébe, valaki van olyan botor módon bátor, hogy versenyt fusson a leggyorsabbal. Kicsiny falovacska úszik a látóterembe, tenyerem simul másik öcsém vállára, csak a fejem csóválom, amikor megneszelem, mire készül.
Boldognak kellene lennem. Érezni valami megnyugvást, valami tökéletességet, békét és harmóniát. Ám ehelyett csak a fura, szorító érzés marad meg a gyomrom tájékán. Valami nincsen rendben. Űztem és hajtottam a boldogságot, egyszerűen nem lehet, hogy ilyen könnyen az ölembe hulljon…
- Anya..? - szakít félbe a vékonyka lányhang, megpördülök, elcsitul a természet, eltűnnek a Testvéreim, én pedig ott állok szemtől szemben a kislányommal. Hitetlenség csillan a tekintetében, látom rajta, hogy össze van zavarodva, hogy másra sem vágyik, csak egy anyai ölelésre, mégsem tudja, mit csináljon, nem lép közelebb, csak tágra nyílt szemeivel mered rám.
- Kincsem.. - suttogásom hamar beleveszik a semmibe, én azonban nem bírom tovább. Közelebb lépek, ölelésre tárom karjaim, köré fonom őket, óvón, gyengéden vonva őt magamhoz. Feje búbját illetem apró csókommal, mélyen szívom be hajának illatát.
- Anya, mit csinálsz itt? Neked.. neked nem lenne szabad itt lenned - húzódik el tőlem, letörölve arcáról a könnyeket. Én is sírok, némán, fájdalmasan, mert hiába vagyok itt, még nem érkezett el a pillanat. A mi pillanatunk. - Nem, nem szabadna. Még nem.. - hátrál, kétségbeesetten rázva a fejét, én pedig lépnék utána, ölelném ismét, ne féljen, ne aggódjon, hiszen itt vagyok. Minden rendben lesz, megnyugtatom és ismét minden olyan szép lesz, mint régen, ugyanolyan boldogok leszünk…
Valami hátraránt, egy szempillantás alatt fosztva meg attól a pillanatnyi kis békétől, amibe én ringattam saját magam. Olyan jó lett volna.. Szeretném visszakapni a kislányomat, szeretnék újra a Testvéreim energiáiban fürödni.. Kérlek, ne vedd el tőlem mindezt… Ám akárhogyan könyörgök, ismét eltűnik minden, hogy a semmiben találjam magam, borzalmas, végeláthatatlannak tűnő zuhanásba kezdve.

Ismét itt állunk. Ismét itt, egymás mellé felsorakoztatva, én pedig legszívesebben sírva fakadnék, hogy ismét át kell élnünk mindazt, amit a legutóbb. Már keresném a kőasztalt, a fegyvereket, vagy bármi mást, ami újabb szenvedésünkre utalna, ami ördögi körbe taszítana minket, ám valami egészen másra siklanak kékjeim.
Térdre rogyok, a Belőle áradó erő, a lelkemben duzzadó, felé irányuló tisztelet és csodálat térdre kényszerít. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem róla, megbabonáz a látványa, a hatalmassága.
Tupilek.
Én annyira sajnálom… Igazad van, igazad van mindenben. Elbuktunk, szégyent hoztunk a nevedre és a sajátunkéra is. Bánat üti fel a fejét a szívemben, lehajtom a fejem, képtelen vagyok ránézni.. Hogyan is érdemelhetném meg azt, hogy lássam, amikor csalódást okoztam? Amikor naivan hittem valami olyasmiben, amit ilyen módon képtelenség megszerezni? Ostoba Eeyeekalduk…

Hová tűnt a Remény? Én magam sem tudom már, talán azzal sem vagyok tisztában, mit is jelent remélni, mit is jelent bizakodni. Vagy csupán nem akarom elfogadni, hogy abban a világban, ahol már senki sem képes bízni, nekem még talán sikerülhet… Mégis elfelejtettem mindezt, mégis egyszerűbb volt a könnyebb utat választani. Életem adni azokért, aki fontosak számomra, ahelyett, hogy küzdöttem volna értük, hogy kézen fogva vezettem őket volna tovább, ahogyan azelőtt is tettem. Inkább elfogadtam a tőrt, metssze szívem, szakajtsa lelkem és vegye el mindazt, amiért egész életemben küzdöttem.
Újabb esély? Képes volnál úgy összefoltozni a szívem, hogy tovább doboghasson azokért, akikért az életem adtam? Megyek, erős leszek, hinni, remélni fogok. Küzdeni értük, mellettük állni, elvenni a szenvedéseiket és háttérbe szorítani a saját békém. Mert azt feláldozhatom értük. Cselekedni szeretnék, tenni valamit azokért az ezrekért, megmutatni nekik, hogy igenis van Remény. Mert Te visszaadtad azt most nekem.
- Sajnálom… - emelem fel a fejem, könnyes arcom fordítva felé, a hatalmas Tupilek felé. Szeretnék erősnek mutatkozni, de előtte felesleges, hiszen belém lát, tudja, ki vagyok valójában.
- Elfogadom a sorsom, mert ez az én kötelességem. Mert ezt az utat szeretném járni - szilárdítom meg a hangom, húzom ki magam és törlöm le arcomról a sós cseppek húzta csíkokat. Képtelen volnék tehetetlenül nézni mindazt, ahogyan sorra veszejti el a gyermekeimet, ahogyan szenvedést rendel nekik, ahogyan Testvéreimet az Ő gondjaira bízza. Képtelen volnék végignézni.. Nem veszíthetem el őket ismét.
- Adj kérlek erőt, hogy ne bukjak ismét el, hogy az lehessek, akinek lennem kell, hogy olyan Anya legyek, amilyenre a Gyermekeinknek szüksége van.
Én minden tőlem telhetőt megteszek majd, ezt megígérem Neked, hogy amikor legközelebb előtted kell felsorakozzunk, büszke lehess majd rám. Adj egy újabb esélyt, és én megmutatom, hogy létezik még Remény.