- Öhm… mióta Fairbanksben élek, jobb a helyzet, de előtte… ja igen, vettem egy kiskutyát. A pszichológusom tanácsára, gyerekpótléknak. Nos, annak nem vált be igazából, de attól még imádom.
Nem vagyok már annyira borúlátó, persze, le is diplomáztam, egy gyógyszertárat vezetek, de ezek mind olyan dolgok, amik most kifejezetten nem számítanak. A világ legjobb barátnője az enyém, ez az, ami számít, és Connor, de Ő az, akit most holt biztos, hogy nem fogok felemlegetni, mert jelenleg nincs a témának létjogosultsága. Meg fogja tudni, ebben biztos vagyok, de önként és dalolva nem fogom neki elmesélni.
- Igen, szerettem volna, de ahogy mondani szokás, ember tervez. Megkaptam a büntetésem a hazugságomért, a gyávaságomért.
Annak éltem meg. Mi más lehetett volna, mint valamiféle felsőbbrendű beavatkozás, hogy márpedig én többé ne is gondoljak ilyesmire. Egyébként sem tudtam volna Maya után még egy gyermeknek életet adni, hogy megpróbáljam befoltozni az űrt. Nem ugyanaz lett volna… Mindig csak arra gondoltam volna, hogy de vajon milyen lehet ő? Egy igazi szerelemgyerek, aki az összezavart hormonjaim ellenére, is célba ért…
- Legalább az nem az én hibám.
Hajtom le a fejemet, tudom, jó eséllyel ez a megjegyzésem sem lesz túlságosan nyerő, de nem azért mondom, hogy ártsak vele, egyszerűen tényleg nem tudtam volna elviselni, ha esetleg látom megkeseredni azért, mert elvállal valami tré melót, hogy eltartson engem, meg a gyermekünket. Engem kitagadtak volna a szüleim, ezt tudom, és abból, ahogy az övéi hozzáálltak a dologhoz, nem igazán adott bizakodásra okot abban a tekintetben, hogy majd ők segítenek.
Még valami… van, de… arról jobbnak látnám hallgatni, és hacsak nem kérdez rá konkrétan, hogy mégis honnan a búbánatból tudom, hogy nem segítettek volna, akkor ezt megtartom magamnak. Adja az ég, hogy nem kell megtennem. Az én szüleimet utálja csak, de nem szeretném, hogy a sajátjaira haraggal gondoljon. Illetve, van még valami, de mielőtt elmondom, hogy terveim szerint magamhoz veszem a lányunkat, muszáj egy kicsit csillapodnunk. Neki mindenképpen, én meglepően jól állom a sarat, olykor előbukkan egy-egy könnycsepp, de legalább nem bőgök.
- Anyámtól.
Felelem szűkszavúan, és talán pont ezzel sejtetem, hogy itt bizony el van még ásva néhány csontocska, de bízom benne, hogy van annyira dühös, hogy nem üt szöget a fejében ez a gondolat. További szavakra azonban már nem igazán van lehetőségem, mert előjön belőle az állat, erre szebb szavak egyszerűen nem léteznek. Ha erre így reagált, nem akarom elképzelni, mennyire borzalmas lenne az eltitkolni vágyott adalék. A kislabda elhajítása még nem ér annyira váratlanul, de amikor elkezdi a polcokat is a földhöz vágni, már riadtan rezzenek össze, és nagyon remélem, hogy engem nem talál el semmi sem, mert az pluszban nem hiányozna még, hogy le is rokkanjak, de csak egy labda pattan a lábaimnak, majd gurul is tova rögtön, pár másodperc múlva abbahagyva a pörgést.
Amikor azonban észlelem, hogy baj van, azonnal fel is állok, hogy odasietve hozzá próbáljak segíteni. Gőzöm sincs, hányszor tettem helyre egy-egy balul sikerült mozdulat miatt, vagy csak masszíroztam ki az izomlázat belőle, amikor már ahhoz is fáradt volt szinte, hogy levegőt vegyen.
- Hagyd, hogy segítsek.
Szólaltam meg halkan mögötte, és hacsak nem csapott le visszakézből, vagy küldött el szavakkal melegebb éghajlatra, hát a gerincére simítottam a tenyerem, hogy megpróbáljam kitapintani a probléma forrását, közben inkább nem szólok egy szót sem, azt hiszem, jobb lesz úgy, beszéltem már eleget, itt van az eredménye. Én tényleg csak elcseszni tudom a dolgokat. Amikor kitapintom a becsípődés helyét, rajta pihentetem a kezem.
- Megvan. Mit csináljak?
Remélem, nem vág pofán egy „semmivel”, de fel vagyok rá készülve, mindenesetre én szeretnék segíteni, ha már miattam van ez az egész, a kérdés csupán az, hogy vajon hagyja-e, vagy inkább szenved még egy sort fölöslegesen még fizikailag is.

Én is elég hülyén néztem a dokimra, mikor megpendítette a témát és nem is hittem, hogy el fogja érni a célját, bár tény, hogy New Yorkban csak Milo adott nekem vigaszt. Ezzel nem fordulhattam senkihez, a lehető legkevesebben tudhattak róla, nehogy kiderüljön.
- Azt hiszem, elég jól ismer a mentorod.
Erre azért megengedtem egy halovány mosolyt, igazából mindig nehezemre esett elképzelni gyerekekkel, de úgy tűnik, van új a nap alatt.
- Gondolom, megbirkóztál a feladattal.
Bármennyire is legyen furcsa, úgy gondolom, hogy ezt is igyekezett a lehető legjobban megoldani.
A kérdésére értetlenül pillantok rá, bár úgy gondolom, hogy csupán költői volt, és valamiképp folytatja majd. Nem is kell csalódnom, mert hamarosan így is lesz, én pedig bólintok. Nem voltam ugyan tanúja annak a beszélgetésnek, bár ezt nem is bánom, de értem legalább, hogy mire gondolt.
- A lényeget a jelek szerint nem sikerült leszűrnie.
Sóhajtottam fel, nem akarom én másra testálni a dolgokat, csak valahogy még rosszabbnak tűnt úgy az egész, hogy mindenki elhitte, megtettem, hogy egy hűtlen kis ribanc vagyok, és képes voltam szemen köpni Jacksont. Már oly mindegy, hisz ha már fáj, fájjon rendesen, nem igaz? Így volt...
Egy részem szívesen tombolna vele, de nem mozdulok, csak akkor, ha már abbahagyta, igaz, egy rossz mozdulat okán, de legalább már nem borogat polcokat tehetetlen dühében. Tudom, hogy mindez nagyon sok így egyszerre, és idő kell neki, de most nem tudom magára hagyni, hogy emészthessen, de amint lehet, meg fogom tenni.
Amikor összerezzen, nyelek egy aprót, sosem hittem volna, hogy valaha még hozzá fogok érni szándékosan. Különös dolgokra késztetik olykor az embert a körülmények, ugyanakkor csak segíteni szeretnék neki, és jól esik, hogy legalább emiatt nem tiltakozik.
- Akkor a biztonság kedvéért jöjjön mindkettő.
Bár még csak egyes szintű a mágiahasználatom, de bízom benne, hogy valamicskét segít. Tudom, hogy ez megint feszengésre fog okot adni, de nyilván nem gondolja komolyan, hogy pólón keresztül fogom bármelyiket is csinálni, szóval feltűröm a hátán az anyagot, le nem vetetem vele, mert köszi, a hasfalát meg a mellkasát nem kívánom látni még véletlenül sem. Csak aztán kezdek el koncentrálni, és a mágiámra összpontosítva igyekszem orvosolni a problémáját, bízva abban, hogyha teljesen nem is hozom helyre, de legalább jobb lesz valamivel a helyzet, és kevésbé lesz fájdalmas a masszírozás is. Érzem, hogy a varázslat megfogan, én átáramlik belé, a többit meg úgyis ő érzi, elvégre, ez nem látható sérülés, fogalmam sincsen, hogy jobb lett-e tőle bármi is. Utána azért a biztonság kedvéért finoman masszírozni kezdem, hogy a becsípődést megpróbáljam megszüntetni, remélhetőleg jobb lesz valamivel, mert tényleg nem szeretném, ha így kelljen állnia egész éjszaka, eléggé ki lenne utána még fizikailag is. Figyelem a reakciót közben, és ha fájdalmasabbnak tűnnek a mozdulataim, másként igyekszem megközelíteni a sérülést.
- Tavaly óta tudok róla... 2013-ban egy vérfarkas kinézte magának, és megtámadták, emléktörlése is volt, azóta már nem az eredeti nevelőszüleinél van, hanem egy őrzőpár neveli New Yorkban. Fényképem is van... A medálomban, de az nincs nálam most.
Azóta, hogy találkoztunk, nincsen, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Úgy gondoltam, nagyobb biztonságban lesz Pandánál, szóval ő őrzi nekem.
- Én... Szeretném visszakapni. Beadtam a kérelmeket, ha választ kapok, valószínűleg jövő hónapban egy időre New Yorkba megyek. Környezettanulmányt már folytattak nálam... Az ügyvédem szerint van esélyem.
Ezek igazából csak a száraz tényleg, abban nem segítenek, hogy megértse a hozzáállásomat, szóval inkább rögtön fűzöm tovább a szavakat, mielőtt esetleg kedve támadna kifakadni valamin... Nem mintha nem érteném meg, felettébb megértő vagyok, de legalább tudja akkor a teljes véleményemet.
- Nem vagyok egész nélküle. Azóta mardos a hiánya, hogy elvitték tőlem, hisz nem az én döntésem volt. Szeretnék egy esélyt, szeretném megtudni, hogy milyen anyja lennék... Szeretném, ha boldog lenne, velem...
Nyelek egyet, kicsit könnyebb a hátának elmondani ezeket, de mivel nem szeretném, hogy azt higgye, ki akarom ebből is zárni, ezúttal sem tartok szünetet.
- Illetve, veled is, ha szeretnéd. Fontos tudnod, hogy nem várok el tőled ilyen téren semmit, de azt sem mondanám soha, hogy nem láthatod.
Remélem, hogy kellőképpen óvatosan fogalmaztam ahhoz, hogy ne akarjon megint elgurulni a gyógyszere.

[10-3 (Gyógyítás)=7]

Do they burn, the wishes whispered,
like secrets, they yearn, just to be heard
I'm done with questions, I have no answers,
the choice is yours, cos the show is on right...

Néha nem tudom, honnan van benne ez a töménytelen büszkeség, de nem firtatom inkább a kérdést a kis diákokkal, alapvetően is úgy gondoltam, hogy bizonyosan nem okozott neki problémát a dolog.
- Ha ez megnyugtat valamelyest, akkor én nem tudok arról, hogy ő is tisztában lenne vele.
Sőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nincs, elvégre évekig egy suliba jártunk még, és mindig úgy nézett rám, mint a véres rongyra, pár hónap után leszoktam a köszönésről is, mert csak fintorgott rám. Megértettem, és elviseltem, ám úgy hiszem, ha tudta volna, első útja mindenképp Jacksonhoz vezetett volna, és semmiképpen sem viselkedett volna úgy velem. Nem mindenki hazug ebben a képletben. Hála istennek ez a gondolat legalább eltereli arról a figyelmet a szülei kérdésköréről, persze nem vagyok benne biztos, hogy később nem fog előbukkanni a téma, de mára talán ennyi sokk is bőven elég volt.
A fájdalmát igyekszem valamelyest csillapítani, az eddigiek alapján ez visszatérő probléma nála, a sportolóknál mondjuk nem ritka, hogy megesik az ilyesmi. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy talán soha többé nem térhet vissza a profi karrierjéhez, de bízom benne, hogy valami megoldás csak van, az nem lehet, hogy ennyi volt.
- Még kétszer meg tudom majd csinálni, ha nem múlik nagyon a dolog… Sajnos ilyen szinten csodákra nem vagyok képes.
Sóhajtok fel, később sem leszek vélhetőleg ilyen téren, egyébként sem gyógyítónak lettem, de azért nagyobb mágiaszinttel a varázslatok is erőteljesebben fejtik ki a hatásukat. Egyelőre azonban maradok a fizikailag történő orvoslásnál, az is több, mint a semmi, bár bizonyára fájdalmasabb is időnként, mint a varázslat, de megteszek mindent, hogy elkerüljem. Csak észrevétlenül megcsóválom a fejem, amikor rájövök, hogy akkor sem szökik ki semmi a száján, mikor rosszul nyúlok hozzá, a férfiak és az ő büszkeségük, mintha bármivel is kevesebbek lennének attól, hogy néha nekik is fáj. Erről persze nem áll szándékomban értekezni vele, de az tuti, hogy fordított helyzetben én vinnyognék a fájdalomtól.
- Nem úgy kellett megtudnod, remélem, ezt már érted te is.
Ebben benne van az is, hogy szándékomban állt elmondani neki, csak épp nem úgy, hogy semmi támpontom nincsen a lányunkról. Évekkel ezelőtt mégis miért tettem volna? Hogy a saját lelkem könnyebb legyen? Épp elégszer éreztem az utóbbi időben önzőnek magam, ez nem hiányzott még ezzel kapcsolatban is.
- Nem hiszem, hogy sokat számítana, hiszen nem vagyunk együtt.
Ez csupán egy egyszerű tény, tudom jól, hogy pároknak egyszerűbb teszem azt örökbe fogadniuk, de Maya vér szerint a gyermekem, és nem önként mondtam le róla, ami azért egy tizenöt éves lány esetében annyira szerintem nem meglepő. Lehet persze, hogy veszíteni fogok, lehet, hogy tárgyalás sem lesz, mert Maya nem akar majd engem anyjának, és akkor el fogok sétálni. Belepusztulnék, de megtenném.
- Elmondtam volna. Nem most, az igaz, hanem ha velem van Maya. Anélkül fölöslegesnek találtam eddig is feltépni ezt a sebet, de másként alakult.
Hiszi, avagy nem, ezt rábízom, vannak dolgok, amiket nem kell túlmagyarázni, ezt sem fogom. Elhiszem, hogy csalódott, hogy talán bármit kinéz belőlem, de sosem próbáltam volna tovább titkolni előle a lányát, kegyetlenség lett volna. Tudom, így is az volt, de az nem a saját döntésem nyomán alakult úgy, ahogy, a jövőt már én alakítom ilyen téren. Csupán úgy gondoltam, hogyha eddig csak az én harcom volt, nem kell bevonnom, hagyhatom még áldásos tudatlanságban, de istenem… ha tudtam volna, hogy ennyire megviselte, másként cselekszem, talán sokkal hamarabb, de amennyire ő nem vágyott informálódni rólam, úgy én is igyekeztem elkerülni az ilyesmit. A lapokban olvastam róla, és egyszer láttam sétálni egy nővel, de az bőven kevés volt ahhoz, hogy rájöjjek, mi munkál a háttérben. Eszemben sem volt felrúgni az életét egy ilyen hírrel úgy, hogy az égvilágon semmit sem tudtam Mayáról.
- Tavaly februárig fogalmam sem volt róla, hol van. Az is véletlen volt, és máig nem tudom, anyám honnan tudott róla, de neki volt egy rakás képe… Aztán elintézte, hogy messziről megnézhessem. Tudod, ott az iskolaudvaron boldognak tűnt. Az első elhívásomra azért mondtam nemet, mert úgy gondoltam, hogy addig nem tehetem, amíg nem találom meg, és nem tudom meg, van-e esélyem visszakapni. Aztán amikor ott láttam, úgy döntöttem, nem fogom kirángatni az életéből.
Nem mintha könnyű döntés lett volna, úgy éreztem, belepusztulok, de nem éreztem volna jogosnak, ha tönkreteszem a családját, a boldogságát.
- A Vörös Hold után viszont ezért mondtam igen, mert lemondtam róla lélekben, és fél évig nem is volt semmi probléma, csak aztán a Mentorom, aki tavaly elkísért New Yorkba, elmondta, hogy miket tudott meg közben, tőle tudom az emléktörlést, és hogy már őrzők között él. Azóta úgy gondolom, hogy ha már nem azokkal van, akikkel élete első éveit leélte, és tulajdonképpen egy hamis életet él, akkor megpróbálhatom. Ha ő is szeretné. Ha nem, úgy nem fogom elrángatni onnan.
Sóhajtok fel végül, lassan tényleg annyit beszélek, hogy kiszárad a szám. Aztán hagyom, hagy gondolkodjon, eméssze kicsit, semmire sem kell most választ adnia, én nem fogom sürgetni, azt hiszem, ez a legkevesebb.
- Ezt én sem tudom, majd megkérdezem az ügyvédemet, hogy ez változtat-e bármin is. Mindenesetre, köszönöm, és szólni fogok.
Igazság szerint, én csak azt szeretném, hogy ismerjék egymást, gőzöm sincs róla, hogy ez a kívánságom igencsak teljesült már.
- Megértem, gondolkodj csak rajta…
Halovány mosoly kúszik ajkaimra, igazság szerint, ez sokkal jobb, mint reméltem, bár valahol még mindig számítok arra, hogy amint lehetősége van rá, apasági tesztet fog kérni, amihez szintén joga van, és nem fogok nemet mondani arra sem. A helyében én sem bíznék magamban, kettőnk közül jelenleg nekem kell nagyon türelmesnek lennem.
- Nos? Hogy érzed? Jobb egy kicsit, vagy még mindig polcot ölelve alszol?
Én példának okáért kezdek fázni, átizzadt göncökben nem nehéz, pláne úgy, hogy egyik sem egy vastag darab, de azzal nem számoltam, hogy ebben fog érni az éjszaka. Itt meg nincs semmi, amivel be lehetne takarózni, és az tökéletesen egyértelmű, hogy egymáshoz bújni sem fogunk, már ha egyáltalán alszunk, bár a kimerültség olykor legyűri az embert, márpedig engem eléggé lefárasztott, részéről ott a lelki sokk, illetve a fájdalom… talán jobban járna, ha lepihenne, de távol álljak attól, hogy bármit javasoljak neki.

Ezzel csak egyetérteni tudok, mondjuk, maximum azzal űzhetném el az aktuális kedélyállapotát, ha azt mondanám, tudom a megoldást a lába helyretételére, de nincs így sajnos. Így hát jobb hallgatni, és azt sem igazán firtatom, hogy a szüleit miként akarja elővenni ezzel kapcsolatban. Az ő dolga, még azon sem tudnék meglepődni, ha letagadják, de ha meg merik tenni, akkor maximum az arcukba tolom a darabokra tépett csekket, mert megvan, én sem vagyok tökéletesen szerencsétlen, ha magamat kell védeni. Márpedig arra szükségem volt biztosítékként, mint ahogy az örökbefogadásnál is azt x-eltem be, hogyha a lányom valaha tudni akar rólam, megkereshet. Ezt viszont nem kifejezetten vágytam megvárni, mert lehet, sosem történne meg, hisz ő aligha tudhatja, milyen körülmények között született.
- Azon viszont nem lennék meglepve, ha tudnának róla, anyám is tudott, eléggé sokkolt a dolog, ő még figyeltette is. Totálisan eszelős volt, engem is lenyomoztatott, miután eljöttem otthonról. Nem viselte túl jól.
Vontam vállat, ez már nem érdekel, anyám sokszor volt velem kegyetlen, és különösképpen sosem lepett meg, hogy mi mindenre képes, de azóta sem értem, ha ennyire nem számítottam neki, meg az unokája sem, akkor mi az isten haragos egének kellett nyomozni utánunk.  
- Tulajdonképpen egyedülálló vagyok így is, szóval igazából ez jogilag semmit sem változtat.
Egyedülálló alatt itt most azt értem, hogy sem élettársi, sem házastársi kapcsolatban nem vagyok, és tekintettel arra a tényre, hogy Connor közelében nem épp életbiztosítás egyelőre megmaradnom, ezért azt hiszem, hogy ez a közeljövőben nem is fog megváltozni.
- Persze mondhatnám, hogy mivel az apja is Fairbanksben él, nem kellene hiányolnia őt sem, de a nevedben nyilván nem nyilatkozhatok, és nem is fogok feltételezésekbe bocsátkozni. Majd kialakul, ha egyáltalán lesz minek.
Fogalmam sincs, miként fogunk bármit is intézni, ha Maya végül nálam köt ki, nagyon remélem, hogy így lesz, és bízom benne, hogy tényleg sikerülhet, de nem lovalom bele magam a dologba.
- Amit viszont el tudok mondani, hogy a nagyszüleim, az ő dédszülei itt élnek, és a legvalószínűbbnek még mindig azt gondolom, hogy hozzájuk költöznék vele, legalább mindig lehetne körülötte valaki.
Jackson nem ismeri a Nagyiékat, persze mesélni sokat meséltem róluk, szóval valamiféle képe lehet, de személyesen nem találkoztak még, ám az biztos, hogy meglepően fiatalosak, de nem igazán fura ez a dolog, hisz anyám is, és én is igencsak korán adtunk életet egy gyermeknek.
- Mi? Jesszus, dehogy is. Nem terveztem Őt belevonni ebbe, már csak azért sem, mert Mayát megtámadták korábban. Fogalmam sincs, hogy mit váltana ki belőle, szóval eszemben sincs ezt erőltetni.
Azt meg pláne nem fogom elregélni, hogy az első elhívásom is pont miatta volt, tekintettel arra, hogy átváltozott miattam, és nem sok híja volt, hogy nem esett nekem. A legenyhébb reakciója szerintem az lenne, hogy megőrültem. Nem mondom, hogy nem lenne igaza, és a dolog akkor lesz még rosszabb, ha kiderül, hogy kiről is van szó. Szerintem totálisan idiótának fog gondolni, de őszintén szólva ezzel mások részéről sem tudnék mit kezdeni. Én megpróbáltam küzdeni az érzéseim ellen, de még a memóriatörlésem dacára is előjöttek az álmaimban. Vannak olyan dolgok, amik ellen fölösleges hadakozni. Más kérdés, hogy részben igazat kell adnom a kételkedőknek, mert még ha nekem nem is olyan nehéz bizonyos dolgok nélkül, ő borzasztóan fiatal, sok mindent kellene még tapasztalnia, és vannak dolgok, amit mellettem nem igazán tanulhat meg, sokkal inkább lenne értelmesebb elgondolás egy vérfarkastól magába szívnia bizonyos képességeket. Ám ez azt hiszem, egyelőre egyikünk számára sem tűnne opciónak.
- Szóval nem kell halálra rémülnöd.
Vonok vállat, lehet, hogy voltak hibás döntéseim, és létfontosságú dologról hazudtam neki, de felelőtlen sosem voltam. Úgyhogy igazából nem is tudom, mire számított. Majd azt mondom, hogy persze, már összebútoroztunk a vérfarkassal, és bedobom majd mellé a lányomat is? Majd idővel ráeszmél, hogy senki a világon nem számít nekem annyira, mint a lányunk, és érte bizony mindent hajlandó lennék feláldozni, mint ahogy egyszer már meg is tettem. S igen, ha történetesen ez a saját boldogságom, akkor legyen, túl fogom élni, mint ahogy a tetoválásom is jelzi, tényleg, fel sem tűnt, hogy elcsípte volna a szárnyaim tetejét az edzés közben, ha meg is történt, nem tett róla említést.
Úgy tűnik, hogy legalább nem zárkózik el az elől, hogy megismerje a lányát, ami azért valamelyest megnyugtat. Tudom én, hogy nem kész rá, mint ahogy azt is, hogy ha esetleg vállalna gyereket, akkor sem egy kilenc évessel kezdené, de nekünk ilyen téren ez jutott, noha neki később lehet még másik, ez az ő döntése, nekem nem, s ez már soha nem is fog változni. Nem mintha olyan lenne mellettem, akitől képes lennék megfoganni, ha egyáltalán lehetséges lenne, már csak azért sem, mert ez igencsak esélytelen szex nélkül.
- Majd mérem az idődet a stoppereddel.
Szúrom közbe, mintha olyan nagyon helye lenne itt a poénkodásnak. Tudom én, hogy nem igazán nyerő a dolog, de most úgy érzem, hogy csak ennyire futja már. Iszonyatosan kimerült vagyok lelkileg is, ez a téma megvisel, világ életemben így volt, és pont ő az a személy, aki előtt ez a lehető leginkább érvényesül.
- Örülök neki.
Szívesen tettem, de úgy vélem, ezt inkább nem mondanám, ha már miattam került ebbe a helyzetbe is. Tiszta öröm és boldogság, hogy ennyire csak rosszat tudok okozni neki. Van egyáltalán valaki, akivel jót teszek? A saját idegrendszerem érdekében ezen inkább most nem agyalok.
Amikor meglátom, hogy elkezdi levenni a pólóját, megfagy bennem a vér, és majdnem kiszalad a számon, hogy könyörgöm, le ne vegye, mert… nem teheti, és kész, de esélyem sincs megszólalni, mert már ki is bújik belőle, én meg lebutulok pár pillanatra egy moha szintjére nagyjából.
- Basszus.
Nyögök fel halkan, de rögtön elkapom a fejem, mert naaaaaa nem, ezt aztán nem szeretném látni, inkább nyomom ki a saját szemeimet. Körülbelül olyan szinten letaglózó még most is, mint először, vagy ha lehetséges, még inkább. Hát ez rohadtul nem fair. Szerintem bűn ilyen jól kinézni, és kész. Megint eszembe jut, hogy egy ilyen pasi mi az istent akart tőlem egyáltalán, mert közel sem vagyok olyan nő, aki olyan agyeldobósan szexi lenne. Ezt viszont szintén nem fogom firtatni, mert már olyan mindegy. Azt viszont érzem, hogy lángol a képem, már nem megszokott számomra, hogy bárkit is így lássak, akkoriban is sokáig tartott, hogy ne akarjak minden áldott alkalommal rákokat megszégyenítően piroslani, de egy idő után már nem jöttem totálisan zavarba, sőt… Egészen könnyedén kihozta belőlem ilyen téren a kisördögöt.
- Kösz.
Nem mintha hergelni akarnám, vagy bármi, de az összeizzadt felsőmre olyan fölösleges lenne rávennem a pólóját, hogy inkább gyorsan hátat fordítok neki, és lehúzom magamról a felső réteget, így sem mutatnék semmi olyat, amit nem kellene, de legalább nem jövök még inkább zavarba, vagy nem fújom fel magam azon, hogy meg sem néz. Igen, igen, nőből vagyok zavarna. A tetkómnak így maximum a felső és az alsó része hiányzik, a sportmelltartó a nagy részét azért takarja. Sokáig azonban nem szórakozok, belebújok az övébe, és kicsit jobb rögtön, bár nem vagyok rest elnevetni azon magam, hogy még mindig mennyivel kisebb vagyok nála. Madarakhoz hasonló repkedő mozdulatot teszek a kezeimmel, és nagyjából integetnek így a pólója ujjai is. Hümm, vajon hányszor fogja kimosni, mielőtt újra felvenné? A kukába azért csak nem dobja ki…
- Micsoda? Kijutás esélyes dolog, vagy más?
Kérdezek rá, de ha az előbbi, akkor fene nagy kísértést fogok érezni arra, hogy megcsapkodjam, amiért csak most. Még ha tulajdonképpen nem is igazán bánom, hogy megtudta, nem könnyebbültem meg, erről nincs szó, de örülök, hogy végre nem kell egy ilyen súlyú titkot cipelnem. S tekintettel arra, hogy a kíváncsiságom még mindig nem lett csekélyebb mértékű, hát nem vagyok rest utána indulni, hogy megnézzem, mit ténykedik, vagy épp mit keres. Szerszámokat talán? Azok szerintem nincsenek szertárban, maximum pumpa, de azzal nem hiszem, hogy ki lehet nyitni az ajtót.

- Már nem. Belehalt a húgom világra hozatalába.
Fűztem hozzá csendesen, ezek szerint nem tudta, nincs ezzel semmi baj, nem lep meg, hisz elzárkózott mindentől, ami velem kapcsolatos. Bármennyire is gyűlöltem, még most is igazság szerint, mégiscsak az anyám, aki hamarosan egy éve halott. Őszintén kívántam neki, hogy harmadszor sikerüljön jól csinálni, de nem így alakult sajnos, apának adatott csak meg ez az esély, és ahogy én tapasztalom, most már azért másként áll a dolgokhoz, ami valahol pozitív, és reménykeltő.
- Igaz is.
Nem firtatom, bár nem is értem, hogyan mehetett ki eme tünékeny pillanat erejéig a fejemből, hogy ő mindent igyekszik haraggá formálni. Régen tudtam ezt kezelni, sőt, nálam jobban senki sem volt erre képes, ám mostanra ez már sajnos nem igaz.
- Hát akkor tartsd csak meg a stopperedet, ölelgesd álmodban, meg minden…
Igen finoman fogalmazva felőlem fel is dughatja, ha már ilyen szinten a szívére vesz egy tök ártatlan dolgot. A fene gondolta, hogy pont a stopperére ugrik majd. Mindegy, inkább nem firtatom ezt sem, jobb lenne csöndben maradnom, és valahogy átvészelni az éjszaka maradékát, és egészen addig jól is megy a dolog, amíg ki nem szúrja, hogy fázom, és le nem veszi a pólóját.
- Hát tíz év után majdnem olyan.
Tekintettel arra, hogy már nem vagyunk együtt, ez számomra nem természetes. Lehetséges, hogy csak jobb pasi lett mostanra? Hát ettől aztán sokkal jobban érzem magam mondhatom. Végül megvonom a vállaimat, mert akármennyire is tűnik nevetségesnek a reakcióim, én régen is hasonlóképpen reagáltam az ilyen helyzetekre. Egy idő után már nem, de eleinte határozottan ez a műsor ment. Nem változtam ezzel kapcsolatosan sokat, főleg úgy, hogy gyakorlatilag két éve nem láttam ruhátlanul pasit. A félsiker megvolt a múltkor Connorral, de le kellett állnunk sajnos, mert berezeltem, hogy át fog változni. Valószínűleg megtörtént volna, és bár Faye is a házban volt, de nem akartam kockáztatni.
- Nyaljál sünt, Jackson.
Füstölgök, miközben átvedlem a pólómat az övére. Komolyan, most miért kell ezen lovagolni? Örüljön, hogy nincs szerintem olyan nő ezen a rohadt földgolyón, aki ne vesztegetne el rá pár pillantást, a francba is. Kár, hogy  nincs semmi, amivel viszont én zavarba tudnám hozni, ez régen sem ment, azóta meg szerintem még inkább megedződött ilyen téren, meg aztán, ebben nem akarok vele versenyezni, mert engem meg túl könnyű, a végén még szénné égnék.
- Úristen, hízni? Örülnék is neki…
Pff, alsóhangon is legalább egy ötössel kevesebb vagyok, mint amikor ismertük egymást, bár sosem voltam épp vastag, de most aztán… és ennél csak kevesebb voltam, elég kínkeserves visszaszedni a depresszió miatt lecsúszott kilóimat. Ez viszont megint olyan téma, amit most, meg igazából máskor sem szeretnék firtatni. Az meg egyáltalán nem opció, hogy én Jackson pólóját használjam hálóingnek, mennyire szánalmas lenne már, azért elkeseredetten szerelmes már nem vagyok belé, viszont lehet, hogy Connortól kérek majd egy pólót. Isteni szerencséd Jackson, hogy úrinő vagyok, és ezt a gondolatomat nem vágom utánad. Én is emlékszem, mennyit mászkáltam a gönceiben, amikor náluk voltam, szerettem… Most már inkább csak fáj, a gondolat, az érzés, a múlt.
- Persze, hogy számíthatsz. Bármi is történt, azért egy szívtelen dög még nem lettem.
Kicsit bánt, mit kicsit, nagyon a feltételezése, hogy hagynám itt szenvedni, várja csak meg nyugisan a mentőket, ha már ennyire nagyfiú volt. Nem, az nem én volnék, szemétség lenne, és eme tulajdonságot nem vallom magaménak, higgyen akármit is.
- Súlyzó? Vagy valami nehéz? És ez csak most jut eszedbe?
Ha már ő szívja a vérem, ennyit igazán megengedhetek magamnak én is, eszemben sincs kihagyni eme ziccert. Nem, még mindig nem bánom, hogy beragadtunk, talán így a legtisztább, de még az is megfordul a fejemben, hogy szándékosan halogatta a kijutást jelentő felfedezését. Ezt viszont nem fogom az orra alá dörgölni, mert tulajdonképpen már édesmindegy.
- Hát, arra biztos elég lesz, hogy megint tropára menjen a hátad. Harminc kiló, jesszus úr isten… Biztos vagy te ebben?
Szerintem akármit is mondhatnék, akkor is megcsinálná, én pedig aggódom, mert igen, akármi is történt, ő mindig is fontos lesz a számomra, akkor is, ha ezt soha az életben nem fogom bevallani. Vele lehet a gondviselő, mert nem történik baja, megkönnyebbülten sóhajtok hát fel, és összeszedem gyorsan a vizemet, meg a saját pólómat, majd azzal a lendülettel veszem is le az ő Nanooksos felsőjét, mert kicsit olyan érzés, mintha égetné a bőrömet, tudom, csak beképzelem, de… nem esik jól a lelkemnek, szóval inkább nem viselném tovább.
- Köszi a hálóinget.
Eresztek meg azért egy aprócska mosolyt, miközben átnyújtom neki, majd aztán már ki is sétálok a szertárból, abban a biztos tudatban, hogy én ilyen helyiségbe biztosan nem teszem be többé a lábamat. Mikor becsapja az ajtót, összerezzenek, majd meg is csóválom a fejem, hát ettől most biztos jobb lett. Férfiak.
- Átöltözöm gyorsan, de be ne merj zárni az épületbe.
Viccnek szánom, remélhetőleg ez neki is le fog esni. El is sietek, nem lesz hosszabb most sem, mint idefelé. Szívesen lezuhanyoznék, mint általában edzés után, de tekintettel a körülményekre ezt már nem fogom megtenni, majd otthon kiáztatom magam a kádban, jobban is fog esni. Úgyhogy, vélhetőleg perceken belül már ismét a folyosón vagyok, egyedül megkurtított tincseimet engedtem le, és fésültem át amolyan frissítő elem gyanánt, de sokat nem segített, lesír rólam, hogy megizzasztott az edzés. Egy hajmosás sem fog ártani.

Csupán bólintok, erre morbidnak tartanám a köszönöm szót, különösképpen már nem számít, igazság szerint, még ha nem is szép ez a gondolat, megkönnyebbültem tőle, bár attól határozottan nem, hogyha apámmal is történik valami, nekem kell majd felnevelnem a húgomat. Úgyhogy újabban azon izgulok egyfolytában, hogy nehogy baj legyen, mert most határozottan nem hiányozna egy 10 hónapos kisbaba az életemből. Pár év múlva azt mondom, hogy rendben, jöjjön csak, szívesen leszek a gyámja, de most a lehető legrosszabbkor jönne, elsősorban azért, mert Mayára szeretnék koncentrálni.
- Helyes, olyan silány még a te életed sem lehet, hogy a stoppereddel aludj.
Már megint itt tartunk, már megint dühös vagyok, és füstölgök. Egész tiszta mostanra, hogy amíg akart valamit, addig bírt normális lenni, most meg már eszében sincs ezt megtenni. Nem is tudom, mit reméltem, ugyanakkor igencsak kellemetlenül érint a gondolat, hogy a mást ölelgetés talán egy nőt jelent, noha tisztában voltam vele, hogy nem fog ilyen téren kényszerzubbonyt erőltetni magára.
- Van ez így.
Rántok vállat, igen, zavar, hogy állandóan pirulok, mintha kötelező lenne, de ilyen vagyok, és olykor, a legtöbben igazából egész bájosnak találják, Jackson véleménye pedig pont nem fog érdekelni. Őszintén szólva, ha épp nem a páromról van szó, bárki előtt hajlamos vagyok ezt bejátszani, mert akármit is mondjon, nem természetes meztelen felsőtesttel mászkálni.
Csak legyintek, nem vallom magam fairbanksinek, ők nem fagynak kockára minden alkalommal, mikor beköszönt a tél, noha már azt sem mondanám, hogy new yorki vagyok. Az az idő már elmúlt. Annyira nem fair amúgy, hogy az egyik megjegyzése tök bunkó, aztán meg benyög még egyet, ami vélhetőleg szintén nem kedvességből született, de olyan viccesen hangzik, hogy kénytelen vagyok felkuncogni rajta. Fene veled. Nem mintha örülnék annak, hogy így nézek ki, de ez az állapot még mindig fényévekkel jobb, mint egy éve. Az azért már elég súlyos volt, szerencsére azóta belém vertek egy normális étrendet, amihez határozottan jól jön, hogy szinte mindennap van kivel ebédelnem, illetve, ha Nagyiéknál vagyok, kötelező a tízórai és az uzsonna is. Komolyan, úgy kell rám figyelni,  mint egy gyerekre, hogy ne felejtsek el enni.
- Csalódtál már eleget.
Nem mintha jó lenne ezt kimondani, de bármi is történt, bármilyen jó okom is volt rá, attól még sajnos így igaz, én pedig nem félek beismerni a hibáimat. Végtelenül szomorú, hogy idáig jutottunk. S máris, ahogy jött egy cseppnyi kis enyhülés, máris ott tartunk, mint ahonnan elindultunk, és legszívesebben seggbe rúgnám.
- Ilyenkor fogalmam sincs róla, mit szerettem benned. Zsémbesebb vagy, mint a nagyapám, esküszöm. De ne félj, akkor legközelebb még véletlenül sem fogok aggódni azért, hogy valami bajod esik.
Hülye pöcs. Komolyan mondom, nem értem, hogy erre mi szükség volt, és igen, inkább lennék bezárva egész éjszakára, minthogy talán végleg tropára menjen a háta, azt meg honnan a búbánatos istenből tudnám, mekkora súlyokkal szoktak gyakorolni. Lehet egyáltalán a súlyunk feletti súlyzókat mozgatni? Mindegy, ezt nem fogom megkérdezni, még elkezdene nekem magyarázni a végén, mint egy ovisnak.
- Nem, nem tervezünk, különösen azért nem, mert ahogy látom, ha akarsz valamit, képes vagy normálisan viselkedni, aztán amint megkaptad, ami kellett úgy marsz az emberbe, mintha kötelességed lenne.
Közlöm csalódottan, lám, nem csak én vagyok képes ezt elérni nála, és holt biztos, hogy többet olyan helyiségbe nem megyek vele, amin nincs legalább egy ablak, amin kiférek. Igazság szerint, jelen pillanatban úgy gondolom, hogy egy levegőt sem szívesen szívok vele.
- Szerintem nem lenne.
Megvonom a vállam, ha ő attól jobban fogja érezni magát, zárjon csak be az öltözőbe, annak legalább van ablaka, igaz, rácsos, de legalább telefonom is lenne, és tudnék segítséget hívni, és bónusznak ő sem lenne benn velem, az eddigiek után eszményinek hangzik.
- Nem fogom.
Felelem szűkszavúan, és nem teszem hozzá, hogy tekintettel ama tényre, hogy minden szombaton megyek, aligha felejthetném el, nem kell rá emlékeztetnie, de az is biztos, hogy nem fogom épp repesve várni.
- Hétkor.
Én sokszor szombaton is bemegyek a gyógyszertárba, mióta nem dolgozom a discoban pultosként, többször bevállalom a hétvégi ügyeletet, vagy ha az nincs, akkor tanulásra fordítom az időmet, szóval maximum vasárnap vagyok hajlandó henyélni egy keveset. Elfintorodom, mikor meglátom előtűnni a cigarettát, és nagy a kísértés, hogy kikapjam a szájából a kérdésével párhuzamosan, de mivel még nem ég, nem adok neki még egy okot arra, hogy utálhasson.
- Határozottan inkább gyalogolok, de kösz a kérdést. Szervusz, Jackson!
Nem mondom, hogy jó éjt, nem lesz az, ebben biztos vagyok. Se neki, se nekem. A vállamat meg ajánlgatnám én tök szívesen, de holt biztos vagyok benne, hogy azért is csak valami tahó reakciót kapnék, arra meg igazán nincs szükségem. Már két háztömb múlva szánalmas vége lesz ennek az egész elcseszett estének, mert olyan szinten elerednek a könnyeim, hogy meg kell állnom, mert nem látok miattuk, még a végén hasra esnék, az nem hiányozna…

//Köszönöm szépen ezt is, életem megrontója. ^^ Szintén imádtam. //

Ahogy a foci pálya szélén állok pipajeles kis csini tesi rucimba, megfordul a fejemben, hogy vajon melyik múltban elkövetett bűnöm próbál meg így seggen billenteni. Azt értem, hogy néha a karma is aggódik a pénztárcám éhezése végett, és egy zsíros biztosítási összeggel igyekezne feldobni a zacskós leves egyhangúságát, de azért… foci? Mégis mikor volt jó ötlet engem labdákkal összeereszteni? Vagy talán jobb kérdés lenne, hogy mikor tűnt az egy cseppet is briliánsnak, hogy a külvilág szent ölére tegyem a mocskos testem?
Kék íriszeimet szurikátaként hordozom végig a terepen potenciálisan veszély után kutatva, és nem dőlök be egy pillanatra sem a sima padló látványának, mert tudom, hogy aljas deszka csak arra vár, hogy több éves hibátlanság nélkül pont most kezdjen el menstruálni és a lábam elé ugrani… vagy csak kezdenék paranoiás lenni? Lehetséges, hogy nem kéne a padlóban keresni a gyilkos ösztönt…
Persze az én cipőmben ugyan mit tehetne az ember lánya? Őszintén, aki élete első kéztörését egy fűcsomó által szenvedi el, annak igazán nincs miért kételkednie benne, hogy a sors azt akarja, hogy gipszben élje le az életét… mert az csini és a fehér mindig is jól állt.
- Nyugi, nem fog megenni a focilabda – nyugtat meg barátnő néven futó nőnemű lényem, akire eme megjegyzésére kételkedve fordítom hatalmas kék íriszeim, mintegy megkérdőjelezve a normalitását, mert ha jól emlékszem a múltkor, mikor megzúztam a seggcsontom ő visított úgy, mint egy haldokló epilepsziás fóka. Nem mintha, én nem akartam volna nevetni… persze csak ha nem nyilallt volna úgy az ülőgumóm, mintha csonton erőszakolt volna egy kaktusz.
- Nyugodt vagyok, ha leszámítjuk az érzést, ami azt súgja, hogy meg fogok halni – jegyzem meg vállat vonva, ezzel tovább hergelve az életet, hadd vágjon pofon két perc múlva valami random balesettel. Komolyan mondom, egy tévé show-ba is jelentkeznék, hátha Jerry Springer kidumálni belőlem a balfékséget… vagy összeverekednék magammal, hátha attól kevésbé leszek balfék… valami nem oké a fejemben…

- Imádom ezt az optimizmust – forgatja meg a leány nemesen szemeit, én pedig az igen érő beszólása elől elmenekülve terelem tekintetem és testem a kijárat felé, hátha messzebb a pályától kevesebb baj érhet. Persze erre rögtön rácáfolok, ugyanis a sors azt mondja YOLO, mert a testem ellentétes koordinációs dimenzióba lépve a fejemmel segít neki ütköznöm valakinek és oly kedvesen seggre esni, hogy a mindenhaló fagyasztott pizza istenre esküszöm gyémántvágóként ütöm át a seggcsontommal a padlót. Így jár az, aki hátra néz és előre megy… zavart érzek az erőben, Luke…
Rögtön mondatokba is rendezném a bocsánatkérésemet, hogy részvétemet nyilvánítsam az iránt, akit mellkason fejeltem, de mihelyt felpillantok valamiért egyszerre avanzsálok szoborrá, mert az nyilván a tökéletes reakció, mikor egy látszólag is meglepett izommellét fájlaló pasival áll szemben az ember. Nem tudom, hogy az taglóz-e le inkább, hogy egy jó pasit tettem az imént mell nyomorékká, vagy az hogy még akkor is figyelmetlen lennék, ha egy GPS minden rossz lépésnél kielektrosokkolná belőlem még az ötletét is annak, hogy normálatlan vagyok. Holott ez nem lenne rossz ötlet, mert legalább a fésülködési dilemmáimat orvosolná. Egy irány lenne a hajamnak, és az az ég…

- Öhm… bicsi-bocsi, hogy homlokkal vertem a tested – nyögöm ki elsőként, és fél másodperc alatt elátkozom a szám és agyam közötti kapcsolat hiányát, mert ha létezne egy ilyen kapocs bárhol a testemnek nevezett orgánumon belül, akkor most nem kéne tág szemekkel és hülyére válva felpilláznom a szöszi pasira, akivel faltörő kost szándékoztam játszani.

- Áuuu…- jut el végre a tudatomig, hogy ez bizony azért most nekem két ponton is fájt, majd ezt nyomatékosítva seggemet és fejemet simogatva tápászkodok fel, vigyázva arra, hogy azért annyira ne legyek tré, hogy még egyszer nyílt közönség előtt seggre heveredek. – Mondták már, hogy kemény vagy? Mármint az a tested… vagyis az izmaid… vagyis… mindegy… fáj ha neked mennek? – nyögöm ki végre miután szóról szóra idétlenebbül veszi ki magát a zagyvaságom. Lehet, hogy csendbe kéne maradnom. Vagy írni neki egy SMS-t, mert abban tuti nem tudok beégni.
Szemeimmel jobban rázoomolok  pasira, és valamiért kell egy loading fázis mire belém hasít a felismerés, hogy ő bizony nem az, aki eddig tesi címen kínozta meg a népet, így hát fejemet félre biccentve pillantok fel rá ezzel a kérdéssel a nyelvemen: - Ugye nem a helyettesítésre érkeztél, mert akkor attól félek egy tanárt bántalmaztam...