A nézőtér nagyjából 5000 személyes, de koncert esetén a pályára is tehetnek székeket, vagy beengedhetik a nézőket csápolni, ilyenkor a befogadó kapacitás megnő, és akár 6000 ember is elfér.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 29, 2012 10:57 am-kor.
- Igen, erre rájöttem már abból a youtube videóból is amit indulás előtt lestem. - lelkesen bólogatok. Nincs okom kételkedni abban sem, hogy az előadók is őrültek lennének. Csak megfelelő elhivatottsággal, és némi őrültséggel lehetsz sikeres abban amit csinálsz. Ez nem csak a művészet alap összetevője, de igaz az élet minden területére is. Csak a hétköznapok, illetve a napi rutin sosem lesz olyan látványos, mint például ez az előadás is lesz. Beérünk a nézőtérre. Az első reakcióm egy hangos "hűha" a látványra, ami a "színpadra" pillantva fogad. Nagy-nagy korongok mindenhol. Bár láttam egy videót a zenekarról, mégsincs nekem halványlila fogalmam sem arról, hogyan csiholnak hangot ezekből az izékből. Dehát pont ez a lényeg, nem? Úgy értem: nem kell olyan egyértelműnek lennie valaminek ami szép (elletve ez esetben annak, ami "jól szól") - Innen még te is jól fogsz látni. - heccelem a kölyköt, bár ő sem olyan botrányosan alacsony ám. Megkeressük a székeket. Mielőtt leülnék, még levetem a kabátomat. Az alacsonyabbik lelátóról nézzük majd az előadást, az utolsó előtti sorból, szóval tényleg elég magasan vagyunk.
Mire a helyünkre ülhetünk, már éppen ideje. A séta, a nevetés, a nyújtózkodás és az izgalom együtt már kezdett kicsit sok lenni nekem. Az első pár percben eléggé csendesen élvezem a pihenést. Majd ha én is olyan gyorsan gyógyulok, mint Tara, akkor könnyebben fogok virgonckodni. Úgy ... kétszáz év múlva? Ez még mindig hátborzongató. Itt ül mellettem egy formás csaj (már az első alakomkor is meglestem), és kétszer vénebb, mint az ükanyám. Ezt nehéz még feldolgozni. A férfiak korával sokkal könnyebben megbarátkoztam. Arra, hogy innen még én is jól fogok látni inkább nem reagálok hangosan. ~ Kicsi vagyok, székre állok ... Inkább foglalkozzunk az előttünk álló estével, mert az jó lesz. Belekortyolok a vízbe, aztán visszazárom. Én is nézem a dobokat a színpadon. De kipróbálnám ... - Tanultál valami hangszeren játszani, Tara? Ha már a zenénél tartunk, akkor ez a kérdés az, ami érdekel. Igazából minden érdekel, ami vele kapcsolatos, meg a többiekkel. Milyen lehet kétszáz vagy még több évet beosztani, és mennyi mindent tudhatnak? Persze, ha tanultak közben.
- Hogy tanultam-e hangszeren? - visszakérdezek, már csak azért hogy húzzam az időt amíg... nem is tudom miért. - Tanulni sosem tanultam, de még úgy a hetvenes éveim elejét játszottam a mai hegedű elődjén. - zavart vigyor jelenik meg a képemen, mert az emlékek alattomosan betámadnak. Van az úgy, hogy ami rég még "menő" volt, az most inkább szőnyeg alá való dolog. No ez is pont egy ilyen dolog. Nagy spíler voltam akkor még. Ma inkább csak a gyomrom forog ha visszagondolok az akkori közönségemre a kocsmában, viszont abban az időben még iszonyatosan élveztem a figyelmet. Azt hiszem, minden halhatatlan életében eljön az a pont, amikor megcsapja az örökkévalóság szele, és valami gusztustalanul elbizakodott lesz. No nekem az a néhány év jelentette azt az időszakot. A zene, a nonstop piálás és a bulik... Örülök, hogy túl vagyok azon a korszakon. Node a válaszom félbe maradt. - Akkor még teljesen más fogalma volt a zenének. Az emberek nem is nagyon tudták hogyan kell szakszerűen megszólaltatni egy hangszert, de ettől még fergetegesen nyomták. Lelke van a zenének. A hangszer csak egy eszköz hozzá... - Egek! Miket beszélek?! - Igen, zenéltem, de ha megkérnének, hogy játsszak Mozart-ot, nem tudnék, mert soha nem tanultam. - összegeztem gyorsan, majd megy vissza Liunak a labda. - És te?
Nos, még egy ilyen egyszerű kérdésre is zenetörténelem leckét kapok. Nehéz így elfeledni, hogy a lány itt mellettem milyen idős. - Szerintem is az a jó, ha valaki kedvből zenél, és ha ezt a hallgatósága is érzi. Hogy én? Ezen fel kellett nevetnem megint, de azért ez nem volt annyira vészes, mint az előbb, s hamar abba is bírtam hagyni. - Az iskolával felléptünk ünnepségeken. Nem tudom, láttál-e már hagyományos kínai sárkányidomítást ... van egy hosszú sárkány, ami igazából egy színes anyagdarab, és emberek bújnak bele, vagy csak egy rúdon tartják, és úgy tekergetik körbe-körbe a színpadon. Na, ezt zenére kell csinálni. Az iskolánk fiatalabb diákjai voltak általában a zenekar, az idősebbek meg a sárkányt alakították, és a két oroszlánt, ami megküzd a sárkánnyal. És a legjobb, vagyis inkább a legügyesebb tanuló, az lehetett a sárkányidomár. Neki van a legnehezebb szerepe, egy csomó speciális ugrással, de az oroszlánok szerepe is nehéz. Egészen belelelkesülök a mesélésbe. Szerettem azokat az ünnepségeket. - Na, szóval ott kellett nekem zenélnem kiskoromban. Cintányérokat csapkodtunk össze, dobot vertünk, csilingeltünk mindenfélével ... Nem bizonyultam valami túl nagy tehetségnek ebben. Aztán belenőttem a sárkányosdiba, és voltam egy párszor az egyik oroszlán eleje. Azért az eleje először, mert azt emelgeti a hátsó ember, és annak könnyűnek kell lennie. Aztán voltam hátul is. És egyszer voltam idomár, végzős koromban. Szóval tudom az összes szerepet. De zenélni ... - megcsóválom a fejem. - Nem igazán. Az valahogy nem állt kézre.
- Pedig szerintem egészen mulatságos lenne… - tettem szóvá vidáman, ugyanis én el tudtam magamat képzelni úgy, hogy az egyik helyet megpróbálom vita, esetleg fenyegetőzés útján megkaparintani. Hiába nem úgy nézek ki, meg nem szoktam botrányt okozni túl sűrűn, de azért képes vagyok kiverni a balhét, ha nekem valami nem tetszik. Csak eléggé fel kell hozzá idegesíteni. - Én biztosan erőszakhoz folyamodnék – jelentettem ki hősiesen, és hozzá még valami ahhoz hasonlító pozíciót is felvettem, mint amit a filmekben szokott a főszereplő, egy lelkesítő beszéd, vagy egy győztes csata után. - Az engedelmesség mindig korlátozó szerintem, de hát nem vagyunk egyformák – vontam meg a vállaimat egyszerűen, és felnézve Martinra, küldtem felé egy vidám mosolyt. A lényeg most az volt, hogy jól érezzük magunkat, méghozzá egymás társaságában. Egyébként sem sűrűn van alkalmam kikapcsolódni, szóval ez most tökéletes volt erre a célra. - Bizony ám, barátocskám! – nevetve böktem oldalba, miközben hömpölyögtünk lassan, de biztosan, a többi sok száz emberrel együtt. Hihetetlen, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak erre az előadásra. Korábban még nem is gondoltam rá, de úgy látszik, hogy tévedtem. Már megint… - Ha nagyon hangos lesz, akkor majd befogom a fülem, mert biztosan még úgy is fogom hallani – kuncogtam tovább. – De szerintem annyira nem fogunk közel ülni, hogy nagyon vészes legyen, vagy igen? – miközben ezt mondtam, elkezdtem kibányászni a táskából a jegyeket, amiket előzőleg tettem el, hogy ne a kezünkben kelljen vinni, vagy nehogy elejtsük. Közben valaki azt harsogta a hangszórókból, hogy hamarosan kezdődik is az előadás, úgyhogy ennek tekintetében az emberek hirtelen befelé kezdtek el özönleni, ami nekem egyáltalán nem tetszett, de hát alkalmazkodni azért még muszáj. - Hol is fogunk ülni? – kérdeztem Martint, megpróbálva túlharsogni a tömeget. Ez csak többé-kevésbé sikerült, de természetesen nem adtam fel egyből, inkább a jegyeket lengettem a szemei előtt, hogy megnézhesse. Végül is, ő magasabb volt nálam, talán könnyebben meg tudta ezt tenni, mert nekem bizony nem lett volna olyan egyszerű feladat, főleg a sodrásban, amibe a többiek révén kerültünk.
"Én biztosan erőszakhoz folyamodnék" - Igen? - meglepődve nézek Anára. Micsoda egy harcias nőszemély! - Jó tudni. Majd igyekszem roppant illemtudó lenni, nehogy velem szemben is erőszakhoz folyamodj. Bár talán annyira csak nem számítom el magam. És Ana "harcias" póza sem feltétlenül azt mutatja, hogy naponta "folyamodik erőszakhoz". Szóval remélhetőleg békésen fog zajlani az este. Mivel megszólal az előadás kezdetét jelző szignál, az ajándék vásárlás elmarad, amit nem nagyon bánok. Már ez az este is szép emlék lesz. - Nem tudom, mennyire lesz hangos. Átveszem a jegyeket, és leolvasom a szektor, sor és székszámot, aztán az eligazító táblák alapján megpróbálok a megfelelő emberfolyamba besorolni. - Erre! S hogy Ana nehogy elkeveredjen, belé karolok, és magamhoz húzom, lehetőleg védelmezem, hogy ne legyen a tülekedés áldozata. Így jutunk el a megfelelő sorig, ahol ugyan pár embert a sor széléről fel kell állítanunk, de végül a helyünkre ülhetünk. - Na, innentől már kezdődhet. - jelentem ki elégedetten, bár még vagy száz ember nem ért a helyére, szóval ez kicsit önző volt tőlem. De minden bizonnyal perceken belül ők is elnyugszanak.
Miután már majdnem mindenki a helyére ült, a nézőtér világítása lassan elsötétedik. Akik eddig még a sorok szélén beszélgetnek, azok is gyorsan leülnek. A nézőtér még zsong, a színpad teljes sötétségben. Csak a nagyon éles szeműek érzékelik, hogy ott bizony valami mozgás van. A közönség elcsöndesedik.
Megkezdődik az előadás. //Nézzétek meg a színpadot is!//
A kínai kultúra valami olyasmi, ami mindig nagyon érdekelt, de még sosem jártam utána, vagy merültem bele úgy isten igazán. Így aztán egyenesen iszom Liu szavait, mikor a sárkány idomításról beszél, és az abban betöltött szerepkörökről. - F*sza! - igen, tisztában vagyok vele, hogy néha közönségesebb vagyok egy utcakölyöknél, de egyszerűen nem találok más szót arra, mennyire lenyűgöztek a hallottak.
A nézőtér és a színpad teljes sötétségbe borul. Még néhány ember matat-helyezkedik a sorok között, és amikor ők is helyet foglalnak (vagy nem) az együttes belecsap a lecsóba. Első ránézésre azt állapítom meg, hogy a fodrász nem izzadt vért, mire megcsinálta a hajukat. Olyan mintha beállították volna őket jó fél órára a szélgép elé. - Hűha. - sutyorgok Liunak. Ha korábban nem említette volna róluk a kölyök, hogy őrültek, magam is rájöttem volna már. Kissé oldalt döntött fejjel figyelem őket. - Hogy lehet ilyen gyorsan ütni azt a dobot?
Jól esik nekem, mi több kissé dagadok is a büszkeségtől, hogy imponálni tudok valamivel Tarának. De mielőtt még belemerülhetnénk a sárkányidomítás témájába, megkezdődik a koncert. Előrecsúszok a széken, és kinyújtózom, annyira szeretnék mindent látni és hallani. Hamarosan hallom, hogy Tara is hangot ad a csodálatának. ~ Na, most képzeld el, ha neked gyorsnak tűnik, akkor mennyit lát ebből egy ember? És ők emberként ilyen gyorsak! ~ küldöm vissza gondolatban. Egyrészt így nem veszik el a mondandó a dübörgésben, másrészt meg avatatlan fül nem hallja meg. Olyan vadak, és lelkesek, olyan ... az őstermészet erejét érzem bennük. Ilyen jókedvet nem nagyon lehet színlelni. Ők ezt tényleg ennyire élvezik? Mert az csodálatos. Bár jól is csinálják, akkor meg mért ne élveznék?
Igen, a zenekar tagjaii valóban emberként ilyen gyorsak. Letapogattam már őket, de csak most figyeltem fel rá, hogy Liu is megemlíti. Ösztönös reakció ez, nah. A zene pedig... Áhh! A kezdeti döbbenet, enyhe sokk után végigvigyorgom az első "számot". Tapsolni akkor kezdek amikor mindenki más is. Nem azért, mert nem tetszene az előadás -éppen ellenkezőleg- csak minden másról elvonja a figyelmemet ez a zene. Az érzéseket amiket ébreszt bennem, és amit maga a zene próbál sugallni, még nem tudnám megfogalmazni, bár meglehetősen hasonlóak. Akármit próbál üzenni a zenekar, az hozzám is eljutott. Már csak arra kell rájönni, hogy mi az.
Én ahogy halad előre az előadás egyre izgatottabb leszek. Ez jófajta izgatottság, nincs semmi faj a kedélyemmel, de már lassan attól tartok, hogy ha továbbra is ennyire felvillanyoz a koncert, akkor elkezdek átváltozni. Ugyanakkor a szívem szakadna meg, ha itt kéne hagyni az előadást emiatt, szóval próbálom tartani magamat, és megértetni a farkassal, hogy ha nem bír magával, akkor nem maradhatunk itt. Érzékelem, hogy Tarának is nagyon tetszik ez az egész. Örülök, hogy elhívtam. Lesznek közös dolgaink, és ez is egy közös pont, és egy közös emlék marad majd, valami, ami összetart, és amiből erőt lehet meríteni. ~ Ha nagyon elszállnék, vágj hátba, vagy valami ... ~ üzenem neki. Remélem, érti mire is célzok. De már alig bírok ülve maradni a helyemen, kész szerencse, hogy az egyik számban megtapsoltatnak minket, mert ez végre valami cselekvés, és segít levezetni a felgyülemlett feszültséget.
Liu nagyon izgatott, és élvezi az előadást. Persze, hogy szereti amit a színpadon csinálnak, különben nem jött volna el. És pokoli köszönet, amiért elhívott engem is, mert ez valami átkozottul jó! Csak az nem jutott eszembe, hogy Liu tulajdonképpen kölyök még, és nagyobb érzelmi viharok hatására beindulhat az átváltozás. Csak akkor ötlik fel bennem ez, mikor közli velem, hogy verjem hátba ha elszállna. ~Nyugalom. Segítek.~ Kicsit töprengenem kell azon, hogy mivel segítsek rajta úgy, hogy az ne szegje kedvét sem a szórakozástól. Aztán eszembe jutott, Castor mit csinált anno, mikor ebben a cipőben jártam. Résnyire megnyitom a "térerőmet", és egy kisebb, nem sokkoló érzelemmasszát küldök a kölyöknek. 90% béke, a többi vegyes. Először csinálok ilyet... nem lepődnék meg, ha nem ér célt a dolog, bár akkor gyanítom meg kell taposnom Liu lábát, hátha a fájdalom fogja észhez téríteni a farkast odabent. ~Jobb?~ Kérdezem kissé tartva a nemleges választól, de mind e közben megigézve bámulom a színpadot. Éppen csak a számat nem tátom el.
A tapsolás után egy ideig jól bírom, de aztán megint érzem, ahogy emelkedik odabenn a feszültség. Még nem vészes, de ettől függetlenül zavaró. És ott van némi aggodalom is, hogy mi lesz így ebből, ami zavarja a koncert élvezetét. Kicsit fészkelődök, tipródom, aztán megjön Tara "nyugalom csomagja". Nem számítok rá. Olyan, mint kánikulában a hűs forrás. Valóban megnyugszom, de hirtelen a beavatkozásnak támadnak más mellékhatásai is. Észre se veszem mit csinálok, és már átölelem Tarát, és hozzábújok. Persze a fejem a színpad felé áll így is. Aztán pár pillanat múlva rájövök mit műveltem, és olyan forróság önt el a szégyentől, hogy úgy érzem ott helyben lángra kapok. De nincs ebben bosszúság, csak elengedem, távolabb húzódom, és hangtalanul, az arcomat eltakarva nevetek kínomban. ~ Bocsánat, bocsánat, bocsánat! ~ üzenem, mert a dübörgéstől semmit nem hallani. Az ásványvizes üvegben táncol a víz a kezeim között a hanghullámoktól.
Jobb lett. Elég sokkal ami azt illeti. Liu egy pillanatra megszűnt nyüzsögni, a következőben viszont már majdhogy nem a nyakamba ugrott. Nincs bajom az érintéssel, amennyiben számítok rá, és nem váratlanul kapom. Ez pedig... a "meglepett", csupán enyhe megközelítése a valóságnak. A farkasom nyugodt marad, és én is az vagyok már egy szívdobbanással később, mihelyst rájövök, hogy a kölyök az. Nem mintha bántottam volna Liut, hisz a farkasom nem felejtette el, hogy ki ül mellette, de azért jobb szeretném óva inteni az ilyen hirtelen ötletektől. Liu lényegében még az előtt elenged, hogy én eldönteném, jól esett e, vagy inkább kellemetlen volt az előbbi jelenet, ám amikor bocsánatkérések árasszák el az elmémet, őszintén üzenem vissza neki, hogy semmi baj. Tényleg nincs. Kölyök még, érthető ha meg-meg zavarodik. A farkasaink meg (a legnagyobb jóindulattal) mondhatni testvérek, szóval A meg B egyenlő... Sokk ide, vagy oda, úgy csinálok mintha semmi nem történt volna. Elvégre így igaz. Tehát szemem a színpadon, a só e közben nem áll le. ~Elképesztő mit művelnek!!~
A második részben az együttes öt tagja egy emelvényen a közönség felé fordított hatalmas dobok elé ül, a lábukat beakasztják, aztán hátrahajolnak, mintha felüléseket akarnának végezni, és hasizomból tartják meg magukat. Valóban végeznek is pár felülést, a középen ülő vezető ellenőrzi az oldalán "dolgozókat". Viccesen eljátsszák, hogy az egyik tag elhenyéli az edzést, a vezető pedig azonnal rászól, amitől az kihúzza magát, és rendesen csinálja. Aztán elkezdik a számot, és jó hét percig ebben a pózban püfölik a nagy dobokat. Az együttes jól megdolgoztatja a közönséget is. Ráveszik a jelenlévőket, hogy ritmusképleteket tapsoljanak vissza. Az együttes vezetője viccesen eljátssza, hogy nem puhány tapsolást várnak, hanem erőteljeset. Aztán kombinálja a tapsolást lábdobogással, aztán karemelgetéssel. Az utóbbival szintén nincs megelégedve. Elmutatja, hogy nem csak tessék lássék kell felemelni a kart, hanem egyenesre kinyújtva, katonásan. Hatalmas a derültség a teremben, sokan igyekeznek teljesíteni a feladatokat, míg mások annyira nevetnek, hogy nem megy nekik. Mindenesetre a terem dübörög a doboktól, és a közönségtől. Néha olyan a hangerő, hogy ha nem lennének lecsavarozva a székek, azok is eltáncolnának tán a padlón.
A szünet utáni részben még rátesznek egy lapáttal, pedig nem hittem volna korábban, hogy ez még lehetséges. A hasizmos dobolás közben már nekem fáj az oldalam, ahogy nézem. Persze nem arról van szó, hogy én puhány lennék, csak még a sérülések miatt most biztos nem tudnék ilyesmit művelni. - Ó te jó ég! - nyögöm, és már szinte én fáradok el csak attól, hogy nézem őket. Aztán, csak hogy tényleg legyen okom a fáradtságra, jön a felelgetős rész. De akkora a lelkesedés bennem, hogy persze tapsolok és dobogok, ahogy kell. De a karemelésből az első már érzékeltei, hogy ezt kénytelen leszek kihagyni. - Au! - nyögök fel újra, mert a sebeim megfeszülnek, ahogy kinyújtózom. De ettől még roppant mód élvezem az előadást.
Bevallom, kicsit furcsálltam, hogy egy koncerten ülni kell, de a második részben rájövök a dolog miértjére is. Vérfarkas és emberi értelemben véve is elég szívós fajta vagyok, de még én is elfáradtam. Először a nevetéstől szúródott az oldalam és a mellkasom. A fickó ott középen úgy dirigált a másik négy dobosnak, mint egy főnök. Az "alkalmazottak", azaz a másik négy dobos, 4 embertípust alakított a színpadon. Az egyik elhenyélte az egésze, őt dorgálta leggyakrabban a "főnök". Ezen még egy filmben is szakadnék a röhögéstől, viszont így, zenével kombinálva... Áh, sírva röhögtem. Aztán elérkezett a koncert tetőpontja is, mikor a közönség is része lett a műsornak. Az együttes felhívására előbb tapsoltunk megadott ritmusokban, aztán doboltunk lábbal. A kettő együtt már nem ment mindenkinek, a legtöbbünk viszont kitartott. Már rég nem éreztem ilyen jól magam.
Mire az együttes egy ráadás szám és sok-sok meghajlás után elköszön, és félhulla vagyok a kimerültségtől, de ez most az a jó fajta kimerültség, amit nagyon szoktam szeretni. Persze még haza kell érni, és ez embert és farkast próbáló lesz most, de kellemes, mert jó a társaság hozzá. - Köszönöm, hogy eljöttél velem! - fordulok Tarához, amikor már kifelé araszolunk a nézőtérről. Egyedül is jó lett volna ez a koncert, de így, hogy valakivel együtt lehettem itt, akivel majd egy közös emlék lesz a további (remélem igen hosszú) évekre, így volt az igazi.
Még mindig fogom az oldalamat. Még akkor is, mikor kiérünk a csarnok parkolójához, ahová majd a taxi is érkezik értünk. Messze lenne gyalog a szálloda, és bár ki vagyok melegedve, Alaszka azért mégiscsak Alaszka... Szóval taxi lesz, amit már hívok is. Rásandítok a kölyökre, mikor az megköszöni, hogy eljöttem. - Nem, Liu, én köszönöm, hogy elhívtál! Ez valami.... eszméletlen volt! Az a lehervadhatatlanféle mosoly ül az arcomon. Még szúródik az oldalam, de összességében mocskosul jól vagyok! Utoljára úgy egy hónappal ez előtt szabadultam fel ennyire mikor Raymonddal rohangáltunk a hegyoldalban az első napon Fairbanksben. Erre már nagynagy szükségem volt. Vigyorgok is, mint a fakutya, és élvezem amíg tart, mert amint kiszállunk a szállodánál, a valóság megint fejbe ver és kirabol...
Játékosok: Jelaš 'JJ' Vaskovic & Darren Northlake Civilek: 7 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Még úgy egy óra lehet addig, amíg a hokimeccs elkezdődik. Nincs túlságosan nagy érdeklődés a meccs iránt, így a szektorban jelenleg csak 7 civil tartózkodik. Ebből egy a fiatal jegyszedőlány, a másik pedig egy 50-es takarítónő. Az utolsó sorban két 25 év körüli srác röhögcsél, az első sorban pedig egy 40-es házaspár ül, kezeiben üdítő és Alaszka zászló. Egy harmincas, jól szituált férfi pedig éppen a helyét keresi.
Nem tudom, mit keresek itt... Szóltam Žé-nek és 'eM-nek, hogy eljövök, de ezeket a buzeránsokat marhára nem érdekelte a nyomorom. Törjem is össze őket... Na mindegy. Szóval, egyedül jöttem erre a marha nagyszabású hokimeccsre. A miért még mindig kérdőjel volt amúgy, és még akkor is az volt, mikor végre elfoglaltam a helyemet. Egyik kezembe öt lityós Fanta trónolt, a másikba meg egy ugyanekkora popcorn. Ha már képes voltam elvonszolni magam idáig, akkor adjuk meg a módját, nemde? Dehogynem... Noha, a lenti sorokban ülő házaspár, azzal az idétlen, elbarmolt zászlóval a kezükben már nekem is sok volt. Sok műarc... hányinger... Mindenesetre jelenleg még ez sem tudott érdekelni. Lábaimat szétdobtam, miután leültem, és félig lecsúszva terpeszkedtem el az egész ülésben. Mondjuk, annak az egynek örültem, hogy nem voltunk sokan... Nem hiányzott most a mellettem ülő, torokból felköhögött popcornnal vegyített kiabálás; a bűzlő, adrenalintól hevült izzadság. Annyira lehangoló tud lenni... Eee. Tekintetem ide-oda vándorolt, éreztem valami mást is a környezetemben a sok emberszabású között... Füleltem, erővel szimatoltam bele a levegőbe, hogy az már úgy áramolt át rajtam, mintha spontán beöntésként kapnám, miközben két pofára toltam a popcornt. Aztán sikerült kiszúrnom, röpke pillanat alatt... A nézőtér másik oldalán, majdhogynem velem szembe... Kutya... Csak magam elé morogtam egyet... Nem, azt hiszem ez hiányzott a legkevésbé... Utálok civilek között farkasokkal találkozni, még akkor is, ha ártalmatlanok. Nem szeretem az idegen szőrzsákokat na... Mindig csak a baj van velük... hősködnek, totál felbasszák az agyamat... Pudlik... Egyébként is, van belőlük kettő is otthon, az is épp elég... Habár ők sajnos, vagy még inkább: nem sajnos; nem ismeretlenek számomra. Na mindegy, mert nagyon elkanyarodtam, úgyhogy pont. Mindenesetre nem mozdultam, még csak figyelembe se vettem a másik hasonszőrűt, csupán egy villanó pillantással adóztam még a percnek, aztán már a sík, erezetes jégpáncélt pásztáztam. Kezdődhetne már ez a kicseszett meccs, mert lassan kezd kurvára idegesíteni ez a semmittevés... És még egy óra... agyhalál...
A Medvék. Nagyok, szőrösek, brummognak... és most marhára nem a vadonélő Micimackók miatt vagyok itt. Az újság a napokban érdekes kis csemegével szolgált, ami - úgy gondoltam - megér némi körbeszimatolást, vagy csak szimpla nézelődést. De Luca támogatja a hokicsapatot. Juhé és fanfárok, mondhatnánk, csakhogy eddig valahogy nem az jött le az alfáról, hogy csak úgy önkéntesen szponzorálna és mintegy jótékonykodna. Tartsanak előítéletesnek, ez... túl szép ahhoz, hogy passzoljon hozzá. Szerintem. Bár lehet, hogy idő közben Teréz apuvá avanzsált, ki tudja - én nem -, úgyhogy próbáltam jóhiszemű is lenni. Nem nagyon ment. Summázva: arra voltam kíváncsi, hogy vajon mi bűzölöghetett Dániában. Nem számítottam igazság szerint semmi nagy durranásra vagy élből leleplezésre, az a Kanguyakok és Kangunartok feladata. De egy körséta nem fog megártani.
Nos... ha az érdeklődők "seregéből" indulunk ki, itt nem sok minden fog történni. Ennyi erőből maradhattam volna otthon, vagy a műhelyben tákolhatnám össze a bútorokat, intézhetném az esti versenyt, vehetnék egy nyulat Yettának, hátha utána nem akarja kinyomni a szemem, esetleg kiruccanhatnék Ash-sel. Hm, úgyis kéne majd neki egy pár napos túlélőtúra... A gondolataimból a hátsó sor röhögő-kórusa szakított ki. Egy oldalpillantást vetettem csak rájuk, különösebben nem izgattam magam. A legfelső sor szélén, a falnak vetett háttal álltam, mellkasom előtt összefűzött karral. Ez nem hogy a farkasomat, de még engem is hidegen hagyott, még ha lenne valami pom-pomos műsor, vagy valami... de nem... Ehelyett csak egy másik farkas érzékelésével lettem gazdagabb, ami megint nem tudott hanyatt vágni. Annyi kóbor mászkál a városban, mint égen a csillag. Bár az tény, hogy azok, akik ekkora energiával rendelkeznek azért kicsit nyugtalanítóak. Báh... ennek semmi értelme. Ellöktem magam a faltól, zsebre tettem a kezem és elindultam a kijárat felé. Semmi kedvem nem volt egy marék ember és egy farkas társaságát, meg valószínűleg egy csapnivaló meccset "élvezni". Ennél jobb dolgokkal is el tudom cseszni az időm.
Egy sötét félpillantás... Ennyivel jutalmaztam a másik farkast, ahogy éppen a kijárat felé indult. Még mindig a popcornt majszoltam, simán a dobozba túrva a képemet érte, majd újabbat és újabbat kortyoltam a Fantából. A szívószálat is már elrágtam félig-meddig, amit halkan megjegyeznék, rohadtul nem tudtam értékelni, de ha már volt, miért is ne használnám?
De aztán hirtelen... ...Valami furcsa, meghatározhatatlan dolog kezdett körbe járni. Éreztem az energiák forrongását, szinte égették láthatatlan lángjai a bőrömet. Mi a bánatos faszom... Épp csak, hogy le tudtam reagálni agyban a történést, aztán se kép, se hang... Totálisan elsötétedett a világ. Az elmémbe éles fájdalom csapódott, mintha elektrosokkolnának, ez pedig tovább vonaglott... minden egyes porcikámat felperzselve. A testem megcsuklott, az ujjaim között szorongatott popcorn, és Fanta együtt bukfencetek ki a kezemből, rá a padlóra, mintha csak odahányták volna. Térdre esetem. A belém nyilalló kín átrázott, egyszeriben úgy éreztem, a gerincem hatvanhét darabra roppant a hátamban, hogy a húsom, és inaim gyötrő szakadásnak indultak. Elborultam, mindkét kezemet a mellkasom elé kaptam, és felvettem a jól ismert magzati pózt, mialatt már-már keserves szenvedésbe kezdtem. A hőmérsékletem iramosan megugrott, több ezer helyen sajgott a bőröm, mikor hirtelen megrándultak az izmaim, kifeszítettek... Aztán újabb - vagy szimplán el nem múló - éles fájdalom hasított belém... Nem voltam már magamnál... Egyszerre véltem felismerni a csontjaim ismerős ámbár ezúttal idegen reccsenéseit, miként a testem azonnali változásba kezdett. A lábaimat kirúgtam magam alól, ahogy mellkasból kapott lendülettel rántódtam fel térdre, belekapaszkodva az ülésekbe. Torkomból irdatlan ordításba vegyített vonyítás keveredett, és szakadt fel belőlem, miként gerincemben is roppanásnak indultak a porcok, majd nyúlni kezdtem... egyre magasabbra és magasabbra. A ruháim pedig fájdalmasan sírtak fel, ahogy kettészakadtak rajtam, majd hulltak alá a padlónak. Bőrömet sötét szőr kezdte behálózni, végtagjaim is változásba kezdtek. Utolsó mozzanatként nyakam is "megtört", előre bukott a fejem, hogy a következő lélegzetvételnyi percben pofám elnyúljon előre, ezzel együtt karmaim is elővillantak, ahogy agyaraim vérmesen előtűntek szám lebenyei alól. Hörögtem, fújtattam, mígnem íriszeim felpattantak a sötét szemhéj alól. Vérvörös, sátáni tekintettel bámultam a világra, nyálaztam, mint aki megveszett... Vér kell... húst akarok... Dobolt bennem szüntelen az érzés. Egész három méteres szörnyként fürkésztem a hokipályát, az elenyésző embereket, akik riadtan kezdtek volna elrohanni előlem. A zászlós pár egymásnak ütközött, homloktájon lefejelve egymást... Ösztönösen mozdultam, akadályt nem ismerve rugaszkodtam el a helyemről, hogy a következő pillanatban már a páros előtt teremjek. Mellső lábaimra támaszkodtam le, miként hátam íve kidomborodott. Fülembe édes sikítás, rémületből fakadó, könnyben ázó kiáltás szűrődött... Féltek... de még hogy féltek... Egyszeriben kaptam utánuk, ahogy botladozva menekülni kívántak volna. Hatalmas mancsaimba majdhogynem az életet is kiszorítottam belőlük, ahogy először a nőt emeltem képemhez, majd egyszerűen, mintha csak nyárson pirított szalonnát zabálnék haraptam le mellkasból. Agyaraim között törtek, recsegtek a csontok, hasadt szét a koponya. Vére pedig az egész pofámat belepte. Ezt követte a férfi, akit gyomorból roppantottam ketté. A teste megvonaglott még tenyerem között, miközben a belsőségei édes laktatómként gördültek végig torkomon. Még mindig tartottam a két holt tetemet, mikor fejemet hátra szegve, kissé megtolva magam térdből feljebb emelkedtem, és vonyítani kezdtem, fel a Holdra, fel a farkasok ősei felé. Végül egyszerűen még belerágtam a két megcsonkított hullába, újabb húst szaggatva le róluk, mikor íriszeim fényébe felvillant a riadt takarítónő arca, ahogy apró kezeit arcához emelve küzd a sokkal, a félelemmel... Sikolyok, hőzöngő zajok... És egy mozdulat, amivel a reszkető asszony elé dobbantak talpaim...
Kezdőlap
