Miért érzem úgy, hogy ez a megbékítés nem járt sikerrel? Miért zakatol a szívemben a gondolat, hogy jobb lett volna, ha a halált választom? Minden szenvedésével együtt?
A gyermekek nem hibásak szüleik kimondatlan vétkei miatt. Csak mi, igaz? Csak minket súlyt még mindig Alignak átka, holott nem tettünk mást, mint egy elködösült, őrült elmének megadtuk a nyugalmat. Az ő hibája, hogy ezzel nem tudott élni, én boldogan szenderültem volna jobb létre bármikor… Idén is, csak éppen Tupilek, az én drága, istenként tisztelt Atyám visszaterelgetett azzal, hogy holtomban sem lenne semmi jobb. A csalódottság könnyeket rajzol lelkem tükreibe, soha, egy pillanatig sem ingott meg benne a hitem, de most… Ezernyi darabra törik bennem valami, hallom a csilingelését. Mindezt ezért?
- Hagyjátok már abba… Hát nem hallottátok? Nem tudtok ártani neki.
Nyöszörgöm bele a forgatagba, hosszú másodpercekbe telik, mire az agyam felfogja a szívszorító valóságot. A tényt, hogy tulajdonképpen semmiben sem vagyunk mi a legjobbak, mert van valaki, aki könnyedén lopja el tőlünk azt, amitől addig egyedinek érezhettük magunkat. Becsapva érzem magam. Felnézek az égre, tudod, Atyám… vajon mi követtük el a nagyobb bűnt azzal, hogy megöltünk egy zsarnokot, vagy ti, hogy egy hazugságra építettetek fel minket? Miért most? Miért nem akkor? Mert most már jobban fáj? Mert azt hiszitek, hogy fáklyásmenet volt az életünk? Hogy nem szenvedtünk eleget? Hogy nem vesztettünk semmit? Egy nagy szart. Mi kell még? Minden kell? Szánalmas. Ugyanolyan bosszúálló rohadék vagy, mint a testvéred. Nem érdemled a tiszteletünket, nem érdemelsz te semmit. Épp olyan hibás vagy, mint mi mind, és tudjátok mit? Ti odafenn, ilyen elcseszett teremtőkkel nem csoda, hogy mi is azokká váltunk. Szívesebben intenék be nektek, és mondanám azt, nézzétek csak, miként pusztul el az, amit a világnak adtatok, ami belőletek indult, de ezen a ponton százszorta különbnek érzem magam nálatok. Én nem fogom hagyni, hogy a vérvonalam semmivé váljon, csak mert valaki képtelen belenyugodni a halálba. Az ég szerelmére, hát együtt vagytok, ott a halálban, tőlem bezzeg még annak a lehetőségét is elvettétek, hogy a túlvilágon viszontláthassam a lányomat.
- Nem teljesen mindegy már, mi történt akkor? Mit tehetett volna Tupilek? Hogy Alignak el is menekülhetett volna, hisz jól tudta mire készülünk? Miért ez a lényeg? Miért nem az számít, hogy a véreink, az örökségünk, a fajtánk fog kipusztulni, ha nem tesszük meg? Miért ér többet egyetlen egy élete, mint az összes többié? Az a feladatunk, hogy védjük a hagyatékunkat, és ha ez az ára, akkor én megteszem, és ti is elgondolkodhatnátok rajta, hogy mikor bukunk nagyobbat. Én részemről nem vagyok hajlandó végignézni, hány leszármazottam hal meg minden évben, míg csak van kinek elbuknia, és mindig egyre kisebbnek és kevesebbnek érezni magam.
Talán szívtelennek tűnök, de fogalmuk sincs, hogy már most tudom, ki az, akinek az életét odaadnám, hogy békében élhessen tovább a többi. A szívemnek még mindig legkedvesebb gyermekem, az egyetlen, aki tudja az igazságot, aki a legbüszkébbé tett minden megmozdulásával, akinek a halála pokollá változtatná a létemet. De… vele együtt halni közel sem tűnik olyan fájdalmasnak, mint nélküle tovább, a tudat nélkül, hogy valahol még ott van, és csodálatos bástyája a vérvonalamnak. A francba Denaali, rohadj meg…
- Viszont, abban mélységesen egyetértek Kaskaeval, hogyha meghalunk, te is velünk halsz, Denaali, az áldozatod már megvolt, hát legyen meg az utódod is. Az új Kör, amennyiben megszületik, ne épüljön hazugságra, ne rettegjenek mindig attól, hogy van valaki, aki tudtuk nélkül fogja össze őket, és mindegyiküknél hatalmasabb, nincs zsákbamacska. Tiszta lap, teljesen.

Yee… zokogva fúrom bele a fejem a mellkasába, kislány vagyok, végtelenül csalódott, gyenge, lemondó. Ez túl sok, talán mindig túl sok volt, csak egy elhibázott döntés voltam, de akkor sem vagyok képes felfogni, miért teszik ezt a világgal, amit létrehoztak. A saját életem nem oly értékes számomra, mintha a testvéreimét nézném, de együtt halni még mindig a legnagyobb csoda, ami történhet velünk, de nem így… nem úgy, hogy előtte mind önként tépjük ki szívünket a mellkasunkból. Együtt sírunk, és valahol ez megnyugtat, nem csak én roppantam össze a jelen súlya alatt, csak épp míg Eeyeekalduk ilyen, én egész életemben álarcot hordtam, mi már darabjaira robbanva szét tűnt el a semmiben.
Boldogság? Miről beszélsz, az egekre? Nevetséges szó, és csak több fájdalmat hagy maga után, ha egyszer már éreztük, hat év. Nekem ennyi jutott belőle, de teljes sosem lehetett, mert tudtam, hogy vége lesz. Szánalmas, ahogy minden a mi fejünkre van csupán olvasva, holott lehetett volna másként, ha ők úgy akarják, mindketten tudtak róla, s ahogy manapság jól ismerik a hangzatos szlogent, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el…
S most? Ennek mi értelme? Acsarkodás. Nem látjátok? Hát ebben sem fogunk egyetérteni, szerintetek ez vezet valahová? A holtakból faragott trónusról akarjátok végignézni, ahogy minden végérvényesen tönkremegy? Csalódást okoztok, tudjátok meg, ti is. Alignak nem lep meg, eddig sem tette, de Atyám… összetöröd a szívemet. Még, ha nem is érzed jogosnak a vádjaimat, legalább érezd, mit követelsz, legalább nézz a reszketegen dobbanó, vagy épp haragtól pumpáló szívekbe, és döntsd el, megéri minden gyermeked fájdalma azért, hogy az évszázadok óta világot rettegésben tartó bátyát megnyugodjon? Megéri a tizenhárom ártatlan élete, akiknek talán csak annyi a bűnük, hogy szeretjük őket? Elárulom, hogy gyűlölni fogod magad miatta, mert ismerlek, ismerni véllek, és ez nem te vagy.
Nézd csak, a szeretett Denaalid idő előtt a halálunkkal fenyegetőzik. Vajon ez benne volt a tervben? Része a nagy egésznek? Elvégre, biztos sokra mennénk vele, ha csak egy évszázad múlva hajthatnánk végre ezt a borzalmat. Kész káosz, őrület. Legalább te… Denaali, viselkednél úgy, hogy tiszteletet kaparj ki magadnak, ez csak értetlenséget szül. Megértelek, értem, mit vettünk el tőled, de nincs jogod jobban hiányolni Atyánkat, mint nekünk, akiket ő teremtett. Elvégre… tőlünk te vetted el, és nem csak te szeretted őt jobban bárkinél. Akkor ez most hogyan is van? A fűszálakon pihentetem az arcomat, mintha csak az anyaföld suttogását akarnám meghallani. Yee elszalad, fölöslegesnek gondolom, nem ölné meg Sangilakot, nem teheti, nem logikus, akkor nem sikerülne a nagy terv, Alignak tombolna, ezt pedig nem akar, igaz?
S egyszer csak már nincs köztük, csak a bizonytalanságban fuldokló Kört hagyta maga után, az egyet nem értés magvait, egy olyan jövőt, amire egyikünk sem vágyik, de előbb-utóbb mindenkinek rá kell majd jönnie, hogy nincs más út. Bíznom kell benne, s őszintén, ha Sangilak belátta, akkor mindenkinek be kell. Annakpokért aggodalom kél a lelkembe, de míg haragos irányomba, amiért ott hagytam őket, eszemben sincs úgy tenni, mintha minden rendben lenne, csupán csak tekintetemmel simítom végig, és apró mosoly kúszik arcomra, amikor összefonódnak Nagojuttal. Van benne valami… reménykeltő, de talán csak próbálok kapaszkodni a legkisebb szalmaszálba is.
Könnyeimet szárítsa fel a vészterhes hajnal, meglódulok, nem megyek oda senkihez, én a Hajnali Köd vagyok, s itt és most már nincs helyem. Ölelések, sosem elsuttogott vallomások, meghagyom most nektek, majd eljön még az az idő, amikor már nem maradnak titkaink egymás előtt, de most… mindenki nyalogassa úgy a sebeit, ahogy szíve diktálja. Az enyém magányra szomjazik, miként magányos már nagyon régóta, még úgy is, hogy tizenkét testvére van. Sóhajtva válok semmivé a fák közé veszve, csak én, s tán ti, odafenn halljátok az égbe vonyított fájdalmamat, amibe minden bennem tobzódó érzelemfoszlány belevegyül, így eresztem ki magamból őket, hogy később, ha megnyugodtam, csak a hideg, logikus gondolataim maradjanak, mikből felépíthetem az új, s egyben utolsó álarcomat.