[Az erdei vízesésnél, a találkozást követő hét valamely napján]
Miután utolsó könnyem is a Szabad vállára száradt, Kilaunt nem engedve egy pillanatra sem magam mellől keveredtünk valahogy Yee házához. Nem engedett és én sem vágytam messzire tőle. Szüksége volt rám, miként nekem is rá és bár a farkastermészet ősi esszenciájától, természetéből való hűségétől nem állt hatalmamban megfosztani, osztozhattam keserűségén, fájdalmán véle nővérünkkel egyetemben. Haza amúgy se mentem volna, s a farkasaim társasága sem vonzott jelen pillanatban. Nem akartam egyedül lenni. Ráadásul... azt hiszem, Sangilakra is ráfér némi otthon töltött idő a távollétét követően. A világért se zavartam volna bele.
Beletelt némi időbe, míg az érzelmek skáláján játszva, akár percek alatt változó hozzáállással addig rágtam-nyúztam az elébünk vetett csontot, hogy a kérdések, a higgadtabb gondolatok utat törtek maguknak, én pedig úgy határoztam egy éjszakai, erdei vadászat közepette, hogy megkeresem Őt. Vonyításommal idéztem, energiáim kutatva futottak az erdőn át, fái közt sűrű maszlagként folyva tova, míg el nem érték a sosemvolt-testvért. Másnap. Kora reggel. - Az idő az erdőben viszonylagos, hát a régmúlt időmérték szerint adtam meg neki a dolgot: Mikor a Napnak csupán koronája, fénye szűrődik át a hegyek mögül, épp csak elérve a zubogó vízesés tisztását.
Eljött hát ez is. Itt vagyok, ruházatom egyszerűségével, farkasaim közül csupán Pikattit szólítva magam mellé, de tudom, érzem, hogy a fák sűrűjében valahol ott a falka is, nem hagyva teljesen magára alfájukat és engemet sem. Valami mozdul a fák között. - Denaali... - A közeledő léptekkel együtt mozdulok én is, felé fordulva. Ábrázata láttán a keserűség pofátlan módon törleszkedik felfelé torkomba, haraggal karöltve, hogy megindulok én magam is felé, mintha csak siettetném az egészet. Érjük el minél előbb egymást aztán legyünk túl rajta...! Igen ám, de alig ér kartávolságba, karom lendül felé, hogy (amennyiben nem tesz ellene) istenes pofonnal üdvözöljem a Magas Hegyet. Nyilván meg se érzi, hiába forr bennem nyolcszáz év ereje. Nekem viszont kifejezetten jól esik. A lendülettel együtt pajzsom is tovatűnik, ledobom, mint megunt menyasszonyi fátylat, hisz nincs titkolni valóm előtte. Sosem voltak titkaink előtte, mint kiderült.
// Kicsit suta kezdő, de a tiéd. Ígérem a következő beszédesebb lesz, de ez... ez kellett. Ö.Ö XD //
Nem tolakodtam, nem akartam az esetleges kóborlását megzavarni. Jelet is csak akkor adtam magamból, amikor már biztos voltam szándékaiban - abban, hogy azért jött, hogy engem megtalálhasson. Szerényebb társaságban érkezett, mint legutóbb találkoztunk, én is magam mögött hagytam a teljes falkát, akikkel magányomban osztozni szoktam. A magam Pikattiját sem szólítottam, teljesen felesleges lett volna. Nem rejt Anguta a társaságában, már messziről fölé magasodom, ahogy nyugodt léptekkel kimozdulok a fák közül, egyenesen a vízesés felé. Míg én nyugodtan lépdelek, ő sietve közelít és érzem, nem célja ölelésre tárni a karjait. Ölne, ha lehetne. Ölne, ha engedné a szíve. Nem tartok ellen, nem használok semmit. A pofon visszhangot verve bújik el a fák között, én pedig lehajtott fejjel állok tovább anélkül, hogy ráemelném a tekintetem. - Sajnálom, Nagojut. Hangom mélységétől és halkságától még éppen érthető a két szó, amivel köszöntöm, hiszen vannak sejtéseim arról, miért kaptam. Nem az alku miatt, nem az ultimátum miatt. Nem csak ezért. Hanem azért, amit Annakpokkal tenni kényszerültem. Felesleges volna elkezdenem magyarázkodni, hogy mindez pusztán azért történhetett meg, mert a figyelmeztetésem ellenére nem hallgattak rám, s hogy nem adtam nekik semmivel sem többet, mint amennyit ők tenni szándékoztak. Eleresztettem, békében. - Ezért jöttél csupán vagy akad még más is onnan, ahonnan ez jött? A kérdésem óvatos, cseppet sem kihívó. Egész egyszerűen tudni szándékozom, mennyire nyúlhat rövidre vagy éppenséggel hosszúra az első alkalom, amit vele, vérben is húgommal eltölteni lehet szerencsém.
- Ostoba. - Morrantam felé, mint gyermekét feddi a morcos képű szülő. Mintha nem ő lenne nálamnál kétszer akkora, csak egy mihaszna fiúcska, aki rossz fát tett a tűzre. Nem volt joga hozzá, ha a képessége meg is adatott, hogy használja. Ha tényleg tudta, ha tényleg ismert, éreznie kellett mindazt, miért rejtem, miért őrzöm és miért nem lennék képes sosem efféle módon bevetni, nemhogy Testvér, de Utód ellen sem feltétlen. Megadóan fújtam ki a levegőt tüdőmből és hátráltam egy lépést, hogy kényelmesen pillanthassak fel arcára. - Áruld el kérlek... - Ereszkednek meg vállaim kissé, sem tartásom sem pedig hangszínem nem árulkodik arról a vádló magatartásról, amit a múltkori találkozó alkalmával irányába mutattam. Mintha a pofonnal együtt elszállt volna mindez. Na de meddig? - Hogyan működik ez az egész közvetítős dolog? Ők keresnek? Álmaidban? Képes vagy szólni hozzájuk? ... Hallod a hangjukat? - Szakad fel belőlem megannyi apróságnak tűnő kérdés egyazon téma körül, miközben az arcot figyelem, mely évszázadokig rejtve volt előttünk.
Csak szükségszerűségből. Legfeljebb. Mégis, kényelmetlen számomra a helyzet, és képes vagyok most, ezekben a percekben meghajtani a fejem a Farkassal együtt. Szomorúvá tesz, hogy így kell érezzünk mindketten. De a boldogságról, azt hiszem, hogy már a Hajnal eljövetelekor sikerült végleg lemondanom. - Úgy állnak meg előttem, akár te teszed most - megengedek magamnak egy halovány mosolyt, ahogy felidézem az Ősök látogatásait - Persze a Holdak mások, az egészen máshogy történik. Akkor nem vagyok a testemben, és onnantól, hogy elkezdődik, nem is emlékszem semmire. Az utolsó persze kivétel volt. Hiszen csak úgy, ahogy az ott megjelentek fele, magam is mentesültem a sötétség béklyóitól, bár most az egyszer talán jó lett volna végleg elfelejteni mindent. - Kifelé nem megy. - sóhajtok fel végül, és könnyed óriásléptekkel sétálok közelebb a vízhez, hogy ülőalkalmatosság gyanánt elfoglaljak egy nagyobb, kényelmesnek tetsző követ. - Szóval ha azért kérdezted, mert kíváncsi voltál, hatalmamban áll-e üzenni nekik vagy megidézni őket, nos... Sajnos nem. Próbáltam, elég sokszor. A térdemre támasztom mindkét könyököm, széles állkapcsom pedig a tenyereimbe ejtem, ahogy Nagojut testét tanulmányozom valamiféle messzire nyúló, kedves érdeklődéssel.
Szavaira összerezzenek kissé. Tekintetemben meglepettség és nyílt kíváncsiság ül meg, s a bennem élő farkas nem kevésbé figyel minden egyes szóra, rezdülésre, mely a hím felől érkezik. Egy pillanatra talán mozdulatlanná is dermedünk mindketten; a Kettő, mi Egy már hosszú idő óta. Ám a folytatás nem túl biztató. Apró fintor suhan át képemen, mikor kerek perec közli, visszafelé nem működik a dolog, csupán dróton rángatott baba ő is a bábmesterek kezében, akik úgy fest, rohadt jól képesek keverni lapjaikat... Ingerülten morranok, a hangomat tompán nyeli magába az erdő, Pikatti meg lustán heveredik le a Denaali által kinézett kő mellé, tisztes távolságra. Nagyot ásítva méregeti kettősünket lustán. Neki aztán teljesen mindegy, mi történik. Akármerre is megyek, szolgál, feltétel nélküli hűséggel. - Ez lett volna az első gondolatom, igen. - Ciccenek lassan csóválva meg a fejemet és széttárva kissé karjaimat megadóan. - Én... nem fér a fejembe, miért akarná Tupilek, hogy mindenáron megtagadjam a halálban tett ígéretemet. Egyszerűen...! - Észre sem veszem, ahogy lassú léptekkel indulok "körtáncba" a másik előtt, miközben beszélek. - Ugyan ott vagyok, mint egykoron. A kérdés csak az, a testvéreim közötti vágyott egységet árulom el azzal, hogy támogatásomat adom hozzá, hogy feláldozzák a szívüknek legkedvesebbet vagy az utódokat, akikért éltem és léteztem az elmúlt nyolc évszázadban lemondva családról, gyerekről és ki tudja még mennyi mindenről, azzal, hogy hagyom őket Atyánk által veszni. - Azt hiszem, mindegy, mit választok, bele fog hasadni a szívem. Az Ősöket is engesztelném, ó, de még mennyire! Időtlen hűséget fogadva nyújtanám torkomat nekik, ha ezzel megválthatnám mindenki szabadságát a testvéreim között, a békességet az utódaink számára. De tudom, ez nem az a játszma... - Azt mondod, ismersz minket... árulónak tartasz te is? - Gyerekes a pillantás, a kérdés is, mit neki szegezek csendesen, megtorpanva a képzelt kör körül, mit járok. Fogalmam sincs, miért, de hirtelen fontosnak éreztem, hogy ismerjem válaszát.
Merev, mozdulatlan bámulásom talán úgy festhet, nem figyelek eléggé húgomra, de mindez nem más, mint megszokás. Csendbe burkolózva figyelni, érezni mindent úgy, hogy közben a láthatatlansággal takarom be magam. Kevés a gesztus, hiányos a mimika - már ami az ő kifejezését, mozgását kiegyensúlyozhatná. - Amikor beköszönt a tavasz, és minden valaha volt Pikattid fészke új kölyköktől hangos, mit tesz a család? - teszem fel halkan a kérdést, és bár szinte biztos vagyok abban, hogy tudja, mire gondolok, mégis végigvezetem a gondolatmenetemet - Még az Aflahím maga is félreáll az útból, hogy az első koncot az alomnak tépjék le. A hierarchia felborul ebben az időszakban és szülők, testvérek, rokonok és barátok együtt mondanak le a teli hasról azért, hogy az új nemzedék felnőhessen. És a történet hibája talán pontosan itt mutatkozik meg. - csendesedek el némileg, fejem lassan a mellettünk heverő farkas felé fordítom. - Pikatti meg fog halni, ahogy az előzőek is, s majd az utána következők. Valami mindig élni fog az utódjaiban, ami mindannyiukban közös lesz. De mi, mi megrekedtünk. Mi nem adtuk át a helyünket, és a Kör, a körforgás, amit a Tizenhárom jelent nem mozgásában végtelen, hanem állandóságában. Az Atanerkeket megölik. A Tarkok elhullanak. Tiszteletet és megadást várunk az utódainktól, csak mert abban a hitben éltünk, hogy ez nekünk jár. A korunk már rég lealkonyult. Nincs helyünk már ebben a világban. Talán az árulás és árulás közti vívódását nem sikerült feloldanom a példázatommal, arra azonban rávilágítottam talán, hogy ha a személyes véleményemre kíváncsi, hát magam sokkal inkább tartanám szem előtt az utódok sorsát, mint a magamét, és azokét az "öregekét", akiknek már leáldozott. De nincs utódom. Nincs testvérem. Az én véleményem csupán vágyakon, fantázián és külső tapasztaláson, megfigyeléseken alapuléséppen annyira mérgezi a létem, mint a teher, amivel Hajnalban megjelentem előttük. - És te engem? - kérdezek vissza szelíden, ám esetemben fordított a Hűség kérdése - A harag, amivel elűztél volna a sziklától, miből fakadt? A többiek miért gyűlölnek annyira? Atyánk volt meggondolatlan, amiért nem hallgatott rád. Mindannyiunkat megmenthettél volna, Nagojut. - csóválom meg a fejem, de nem akarom, hogy azt érezze, hogy ez az Ő hibája, mert a Sors akaratát egyikünk sem írhatja felül. - Talán nem érted, de én is pontosan ezt teszem. Annyi életet próbálok megmenteni, amennyit csak lehet. De nem tudok mindenkit. Ha úgy döntenék, hogy nem engedelmeskedem, azt az erőt, amivel rendelkezem, nem tudnám a hasznotokra fordítani. Addig biztosan nem, amíg nem vagytok Odaát. Nem vagy áruló, húgom. Nem jobban, mint én, nem jobban, mint Sangilak és mindenki más, aki igent mondott Alignak gyilkosságára. Sokan összekeverik a Szellemek beletörődését a határozott paranccsal. Tupilek nem azért engedte bátyja megölését, mert erre utasítást kapott. Hanem mert tudta, hogy a Tizenhármak örök próbája lesz. Vagy talán a Tizennégyeké. És most érkeztünk el a végső és utolsó vizsgához.
Csendesen hallgatom a másikat, még lépteim sem visznek tovább, csupán szőke tincseim rezzennek a könnyed, kora hajnali szellő és bólogató mozdulataim nyomán. Ez pontosan így van, miként leírtad testvér. Nem is az új ellen van kifogása senkinek. A mi időnk lejárt, már rég nem tartozunk nemhogy ide... sehova. Abban a pillanatban éreztem ezt, hogy a városba tettem lábaimat és nem lelt zúgó lelkemnek árja megnyugvást az ősi földre lépve sem. Nem éreztem úgy: haza érkezem. - Csak szerettem volna elhinni, s bemesélni magamnak, hogy így van. Más azonban békére lelt e földön. Családra... Haragszom rá érte, s egyben féltem teljes szívemmel, de ez kettőnkre tartozik csupán és nem az idegenre. - Igazad van, Denaali. Egyikőnk sem vitatja, hogy ez a hajnal nem a miénk volt. Az utódoké, s nekünk pedig alkonyunk. - Sóhajtva engedtem tartásomon. - Mindannyian könnyedén adnánk át helyünket a megfelelő utódnak, úgy vélem. Nincs is ebben semmi hiba és értem én azt is, hogy a vér vért követel az Ősök hite szerint, de... Mi a garancia rá, hogy nem pont eme tettünk tesz a szellemek közt Atyánkhoz hasonlatossá bennünket? Semmi! - Tárom szét karjaimat kissé. - A mi időnk lejárt, ezt elfogadja bármelyikőnk könnyedén és Alignak megkaphatja mind a Tizenhármat az örökkévalóságig magának, de kétlem, hogy nyugodt szívvel távozna az, aki gyermekét rántja magával, testvéreket választ el egymástól vagy... én nem tudnék békében távozni, azzal a tudattal szívemben, hogy hagytam mindezt megtörténni. Alignak pusztítása semmi ahhoz képest, mit Tizenhárom dühödt és elégedetlen szellem hozhat a fajtánkra. - Nyelek aprót. Értem én, hogy ezért kell önként és dalolva belemennünk a dologba, ezért kell az, hogy mindannyian rábólintsunk, de tegye fel a kezét, akinek nem marad tüske szívében a dologért, ha bele is megy. Akinek elméjében nem fészkel ott a tehetetlen düh a lemondás mögé rejtőzve, azt ordítva: Ennek nem így kellene történnie!
Visszakérdezése meglep, pillantásom is tükrözi mindezt, akárcsak az őszinte elgondolkozást válaszom előtt. - Talán meg. Vagy csak elodáztam volna a Szellemek szőtte Sorsot, mit nekünk szántak. Nyilvánvalóan ez az én keresztem... Újra és újra megtapasztalni, hogy vannak, akiket nem menthetek meg. Hogy nem menthetek meg mindenkit... - Sem Alignakot, sem az irokéz falut, sem ezt a földet, mit szívemben őrzök. Testvéreimet sem, úgy fest, s utódaim közül sem mindet. - Nem tartalak árulónak, Denaali. Megalkuvónak talán, de még igazán annak sem. Alignak leszármazottjától minden esetre elég idegen ez a fajta hozzáállás, mint azt láthattad. - Látszik, hogy Tupilek volt inkább, ki törődött véle, ki igazán szívén viselte a Magas Hegy sorsát is. - Talán ezért űztelek volna el. Ő sosem értette meg, hogy a Hűség nem jár automatikusan nevemmel, s a bizalom törékeny varázs csupán a világban. Te viszont nem ő vagy, így remélem megérted.- Bennem tűz lobog, harcosok szívében ülő kitartás, mely a csillagtalan éjszakában és legzordabb viharban segít átvészelni bármit. Hűség... - Amennyire szeretnélek Testvéremnek nevezni és... annyira nem vagy az. - Tekintettem rá áthatóan zöld szempárommal, mi ebben a testben adatott számomra. Közelebb lépek bizonytalanul testvéreim említésére. - Nem téged gyűlölnek, csupán az eszmét, mit képviselsz. Csalódtak Tupilekben, akárcsak én és... szokták mondani, ki sötétben érkezik, jó hír hozója nem lehet. Azok ráérnek reggelig. - Vonok vállat suta, éltelen félmosollyal, majd nemes egyszerűséggel teszem le magam mellé a sziklára, megadó sóhaj keretében. - Tudod... van valami morbid örömérzet bennem a dolgok alakulása végett, még ha fanyar is. Már értik, Denaali... - Pillantok fel a hatalmas, megtermett hímre. - Már érzik, milyen az, amikor olyan választás elé állítanak, amit a hátad közepére sem kívánsz, neked mégis döntened kell.
A lehető legnyitottabb szívvel próbálom a magamévá tenni a szavait, megérteni az aggodalmait és követni a logikát, ami mentén halad. Nem esik nehezemre Nagojuttá válni, hiszen az elsők közt voltam kénytelen az ő erejét birtokolni, miután kétségbeesésemet nem oszthattam meg mással, csak ordas fülekkel. - A biztosíték az, hogy az erőtök nem megy veletek. - szívtelennek tűnhet a nyers és konkrét szóhasználat, de hangom tónusa csupán tudástól terhes párát lehel a vízpartra - Az az erő az utódjaitokban fog tovább élni, ami képessé tehetne benneteket arra, hogy Atyánkhoz hasonlatosak legyetek. Arról nem is beszélve, hogy az ő születésük... A Forrástól való. Ahogy Atyánk mondta egyszer: "az én bölcsességem az égből született, míg a tiéd a földből való". Nem osztom meg vele újra a Hajnali emléket, idézek csupán. Meglehet, hogy nem ilyen kézzel fogható képességeket kaptak Ők ketten, de azt hiszem, hogy az ő erejük születésüktől fogva halálukban teljesedett ki csupán. Néhány, dühében és nyugtalanságában mennydörgő szellem nem képes károkat okozni a világnak. Akkorát legalább is biztosan nem, amit Tupilek Őrzői ne lennének képesek bármikor megfékezni.
Én sem menthetek meg mindenkit. Együtt vagyunk kénytelenek elfogadni ezt a sorsot, s csak magamban virágzik kissé a boldog felfedezés, hogy újabb és újabb közös vonásokat vélek felfedezni, közös kereszteket cipelek a bennem élő Tizenhármakkal, mint világi, húsból gyúrt párjuk. - Nem sok időt szentelt arra, hogy bármiféle világnézetet belém neveljen. - húzom el kissé a számat - Azt mondta, ha teljesítem a parancsát és elfogadom az akaratát, egy nap méltó leszek arra, hogy újra mellette lehessek. Nekem csak ez számított, úgyhogy a megalkuvásod talán pont az a nyakas kitartás és bizonyítási vágy, amit hiányolsz belőlem. Nem arra gondolok, hogy részese és forrása vagyok a Vöröslő Holdnak. Hanem a rejtőzködésre, az önmegtartóztatásra, a magányra. S ha meg is kívántam volna szegni mindezeket az idő múltával, Tupilek ismételt kérését nem tagadtam volna meg. Ő nem parancsolt. Nem lett volna mi ellen lázadni. Megértem. S ennek jeléül újra lehajtom a fejem, s tán jobb is, hiszen így csak lopva kell pillantást vetnem a tekintetére, mikor nyíltan megtagad. - Bocsásd hát meg, ha én annak tartalak Téged. Némileg ellenszegülök, mikor végre sikerül felszegnem a fejem, és állni a tekintetét. Én láttam. Én éreztem és megéltem mindent velük együtt. A halálukkor bennem is meghalt valami, hiába született meg a képesség. De míg én az események résztvevője lehettem ezen a furcsa, kifacsart módon, ők nem tudtak rólam semmit. Érthető hát, hogy így, csupán a vérség okán lesz olyan, aki nem fogad el annak, aminek születtem. - Én hiszem, hogy még most, ezekben a pillanatokban is értünk küzd. Nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy megelégszik ennyivel. Most talán igen, egyelőre, de ha mindenki más elfordul, nekem hinnem kell benne, hogy dolgozik. Tudom. Érzem. - Nem hiába vagytok ti a Kör. - fordítom felé magam is az arcom Szenvedés vagy jutalom egyként jár, ahogy a tapasztalatok és a döntések is egyenlőként érnek el mindenkihez. Talán vannak olyanok, akik jobban rászolgáltak az Ítéletre, mint mások, olyanok, akik eddig a könnyebb úton járhattak. De ismered a természet tanítását. Az egyenlőséget. Ha elveszel, adnod kell valamit cserébe és fordítva. Végső soron mindannyian csak az Ő gyermekei vagyunk, és az Ő szabályai szerint kell élnünk.
Aprókat biccentek szavaira. Nem érzem nyersnek azokat, csupán a súlyt, mit leendő utódomra rovok majdan, kit helyemre állítok egy új - és talán tisztább - körben. - Megnyugtatóbb lenne a tudat, ha jönnél te is velünk az Odaátba. - Szusszanok keserűen meredve magam elé. - Vagyis... nem is tudom. Nem, talán mégsem. Szükségük lesz rád, Denaali! - Tekintek rá komoly pillantással. - A mai farkasok el vannak távolodva őrző testvéreinktől és hiába igyekszünk, igyekeztünk minden tudásunkat átadni beharapottjainknak, még így sem árt, ha van valaki, aki... ismeri a csodákat, a hibákat, miket vétettünk, mindazt, ami egykoron a kezdetet jelentette és azokat a dolgokat, mik idáig vezettek. Ősi láng, melyre lehet, eleinte nem is figyelnek majd, de idővel talán belátják, hogy nem beszél hülyeségeket... - Suta mosolyra húzódott ajkam görbülete - Nem várok ígéretet, nem Atyám vagyok, csak... fontold meg, Hírvivő.
- Meglehet. - Húzódik rám oly jellemző, jelen formámban talán túlzóan aranyosra sikeredő fintorra-félmosolyra ajkam szavaira, ráhagyva megalkuvásának mibenlétét Haragszom rá és mégsem. Szikla szélén állva letaszítanám és magamhoz húznám egyszerre. Vagy zuhannék vele... egyszerű megoldás lenne, nem igaz? Nos, áprilisban eléggé bebizonyosodott úgy hiszem, hogy nem ez a járható. - Ne kérj bocsánatot olyanért, mi nem vétek! Nekem kellene így tennem, amiért nem tudom tiszta szívvel viszonozni mindezt. - Horgasztom le fejemet és van valami végtelenül fáradt, keserédes megadás abban a mozdulatsorban, ahogy helyet foglalok a hegyomlásnyi méretű pasas mellett aprócska - mert hiába átlagos a magasságom és testalkatom, mellette valóban ennek tűnök - valómban. - Minden tisztelettel... Kissé megkésve teszi mindezt, nem gondolod? - Horkanok fel röpke fejcsóválás közepette Tupilek kapcsán. Értem én, hogy az áprilisi események aggasztó horderejűek voltak, de nem tapadt már előtte is épp elég vér Alignak emlékéhez? Az utódok, az őrzők, kik tőlük kapták a tudást nem számítanak neki semmit?! Értem én... mindenkinek a sajátjai a legkedvesebbek de... minden farkas az övék a Földön. Unokák, dédunokák, ükunokák sora. Én nem kértem a megváltást. Egyik Testvérem se kérte, miként tettünk kegyetlen voltát sem tagadtuk meg soha a nyolcszáz esztendő alatt, legfeljebb megmagyaráztuk: szükséges rossz volt. És ezt Ő, a Nagy Tupilek ugyanúgy elfogadta látszólag. Szavaira megadás fénye csillan meg tekintetemben, ahogy a belló csendben vonásait fürkészem, mintha örökre emlékeimbe akarnám vésni... Sőt! Mintha emlékeim közt keresném azokat, remélve, meglátom egy sátor mögött bújva meg, vagy az erdő ágas-bokros közegében sietni tova. - Azért... azt el kell ismernem, elég jó lehetsz, ha sem Chulyin sem pedig én nem szúrtunk ki annak idején az erdőt járva. - Húzódik mosoly ajkaimra, továbbra is állva pillantását, mint valami szerelmetes tini, holott sokkal többről van itt szó. A testvérének tart. És én nem tudom ezt megtagadni tőle. - Nem is akarom. - Láthatlak még?
- Tudom. A lehető legnagyobb komolysággal viszonozom Nagojut pillantását. Nem kötelez rá semmilyen írott vagy íratlan törvény, hogy neki is megesküdjek arra: itt leszek és nem fogok csalódást okozni. Mégis azt érzem, hogy talán egy kissé nagyobb bizalmat élvezhetek, ha tudja rólam, hogy nem fogom cserben hagyni. Sem őt, sem az utódokat, sem pedig azokat az elveket és irányvonalakat, amiket évszázadok munkájával felépítettek. Talán még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy micsoda óriási felelősség ez, de szeretném hinni, hogy az évszázados rejtőzködés után ezzel is boldogulni fogok. - Azt hiszem, hogy nem lesz más választásuk, mint a Hit. Mert más nem marad majd nekik. Legalább is annak a szűk körnek biztosan nem marad más, akik majd Őseik helyére fognak lépni. És ha az új kör mégsem születik meg, hát a világ farkasainak sem marad más fegyver a kezében, ha évről-évre többen adják át magukat a kegyetlen elmúlásnak a környezetükben. Meglep a név, amivel illet, de üde és friss érzéseket ébreszt a szívemben. Új és más, valami olyan, aminek nincs köze sem az Árulóhoz, sem pedig a Fenségeshez: ami talán vagyok, és amit talán elvárnak tőlem, hogy legyek. Csak megrázom a fejem. Én nem érzem szükségét a bocsánatkérésnek. Nem tudok rá haragudni, ahogy a többiekre sem. Csak remélhetem, hogy a közös út elég bizonyítékkal szolgál majd arra, hogy érdemes vagyok erre a megnevezésre, és minden érzésre, amit magában hordoz. - Eddig elég erősnek mutatkoztatok, hogy kiálljátok Atyánk próbatételeit. Ti is, az utódok is, Tupilek Őrzői is egyaránt. Ő hitt bennetek, hitt abban, hogy Alignak feladja, ha a próbálkozásai kudarcra vannak ítélve. Ismerhetted, ő sosem parancsolt, hagyta, hogy a patak egyedül törjön utat magának a kavicsok közt. Hibás-e érte? Talán. De minden tisztelettel... - ismétlem az ő szava járását - Megértem, hogy nehéz elfogadni ilyen életút után, hogy létezik valaki, aki felettetek áll. Magatoknak kapartatok ki mindent. Miért lett volna kevésbé sértő, ha Tupilek már az első pillanatban meg akar menteni benneteket? Tudom, hogy okot és célpontot kell találjatok a bennetek hömpölygő tehetetlen haragnak, de legyek inkább én a célpont, mintsem Tupilek essen áldozatául ennek. Eddig is, a sziklánál is fájt hallanom és éreznem az Őt érő vádakat, és szívesebben vállaltam volna magamra az összeset, ha ezzel mentesíthetem őt. Kevesen vannak, akik túl látnak jelen állapotok közt az olyan nyers tényeken, mint hogy "Tupilek hazudott". Azt már senki sem kérdezi meg, hogy miért tette, abba már senki sem gondol bele, hogy milyen célja volt mindezzel. Talán a Sámán tudta, hogy mi történne akkor, ha bemutattak volna vagy ha később én magam fedem fel az álcámat. Talán már nem is élnék, talán már meglincseltek volna és Alignak után vetettek volna, megrészegülve a felette aratott győzelemtől, s akkortájt még én sem tudtam volna ennyire hatékonyan megvédeni magam. Hiszen bennem élt minden vérvonal, de az alapítók kézjegyéül szolgáló különleges hatalmat csak halálukkal együtt nyerhettem el. - A csúcs közelében éltem. Ahol már nehéz a levegő, és elszédít. És azt hiszem, hogy ezért is lettem az, aki. Mindannyiótok erejére szükségem volt ahhoz, hogy ne vegyetek észre. Erősnek, szívósnak kellett lennem, gyorsnak, hogy menekülhessek. Láthatatlannak. Előbb kellett meghallanom és éreznem benneteket, mint ahogy ti erre képesek lehettetek volna. És a farkasaidra is szükségem volt, hogy ne őrüljek meg teljesen. Teszem hozzá hálásan, és azt hiszem, hogy nem szükséges túlragoznom, hogy megértse, mit is jelent ez pontosan. - Akarsz? - mosolyodom el egészen zavart, széles és kissé önfeledt vigyorral a képemen, és igazság szerint nem is értem, hogy szaladt fel ennyire hirtelen és ennyire gyorsan arcomra a gesztus. Önkéntelen volt, szívdobbanást gyorsítóan jól eső. - Mert ha igen, csak szólnod kell. Nem igazán szoktak programütközések lenni a határidőnaplómban.
- Ezért szeretnék bölcsen utódot választani. - Apró sóhajom szinte pilleszárny rebbenés a csendességben, mit szavaink komoly, halk éle tör meg csupán. - Nem egyszerű feladat. - Aprót biccentek is mellé, megerősítésül. - Attól tartok... attól tartok, Denaali, az április közeledtével mindannyian azon leszünk majd, hogy eléd álljunk a kért utóddal és áldozattal. Ami önmagában siker, csak... a sietség ritkán szül okos döntést. - Osztottam meg vele szelíden aggályaimat. Szóváltásunk szép lassan csorog medrében, a történtek és Tupilek személye, tettei felé sodródva fokozatosan, én pedig hol apró biccentéssel, hol fejem ingatásával adom tudtára egyetértésemet. Hibás bizony. Nem, valóban nem neki kellett volna célpontnak lennie. De nem is lett volna az. Sokunk teremtője, nevelője volt ő, máshogy jönnek ugyanazok a szavak egy ismerőstől, mint egy kívülállótól, egy idegentől. - De a világért se törném le Denaali szarvát azzal, hogy ezt most közlöm vele. Már így is épp eléggé bemutatkoztunk neki a sziklánál, azt hiszem. - Én már... nem is tudom, kit hibáztassak. Vagy, hogy kell-e egyáltalán. Az ultimátumokat senki nem szereti, márpedig az Ősök nem nagyon hagytak egyetlen járható útnál többet. - Zártam a soraimat ennyivel. Én rá fogok bólintani a dologra, úgy hiszem, bár ebben sok tényező közrejátszhat még áprilisig. Jelenleg egyetlen dologra fókuszálok: az utódra. - Menekülhess? - Akadtam fenn egyetlen szaván elkerekedő, őszintén megilletődött tekintettel. Komolyan elhiszed, hogy ártottunk volna neked, hogy ha ismertük volna léted titkát, akkor ugyan úgy reagáltunk volna, mint most? A farkasok említése szelíd mosolyt csal arcomra, s kérdést ajkaimra, mellyel úgy fest, sikerül meglepnem. Lassú, de határozott a mozdulat, ahogy bólintok visszakérdezése kapcsán. - Szeretnék. - Megjegyzésére már határozottan rázkódnak meg vállaim a halk kuncogástól. - Valami azt súgja, az elkövetkezőkben ez változni fog... Lehet, nem mindig lesz kellemes, de. Ez ilyen most. - Vonok vállat. - Minden esetre tényleg szívesen venném, ha találkoznánk a közeljövőben! - Csak valakinek ugye ma még dolgoznia is menni kell ma kettőnk közül, hiába igaz a mondás: az erdőben megáll az idő.
- Nem kételkedem abban, hogy ez így is lesz. Egyik Testvéremről sem feltételezem, hogy elkapkodná a döntését, de akadnak azért olyanok, akik természetüknél fogva nagyobb gondot, nagyobb felelősséget fordítanak utódjaik felé. És a gondolataim közt, minden fantáziámban Nagojutot is ilyennek látom. - Erős a gyanúm, hogy nem fogtok sikerrel járni. - felelek az aggodalmaira - Biztosan lesznek olyanok, akiknek hosszú és fáradtságos kutatómunkával kell megküzdeniük, hogy megtalálják, akit keresnek. Hónapok, évek... - kissé megcsóválom a fejem - Nyolc évszázad öröksége nem múlhat az időszűkén. Tudom, értem és érzem, hogy miért lenne fontos minél előbb cselekedni, de bármennyire is fájdalmas, talán néhány áprilisi áldozat sokkal "jobb" eshetőség, mint egy vérvonal végleges és teljes elmúlása csak azért, mert valaki nem volt elég megfontolt. - A lét sem kínál ennél többet. Éppolyan bizonytalan végességében, mint a Ti sorsotok, s azoké, akik megszületésükkor erre a halálra voltak elrendelve. Mert hiszen mindünknek vége lesz egyszer. Úgy tűnhet, hogy a legtöbb halál nem szolgál semmiféle célt azon kívül, hogy szükségszerűen bekövetkezik: betegség, tömegszerencsétlenség, rablógyilkosság. S ha valaki megkérdezi miért, csak az Istent, az isteneket hibáztatják érte. Az ő végüknek rendeltetése van. Értelme van. - Tizenhárom ilyen, erdőt járó farkas elől elfutni nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. - mosolyodom el - És én nem akartam megszegni Atyánk parancsát. Kellemesen teker körbe a megelégedés és az izgalom, amivel már most a következő találkozásunkat várom. Teszek felé néhány bizonytalannak tűnő lépést, habozva talán kissé, de óriás kezeimet finoman vékony vállaira fektetem. - Köszönöm, hogy eljöttetek. Kissé kinézek oldalra a farkas felé. Nem fáj a barátságtalanabb jövő képe, nem kínoz a félsz, hogy mi lesz majd legközelebb. Most jó, és tudom, hogy távoztával mázsás súlyokként ül majd rám a kétség, de a búcsú pillanatait még nem engedem át neki.
//Akkor ahogy beszéltük Köszönöm szépen a látogatást //
Kezdőlap
Köszönöm szépen a látogatást 
