“Now all you can do is wait. It must be hard for you, but there is a right time for everything. Like the ebb and flow of tides. No one can do anything to change them. When it is time to wait, you must wait.”



1. rész:
"I watch the stars from my window sill
The whole world is moving and I'm standing still"

- Denaali...
A tavaszi szél felkapta Tupilek szavait, és messze repítette őket az erdői fái között, fel, egészen a magas hegyek ormára, mérföldekkel távolabb attól a helytől, amit a Sámán mindig is a legjobban szeretett. Az otthonától, amit mostanra vér szennyezett, árulás lepte be sátrai vásznát.
A hím felkapta a fejét. Egy morranással szegezte fekete orrát az ég felé, nagyokat kóstolva a bundáját borzoló levegőből. Hatalmas testéhez szorosan bújt hozzá néhány másik vad, a természet gyermekei, néma társai magányos éveiben.
Lassan emelkedett négy mancsára, és bár próbálta nem felzavarni a falka nappali pihenését, néhány éberebb farkas érdeklődve emelkedett meg a hirtelen mozgolódásra. A fehér óriás pedig csak fújtatott egyet, békét és nyugalmat parancsolva társai lelkébe. Vissza fog térni - hiszen mindig visszatér. Az utóbbi évtizedekben egyre többet lehetett távol a fészkétől, de cseppet sem bánta. Szeretett a Sámán társaságában időzni, sokkal jobban annál, mint amennyi lehetősége erre adódott.
Az órák kilopták a napot lábai alól - már alkonyodott, mire a tisztásra ért. Leült, és várt. Csak néha mozgatta meg karmos lábujjait, hogy ne gémberedjenek el a tagjai, de már a Hold is felkelt, mire megérezte Tupilek jelenlétét. Már éppen megcsóválta volna a farkát ültében, már éppen belekezdett az örömittas, türelmetlen szűkölésbe, amikor ridegen fagyott szívébe Tupilek bánata és mindaz, amit ez magában hordozott. Valami visszafordíthatatlant. Balsejtelmet.
Halált.
- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértél - Tupilek beletúrt a hím bundájába, majd mellé helyezkedett a földre. Zsákjából tábortűznek valót készített elő, Denaali pedig szótlanul figyelte, ahogy a Sámán tüzet gyújt.
- Mondd csak, éhes vagy?
Denaali csak megrázta busa fejét, aztán hogy mondandóját megerősítse, elnyúlni készült a füvön, kényelembe helyezve magát, felkészülve mindarra, ami rá várt.
- Ne! Kérlek, ne - szólt rá csendesen Tupilek. - Szeretnék ma éjjel a Vadász szemeibe nézni.
Nem firtatta, nem ellenezte: csak meghajtotta fejét, és nem sokkal később már négykézláb támaszkodott a földre. Megingott alatta a talaj. Talán hónapok is eltelhettek már azóta, hogy utoljára kétlábú alakjában rézbőrét mutatta az ég felé. Ilyenkor mindig nehezen találta a szavakat - torkából és hangszálaiból eltűntek a jól formált hangzók. Időre volt szüksége, amit a Sámán külön kérés nélkül megadott neki.
- Atyám és Testvéreim nem furcsállják majd a távollétedet? - ez volt az első kérdés, amit képes volt megformálni, miközben meredten bámulta a tüzet, ami még órákig égni fog majd, Tupilek pedig nem szokott ilyen hosszasan a törzstől távol időzni.
- Emiatt ne aggódj. Fontos ügyben jöttem el hozzád Denaali, és az igazat megvallva nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy szívességet kérjek tőled. Hiszen én vagyok a Te adósod és nem fordítva.
Denaali szerette volna magához ölelni a Sámánt, hiszen badarságokat beszélt. És Tupilek is tisztában volt azzal, hogy ez nem az ő vétke, csupán még egy, amiben részt vállalt a bátyja iránti odaadásból. Sőt, talán ez volt az első, amiben ő cipelte Alignak kelletlen terheit, elhamarkodott döntéseinek súlyát.
- Kérj, amit csak kérned kell. Tudom, hogy nem tennél így, ha lenne más választásod - nyugtatta meg végül a Vadász - Megint Atyám az, igaz?
Denaali sokat hallott Teremtője elméjének sötét zavaráról. Amikor megengedte magának, hogy honvágyat érezzen, mindig aggodalommal töltötte el Alignak sorsa, de jobb szerette ezt nem kifejezésre juttatni, sőt, még belátni sem igazán.
- Emlékszel Denaali, amikor arról beszéltem, hogy ami veled történt, az az egész világot megrázza majd? Nem miattad, bátyám szíve miatt. A Tizenhárom hazatért, és magukkal hozták legkiválóbb utódaikat.
- Tudom. Láttam és éreztem őket. Néhányukat, legalább is, akik a hegyek ösvényein tértek haza.
Denaali elkomorodott. Újra érezte azt a sanyarú kínt, ami akkor kerítette hatalmába, amikor hazatérő fivéreit megneszelte. De nem lázadt, beletörődve fogadta el, hogy rá nem érvényes Alignak áldása, és hogy neki még az ősi törvények szerint kell élnie, tisztelve mindazt, amivel a Holdisten megajándékozta őt.
- A véremből lettél vadász. Én alkottalak, és megadtam neked mindent, amivel én rendelkezem. De feletted állok, az én bölcsességem az égből született, míg a tiéd a földből való. Bár hozzám hasonlatos vagy, csak egy fiú maradsz, akit nem illet meg az Atyának járó jog, nem törhetsz ki abból, amivé lettél. Sosem lehetsz teljesen egyenlő velem, Fiú. Neked nem jár a Teremtés.
Denaalinak semmi oka sem volt az ellenkezésre. Saját maga is olyan esendő volt az első napokban, hogy nem is kívánt volna tanítója, ura, mestere lenni valaki másnak, hiszen hosszú-hosszú évekig önmagát is képtelen volt megzabolázni. És ahogy Tupilek mellett ülve eszébe jutottak Teremtője szavai, igazán kíváncsivá lett, hogy az a másik tizenhárom mivel érdemelte ki azt, hogy egyenlővé legyenek a Hold istenével?
Hamarosan azonban már nem gondolt sem erre, sem másra, amiben Testvérei előtte járnak, mert Tupilek olyasmit mondott neki, amitől nem a szavai, hanem a könnyei eredtek meg.
Alignakot meggyilkolták. Ők.
- Mit kívánsz, mit tegyek...?
Suttogta el a kérdést, amikor már képes volt megszólalni. Tupilek pedig hirtelen fordult felé ültében. Arcát két, megfáradt keze közé fogta, s bár hiába festettek vonásai ifjúnak, a Sámán szemében évezredek bölcsessége és fájdalma mutatta azt, hogy már lassan háromszáz tavaszt is megélt.
A Sámán szíve meghasadt egy kicsit. Engedte, hogy így történjen, hiszen sejtései és akarata szerint minden bizonnyal ez lehet majd az utolsó emberi gyengeség, amit itt hagyhat magából ezen a földön. Szüksége volt valakire, akiben még megbízhat, és aki előtt lehet ő a gyenge anélkül, hogy csorba esne a megítélésén.
- Nagy dolgok várnak még rád, Magas Hegy, Denaali. De az idő lomhán halad majd veled, míg elérsz a célodhoz. Azt szeretném, ha türelmes lennél. Szeretném, ha a megállapodásaink szerint élnél tovább. Gyűlölöm ezt kérni tőled, de maradj itt és tartsd meg Atyádnak tett esküdet, ne csábítson el a hús iránti sóvárgás, ne Teremts és soha ne tudja meg a világ, hogy létezel. Csak ha már felkészült rá.
- Tupilek, mondd csak, elmondtad neki, hogy én...?
- Nem. Féltem, hogy tönkretenne mindent. Veled együtt. De felelj nekem Denaali, megteszed ezt nekem?
- Búcsúzni tűnsz...
- Megesküszöl? Atyád nevére, aki az áldást adta neked?
Denaali habozott. Nem azért, mert kétségei voltak Tupilek jóslatai felől. Megijesztette az idő. Hogy kell elképzelni a végtelent? Milyen nehéz a semmiben a magány? Hol van az a hely, ami vár rá... És hogyan fog oda eljutni, ha nem mehet el innen?

2. rész
"It's my own desire
It's my own remorse"

Egy végtelenbe kapaszkodó pillanatig csak álltam, és hagytam, hogy a térben manifesztálódó rettegés- és kétségóriás fölém tornyosuljon. A szörnyeteg vöröslő szemeibe bámultam, majd kinyitottam neki a szívem, feltártam előtte mindent, ami én vagyok. Még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz, sosem volt még ennyire élő bennem az emberi érzelmek sötétebbik oldala.
A mellkasom meghasadt. Eleinte a combjaimba csorgott le a pánik, zsibbadt tánccal kúszott egyre lejjebb és lejjebb, mígnem nem-létező talpaim a Mindenség fenekéig lenyúltak, s abban vertek gyökeret attól a látványtól, ami a szemeim elé tárult.
Itt vagytok hát: megbűnhődtök. Akarom ezt az igazságot, mert tudjátok meg, nekem is fájdalmat okoztatok már puszta létezésetek eldobhatatlan tényével. Nevet és jogot kaptatok a Léttől, s most látom csak, milyen könnyedén dobjátok el magatoktól azt, ami számomra örökké elérhetetlen maradt. Távoli, mint a leghaloványabb csillagok, illékonyabb, mint az élet szaga a halál peremén.
De mégis: itt vagytok. Láttam beteljesülni sorsokat, olvastam életekről, figyeltem az ember bűneit és láttam az Anyatermészet bemocskolását. Azt a mocskot, amivel szép egymásutánban mindannyian arcotokat maszatoltátok össze, akár az engedetlen gyermek Atyja intésével dacolva és mégis: nem akarom, hogy így legyen. Csak a karomat kellene kinyújtanom arcotok felé. Köztetek lépdelek, de Ti nem láttok engem. Vakok vagytok rám, mert én nem vagyok méltó a világ figyelmére, és vakok azért, mert én úgy akarom. Csak fel kellene emelnem megfáradt kezem, hogy arcotok bőrét érintsem, hogy egy csepp vért, egy morzsa könnyet elcsenhessek legalább.
Nem! Kiáltok egyszer, s másodszor, majd harmadszor. Tizenharmadszor. Összeomlok életetek terhei alatt. Megismerem létetek legféltettebb titkait, a bennem fakadt seb forró vére melengeti őket kedvessé, örökül hagyva legendáitokat egy zordabb kornak. Tizenháromszor kiáltok, de most még a Nagy Hegyek sem verik vissza üvöltésemet. Mert itt nincsenek hegyek: itt nincs semmi, csak a fájdalomból hányt tenger - habzó hullámait szakadó torkotok, átszúrt szívetek spriccelő vére kavarja habossá.
Siratlak benneteket, Testvérek. Nővérek, kik szebbek voltatok álmaimban, mint a tündérek. Fivérek, kik szilajabban álltatok egymagatok szívemben, mint kipusztított törzseink összes, valaha volt serege. Itt hagytok megint: eltűntök a szemem elől, de tudjátok, most nem én bújok el előletek. Tántorogva forgok körbe én, az utolsónak maradott. Keresve a vágyott jelet. Azt mondtad Sámán, hogy eljön az idő, a világ készen áll majd jöttömre. De nem látom a világot, csak gyilkos fegyverek szagát érzem.

Fehér farkas mögött állok, tétlen kétségekkel szemlélve a világot. Nyúlnék fel, szólítanám, de ahogy mozdulni nem áll hatalmamban, úgy megszólalni sem. Elsöpör a harag. Félek. Tőled még sosem féltem Fehér farkas, de most mégis együtt érzek. Talán nem volna okom együtt megalázkodni a Tizenhármak megjelent tagjaival, de jól esik a részvét. Szükségem van legalább erre a maroknyi kapocsra, hogy egyszer valakinek elmondhassam, hogy mi mind együtt féltük Tupilek haragját.

3. rész
"Chaser"

A gyomrom sosem kongott éhségtől, hiszen megszolgáltam az Égi Lelkek áldását. Erőm sosem apadt, mancsom csapása sosem tévesztett célt, és ez akkor még elég volt. De a csend túlságosan hangosan üvöltött érzékeny fülem kacskaringóiba; megfeszültek fejemben az üresen kongó tekervények; görcs rántotta szívem, s bár hittem volna, hogy mindez a véget hozza el, rá kellett döbbennem: a felfedezni vágyó gyermek szűknek látja fatörzsekből faragott ketrecét. Óvakodtam. Az emberek arcait összemaszatolták a tavaszi égbolt felhői, s akit magam rézbőréből valónak véltem, mindinkább riasztott. Elkeserített. Sosem tudtam meg, mit jelent az a szó, hogy rab, míg a szolgáról Atyámnak hála akadt némi fogalmam. Ködként jártam a déli vidékeket - figyeltem és hallgattam mindent. Láttam és éreztem testvéreim nyomát. Ott voltak a kifröccsent vérben, a kapkodó szívdobbanásokban és a teli gyomorban, ahol utódaik mészárlása végleg gyökeret vert. Tudtam, hogy hatalmamban áll a segítségnyújtás, de Tupilek szavát sosem szegtem volna meg. A világ legélesebb érzékeivel megáldva vakon, süketen és némán gyalogoltam át az évszázadokon, s ekkor értettem meg, mit jelent pontosan a rabság.
Loptam. Hangokon át tudást és értelmet, betűvetést, olvasást. Emlékekből a világ képeit. Számtalan kötet fordult meg mindig változó ujjaim közt, és amíg a sápadt arcú tudását oroztam el, vonásait és szokásait is jól eszembe véstem. Hogy számítottam-e újabb áldásra? Természetesen. De nem a hatalomvágy volt, ami bizonyosságot ébresztett bennem, hanem a múlt és a lét teljessége. Tizenhárom kell. Elloptam hát a többit is, így sosem ismertek fel, senki sem látott kétszer ugyanott. Árnyék voltam, mégis én voltam a világ népe között a legélőbb. Fantomokká, körülöttem tekergő füstjelekké váltak az emberek. Érintést csupán véletlenekből harcoltam ki magamnak, egy lökés utáni elnézéskéréskor újra hallhattam a saját hangom, holott megesett, hogy évtizedekig nem jött ki emberi hang vastag torkomból.
Az esendő élet csábítása mellett mindvégig bennem forrongott a vulkán ereje, meghatározatlan időközönként újabb és újabb hullámmal gyarapodva, fel, egészen a gyomromtól a nyelőcsövemen át, és fogalmam sem volt róla, hogy meddig gyarapodhatok még tovább anélkül, hogy szétszakadnék.
Könyörgésem néma maradt minden alkalommal, amikor Tupilekhez fordultam útmutatásért, de valamit tennem kellett. A józan ész múlandó, az erő és a hatalom akár a tüzes víz. Engednem kellett belőle, gyalázatos módon. Rabszolgatartók, vandálok és orvvadászok lettek vissza-visszatérő célpontjaim. Rengeteg ismeretlen lélek kavargott a bennem lévő nagy egészben, én pedig szépen sorban szabadítottam őket a világra.

A kezemben forgatott könyvek hősökről regéltek, de én nem láttam köztük egyet sem. Az éjjelekbe fröcsögő vircsaftok nem adtak békés álmokat az emberek közelében. Harag. Égő fáklyaként vezette utamat a gyilkos ösztön. Valamit elvettek tőlem, és nekem meg kellett bosszulnom a sértést. Sangilak ereje roppantotta gyenge utódai csontjait. Porrá törtem rongyként összezuhanó testüket, mert úgy kívántam. Éheztem, de bármennyit vettem el belőlük, csak még több után sóvárogtam.
Ezernyi dárdaként szúrta át testem karmuk és foguk, Annakpok szabadsága még az ezüst béklyóit is leverte magáról. Már amikor engedtem, hogy pengéik kóstoljanak. Kegyetlenségüket nem tűrhettem tovább, pedig nekem is közéjük kellett volna tartoznom. De mindenhol idegen voltam, a Tizenhármak pedig nem voltak sehol, hogy martalóc fiaik és lányaik útját egyengessék. Gyűlöltem őket és mindenkit, akiknek közük volt hozzájuk, és akik méltatlannak mutatkoztak az öröklétre. Akikben nem lobogott Nagojut hűsége. A szemem előtt kárhoztattak négylábú létre, mikor társaim életét kioltották, de nem adtam meg nekik azt a kegyet, hogy így élhessenek tovább. Felfaltam minden megmaradt erejüket. Éreztem őket mindenhol. Könnyedén rátaláltam a becstelenség eleven démonaira, Tipvigut mancsait elorozva téptem torkát az erőszaktevőnek, mielőtt az még lesújthatott volna. Barbárok. Hol vagytok Tizenhármak? Lássátok, mit tettetek…
Tűz égetett kívül és belül. Ez valahogy más volt, nem a saját lelkem lángjai nyaldostak szüntelen. Ezeket a képzeletbeli sebeket még Sura sem volt képes begyógyítani, s megveszekedett módon kerestem, kutattam a gyógyírt mindhiába. Hangosan zúgtak a halálsikolyok kint és bent, és én csak el akartam őket hallgattatni, hiszen Chulyin füleit szétszaggatta minden segélykérés. Nem lehettem ott mindenhol. Még Tipvigut lábain sem. Szenvedést kívántam. Szenvedést az erőszaktevőknek, a gyermekgyilkosoknak, a rabló lelkeknek. Az ő gégéjük roppant, akárhányszor fojtogattak valakit. Az ő gyomruk hasadt fel, akárhányszor tépték fel a farmerek gyomrait.
Amikor azt hittem, már nem lehet rosszabb, akkor kezdődött a valódi pokol. Eska mellé guggolva árnyékok közt meghúzódva az el nem követett bántalmazások terveit hallgattam Kaskae fülével, az elkövetettek mocskos élvezetei elmémbe lopták magukat Biisaiyowaq szemén át. Bármerre fordultam, képtelen voltam eltáncolni a világ borzalmai elől. A hordák felől kilőtt puskagolyókat Unalaq-kal ölelkezve kerültem ki, mielőtt saját bajtársaik képében vetettem volna véget életüknek, ahogy Anguta tette volna és mégis, mintha fejem szaggatta volna olykor ólomsúlyuk.
Lássátok Testvérek! Ide vezet, ha magára hagyjátok gyermekeiteket azért, hogy önös céljaitokat beteljesítsétek!
Egy napon magamra néztem a víztükörben, és amit láttam, elborzasztott. Bármelyik arcomat is mutattam magamnak, mindegyikből gyűlöletem tárgya köszönt vissza. Egy lettem hát az Elhagyatott Gyermekek közül. Semmivel sem voltam jobb, mint azok, akiket üldöztem. Véget kellett vetnem neki. El kellett hinnem, hogy a fenevad végre jól lakott.
De valóban így volt?
Voltak kétségeim. Magam felé, a világ felé és a sors felé, amit a Sámán rendelt el nekem, és bármennyire is rettegtem az eljövendő naptól, feloldozásként vártam rá.
Emlékszem, tél volt. Hazatértem, önként száműztem magam a nagy hegyek lábához újra, mert rettegtem attól, hogy olyanoknak is ártani fogok, akik egyáltalán nem szolgáltak rá. Az idő mintha megállt volna körülöttem, és mégis - úgy száguldott, mint a legsebesebb lovaskocsi, amit valaha láttam. És amikor Kilaun illúziójából kirángattam magam, elfogott a szédülés. Ettem. Ittam. Megpihentem. Aztán újra ebben az álomban találtam magam, és nem tudom, hogy mikor és miként szabadultam ki saját elmém rabságából.

4. rész
"Bring me out, come and find me in the dark now"

Napokkal, talán hetekkel később tértem magamhoz a barlang előtt. Egy cseppet sem aggódtam azért, hogy esetleg bárki rám talált volna ez idő alatt, hiszen ide, a Mount McKinley csúcsainak közelébe nem jár fel senki. Nem is vesztegettem sem időt, sem energiát arra, hogy körbekémleljek magam körül. Csak a havat gereblyéztem az ujjaimmal lágyan és puhán.

Próbáltam összeszedni valamit. Odabent. A legkisebb emlékmorzsával is megelégedtem volna, de bármerre is tapogatóztam, a sötétségen kívül nem bukkantam semmire. Csendes beletörődéssel vettem tudomásul, hogy minden esély megvan arra, hogy az álmaim végleg összetörtek. Hogy Atyám halálának évfordulóján megöltem valamennyi Testvéremet.
Amikor hónapokkal ezelőtt szent körük az égre rajzolódott, már tudtam, hogy mindannyian haza fognak térni. És ahogy szép egymásutánban megérkeztek, nehezebb volt megállni a megkeresésüket, mint valaha. Fogalmam sem volt arról, hogy képes lennék-e kijátszani őket, és a kudarc lehetősége túlságosan elkedvtelenített ahhoz, hogy megtegyem. Persze azzal is tisztában voltam, hogy nincs még itt mindenki, és az idei Vörös Hold után csak az Égi Lelkekhez fohászkodhatom, hogy ne is térjenek haza.
Minden nappal egyre nehezebb. Újra kölyöknek érzem magam, aki a hegyek közt bujdosott a farkasaival azért, hogy a Tizenhárom „első” ösvényeit sose keresztezze. De most nincs itt Tupilek, aki időről időre felkeres. Senki sem mesél, senkinek sem hiányzom.
- Sámán! – kiáltottam, ahogyan csak rekedt hangomon képes voltam. - Ez lenne a küldetésem? Ezt kell adnom a világnak? Felelj nekem, Tupilek! Tupilek, én nem akarom ezt! Nem értem… Nem értek semmit és fáradt vagyok, Sámán!
- Te vagy a kapocs köztem és a világotok közt, Fiú – így szólt Alignak, miután legelőször kölcsönvette Denaali erejét, hogy vért ontson az északi vidék farkasai között. – Még én magam sem tudom, hogy pontosan miként működsz, de halld szavam, rá fogok jönni. Benned van Minden, holott Semmi sem vagy. Mi vagy te, Magas Hegy?
- Vétek. Vétek vagyok… - a sarkaimra ültem, ahogy felidéztem Alignak szavait. Tupilek nem felelt, Alignak sem tért vissza már.
Estére, szép egymásutánban megtaláltak a falkám tagjai. Körém gyűltek és nem mozdultak addig, míg fel nem keltem. Amíg el nem határoztam, hogy tovább várok. Nem így ismertem meg Tupileket, hinnem kell, hogy egy napon nem Atyám, hanem ő lesz az, aki meglátogat engem.

5. rész
"Creation"

- Üdvözöllek, Fiú – a mély hang beterítette az egész barlangot. Lehetetlen feladatnak bizonyult megítélni az erejét, bárki hihette volna suttogásnak csak úgy, mint öblös, gyomorból felzúgó rivallásnak. Denaalinak azonban mindenféleképpen riasztó volt, hiszen ha nem érezte volna mindazt, ami benne kavargott, talán meg sem ismerte volna tulajdon Teremtőjét. Sem a hangja, sem pedig a vonásai nem tükrözték már azt a törékeny kamasz fiút, akit utoljára látott, és amint túl tudott lendülni az első megrökönyödésén, be kellett lássa, hogy büszkeséget érez. Roppantul boldog volt, amiért az ő farkasa egy ilyen szép kiállású őst tudhat a magáénak, és szinte el is feledkezett mindarról a pokoljárásról, ami egész életében végigkísérte, és amiért Alignak volt a felelős.
- Atyám! – suttogott mosolyogva, majd négykézlábról térdelő helyzetbe lökte magát, és vette a bátorságot, hogy Teremtője szemébe nézzen.  – Atyám… Nem számítottam rá, hogy látlak még ezen a világon.
Alignak elégedetten elmosolyodott. Voltaképpen meglepte, hogy Denaali ilyen szívélyesen fogadja őt, főleg azok után, amit például Sangilaktól kapott hálája jeléül. Hiába, még az ő világában is érhetik meglepetések. Rögtön egy újabbal találta szemben magát, amikor azon kapta magát, hogy Szellemtestének jobb keze a Fiú vállán pihen. Ő is büszkeséget érzett, de annak pontos okát nem volt hajlandó belátni. Inkább ráfogta arra, hogy Denaali csakis az ő jóvoltából tarthatott ki idáig, hiszen tőle örökölt ilyen szívós farkast, még akkor is, ha színeit az a gyermeteg öccse elorozta előle.
- Elég legyen az érzelgősségből Fiú. Nem azért jöttem, hogy a régmúlt eseményeit tárgyaljam meg veled – Alignak hirtelen kapta el kezét az atyai érintés szépséges békéjéből, amiért egy egészen savanyú tekintetet kapott Denaalitól.
- Értem – sóhajtott fel a Fiú. Vállai megadóan ereszkedtek meg, és megfogadta, hogy sosem feledi el ezt az érintést, mert minden kétsége ellenére Alignakban van iránta szeretet. Él benne törődés. De azt talán még Tupilek sem tudja, hogy pontosan miért temeti a harag és a dölyfösség szemfedője alá.
- Szükségem van rád. Van róla elképzelésed, hogy pontosan miért?
Denaali elbizonytalanodott. Fogalma sem volt róla, hogy miben lehetne Alignak segítségére, ahogy arról sem, hogy lehet-e bármi köze mindennek Tupilek jövendöléséhez. Ha mégsem, akkor talán nem lenne jó ötlet megosztania Atyjával mindazt, amit a Sámánnal évszázadokkal ezelőtt megvitattak. Így hát, tudatlanságot kölcsönözve széles arcának, megrázta a fejét.
- Patkány! – Alignak felordított, az erejét pedig újra a kezébe összpontosította, hogy egy erőteljes pofonnal illesse Denaali arcát – Miért hazudsz nekem, Fiú? Árulóm leszel Te is?
Alignak a szégyenében elvörösödő hím elé lépett, erős ujjai közé fogta állát, és finom gyengédséggel emelte meg a fejét. Éppen csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. Ekkor érezte meg, hogy Denaali finoman bár, de egész testében reszket a dühtől.
- Ebben a világban nincsenek előttem titkaid. Tudom, mit rejtegettél előlem, és tudom, mit hallgatott el előlem az öcsém, valahányszor sivár életed felől intéztem kérdést felé. Emlékszel még, hogy mit tanítottam neked? A világban elfoglalt helyedről?
Denaali nehezen, de bólintott. Minden idegszálával meg kellett őrizze a hidegvérét, hogy ne robbanjon ki Teremtője érintéséből, de amennyire irtózott tőle, annyira hálás is volt a gesztusért.
Hogy is felejthette volna el a Teremtés alapjait? Hogy is feledkezhetett volna meg arról, hogy sosem emelkedhet egy rangra Alignakkal, amikor egész életében arra kereste a választ, hogy a Tizenhárom miért tehette meg? Miért lesz valaki egyenlőbb a társainál?
- A Nagy Szellemek furcsa fricskája, ami belőled lett, Fiú. Kaméleon, igaz? Így nevezted el magad ott délen. Ha engem kérdezel, szánalmas egy csúszó-mászó után elkeresztelned magad. Igazam volt a Patkánnyal kapcsolatban, az jobban illene hozzád, hiszen Te aztán tényleg mindent túlélsz.
Alignak még egyszer megrántotta a Fiú fejét, aki a hozzá intézett szavaktól egyre izgágábbnak tűnt.
- Még mindig nem érsz fel hozzám, hiszen azt teszek veled, amit akarok. De nyughasson a fajtád, nem fogok ártani neked. Csupán az erődet fogom kölcsönvenni ma éjszakára.
- Az erőmet? Miért?
Denaali elsápadt. Azok után amiket Tupilek megosztott vele, pontosan tudta, hogy ennek a világnak hamar eljöhet a vége, ha az ő ereje Alignak mancsai közé kerülne. Most már addig-addig fészkelődött, mígnem sikerült kirántania állkapcsát Alignak ujjai közül, aztán pedig rákjárásban addig hátrált a szellemalaktól, amíg háta a nyirkos barlang falának nem ütközött.
- Tudtad, hogy ma van a halálom évfordulója?
- Nem, nem tudtam.
- Ha tudtad volna, virrasztottál volna értem?
- Miért kérdezel olyasmit Atyám, amire úgyis tudod a választ? - csattant fel a Fiú eleven éllel, hiszen sértette a feltételezés, hogy megfeledkezett volna róla. Ő nem, ő képtelen lett volna borba és mámorba fullasztani magát a diadal dicsfényében, ahogy Fivéreiről és Nővéreiről elgondolta volna.
Alignak csendben bólintott, hiszen megkapta, amit akart. Korántsem olyan szentimentális okok motiválták, mint a hála vagy a szeretet. Csupán azt kellett tudnia, hogy Denaali még mindig olyan szolgálatkész-e, mint amilyennek még életében megismerte. Voltak ugyanis kétségei afelől, hogy képes lenne-e megszállni a Fiút akkor, ha teljes ellenállást mutatna vele szemben.
- Szeretném, ha leeresztenéd minden védelmed. Megteszed ezt a kedvemért?
Denaali ösztönei megsúgták neki, hogy Teremtője hirtelen feléledt lágysága egészen biztosan nem születhetett ok nélkül, kötelességtudata azonban jóval erősebb volt annál, hogy ellent mondjon Alignaknak. Másfelől pedig hosszú évtizedek óta nem volt alkalma ilyen hosszas csevejbe bocsátkozni sem ember, sem farkas fiával. Úgy érezte, lelke mélyre eltemetett, valahova tartozni vágyó énjét már a legkisebb jó szó is képes lehet kihantolni – főként akkor, ha az a jó szó olyasvalakitől származik, aki ismeri őt. Ezen személyek száma mondhatni világéletében csekély volt. Valódi testét, valódi személyiségét egyetlen élő sem ismeri, és ebbe hirtelen jobban belesajdult a szíve, mint abba, hogy Atyja, aki a farkas lét csodájával a vadon királyává tette, egész egyszerűen patkánynak nevezte őt.
Alignak türelmetlen járkálásba kezdett, nagyon igyekezett olvasni Gyermeke érzelmeiben, de saját mohóságán képtelen volt átlátni. Hiba lett volna noszogatni, erőltetni a Fiút, mert azzal mindent elronthat, de hirtelen természete a halálban sem szakadt le vállairól. Erőteljesebben mardosta a bosszú, mint eddig valaha, és most, amikor percek, pillanatok választották el a vágyott beteljesüléstől, képtelen volt türtőztetni magát.
- Denaali.
Ahogy teltek a hetek, még a régi időkben, egyre kevesebbszer nevezte őt annak, aki volt. Úgy hitte, azzal, ha nevet ad neki, örök nyugtalanságot hoz majd saját fejére, hogy a Szellemek majd ezt susogják a fülébe a holdtalan éjeken. Csak egy fiú volt számára, a Fiú, és úgy gondolta, hogy ez így van rendjén. A fiú, Denaali pedig pontosan annyira tisztában volt ennek a gesztusnak a jelentésével, mint most, amikor évszázadokkal később újra szólította őt. Egy különös pillanatig arra gondolt, hogy talán Tupilek is megjelent társaságukban, de csalódnia kellett még örömében is. Kérdezni akart. Nem egyet, ezret is talán. Félt attól, mihez kezd majd vele Alignak, ha minden mentális védelmétől önként megszabadul. Nem akart itt elbukni, hiszen tartozott azzal Tupileknek, hogy végigcsinálja. Ha nyolc évszázadot kibírt, nem fogja feladni.
Így hát lassan, gyanakvással teli lazított a pajzson, ami elméjét, tudatát és erejét öröktől fogva elrejtette a világ elől. Egyre több energiát szipolyozott magába a környező településekről, bányákból, favágó telepekből, útszéli ivókból és fogadókból, mígnem a legközelebbi város farkasainak jelenlétét is megérezte. Hallani vélte szívük dobbanásait. Lelki szemei előtt látta Testvérei örökségét, és ezen a ponton döntött úgy, hogy elég messzire ment. Bősz vad tajtékával kiáltott fel, és eldöntötte, hogy elzárja a szelepet, de életében most először képtelen volt rá.
Alignak nesztelenül vált köddé, valami olyasmivé manifesztálódva szóródott szét a térben és az időben, amit még ő sem értett igazán. Ott volt egyszerre mindenhol és sehol sem. Ő volt a levegő és a szél, lobogott tűzben, habzott a folyók vizében. A Holdról kémlelte a Földet, miközben maga is a lassan olvadozó hó felett siklott. A mindenség elégedetlen, lázadó részévé vált. Az erő, amit Denaalitól kaparintott meg teljesen megrészegítette. Kettejük hatalma felkavarta a világot, vörössé színezte a Holdat, Alignak pedig onnan kacagott le áruló gyermekei örökségére, hogy most először alkalma legyen arra, hogy vérrel fizettesse meg a Tizenhármak minden adósságát.

6. rész
"Family"

- Alignak?! Alignak, mit tettél... - szólt az ifjabb testvér, miközben bátyját vállánál fogva igyekezett lerángatni az óriási termetű vadászról. Reszketeg suttogása a Szellemek világába szállt, ahogy lábait felhorzsolva az áldozat mellé térdepelt. Tupilek borzasztóan szeretett volna tenni valamit, akármit, amivel megmentheti a férfit, de ahogy alaposabban végignézett rajta, be kellett lássa, hogy minden igyekezete teljességgel hiábavaló lenne. A korábban lándzsát tartó karja szinte csak inakon függött, karmok által sebzett hasfalán nem látszottak a sebesülések, hiszen az éjszakában feketéllő vére eltakarta mindezt Tupilek fürkésző tekintete elől.
- Én... én nem akartam! - védekezett Alignak, miközben a visszaváltozástól még sajgó tagjait szorongatta, és meglepve vette tudomásul, hogy az oldalába fúródó lándzsa által ejtett seb rohamos gyógyulásnak indult. - Nem akartam, de eltalált, és nem tudtam gondolkozni...
Tupilek elsápadt. Nehezére esett feldolgozni a tényt, hogy testvére elméjét még ennyi idő után is képes lehet elködösíteni a Szellemek Ajándéka. Neki könnyedén ment. Az pedig, hogy bátyja képes volt embert ölni azért, mert az tudatlan módon őt választotta zsákmányul, baljós jövő érzetét ültette el makulátlan szívében. A férfi, az oktalan vadász vért köhögött fel.
- Valamit tennünk kell! Érted, Alignak?! Muszáj... valamit...
- Az lenne a legjobb, ha átvágnád a torkát. Hamar vége lenne, megkapná a kegyet, ami jár neki.
- Hogy mondhatsz ilyet! - csattant fel az ifjú, de a lelke mélyén mégis igazat kellett adjon fivérének. Csak még nem állt készen rá. Mégis hogy menjenek vissza a Törzshöz így, hogy egyetlen rossz szó vagy gesztus ilyen borzasztó tragédiába torkollhat? Nem, az ki van zárva, ezt gondolta, miközben az elesett vadász tarkója alá nyúlt, hogy az ölébe húzza. Remélte, hogy tehet érte valamit. Ha már ilyen körülmények között kell eltávoznia erről a világról, legalább tegye azt békességben és szeretetben.
- Most meg mit művelsz? - kérdezte Alignak, és bár szeretett volna goromba lenni, az érdeklődése jóval erőteljesebben ült ki arcára, majd a mozdulatba, amivel lendületet vett, hogy négykézláb odamásszon öccse mellé.
- Gyászolok - suttogta Tupilek, majd egy finom mozdulattal oldalra nyúlt, hogy megszorítsa Alignak kezét. - Gyászolj velem. Kérj tőle bocsánatot, aztán elengedjük.
Alignak felszívta mellkasát, hogy néhány pillanattal később megadóan fújja ki belőle a levegőt. Szeretett volna sokkal nagyobb bűntudatot érezni azért, amit elkövetett, de a Farkas nem engedte neki. Kissé haragudott rá emiatt.
Csendben hajtotta le a fejét, és magában hadarni kezdett egynéhány fohászt az elesett vadász békés utazásáért, de képtelen volt teljesen erre koncentrálni. A Farkas dacosan ellenállt, olyan gondolatokat szült elméje falai közé, hogy nem is halott, miért kellene hát búcsút venni tőle. Ideges feszültsége már Tupilek bőrét is égette, érezte bátyja elégedetlenségét, de nem tudta volna megmondani az okát, azt pedig csak remélhette, hogy esetleg magára haragszik. De mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a haldokló vadász görcsös rángatózásba kezdett az ölében.
A testvérpár egyszerre hőkölt hátra, rákjárásban távolodva el a férfi testétől. Gurgulázó üvöltések közepette vonaglott lábaik előtt, ők pedig az ijedtségtől lebénulva meredtek a haldoklóra.
- Alignak, mi ez?
- Honnan tudjam?!
- A Szellemek! Egész biztosan a Szellemek, én tudom, Alignak, most eljönnek és megbüntetnek azért, mert embert öltünk! Nem ezért adták az ajándékot, biztos jönnek és visszaveszik! - hadarta Tupilek, Alignak pedig ültében vágta tarkón kisöccsét.
- Fejezd már be! Te amúgy sem tehetsz semmiről!
Alignak talán még idegesebb volt, mint testvére, de úgy érezte, csinálnia kell valamit. A testvére előtt kell járjon, így hát felkelt a földről, hogy a vadász vonagló teste fölött megállva jobban szemügyre vegye.
Ő már előbb látta. Végignézte, ahogy a férfi ujjaiból karom fakad, látta a bőre alatt hullámzó izmok és csontok fény-árnyék játékát még azelőtt, hogy az egészet beborította volna a sűrű bunda. Mielőtt vége szakadt volna a szenvedésnek, és az óriási, sebesült vad szűkölve próbált volna közelebb kúszni Alignakhoz, hogy megnyalja annak meztelen lábszárát. És akkor Alignak felett megnyílt az ég - lényébe gyökeret vert az Égi tudás és már pontosan tudta, mit kell tennie.
- Nem veszik vissza - közölte Tupilekkel anélkül, hogy ránézett volna. - Adtak még egyet.
- De... de hát...
- Ne értetlenkedj! Gyere közelebb! Nézd meg... - ujjait lassan fúrta bele az új farkas nagyon is valóságos bundájába - Ő az enyém. Én alkottam. Belőlem lett. A Szellemek azt mondták, ez a Teremtés. És hogy te is tudsz ilyet. Tudod mit jelent ez?
Tupilek csak állt ott, megrökönyödve, földbe gyökerezett lábakkal, és hagyta, hogy a félelme lecsöpögjön róla, hogy helyét átvegye a Szellemek iránti végtelen csodálata. Csak percekkel később kezdett kissé irigy lenni testvérére, amiért övé lett először ez a tudás. De azzal nyugtatta magát, hogy sok minden mást ő kapott meg bátyjánál előbb, és ha minden igaz, ő is megtapasztalhatja majd mindezt, ha talál alkalmas jelöltet rá. Mert abban már a kezdetektől fogva biztos volt, hogy ő nem ilyen vadászbalesetekből szeretné megharapni az Első kölykét.
- Azt, hogy nem kell tovább bujdosnunk - felelt Tupilek bátyja kérdésére. - Visszamehetünk a törzsünkhöz, és csinálhatunk sajátot.
- Igen - bólintott Alignak. - De előbb rá kell jönnünk, hogy is működik ez az egész.


- Íme, nővéreink és fivéreink, visszatértünk hát közétek, és e naptól kezdve minden titkunk tudói vagytok - Alignak átvette a szót, miután Tupilek megosztotta túlélésük csodálatos történetét a törzs tagjaival. Ez volt az első hazugság, amit népe előtt kiejtett.
- Hovatovább, benneteket érhet az a megtiszteltetés, hogy elsőként adományozzuk nektek ezt a hatalmat - és így esett meg a második.

7. rész
"Red Sorrow"

Miután a Fiú megesküdött Teremtője, Alignak nevére, hogy létét nem osztja meg mással, csak az erdő szülötteivel, még sokáig beszélgetett a Sámánnal. Meghallgatta, hogy pontosan mik vezettek Testvérei árulásához. De Tupilek szép dolgokról is mesélt. Megosztotta vele a Tizenhármak kalandjait, mindükről hallott néhány kedves történetet, olyasmiket, amiket az elmúlt évek alatt éltek át, míg megfelelő utódjaik kiválasztásán munkálkodtak. Olyan helyekről hallott, amiket el sem akart hinni. Délen, egészen lent nincs semmi, csak homok - az emberek nem tudják, mi az a hó, érdekes szavakat használnak és egészen más isteneket félnek, mint amiket eddig ő ismert.
Tupileknek is boldogságot hozott még egyszer elmerengeni a tapasztalásain. Mindentől eltekintve szerette a Tizenhármakat egytől egyig, és büszke volt mindarra, amit együtt elértek, amit egyedül képesek voltak véghez vinni. Hogy magasabb szintre emelték az ő ajándékukat. És még egyszer felelevenítette az unokákat is: azokat, akiket a törzs elé hoztak. Sajnálta, hogy nem tölthetett velük néhány évtizeddel többet, de bízott utódaik választásaiban és abban, hogy ha nem is mind, de legalább néhányan nemes és jó farkasokká válnak majd.
Hajnalodott. A Nap pontosan egyszer ért körbe világ körüli sétáján azóta, hogy Alignak, a Holdisten eltűnt a színéről. Egy nappal korábban még őt is látták vigyázó szemei és ettől Tupilek végtelenül elszomorodott. Be sem fejezte az épp mesélt történetet. De miért is, ezt gondolta magában - miért is kellene neki bármit befejezni? Ez nem a vég... És nem ő írja az élet meséit. Ezt a legendát sem ő hagyja befejezetlenül.
- Mit gondolsz, van még hely a szívedben egy utolsó szívességnek? - kérdezte a parázsba meredve, Denaali pedig kurtán biccentett. Most, hogy Teremtője halott, már igazán nem maradt senki, akit jó szívvel szolgált volna, és Tupilek mindig is reményt jelentett neki. Kapaszkodót, hogy ne felejtse el, honnan jött. Hogy nem csupán farkas, de ember is odabent.
A Sámán felkelt, és csupán egy mozdulattal jelezte a hímnek, hogy szeretné, ha ő is hasonlóan tenne. Sebes léptekkel indult el a tisztáson, mígnem azon kapta magát, hogy szalad a Nap felé. Mintha csak hazafelé igyekezne. És kacagott. Aztán, hevesen zakatoló szívvel dőlt végül hanyatt a füvön, Denaali pedig megállt felette, és mosolyogva csodálkozott azon, hogy Tupilek egyszeriben képes volt újra gyermekké lenni.
- Küldj haza, Denaali - kérte nevetve a Sámán, ahogy a felette tornyosuló alakot nézte.
- Jól van hát. Tupilek, ideje, hogy hazatérj - Denaali megvakargatta a fejét, és fogalma sem volt róla, hogy kellene-e szólnia bármi egyebet, mert Tupilek nem mozdult.
- Igen... igen, én is így hiszem.
Kisvártatva, nagy hirtelenséggel ült fel, megigazította hosszú, kócos haját mielőtt felkelt volna, és egy határozott mozdulattal megragadta Denaali vállait. De csakhamar belátta, hogy ez kevés, úgyhogy szorosan magához ölelte a Vadászt, ámbár nem érte át teljesen annak széles vállait. Denaali búcsúzóul visszaölelte, és csak akkor engedte el, amikor úgy érezte, muszáj. Tupilek újra elnézett a Nap felé, és rongyos ruháit felgyűrve kutakodott valami után.
- Te vadásznak születtél, nem igaz? - tette fel kissé elbizonytalanodva a kérdést, lábujjai felé pillantva próbálta leplezni megnehezedő szemeit Denaali elől. - Akkor tudod, hogy csináld gyorsan és kíméletesen.
„- Valamit tennünk kell! Érted, Alignak?! Muszáj... valamit...
- Az lenne a legjobb, ha átvágnád a torkát. Hamar vége lenne, megkapná a kegyet, ami jár neki.”
Mindketten ugyanazon gondolkodtak. A kegyen. Tupilek nem igazán volt biztos abban, hogy érdemes-e ilyesmire, hogy kérhet-e ilyesmit azok után, hogy a Szellemek akaratának meghajolva hagyta, hogy vérei árulók legyenek, gyilkosok, és hogy kérhet-e ilyesmit attól, akit Alignakkal vállvetve ő maga fosztott meg mindettől. De azt is tudta, hogy ahogyan eddig mindenben Alignak társa volt, képtelen lenne a halálban magára hagyni őt. És különben is, ki tudja, hogy mit művelne a Nagy Utazás végén Alignak, ha ő nem lenne ott, hogy felügyelje lépteit?
Denaali pedig nem akarta elhinni, hogy méltó arra, hogy ilyen kegyben részesítsen egy olyan hatalmas Sámánt, mint amilyen Tupilek. Kételkedett abban, hogy meg tudja-e tenni, jobban, mint abban, hogy képes lesz-e a világ végéig árnyékok közt élni. Csak a kezében fogta a tőrt, az ezüstözöttet, felismerte benne az emberek Őrzőinek varázslatát. Úgy égette a bőrét, mint még soha semmi, pedig még csak komoly sebet sem ejtett rajta.
- Légy büszke és hatalmas! Legyél Fenséges, mint népünk hegyei! Zúzzon jég, roppantson fagy, te csak álld ki, bármit is hozzon rád az ég. És ha majd egyszer, amikor eljön az idő, mondd meg nekik, hogy az egész... Az én hibám.
És ott, a Magas Hegy csúcsánál, amiről a nevét kapta, ott adta meg a végtisztességet Tupileknek, a Sámánnak ő. Denaali, a Magas Hegy.

8. rész
"And I'll find strength in pain
And I will change my ways
I'll know my name as it's called again"

A reggeli nap fényei rózsaszín lepellel takarták be a horizontot, de a három farkas már javában talpon volt. Nem kellett túl sok mindent összepakolniuk indulás előtt, hiszen élelmet és vizet majd az út során szereznek maguknak. Fekhelyük a dús fűtakaró volt mindig is, ruhájuk pedig csak abból a néhány szőrméből állt, amit éppen magukon viseltek.
Tupilek még egyszer utoljára körbenézett a fák között, tekintetét végigvezette a nemrég még parázsló tábortűz maradványain. Izgatott volt. Már csak néhány napnyi járás választotta el őket azoktól az emberektől, akik egykor maguk mögött hagyták őket. Biztos volt benne, hogy a legutóbbi találkozásuk óta nem változtak túlságosan sokat, és őszintén remélte, hogy az elmúlt két esztendőben egyetlen kedves ismerősét sem vitte el láz vagy éhínség. Amikor Alignak úgy döntött, hogy komor üldögélését megszakítva maga is felegyenesedik, öccse azonnal odalépett hozzá és magához ölelte.
- Annyira boldog vagyok bátyám! – rajongó kedvességgel nevetett bele Alignak fekete hajába – Eltervezted már, mit fogsz mondani?
Alignak megrántotta a vállát, mire Tupilek megdermedt, majd eleresztette őt. Kissé eltolta magától, kíváncsian fürkészte testvére vonásait, holott nem a szemeivel látta a bajt. A farkas érezte a lelkében. Néhány pillanat múltán kissé eltátotta a száját, majd fejét idegesen a távolban álldogáló harmadik felé fordította.
Denaali egy fatörzsnek támaszkodva nézte saját lábfejét. Eleinte nem vette jó néven, hogy mostantól egy cingár ifjú fog neki parancsolni, akit látszatra egyetlen suhintással leteríthetne. De az elmúlt két tavasz alatt megtanulta, hogy soha többé ne ítéljen csupán a látszat alapján.
Amíg a fivérek társalogtak, ő maga tetovált karján simított végig. A törzsére gondolt, annak Sámánjára, aki mindezen szent szimbólumokkal telerajzolta a testét. És a feleségére. A fiára. Mindazokra, akiket a farkas ellopott tőle. Már a kezdetekkor tudta, hogy soha többé nem láthatja őket viszont, de most arra gondolt, hogy éppen egy új földre tart, ahol nem tehet majd mást, mint megnyitja a szívét. Hiszen az egész léte egy csoda, és biztos volt benne, hogy családja és barátai megértenék, hogy a Szellemek akarata miatt áldozta fel halandó boldogságát. A múlandóságot, ami velük járt. A fájdalom, a kongó hiány pedig egyre öblösebb lyukat váj majd a szívébe, amit lehetősége lesz pótolni. Nagyon szeretett volna már ott tartani, de tudta, hogy hosszú és rögös út áll még előtte.
- És ezt mégis hogy képzelted?
Tupilek hangjára a hajnal madarai recsegő szárnycsapásokkal reppentek tova, és erre már Denaali is felkapta saját, képzelt jövőjében merengő fejét. A harag, ami bőrét nyalta, olyan hirtelenséggel sújtott le rá, hogy még az előtt le kellett ülnie, hogy egyáltalán megkérdezhette volna, min vitatkoznak éppen.
- Én csak a Szellemeknek tartozom elszámolással öcsém. Vagy talán te tettél minket ilyenné? Na ugye! – Alignak dölyfösen karba fonta a kezeit, mire Tupilek egy lépést hátrált tőle – Amire készülünk, minden figyelmünket igénybe fogja venni majd. Nem engedhetem meg, hogy ez a fiú bármit is elrontson!
- Ő még csak egy gyermek! – akadékoskodott Tupilek – Nem hagyhatod csak úgy egyedül! Felelősséggel tartozol érte!
Alignak megelégelte a fejmosást. Erőteljes léptekkel vágtatott át az apró tisztáson, hogy karjánál fogva rángassa kölykét Tupilek elé. Vasmarokkal tartotta az óriási férfi testét, majd hirtelen maga felé fordította. Felnézett Denaali szemeibe olyan büszke tartással, amit Denaali azelőtt csak a vad anyamedvék szemében látott.
- Tupilek azt állítja, hogy csak egy gyermek vagy. Igaz ez? Valóban gyermek vagy?
Denaali hirtelen nem tudta, mit feleljen. Minden szó benne rekedt a követelőző éltől. Pontosan tudta azonban, hogy Atyja milyen feleletet vár tőle, mégis habozott. Kétségbeesett pillantása Tupilekét kereste, Alignak azonban felnyúlt, ráfogott az állára és visszafordította maga felé.
- Kérdeztem valamit, Fiú! Rám nézz, ha hozzád beszélek!
A Fiú szíve egyre hevesebben dobogott. Lelkében csaholt a fehér fenevad, és ennek képtelen volt ellenállni. Hosszú pillanatokig fürkészte a fiatal Alignak arcát, aztán megrázta a fejét.
- Gyermek vagyok Atyám, mert azzá tettél. Gyermek leszek, míg te élsz, de a lelkem szilaj, s ha kell, harcos szívével teljesít minden megpróbáltatást, ha úgy kívánod.
Alignak elmosolyodott. Simító mozdulattal eresztette el a férfi állát, aztán Tupilek felé fordult. Ravaszsága korán megmutatkozott, hiába, kettejük közül mindig is ő volt az, aki csapdába csalta az erdő vadjait, hogy aztán Tupilek lehessen az, aki vacsorához készíti elő a tetemet. Így volt ez most is, bár a lelke mélyén azt kívánta, bár ne lett volna ennyire bőbeszédű ez az ostoba tulok. Hiszen így azt tehet vele, amit csak akar anélkül, hogy a legkisebb bűntudatot is kellene érezze miatta. Pedig a fekete farkas nem akart ilyen könnyedén lemondani az első, tökéletes utódjáról, de őt is jobban csábította a gazdagabb zsákmány ígérete, mint a kockázat, amit az elsője jelenthet.
- Akkor itt maradsz.
- Alignak, kérlek…
- Nem! Fejezd be, Tupilek, nem akarom tovább hallgatni!
- Mit tehetnék, hogy…
Alignak egy hirtelen mozdulattal termett Tupilek előtt. Erőteljesen taszított annak vállain, s az ifjú testvér a porba hullott. Szemei a farkas színében ragyogtak fel, torkából elhaló, szűköléssel vegyes morranás dübörgött fel. Izzó szemei társra leltek Alignak tekintetében, a testvérek pedig úgy estek egymásnak, mintha sosem ismerték volna egymást.
- Mit, mit? Miért nem maradsz itt vele és szoptatod élete végéig, ha úgy tetszik? Ha már úgyis annyira egymáshoz vagytok nőve, biztos vagyok benne, hogy ha elég szilaj hittel esdekelnél, a Szellemek megengednék, hogy képes legyél megtenni!
- Szóval ez a bajod? – vágott vissza élesen Tupilek, még mindig a földön támaszkodva. Feldühítette, hogy testvére képtelen osztozni a boldogságukban, s hogy önmaga elzárkózását olyan féltékenységgel palástolja, amit ő maga teremtett, és amit bármikor képes lehetne eltörölni. – Hogy fehér? Hogy a szívemen viselem a sorsát? Hogy szeretem? Hát tudd meg Alignak, bárkit is teremtesz még ezen a világon, azt is ugyanígy szeretni fogom, ahogy Téged is, és ha nem lennél ennyire vak, talán észre is vennéd!
Alignak egy ugrással rávetette magát a fivérére, öklével ütve meg annak orcáját. Az ifjú farkasok csatája azonban gyors véget ért. A hirtelen felhangzó farkasüvöltés egészen közelről érkezett, és ahogy egyszerre kapták fejüket a hang irányába, jobbnak látták abbahagyni a marakodást.
Denaali fel-alá járkált, négy óriási mancsával egészen felkavarta a port maga körül. Így, ebben a formában nem voltak túlságosan tiszták a gondolatai. De azt érezte, hogy Teremtője itt akarja hagyni egyedül, és bármit megtett volna azért, hogy ő is vele mehessen. Az utolsó emberi gondolatai közé a félelem rendezett be otthont magának. Félt, amikor Tupilek arcát az első ütés érte, és kettejük egymásnak feszülő energiáit így már képtelen volt elviselni.
Ahogy a testvérpár végre vele is foglalkozott, valamelyest megnyugodott. Megállt és leült. Alignak pedig lemondóan csóválta meg a fejét.
- Látod, öcsém? Ezért nem vihetjük magunkkal.
Tupilek szeméből lassan kihunytak a fenevad fényei, de csillogása nem akart megszűnni. Ostobának és felelőtlennek érezte magát. Mindketten elfeledkeztek a kölyök érzékenységéről, annak jelenlétéről is, holott éppen róla vitáztak. Tudta jól, hogy letelepedésük és gyarapodásuk sikere a fegyelemben rejlik. Példaképként kell majd a törzs bölcsei előtt megmutatni magukat. Hogy ajánlják fel a Szellemek ajándékát úgy, ha az első utód, akit bemutatnak – még ha önhibáján kívül is – valami hasonló elvadultságot mutat? Mi történne, ha lankadó figyelmük valaki halálát okozná? Arról nem is beszélve, hogy azért is hálásnak kell lenniük, ha két éhes szájat hajlandóak végleg visszafogadni, nem hogy hármat, aki ránézésre ötször annyit eszik, mint egy átlagos asszony.
Óvatosan kifordult Alignak alól. Lebiggyesztett ajkakkal lépkedett az ücsörgő farkas felé, és amikor odaért hozzá, óvatosan letérdelt elé, arcát annak mellkasába temetve készült fel a búcsúra.
- Én akkor sem hagylak magadra Denaali – suttogott a hím gondolatai közé úgy, hogy Alignak ne hallhassa meg. – Megkereslek, megígérem. Bocsáss meg…
Tupilek farkasa lágyan simult a kölyökéhez. Homlokuk összeért valahol a fellegek közt, és mindketten tudták, hogy amit Tupilek mondott, igaz. Találkoznak még. Fontosabb szerepük lesz egymás életében, mint azt valaha is gondolnák.
- Ne hozz rám szégyent, Fiú! – szólt Alignak néhány perccel később. – Tartsd magad a szabályokhoz és élj túl. Ha elég erős leszel, visszatérhetsz hozzám és szolgálhatsz teremtett helyedhez méltóan. Ha elbuksz, sosem voltál érdemes az esélyre. Ne gyűlölj engem azért, amit most teszek. Azt nem tudnám elviselni, mert fontos vagy nekem. De feladatom van, és ez az ösvény túlságosan szűk kettőnknek.
Hiányozni fogsz, és mindig emlékezni fogok rád. Ezt szerette volna még mondani, de makacssága megfékezte szapora nyelvét. Különben is – gondolta – ez az érzelgősség a testvéréhez illő. Ideje hát hátat fordítani a múltnak. Elhagyni, ahogy egykoron őket is elhagyták. Talán egyszer majd a Fiú is visszatérhet úgy, ahogyan ők indultak útnak régi törzsük felé, hogy örökre megváltoztassák a világot.

9. rész
"Help me to make sense of it all"

Denaali nem tudta, hogy került vissza pontosan arra a helyre, ahol évszázadokkal ezelőtt utoljára látta a Sámánt, mielőtt annak lelke kiszabadult teste múlandó fogságából. Éppen csak addig uralta tavaszi békesség a hegyormokat, míg meg nem látta maga mellett Tupilek alakját. Rengeteg kérdés szeretett volna kitörni belőle, felszakadni, nyelve alól lávafolyamként előtörni, de valami azt súgta neki, hogy jobban teszi, ha gondosan megválogatja a szavait. Minél kevesebbet beszél, annál több energiája marad. A vibráló, szakadozó, darabjaira hulló világ, amibe megérkezett arra utalt, hogy ereje igencsak fogytán van. Ezzel persze Tupilek is tisztában volt, hiszen ő maga érezte a legjobban, hogy már az utolsókat is kisajtolta a Fiúból, de szüksége volt rá. Nem csak neki, hanem a testvéreinek is és azoknak a farkasoknak, akik akaratukon kívül belekeveredtek Alignak mészárlásába. A szellemvilág bölcsességét magába szívva sem tudta igazán, miként fogalmazhatná meg úgy a közlendőjét, hogy Denaalit minél kevésbé sértse vele. Úgy döntött hát, nem lesz sem kegyes, sem pedig kíméletes, hiszen amellett, hogy a hím ereje fogytán volt, neki is bátorságra volt szüksége. Ezt pedig csak úgy szerezhette meg, ha keményen és rendíthetetlenül nyilatkozik meg.
- Az időd elérkezett, Magas Hegy.
Denaali egészen hirtelen szeretett volna az égig ugrani örömében. Tupilek nem hazudott neki, és azt remélte, hogy mostantól minden megváltozhat majd. Megtapasztalhatja, hogy milyen a Teremtés, bemutatkozhat Testvéreinek, és részt vehet velük a Vadászaton. Egy kicsit izgult, hiszen tudta, hogy ő maga a legrégebb óta lélegző élet a Földön, mégis rengeteg segítségre lesz majd szüksége a Testvéreitől. Meg kell tanulnia a kölyöknevelést, azt, hogy miként kell falkában élni, az emberek között úgy, mint ők maguk teszik, és teljes szívével vágyott arra, hogy ne kapjon elutasítást.
- Mi történt, Tupilek? – kérdezte mégis elsőként, mert szerette volna megérteni a helyzetét. A szabadságának ára lesz, az idejét persze már bőven megszolgálta, de arról sosem beszéltek, hogy mit kell tennie majd akkor, ha a világ készen áll az ő eljövetelére.
- Megölted a Testvéreidet és fiatalabb rokonaidat – Tupilek hangja hasonlóan elhaló szomorúsággal és szigorral vágott át a köztes lét szelén, mint korábban, amikor testvéreivel beszélt – Aztán pedig megmentetted őket.
Denaali heves tiltakozásba kezdett, hiszen ő úgy gondolta, hogy nem tett semmit. Igen, a gyilkosságért felelősséget vállalt volna most is, ahogyan az elmúlt három évben minden egyes alkalommal tette és emésztette magát miatta. De gyilkolni – az ő nézetei szerint – mindenki képes, még ő is. Azonban megmenteni valakit… Nos, ahhoz nem csupán bátorságra van szükség, és nem csak egy heves indulatra. Ahhoz jónak kell lenni, és ő egyáltalán nem tartotta magát annak.
- Nem fognak megérteni Téged – folytatta Tupilek. – Kételkedni fognak benned, s nem leszel a szemükben más, csak sértett büszkeség. Ezt el kell fogadnod, ahogy nekik is Téged. Idővel. Abból viszont nincs túlságosan sok.
Jól figyelj rám Denaali, mert amit most hallani fogsz, fel fogja robbantani a halandók világát. És a tiéd a felelősség, hogy ebbe hányan fognak belepusztulni.