Éreztétek mind halálát, s a hajnal ezúttal nem hozott csodát, sem a rákövetkező napok. Rég volt, hogy őseitek szokásához híven adtátok volna meg a végtisztességet valakinek. Egymásnak még soha... Teste mentes a szennytől, gondosan, tisztelettel lett mosdatva, a ráadott ruha finom anyagú, egyszerű, illik hozzá, jelleméhez, tiszta hűségéhez. A gyapjú, mibe göngyöltétek saját kezetek munkája, mintha igyekeznétek a kihűltet ilyenkor is melegen tartani, védeni a hidegtől, amit a messzi észak lehel rá. Mérföldeket zarándokoltok vele, túl a falka területére, messze a hegyek közé, s talán még azon túl, háborítatlan, érintetlen vidékre, ahogy annak idején őseitek is tették, ahogy ti is tettétek, mikor vadász, asszony, vén vagy gyermek halt. Ősi nyelv foszlányai szállnak.
Hátára fektetitek, mikor megfelelőnek ítélitek számára a helyet, arca az ég felé fordul, azt lássa, mielőtt a vadak elől védve, köveket helyeztek testére. Személyes, apró tárgyak kerülnek minderre, szinte semmiségnek tűnhetnek, mégis sokat jelentenek - neki, nektek.
Búcsúztassa farkasok éneke, virrasszatok mellette, majd engedjétek pihenni, álmodni egy szebb életről...
//Mert genyó vagyok in user (is). Azt követően derül ki, mi a jelenlegi állásfoglalás halott Alapító esetében, ha minden jelenleg aktív, az idei Vörös Holdon részt vett Vérvonalfő írt Nagojut, a Hűséges temetésére. <333 A búcsú egyreagos.//
Düh, harag, kétségbeesés, bánat, elfogadás, gyász. A kör felizzott, amikor a Hűséges eltávozott Alignak örült bosszújának következtében. Érezte, ahogy mindannyian érezték. A tavalyi év után várható volt, hogy sokan meghalnak, de a testvérek közül csak Nagojut távozott. Talán örülhetne, hogy ennyivel megúszták, de az érzés még gondolati szinten sem volt jelen benne. Veszteség, óriási veszteség. Nem tudtak egységet formálni, képtelenek voltak meghozni a döntést, képtelenek voltak egységesen feláldozni egy-egy szeretett személyt, így az, amitől Anguta tartott elkezdődött. Hagynia kellett volna, hogy William megölje, vagy talán saját magának kellett volna kitépnie a szívét. Mindegy, innentől kezdve nem lehet egység, mert a Hűséges nincs közöttük. Halál vár rájuk, minden egyes Vörös Hold alkalmával, egészen addig, amíg szépen el nem fogynak. Anguta már várta ezt. A Távol sohasem volt ennyire hívogató, sohasem volt ennyire közeli és az élet sohasem volt ennyire lehangolóan céltalan. Mi végre éljenek? Szerte a világban a leszármazottakat terelgethetnék, azokat, akiknek valóban szükségük van útmutatásra, segítségre. Ehelyett itt dekkolnak, és nem csinálnak mást, csak várják, hogy Alignak újra és újra eljöjjön hozzájuk. Időpocsékolás. A végén úgyis mindenki meghal. Gyűlölte Alignakot és gyűlölte Tupileket is. De legfőképpen magukat gyűlölte. Önző módon ragaszkodnak szeretteikhez, holott másokat gondolkodás nélkül ölnek meg, vagy taszítanak halálba. De mindegy. Ez az opció kilőve, hacsak Nagojut a túlvilágról nem fogja valamiként a beleegyezését adni, hogy valakit feláldozzanak a nevében. De az egység nem fog létre jönni sohasem. Gyűlölte magukat is, ezért pajzsát teljesen bezárta, nem akarta, hogy bármit érezzenek felőle. Arcán a gyász jelei látszódtak csupán. Nem nézett a többiekre. Menetelés közben lehajtott fejjel a földet bámulta, gondolataiba mélyedve. Zsebre dugott kezének markában a faragókése pihent, az amelyikkel Nagojut „lovaggá” ütötte. Végül megtalálták a megfelelő helyet, ahol végső nyugalomra… vagyis nagyjából száz évre nyugalomba helyezhetik testvérüket. Hamarosan ők is követni fogják. Talán egy-két év és meghalnak, aztán évszázadok múlva ismét feltámadnak, hogy Alignak megint az ősi földre szólítsa őket, folytatva kisded játékait. Talán majd akkor képesek lesznek véget vetni a tébolynak, de addig Alignak százakat, ezreket fog elpusztítani. Anguta torka elszorult, ahogy Nagojut arcát szemlélte. Békésnek tűnt, ahogy lehunyt szemmel az ég felé fordított arccal feküdt a földön. Jó lett volna vele együtt halni. Talán majd jövőre követi őt. Miért is ne? Csak hagynia kell magát, amikor valaki rátámad. Tiszta nyereség, nem kell feláldoznia senkit, és azzal a tudattal távozhat, hogy már úgysem tudnak semmit tenni Alignak ellen. Letérdelt a Hűséges mellé, lassú mozdulatokkal simogatni kezdte a lány haját, majd sóhajtva csókot nyomott a homlokára, aztán motyogva elbúcsúzott tőle. – Ég veled Hűséges – kezdett bele az ősi nyelven. – Bízom benne, hogy útjaink keresztezni fogják egymást, vagy itt, vagy a Távolban – halkan beszélt, szinte suttogva. – Várni foglak, vagy követlek – végül felállt. Nem végső búcsú, mégis szíve fájdalmasan dobogott és a gyász mély szomorúsággal töltötte el. Idővel aztán elkezdték a köveket a testére pakolni, amikor végeztek Anguta előhúzta a faragókését, és a kövekre helyezte. Tekintete hosszasan elidőzött rajta. Szinte már szentként gondolt arra a késre, amióta Nagojut rituálisan lovaggá ütötte vele. Fájó szívvel lépett el a kőhalomtól, ami testvérüket rejtette magában, és hirtelen alakot váltva, felszegett fejjel lassú, fájdalmas vonyításba kezdett. Szavakkal már elbúcsúztatta őt, hát ideje a szellemfarkas nevében is elköszönni tőle. Ég veled testvér, hiányozni fogsz, közölte a tájjal a farkastorokból előtörő szomorú dallam.
Most először nem akarok elrejtőzni mögöttük. Nem akarok, de megteszem, hátramaradok, mert így szokták meg tőlem, s ki vagyok én, hogy éppen most rengessem meg a hitüket? Hit? Ugyan. Nincs miről beszélni, nincsenek szavak, nincsen könny, nincs semmi. Üresnek érzem magam és az is vagyok. Sosem vágytam a halált, de most szívesen feküdnék a helyében, hogy ne kelljen ezt csináljam. Önző vagyok, menekülnék, eltűnnék innen, de mégis itt vagyok. Csak miatta. Mert a tavalyi után megérdemli. Mert ő volt az, akivel más testben is találkoztam, ő volt, akit valahol a lelkem mélyén tiszteltem. Egy kicsit. Néha. Túlzásba nem vittem viszont soha. Gyűlölöm. Őt is, hogy meghalt és Alignakot is, amiért elvitte. Sőt, azt is gyűlölöm, aki a halálba taszította, aki a báb volt, nem érdekel. Ám egyiküket sem gyűlölöm jobban saját magamnál, s annál az érzésnél, melyet csupa nagy betűkkel rótt elmémbe a kudarc: tehetetlenség. Üvölteni tudnék, de mégis némán bámulom arcát, az arcot, ami helyett egy másikat látok, egy régit, egy elfeledettnek hittet. ~ Nem búcsúzom, mert a búcsú azt jelenti: feledés. És én nem akarok feledni. Az igazságom csak a tiéd: hiányod erősebb, semmint azt gondoltam valaha. Nem akarok beszélni, nem akarom, hogy hallják, ahogy a füstkarcolta hang szavait elviszi a szél. Gyengéd mozdulattal nyúlok homloka felé, hogy elsimítsam egyik hajtincsét, ám amint észreveszem, hogy remeg a kezem a mozdulatban, inkább visszahúzom azt. Alakot váltok, a fehér farkas tépázott bundájába menekülök a saját démonaink elől. Fájdalmas vonításomat tovahordja a levegő, hadd hallja mindenki, hadd fájjon mindenkinek úgy, mint nekünk.
Alig észleltem, amikor Säde megérkezett. Csak ültem a két vérbe fagyott holttest mellett, alig-alig pislogva, mereven figyelve Nagojut arcát. Nem nyugtattam meg a Naturalakom, hogy igen, jól vagyok, hisz láthatta, rajtam csupán pár karcolás esett ehhez képest. Viszi a testeket. Megrezzentem a többesszámra, megfeledkeztem róla, hogy Biisa lányát is magammal cipeltem, mert szinte súlytalan volt ahhoz képest, ami ide húzott, hívott. Vigye. Úgyis találkozunk még, ha valóban halni vágyik.
Nem fogtam fel, hogy idén nincs kegy, hogy akit épp vittünk, az a tulajdon Testvérünk volt. Kivételesen - és furcsa mód - nem éreztem dühöt, annál ez sokkal rosszabb volt: bűntudat. Ha nem akarok mindenképp távol lenni, ha otthon maradtam volna vele, ha nem vagyok olyan végtelenül nyakas és makacs, ha... ha legalább egyszer mondtam volna neki, hogy nem haragszom. Hogy megbocsájtottam, mert ő is csak annyira volt áruló, mint én... Nem gyűlölöm, nem utálom, dehogy! De nem tudtam mindezért bocsánatot kérni, s így, utólag már olyan mindegynek éreztem. Nem én vittem őt, pedig szerettem volna, ám mindezek után nem éreztem úgy, hogy jogom lenne hozzá. Csak álltam és néztem, ahogy egyre több kő kerül rá, ahogy eltűnik szem elől a nevetségesen fiatal arc, amiből ki se nézni a leélt évszázadokat. Mintha vele halt volna belőlem is egy tisztességes darab, s emiatt tökéletesen üresnek éreztem magam. Le akartam rombolni azt a házat, mégsem ment, ahogy a vért se voltam képes feltakarítani. Maradjon csak minden. Legalább véletlenül se felejtem el, hogy mi történt és min kellett volna változtatnom. - Szia... - súgtam csak halkan, az ősi nyelven, mint annyiszor hajdanán, amikor feldúltan kitrappoltam hozzá az erdőbe, hogy néma ücsörgések közepette higgadjak le, s nézzem, miképp játszottak farkasai. De ez most nem kurta üdvözlés volt, s erre eszmélve, ökölbe szorítottam jobbom.
Alakot váltva vonyítottam, majd indultam el visszafelé, nem tudom, kik előtt vagy után, kivel, kikkel együtt, csak mentem, üres tekintettel. Nem terveztem az irányt, a lábaim mégis vittek, s egy idő után már tudtam, kihez, tudtam hova. Ott már dühös leszek. Ott már kétségbeesett. Őt fogom okolni, tőle követelek választ, amit úgyse kaphatok. Miért vagyunk mind ennyire elátkozva?
Kínzó fájdalom mart belém, amikor felizzott hátamon a Kör, egyértelmű üzenetet hozva felénk. Tavaly nem éreztem, hiszen nem volt már lehetőségem rá, de idén... Megtapasztalhattam, mit éltek át a Testvéreim egy évvel ezelőtt, amikor sorra, egymás után ragadott el minket Alignak. Hívtam Egonért Bellst, jöjjön érte, vagy küldjön valakit, megvárom, amíg elviszik az ájult testet. Betudtam a vérveszteségnek és a sokknak, hiába aggódtam, hogy a többszöri élesztgetésemet követően sem tért magához, de ennél többet nem tehettem érte. Falkaterületen nagyobb biztonságban lesz, mint nálam. Ó, drága Nagojut...
Szerettem volna sírni, ordítani, tombolni, amikor ott álltunk a kicsiny test mellett, mégsem ment. A fájdalom állandósult, kapart belülről, most azonban nem éreztem dühöt, haragot. Most, itt nem. Csak a mérhetetlen ürességet. Valami eltűnt és hiába vártuk a hajnalt, az elkövetkezendő napot, nem hozott változást, nem hozott enyhülést. Ott maradt a tátongó űr, hogy minden egyes nap emlékeztessen minket arra, mit veszítettünk. És mit fogunk veszíthetünk még, ha így folytatjuk tovább. Egyetlen homlokra adott csókkal búcsúztam Húgomtól, nem jöttek a szavak, nem is éreztem volna helyénvalónak semmiféle szép szöveget, ígéretet. Nem fogok búcsúzni. Mert nincsen itt az ideje. Hiszek, bízom ebben. És habár fogalmam sincsen, van-e még értelme bármiben is reménykedni, de egyszerűen képtelen volnék csak úgy elengedni. Ó, drága Nagojut... Tipvigut kezét szorítva figyeltem, ahogyan az utolsó kő is a helyére került. Meredten bámultam a halmot, mintha képtelen volnék elhinni, hogy tényleg Ő fekszik alatta, hogy eltemettük, hogy nem fog többé felkelni, nem fogom többé a kedves mosolyát látni, nem hallhatom a nevetését, nem róhatjuk az erdőt íjjal a kezünkben... Alakot váltva egyből leülök, mielőtt elveszteném az egyensúlyom. Farkasok éneke hangzik fel, ahogyan Tizenketten együtt, közösen hallatják a hangjuk, végre olyan egységben, amiben talán eddig soha nem volt részünk, amire eddig talán soha nem voltunk képesek. Látod, Nagojut? De mégsem teljes, mégsem egész, hiszen hiányzik a Kör egyik része. Hiányzol...
Nem tudom meddig ücsörögtem ott, immáron emberi alakomban, akár egyedül, akár valaki mással, nem is számított. Dúdoltam. Egy olyan dalt, amit régen talán együtt is énekeltünk, nem tudom már. Neked. Órákon keresztül képes voltam ismételgetni, mintha csak kapaszkodnék a folyamatosságába, a bizonyosságába. Ó, drága Nagojut...
The stirring in your soul has left you wondering Should you stay or turn around Well just remember that your dreams they are a promise That you were made to change the world So don't let fear stop you now 'cause
Tudod, szeretném, ha még ott ülhetnénk a hegyen, és nézhetnénk az Aurora Borealist, ha a farkasod szemtelenkedne velem, ha azon élcelődhetnék, milyen édesen kislányos test jutott neked ezúttal. Most, hogy fehérré fakult vonásaidat nézem, már nem látnak gyermekinek, de mind tudjuk, hogy ez csupán a külső volt, semmi egyéb. Bármilyenek is legyünk, belül már mind sokkal több mindent éltünk meg, mint kellett, illett, szabadott volna. Én mégis ezt mondom, hogy nem baj… ezt ugyan még senkivel sem közöltem, de megfordult a fejemben, hogy odaát sokkal hatékonyabban küzdhetnénk ellene, a véreinkért, azért, amit létrehoztunk. Csak együtt kellene csinálnunk, végre valamit. Egészen szomorúvá tesz a gondolat, hogy a halálod kellett hozzá Hűséges, hogy ismét ugyanott tapossa a füvet a talpunk. Érthetetlen, hogy miért csupán a tragédiák csalnak minket egy helyre. Hát ennyire szeretnénk szenvedni? Nem hiszem, tettük eleget… Neked most egy darabig nem kell. Szeretnék úgy gondolni erre, hogy egy kicsit szabadságra mentél. Keress valakit, akinek az idegeire mehetsz a kéretlen tanácsaiddal, és vezetheted, hogy addig se veszhessen a feledésbe Nagojut. Nem, sosem hagynánk mi sem, ezt tudom, de ne lustulj el, oké? Lesz még dolgunk, mert nem végeztünk, nem így, nem most.
I know the brightest star above Was created by the ones who loved More than we'll ever know To guide you when your lost What started as a still small voice Is raging now and your only choice is to Follow who you are So follow who you are 'cause
Megígérem, hogy figyelni fogok a tieidre, ahogy csak erőmből telik, míg te nem tudsz visszajönni, és megtenni saját jogodon. Nem, ne félj, tudni sem fognak rólam, ha valamiben, hát ebben nagyon jó vagyok. Van valami végtelenül ironikus abban, hogy pont az egyetlent sikerült magával ragadnia, aki meg akarta akadályozni az egészet. Biztos vagyok benne, hogy nem neked kellene ott lenned, ugyanakkor abban is, hogy egyikünknek sem. Pusztán képtelen belenyugodni a halálába, de nem látja, hogy közülünk a legtöbben készen állnak rá. Remélem, te is így voltál vele, mert úgy sokkal könnyebb. Én hiszem, hogy nincs még itt a vége, s ha másként nem, hát jövőre, vagy azután találkozunk, igaz? Csak idő kérdése. Egyszer újra együtt leszünk. Mi. Tizenhárman. És akkor… több esélyt nem fogok elszalasztani, hogy eggyé formáljam azt, aminek egynek, egységesnek kell lennie. Ha már a Főnök nem képes többé rá, ideje, hogy mi, többiek próbálkozzunk. Nem szoktam sírni, és igazán nem fair tőled, hogy most miattad könnyek kaparják a torkomat, de úgyis túlérzékeny lettem mostanában, hát engedek nekik. Úgysem fájnak, a könnyek sosem, csak az, amiért születtek. Azt hiszem, most először nem bánom, hogy igazán érzek. Nem beszéltem róla nektek, csak Tipvigut tudja… de Nagojut, megtennél nekem valamit? Vigyáznál Briannára? Hiszem, hogy odaát meg fogjátok találni egymást, én sosem lehetek mellette, holtomban sem, de neked talán megengedik. Csak szeretném… ha valakire végre számíthatna, és ígérem, nagyon fog szeretni. Jó? Kérlek…
This is not goodbye I know we'll meet again
Csak órák múlva változom át, mikor már a hideg szellő kicsípte a bőröm, és könnyeim valósággal arcomra fagytak, de akkor sem megyek sehová, csal leheveredem nyughelyed mellé, még maradok, még úgy érzem, kell, mert még túl nehéz elmennem. Talán majd a hajnal elmossa az érzéseimet, de addig még itt vagyok…
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Time doesn't love you anymore But I-I-I I'm still knocking at your door Honey, we can run forever, if forever's what's in store Oh, time to take me home
A műhely padlóján, magatehetetlenül fekve ér a semmihez sem hasonlítható, nyilalló és maró fájdalom, egyértelműen tudatva, idén is megtörtént… Túl hamar, hiszen csak egy éve, hogy legutoljára éreztem… mind éreztük, akik itt maradtunk, ezen az árnyékvilágon. És most megint… Meghalt egy közülünk, megtörve a kört, aminek már nem teljes a létszáma. Hiába létezünk már több, mint nyolc évszázada, túl hamar mentél el húgom, túl hamar…
Nem én ismertelek a legjobban, de a Testvérem vagy, egy közülünk, akiket összeköt a múlt, egy olyan világ ismerete, amelyben még rézbőrűként tiszteltük szellemeinket, vadásztuk a prédát, hittünk mesékben és bíztunk a hajnal eljövetelében a sötét éjszaka után. Összeköt minket beharapásunk története, kölyökéveink virgoncsága, képességeink felfedezése, tetteink következménye, az évszázadok keménysége. Egyek vagyunk egy Körben és ez a kör most megbomlott, mert te, Leghűségesebb, itt hagytál minket. Nem csak a Testvéreidet, a leszármazottakat is egy olyan harcban, amit kéretlenül kaptunk és kis esélyekkel vívunk. Hoztam neked egy nyilat. Nem a tiéd volt, főleg nem az enyém, nem fűz hozzá emlék, pusztán ajándék az útra. Szerettél vadászni, íjjal lőni, én meg gyorsabb lenni a nyílvesszőnél is. Talán értékeled majd. Vidd magaddal. Nem szólalok meg, nem érzem, hogy helyén való lenne, csak a kezedet érintem meg, amíg hangtalanul engedlek el. Jó utat, akármerre is vigyenek lépteid. Még találkozunk.
Yee kezét fogom, ahogy minden egyes kő a helyére kerül a Testvéreim hiányos körében. Alakot váltok én is és Bestiámmal csatlakozunk a farkasok énekéhez. Maradok. Maradok még egy ideig, némán hallgatva az Önzetlen dúdolását és közben felidézem fiatalságunk nyarait, amikor még nem azok voltunk, amivé évszázadok alatt formálódtunk. Nagy utat tettünk meg és te, Nagojut, most megint egy újabbra indultál. Nélkülünk.
Talán csak mert még azelőtt taszított bestiám a sötét öntudatlanságba, mielőtt a húgom eltávozott volna, vagy a több napig tartó kóma végett, de testvéreimmel ellentétben nem éreztem a tetoválásba maró veszteség fájdalmát – vagy ha mégis, csak a tudatomig nem jutott el az információ. Ellenben ahogy négy nappal később magamhoz tértem az egyetem gyengélkedőjén, egyből éreztem, hogy nem teljes az egység. Valami hiányzik... valaki... Nagojut? Ugye nem...? Mentem volna én magam is, hívott valami láthatatlan, ősi, ösztönös erő, hogy megtaláljam a testvéreimet, hogy a saját szememmel bizonyosodjak meg arról, amit a kör alakú tetoválás sugall a vállamon, de hiába, a testem nem engedelmeskedett – csupán annyit tehettem, hogy alakot váltva, farkasként kiterülve várok és találgatok néma mozdulatlanságban. Miután rendbe jöttem annyira, hogy legalább bicegni tudjak, megköszönve az őrzők segítségét, távoztam is az egyetemről, a vadon felé indulva abba az irányba, amerre az ösztöneim iránytűje vezérelt a testvéreim felé.
Hope fades Into the world of night Through shadows falling Out of memory and time Don't say: „We have come now to the end” White shores are calling You and I will meet again
Csak egy szótlan biccentéssel köszöntöm őket, ahogy utolsóként csatlakozok a társasághoz. Sietve szalad végig a aggodalmas tekintetem mindegyikükön, mielőtt elérné a temetési rituáléra váró Nagojutot. Perceken át csak a vonásait fürkészem. Milyen békés, mint ha csak aludna, holott mind a sérülése emlékeit őrző teste, mint az energiái hiánya egyértelműen ordítja, hogy már nincs itt, csupán ezt az egyszervolt őrző porhüvelyt hagyta hátra a földi létnek, miközben a lelke már rég távol jár... Távolabb, mint a régi szép emlékek, amikor együtt jártuk eme erdők sűrűit, különféle gyógynövények és apróvadak után kutatva, vagy amikor ifjú vérfarkasként egymással versenyt futva próbálgattuk képességeinket. Távol, és mégis megfoghatatlanul közel, akár az emlékek a szívünkben, a szellemvilágban, ami a mágia révén szoros kapcsolatban áll velünk. Hiába tűnt eddig úgy, hogy miénk a világ minden ideje, ismét bebizonyosodott, hogy nem, én pedig sajnálom, hogy nem használtuk ki a megadatott közös időt. Hogy nem töltöttünk együtt többet, miután oly sokáig nem volt alkalmunk találkozni, miután ki tudja, hogy mikor lesz alkalmunk újra találkozni? Nem akarok mindarra gondolni, amiket atyáink várnak tőlünk. Amiket Denaali hozott hírül, arra, hogy mi lesz eztán, hogy az eddigi egységünk már nem csak tökéletlen, de még csak nem is teljes? Ahelyett, hogy szorosabbra fűztük volna a kapcsot egymás közt, csak még inkább szétziláltuk, s bár úgy tűnik, a veszteség, a baj még mindig képes összehozni minket, mire megyünk vele? Nélküled úgy is képtelenség lenne véghez vinni azt, amit elvárnak tőlünk. Majd idővel meglátjuk, nem igaz? Kiderül, hogy van-e még bármi remény vagy megoldás. Majd... Mert most valahogy egyáltalán nem tud érdekelni, most, amikor a sírod mellett állva búcsúztatunk, engedünk utadra egy másik világba. Lehet, nem illő temetésen mosolyogni, mégis... ahogy eszembe jut, hogy sok testvérünkkel ellentétben Nagojut eddigi élete során mindig kicselezte a halált, és most tapasztalja először szellemként az odaátot, legrosszabb esetben is legalább fél évszázadra megpihenve, mégiscsak halvány mosoly kúszik az arcomra. Akármennyire is hiányzik, akármilyen következményekkel is járjon, megérdemli, hogy egy kicsit ő is megpihenjen ilyen hosszú út után. Némán nézem, ahogy az apró, nélküle oly törékeny test eltűnik a kövek alatt, s míg mások apró érintésekkel és dalokkal búcsúztatják, én a közeli bokrok alól hozok néhány tő virágot, hogy a sírja körül ültessem el őket. Nefelejcs, mi nevében hordozza jelentését, a hűség szimbóluma, a virág, amivel oly sokszor búcsúztattuk egymást, mielőtt messzi útra indultunk volna...
Aki nem veszíti el a helyét, az sokáig él. Aki pedig meghal, de nem felejtik el, az halhatatlan.
Amikor a kör felizzott a hátamon, éppen Sarah helyrehozatalával voltam elfoglalva. Nem érdekeltek a saját sérüléseim, csakis azzal törődtem, hogy az utódomat biztonságba helyezzem a megszállást követően. Ám abban a pillanatban, ahogy belém hasított a sajnos már ismerősen sajgó fájdalom, úgy akadt bent egy pillanatra a levegőm. Ujjaim az első utamba kerülő bútordarab szélére fogtak rá, abban kerestem kapaszkodót, ahogy felfogtam, hogy mit jelent ez. Düh és tehetetlenség szörnyű kettőse ébredt bennem, az általam két leginkább gyűlölt érzés.
A düh pedig a temetés napjáig makacsul kitartott. Semmit nem utáltam jobban az értelmetlen halálnál, ami ellen nem tehettem semmit. Egyszer már átéltem a tulajdon fiam esetében, és ugyan Nagojut csak nem állt hozzám annyira közel, mint annak idején az első szülöttem, mégis fájt a hiánya. A testvérem volt, és ha nem is értettünk egyet mindig, ha voltak is kisebb súrlódásaink, akkor sem viseltem el, hogy ez történt. A többiekkel együtt vonultam végig az úton, Nővéremet keresve, aki továbbra sem érkezett meg a lábadozásból. Mindenki arcán ugyanazt az értetlenséget, ugyanazt a fájdalmat láttam, amit én magam is éreztem mélyen legbelül. Próbáltam legalább én erős maradni, igyekeztem túllépni a gyászon, amin nem lehet. Egyszerűen nem fért a fejembe, hiába gondolkoztam már napok óta rajta, hogy miért pont azt ragadta el Alignak bosszúja, aki tulajdonképpen szembement velünk csak azért, mert olyan hűséges volt, hogy meg akarta menteni a zsarnokot. Nem ezt érdemelte. Pont neki nem szabadott volna elmennie, és mégis mindig azok távoznak, akiknek még nem jött el az ideje. Amíg a kövek rákerültek a testre, némán figyeltem a rituálét, magam elé dünnyögve egy ősi, el nem feledett dallamot. Tekintetem tiszta volt ugyan, mégis lassan könnyek gyűltek a szemeim sarkában. Nem szoktam sírni, nem vagyok érzékeny típus, ez már csak ilyen. Ám ettől függetlenül érzéketlen sem vagyok, és most ő az első olyan testvérem, akinek a halálánál jelen vagyok. Nem kívántam senki más távozását, de valahogy mégsem éreztem fairnek, hogy éppen ő. - Még találkozunk, mindnyájunk közül a Leghűségesebb! – súgtam oda, amikor rám került sor a búcsúzók között. Míg Tipvigut nyíllal ajándékozta meg, hogy társa legyen az úton, addig én egy íjat fektettem a törékenynek ható test mellé. Biztos voltam benne, hogy még látjuk egymást. Talán évtizedek fognak eltelni, de újra keresztezik majd egymást az útjaink. Én szerettem volna ezt hinni, és akkor is pontosan ezt mantráztam magamban, amikor egy kósza könnycsepp legördült az arcomon. Az volt az egyetlen ezen a szomorú napon, de talán többet mondott minden kimondott, és kimondatlan szónál.
Egy ideig még maradtam, gondolataimba mélyedve bámultam a messzi, égbe törő hegyek felé. Később alakot váltva szegődtem Sura mellé, ha éppen a kedve úgy tartotta, hogy velem tartson arra, amerre a szívünk vitt.
– Megpihen a Vörös Hóhér, örök álom zárta le a Szelek Boszorkányának szemét. Az elmúlt esztendő vérzivatarát ugyan elkerültük, ám az áldozat, mi itt esett, értelmetlen. Nekik nem kellett volna veszni. Vajon mennyi követőjük lesz az elkövetkező években? Hányan halnak még, kiknek nem eme sors volt elrendelve? Erőm fogytán, kimerített közbenjárásom, még ha csekélynek is tűnt – nem tehettem többet. Ára van ennek így is, hulljon álom szemetekre, Tollat pártolók, aludjatok, Tőrrel harcolók, pihenjetek, Fivérem is eképp tesz. Ránk azonban még vár egy feladat, Magas Hegy, mert bár az eltávozottat nincs erőnk visszavezetni, az örök életre kárhoztatott sose fog igazán a világ nagy körforgásába illeszkedni.
Hát ismét itt találkozunk, farkasok barátja, Nagojut, a Hűséges.
Mintha bundát simítana szeretetteljes kéz a lelkek síkján, bánat csendül a halk szavakban.
– Kegyes volna hagynom, hogy kipihend az elmúlt idők viharait, mégsem tehetem. Szüksége van rád Fivéreidnek és Nővéreidnek, Örökségednek, tudod te is, igaz?
Ujjak túrnak tömött prémbe, halvány remény, apró csoda ahhoz képest, mi egy éve átitatta a szülőföldet. Talán elég lesz, talán a hű szív visszavezeti oda, ahová tartozik, hogy újfent erdő avarját tapossa mezítelen lába, karmos mancsa.
– Siketek s vakok lesznek rád mind, hiába szólsz, hiába kívánod figyelmük magadra terelni, kudarc jár minden kísérlet nyomában, kivéve ama Egynek esetében, kit eddig legméltóbbnak találtál e vidéken. Tedd meg, mit lehet erről a síkról, bízz abban, kinek továbbra is létezel, s akinek ezt titkon őriznie kell. Kaput nyit előtted, vele teljessé teheted ajándékom, mert bár visszaadni már nem tudom, mit elvesztettél Fivérem ámokfutásában, ám más lehetőséget, mit eddig egyik testvéred sem, nyerhetsz általa. Utat, vissza.
Letaszít a gondoskodó kéz, hullj alá, eszmélj, keress! Fogytán van időnk, Hűséges, ne habozz, ne késlekedj! Tégy esküd szerint, s küzd! Légy teljes, Kör…
Kishúg voltam, játékos… Hajadba koszorút fonó. Máskor nővér, ’a biztos pont’ Viharoktól oltalmazó.
Köröttem a Minden és a Semmi tejfölköd fénye borít mindent. Nincs fény, de sötét se. Válaszok vannak, ki nem mondott kérdésekre csupán. Már tudom a nevét is: Leah Amalia. Bájos név egy határozott jellemhez. Szervusz, Tupilek! - Törleszkedem simító érintésébe. Szeretném vádolni, de nem tudom, mert értem és megértem tetteinek súlyát, döntései nehezét. Én is úgy vagyok, mint ő. Sosem leszek képes gyűlölni Őt... Itt van, érzem a kavargó semmiben energiáinak ismerős derengését, de próbálkozásaim irányába hiábavalóak. Mintha csak kölyök húzgálná az alvó atyja fülét, annyit ér az egész. Nem mozdul. Nem felel. Csalódást okoz csupán megint.
De te ne bánkódj, kedves Sámán, nézd csak! Ott viszik testemet! Borzasztóan sápaszt ez a fehér szín, pedig mennyire kedveltem egykoron, rézbőrömön viselve... Tudom én, hogy nem pihenhetek még, de ne rontsd el a pillanatot, öreg! Íme az egységed, hát nem ezt akartad? Tekints hát le rájuk, ne fordítsd el arcod, pont te, aki ismeri gyászukat! Aki saját gyászából fakadóan szőtt nyakunkba hurkot szép szavakkal, hogy vérrel akard megfestetni általunk azt... LÁSD, hova vezetne mindez! Te is csak éppen annyira érdemled meg a Jóságos nevet, mint én a Hűségest, ha képtelen vagy engedni nyakas kívánalmaitokon az Őrülttel. Többek vagytok nálunk. De jobbak? Aligha! Bizonyítsd, hogy nincs igazam. Legyél jobb, s végső soron igába hajtjuk nyakunkat előttetek mind, mint szerette volna Alignak elérni azt egykoron! Kérlek...
Hogy ez nem volna egység? Most kovácsolódik csak igazán azzá, ők lesznek magja, s kik nincsenek most jelen porhüvelyem körül, félhetik erejét eme közös akaratnak, én mondom neked! Merre jársz, Biisa, hova űztek lépteid? Itt az egység, mire vártál, Kaskae, ne most tűnj el! Chulyin bátyám, siess közénk! Kilaun... kedvesem, látlak ugye még?
Tudom, hogy mit vársz tőlem, bölcs öreg. S mindenemmel azon leszek, eleget tegyek a Kör hívó szavának, de immáron nem, mert megfogadtam, mert szavam adtam neked rá egykoron! Értük teszem, ősi farkas... csakis értük. Unalaqért,kinek kijutott mindaz, mit magamnak akartam tudni egykoron. Irigyeltem érte, ó de még mennyire! Talán nem is tudott róla, de általa tanultam meg igazán, hogy senkinek nincs joga hozzá, hogy kevesebbnek érezd magad bárkinél. Hogy attól, mert nem vagyok a legjobb, még lehetek én is erős a magam módján...
Suráért, ki igazat szólt minden egyes alkalommal, mikor nyugalomra intett az erdőt járva. A türelem tényleg rózsát képes teremni, s jaj, de szükségem lesz most erre a türelemre...!
Tipvigutért, mert a türelem nem összetévesztendő a tétovasággal, s lám, most gyorsabb vagyok nálad is bátyám! Nem futhatsz el előlem ezúttal, nem engedem! Hamarabb találkozunk mi ketten, - remélem - mint hinnéd.
Eskáért, kinek lépteit immáron én figyelem óvón. Nem könnyítettem meg sosem dolgodat, drága, mikor nyomomba eredtél. Te se tedd hát velem, hisz mindketten ismerjük a strófát a kölcsön kenyér kapcsán! Eeyeekaldukért,kivel amennyire hasonlítunk, éppen annyira különbözünk is. Te csendes voltál, én nyers és őszinte. Toporzékoló, hisztis kis kamasz a te szelíd, kérdezés nélküli ténykedésed mellett. Sajnálom, ha bármikor is megbántottalak... tudom, hogy neked is ugyan olyan fontos az Álmodó. Éppen csak másként mutatjuk ki: Önzetlenség és Hűség...
Sangilakért,kit amennyire irigylek a vegytiszta gyűlölni tudás képességéért, annyira sajnálom is. Nehéz lehet ilyen elemi utálattal szívedben élni, bátyám. Csodállak, tudod? Mert amennyire Atyánkra emlékeztettél egykoron, éppen annyira bizonyítottad be, hogy nem vagy olyan, mint az Álnok... Árulótok lettem, mert naivan hittem, talán ő is képes erre. Nem volt. Te igen. Jövök egyel majd ideát!
Annakpokért, mert senki nem érdemli megy, hogy maga nézzen szembe azzal a világgal alant. Sosem nyitottam igazán feléd, pedig lehet, kellett volna... Jellemünk szilaj vadságától rettegett volna az Anyatermészet is, szerintem! Talán képes lettél volna megtanítani rá, hogyan feszegessem a hűségnek láncait, s cserébe megmutattam volna neked, hogy kötődni valakihez nem egyenlő a szabadságot feladásával. Talán még nem késő. Segítesz a többieknek te is, hogy ne legyen az, ugye? Angutáért, mert akkor fordult felém, mikor mások a hátukat mutatták csupán irányomba. Ki hallott, mikor a többinél süket fülekre találtak szavaim... Nekem te nem csak barátom vagy, a testvérem, de társam is - két kis gyerekarcú vén a világ ellen - s voltak pillanatok, mikor atyámmá avanzsálódtál, mert lássuk be... rám fért.
Nem búcsúzom Tupilek, ki tudja, mit hoz az újabb év. Én bízom ebben a körben, nyughelyemhez gyűlőkben, s ha csalódnom kell mégis... már mindegy, nem igaz? Úgysem tudják meg odaát. Vigyázz Rá Tupilek, s mond el neki kérlek, változékonyak a szelek, immáron nincs meg számára a szellemsík nyugalma, itt is akad gyalog a pályán... Megtennéd? Nem fogja meghatni, tudom, de én sosem voltam az a hátba támadó típus. Tudja csak, mi vár rá... hogy újra eljövünk érte, még egyszer, utoljára.
Kezdőlap
![Búcsú [2016. április] I_vote_lcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_lcap.png){kind=small}
![Búcsú [2016. április] I_voting_bar](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_voting_bar.png){kind=small}
![Búcsú [2016. április] I_vote_rcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_rcap.png){kind=small}
![Búcsú [2016. április] Dz7d5t](https://2img.net/h/oi58.tinypic.com/dz7d5t.gif)
![Búcsú [2016. április] Tumblr_m9m89lyscl1rcnrx8o1_500](https://2img.net/h/31.media.tumblr.com/tumblr_m9m89lyscl1rcnrx8o1_500.gif)
![Búcsú [2016. április] Tumblr_inline_nmzx7b0juh1rifr4k_500](https://64.media.tumblr.com/79ec442af7a9907631df2c2b0cd4f183/tumblr_inline_nmzx7b0juh1rifr4k_500.gif)
![Búcsú [2016. április] A1_2014_3_10_ggasjp4ta5](https://2img.net/h/www.kephost.com/images4/2014/3/10/a1_2014_3_10_ggasjp4ta5.gif)
![Búcsú [2016. április] 11kczms](https://2img.net/h/oi62.tinypic.com/11kczms.gif)
![Búcsú [2016. április] Tumblr_nve53yB0JW1tznrduo8_250](https://2img.net/h/31.media.tumblr.com/1af8d62c0e192cf2dd9fe572028c3cc3/tumblr_nve53yB0JW1tznrduo8_250.gif)
![Búcsú [2016. április] 25p5tur](https://2img.net/h/oi62.tinypic.com/25p5tur.jpg)
![Búcsú [2016. április] Tumblr_obvm78QV0R1qh9xoeo9_500](https://2img.net/h/68.media.tumblr.com/89f2780724ca85a860dbe05470098cca/tumblr_obvm78QV0R1qh9xoeo9_500.gif)
![Búcsú [2016. április] Tumblr_nhih5v09ow1tihywxo8_250](https://2img.net/h/38.media.tumblr.com/d1265d8d19d80cd0272cfb2a371ec921/tumblr_nhih5v09ow1tihywxo8_250.gif)
