Tekintetem a csillagos eget fürkészi. Mióta lement a nap, itt fekszem a hatalmas tisztáson, tudom, hogy látni akarom, már akkor utána mentem volna, ha képes vagyok rá, ám épp elég volt úgy hiszem, hogy ott és akkor már elmondtam, én kész vagyok meghozni az áldozatomat. Mosolyogva ámulok az egyszerű szépségen, ágyam és párnám a fű, mint régen, a könnyű hószín anyagot, mit ruha gyanánt magamra öltöttem, békésen cirógatja a fel-feltámadó szél. Talán csak azt várom, súgja meg az ég, jó-e az út, amire lépni vágyom. De mit is gondolok, nem bízom már bennük. - Denaali... Gyere kérlek, várlak! Hogy miért kérem? Annyiszor bebizonyosodott már, hogy az acsarkodás nem vezet sehová, a harag nem jó tanácsadó. Türelmes vagyok, tartson bármeddig, míg ideér, az éjszakai égbolt egyszerű szépségébe beleveszni olyan, amit napokig bírnék csinálni, ha lehetséges volna, és nem honolna telente is egy keveset odafenn a nap. Az a nap, ami most feketén, üresen tátong odafenn, mintha csak azt várná, hogy mindünket elnyeljen. - Nézd el nekem, hogy némileg elragadtak az érzéseim, még ha nem is úgy csapódtak le, mint pár Testvérembe. Nem minden nap derül ki, hogy egy hazugságban élünk több mint nyolc évszázada. Szólaltam meg csendesen, mikor már pár perce sejtettem, hogy a közelben van. Ha surrant a nedves fű, a szél játéka változott egy ponton, vagy épp már el sem ért hozzám. - Nézed velem a csillagokat, Denaali? Legyen egy kevés szép is ebben az egészben... Simítom meg magam mellett a füvet, valahogy bensőségesebbnek érezném, s legalább nem magasodna fölém. Nem szívesen válnék meg a kényelmes testhelyzetemtől. Ám ez aligha jelenti azt, hogy nem veszem komolyan. Egyelőre nem tudom, hogyan kezdjem, mit mondjak, az ezernyi kérdésem melyik a legfontosabb, csak... Nem is tudom, érezni akartam kicsit, hallani elgyötört szívének ritmusát, s a sajátommal felelni rá.
To Eska: I heard them calling in the distance So I packed my things and ran Far away from all the trouble I had caused with my two hands
Ha más nem is, hát a fejünk felett szétterülő égbolt csillagai közösek. Nem számít, hogy kik vagyunk, mit gondolunk vagy mit érzünk: ugyanazokat a távoli fénypontokat bámuljuk, miközben az élet nagy kérdéseire keressük, kutatjuk a választ. De nem ők suttogják bele a nevem a csendbe, a levelek surrogás üzenetet hoz. Meglep, hiszen nem számítottam rá, hogy már most, hogy ennyire hamar alkalmam lesz újra látni bármelyiküket is. Két nap csupán egy levegővételnél is kevesebb, nem hiába érzem hát úgy, mintha Eska rögvest távozásom után a nyomomba eredt volna. Négy lábon iramodom meg felé, jól ismert ösvényeket taposva. Talán kell az érintés újra, mindegy, hogy bánt vagy dédelget, de elvakultan érezni vágyom megint. Talán a látványa is elég lesz, a hang, amit hamarosan közelről hallhatok ismét. Csak néhány, biztonságos méterre lassítok le tőle, ahogy a világos hajkoronát kiragyogni látom a fűből. Aprókat lépegetve közelítek, mintha megpróbálnám megtalálni azt a távolságot, ami számomra is kényelmes, de Őt sem zavarja majd túlságosan. - Nincs miért bocsánatot kérned. - üzenem a gondolatai közé némi szünet után, hiszen a megfelelő szavak nem jönnek azonnal, ha a saját gondolataimat kell kifejezzem, s nem csak közvetítenem az Ősök parancsát - Sőt. Örülök, hogy csupán ennyi jutott, és nem keveredtél bele a fizikai részébe. Már éppen leülnék úgy, ahogyan Tupilek mellett ücsörögtem annyit, amikor magához invitál. Apró, halk nyüszítés szökik ki a torkomon, némi bizonytalan tétovázás után azonban lendületesen felpattanok, széleset legyintek a farkammal, hogy egy pattanásnyi idővel később már saját réztestemben gördüljek mellé. A testünk közé ékelődött tér forrósága boldoggá tesz. - Azt hiszem... Hogy nekem te tetted széppé. Nem volt alkalmam megköszönni még, szóval... - próbálkozom némileg zavartan, s elkapva vonásairól a tekintetem, beleveszek a feketeségbe - Tudod.
- Sosem voltam kifejezetten indulatos fajta. Mosolyodtam, játéknak, gondtalanságnak, örömöknek élő igen, de hogy a harag uralja a mozdulataimat, az nem fért bele, talán a képességem is pont ezért lett olyan, amilyen, nem pedig valami markáns, fizikai tulajdonság kiteljesedése. Megfoghatatlan, világba olvadó, és mindmáig tudom, hogy ez volt a legtökéletesebb számomra. De hogy eztán ki lehetne az, aki akkora csodaként fogja fel, mint én, arról egyelőre fogalmam sincs. Az idő majd megválaszolja a kérdéseimet, és csak reménykedhetek majd, hogy jól döntöttem. - Hagyd. Mindenkinek jár legalább annyi. Egy cseppnyi abból, amire egy életen át vágyakozott. Összeszorul a szívem. Én ezt már sosem fogom megkapni. Sosem fogom tudni. Már talán mindegy is, már tényleg nem kell, de ha tudtam volna… ha a jövő képe a lelkemben ragyogott volna, sosem hozom a világra a lányom, hogy a halálba küldjem az átkommal együtt. Beletörődtem, hogy vannak dolgok, amik nem járnak. - Haragudhatnék rád, könnyebb lenne téged okolni, mint a rossz hír hozóját, de azt hiszem, mindegyiküknél jobban tudom, milyen lehetett az életed, épp ezért nem megy. Nem áll szándékomban összehasonlítani az ő magányát a sajátommal, én legalább olykor emberek közt éltem, nem a semmiben lebegve kerestem bennük a vérvonalam reménybeli tagjait. Ám ettől még képes vagyok átérezni, milyen lehetett számára, annyi időn át várni ezt a pillanatot, amikor a gyűlölve szeretettek világát vált kénytelenné összerombolni. - Hiányzik. A rézbőröm. Senki sem tudja, mert ez eddig csak az enyém volt, de minden leszármazottamnak, akivel akár egyszer is volt szerencsém találkozni, adtam egy inuit nevet. Egykor... gyermeteg csacskaságnak gondoltam, de idővel rájöttem, akarom, hogy tudják, honnan származom, de egy kivételével sosem nyitottam ki a számat. Akartam csillagot bámulni velük, ott akartam lenni mellettük, de hittem, hogy akkor nem olyanok lennének, amilyennek lenniük kell, ezernyi saját képmásra pedig nem vágytam. Egyéniségeket szerettem volna. Művészeket, tanárokat, tolvajokat, szélhámosokat. Hogy mindig azok legyenek, aminek lenniük kell. Önerőből. Most pedig… már lehetőségem sincs megismerni őket. Szakadnak fel keserűen lelkemből a szavak, nem tudom, miért mondom el neki, egyszerűen csak most érzem úgy, hogy vannak dolgok, amiket ki kell mondanom. Szerettem volna új kölyköt, egy új esélyt, de már nem fogom megtenni, talán csak megkeresem az utolsó kölykömet, hogy legalább őt megismerjem.
Hosszú távon mindkettőnknek fárasztó lenne, ha szavakkal erősíteném meg, azt, amit mindketten tudunk. Hogy milyen is Ő, hogy miként élte le a már letűnt korok évszázadait. Mégis, jól eső érzéssel mosolyodom el csendesen, amikor a megértésről beszél, hiszen ebben éppen annyira kevés részem volt, mint az érintésben, amivel megajándékozott. - Ez most nem rólam szól. Jegyzem meg még mindig a mosollyal a hangomban, annak ellenére, hogy mélyen, igazán vágyom rá, hogy valakinek elmesélhessek mindent. De tudom, hogy mindaz, ami ránk vár, a közös jövő, az a röpke, ami talán megadatik, sokkal kegyetlenebb lesz annál, hogy maradjon hely egy "fattyú" keserű emlékeinek. - Jó Anya voltál. Talán éppen ezzel adtad meg nekik mindig azt, amire szükségük volt, hogy valóban azokká váljanak, akiknek szántad őket. A szeretet nem mindig jelenti azt, hogy magadhoz láncolod annak tárgyát. Persze beszélhetnénk az önzésről, arról, hogy míg ő mindent megadott Nekik, addig magától mindent megtagadott, amire a lelke mélyén vágyott. Egy csapatban játszunk, ezért megengedem magamnak, hogy könnyed, kissé bátortalan mozdulattal keressem a kezét, és elrejtsem az ujjaim között. Megfordul a fejemben, hogy talán visszaadhatnám neki a rézbőrt, amit csak nevek formájában éltetett tovább a gyermekeiben, de túlságosan durvának tolakodónak éreznék ezekben a percekben ilyesfajta illúziót alkalmazni rajta. Maradnak hát a csillagok és a kézfogás. - Mindig van lehetőséged. - szólalok meg egy apró szorítással, ha foghatom még - Talán nem úgy és nem annyi, mint amennyire vágysz, de van még időd. A dolgok végessége mindent megszépít, azt hiszem. Azt legalább is biztosan tudom, hogy a végtelenség kegyetlenül megbolondítja az elmét, és ha mindenre ráérünk holnap, semmi sem lesz igazán fontos, semmi sem lesz igazán értékes és örök. - Ha a többiek rábólintanak, őt hozod el hozzám? - kérdezem óvatosan - A Kormányzót? Az egyetlent, aki azért szerette, aki valójában volt.
- Van egyáltalán bármi, ami rólad szól? Kérdezem csendesen, talán választ sem várok, hisz egyértelműen kiderült, hogy az ő szerepe a világon sajnos még a miénknél is átkosabb, neki még annyi sem jutott, hogy láthatta a gyermekeit felnőni, bontogatni a szárnyait, még ha csupán messziről, titokban is. - Remélem. Mosolyodom el, igazság szerint sokat jelentenek a szavai, még ha nem is ismerem, mégis, úgy érzem, egy szebb, másik világban ismerhettük volna egymást, lehettünk volna testvérek, felnőhetett volna velünk, és tudtuk volna már akkor, mi lesz a végjátékban, talán egyáltalán nem így alakultak volna a dolgok. Tudom, fölösleges gondolatok. Oldalra pillantva nézek le összekulcsolódó kezünkre, mindünkkel így kellene lennie, megbékélni egymással akkor is, ha tudnánk sarat dobálni. Minek? Már minek? A vége legalább legyen egy kicsit bensőségesebb, közelebb egymáshoz, ha már békés és boldog nem lehet. - Ebben lehet valami. Ám arra már nincs elég időm, hogy még egyet felneveljek úgy, hogy ott vagyok vele. Ám talán nem is baj, senkinek sem jó Teremtő nélkül a világban. A többiekkel foglalkozhatok sokkal többet, azokkal, akik a közelben vannak, és meg is fogom tenni, csak egy kicsit emésztenem kell. Nem sokat, sosem tart sokáig, míg nyalogatom a sebeimet, az sosem volt igazán fontos. - Igen. Nincs kedvesebb a szívemnek. Van, ami évszázadok múltán sem kopik meg. Azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom, sem neki, sem másnak. Gyermek, támasz, szerető, bizalmas, büszkeség, a legértékesebb, kétségtelenül, és mégsem tudok úgy érezni, mint a többiek. Sok évet leélt már, neki is megváltás lesz a halál talán, s ha mégsem, hát bízom benne, hogy velem eltávozni inkább dicsőség számára is, mint fölösleges áldozat. Ismerem, ő az egyetlen, aki megértene, szavak nélkül is, és ő az egyetlen, akit nem úgy tépnék ki az életéből, hogy ott hagy valakit, akinek még igazán szüksége van rá, egy frissen sarjadt életet… - Felötlött bennem, hogy miért pont most? Miért szenvedtette magát eddig Atyánk? Miért nem kért előbb áldozatot? Minek kellett megtörténnie, hogy ez bekövetkezhessen? Hogy megkapd mindünk erejét? Hogy Alignak túllőjön a célon? Sok minden van még, amit nem értek, és talán sosem fogok, az sem biztos, hogy a jó kérdéseket teszem fel, de most csak itt akarok feküdni, fogni a kezét, és anélkül megtudni ezt-azt, hogy bárki neki akarna menni, és forrongó indulatok ködösítenék el a fejemet. - Kipróbáltad már? A képességemet? Annyira nem idevaló a kérdés, mégis, szeretném tudni. Engem ugyanis nem zavar, ha még valaki tudja, milyen érzés nem részének lenni a világnak. Teljesen, nem csak a szívünkben. Milyen valóság és nemlét közt ragadva csöndes szemlélőként létezni. Én szerettem, hasznos volt, képessé váltam általa igazán figyelni, de ő csak pár hónapja ismeri, talán még használni sem tudja.
Halkan és erőtlenül kuncogok fel a kérdésére. Különös kettősség ez, mert úgy fest, annak ellenére, hogy látszólag valóban nem szól rólam semmi, egy összegyűrt papírgalacsin formájában talán ez az egész rólam szól. - Mondjuk az, hogy nézhetem veled a csillagokat? Az szólhat rólam, ha akarjuk. Ha mindketten akarjuk, hiszen ha ő nem részese ennek, akkor az emlék sem lesz több annál, mint amikor magányosan próbáltam olvasni az égi ábrákban. - Nem, valóban nem. - erősítem meg az álláspontját szinte azonnal rávágva - Tudod, nagyon haragudtam akkor, amikor láttam az utódaitokat egyedül. Nem csak az bántott, hogy mivé lettek nélkületek, ez annál sokkal összetettebb volt... De aztán rádöbbentem, hogy én sem viselkedtem jobban náluk, én is megtaláltam a saját okomat a vérontásra, amit akkor jogosnak éreztem, de a végén... Úgy éreztem, hogy közéjük tartozom. Ki tudja, talán a figyelemért küszködtünk ilyen keservesen. De szerintem sosem késő visszatérni. Én is évszázadokig reméltem, hogy Atyám majd visszatér hozzám, és ennek hat évszázadosan is éppen annyira örültem volna, mint hatvan évtized után. Van, ami nem változik. És ha nem is lesz ideje egy új Gyermeket felnevelni, boldogok lehetnek hát azok, akikhez visszatér majd. Mert én tudom, hogy minden acélosság mögött a Kölyök akkor is kölyök marad, aki másra sem vágyik jobban, mint Teremtője társaságára, odafigyelésére és elismerésére. És valóban: valami tényleg soha nem változik. Ahogyan az általam felvetett kérdéskör sem, úgy az a különleges kapocs sem, amit a Kormányzóval kapcsolatban érez. Megállom, hogy az emlékei közt kezdjek kutakodni. Elegendő abban hinnem csupán, hogy amit mond, az valóban különleges. Mélyen belül bánt a gondolat, hogy az ilyen ritka gyémántokat kell összetörni ahhoz, hogy véget vessünk az évszázados átoknak, de azt hiszem, hogyha a Hajnali Köd erős tud maradni, úgy nekem sincs más választásom. - Ott másként telik az idő, Eska. Tavasszal épp csak egy szeletét kaptad meg mindennek, de azt hiszem, hogy minden hatalmasságuk ellenére az Ősök időérzéke eléggé... bizonytalan. Nem gondolom azt, hogy bármiféle célja lett volna annak, hogy birtokoljam mindőtök erejét, hiszen az áldozat után valószínűleg úgyis megtörtént volna. - rázom meg kissé a fejem - Szerintem ez egy olyan kérdés, amire éppen annyira elfogadhatatlannak tűnne a válasz száz évvel ezelőtt, mint most vagy ötven év múlva. Nem esik jól, hogy nem tudok megfelelő és pontos választ adni a kérdéseire, de magam sem tudom. De én úgy érzem, hogy sem jobban, sem pedig kevésbé megfelelő időszak sem lehetett volna erre, hiszen végső soron egyazon sors csapdájában vergődnénk így is, úgy is. - Nem. Még nem próbáltam. - vallom be őszintén, ám felébred bennem egy falatnyi félsz, hogy a válaszom pontos oka esetleg megbántaná őt. A legkevésbé sem szeretnék még ennél is több rossz érzést kelteni benne, hiszen azok alapján, amit eddig tőle kaptam, nem érdemelné meg, hogy bármi ilyesmit okozzak neki. Mégis, lassan húzom el a kezem az övétől, hogy átölelhessem a saját mellkasomat, mintha a képessége helyett így szeretnék egy kicsit... Láthatatlanná válni. - Életemben először most van esélyem arra, hogy lássanak és ismerjenek. Már attól az állandó rejtőzködéstől is rosszul vagyok, ami a környék farkasai miatt szükséges. Ha van valami, amit életélvezetnek nevezhetnék, akkor az az, hogy titkok nélkül érezhetem a világ egy nagyobb szeletét a bőrömön. Erők, energiák és hús-vér kapcsolatok. Voltaképpen még egy kicsit meg is terhelt ez a sok hirtelen impulzus, de eszembe sem jutna nem kiélvezni, amennyire csak a helyzet és a körülmények engedik. - Mondd, ugye nem haragszol ezért?
- Tulajdonképpen, ez igaz. Még ha számomra másképp csapódik le az egész, hiszen azért jöttem ide, hogy vele beszélhessek, még úgy is, hogy nagyrészt rólam lesz szó. Fura érzés ezt úgy megtenni, hogy döntöttem, és nem akarom szétcincálni a múltját, az emlékeit, a jelenét, nem akarok ezernyi végtelenül komor, kétségekkel teli kérdést felenni. Az évszázadok során gondolom bőven kapott belőlem annyit, még ha nem is fizikailag, hogy tudja, én vagy gyorsan döntök, vagy sehogy. Egyszerűen nem vagyok olyan mélyen filozófus alkat, hogy mindent kétezerszer körbejárjak, megrágjak, és kiköpjek. Ha nemet mondtam volna, azt is ugyanilyen mély bizonyossággal állítanám. Tudom, sokakat az áldozat tart vissza, én feláldoztam minden csepp boldogságom forrását, mert úgy hittem, utána megkapom, amit évszázadokon át kerestem. Most már tudom, hogy nem érte meg, sem nekem, de annak a léleknek, aki akkor hozzám jött, különösképpen nem. Könnyebb nem lesz, de most legalább nem kell megélnem a poklot utána, mert halott leszek. - Igen… én is ugyanúgy örülnék neki még most is, még a történek fényében is. Nem értem, hogyan képes mindezt megtenni, de próbálom meglátni a nagyobb jót, azt, ami hosszútávon kedvező lehet az örökségünknek, s nem pálcát törni Tupilek felett. Túl nagy árat követel, így érzem, igen, de ugyanakkor mostanra leülepedett bennem annyira az egész, hogy belegondoljak, ezt ő nem élvezi, ugyanúgy fájni fog neki is, de az ő keze szintén meg lehet kötve. Haragudni olyan felesleges már, főleg így, hogy az időnk végessége már nem csak hiú ábránd. Az én esetemben legalábbis… - Tényleg megpihenhetünk utána? Soha többé senki sem fog visszarángatni minket erre a földre? Tudom, hogy Brianna holtomban sem lehet velem, világosan tudtomra adták a Vörös Hold idején, de legalább ez maradjon meg. A bizonyosság, hogy tényleg vége lesz, mert én már valóban szeretnék elmenni, csak jobban esett volna érdes lelkemnek, ha nem kell magammal rántanom senkit. - Bosszantó, hogy még mindig vannak olyan kérdések, amikre nincs válasz. Igaz, mostanra megtanulhattam volna, hogy vannak olyanok, amiket jobb volna nem tudni. Mint a miért is kellett ide visszajönnünk, amit az utóbbi másfél évben legalább milliószor feltettem magamnak, a szellemeknek, követelőztem, zsaroltam, hisztiztem, agyaltam, találgattam, és a közelében sem jártam az igazságnak. Amikor elhúzza a kezét, hasra fordulok mellette, átmenetileg eleresztve a szememmel a csillagokat, mert emlékezetembe szeretném vésni a vonásait, csak egy kósza érzésfoszlány, hogy meg kell tennem, szeretném ismerni, de tudom, erre nem lesz időm, hát legalább azt tudjam, milyen külsővel jött valóban a világra. - Nem, egyáltalán nem haragszom. Viszont… könnyebb lesz vele eztán rejtőzködnöd. Ugye… neked nincs esélyed a megnyugvásra? Neked nem kell Utódot keresned, hogy átadd a terhedet? Mi más lenne? Tizenhárom lélek sorsát, életét, holtát felügyelni olyan, amit soha, semmilyen körülmények között nem kívánnék senkinek sem, pláne így, az idők végezetéig, vagy míg léteznek farkasok. Talán neki jobb is volna, ha nem mennénk bele, úgy egyszer elmúlhatna ő is, bár nem tudhatom, vágyik-e rá.
Nem szeretném áltatni, hamis ígéretekkel megnyugtatni, hogy Tpilek majd hozzá is el fog látogatni. Nem tudom, nem tudhatom, hogy milyen szándékai vannak a Sámánnak, s ha volna is tudomásom ilyesféle dolgokról, kétlem, hogy beszélhetnék róla. De energiáim utolsó morzsáiból is a hit árad, gyengéden simít végig a Hajnali köd testén. Én hiszem, hogy érheti még ilyen öröm. - Nem. Nem fog. - megrázom kissé a fejem, és nagyot nyelve próbálom elképzelni, hogy valóban pihenést kapnak majd. Talán nem illik, de röviden és mélyen kuncogok fel a válaszokkal kapcsolatos megállapítására. Aztán amikor rádöbbenek, hogy talán nem illendő ilyesmin elnevetnem magam, zavartam harapok rá az alsó ajkamra, mintegy fékezve ezzel a további meggondolatlanságaimat. - Ne haragudj. Egész egyszerűen elragadtattam magam, mert ezzel jobban egyet tudok érteni, mint azt valaha is hinnéd. Most, hogy már tudom, mire vártam nyolc évszázadot, hogy mit sürgettem ennyire, most... most már inkább nem akarom tudni. Én sem akarom tudni. Ahogyan talán Ő maga sem, sem pedig a Tizenhármak körének többi tagja. Boldoggá tenne, ha ezt látnák. Ha megengednék maguknak, hogy észrevegyék: engem sem tesz boldoggá, hogy ennyi várakozás után a legközelebbi kapcsolatom csupán az lehet velük, hogy véget vethetek az életüknek, amikor én velük akartam élni mindig is. Érzem, ahogy néz. Ha őszinte akarok lenni, hát csak még inkább zavarba hoz, hogy az arcomon pihenteti a tekintetét. Nem tudom, mit lát, mit keres, és félek, hogy nem fog tetszeni neki, amit lát. Óvatos, kérdő és vigyázó mozdulattal billentem felé a fejem, és kapaszkodok a kék szemekbe. Aggódom. Erre persze nem adott okot, de közel érzem magamhoz, és nem tudom, mivel, hogyan tudnám ezt a "kapcsolatot" azonnal és végleg lerombolni. És a kérdése csak még tovább fokozza mindezt. Nagyot nyelek. Hirtelenjében mégis vágyom arra, hogy használjam a képességet, amit tőle kaptam, ám helyette csak felülök. A távolban sorakozó fák és a hegyvonulatok az utolsó kapaszkodóim.
Erős vagyok. Szilaj, mint a sziklák ormai, tudom, mert annak kell lennem. De a földrengés olykor-olykor leszakít egy-egy darabot a hegyek ormairól. Megreszket a testem, és érzem, ahogy az első szikla lehullik. Megrázom a fejem, szaporán. Sokáig. - Veletek akarok menni. Hallottam valaha így a saját hangom? Elesetten. Kérlelőn. Bizonytalanul? Könnyekkel színezve? - Nem marad velem senki, aki valaha képes lenne szeretni. Te sem. Tupilek sem. Az utódaitok gyűlölni fognak azért, amit tenni fogok. Az áldozataitok szerettei gyűlölni fognak. S ha lenne is más, aki átvenné a helyemet, hát még ő is, a saját utódom sem érezne mást, csak maró gyűlöletet, mert nem hagynék rá mást, csak szenvedést és kínokat. Egyetlen szempillantás alatt pattanok fel, feszesen tartom el testemtől ökölbe szorult kezeimet, és az arcomon legördülő könnyeket már csak dacból sem vagyok hajlandó letörölni. - Persze ki tudnám erőszakolni. Minden hatalmam megvan hozzá... Egyúttal felvehetném Atyám nevét. Legalább egyszer osztozna velem valamin. Újra feltekintek az égre, a csillagok közé. Remélem Alignak lát, és tudja, hogy immár engem kísér majd mindaz a megvetés, ami neki osztályrészül jutott. - Különben sem tudom, kiféle, miféle volna abból az emberből, akit én megharapnék. - szólalok meg immár elcsendesedve, lemondóan - Sokan a Ti ajándékotokat sem tudják megszelídíteni.
Nem fog visszarángatni minket senki, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy az első kérdésemre nem válaszol. Azt hiszem, jobb is, legalább nem kell meggondolnom magam a bizonytalanért. Elvégre, miért akarná bármelyikük, hogy megpihenjünk, igaz? Hisz ők sem teszik évszázadok óta, jogos elgondolás, hogy nekünk sem jár. Egyelőre azonban nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, minthogy azt feltételezem, valóban megéri meghozni ezt az áldozatot. Egy szebb jövőért. Talán még akkor is, ha valójában sosem lesz nyugodalmunk. Ebben bízom, nincs más választásom. Amikor elneveti magát, kissé bizonytalanul méregetem, nem is értem, mi végre, míg magyarázatot nem kapok, arra viszont már magam is elmosolyodom. - A kellemetlen meglepetés tökéletes megvalósulása. Állapítom meg fanyarul, s igen, ha tudtam volna, hogy ez az, amiért tulajdonképpen idejöttünk, én magam sem erőltettem volna a dolgot, egyszerűen álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos árat fog követelni tőlünk Tupilek. A saját életemet feláldoznám bármikor, de nem tudom a mai napig felfogni, hogy teheti ezt az Atyám, hisz az ő áldozata minden volt, csak nem ártatlan. Aláírom, Arthur sem szent, de akadhatnak olyan Testvéreim, akik kénytelenek olyanokat feláldozni, akik semmi rosszat nem tettek egész életükben. Ez az, amit nem tudok, és nem vagyok hajlandó elfogadni, és holtomban is megkeseredik majd tőle a szám íze. S még azért is haragszom a világra, hogy Denaali kénytelen volt ennyi évet magányosan eltölteni, holott talán másra sem vágyott, mint a közelünkben lenni. Én önként választottam olykor hosszú időre a magányt, de neki erre nem volt módja, tette, ami rendeltetett. S most… itt van, hogy csupa rossz hír hozója legyen. Képtelen vagyok rá haragudni, őt hibáztatni mindenért, mind tudjuk, miként jutottunk ide, és ahhoz bizony neki nincs köze, eszköz, ami valahol végtelenül szomorú. Érzem, ahogy megnyílik valamelyest, hogy abból kapok, ami igazán ő, nincs benne egyik testvér mancsának nyoma sem, és csak reszketegen vagyok képes sóhajtani, fűszálak táncát lesni, mert nem akarom elképzelni, milyen borzalmas lehet, amit elém fest. - Az én utódom nem fog gyűlölni, Denaali, erről gondoskodom. Azért legalábbis nem, amit tenni kényszerülsz, a jövőbe már aligha lehet beleszólásom. Az áldozatom rokonai pedig nem fognak tudni semmit arról, hogy mi történt vele. Tudod, bár ezt én is hajlamos vagyok újra és újra elfelejteni, de mindig ott pislákol a fény az alagút végén. Vannak megértő lelkek, olyanok, akik nem fognak hibáztatni, higgy ebben, nincs másod. Tudom, hogy a reménybe kapaszkodni sokszor csacskaságnak tűnik, ostoba illúziónak, de tényleg eljön az a perc, amikor már nincs más, csak abba kapaszkodni, hogy egyszer kisüt majd még a nap. A könnyei fájnak, nem tudom, mi végre vagyok vele ennyire empatikus, talán mert én is mindig egyedül éreztem magam, olykor semminek, ha az árnyak közt rejtőztem, de nekem mégis volt lehetőségem ebből kilépni. - Ha volna egy Utódod, egy gyermeked, ő már tudná, hogy nem az a sors vár rá, ami rád, tiszta lap. Nem erről volt szó? Őket már nem kíséri majd Alignak bosszúja, az Utódod léte sem kell, hogy átkozott legyen. Ő csinálhatja másként. Neki senki sem fogja megmondani, mit tegyen, meddig lapuljon, senki sem fogja távol tartani a többiektől. Márpedig, akkor haragudnia sem lenne oka, de talán csak túlságosan optimista vagyok. S igen, valóban akadnak, akik képtelenek élni az ajándékunkkal, mert sokan farkasnak sem valók. Sokakat nem mi választottunk, hanem a gyermekeink, mások talán csak hibás döntések voltak. Ám mindig kell a selejt, hogy végül valami tökéletes lehessen... Nem tudom, miért akarom ennyire pont neki megkeresni a kiutat, aki a legtöbb testvérem szerint maga a sátán megtestesítője jelenleg, de hiszem, hogyha nekünk jár az, hogy elmúljunk, akkor neki is járnia kell. - Mennyi időnk van? Ha mindenki úgy dönt, hogy belemegy, mikorra kell készen állniuk? Talán erre nincs is válasz, de ebben rejlik a következő kérdésem alapja, így muszáj volt feltennem. - Ha úgy döntünk, mehet, akkor addig Alignak felhagy az Vörös Holdakkal, vagy ugyanúgy folytatni fogja, amíg az áldozat meg nem születik?
Kezdőlap
