Before you start to drift and, your soul begins to drift:
I just wanted to tell you that you're listening to a dream.
Tudnivalók
Nem kell egyetlen reagban dönteni, ám aki egyik-másik Tollak és Tőrök karakterével a Vörös Holdra is jelentkezett, annak mindenképp ajánlatos a kaland jelentkezési határidejének lejártáig dönteni. Az eredményt, a választást a jelentkezésbe vezethetitek fel, a hatásról később kaptok tájékoztatást. Ez az álom/látomás általános, mindenki, aki jelentkezett, ugyanazt látja. Aki olyan reagot ír, amiben nem tud/akar választani és elhatárolódik mindettől, az a későbbiekben számíthat másik álomra is. Mindenki a karakterét figyelembe véve írjon és döntsön!
Második éjszakája annak, hogy a saját házamban alszom. Talán veszélyes, talán kényelmetlen és nem is a legjobb ötlet, de attól még ez az én otthonom lesz, és szoknom kell. Legalábbis ezt beszéltem be magamnak, ám akármennyire próbálkoztam is, nem éreztem magam tejesen komfortosan. Valahogy nyugtalan érzés járt át, és nem tudtam hová tenni teljesen. Tegnap nem volt ennyire vészes, és hiába voltam egyedül, sebezhetően, ez mégsem elegendő indok erre. Lenne itt valaki? Óvatosan kémleltem ki a hálózsák vége felett, de nem láttam mozgást magam körül. Talán csak a fagyos északi szél játszik velem gonosz tréfát, és a repedéseken át fúj be a szél, rám hozva a frászt. Libabőrösségem miatt még bentebb csúsztam, már szinte az orrom sem látszott ki, csak a fejem búbja. Így próbáltam nyugovóra térni, mire végre elnyomott az álom.
A sötétség masszaként szippantott magába. Hallottam már, hogy voltak olyanok, akiknek nagyon valóságos álomban volt részük, de én korábban még nem tapasztaltam ezt meg. Talán az alaszkai légkör, talán csak most jött el az ideje, és végre én is megtapasztalhatom, milyen egy látomás, vagy nevezzük bárminek. Üzenet odaátról, megérzés, mindenki hívhatja, ahogy akarja. Nem éreztem különösebben félelmet, nem volt miért. Nem volt ismerős a hely, nem keltett bennem riadalmat, hiszen igazán rossz tapasztalatban még sosem volt részem. Egyetlen Vörös Hold alkalmával sem tartózkodtam itt, csak elbeszéléseket hallottam egyre többször. Annak az előhírnöke lenne ez? És mi vár így rám? Éppen ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, amikor megjelent lelki szemeim előtt a kőoltár. Letisztultan, hidegen, masszívan, némán. Nem moccant semmi, a levegőt se éreztem, némaságba burkolózott az álomkép. Csak az oltár volt ott, én, és amit ráhelyeztek. Nemes egyszerűségében mind a két tárgy fenséges volt, szemet vonzó, de mégis… Hiába tűnt hasznosabbnak a tőr, attól függ, hogy kinek a kezében van. Én nem vagyok harcos, nem kedveltem az erőszakot sohasem, a fegyverek pedig egyenesen taszítottak. Akkor is, ha tudom őket használni, és nem kell félteni, ha a kezembe kerül bármilyen ehhez hasonló tárgy. Önszántamból azonban sohasem választanám, mert nem értek hozzá kellően. A toll azonban más, az nálam talán jóval hasznosabb. Csodálatosan fehér, tiszta, a békességet árasztja. Én pedig békepárti vagyok, nem kenyerem az erőszak és az azzal való megoldás. Ujjaim a toll után nyúlnak hát, magaménak érzem a tárgyat. Olyan… helyénvaló, ahogyan a kezemben tartom. Már nem is látszik a tőr, az oltár is lassan a homályba vész. Csak a toll van ott, amit látok, de azt tisztán.
Nem kelek fel zaklatottan, de azért a pulzusom jóval emelkedettebb, mint a normális Már üres a kezem, nincs benne semmi, de olyannyira valóságos volt az egész. Mit jelent az a toll, és miért pont most láttam először efféle álmot? Sosem tapasztalt, valóságos kép volt a fejemben, és még mindig olyan igazinak tűnt az egész, pedig már nem álmodtam. A ház hűvöse ölelt körbe, csendes nyugalma.
Az éjszakáim mostanában elég rosszul telnek, meglehetősen zaklatott vagyok a közelgő Vörös Hold miatt, valamint az sem mellékes, hogy felbukkant az életemben valaki, akit soha nem akartam már látni, mégis piszkosul féltem, de legalább annyit elértem, hogy városon kívül pateroltam, mert az tényleg nem hiányozna, hogy még miatta is aggódjak. Egy hosszas zuhany után ágyba dőltem, bevállaltam minden hajnali/délelőtti műszakot, hogy esténként a hotelben lehessek, mert általában olyankor csap le Alignak, bár fogalmam sincs, hogy a nap eltorzulása befolyásolja-e bármiben a határait. Nagyon remélem, hogy nem.
Álmaim ritkán vannak, mégis kétségem sincs afelől, hogy most abban vagyok. Nem ijeszt meg, kevés dologtól félek, de azok nem álmaimban törtnek rám a sötétségből, szóval csak várom, mi fog ebből az egészből kisülni. Határozottan szeretnék kikeveredni belőle, mert nem tudom megmagyarázni, és amit nem tudok, azt gyűlölöm. Mostanában túl sok ilyen dolog van az életemben. Meglátom az asztalt, elbeszélések alapján sejtem, hogy hasonlíthat a tavalyi Vörös Hold idején felbukkanó példányhoz, de nem hinném, hogy arról van szó, az nem álom, elájultak ugyan, mégsem lehetett rásütni ezt a bélyeget. Könnyedén lépek oda, magabiztosságom álmomban is jelen van, karjaim hátam mögött összefogva, úgy nézek végig a két tárgyon. Nem tudom, miért csinálom, egyszerűen kötelességemnek érzem, mert túl sok szörnyűség sújtotta őket az utóbbi időben, és nem kellene még egy. Mert meg akarom óvni őket, azokat is, akiket több mint egy évszázada ismerek, és azokat is, akiket pusztán pár hónapja, hisz egy falkába tartozunk. A penge markolatára simul jobbon, az eltűnő tollal nem foglalkozom, ám balomhoz emelem a pengét, és egy mély, hosszanti vágást ejtek a tenyeremen, majd figyelem, ahogy a sűrű cseppek a kőasztalon landolnak. Tekintetemben az elhatározás tüze lobog. - Úgyis mindig a vérünket akarjátok. Tessék, én önként adom az enyémet, elvehetitek az összeset, amennyiben a falka tagjai biztonságban lesznek. Nem hezitálok egy percig sem, noha abban nem bízom igazán, hogy ha hallanak is, bármit is kezdenek a felajánlásommal. Egy élet a több tucatnyi lehetségessel szemben… Igaz, amennyire sikeres volt eddig Alignak, talán Annakpok egyik kölyke fogára való darab lenne. - Ám, ha nem kell, úgy többet ebből nem fogtok látni, mert nem adom. Szám sarkai felfelé kunkorodnak, ahogy hátrébb lépek, sebzett kezem testem mellett lóg, vérpettyezte út mutat felém. Ízleljétek, s döntsetek ti is, ne mindig csak minket állítsatok választás elé.
Ahogy feleszmélek, csak annyira vagyok képes, az éjszaka sötétjéből felém vigyorgó piros számokat leolvassam. Nem, egyelőre még nem vagyok hajlandó ezen görcsölni, bizonyára eljön majd az ideje.
Nem akartam menni. Maradtam volna a városban, Darren mellett, tartva a kétségbeejtő álomkép újbóli érkeztétől. Napról napra, éjről éjre megbújt pihenéseim képei közt, hol rejtve sarkallva választásra, hol nyíltan lengetve tilót nyakam felett a kényszernek láncával. Végül mégis hazajöttem, Darrennek feladata volt a falkával szemben, s én nem akartam ettől elterelni - a kelleténél is jobban - őt. Persze, megtehettem volna, hogy maradok, még csak falkaterületen se voltak, de azt meg a francos büszkeségem nem engedte, szóval magamnak köszönhetem nyűgös magányomat a lakásom falai közt.
Álmom aligha lehetne nyilvánvalóbb. Sötét. Oltár. És a nagy büdös semmi. - Csak úgy, mint először és én nem állok az idegesítő némasággal telített térben okosabban a kődarab előtt. Ismerem Darren választását, s azt, nincs azonnali hatása a dolognak. Nekem is azt kellene választanom? Egy úton járnom vele, ha már életünket összekötöttük? Az igazat megvallva már csak azért is a tollal szemezek inkább. Ki tudja, mit rejt annak titka, így legalább ketten ismerünk kétféle lehetőséget, mindkettőnek birtokában lehetünk... Úgyis ezt akartam, nem? Mindkettőt vagy egyiket sem!
A tőr hasznosnak tetszik, ezüstje hívogató, de hajdanvolt falkám informátoraként nem vonz, nem ez elsődleges fegyverem, csupán mentsvár. S minek kellene penge, mikor karmaim és fogaim vannak! Magam vagyok a fegyver... A toll szabadság. Vágyott, kivívott. Az enyém már és mégis sosem birtokolhatom igazán, mint az látszik a választás kényszeréből is. Mégis újra és újra szélmalomharcot vívunk mi ketten. Gyere hát, ideje egy újabb körnek...!
A lepedőm megint úgy fog kinézni, mint amivel elrohant egy fogait erősítő kiskutya és rázta, tépte, szabta, taposta. A rozmárok nem forgolódnak annyit a jégtáblák között, mint én az elmúlt napokban. Egy szót sem ejtettem róla senkinek, kivéve a főnökséget és a suttogót. Annyit legalább tudok, hogy nem vagyok egyedül ezzel a fura jelenséggel. Amikor a fekete Nap fényében világnyi terheket kell cipelni és az éjszakától várnám a megnyugvást, de újra és újra az ismétlés börtönébe dob egy láthatatlan szellemkéz. Minden éjjel ugyanaz a mese, ugyanaz a megszűnt tér és áporodott idő, a felborult homokóra, ami oldalára fekve bemondta az unalmast és nem mozdul, míg nem mozdítják. Tétlenül néztem, történik-e valami. Neszezést kerestem, elrejtett jeleket, titkos ajtókat, bármit, ami egy kis fényt hozna a sötét áldozószobába. Egy áldozót, vérszomjas papot. Tudást istenítő krónikást. Végül rá kellett jönnöm, hogy én leszek az. Két szerep közül egyet mindenképp választanom kell, ha még akarok az életben vagy legalábbis mostanában aludni. Már nem maradt olyan szeglete az oltárnak és a két tárgynak, amit ne néztem volna meg alaposan. Mindkettőt megízlelgettem, forgattam, a megmunkáltságát vizsgálgattam. Lassan már az esztétikumot is sikerült meglelni, Tény, mi tény, szépen megfaragták a fegyvert és az a madár, mi lepottyantotta tollazatának darabját, egészséges példány lehetett. Nagyanyámat nem értem ugyan el, de tulajdonképpen nem is kell. Adott volna egy kis plusz biztonságtudatot a tanácsa, de legbelül így is érzem, mit kell tennem és mikor járok a tilosban. A furkálódást nem tőrrel akarom végezni, inkább szavakkal és gondolatokkal, melyekhez a toll eszköz, örök létezést adhat nekik, a jövő elé tolhatja őket tálcán, még veszedelmes ezüst tálcán is. Ez lesz a jövő. Mi írhatjuk. Remélem. Nem kívánom a pusztítást, nem hívom az öldöklő angyalt, hogy elhozza azt, ami mindenki életében csak egyszer szokott bekövetkezni. Már ez is megdőlt, de biztos nem lesz belőle rendszer. Napokig figyeltem tehát, kerestem a vészkijáratot, de rá kellett jönnöm, hogy válaszúthoz értem és az éhenhalás nem megoldás. Megint eltűnik fejem alól a párna, a takaró felszívódik az éjszaka fekete lyukában és az ágy a múlté lesz. A jelen én vagyok. Megint itt állok, megint az oltár elé járulok. Utolsó pillantást vetek a két tárgyra. Az elhatározás megvan. Mivel teljesen biztos akarok lenni a dolgomban, ugyanannyi ideig nézem mindkettőt, majd határozott kézzel nyúlok. Ujjaim közé veszem a vékony szálat, az élővilág csodáját. Nem is sejtik ezek a szárnyas lények, hogy mire használjuk a darabkáikat. Amiket ők elhullatnak és a múltnak hagynak, mi azzal áldjuk meg a jövőt. Legyen hát! A szó elszáll, az írás megmarad. Legyen ez igaz idén minél többünkre, legyünk írás a falon és ne szó a viharsarokban... Nincs égzengés, nincs földindulás. Az oltár nem omlik össze. A tőr nem válik köddé. A kezemben lévő toll sem változik. Ujjaim közt szorítom, míg végül szemeim felett győzedelmeskedik a valóság, a fáradtság alvásba és igazán pihentető megnyugvásba taszító atyai keze. Döntöttem. Jutalom. Jó éjszakát.
Soha életemben nem akadt problémám az alvással, elvégre forgolódjon álmatlanul az, kinek lelkiismeretét bűnök terhelik. Én réges-rég megtisztultam ettől, nem sokkal örök társam elnyerését követően - a lelkiismeretemtől. Így hát bűn se akadt, mit felrónék magamnak nyomasztó csendbe burkolt éjszakákon. Ez alkalommal azonban ódzkodva ejti könnyű fátylát szememre az álom, amit nem értek, s rövidesen majdhogynem akkora balgaságra vetemedek, hogy halálom illúziójának képeit elevenítem fel magam előtt, mint fel-feltörő traumatikus élményt. Reménytelen a sóhaj, mi kényesen tör elő ajkaim közül. Nyűg és kellemetlenség volna ilyesmivel foglalkoznom, így átfordulok másik oldalamra.
A sötétségbe veszve enyhe meglepettséggel nézek körül, a feltűnő oltárt pedig egy rezzenéssel felvont szemöldökkel konstatálom. Durva munka, semmi stílus, semmi finomság, a művészi lelkület tökéletes hiánya, mintha egy vak ősember készítette volna. S nekem ehhez kéne közelebb mennem? Legfeljebb véső s kalapács társaságában, hogy valamicskét segítsek eme hegyitroll küllemen. Egyedül a halvány csillanás képes felcsigázni érdeklődésem, hogy hátratett kézzel elinduljak, s óvatosan megközelítsem eme... barbár munkát. Fejem csóválom, újabb sóhaj szakad ki belőlem, meglátva mindazt, ami a kövön hever. Otrombának tetsző tőr, ami mellett a fehér toll tiszta, ékes, karcsú remekmű. Egy ilyen tőr legfeljebb hentes mancsába való - ismerek is ily' nőszemélyt -, durva munkára, ami után örökre fennmaradó szennyeződések keletkeznek. Amatőr munka. Minden szakértelmet és hozzáértést mellőző. Egy bárdolatlan alak is képes lenne kezdeni vele valamit. A tollhoz viszont érzék kell, fantázia, ész, nem puszta test és akarat, mely gyilkolásra sarkall, vagy ösztön hajtotta védekezésre. Mennyi fej hullását idézte elő már a történelem során egyetlen tollvonás? A kéz tiszta marad, a kényes munkát más végzi, a szándék érvényesül, s a borzalmat, a felelősséget ugyanennyi elhárítani. Észrevétlen akarsz lenni? Csendes? Tökéletes? Akkor ne csörögjön ízléstelen tőr az oldaladon.
Ennek megfelelően veszem kezem közé a tollat.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Nem igazán volt eddig gondom az alvással, titulusomból kifolyólag azonban nem igazán jellemző, hogy túl mélyen aludnék. Szakmai ártalom, mondhatnám így is, ki hogyan nevezni. Éppen ezért az álmok is igen ritkán látogatnak meg, vagy akkor sem túl sokatmondóak, kis rövidke semmiségek, éppen ezért nem is számítok olyasmire, amit a ma éjszaka tartogat...
A váratlan helyzetek is szinte a mindennapjaim része, Tarkként elég cink lenne, ha leblokkolnék egy idegen helyzetben, a mostani... Nem emlékszem rá, hogy jártam volna itt, mégsem tudnám azt mondani a helyre, hogy teljesen ismeretlen. Gyorsan szemlélem meg a környezetet, próbálva felmérni mindent magam körül, ám mivel az oltáron kívül csak a feketeség vesz körül, mondhatni egészen nyugodtan sétálok közelebb. Legalábbis nem tartok a sötétből előtörő veszélyekre, ugyanakkor figyelmem egy percre sem lankad, hiszen bármikor érhetnek meglepetések. Megállok az oltár előtt, enyhén oldalra billentett fejjel. Tudom, hogy választanom kell, valami furcsa érzés bizsereg bennem, az sugallja, hogy döntsek. Közelebb hajolok, rátámaszkodva az oltára, úgy véve szemügyre a rajta pihenő két tárgyat. Olyan kézenfekvő volna a tőrt választani, illene hozzám, azt hiszem, de pont ez az; túl egyszerű volna a döntés. A tollra pillantva azonban a homlokom ráncolom, hiszen van-e elég erőm, van-e elég tudásom ahhoz, hogy képes legyek úgy forgatni, mint mondjuk a tőrt tenném? Ugyanakkor egy másik gondolat is felmerül bennem... Harcos vagyok, ez igaz, de soha nem a fegyverekre helyeztem a hangsúlyt, csakis önmagamban, a farkasomban bíztam, éppen elég volt a kettőnk Ereje, hogy véghez vigyük azt, amit szerettünk volna. Többet szeretnék, valami pluszt, fejlődést, olyat, ami esetleg segíthet. Nem gyilkolni akarok, soha nem is azt akartam. Védelmezni, óvni. Nekem csak ez számított és számít a mai napig. Biztonságot akarok a körülöttem élőknek. És nem csak én, hanem a bennem élő bundás is. Oltalmazni, nem pedig pusztítani. Segíteni, nem pedig ártani. És habár mindkét előttem pihenő tárggyal lehet sebezni, de nem mindegy, milyen kézbe kerül és ki mire használja fel. Nincs szükségünk tőrre. Eddig is boldogultunk nélküle. Karmazsinba hajló tekintettel nyúlok a tollért, a tövénél megfogva és emelve fel a szemem elé, mintha csak közelebbről szeretném megszemlélni. Ajkaimra halvány, elégedett mosoly kúszik. Ez a mosoly pedig akkor is ott ül az arcomon, amikor az álom elereszt és magamhoz térek az ágyamban.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Mosolyogva teszem le a telefonom. A napi telefonbeszélgetésen vagyok túl drága öcsikémmel. Amióta elköltöztem az egyetemről sokkal többet beszélgetünk. Persze ez Will akarata is, de bevallom őszintén én nagyon is örülök neki, még ha viszont Bent lehet, hogy már nagyon is idegesíti a drága nővére. Az állatok már rég kiválasztották ma estére fekhelyüket és onnan várják, hogy én is végre bemásszak az ágyamba. Ahogy lekapcsolom a lámpát már be is hunyom szemem. Ezernyi gondolat szökken át fejemben, de próbálom őket messzire kergetni, hogy hamar álomba merülhessek. Hosszas forgolódás után végül sikerül is, de a remélt szép álom helyett valami sötétben találom magam. A szívem hevesen kezd el kalapálni. Valamiért nagyon is ismerős ez az egész helyzet. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mikor is érezhettem ilyet. Körbe tekintek, de senki mást nem látok. Majd megjelenik egy oltár. Egy nem is olyan idegen oltár. A lábaim szinte ólommá válnak, pedig érzem a késztetést arra, hogy oda lépjek, hogy meglessem mit is tartogat a számomra. Próbálom felemelni lábam, de mintha az nem akarna engedelmeskedni nekem. Végül nagy erőt véve magamon megteszem az első lépést és onnan már a többi is könnyebben megy. Megállok az oltár előtt és csak a két tárgyat figyelem. Először csak tekintetemmel, majd óvatosan végigsimítok rajtuk. Mind kettőjük gyönyörűek a maguk nemében. A tőrnek a megmunkálása, a nyele, a tollnak a tisztasága, puhasága. Automatikusan agyalni kezdek, hogy vajon milyen madáré is lehet. Egy hóbagoly? Egy hattyú? Egy fehér galamb? A béka szimbóluma? Én sosem voltam az a harcias típus, én mindig megpróbáltam szavakkal, érvekkel megoldani a problémát. Talán ez is volt a vesztem, talán ha akkor inkább harcba szállok nem történik meg az ami… Vagy akkor már nem is élnék? Tudom, hogy egy tőr milyen sokat segíthet, ha jókor van jó helyen és ha az illető rendesen tudja használni, de mégse vonz az a tény, hogy esetleg még több vér folyjon. Az elmúlt években túl sok borzalmas dolog történt főleg azon a bizonyos egy éjszakán, ahol őrzők és farkasok egyaránt veszélyben voltak és vannak a mai napig. De a tőrrel vajon elérünk valamit? Szépnek szép darab és biztosan jó éles is, viszont mégsem érzek késztetést arra, hogy én azt kezembe vegyem. A toll viszont… Számomra a nyugalmat, a békét jelenti. Egy újrakezdést, mint mikor az egész tájat beborítja a hó és minden mocskot elfed. Kezem végül gyengéden felemeli a törékeny tollat. Mosoly kúszik arcomra és előbbi félelmem tova száll…
Sosem volt különösebb gondom az alvással, igaz, mióta Aida megszületett, igencsak fenekestől felfordult az egész napirendem, arról nem beszélve, hogy kettőnk alvási ritmusa mennyire eltérő volt, én pedig ebből kifolyólag sokkal fáradtabb voltam, mint egyébként. Kellett egy jó pár hét, mire legalább nagyjából sikerül sikerült összehangolnunk a biológiai óráinkat, igaz, még mindig nem tökéletes. Korábban is teljesen megszokottnak számított, hogy az éjszaka folyamán különféle álmokat láttam, és hiszek abban, hogy az álmoknak is megvan a maguk jelentősége, nem csupán a tudatalattink játéka, és nem mellesleg szívesen kutakodtam azzal kapcsolatban, hogy melyik milyen üzenetet hordozhat, de ez a mostani valahogy mégis másabb volt, mint a többi...
Bár a végtelenbe vesző sötétséget leszámítva semmi ijesztő vagy nyomasztó nincs a képben, ami fogad, valami megmagyarázhatatlan okból mégis eluralkodik rajtam a nyugtalanság, fürkésző tekintettel fordulok közbe, a sötétség felé kémlelve, mint ha valakit megpillanthatnék az árnyak közt, de akármennyire is hunyorgok, vagy meresztgetem a szemem semmi. Csupán én, és a paranoiám, régi, jól összeszokott páros vagyunk mi már. Épp megindulnék az egyik irányba, kiutat keresve ebből a merő, bizonytalan létből, amikor lassan megjelenik a szemem előtt egy kőoltár, rajta pedig egy toll és egy tőr, én pedig csak értetlenül meredek rájuk. Még mindig egyedül lennék? Ez egy újabb választás amit a Sors tár elém, vagy mindkettőt útravalóként kínálja az előttem álló úthoz? - Killian...? Te vagy az...? - csendül a hangom bizonytalanul, ahogy tanácstalanul pillantok ismét körbe, de úgy tűnik, továbbra is egyedül maradok, a kétségeimmel és kérdéseimmel kettesben, és nem a férjem elméjének a játékába csöppentem. Bár, ki tudja... ha úgy lenne, valószínűleg akkor sem jönnék rá, amíg ő maga úgy nem dönt. Magam sem tudom, mennyi ideig várakoztam, tekintetemet hol az ezüst pengéjű tőrön, hol a madártollon pihentetve, ahogy eluralkodott rajtam valami megmagyarázhatatlan dejà vu érzés. Azt nem mondom, hogy kellemes, hisz sem a magányt, sem a tétlen tanácstalanságot nem szerettem, de egyszerűen képtelen voltam választani. A toll felé nyúltam, hisz sohasem voltam az erőszak híve, ezért is lettem gyógyító, én nem veszem el mások életét, épp ellenkezőleg! Megmentem azokat, vígasztalok, támaszt nyújtok másoknak, amikor a legnagyobb szükségük van rá. A mozdulat abba marad, nem érem el a könnyű, fehér, tollat, tekintetem pedig a tőrre siklik. Bár őrzőként csapatban játszunk, elsődlegesen akkor is igaz az élet nagy igazsága, miszerint mindenki magára számíthat a bajban, ha pedig arra gondolok, hogy a korábban felvázolt, boldog jövő helyett mégis egyedül vagyok kénytelen szembe nézni a rám váró nehézségekkel, a férjem nélkül vigyázni a gyermekünkre, megvédeni a rá váró veszedelmektől, egyre nagyobb a kísértés, hogy végül mégiscsak a tőrre essen a választásom. Hosszasan szemezek vele, azonban mégis félek a döntéstől, s miután hosszasan vacillálok a kettő közt, azon morfondírozva, hogy mégis milyen jelentőséggel bírhat egyik s másik az álmomban, a kezeim tanácstalanul hullnak vissza a törzsem mellé, a következő pillanatban az egész oltár a sötétség homályába vész, én pedig az ágyban riadok fel a békésen szuszogó kislányom mellett, ahol álomra hajtottam a fejem. Fáradtan és gondterhelten simítom hátra a hajam, miközben megpróbálom elhessegetni a kellemetlen álom emlékét, majd finoman megsimogatom a csöpp gyermek arcát. Miért aggodalmaskodjak olyan problémák miatt, amik még meg sem történtek? Olyan álmok miatt, amiknek talán jelentősége sincs, amikor sokkal nagyobb gondok állnak a küszöbön? Inkább döntök úgy, hogy kiélvezem a vihar előtti csendes és békességet, hisz ki tudja, mit hoz a jövő?
Ugyanott ülök a következő éjjelen is. Az oltár hív. A Tőr és a Toll. Döntsek? Itt és most? A türelem keserű, de gyümölcse édes. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben. Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra. Most mi újra megértünk eme találkozásra. Az oltár adománya és én, Yoshizawa Asami Ayu, Tiguaq lánya. Akiben zűrzavar van, zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van, rendet teremt maga körül. Ebben hiszek. Bennem mi van? Béke. Sorsomat a döntés pillanataiban alakítom. Nem az számít, honnan indulok, hanem az, hogy milyen döntéseket hozok arról, hogy hová akarok végül eljutni. Lehunyt szemekkel állok fel és közelebb lépek a dolgok lényegéhez. A megtestesülés valóságához. A választani tudás az igazi tudás. A jó ember ritkán téved. Mindkettőért nyúlok egyszerre, de a tollon záródnak össze ujjaim finoman és óvatoskodóan. Hátra lépek, két kezem közé bújtatom a tollat és a zárójellel teletűzdelt ujjaim hintem egy csókkal. Adni - kapni, ajándékozni - elvenni, tisztelni - megalázni, odafigyelni - elvárni, elengedni - kényszeríteni, megbocsátani - haragudni, megbízni - gyanakodni, együtt érezni - közönybe burkolózni, hinni - kételkedni… Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban. Egyúttal magamhoz is húzom a választásom, oda ahol a szív is van. Választottam. Válassz te is. Adj válaszokat. Miért?
Egy újabb éjszak, mely gyors szívverést okoz. A szobámban csend honol. A szívemhez tapasztom a kezem, lehunyom tekintetem, majd sóhajtok. Nem aggódom annyira. Közelebb kerülök ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapok mindenre.
Eszem ágában nem volt elutazni. A többiek már annyit emlegették azt a bizonyos, rettegett Vörös Holdas éjszakát, hogy azt nézve, őrző szemmel milyen unalmas békés és nyugodt volt az egész év, már csak kíváncsiságból is érdekelt, hogy milyen az, amikor úgy igazán beindulnak a dolgok. Persze aztán ahogy közeledett az a bizonyos időszak, és valahogy szóba került otthon az, hogy mi várható, no meg hogy maradni szendékozom, és már tudtam, hogy itt vethetek keresztet az egész korábbi tervemre. Más nem tudom, mennyire járt volna sikerrel, sajnos – vagy szerencsére? – Naomi túl jól ismert ahhoz, hogy pár nap alatt meggyőzzön, tartsak én is velük. Nem akartam, hogy akár neki, vagy Mayának valami baja essen, ne’adj isten még rosszabb, így hát egész hamar eldőlt ez az utazás kérdés. Igaz, azért egy párhor még húztam a szám miatta, hogy milyen dolog már, hogy egy éve se vagyok itt, de már az első veszedelem alkalmával elhúzom a csíkot a városból – részletkérdés, hogy miért, a végeredmény ugyanaz – vagy hogy pont most kellett a szabadságaim nagy részét kivennem ahelyett, hogy én osztottam volna be őket kedvem szerint. De ez van, ezt kell szeretni, úgy is rég pihentem ki magam úgy igazán, meg nyaralni sem voltunk még soha így hármasban hosszabb időre, és ha tényleg igaz, amiket mondanak, nem árt tartalékolni az erőt későbbre.
Ma valahogy semmihez sem volt kedvem, bal lábbal keltem, a lábam is fájt, a kaja sem ízlett, úgyhogy végül ahelyett, hogy a lányok idegeire mentem volna, inkább megkíméltem őket és bedőltem az ágyba, hátha sikerül kipihennem magam. Egész hamar sikerült is elaludnom, ám szokatlan módon a várva várt, pihentető alvás helyett álmom volt. Az idejét sem tudom, mikor álmodtam utoljára bármit is... A hely teljesen ismeretlen volt, már amennyire a sötétség miatt meg tudtam állapítani, s bár nem rajzolódott ki a tekintetem előtt semmilyen akadály, mégis inkább éreztem úgy, hogy valami börtönben vagyok a végtelen sötétség közepén. Hogy megszabaduljak a kellemetlen érzéstől, határozott léptekkel meg is indultam találomba az egyik irányba, hogy találjak valamit. Bármit. Valamit. Vagy valakit. Egy apró neszt, egy kiutat, valamit, ami megnyugvást ad ebben a sötét bizonytalanságban, s nem is kell messze mennem, mire egy oltár körvonala rajzolódik ki a szemeim előtt. Eleinte csak értetlenül figyelem, hisz mégis, mi a fenéhez kezdjek egy kőoltárral itt a semmi közepén? Vagy egy darab tollal, ha már itt tartunk, bár ha továbbra sem változik a helyzet, a tőrnek sem sok hasznát venném... Ahelyett, hogy valamelyikért nyúlnék, inkább a kőoltárt tapogatom, vizsgálom meg közelebbről, mennyire valós – mint ha egy álomban bármi is lehetne valós – de hiába szemlélem, majd járom körbe, mint valami ragadozó a számára addig ismeretlen prédát, nem leszek semmivel sem okosabb, így inkább annak szentelem a figyelmemet, ami rajta fekszik. A tőr egészen hasonló ahhoz, amit még tanoncként kaptam évekkel ezelőtt, még ha nem is teljesen ugyanolyan, és akaratlanul is eszembe jut a nap, amikor döntenem kellett, hogy harcosként, vagy informátorként szeretnék inkább helyt állni a későbbiekben. Emlékszem, milyen sokáig húztam az időt, szinte az utolsó pillanatig, amikor közölték, hogy döntenem kell, ahogy arra is, mennyi embert megleptem azzal, hogy végül az utóbbira esett a választásom. Hiába, kedves öreg mentoromon kívül mindenki esküdni mert volna rá, hogy a harcosok táborát fogom gyarapítani. Most pedig temérdek toll, az oltalom szárnyai díszítik a hátamat, immár jó ideje. Bár elsőre inkább a tőrnek láttam több hasznát – és azt hiszem, ha valaki az ismerőseim közül kérdezné meg, hogy a kettőből melyiket választom, a többség előbb vágná rá, hogy a tőrre fog esni a választásom, most mégis inkább a tollat ragadom meg. Mindig is szerettem meglepni a körülöttem állókat, talán már mondhatni, sportolói betegség az, hogy váratlan tettekkel, mozdulatokkal, döntésekkel lepd meg a másikat, az ellenfelet. A harcosok útját már rég magam mögött hagytam, és amúgy is, szeretem a kihívásokat. Felemelem a kezemben tartott tollat, hogy közelebbről is megszemléljem...
Hirtelen foszlik semmivé az álom, én pedig arra kelek, hogy álmomban a fejemet a párnámba fúrva már a párnahuzatot nyammogom... Vagy mégsem. Egy tollpihe, brrr. Hogy én mennyire, de mennyire utálom a tollpárnákat...! Tudtam, hogy inkább a saját párnámat kellett volna hoznom! Morogva fordulok a másik oldalamra, hogy megpróbáljak visszaaludni, de miután nem igazán akar menni a dolog, így inkább a telefonom után nyúlok, hogy megnézzem, mennyi az idő – majd a következő pillanatban, kipattanva az ágyból inkább Naomit keressem meg, elújságolva neki, milyen nonszensz dolgot álmodtam. Úgy is annyira szokott lelkesedni érte, amikor az éjszaka közepén zargatom a mindenféle hülyeségeimmel, nem igaz? Meg ki tudja, hátha tud valami megoldást a párna-problémámra.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Türelmes egyénnek tartom magam, de komolyan... már nekem is kezdett fárasztóvá válni az a hiszti meg elégedetlenségtől túlfűtött energiakavalkád, amivel némelyek fogadták a falkán belül a kitelepülés hírét. Miért, kérdem én? Nem örökre száműzik őket, és nem is a Holdra, hogy olyan nagy lelki kérdést kéne csinálni belőle, meg egyébként is, értem én, hogy a többség inkább maradna segíteni, de hiába a lelkesedés, ha nem tudnak miben – akkor meg inkább ne legyenek láb alatt és hátráltassanak minket, maradókat. Így hát próbálom a magam módján figyelmen kívül hagyni a távozáshoz körített lelkizéseket, ellenben szívesen segítek bárkinek csomagolni, vagy megadni a kezdő lökést a távozáshoz, ha Lucas szava nem lenne kellően motiváló. Nem lepődök meg különösebben, amikor véglegesülve a listával szembesülök vele, hogy a mi egykori falkánkból csak a fiatalok mennek kényszerszabira, mondhatnám, hogy tipikus, megint az őslakosok mentik a bőrüket – nem mint ha sajnálnám, legalább áprilisban annyival kevesebben maradnak a városban, lassan már egész családiasan Chicago-hangulatú lesz a város. Alexei vérét azért szívtam egy kicsit, hogyhogy a hőn szeretett „kedvesével” nem döntött ő is úgy, hogy elmegy romantikázni a többiekkel? Kíváncsi vagyok, mikor esik le neki végre, hogy valójában már jó ideje ismerjük egymást Symarával... Egyébként gyanúsan nyugodtnak ígérkezik eddig a hónap. A vihar előtti csend...
Sosem féltem különösebben a sötétben, miért is tenném? Tűzoltóként is kerültem már nem egyszer hasonló helyzetbe, sokkal nagyobb baj az, amikor a látás hiánya mellé a mozdulatlanság is társul, az már sokkal frusztrálóbb érzés. Másfelől fürkész vagyok, ha egy érzékszervem használhatatlanná válik, az csak még inkább kiélesíti a többit, amikor azonban mindegyik egyszerre bizonyul hasznavehetetlennek, na, olyankor azért már az én szívemet is megérinti a félelem szele. Akárcsak most. A sötét, néma tapinthatatlan semmi közepén próbálok valami fogódzkodót keresni, amikor halvány derengést pillantok meg a szemem sarkából, mire pedig teljesen kirajzolódna a szemeim előtt az oltár, már ott is állok előtte, a rajta fekvő két tárgyat szemlélve. Toll? Tőr? Mégis, mi ez az egész? Kísértetiesen ismerős érzés fog el, és mégsem tudom hová tenni ezt az egészet, egyvalami azonban annyira nyilvánvaló tényként ordít az arcomba, minden ösztönömmel súgva – válassz! Én pedig választok, gondolkozás nélkül ragadva meg a tőrt, hisz biztosan számtalan, szimbolikus jelentőséggel bír maga a toll is, de jómagam mindig is inkább voltam a kézzel fogható, konkrét megoldások híve, mintsem holmi bizonytalan álmoké, feltételezéseké, amiket az első tavaszi fuvallat is könnyedén röpít tova. A fém hívogató hűvösségét sokkalta hasznosabbnak tartom, az maga az állandóság, örök érték, bizonyosság, kézzel fogható erő. Hatalom. Megoldás. Fegyver. Kell ennél több, amikor küszöbön áll egy újabb háború?
Nem emlékeztem semmire sem a tavalyi évből, mégis, amikor ott álltam a nyomasztó csendben, nem tudtam másra gondolni, minthogy ez az egész valamennyire ismerős. Zavartan futottak ujjaim vörösségembe, és biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem olyan a tapintása, mint amilyennek lennie kellett volna. A nyugalmam bizonyára illékony mentsváram volt csupán, de még kitartott, hisz már nem Fairbanksben voltunk Mayával és Jacksonnal, az eszemmel tudtam, hogy nem lehetek a Vörös Hold részese, de még így is nagyon szerettem volna kimaradni ebből az egészből, nem vágytam semmire, ami azzal kapcsolatos, mert eddig csak fájdalmat hozott. Isteni szerencse, hogy a tavalyira nem emlékszem, nem biztos, hogy fel bírtam volna dolgozni. Toll és tőr, tőr és toll. Tanácstalanul meredek egyszer az egyikre, aztán a másikra, fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nemes egyszerűséggel csődöt mond az ítélőképességem. A régi Naomi gondolkodás nélkül a tollat választotta volna, hisz madárból való, valaminek a része, amik csak együtt tehetnek ki egy egészet. Ártatlanabb, finomabb, könnyebb, valahol még a szabadság jelképének is mondhatnám. Nem mellesleg még a hátamon is akad belőlük nem kevés. Nem mondom, hogy nem áll közel hozzám, hisz nagyon is, ám vannak olyan dolgok, amiket nem árthat figyelembe vennem. Sokáig állok ott, legalábbis számomra annak tűnik, és azon agyalok, vajon mi értelme lehet ennek az egésznek. Vajon mi az, amit jelent? Lesz következménye? Ha lesz… vajon mi? Annyi kérdésem van, de válasz egyikre sincsen. Csak ráncolom a homlokomat, keresném a kiutat a helyzetből, szeretnék kiszakadni az álomból, de a tudatomra nehezedik a mázsás súlya a döntés fontosságának. Hogy kell. Miért kell? És ki mondja, hogy kell? Nem akarom tudomásul venni, ifjonti lázadásom réges-régen gyűlöli azt, ha meg akarják mondani neki, mit csináljon. Ha a városból nem akartam volna eltűnni, biztonságban tudni a lányomat, akkor hiába javasolta volna bárki, nem mozdulok. Mi van, ha egyszerre fogom meg? Nem vagyok telhetetlen, de a lehetőségeimet ismerni akarom, kettő több, mint egy, bár értem, mit akarnak tőlem, de tudomásul venni azért annyira nem szeretném egyelőre. Próbáljuk meg.., egyszerre mozdítom hát a kezeim, és érek hozzá a tollhoz, s tőrhöz egyaránt, de sejtésem hamar beigazolódni látszik, semmivé foszlik mindkettő, otthagyva engem a bizonytalanságban. A következő pillanatokban pedig már kiszippant az álomból a valóság, s nem marad más, csak a töménytelen zavarodottság, amitől zsong a fejem.
Kipattanok az ágyból a kis vörös mellől, mert bár Jacksonnal igyekszünk foltozgatni a bizalmi hálón esett szakadásokat, de még fejlődési fázisban vagyunk, és az egy ágy egyelőre maximum véletlen balesetek folytán jön össze. Azonban alighogy kinyitom az ajtót, már bele is szaladok gyermekem apjába, szó szerint, és kissé kómásan tántorodom hátra, de legalább nem esem el. Már kulcsolódnak is ujjaim a tenyerébe, és húzom befelé, mert zaklatott vagyok, és félek, és… azt szeretném, ha itt lenne. Talán önző vagyok, de akkor is. - Álmodtam… te is? Vagy csak véletlenül vagy itt? Itt maradnál? Tudom, hárman kissé szűkös lesz… de… félek. Suttogom, és ha engedi, márpedig minden valószínűség szerint ezt nem tagadja meg tőlem, el is vesznék karjai között. Nem igazság, hogy az otthonunkból kiszakítva sem lehet nyugtunk.
~~~
Második este az álomban járva sem voltam sokkal okosabb, de ahogy ott álltam a hatalmas kőasztal előtt, és egyik tárgyról néztem a másikra, egyre inkább formálódott bennem a döntés. Nem akarok más lenni, mint aki vagyok, hisz ettől vagyok én én, semmilyen szellem, isten, bárki egyéb nem fog megváltoztatni, mert nekem jó úgy, ahogy vagyok. S most, hogy talán végre boldog lehetek abban a közegben, amiről mindig is álmodtam... nos, pont most nem fogom hagyni. A hátamon a válaszom, a döntésem, nem vagyok penge, nem vagyok harcos. Másként veszem fel a kesztyűt és fogom örökkön örökké. A kezem a tollra simul, és elégedettség érzete tölt el, jó lesz így, sőt, így kell lennie.
A hozzászólást Naomi Sharp összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 22, 2016 11:30 pm-kor.
Castor mellett elaludni még mindig kellemesen újszerű és bizsergető olykor, és nem győzök még mindig eléggé csodálkozni azon, mennyire döbbenetesen gyorsan lett túl fontos a számomra. Most is úgy alszom el, hogy önmagam megnyugtatása, lelkem csillapítása érdekében a vállát cirógatom. Jön a vörös, és én félek. Nem vallanám be senkinek, még neki sem, vagy inkább főleg neki, de három év után már kissé tartok attól, hogy idén sikerül neki. Csak azt nem értem, miért vagyok olyan vonzó áldozat, hogy minden évben sokkolnia kell.
Az oltár ismeretlenül ismerős. Nincsenek emlékeim, csak azt tudom, majdnem meghaltam, mégis, a zsigereimbe mászik a gondolat, hogy ehhez hasonló helyen jártam már. Ó az istenit, nem bírnátok végre békén hagyni? Feszülten lépek közelebb, energiáim beleolvasnak a levegőtlen semmibe, talpaim nem is tudom, mit érnek, szőkeségem meg sem rezzen, még a mozdulat sem ad neki lendületet. Megállok előtte, karjaimat makacsul összefonva mellkasom előtt. Meg a nagy túróst. Mit akarnak még mindig tőlem? Tőlünk? Mire jó ez? Toll, tőr, tőr toll. Mire kéne használni? A lelkem megsúgja? A lelkem azt súgná, hogy tapossak bele a hülye, matuzsálem szellem képedbe, Alignak. Vágod? Egy féreg vagy, akármennyire is csesztek ki veled a tieid, rohadtul megérdemelted. Annak fényében, amekkora tetű most, kétségem sincs afelől, hogy régen is az volt. Igazából nem akarok választani, legalábbis ez motoszkál bennem, de azért elgondolkodom. Mindkettőt szívesen felvenném, az ezüst az sebes, úgy igazán, az tisztességesen fáj, és megérzem, a toll… az inkább illik Kanguyak mivoltomhoz, a szellemiségemhez, mégis mindkettő én vagyok. A fájdalom és a rafináltság is. De cél nélkül hogyan válasszon akárki is? És ha ezen múlik az életem? Miért is várja el bárki, hogy információ hiányában megtegyem? Megcsóválom a fejem, tanácstalan vagyok, mondanám, hogy nem is érdekel, de ez nem volna igaz, mert igen. Érdekel. Tudni akarom, mire megy ki a játék, mit jelent a választás, és mik a következményei. Hirtelen végül a döntés, egyfajta sugallat talán, nem tudom, és igazság szerint nem is annyira meglepő, annak nem, aki csak felületesen ismer, aki a mélységeimmel, a defektusommal is tisztában van, aszerint bizonyára a tőr lenne a nyerő, mégis könnyedén záródnak a pihék markom fogságába, mert elegem van az erőszakból, a vérből és a fájdalomból, amit nem magamnak okozok, és még csak nem is olyantól kapom, aki valóban bántani akar. Ellenben olyanoktól, akikkel szemben nekem kell tudatom hiányában fellépnem. Undorító. Legalább lennél képes elérni, hogy valóban egymásnak ugorjunk, de ekkora manipulátor úgysem vagy.
Fel sem ébredek, csak megfakul a vészterhes álom, én pedig bevackolódom az erős karok közé, nem hagyva, hogy a pihenésem megszakadjon a szellemek újabb agybaja miatt…
Bár elsőre bátor dolognak tűnt maradni, míg a falkám több tagja is elutazott, hogy máshol töltse a rettegett vörös áprilist, de ahogy a Farkaslak sokkalta csendesebb és kihaltabb folyosóin kóvályogtam, megfordult a fejemben a gondolat, hogy lehet, mégis velük kellett volna tartanom. Hiányzik Payne, hiányzik az állandó viccelődés, bohóckodás, pörgés, az a vidám, laza kolis hangulat, amit annyira imádtam az egészben, mert hiába maradtunk itt sokan, azért mégsem ugyanolyan. Meg legyünk őszinték, végignézve, hogy kik maradtak... inkább hasonlít most a Lak valami nyugdíjasklubhoz. De így döntöttem, eszem ágában sincs senkinek panaszkodni azért, mert időközben esetleg meggondoltam magam, helyette inkább segítek, ahol tudok – már ha tudok – szabadidőm nagy részében pedig a Teremtőm közelében töltöm, hacsak nincs épp olyan dolga, amiben zavarná a társaságom.
Mindig is szerettem az álmokat, mióta pedig én is az Álmodó egy leszármazottja lettem, ez különösen igaz. Ám amikor olyan álmom tér vissza újból, ami már elsőre is félelemmel töltött el, kétségeket ébresztett bennem és nem tudtam hová tenni, azok egyértelműen nem tartoznak a kedvencek közé. Mint ez a mostani. Basszuskulcs, tudtam, hogy mégiscska Payne-nel és a többiekkel kellett volna mennem! Csak távolról nézek farkasszemet az oltárral, várva, hogy mikor jelenik meg rajta ismét a tőr, a dárda és a pisztoly, vagy tűnik fel az unokahúgom, hogy megint lemeccseljük azt, amit tavaly ilyenkor nem sikerült, de hiába... csak várok, várok, és bár azt érzékelem, hogy van valami a kőoltáron, ez valahogy mégis más mint legutóbb. Még csak Pandora sincs itt, hiába szólítgatom, nem felel. Lehet, mégiscsak egyedül lennék? Francokat, vagy valami trükk az egész, aztán akkor bukkan majd fel, ha nem számítok rá, a szívbajt hozva rám. Rá vallana. Meg az is, hogy már megint túlparázok mindent. Mivel csak nem akar semmi változás beállni, hiába várakozok jó gyerek módjára, türelmesen, jól nevelten, végül csak közelebb somfordálok ahhoz a rettegett kőoltárhoz, kíváncsiskodva nyújtogatva a nyakam felé, hogy a lehető legtávolabb maradjak tőle, de egyúttal azt is megtudjam, mi van rajta. Csak egy tőr? Meg egy toll? Pandora meg még mindig sehol, pedig ha itt lenne, tuti megkérdeném, ő mi a túrót kezdene ilyen helyzetben, mi a véleménye? Neki úgy is mindig olyan határozott elképzelése van mindenről, meg ami a szívén, az a száján... képzelem, hogy letolna, hogy ilyen hülyeségeken vacillálok, és miért nem csak megragadom az egyiket? És igaza is lenne... Lépek hát, és nyúlok a toll felé, nem okoz komolyabb fejtörést, hogy a kettőből döntsek. Sosem voltam harcos, sem az erőszak híve, nem változott ez azzal sem, hogy vérfarkas lett belőlem, és a jövőben sem áll szándékom változtatni ezen.
Nyugisan feküdtem le aludni, bár már bőven az éjszaka közepe volt, általában éjfél előtt nem kerülök ágyba, sokszor csak hajnalban, vagy egyenesen a reggeli órákban. Nekem így is totál kényelmes, sőt, a nappali órák unalmasak, az éjszakai életet jó ideje sokkal inkább kedvelem. Álmodni nem szoktam egyáltalán, ha létezik álommanó, szerintem már öt évesen is összevertem, hogy rohadtul húzzon a közelemből. Nem is emlékszem egyre sem. Most mégis itt állok mint egy darab fasz a nagy semmiben, és várok, de hogy mire, az remek kérdés lenne, bár igazából nem érdekel, csak szeretném, ha ismét a kényelmes ágyamban dögölhetnék. Valami duruzsolást mintha érzékelnék a fejemben, meg is csapkodom kissé a halántékomat, mert köszi, megbolondulnom azért még nem sikerült. Félelemérzetem semmi, a sötétség és csönd mondhatni haverjaim, esetleg még némi vér lehetne, amin át kell gázolni, stílusosabbnak találnám. Igazság szerint még csak elgondolkodni sem vagyok hajlandó ezen a faszságon, mert mi a picsának? A toll gyökérség, nem vagyunk madarak, a tőröket meg utálom, ha már vágni akarok, ott vannak a karmaim, nemde? Ki az a puhapöcs, akinek akkor is tőr kell a kezébe? Még csak eszement szabad sem vagyok, hogy ezüstbuzi legyek, úgyhogy még ez sem játszik. Végül fene nagy unalmamban széttárom a karjaimat, jelezni kívánván, nem, nem azt hogy ötletem sincs, hanem hogy mélységesen szarok erre az egészre. Tavaly rám küldtek valami vörös szukát, aki annyit dumált, hogy kajak már a hallgatásába is belefáradtam, most meg ez? Jövőre mi lesz? Komolyan ezek után majd megesz a penész, hogy megtudjam. Nem. A tőlem telhető legnemesebb egyszerűséggel mutatom fel a kapd be a faszom egyezményes jelét, a középső ujjam elegáns valójában, és fordítok hátat az oltárnak. - Pisztolyt kérek. Nyilván nem kívánságműsor, de akkor sem érdekel, felőlem játszhatjuk ezt a játékot a végtelenségig, aludni úgyis unalmas, némi változatosságot igazán belevinne pár rémálom. Sok sikert amúgy, komolyan érdekel, mivel akarjátok rám hozni a cifrát.
Röhögve fordulok a másik oldalamra. Ugyan már…
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Jó ideje már itt voltunk, de még se sikerült igazán megbékélnem a dologgal, de fura módon az elmúlt napokban az álom se talált meg, bár esélyt se adtam neki, hiszen állandóan talpon voltam és próbáltam segíteni abban, amiben tudtam. Nem pedig alvással tölteni a napjaimat, de aztán menni kellett és nem tehettem semmit se. Első pár napban ott se sokat aludtam, hiszen egyáltalán nem voltam nyugodt amiatt, ami ránk vár, vagyis inkább azokra, akik maradtak. Aggódtam értük, ahogyan Teremtőmért is, hiszen nem volt velünk és nem hiszem, hogy elillant volna. Megérzés volt, de akár tévedhettem is, majd pedig egyszerűen végül én is kidőltem és akkor újra meglelt az a fura látomás, amiben előtte még sose volt részem. Újra ott álltam a sötétségben, de már egyáltalán nem tűnt olyan nyomasztónak, mint korábban. Nem éreztem azt se, hogy nem kapnék levegőt, vagy éppen a hideg ölelne körbe és a félelem járna át. Sőt, még egy pillanatra azt is megmerném kockáztatni, hogy jó érzés volt ott állni abban a sötétségben. Rövid időre még a fejem se zakatolt, a lelkem nem tört apró szilánkokra az aggodalmak közepette, hiszen pontosan tudtam, hogy mit fogok választani. Balthazarral való beszélgetés sokat segített abban, hogy melyik is vagyok én. Egy darabig csak álltam, majd ahogyan egyre közelebb léptem az oltárhoz, úgy kezdett el a szívem is hevesebben verni, hiszen biztosan ennek lesz még jelentősége, de nagyon reménykedtem abban, hogy senkinek se fogok ezzel kárt okozni, hanem sokkal inkább esetleg a békét segíthetem elő. Talán naiv gondolat, de ebben a városban már megtanultam, hogy amíg van remény, addig nem uralhat mindnet a sötétség vagy éppen a bosszú. Ujjamat lassan húztam végig a kőoltár motívumain, mintha csak elmémbe szeretném vésni minden egyes darabkáját, majd pedig a tárgyakra siklott a pillantásom. Újra haboztam, de nem akartam már elfutni, hiszen nem futhatunk örökké. Tudtam, hogy mit szeretnék, de a következmények súlya szinte ott lebegett, pedig fogalmam sem volt arról, hogy lesz-e ennek folytatása vagy bármilyen hatása, viszont semmit se szabad lebecsülni. Végül nagy levegőt vettem és elvettem azt a tárgyat, amiről tudtam már napok óta, hogy hozzám tartozik, pedig először kinevettem. A tollon gyengéden simítottam végig, még egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy újra otthon vagyok. Az egyik réten állok, fák vesznek körbe és madarak dallama tölti be a teret. Ajkaim mosolyra húzódtak, a lelkembe meg valami megfoghatatlan nyugalom költözött be. Egy pillanatra a szemeim is lecsukódtak, hiszen a madár képes elrejtőzni, ugyanakkor váratlanul is lecsapni. Olyan, mint én. Illetve az se mellékes, hogy akár barátságos, de igazán veszélyes is tud lenni. Az ujjaimmat újra végig húztam a tollon, míg végül egyszerűen el nem illant az ujjaim közül. Szép lassan minden elkezdett eltűnni, mintha csak milliónyi darabra hullana szét a kőoltár is, míg végül el nem tűnik, ahogyan a mesékben szoktak a dolgok, aztán egyszerűen többé én se álltam ott. Nem tudom, hogy mi lesz, de egy halovány mosollyal az arcomon fordulok a másik oldalamra és a kitelepülés híre óta most először alszom igazán jól. Talán itt volt az ideje már, hiszen holnap egy újabb őrült nap lesz, s csak remélni tudom, hogy Balthazarnak is sikerült meglelnie azóta már a békét az álmaiban, még ha a vihar szele már ott is kopogtat mindenki ajtaján…
Toll vagy tőr? Tőr vagy toll? Ugyanaz az álom újra és újra, éjről éjre, Én pedig képtelen vagyok szabadulni tőle, hiába is próbálom húzni az időt, hogy megfejtsem a titkukat. Ha otthon lennék, minden bizonnyal a könyveimet bújnám válaszokért, így azonban jobb híján az őrző társaimat telefonáltam körbe segítségért. Először a fairbanksieket, majd Londonba, illetve Delhibe is megejtettem egy hívást, de hiába, mert így sem lettem sokkal okosabb, hiába tapasztaltak többen is hasonló álmokat. Egyelőre csak annyit sikerült kideríteni, hogy semmi különösebb eredménye nem volt, akár egyiket, akár másikat válaszotta is az ember. Eddig, de valami azt súgja, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, és hamarosan felfedi előttünk titkát az álom. Én pedig ismét ott állok az oltár előtt, már sokadszor azóta, hogy először megjelent álmomban, minden alkalommal elodázva valahogy a választást, időt nyerve, mígnem teljesen egyértelművé vált számomra – hiába próbálom, csak rosszabb lesz, én pedig napról napra kimerültebben és egyre növekvő félelemmel a szívemmel ébredek. Toll vagy tőr? Tőr vagy toll? Még mindig ugyanazzal a dilemmával küzdök, amivel eddig is, hívogató a tőr hűvöse, biztonságot, védelmet ígérő pengéje, mégis, ahogy felé nyújtom a kezem, igaz, el sosem érem, mert bevillan a tavalyi Vörös Hold éjszakája utáni ébredésem, a házunk nappalija, a férjem vérbe fagyott holtteste, és hogy akkor is nagy volt a kísértés, hogy a tőrhöz érjek. És ha végül véghez vittem volna, amit akkor képtelen voltam, most nem tartanék itt. Nem kéne amiatt idegeskedni, hogy mi lehet Killiannel, vagy hány áldozatot fog követelni Alignak idei bosszúja... és nem lenne velem a lányom sem, mert már azelőtt megfosztottam volna az élettől, hogy egyáltalán világra jöhetett volna.
Végül óvatosan csippentem az ujjaim közé a finom, hófehér tollat, ezzel egyidőben pedig mint ha mázsás súlytól szabadult volna meg a lelkem. Hisz mindig is egyértelmű volt a választásom, miért tartott hát ennyi ideig, hogy világossá váljon számomra? Szinte már nevetségesen egyszerűnek tűnik, így utólag. Hisz sosem voltam harcos, és ami ellen meg kéne védenem magunkat, azzal egy tőrrel sem mennék sokkal többre, mint egy tollal, hiába ringatom magam tévhitekbe, nem igaz?
Őrzők, vérfarkasok, egy mágiával átitatott világ, harc a békéért, újabb utazás, és egy furcsa álom. Igaz, nem voltam elragadtatva tőle, pláne így vizsgaidőszak előtt, de azt hiszem az, hogy elintézik nekem az orvosi igazolásokat annak reményében, ne kelljen évet ismételnem, csekély ár volt azért, hogy végül megadjam magam a szüleim akaratának, és anyával együtt határozatlan időre visszamenjünk New Yorkba. Na jó, igazából anélkül is elég meggyőzőnek bizonyult apa, én pedig amennyire aggodalmaskodtam eleinte a munka és suli béli kiesés miatt, annyira hamar sikerült előző lakhelyemnek elterelni a figyelmemet róla, én pedig kihasználva az alkalmat, kiélveztem a régi pörgést. Csak az apa és a Cel miatti aggodalmaskodásom nem akart tompulni idővel sem, mert ha nekünk el kellett hagynunk Fairbankset, mert veszélyes, akkor nekik miért kellett maradniuk? Miért nem jöhetett Celeste is velünk? Mi lesz ha valami történik velük? Szerintem már rég beszéltem velük telefonon annyit, mint azóta, hogy elutaztunk... Igaz, többnyire csak csekély apróságokkal zargatom őket, hogy hogy telt a napuk, mit vacsiztak, vagy épp minden rendben van-e, egyik nap azonban, miután különös álmom volt előző éjjel, mindenképp meg akartam osztani apával is a dolgot, kissé túlaggodalmaskodva a dolgot, vajon ennek is köze van ehhez az egész megmagyarázhatatlan mindenséghez, ami körülöttünk folyik?
Bár sokszor vannak furcsa, megmagyarázhatatlan álmaim, azonban többnyire kellemes szájízzel szoktam ébredni utána, nevetve visszagondolva arra, milyen sületlenségekre meg képtelenségekre képes az emberi agy. A mostani azonban hiába nem tűnt különösebben ijesztőnek, mégis inkább volt olyan érzésem miután felriadtam az éjszaka közepén, hogy közelebb állt egy rémálomhoz, mint egy közönséges álomhoz... Ahogy beszippantott a sötétség, egyszerűen képtelen voltam kitörni belőle, hiába próbáltam szuggerálni az agyam, hogy ez csak egy álom, hiába... nem hiába, hogy egyre inkább úrrá lett rajtam a páni félelem, amin az sem tompított sokat, amikor megjelent előttem az a különös kőoltár. Mi ez az egész? Úgy néz ki, mint valami groteszk áldozati oltár, amin a maják meg az aztékok hajtották végre az emberáldozatokat. Most én is meg fogok halni? Miután rajtam kívül senkit sem érzékeltem, így végül egy kissé sikerült csillapodnom, de túl sokat ez sem segített, ahogy közelebb léptem a kőtömbhöz, sietve ragadtam magamhoz a tőrt, gondolkozás nélkül, védekezően magam elé tartva, ha valaki mégis megjelenne. Mert hiába az a sok önvédelmis óra, de mégiscsak nagyobb biztonságérzetet adott az, hogy fegyver is volt nálam. És amíg nálam van, addig sem másnál, ami szintén nem utolsó szempont. Sehol senki, hiába várok harcra készen, így miután kezd olyan zavarodottan kínossá válni az egész paranoiám, végül egy szusszanással engedem lentebb a vállaimat. Eddig fel sem tűnt, mennyire feszült voltam, most azonban eljutok odáig is, hogy alaposabban megszemléljem a kezemben tartott fegyver. Ezüst pengéjű, míves, aprólékosan kidolgozott markolatú, különleges darab, ezt már első pillantásra is leszűröm magamban, hiába még csak tanulom a fémművességet. Finoman simítok végig a markolaton, majd a penge oldalán, óvatosan leellenőrizve, hogy van-e olyan éles, mint amilyen szép darab? Felszisszenek, ahogy véletlenül sikerül egy apró vágást ejtenem az ujjamon, majd a vérem is előserken, de szerencsére nem nagy a vágás, miután néhány apró vércseppem gyöngyözve előbuggyan az apró sebből, hamar eláll a vérzés, inkább csak a zsibbadó fájdalom emlékeztet rá, hogy mi történt. Nemtörődöm mozdulattal törlöm a kezem a nadrágom szárába mintegy már megszokásból, mire kapcsolok, hogy még jó, hogy anya ezt nem látta, biztosan szóvá tenné, de miután nincs itt... így nem fogja. Én pedig a tőr mellett jelentéktelennek tűnő tollra ügyet sem vetve szorítom a kezem a tőr markolatára, megtartva magamnak, ha már más olyan gazdátlanul árválkodik itt, egyedül...
Miután az álom teljességgel elsötétedik és darabjaira hull, az éjszaka közepén, álmomból felriadva túrom elő a rajztömbömet a bőröndömből, hogy megörökítsem magamnak, amíg még ilyen elevenen él emlékeimben, mielőtt még elhomályosulnának a finom részletek. Ahogy pedig egyre hosszasabban szemlélem a végeredményt, elhatározom magamban, hogy ha visszamegyünk Fairbanksbe, már csak kedvtelésből is elkészítem a mását emlékbe.
Nem voltam soha különösebben jó alvó, inkább éber szoktam lenni még a pihenés óráiban is. Nem csak azért, mert mindig fel vagyok készülve arra, hogy megvédjem magam, ha szükséges, hanem alapvetően is igaz ez rám. Így nem is nagyon viselt meg az, hogy feszültség lappangott bennem az egész este folyamán. Egyébként is felbosszantottak ma, szóval ez azt hiszem, hogy ezek után másoknak sem lenne újdonság. Néha magam mögé néztem még munka közben is, de végül a kimerültség volt az, ami miatt elnyomott az álom. Akkor már nem érzékeltem, hogy olyan, mintha valaki lenne körülöttem. Mióta Kyle kiköltözött, többször is előfordult már, hiába élek egy fedél alatt egy kutyával, akinek a pillantását egyébként bármikor magamon érezhettem.
A kőoltár nem jelent meg egyből előttem, ennek ellenére mégis nyugtalanság uralkodott rajtam. Mivel már régi motoros vagyok a Vörös Hold éjszakáin, így hirtelen azt hittem, hogy megint egy afféle illúzióban vagyok, amilyenben tavaly is. A mozdulatlan levegő sohasem jelent jót, ahogyan ez a különös közeg sem, ami az álomban uralkodott. Különben sem jellemző rám, hogy álmodjak éjszaka. Amilyen keveset alszok, abban a pár órában csak tudattalanul szoktam hánykolódni, de képek nem cikáznak a fejemben soha. Nem én vagyok, akivel kapcsolatba akarnak lépni a Szellemek, és üzenni akarnak rajtam keresztül, azokat meghagytam a hozzáértőknek. Gondolataim kuszaságát az oltár megjelenése szakította félbe. Némaság uralkodott, megfoghatatlan feszültség és energia vett körül. Ez a kép pedig csak még tovább erősített meg abban, hogy Alignak éjszakája ismét ránk köszöntött, mivel ugyanolyannak tűnt ez a kőfaragvány, mint amilyet már láttam tavaly, fegyverrel megrakva. Most sem volt ez másként, ám a tőr mellett ott feküdt egy toll is. Miféle próbatétel ez? És ki az ellenfél, aki ellen használni kell valamelyiket? Bármelyik lehetett akár fegyver is a kezünkben, ha ért hozzá az ember. Én értettem. Publikáltam, a tudomány embere voltam, ami miatt a toll fölé siklott a tenyerem. Elsőre ugyan a tőrt akartam megfogni, de elbizonytalanodtam. És mi van, ha harcos mivoltomból fakadóan a biztos győzelemre megyek, és a tőrt választom? Végül ujjaim a faragott fegyverre fonódtak rá. Észre sem vettem, hogy egy picit megsebzett, szinte meg sem éreztem. Nem sejtettem, amikor először megpillantottam őket, hogy magától értetődőnek fogom érezni a választásomat. Mind a kettőt magaménak éreztem egy kicsit, ám míg a tollat magabiztosan forgattam, ha kellett, addig a tőr volt az, amit mégis igazán a társam volt egész életem során. Jó szolgálatot tett tavaly is, jót fog idén is.
Magabiztossággal, elégedettséggel ébredtem. Szemeim kipattantak, és egy ideig bámultam még a plafont, töprengve az álom jelentésén. Nem, ez még nem lehetett a Vörös Hold, de talán hamarosan eljön az éjszaka, amikor a világunk újra a fej tetejére áll.
Üres a ház, egy ideje már az, így volt időm megszokni, vagyis elméletben ez így működik. egyébként viszont néha igényem támad az olyan őrültségekre, mint ami ma este tört rám. Nem mentem a saját szobámon kívül egyikbe sem azóta, hogy elment, hogy elküldtem. Könnyebb volt kulcsra zárni apámék régi szobáját is Prueéval együtt, hagyni, hogy belepje a por és fátylat borítson az emlékekre. Igen ám, de nem tagadhatom meg magam előtt, hogy néha pokolian tudott hiányozni a hülye horkolása, ami felzargatott az éjszaka közepén. Hozzá akartam bújni, szerettem volna, ha itt van velem és ilyenkor mindig a telefonom kikapcsolása mellett döntöttem. Nehogy véletlenül felhívjam. Nehogy visszakönyörögjem az életembe. Mert hiába töröltem ki a számát a telefonomból, hiába tiltottam le az összes lehetséges csevegőprogramon, azért mégsem tudtam kiverni a fejemből elérhetőségeit. A kanapén aludtam el. Nem véletlenül, nem azért, mert ott nyomott el az álom egy könyvvel a mellkasomon, hanem nagyon is tudatosan. Fizikálisan ennek a jószágnak semmi köze nem volt hozzá, a tüzeskedés után vettem, de az eszmék, a történtek mégis emlékben ahhoz a kellemes - és kellemetlen - időszakhoz kötik, ami hiányzik az életemből. Szeretnék tartozni valakihez, basszus. Olyan nagy kérés ez ennyi év után? Vénlány maradok, ez már full bizonyos.
Fogalmam sincs róla honnan ilyen ismerős az oltár, hogy mivégre kúsznak elém olyan képek, amelyekkel szembesülni vagyok kénytelen. Vörös üstököt látok, kettőt is és egyik sem az enyém. Ikrek és mégsem azok, formátlanok és ismeretlenül ismerősek is. Állok előttük, szemlélem dulakodásukat, majd egy ponton ellököm magam kövült helyemről, s az egyikük karja után nyúlok. - Elég legyen! - harsogom, s még felszisszenni is elfelejtek. Valami megvágta a tenyeremet. Hogy létezik ez? Hogy vált a vér vízzé az alak tollá? Értetlenül, a tőr tudatomba kúszása nélkül fakulok ki az álomból. Nem fogok emlékezni rá. Megint nem..
..csak a bizsergés van a tenyeremben. Talán túl erősen szorítottam álmomban azt a kikapcsolt telefont. Itt az ideje, hogy mégis életet leheljek belé. Ha valaki, hát Naomi megérdemeli, hogy egy neki küldött szívemoticonnal - kommentár nélkül - lassítsam le idegesen doboló szívem.
Kikapcsolom a porszívót, már nincs egyetlen kóbor pormacska sem, amit felszívhatnék vele. Pedig eleget vártam ahhoz, hogy fialjanak, tavasz van, itt lett volna az ideje. De nem. Így is túl hamar végeztem, már legalábbis ahhoz képest mennyire fiatal az éjszaka. Sebaj, ha már így esett, akkor egye tehén, ledőlök, hátha a plafonlesés helyett aludni is tudok majd, s akkor hajnalban megébredve folytathatom a szomszédok bosszantását a csörgő-zörgő házimunkákkal. a mosógépem például rohadtul hangos, s a turmixgép se gyenge hangerővel működik. Hadd szokják a szántást, minden disznó szereti.Ugyebár.
A plafonon suhanó árnyak hamar unalmassá váltak, s átvette helyüket valami egészen más. Továbbra sem kezdett el bizseregni a kényszer bennem aziránt, hogy felkeljek, de izmaim megfeszültek bőröm alatt, amint megéreztem, hogy nem az ágyamon heverek. Ösztönösen tapogatóztam az éjjeliszekrény fiókja felé, de midőn az sem volt sehol, így szemet forgatva és hevesen szitkozódva ültem fel mégis, hogy jobban megnézzem magamnak, hol a szent szarban is vagyok. Csodálatos. Oltár. Egy pogánynak - anyám de felpofozna, ha itt lehetne még - aztán pont nagyon hasznos tákolmány. Mit csináljak vele? Áldozzak csirkét? Az azt hiszem már megvolt, látva a tollat és a tőrt díszleni rajta. Már csak a vér hiányzik, de az nagyon. - Ide nekem az oroszlánt! Marok rá a tőrre, nem törődve azzal, hogy vág-e vagy sem. Még jó, hogy nem láttam a Narniát, s nem is olvasok efféle szemetet - maximum Rheának, ha majd unja már az orvosi szakirodalmat - mert akkor most addig röhögnék, amíg visszaesem az ébrenlétbe emiatt az oroszlán-kőoltár párhuzam miatt. Így legalább csak szép komótosan pillázok fel.
- Jól van, jól van, értem én a célzást. Főznöm kell az egyetemistákra. Kaszabolt csirke szecsuáni mártással. Jó lesz az nekik. Kászálódom ki ezzel a lendülettel az ágyból, kiverődött az álommal az álom a szememből, el kell hát üssem valamivel az időm. Parázni? Minek? A tavalyiból sem emlékszem semmire, meg egyébként is. Harcos vagyok, nem plüssmacska. Egy szaros hold nem fog kifogni rajtunk. De azért reggel átugrom megnézni nem adott-e megint Rox rusnya, rózsaszín rucit Rheára. Csakis azért. Stylistségből. Természetesen. Még véletlen sem azért, mert aggódom értük. Aztán meg.. majd indulás.
Halló! Elmeosztály? Jónapot kívánok, napok óta ugyanazt álmodom, amibe tavaly belehaltam. Egyébként már feltámadtam. Ha ezzel csörögnék oda az illetékesekhez, akkor tárt karokkal és egy jókora kényszerzubbonnyal várnának. Inkább csak megkérdeztem 1-2 városbeli farkast, akivel értelmesen tudok tárgyalni és megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül. Azt mondták, az ő szemük akkor kapta meg REM-fázis megnyugvását, amikor elfogadták, hogy az erősebb kutya dugja meg a gyengébbnek a nőstényét. Ellenkeztek, amint én is, de mivel két út indul a szikla körül és megmászni nem lehet, ezért választani kell egy ösvényt. Az álom élénken élt az emlékezetemben, próbáltam tudakozódni, tájékozódni, mit jelenthet és aszerint lépni. Mindegy, hogy tollal és tintával, grafittal, szénnel vagy vörös talajból készült falfestékkel pingálunk jeleket, azok mindenképp üzenetek lesznek az utókornak. Elég sok ilyen üzenettel foglalkozom, nyelvszakos tanárként a napi betevőm és egyben hobbim is, hogy ezeket gyarapítom avagy fejtegetem. Viszont abban az éjközepi közegben, ahol a csend úgy horkol, hogy nem lehet tőle aludni, minden szín eltűnik és minden színtelenség megelevenedik. Másként táncolnak az árnyak és máshogy világlik a fény, ami alig van jelen. Ismét itt vagyok, amin egész nap morfondíroztam, előttem magaslik. Oltár, ami várja az áldozati bárányt. Tőr, ami szomjazik a torokból ömlő, bordó lére, az élet elfolyására. Toll, amivel ha megpiszkálom a parazsat, erősebb lángra kapcsolhatom. Vagy Alignak orrát ingerelhetem vele, bosszúképp a tavalyi produkciójáért. Apropó előző évi Vörös Höld... Akkor lenéztem a lelkem kútjának legaljára. Segítséggel, a másik énem pedzegette a traumák és legbelső motivációk témáját. Az a beszélgetés is elindult egy úton és mivel gyökeresen nem változtam, nem növesztettem új ágakat sem, a terjeszkedésem iránya megint ugyanaz lesz. Fa vagyok, ami szeret úgy nőni, hogy gyengébb fákat eltiporjon. Firkáljon barlangrajzot az oltárra, aki akar! A levadászandó bölények és tűz körüli szertartások megörökítése helyett én a vadászfegyvert választom. Magam lennék az arzenál, de ezt nem fogadta el az álomvilág választóbizottsága. Tőrrel a kezemben szemlélem, hogy miféle ellenfél ugrik elém. Ismét a tükörezüsttel kell küzdenem vagy megkavart életekkel, farkastól megfosztott, esetleg farkasosított lényekkel. Egy harcos felkészültségével várom az ellent, ahogy régen az arénában. Meg is érkezik, de egyszerűen nincs szívem a bordái közé döfni, hisz őt jól ismerem. Egy láthatatlan lény, mi megnyugvást hoz az éjszakában, bagoly típusúak esetén a nappalban. Elűzi a fáradtságból eredő és fárasztó gondolatokat, csitítja az érzések buzgó forrását és ólomsúlyú láncot köt a plafonra meredő szem héjára. Az álommanóval küzdve bizony alulmaradtam, de életemben először nem bánom...
Az álmok nem nagyon szoktak megtalálni engem, már azt se tudnám megmondani, mikor volt olyan, hogy tényleg álmodtam is valamit, nem csak egyszerűen kikapcsoltam az agyamat a megérdemelt pihenés időtartamára. Ha mégis volt, akkor pedig csak nem emlékeztem rá, annyira nem volt fontos.
Most mégis olyan ez az álom, mintha nem is aludnék. Egyfajta szorongás fog el, ösztönösen... gondolom. De nem tudom, mitől kellene tartanom. A félelmet már rég kiűztem a szívemből, már ami saját magammal kapcsolatos, mint mondjuk az élet, vagy halál kérdése. Egyszer mindenkinek eljön az ideje, néhányunknak előbb, másoknak utóbb. Ha valami biztos dolgot keres az ember az életében, azt a Halálban elég könnyen megtalálhatja. Hogy az után mi jön, az már egy teljesen más kérdés. Tudom, hogy alszok, mégsem érzem úgy. Túl ébernek hat ez az egész most valami oknál fogva. Ez a síri csend, és sötétség, ami körbe ölel… egyben érzek miatta egyfajta megnyugvást, másrészt pedig valami motoszkál is bennem, de megmondani nem tudnám, hogy pontosan micsoda. Közelebb lépek a kőoltárhoz, és a rajta lévő két tárgyon kezd el a tekintetem pihenni. Csábít mind a két tárgy, de nem értem, pontosan miért. A választás egyszerűnek tűnhetne egy hozzám hasonló korú farkasnak. Még erőm teljében vagyok, ha más nem, annak közelében. És inkább választok egy-egy harcot az irkálás helyett. Bár, hogy mikor öltem utoljára tőrrel, azt nem tudnám megmondani. A harci kések, ha tőrnek számítanak, akkor könnyedén meg tudnám mondani a pontos dátumot is. Ellenben tudom, hogy ahogy maga a harc, úgy a szavak is komoly erővel bírhatnak. Háborúknak vetettek véget szavakkal, habár legtöbbször csak az után, hogy rájöttek, a folyamatos öldöklés nem túl kifizetődő. De ahhoz bizony nagy elme is kell, hogy a szavakkal tudjunk ártani a másik félnek. Meglehet, hogy sokat megéltem már farkasként… de ettől függetlenül még nem lettem diplomata. Legyen akármilyen átvitt, vagy konkrét értelme is ennek a két tárgynak, a kezem a tőr felé nyúl. Csak becsapnám magamat, ha azt mondanám, nem ezt a megoldást tartom néhány esetben a legjobbnak. Most is, mire vágyok a leginkább? Hogy végre szabad lehessek. És kétlem, hogy a teremtőmet le tudnám beszélni arról, hogy tovább nyaggasson.
Felébredve fel is ülök az ágyamban. A kezemre pillantok, amiben nemrég még a tőrt fogtam. Még kicsit érzem is az ezüst égető hatását, persze semmi baja a kezemnek sem. Talán csak a fejemmel van baj. De őszintén... miért álmodok én ilyenekről?
Ugyanaz az álom. Estéről estére. Féltem lehunyni a szemem, mert nem akartam ismét odakerülni, nem akartam választani, nem akartam látni az újra és újra megjelenő Naomi arcát, testét. Irtóztam ez egésztől, elmondhatatlanul. Próbáltam Lilivel beszélni, megfogadni Lucas egykori tanácsát, hátha ő tud nekem segíteni, de.. Választanom kell. Addig nem fog múlni sem az érzés, sem az álom, amíg nem hozom meg a döntést. Meg kell tennem. A körmöm rágva ültem az éjszaka az ágyamon, nyughatatlanul, farkasom pedig ott volt, éreztem, de nem akart felülkerekedni, inkább támogatott volna. Hűvös energiái lengtek körbe és bármennyire is szerettem volna túl leni ezen az egészen, hiába határoztam el, hogy ma megteszem, akkor is féltem. Lehunytam a szemem. Fáradt voltam, hiszen napok óta nem aludtam normálisan, hamar magával ragadott a sötétség.
Ismét ott álltam. A kőoltár előtt, gyomromban a páni félelemmel. Lehunytam a szemem. Nem lesz itt Naomi, nem kell látnom. Felnyitva a szemeimet azonban ott volt, pontosan ugyanúgy, ahogyan eddig. Vérben feküdve, szinte felismerhetetlenségig roncsolt arccal. Csakhogy mást is láttam, közvetlenül a jobbomon. Orrával bökte meg a kezemet, mintegy jelezve; itt vagyok, segítek. Az enyém, az én hófehér bundásom, borostyán szemeit rajtam pihentette és hiába éreztem hűvösségét, ezúttal kellemes érzéssel töltött el. Bizonyosságot adott, biztonságot, támaszt, bizalmast. - Együtt meg tudjuk csinálni, ugye? - suttogtam halkan, apró mosolyra szaladt a szám. Bármennyire is nehéz vele, bármennyire is feszülünk olykor egymásnak, ha összefogunk és egyet akarunk, ha megtaláljuk az összhangot, akkor nem lehet baj. Nem reagált, nem válaszolt, nem biccentett, csupán továbbra is engem nézett és ott állt mellettem, határozottan, biztosan. Furcsa, nem éreztem volna, hogy már nem lenne a részem, hiába jelent meg így mellettem, tudtam, hogy az enyém, hogy mindig is az enyém lesz. Álmodom és mivel így nagyobb segítségemre van, hát így jelent meg számomra. Mély levegőt véve sétáltam az oltárhoz, próbálva nem figyelni Naomi élettelen testére. A másik oldalra sétáltam, de a vér fémes szaga megtelepedett az orromban, ráragadt szájpadlásomra, nem láttam, de tudtam, hogy ott van. Ezért figyeltem inkább az oltárra. Eddig minduntalan sikítva menekültem az álomból, most azonban alkalmam nyílt rá, hogy megvizsgálhassam a rajta pihenő két eszközt. A két fegyvert. Válassz! Nem tudom, honnan jön a hang, ismerős és mégis ismeretlen, talán a farkasomtól, talán valahonnan a sötétből. Döntened kell! Visszhangzik ismét a suttogás, ugyanazon a hangon. Tekintetem a két tárgy között jár ide és oda, érzem, ahogyan a hideg verejték kicsapódik a homlokomon. Farkasom felugrik az oltárra, velem szemben állva meg, majd ülve le. Te melyiket választanád, mondd? Együtt döntünk ugye? Lehunyom a szemem, hogy ismét mély levegőt véve nyissam ki. A farkasom már nem látom, de ezúttal sokkal erősebben érzem odabent, mint talán bármikor máskor. Borostyánba forduló kékekkel pillantok ismét a két tárgyra, hogy aztán együtt nyúljunk. Döntöttünk. Finom a megmunkálása, tökéletes illeszkedik a tenyerünkbe, egyszerű, mégis rengeteg mindenre képesek lehetünk a tőrrel. Társunk lehet, segítségünk lehet, együtt pedig forgatni is megtanuljuk majd, ugye?
Hirtelen foszlik semmivé a helyiség, a sötét felcsap és magával ragad, hogy a következő pillanatban a szobámban térjek magamhoz. Határozottan kelek fel, hogy keressek egy idősebbet, Darrent, vagy Jo-t, esetleg Horatio-t, nem tudom, jelen pillanatban kikre vagyunk rábízva, de ha megtaláltam, nemes egyszerűséggel kérem meg, hadd menjek el vadászni, vagy csak ügetni egy kicsit az erdőben. Ígérem, nem megyek messzire, csak egyszerűen.. szükségem van rá.
Nyugodtan fekszem a biztonságot nyújtó, erős karok között, s bár álom nem jön szememre az utóbbi napokban olyan könnyen, most mégis szinte csalogat, hívogat valami az alvás mezejére, így hagyom, hadd vezessen orromnál fogva, lehunyt pilláim elnehezülését kedvtelve és hálásan fogadom. Megvallom.. fáradt vagyok már. Az aggodalom, magam kényszeres erősnek mutatása annak érdekében - bár nem szép dolog - hogy átverjem a férjemet.. elég sokat kivesz belőlem. De nem szeretném, hogyha egy pillanatra is azt érezné, hiba volt "engedje" (nem hagytam más lehetőséget neki) maradásomat. Támasza kívánok lenni, nem gyengítője, így játszom azt a szerepet, amit volt időm gyakorolni azok alatt az évek alatt, amikor égetett hiánya, de mégsem engedtem fiunknak, hogy lássa rajtam mennyire elesett az édesanyja.
Súlyos teherként nehezedik mellkasomra valami mélyről jövő rossz érzés. Orrnyergembe hasít az emléktelen felismerés, bordáimat fájlalom egy pillanatra, de nem tart az érzés soká. Egyszerűen csak megindulnak lábaim az oltár felé, hogy szemügyre vegyem mit is találok rajta. Legutóbb nem jutottam idáig, nem értem fegyverhez, s valaki meghalt miattam. Az is csak álom volt, az sem történt meg, nem úgy, ahogy - ébren nem, de most igen - emlékszem rá, mégis meghatározó szerepe van a történteknek abban, mit is emelek fel a kőről. Tőr, mert nem akarom, hogy más használhassa maga ellen, s nekem végig kelljen néznem. Tőr, mert olyan kedélyesen elvitáztunk Williammel a használatán, s egyébként is katonacsaládból származom. Tőr, mert nem kívánom, hogy Aaron felnőtt fejjel ugyan, de árvává váljon. És végül tőr, mert a hallgatáshoz értek, de az íráshoz nem annyira, ekképpen a tollal aligha tudnék mit kezdeni. Fogalmam sincs arról, mint jelent a választásom, de amint a fegyverhez érek, a toll körbe burkolózva eltűnik, s én magam maradok a csontig hatoló rettegéssel. Hiszen én nem vagyok gyilkos, nem vagyok harcos, nem vagyok semmi, amiként tudnék ezzel a választással mit kezdeni. Az ösztöneim mégis elcsaltak ide - s remélem nem megcsaltak valamiképp - így hagyom hát, hogy visszarántson az ébrenlétre ugyanaz a láthatatlan kar, ami az álmok közé hozott.
Már-már riadtan fékezem meg magam a mozgásban, nem kívánva férjemet felébreszteni. Ám remegésem csak nem csillapul, hiába húzódom az ágyon messzebbre tőle, ne háborgassam álmát. Pedig nem félek. Választani sem féltem. Egyszerűen csak gúzsba köt az ismeretlentől való rettegés.
Kezdőlap
