Before you start to drift and, your soul begins to drift:
I just wanted to tell you that you're listening to a dream.
Tudnivalók
Nem kell egyetlen reagban dönteni, ám aki egyik-másik Tollak és Tőrök karakterével a Vörös Holdra is jelentkezett, annak mindenképp ajánlatos a kaland jelentkezési határidejének lejártáig dönteni. Az eredményt, a választást a jelentkezésbe vezethetitek fel, a hatásról később kaptok tájékoztatást. Ez az álom/látomás általános, mindenki, aki jelentkezett, ugyanazt látja. Aki olyan reagot ír, amiben nem tud/akar választani és elhatárolódik mindettől, az a későbbiekben számíthat másik álomra is. Mindenki a karakterét figyelembe véve írjon és döntsön!
Ezúttal az álom már nem volt annyira újdonság számomra, ugyanakkor mégsem számítottam rá a múltkori után, hogy újra előfordulhat velem ilyesmi. Sokat gondolkoztam rajta, egyedi élmény volt, de nem jöttem rá, hogy mi lehet a jelentése, és nem fordultam segítségért senkihez, mert úgy gondoltam, hogy majd én megoldom valahogyan. Hát, nem sikerült megfejtenem a jelentését, sajnos ennyire nem mozogtam ezen a síkon, pedig szerettem volna átlátni, hogy mi is ez az egész. A kőoltár immár ismerősen bontakozott ki a ködből, amikor elnyomott az ezúttal nyugodtabb kimerültség. Most nem éreztem úgy, hogy figyel valaki, csak talán egy pici kellemetlenség volt bennem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Ugyanúgy ott feküdt rajta mind a két tárgy; a tőr, és a hófehér toll is. Azt hittem, hogy sikerült eldöntenem, hogy melyiket választanám, ha kellene mindenképpen. Most azonban, hogy ismét itt voltak előttem, már korántsem voltam benne annyira biztos. Elmerengve bámultam őket, válaszok után kutatva, melyekre sehogyan sem leltem rá. Mit lehet ilyenkor tenni? És egyáltalán muszáj meghozni valamiféle döntést? Két kezemmel a kő szélére támaszkodtam, úgy hajoltam a tárgyak fölé, megnézve őket magamnak alaposan. Jól meg kellett fontolnom, noha fogalmam sem volt arról, hogy mégis milyen tétje, milyen jelentősége van ennek a jövőmre nézve. Talán csupán egy próbatétel? Vagy annál sokkalta fontosabb? Behunytam szemeimet szorosan, mintha azt akarnám, hogy tűnjön el előlem mind a kettő, ám semmi nem történt. Ugyanúgy háborítatlanul várták, hogy valamelyiküket felemeljem. Nyitott tenyerem lassan siklott föléjük, próbáltam elképzelni mind a kettőt a kezemben. Ha úgy nézzük, harcos vagyok, hiszen egész életemben küzdöttem valamiért. A túlélésért, az önállóságért, a szabadságomért. Ugyanakkor mégsem kenyerem az erőszak, a legtöbbször nem azzal szereztem érvényt a szavaimnak, hanem beszéddel. Olyan sokat hallgattam azt, hogy én magam vagyok a fegyver, ha meg kell védenem magam, hogy már el is hittem. Képes voltam puszta kézzel is kárt tenni valakiben, ha a helyzet úgy kívánta, de ha lehetett, azért szívesebben kerültem el a komoly küzdelmeket. Már, ha nem szórakozásból került rá sor. Ujjam épphogy csak hozzáért a toll hegyéhez, mégis vér csordult ki a nyomán. A toll szabadság. Tisztaság a mi sötét világunkban, talán a remény jelképe a jövővel kapcsolatban. És ha jól használom, ez is lehet fegyver. Mire a gondolatmenet végére értem, már cseppet sem voltam bizonytalan. A precízen megmunkált tőr a semmivé lett, ujjaim pedig a kecses, hófehér toll köré fonódtak. Csodás, megnyugtató érzés a választásom biztossága.
Mire felkeltem, jóval kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam. Már napok óta nyomasztott az álom súlya a lelkemen, de az most tovaszállt.
Férfialak áll előtted, csak körvonalait látod, lénye nagyja a sötétségbe vész. Szemed nem észleli, bármennyire mereszted, mégis tudod, hogy mosolyog. Gúnyosan, lesajnálón, mint apró vadra a ragadozók közt. Kinyújtja feléd egyik kezét és csalogat, hív, miközben tisztában van vele, hogy legfeljebb saját kényedre hallgatva mozdulnál akár egy tapodtat is. Mégsem veled van dolga, s ennek megfelelően más moccan helyetted. Kínzón tép, szaggatva fáj és lüktet a mellkasod, mintha karmok szednék épp cafatokra, s ha lepillantasz, láthatod, ahogy a farkas vértől csatakos bundával lép ki belőled. Ügyet sem vet rád, nem érdekled, gyenge kis ember vagy már, ő pedig az erőset szereti. Odamegy az árnyalakhoz, majd hirtelen köddé válik, amint az megérinti. Véget érhet. Ilyen egyszerűen, annak a létnek, amit ha nem is szeretsz, mert ilyesmire már képtelen vagy, de megszoktad. Kényelmes. Csak az álmod kísérthetjük? Ne hidd. Azt hiszed, nincs már semmid? S lám, mégis van még mit elvenni. Az arcból a már csak volt farkasod szeme tekint rád. Menj. Élj emberként, vagy válassz eszközt és szerezd vissza, ami téged illetne.
Feltűnik az oltár, rajta a toll és a tőr. Fuss el, egyszerű, mindig az volt, de ebből az álomból már nincs kiút, bolyonghatsz benne, valósnak fog hatni, de csak azt éled tovább minden pillanatában, hogy felébredve, farkasod nélkül semmi lennél. Akiket elintéztél, elintéznek, megerőszakolnak, rabszolgájuk leszel, mert a halál... ó a halál, az mindig a könnyebb út, amit csak a kivételesek érdemelnek.
Álmomból felébredve egy papírlappal az arcomon - vagyis annak onnan való leműtése közben - emlékszem vissza az álomra, mellyel megajándékozott az éj. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy oltár, melyen ott hevert két tárgy. Ártalmatlanul hívogatták hősünket, mindkettő ígért neki valamit, mindkettő azt akarta, hogy őhozzá érjen, őt emelje fel a rideg kövön való rostokolástól ekképp megszabadítandó. A vörös királyfi nem akart választani. Nem gondolta, hogy bármelyik kéretlen ajándékra szüksége van, de mégis közelebb sétált az oltárhoz, mert tudni akarta miért kúszik fel gerince mentén a jeges rettenet. Nem emlékezett semmire, nem tudta megmagyarázni, hogy mi ez a kellemetlenség, ami megülte gyomrát, de önkéntelenül is a tőr számlájára írta a képtelen érzéseket. Hiszen ő sosem volt harcias jellem, nem így, nem a szónak ebben a legszorosabb értelmében. Járt háborúban, harcolt is és el se bukott, de mégsem érezte - már nem - magáénak a küzdelmet. Annál sokkal jobban szeretett élni, jobban szívlelte, hogy a szíve telve volt csordultig szerelemmel, s inkább vágyott arra, hogy szerelmes verseket rójon papírra, semmint arra, hogy bármit saját vagy mások vérével fizessen meg. Mégsem volt képes elköteleződni egyik eszköz mellett sem. Csak állt, végtelennek tetsző ideig állt és nézte őket, s közben mintegy kívülről szemlélte magát. Nem értette miért került megint a Mona Lisa bőrébe, de büszkén viselte, mint egy régi, kedves kosztümöt. Rámosolygott a semmiben látott cinkosára, s közben egy pillanat alatt öntötte el a kéretlen, hívatlan, értetlen bűntudat. Sebesen nyúlt a tollhoz, szabadulni vágyva innen ezzel a lendülettel, s a tőr az oltáron szertefoszlott, ő pedig boldogan felébredhetett.
Erdei csapáson át visz utad, a lombokon átszűrődő napfény az arcodat melengeti. Valaki figyel, valaki lát téged, az tekintete azonban törődéssel teli, óvón vigyázza lépteid. Halk neszekként csatlakoznak a társak, ahogy a nappal alkonyba majd éjjelbe vált, s tisztásra érve csillagos égbolt fogad. Látod a vándorlásukat, mintha évezredek peregnének le szemeid előtt percek alatt, felragyognak majd lehullnak, nagyságuk távoli, fényük elér, ám melegséget nem hoznak számodra, mégis csodálod őket. Az éjjeli ég megtorpan, szinte dermedtnek tűnik előbbi sebes vágtája után, hogy eléd vesse egyik csillagát. Nem növekszik, be se csapódik, ugyanolyan aprónak tűnik, mint fent az égen, ugyanolyan elérhetetlen, megfoghatatlan számodra, csak fénye vakít. Hív, csalogat játékosan, gyerekkorod meséit idézve, amikor a fénylő páncélba bújt lovag még képes volt diadalt aratni minden rossz fölött. Elhitted akkor, s elhiszed most is. Látni kívánod újra, beleveszni a reménybe, amit lelkedben gyújtott az apró csillag, hát követed, amerre vezet. Ösvény nélküli úton. Ismeretlen rengetegben. Erős szívvel, bizalommal, hogy az út vége mosolyt csaljon arcodra álmodban.
Tőrök
~~~~~~~~~~~~
Vászonfal előtt állsz, körötted sötétség, a puszta, rideg semmi. Borzalomtól eltorzult arcok feszülnek a falnak, majd húzódnak vissza, csonka-sovány kezek tapogatnak feléd, mintha burkot próbálnának átszakítani. Hiszed, hogy képtelenek rá, hisz tudod, hogy még nincs itt az ideje a rettenetnek, tudod, hogy végleg képtelen betemetni. Légvár. Buborék. Az övé vagy, azzá lettél, az érzés csontig hatol, a vászon fülsértőn szakad, reped, ahogy csupasz, csont és bőr, arctalan áradat zubog elő belőle, mögüle. Futsz, menekülsz – nem te döntesz, a menekülés ösztöne hajt, mialatt gúnyos kacaj kísér, nyirkos kezek tapogatnak utánad. Játszanak, ám amint ráunnak préda mivoltodra, rád vetve magukat gyűrnek földre. Vérvörös a Hold a tinta fekete, csillagtalan égen, delejes, megbabonáz, s akkor se tudsz másra tekinteni, mikor hideg kéz döfi át mellkasod, hogy marka szívedre záródjon. Kezedbe önként választott tőröd nyomják, s ha már elengednéd se teheted. Sikíts, üvölts, s tudd: te magad vagy az arctalan, nyirkos kezű iszonyat.
UTÓHATÁSOK
Tőröknél: fel-feltörő paranoia, világvége hangulat, jövőtől való félelem/ódzkodás, lemondás.
Tollaknál: felfokozott optimizmus, derűlátás, jövőbe vetett hit.
FONTOS! Az eddigi hatásokat mindez nem semlegesíti, hanem melléjük jönnek pluszban az újak!
Üres kőoltár előtt állsz, kezedben választottad - hűvös tőröd, puha tollad -, az oltár túloldalán pedig vaksötétbe vesző alak, csupán a felemás színű szempárt látod belőle. Vöröslő jobb, borostyánsárga bal. Nincs benne gúny, se kegyetlenség, vészjósló fenyegetés, vagy jövőbe vetett hit, remény. Részvétlen. Szenvtelen. A mezítelen igazság lakozik tekintetében, pőre ígéret, amelyet úgyis tudsz, értelmetlen riogatásra pedig sose fecsérelné erejét. Nem szól, nem érint, jelenléte ad nyomatékot, annak súlyát érzed a mind nagyobbnak tűnő oltár árnyékában ácsorogva. Feszélyez, feszengsz, s ha tehetnéd, lesütnéd szemed - az ösztön súgja, az sarkall meghunyászkodásra, alázatra, ám a másik pillantása nem ereszt. Dacoltál, fogsz is még, tudja jól, hát viseld el a súlyt most is. Ellenkezz, küzdj, amíg tudsz, amíg lehet, hiába legyen értelmetlen, mert a végén más tesz pontot mondatod végére. Nem rólad szól. Soha nem is szólt rólad. Eléd vetettek egy kulcslyukat, amin át kémlelheted a valóságot - ennél többre talán sose leszel képes. Ám az áldozat sosem hiábavaló, s ha csak fuvallat is vagy a dúló vihar közepében, megingathatod az érmét, hogy eldöntsd, melyik oldalára hulljon, s melyik fele nézzen vissza rád. Melyik fele tekintsen a világra? Választottál már, mosolyt csalva a felemás alak ajkára. Nem láthatod, csak érzed, mint a bordáid ketrecébe zárt szíved heves kalapálását. Szomorú. Megtört. Elégedett. Gőgös. Tudja, mi van megírva neked, ő fogja vezetni fuvallatod. Ő mos egybe téged a viharral. Törődj bele, hogy nem érted a feltámadt teljességet, a helyére billent rendet, hogy siket vagy az utolsó ütközet harsonájára... Ünnepeld tudatlanságod, ünnepeld a teljességet, mások helyett is! Élj, mert a jég olvadásával az oltár vért fog könnyezni, te pedig mindent meg fog bánni a rákövetkező hajnalon. Ezt adja a Nap Istene, ezt hozza el a Hold Istene.
so glad we've almost made it so sad they had to fade it
UTÓHATÁSOK
Az eddigi hatások mind a Tőrt, mind a Tollat választok esetében megszűnnek. Egyénileg eldönthető, hogy a történtek és a behatások miféle nyomot hagytak adott karakteren, miképp értelmezik az utolsó álmot, amennyiben értelmezik egyáltalán. A választott oldalaknak még lesz szerepük, de hogy mi, azt egyelőre fedje jótékony homály...
Kezdőlap
