Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen nyugodt voltam és egy cseppet sem izgultam. Remegett a kezem, amikor be akartam kötni a cipőmet és akkor sem lett jobb a helyzet, amikor felszálltam a biciklimre. Hála égnek mondjuk egyszer sem borultam fel, valamelyest sikerült megnyugodnom tekerés közben, de ez a nyugalom egy pillanat alatt tovaszállt, amikor lekanyarodtam a farmhoz vezető útra és megpillantottam az épületet. Jó ötlet volt egyáltalán ez az egész? El sem kellett volna fogadnom azt a hülye kupont! Most már viszont késő bánat, úgyhogy mély levegő, leszálltam a bicikliről és csengettem. Menni fog ez, felnőtt férfi vagyok már, nem fog rajtam kifogni egy ilyen! Egy randi! Ugattak a kutyák ezúttal is, de már nem féltem tőlük és nem is mindegyik akarta áttörni a kerítést. Szépen lassan haladunk mindegyikkel, a végén még lehet az összes megkedvel majd. Fekete farmert húztam, egy egyszerű, világoskék, rövid ujjas inggel és még egy sötétkék nyakkendőt is kötöttem hozzá. A zakó szóba sem jöhetett, túlontúl negatív emlékeket idéz fel bennem a fekete-fehér, így maradtam ennél a fiatalos, mégis elegáns összeállításnál, bízva abban, hogy nem lövök nagyon mellé és Hannah nem pirosban fog beállítani, hogy teljesen elüssünk egymástól színügyileg. Megigazítottam a nyakkendőmet, amikor nyílt az ajtó, még a torkom is megköszörültem és ha nem Hannah nyitott ajtót, akkor udvariasan köszöntem és közöltem, kihez is érkeztem. - Jó estét! Jason vagyok és Hannah-ért jöttem - nem tudom, tudnak-e az érkezésemről, de az illem amúgy is azt diktálja, mutatkozzam be. - Szia June - nem találkoztam még vele az egyetemen, de határozottan érzem, hogy nem olyan, mint a többiek. - És te minden bizonnyal Noah vagy, ugye? Már nagyon sokat hallottam rólad - hajoltam picit meg, hogy egy szintben legyünk és nyújtottam kezet a kisembernek. A biciklimet a kapu mellett leteszem, aztán lépdelek majd beljebb, hogy menjek, amerre June mondja és türelmesen várjak Hannah felbukkanására.
Ahogyan egyre közelebb értünk a szombatoz, úgy lettem én is egyre inkább izgatottabb. Szerencsére már a sulinak is vége lett, meg volt az évzáró is, így nem volt más hátra, mint élvezni a nyarat, de helyette inkább csak izgultam és kicsit talán szerencsétlennek éreztem magam, hiszen June és Nade szavai eléggé azt súgták, hogy ez nem lehet más, mint randi. Főleg, hogy átnyálaztam szinte minden helyi újságot, meg honlapot, de sehol se írtak semmilyen összejövetelről, ami most hétvégén lenne. Egy nappal a beszélgetés után kicsit óvatosan és nyuszin kérdeztem meg Noah bébiszitterét, hogy segítene-e nekem esetleg, de persze barátnőm se maradhatott ki. Idegesen toporogtam a szobámban lévő tükör előtt, miközben ismét szemügyre vettem magam. Most se mondanám azt, hogy beleborultam a sminkes vödörbe, hiszen jobb szerettem mindig is a természetességet és szerencsére ezzel a többiek is egyetértettek. Szívem hevesen dobogott, ahogyan végignéztem a combközépig érő királykék ruhán, ami V-kivágású és pántos volt, mell alatt pedig húzott volt kicsit és egy-két kő díszített. Hajam most is kiengedve volt, viszont egyenes helyett most a vége kicsit hullámos volt, a nyakamba egy egyszerű nyaklánc díszelgett és egy hozzá illő fülbevaló lógott a fülemben. - Gyere, bújj beljebb. Ne aggódj, Nate nincs itt, valahol a birtokon van, de azért a másik védelmezővel még meg kell küzdened. – szólalt meg June bolondozva, miközben beljebb terelgette Jasont és Noaht, aki szinte minden egyes lépést követte most. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. – mosoly pedig biztosan ott ragyog még mindig az arcán. – Kérsz valamit? - tette fel a kérdést neki, majd a fiúkat magukra is hagyta, de Noah átvette a kérdező szerepét. – Igen? Én is rólad! Szereted a tűzoltókat? – kérdezte meg gyermeki bűbájjal, hiszen az ajtóm résnyire nyitva volt és mindent hallottam abból, ami lent zajlik. Noah pedig eléggé izgatott volt, hiszen egy új személy csöppet be a házunkba. Érezte, hogy valami történni fog és egész nap alig lehetett vele bírni ilyen téren. Kis gézengúz volt, de mégis túlzottan is imádtam, mintha csak az öcsém lenne. Ablakból lestem figyeltem őket eleinte, majd a résnyire nyitott ajtón át hallgatóztam kicsit, de még se rohantam le a lépcsőn, amikor hallottam, hogy vissza is térnek a házba. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra tükörbe, tettem pár lépést nesztelenül a magassarkúban – ami nem volt teljesen idegen, de nem is túl gyakran hordtam – így kicsit tartottam tőle, még ha nem is volt igazán magas. - Ne izgulj, minden rendben lesz! – szólalt meg Nade széles mosollyal az arcán és felém nyújtotta bolerót, illetve a kistáskámat. Remélem, hogy igaza lesz, de sok mindentől féltem. Mi lesz akkor, ha ez túlzás, vagy nem is fog neki tetszeni a ruha. „Nyugi Hannah, még el is futhatsz, ha úgy adódna! Na jó, azt nem fogok, de azért beégni se szeretnék.” - Menj, vagy még a végén Noah elrabolja tőled mára. – kuncogta el magát és biztatóan mosolygott rám. - Köszönöm! – öleltem meg a barátnőmet, majd lassan elindultam lefelé a lépcsőn, miközben hallottam, hogy Noah milyen lelkesen mutogatja a tűzoltóautóját, meg meséli éppen, hogy milyen nagy tűz volt rakva egyik nap a birtokon és miként oltotta el. Elmosolyodom rajta, és hamarosan meg is pillantom Jasont, miközben hallom, hogy June inkábba konyhában ténykedik, amiért hálás vagyok, hogy nem faggatja a vendégünket. - Szia! – szólalok meg kicsit félszegen, amikor leérek a lépcsőn és csak pár lépésre állok tőle. – Látom megkíméltek és nem szedtek darabokra. – mosolyodom el, miközben a szavaimmal inkább magamat akarom nyugtatgatni, hogy ne legyek annyira idegesen. – Mehetünk, vagy nagyon benne vagytok valamiben? – kérdeztem meg kíváncsian, és ha engedte, akkor megöleltem őt és még egy puszit is nyomtam az arcára. Egy részem eltűnt volna, hogy nehogy a bátyám hamarabb állítson haza és ne szabaduljunk, a másik részen meg maradt volna, mert még mindig kicsit t alán nyuszi voltam. Legalább a színt úgy néz ki eltaláltuk, még ha az árnyalata másabb is volt a ruháinknak, de legalább mind a kettő kék volt. Úgy néz ki, hogy jók voltak a megérzések, hogy melyiket kellene választani, legalábbis a színt illetően.
|| bocsi, hogy nincs fejléc, de melóból nem tudok ilyet szerk. most.
Nem kicsit könnyebbülök meg, amikor June közli, hogy Nate még a birtokon van, mert bevallom őszintén, nem szívesen magyarázkodtam volna. Tutit tökre zavarba jöttem volna, ha a védelmező bátyját is meg kell győznöm, hogy nincsenek hátsó szándékaim és jó fiú vagyok. Így hála égnek csak Noah marad, vele pedig szerintem el fogok boldogulni. - Ennyire látszik, hogy tartok Nate-től? - mosolyodtam el szélesen, mert azért vicces volt a gondolat. Mintha a házőrző sárkány volna, vagy valami ilyesmi, akitől minden idetévedő retteg és kész szerencse, amikor épp házon kívül van. - Én is nagyon. Végre tudok arcot is kötni a névhez - kedves mosoly szalad a képemre. Hannah sokat mesélt már June-ról is, így tényleg jó érzés, hogy végre tudok arcot is kötni a névhez. - Nem köszönöm, úgyis mindjárt indulunk - legalábbis bíztam benne, hogy nem kell túl sokat várnom Hannah-ra, de valahogy nem úgy ismertem meg, hogy olyan nagyon késős típus volna. - Komolyan? Hannah ennyit mesélt rólam? - kérdezek vissza, mert azért ez kicsit hirtelen ért, de csakis a pozitív értelemben persze. - Naná! Van tűzoltóautód? - kérdezek és megyek is utána, ha máris megmutatná. Nem voltam eddig túl sokat gyerekek közelében, de ha lelkesen reagálok a mondandójára, akkor csak nem lehet baj, ugye? Ráadásul Noah nagyon kis eleven volt, nekem pedig semmi bajom nincsen a tűzoltókkal, úgyhogy így tulajdonképpen nem is hazudtam neki erről. Eljátszottam vele, lelkesen csodálkozva rá a tűzoltóautóra, a történeteire, amikor is meghallottam a lépcsőről érkező lépteket. - Hűha - elsőre ennyi mindössze a reakcióm, amire képes vagyok és a köszönés is elsuhan mellettem, még a szám is sikerül eltátanom. - Szia! - kapok aztán észbe és keresem meg a tekintetét, viszonozva az ölelést. A puszi viszont kicsit meglepett, mert eddig csak olyan futó arcösszecuppantásaink voltak, ez viszont rendes puszi volt ám! - Ne aggódj, strapabíró vagyok - emelem fel kicsit az államat, széles mosolyra görbül szám. - Hé, Noah, csak szerintem gyönyörű a nagynénéd? - fordulok a kiskrapek felé, ilyen módon bókolva Hannah-nak. Persze a mosoly továbbra is ott ül képemen, ahogyan a lány felé fordulok. - Megengeded, hogy elraboljam Hannah-t? Ígérem, nagyon fogok rá vigyázni! - teszem a kezem a szívemre, ezzel téve esküt Noah-nak, hogy tényleg úgy vigyázok majd Hannah-ra, mint a szemem fényére. Ha nem tart vissza, akkor felőlem indulhatunk is, elköszönve a bentiektől nyitok ajtót neki, hogy kifelé induljunk meg a biciklim felé. - Remélem felkészültél a nem túl szokványos utazásra - nevettem fel picit zavartan, mert elég gáz, hogy ilyen módon vagyunk kénytelen utazni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha volna jogsim, meg autóm, mindenesetre szerintem így mondjuk több az izgalom és tuti kalandosabb így utazni, mint autóval. - Ha kényelmetlen lenne, vagy valami nem okés, egyből sikíts, jó? - raktam ugyan párnát a bicikli csomagtartójára, de azért nem két perces út lesz és egy idő után lehet nyomni fog. Akkor legfeljebb sétálunk majd tovább, de nem szeretnék kényelmetlenséget okozni neki ezzel. - A szoknyádat meg majd lehet valahogy magad alá kell tűrni kicsit, nehogy beakadjon a küllőbe. Tényleg nagyon csinos vagy - billentem picit oldalra a fejemet, ezúttal is csak pár pillanat múltán véve észre, mennyire belefeledkeztem a látványba. - Indulhatunk? - kapok aztán észbe és segítem fel a biciklire, hogy aztán én is felüljek elé. - Vagy oda oldalra tedd fel a cipőd orrát, vagy tárd szét kicsit a lábaidat, hogy ne akadj bele a kerékbe - mutogatok is közben, de szerintem utazott már bicikli hátulján, hogy ne legyen akkora újdonság neki. Ha rábólint és minden rendben, akkor én is felülök a biciklire, hogy szépen lassan induljunk el. Egyrészt nekem is meg kell találnom az egyensúlyt, felvenni egy biztonságos tempót, másrészről neki is meg kell szoknia a helyzetet. Nem rohanunk úgysem sehova. - Hogy sikerültek az utolsó dolgozatok? Sikerült a kitűnő bizonyítvány? - érdeklődöm közben, mégsem kukán ücsörögjünk egymás mögött, bár lehet ha kezdek fáradni, nem nagyon fogok már beszélni, de addig legalább használjuk ki az időt, nem igaz? Az meg nagyon is érdekel, milyen lett a bizije, elég sokat dolgoztunk rajta az utóbbi időben, hogy meglegyen az a kitűnő eredmény, remélem nem volt hiába az a sok könyvek fölött töltött óra.
- Inkább csak tudom, én vagyok a legkisebb a családunkban és emlékszem, hogy egykoron az én barátom is jobban tartott a bátyámtól, mint édesapámtól. Talán nem véletlenül, néha ők sokkal védelmezőbbek tudnak lenni, náluk pedig talán ez még inkább igaz. – June hangja barátságosan csendült és kicsit hálás is voltam azért, hogy nyer nekem egy kis időt. Ugyanakkor azért volt bennem egy olyan félelem, hogy ez a szoros viszony kezd kicsit megtörni köztem és Nate között… sajnos… - Rendben van, ha meggondolnád magad, akkor a konyhában megtalálsz. – hallottam a lépteket is és biztos voltam abban is, hogy June is fülel kicsit, meg ha tehetné, akkor tuti már ő is feljött volna, hogy végre letessékeljen, de ez most ezt a feladat Nade-re maradt. - Igeeeeeen! – és utána el is neveti magát a huncut uraság, hiszen nem teljesen mond igazat, viszont melyik kisgyerek ne szeretne kicsit a középpontba lenni? Főleg akkor, ha ilyen eleven és egészen könnyedén barátkozik. – Igen, meg már ültem igaziban is! – ecseteli tovább az (unoka)öcsém a dolgot, miközben én idegesen toporgok a szobámban, majd meghallom a jellegzetes Noah féle ninozást is, ahogyan imitálja a tűzoltóautók hangját. Ez volt az a pont, amikor Nade szavai is célt érnek és végre elindulok lefelé. Elmosolyodom, amikor meglátom a reakcióját, miközben biztos vagyok abban is, hogy June és Nade is minket figyel, hiszen ők segítettek a ruhát is kiválasztani, amiben kicsit még mindig furán érzem magam, meg tartok attól, hogy esetleg ez túl sok. – Akkor jó! – szólalok meg sietve, hiszen eléggé zavarban vagyok, de talán úgy néz ki, hogy nem csak én. Azt hiszem, hogy ez mind a kettőnk számára egészen újdonság lehet, vagyis ami a mi „eddigi kapcsolatunkat” jelenti. – Hééé, ne hozz zavarba. – bököm meg játékosan Jason vállát, miközben Noah ránk néz és ismét kuncogni kezd, majd bólint egy nagyot hevesen. – Igeeen, mint a mesében. – kicsit még dülöngél is mellé, miközben a mosolya szinte a füléig ér és olykor egyet még nevet is. Az unokaöcsém ismét bólint, de már inkább játszik tovább, hiszen az számára még mindig érdekesebb, mint az, hogy velünk foglalkozzon. June is sietve köszön el tőlünk és kívánja azt, hogy érezzük jól magunkat. Sietve rakom el kulcsomat a táskámba, miközben Jason mellett sétálok. - Néha pont az ilyenekből születnek a legjobb dolgok, nem? – mosolyodom el ismét, hiszen a mi találkozásunk se volt éppen hétköznapinak mondható, meg az se, ahogyan elváltak útjaink. Akkor se hittem volna, hogy egyszer még látni fogjuk egymást és ennyire jóban leszünk, de csöppet se bántam, hogy végül így alakult, mert szerettem vele találkozni, elütni az időt. – Rendben, szólni fogok, emiatt ne aggódj. – pillantok rá jókedvűen, de könnyedén láthatja azt, hogy még mindig kicsit zavarban vagyok és izgulok az egész este miatt, hiszen azt se tudom, hogy mi vár ránk. – Igaz, és köszönöm. Kicsit aggódtam, hogy talán túlzás lesz, mivel nem sok támpontot adtál. – a jókedv pedig továbbra is kicsendül a hangomból, majd bólintok egyet, hogy mehetünk. Pár percbe azért beletelt mire mind a ketten elhelyezkedtünk a biciklin, majd a karomat óvatosan köré fontam, hiszen még se szeretnék leesni és fogalmam sem volt arról, hogy máshogyan miként is kapaszkodhatnék. Nem túl gyakran utaztam így biciklin. – Egyébként te is szólj, ha már esetleg túl nehéz lennénk. Egy kis séta amúgy se szokott ártani. – maximum lehet egy idő után mezítláb folytatnám a gyaloglást, mert bárki bármit is mondjon, azért annyira nem kényelmes egyetlen egy magassarkú se. - Igen, egy pontot vesztettem el csak a dolgozatban és sikerült a kitűnő bizonyítvány idén is, de ez részben a te érdemed. Köszönöm a segítséget! – tényleg meg akartam köszönni neki, de valahogy ebben a „nagy kavalkádban” totálisan kiment a fejemből. – És neked sikerült minden vizsgád, vagy még van hátra? – kíváncsiskodtam én is kicsit, hiszen fogalmam sincs, hogy egyetemen pontosan meddig is tarthat egy-egy vizsgaszezon. – Egyébként még mindig nem árulsz el semmit se? – próbáltam bevetni egy nem túlzottan leplezett kérdést, mert egyre kíváncsibb lettem, hogy pontosan hova is megyünk, vagy mi vár ránk… Minden nő kíváncsi természetű, de pláne ilyenkor, amikor a másik fél titkolódzik.
- Ez nem is olyan meglepő - bólintottam aprót, hiszen lényegében csak ők maradtak egymásnak, szóval teljesen megértettem, hogy Nate aggódott és vigyázott a húgára. Sejthetem csak, milyen lehet nekik, tudni azonban sosem fogom. Mindenkinek más, minden tragédia más, mindenki máshogyan kezeli, egyszer majd talán erről is fogunk tudni beszélgetni, mert szívesen meghallgatnám az ő keresztjeit. - Rendben, köszönöm! - mosolyodtam el szélesen, kedvesen, mert June határozottan szimpatikusnak tűnt, ám a figyelmemet hamarosan már a legkisebb ugrifüles vonta magára. - Nahát, komolyan? Akkor ebben megelőztél, mert én még nem ültem tűzoltó autóban. Milyen volt? Jó hatalmas egy olyan kocsi, nem? - érdeklődöm lelkesen és furcsa mód nem fagyok le a gyerek közelében, pedig féltem attól, hogy majd teljesen leblokkolok. Túl sokáig amúgy sincsen időm Noah meséit hallgatnom, mert Hannah hamarosan felbukkan és nekem hirtelenjében a szavam is eláll őt megpillantva. - Bocsi, eskü nem az volt a célom! - tárom szét megadóan a kezeimet, rövid nevetésem és a vállbökést követően. Noah válaszára csak hevesen bólogatni tudok egyetértésemben, bár baromi régen láttam hercegnős meséket, elképzelésem azért nekem is akad. Elköszönök a házban lévőktől, hogy aztán már kifelé haladjunk, felkapva a bringám pedig egyből magyarázkodásba kezdjek. - Így van. A szokványos amúgy is túl unalmas volna - értettem egyet, hiszen ez ránk bőven is igaz volt, már a megismerkedésünk pillanatában is. - Hát, egy kicsit alulöltözöttnek érzem magam melletted, de a színt tök jól eltaláltuk! - nevettem fel, némi zavar az én hangomban is megült, hiszen totálisan új volt nekem is ez az egész helyzet, nem nagyon tudtam, hogyan viselkedjek. A legjobb, ha önmagamat adom, abból baj úgysem lehet, nem igaz? - Amiatt ne aggódj. Szerintem érezni fogod, ha teljesen elfáradtam, mert akkor kábé visszafelé fogunk gurulni. Hacsak nem borulunk fel. Ami jelen helyzetben roppant kellemetlen lenne, úgyhogy addig semmiképpen sem szeretnék elmenni - egek, nem is tudtam, hogy hajlamos vagyok fecsegni, ha zavarban vagyok… - Visszafelé lehet egy darabon sétálni fogunk, mert teli hassal nehezebben megy a tekerés - de ez majd úgyis kiderül, ha elindulunk visszafelé. - Basszus, elszóltam magam! - és még fel is hívom rá a figyelmet. Hát ez fantasztikus, gratulálok Jason! - Oké, ennél többet nem szedsz ki belőlem! - dacosan, mégis játékosan préseltem össze a számat, miután a biciklivel kapcsolatos instrukciókat átbeszéltük, hogy aztán nyeregbe lendülve gördüljünk ki a farm elől és tereljem másfelé a témát. - Nahát, gratulálok! És ennek tökre örülök, köszönni meg nem kell, bármikor máskor is nagyon szívesen. A java részét te csináltad, én csak a mankó voltam - micsoda hasonlat! - Nem, szerencsére mindenen túl vagyok. Azt nem mondom, hogy büszke vagyok a félévi teljesítményemre, de jövőre majd talán jobban belehúzok - tekintve, hogy nem nagyon helyeztem hangsúlyt a tanulásra, hiszen teljesen más kimenetelre számítottam a félévemet tekintve, ezért a vizsgák sem mentek olyan könnyen. De hála égnek már túl vagyok rajtuk! - Nem, ne is próbálkozz! - nevettem fel röviden, aztán az egyszerűség kedvéért inkább a tekerésre koncentráltam. Ha beszélek közben, hamarabb kifáradok és mivel eltökélt szándékom volt, hogy gyaloglás nélkül jussunk el a kikötőbe, ezért inkább az út hátralevő részében csendben maradtam. Csak akkor szólaltam meg, amikor befordultunk a kikötő felé és a hajó is feltűnt a színen. - Nos, azt hiszem megérkeztünk - állítottam meg óvatosan a járgányt, nehogy felboruljunk vele és lekászálódtam róla, hogy aztán Hannah-nak is segítsek. Gyorsan lelakatoltam a bringát és még mielőtt bármit mondhatott volna, a karom nyújtottam felé. - Hölgyem, indulhatunk? - mivel útközben elszóltam magam, ezért valószínűleg rájött már, hogy vacsorázni megyünk, a hajót látva pedig az is összeállhat, hova is pontosan. Bízom benne, hogy nem akar majd világgá szaladni, mert elég ciki lenne jelenetet rendezni a kikötő kellős közepén. Mások is mennek fel a hajóra, valószínűleg ők is a sétahajózásra érkeztek, szóval nem leszünk egyedül. A nagyobbacska hajóról kellemes muzsika hangja szűrődik ki, bár jelen helyzetben annyira izgulok, hogy egyelőre csak arra vagyok képes koncentrálni, nehogy orra bukjunk a rámpán felfelé haladva.
Éppen leérek a lépcső, amikor Noah válaszol, hogy remek volt és még azt is hozzáteszi, hogy szirénázhatott. Nem volt könnyű meggyőzni a tűzoltókat, de szerencsére megengedték, meg ha jól tudom, akkor ovival is ellátogattak már oda, de ezt nem mondanám most biztosra, hiszen az utóbbi időben eléggé lekötött a tanulás, vagy éppen sokat lógtam Jasonnel, miután sikerült kiolvadnia a hóból. - Legalább ebben egyetértünk, de okunk eddig se lehetett panaszra. – mosolyodom el, hiszen tényleg mindig történt valami, de én ezt csöppet se bántam. Elég csak arra gondolni, hogy miként is találkoztunk először és milyen kedvesen váltak el az útjaink akkor. - Tényleg? Akarod, hogy inkább átöltözzek és keresek valami ennél is egyszerűbb holmit? – vetem fel gyorsan és közben a házra pillantok, amitől egyre távolabb kezdtünk sétálni a biciklije felé. Ezen ne múljon, mert ha tényleg túl lőttem a célon, akkor simán átöltözöm. Pont ettől féltem, hogy még se lesz megfelelő és eléggé egyszerű a ruha, amit találtunk. De nem tehetek róla teljesen, nem mondott semmit se, így pedig eléggé nehéz meglelni a megfelelő viseletet. – Egyébként meg szerintem nem is vagy alulöltözött. Nekem tetszik az összeállítás és jól is áll. – bukik ki még ajkaim között, mire sietve harapok alsó ajkamba, hiszen ezt se kellett volna kimondani. Ha burkoltam is, de sikerült elszólnom magam, amitől pedig még inkább zavarba jöttem. Kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat a szavainak köszönhetően, miközben továbbra is mosolygok. – Először összetörsz, majd megmentesz a biciklitől. Szerintem egészen jó arány lenne. – bár azért jobb lenne épségben hazajutni és nem összetörni magam. Vélhetően a bátyám se díjazná a dolgot, főleg, ha netán úgy dönt, hogy megvárja amíg hazaérünk. Nagyon remélem, hogy Junenak sikerül kicsit megpuhítani őt. Tudom, nem szép dolog másra hagyni és utólag szólni, de túl sokat dolgozott mostanság és nem láttuk egymást, így sok választásom nem volt… na meg nyuszi is voltam… Sietve kapom fel a fejemet, amikor elszólja magát, de végül egy kisebb nevetésben török ki, amikor még erre fel is hívja a figyelmet. – Ezek szerint akkor egy késői vacsoráról van szó? – próbálok kihúzni belőle még több dolgot, hátha azt is elszólja, hogy merre felé, vagy milyen lesz. – Aww, pedig reménykedtem, hogy végre nem vitte el a cica a nyelved ezzel kapcsolatban. Egyébként meg ne aggódj, mert sokat nem tudok még így se. – hívom fel erre a figyelmét, hiszen tényleg így van; természetesen az agytekervények beindulnak és egyre inkább egy gondolat cikázik át a fejemen, hogy ez most tényleg randi lenne? Végül inkább sietve kergetem el ezt a gondolatfoszlányt, mert a végén még inkább izgulni fogok és ideges leszek, ami nem lenne túl szerencsés. - A lehető legjobb mankó és gondoltam cserébe meghívlak egy fagyira, vagy valahova beülhetünk a városba. Mégis csak nagy részed volt benne, így ne szerénykedj, vagy egy újabb lovaglás? – vetem fel ötletnek, legalább addig én se gondolok arra, hogy pontosan mi is vár ránk ma este, amíg más ötleteket vetek fel egy későbbi napra. – Talán? Hmm, a végén még kitalálom, hogy tanulhatunk közösen és akkor tuti nem hanyagolod el, hiszen tényleg remek eszed van és még sokra vihetnéd. – nem vagyok az anyja és nem is fogom megmondani mit kéne tennie, de mások is tanulnak együtt, még ha nem is ugyanazt. Szerintem nem is rossz ötlet, meg akár sajnos, akár nem, de mindig is kimondtam azt, amit gondolok és ez most se volt másképpen, pedig lehet inkább le kellene harapnom a nyelvemet… legalább most, mielőtt elszúrok mindent a nagy izgalomban. Csend könnyedén telepedett ránk, én pedig nem zaklattam, mert képzelem mennyire nem lehet könnyű úgy tekernie, hogy én itt csücsülök. Még néha Noah-val is nehéz volt régebben, ezért is döntöttem inkább a gyaloglás mellett olykor, vagy a busz mellett, ha be kellett mennem vele a városba. - Köszönöm! – szólalok meg sietve, amikor lesegít a bicikliről, megigazítom a ruhámat, majd kíváncsian fürkészem a kivilágított hajót és nagyot nyelek. Figyelem a párokat és hirtelen úgy érzem, hogy ehhez is nyuszi vagyok és legszívesebben elfutnék, de végül a merengésből Jason hangja szakít ki. Meglepetten pislogok rá, de aztán leesik, hogy mit mondott és sietve karolok belé. – Szóval ez lett volna a nagy titok, hogy elhajózol velem? Egészen egyedi lányszöktetés...– direkt próbálok kicsit játékos lenni és leplezni ez által a zavaromat, de kötve hiszem, hogy összejönne. – Gyönyörűen néz ki ez a hajó, meg a zene is kellemes. – mosolyodom el, hiszen tényleg kellemes dallamok szóltak a hajóról, de közben erősen koncentráltam minden egyes lépésnél arra is, hogy nehogy orra bukjak. Legszívesebben feltenném a kérdést, de még se bírom megtenni, hiába válnak el az ajkaim végül inkább sietve csukom be. – Egyébként biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdeztem meg inkább helyette óvatosan, hiszen tényleg nálunk idősebb férfiak és nők andalogtak a hajó felé, miközben talán egyedül amiatt nem estem orra, mert Jasonbe karoltam. Pedig a lábaim szinte remegtek, hiszen ez teljesen új volt számomra és sose volt még ilyenben részem…
- Nem, szerintem tökéletes! - vágtam rá rögtön, mert szerintem tényleg nagyon jól állt neki. Másrészről pedig nem szerettem volna még azzal is az időt húzni, mert elkésni elég ciki lett volna. - Köszi - mosolyodtam el, mert be kell valljam, nem gyakran mondják, hogy jól áll az elegánsabb öltözék. - Ritkán hordok ilyesmi ruhát, a vizsgákra nem szoktam ennyire kiöltözni - furcsa egy viselet még egyelőre, idővel majd lehet hozzászokok, ha egyszer majd többször kell hordanom. - Vigasztaljon a tudat, hogy nem áll szándékomban összetörni téged. Ki is tekernék érte tuti a nyakamat - no persze nem ez az elsődleges, mert jelen pillanatban Hannah épsége fontosabb a sajátoménál. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha úgy hoznám haza, hogy valami baja esett. Így is tartok kicsit attól, hogy lehet ma este még összefutunk a bátyjával. Bakker, annyit parázok tőle, aztán lehet tök jófej srác! - Nem mondok semmit - már elárultam, hogy vacsoráról van szó, szóval olyan mindegy. - Remélem nem kajáltál be túlságosan - az lenne még egy kínos szitu, hogy én ott tömöm a fejem, ő meg csak jófejségből csipeget, de amúgy egyáltalán nem is éhes. - Nem a cica vitte el a nyelvem, csak szimplán szeretném, ha tényleg meglepetés lenne. Úgy pedig oda a varázs, ha mindent előre elárulok, nem igaz? - koppintottam az orrára, mielőtt nekiláttunk volna felszállni a biciklire. Próbáltam nem túlspilázni ezt az egészet és egy kellemes együtt töltött esteként fogni fel, nem pedig úgy, mint egy randi. A többi pedig majd úgyis kiderül. Mondjuk izzadt rendesen a tenyerem, mert izgultam, miként alakul majd az este, de hát egy vacsorára viszem, ráadásul hajókázni is fogunk közben, szóval szerintem okkal aggódom, mégsem csak egy fagyizásról van szó. - Hm, egyik vonzóbb ajánlat, mint a másik! Szívesen benne volnék mindkettőben - csak utólag esik le, hogy ez így elég telhetetlennek hangzott. - Mármint amelyikhez neked is nagyobb kedved van, vagy lesz - persze, benne van a pakliban, hogy egy életre elmegy tőlem a kedve a ma este után, de én azért pozitívan állok a dolgokhoz. - Ez a közös tanulás nem is olyan rossz ötlet, lehet igényt tartanék majd rá a következő félévtől kezdve - csapok is le egyből a dologra, mert másokkal mindig is jobban ment a tanulás, mint a szobám magányában. - Francia szakon nem hiszem, hogy majd én fogom megváltani a világot - nevettem fel röviden, mert így aligha fogok tudni olyan egetrengető dolgokat véghezvinni. Mondjuk lehet ha ez a diploma megvan, belevágok majd egy másikba is, még mindig nem adtam fel azt az álmomat, hogy egyszer majd rendőr leszek. Csendben telik az út, mégsem érzem úgy, hogy a kínos csendből való volna, egyszerűen csak nem előnyös tekerés közben beszélni. Az oldalam is szúrni kezdene és hamarabb is elfáradnék, úgyhogy csak a szuszogásom maradt, egészen addig, amíg be nem gurultunk a kikötőbe. - Most mondja rám bárki, hogy unalmas vagyok - nevettem fel, mert nekem meg sem fordult a fejemben, hogy lányszöktetésnek fogjam fel a dolgot, de határozottan tetszett a poén. És egyszerűbb is volt, oldódott némileg a gyomromba telepedett görcs. - Sajnos hajót nem tudok vezetni, pedig határozottan vicces lett volna. Mondjuk először lehet valami motorcsónakkal próbálkoznék csak, nem egy ilyen monstrummal - mosolyodtam el. Na majd a világjáró körúton tuti beiktatok egy ilyen állomást is. - Igen, ebben egyet kell értsek veled. És ez a meglepetés is, remélem a vacsora is finom lesz majd - indulok meg vele a hajó felé, hála égnek egyikünk sem bukik orra. - Mhm, jó helyen vagyunk. Ne aggódj, jó lesz, sok jót olvastam erről és eddig mindenki csak pozitívan értékelte a hajót - nyilván nem ez volt a kijelentés elsődleges oka, de próbálok nem arra gondolni, hogy mi nem egészen tartozunk az andalgó párok közé. Felérve a hajóra egyből egy pincérnő fogad minket, a nevemet bemondva pedig egy asztalhoz vezet minket. A korlát mellett van, mondhatni a legjobb helyen, tökéletes a rálátásunk a vízre innen. Segítek Hannah-nak a leülésnél, aztán vele szemben foglalok én is helyet, a pincérnő azonban nem hagy beszélgetni minket, hamar megjelenik, hogy felvegye az italrendelésünket. - Én csak egy pohár kólát kérnék - pillantok a nőre, miközben átnyújtja az étlapot Hannah-nak és nekem is. Máris azt kezdem el böngészni. Úristen, azért elég jó, hogy kuponnal jöttünk, mert önerőből nem nagyon tudnék megfizetni egy ilyen helyet, vagy nagyon szorosra kellene húznom a gatyamadzagot a hónapban. - Bármit választhatsz, ami tetszik, a kupon az egész esti fogyasztásunk fedezi - elég menő amúgy, a legjobb asztalt kaptuk és annyit ehetünk, ihatunk, amennyi jól esik. Én a magam részéről grillezett húst választottam, krumplikörettel és salátával, annyi féle és fajta étel volt, a legtöbbről azt sem tudtam, micsoda. - Olyan puccos kaják vannak itt, hogy egy-kettőről a neve alapján eldönteni sem tudom, hogy miféle lehet - adtam hangot suttogva a véleményemnek, mosoly bujkált szám szélén. - Azért nem egy csúnya látvány - fordultam a víz felé, miután leadtuk a rendeléseket és hamarosan a hajó is felpöfögött, mi pedig szépen lassan nekiindultunk. - Apropó, ugye nem vagy tengeri beteg? - egy pillanatra megijedek, mert ezt nem is kérdeztem tőle és elég szívás lenne a dolog. Mondjuk csak mondta volna, amint elindultunk a hajó felé, de azért nem fog ártani a szóbeli megerősítés.
- Akkor ezek szerint ez egy különleges alkalom? – kérdezem meg meggondolatlanul, de ha vizsgákra se szokott kiöltözni így, akkor csak az lehet. Néha igazán megtanulhatnék a számra lakatot tenni, mielőtt még inkább zavarba ejtőbbé válik a helyzet, mint amilyen most. - Csak egy pindurkát. – pillantok rá ártatlanul, amikor azt említi, hogy kitekernék a nyakát, ha bajom esne. Eléggé esélyes, még kinézem azt is, hogy June is képes lenne védelmezőbe átmenni, de biztosan higgadtabb lenne, mint a bátyám. Lehet ő lenne a villámhárító a kettőjük között. Nem is akarok erre gondolni inkább. Nem lesz semmi baj se. - Nem, igazából alig ettem ma. – vallom be, hiszen izgultam, a gyomrom pedig olyan apróra zsugorodott, hogy szerintem még sose volt ennyire pici. Reggel is alig bírtam enni pár falatot. – Pedig örömmel eljátszanám a meglepett lány szerepét, de ha nem, akkor nem. – adom be végül a derekamat, mert tényleg nem fogom faggatni, majd eldől, hogy mi lesz. Így legalább tényleg a többi meglepetés lesz. - Ismersz, hogy legtöbb dologra kapható vagyok, így ne szabadkozz. Akkor majd mind a kettőre sort kerítünk, hiszen miénk a nyár és bőven lesz lehetőségünk arra, hogy mindenre sort kerítsünk. – felelem széles mosollyal az arcomon és meg se fordul a fejemben az, hogy ennek az estének rossz vége is lehetne. – Remek, akkor ez eldőlt. – azt meg reméljük, hogy nem a tanulás rovására fog menni, hiszen sok múlik a következő éven, mert ösztöndíjat kellene nyernem ahhoz, hogy tanulhassak egyetemen. - Sose mond, hogy soha. Lehet, hogy idővel belejössz, vagy miért nem váltasz szakot, ha más jobban vonz? – kíváncsiskodtam tőle, hiszen sose értettem azt, hogy miért tanulnak egyesek olyat, amit annyira nem is kedvelnek, de nem kizárt, hogy rossz következtetést vontam le. Alig, hogy megérkezünk a feszültséget és az izgulást egy gyenge poénnal igyekszem oldani, de úgy néz ki, hogy legalább célt ért, hiszen nevet rajta. – Egy perc se fordult meg a fejemben, hogy az lennél Mr titokzatos. – kuncogtam el magam, hiszen tényleg remekül titokban tartotta a többi dolgot, ami még vár ránk az este folyamán. – Nem is tudtam, hogy hirtelen felcsapnál hajóvezetőnek. Le is lehet fizetni az embereket, hogy segítsenek a szöktetésben. – ahogyan pedig elképzeltem még szélesebb lett a mosolyom és kicsit el is nevettem magam. Eléggé abszurd gondolat volt, de legalább mosolyt csalt az arcunkra. – Biztosan, hiszen sokan mennek arra felé. – általában, ha valami nem jó, akkor nem is mennek az emberek oda. - Igyekszem, de sose jártam még hasonló helyen. – vallom be alig hallhatóan. Anyáékkal se igazán jártunk étterembe, inkább otthon voltunk és játszottunk együtt. Mielőtt pedig én is kicsit nagyobb lettem volna, azelőtt pedig el is veszítettem őket, de most nem akartam erre gondolni. Asztalunkat is könnyedén megtaláljuk, amikor segít a leülésben akkor megköszönöm és próbálok nyugodt maradni, mintha legbelül nem remegnénk mintha a szélben a falevelek, vagy a virágok. Annyira új és fura volt számomra ez a helyzet és még mindig nem tudtam pontosan, hogy mit is keresünk itt, vagy miért éppen velem jött el. - Én is azt kérnék. – utalok a kólára, majd pedig elveszem újra az étlap lapjai között, de egyik érdekesebben hangzik, mint a másik. Árak pedig egészen magasak, nem is értem, hogy miként lehetséges az, hogy valaki képes ennyit kiadni egy ételért, vagy az ár valójában mást is tartalmaz? Esetleg a hajó el fog indulni? – Ezek szerint az összes fogást végigkóstolhatom és lehetek gombóc Artúr helyett gombóc Hannah a végére? – viszonozom a mosolyát, miközben játékosan szegeztem neki a kérdésemet. Végül sikerült választanom őszibarackkal, kék sajttal töltött csirkemellet krumplipürével. Ez legalább nem tűnik annyira szokványosnak, az meg csak remélni tudom, hogy finom is lesz. - Ezzel egyetértek, nem is értem, hogy miként lehet ilyen fura neveket adni egy-egy ételnek, vagy miért nem írják oda, hogy mit takar. Mintha csak zsákbamacskát vennél. – felelek jókedvűen, miután a pincértávozott a rendelésünkkel. Utána pedig a vízre siklik a pillantásom, aminek a felszínén ezüstösen csillannak meg a fények. - Gyönyörű, sose hittem volna, hogy ilyen szép lehet a vízen megcsillanó éjszakai égbolt, vagy más fények játéka. – miközben pedig beszéltem a vizet fürkésztem, hiszen nem titok, hogy én eddig inkább az erdőbe szöktem ki mindig is és nem a folyóhoz. Valahogy az sokkal inkább vonzott, mint a vízpart. – Nem tudok róla, talán 5 éves voltam, amikor utoljára hajón ültem, de akkor nem votl semmi gond se. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat, majd végül a pillantásom ismét rá siklik. – Köszönöm. – igaz, még csak most kezdődött el az este, de eddig minden gyönyörű és nagyon tetszik. Tényleg örülök annak, hogy engem hívott el, mert ezt vétek lett volna kihagyni. – És lesz még meglepetés, vagy mára megnyugodhatok kicsit? – kérdezem meg kisebb zavar közepette, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem izgultam és nem vagyok zavarban. Sőt, még a hajamat is elkezdtem piszkálni, csavargatni az ujjam köré zavaromban. Nem csak az volt, hogy még nem vettem ilyenen részt, hanem igazából sose mentem sehova se este, pláne nem egy fiúval. Oké, a régebbi csipet-csapat nem számít, hiszen velük általában csoportosan lógtunk meg, vagy néha Alexanderrel, de az se ilyen volt mint ez. – Ha végeztünk az evéssel, akkor körbe is lehet sétálni a hajót, vagy esetleg táncolni a zenére? – kíváncsiskodtam, hiszen én semmit se tudtam erről a helyről és hátha így meg tudok valamit arról is, hogy még mi miatt aprócska a gyomrom a sok izgalomnak köszönhetően. Remélem, hogy most azért sikerül majd többet ennem, mint egész nap sikerült és nem felesleges rendeltem meg a kaját.
- Majd meglátod - hárítom a kérdést, mert egyrészről igen, ez szerintem egy különleges alkalom, másrészről az elegáns öltözék elvárt egy ilyen helyen. Furcsa érzés, hogy különleges alkalomként gondolok erre ez az egészre, mert eleinte magam sem tudtam, miként viszonyuljak a dologhoz, de ahogyan a rakpart felé bicajoztunk, egyre biztosabbá váltam abban, hogy jól döntöttem, amikor Hannah-t hívtam el erre az estére. Jó érzés volt, ahogyan átfogta a derekamat kapaszkodás gyanánt vagy csak hallhattam a nevetését. - Ez egy hosszú történet - a hangomból is hallatszott, hogy elhúztam a számat a szakváltás kapcsán. - Egyelőre megpróbálom befejezni ezt a szakot, mert szeretem ezt tanulni, de a legnagyobb vágyam mindig is az volt, hogy rendőr lehessek - vallom be, mindenféle szégyenérzet nélkül. Ez nem amolyan rajongás, amit a gyerekek csinálnak kiskorukban, hogyha majd nagyok lesznek, akkor rendőrök, tűzoltók szeretnének lenni. Több állt emögött nálam, mint gyerekkori rajongás. - Tök menő lehet hajót vezetni szerintem. Vagy repülőt. Annyi szépet lehet közben látni, ráadásul nem egy hétköznapi, irodában ücsörgős melóról van szó - lehet mégiscsak pályát tévesztettem, amikor beadtam a jelentkezésem a francia szakra? Mondjuk akkor még minden más volt, akkor még úgy volt, be sem fogom tudom fejezni az első évemet… - Persze, de a lefizetés egy cseppet sem kreatív. Abban hol az izgalom? - nevetős hangon érkezett a válaszom, mert ha már kaland, akkor a képzeletben is legyen izgalmas. Az meg már más kérdés, hogyha minden ingóságomat pénzzé tenném, valószínűleg akkor sem lenne elegendő zöldhasúm, hogy lefizessek valakit úgy, hogy tartsa is a száját. - Nem vagy vele egyedül, szóval majd együtt bénázunk - böktem meg a vállát játékosan, ahogyan felfelé haladtunk a rámpán. Nem volt jellemző mifelénk sem, hogy olyan sokszor jártunk volna étterembe, ha elő is fordult, akkor sem a puccosabb fajtákba, ahová nyakkendőt kelljen kötni. - Ha beléd fér annyi, akkor simán! - nevettem fel a gombóc Hannah ötletre, mert akaratlanul is megjelent előttem a kép és azt kell mondjam, rendkívül bájos volt. - Annak is megvan a varázsa, bár kicsit drága játék, ha engem kérdezel - forgattam meg a szememet. Semmi bajom nem volt a zsákbamacskával, de tényleg nagy volt a rizikó faktor és ha saját zsebből kellene fedeznem a ma esténket, akkor valószínűleg nem így állnék hozzá a dologhoz. - Akkor ezek szerint nem is nagyon merészkedtél tovább az erdőnél? - kíváncsi él színezi a kérdésem, mert tényleg érdekel, miért nem jutott még soha eszébe, hogy a paron tengesse az idejét. - Nagyon jó hely egyébként a rakparton való ücsörgés, ha el akarsz kicsit vonulni és kikapcsolni a gondolataidat. Különösen így esténként - én sokszor járok ide, a szavaimból egyértelmű is lehet Hannah-nak. Szeretem a partot, a vizet, az esti fényeket. - Az jó régen volt.. Bár magam sem tudom, mikor voltam utoljára hajókázni, de a vizet szeretem, akkor pedig nem lehet baj, ugye? - nem tartok attól, hogy elfogna a rosszullét, sőt, kifejezetten izgatottá válok, amikor a hajó feltülköl és megindulunk kifelé a kikötőből. - Nem terveztem semmi mást, szóval igen, megnyugodhatsz - mosolyodtam el biztatóan, mert tényleg nem volt más akcióm a ma estére. Legalábbis olyan nem, amit előre elterveztem volna, de a többit majd úgyis az este alakítja. - Persze! Sőt! Kötelező is lesz bejárni a fedélzetet, illetve a tánc alól sem bújhatsz ki - nem vagyok egy profi táncos, de néhány alaplépést azért elsajátítottam már a bálok alkalmával még a gimiben, úgyhogy nem félek attól, hogy letaposom majd a partnerem lábát. De előtte még úgyis a kaja, amit perceken belül már ki is hoznak. - Azta, ez de guszta! - valószínűleg nem túl gyakori megnyilvánulás az ilyesmi errefelé, mert a mellettünk ülő asztalnál az idős hölgy felkapja rá a fejét, de amint látom a rosszalló pillantást, csak kuncogni tudok rajta, annyira nem foglalkoztat, mit gondol rólunk az itt megjelent elit. - Hát akkor jó étvágyat! - veszem kézbe az evőeszközömet, hogy nekilássak a vacsorának. Nem csak jól néz ki, de az íze is finom, így nem tart túl sokáig, mire beburkolom az egész adagot, hogy aztán majd kipukkadó hassal dőljek hátra. Persze azért a desszert még belefér, hála égnek sosem volt gondom az evőkémmel. Közben persze mindenféle könnyedebb témát igyekszem feldobni, de nem is kell rajta törnöm magam, Hannah-val mindig könnyen megy a beszélgetés, most sem töri meg kínos csend a vacsorát. - Majd kipukkadok - dőlök hátra a széken a desszert után, tenyereimet simítva az enyhén dudorodó hasamra. Kaja-baba. - Mit szólsz, emésztés gyanánt járjuk körbe a hajót, vagy egyből menjünk táncolni? - én a magam részéről az elsőre voksolok, mert félek így is csak gurulni leszek képes, de semmiképpen sem szeretnék lemondani a táncról. Ezt a döntést most Hannah-ra bízom és felállva ismét karom nyújtva felé vagy a táncparkett, vagy fedélzet másik vége felé irányítom lépteimet, a döntésétől függően.
- Rendőr? – szólalok meg eléggé meglepetten és pislogok párat. – Azt hiszem lassan kezet foghatsz az unokaöcsémmel, hogy mind a ketten eléggé veszélyes foglalkozásért rajongtok. – tudom, ő még gyerek és változhat, de elnézve azt, hogy egyszer se ingott meg hosszú ideje Noah, így szerintem belőle tuti majd tényleg tűzoltó lesz. – De ha tényleg ez az álmod, akkor remélem összejön. – de azt már inkább megtartottam magamnak, hogy egyszerre kívánom azt, hogy legyen majd olyan aki aggódik érte és aki miatt még inkább vigyázni fog magára, ugyanakkor kicsit talán sajnálnám is azt a lányt, hiszen nem lehet könnyű rendőrbarátnőnek vagy éppen feleségnek lenni, ahogyan éppen a tűzoltók élete, vagy a mentősöké se veszélytelen. Ugyanakkor pedig tetszett az, hogy ennyire bátor lenne, mert ehhez azért szerintem bátorság is kell. - Ez igaz, de ugyanakkor szerintem hatalmas felelősség is és nem hiszem, hogy a hajóskapitány vagy a pilóta közben ráér annyira gyönyörködni a világszépségeimben, de igazából passz. Nincs egy ilyen ismerősöm se. – rántom meg a vállaimat picit, hiszen tényleg jó kis kaland lehet, de azért hatalmas felelősség is. – Jogos, miként is nem gondoltam erre. – vele együtt nevetek és még picit a fejemet is megrázom. Talán emiatt is bocsájtottam meg neki ennyire könnyedén az eltűnését, mert mindig képes volt megnevetetni és szerettem a társaságában elütni az időt. Nem is értettem, hogy miként nem ugrálták körbe az egyetemi lányok őt… Csak elmosolyodtam, mert az biztos, hogy együtt fogunk bénázni. Eleve mindig történik valami, ha mi belekezdünk valamibe, hogy elüssük kicsit az időt. Már az első találkozásunk se volt éppen szokványos. Elmosolyodom, amikor meghallom a nevetését. Sokkal jobb látni azt, hogy jól érzi magát, mintsem azt, hogy idegeskedik vagy aggódik éppen. És ennek köszönhetően pedig én is egyre inkább kezdek megnyugodni és nem túlzottan idegeskedni az este miatt. – Igen, ebben van igazság, ugyanakkor pedig meglepetések olykor kellenek az életbe és néha nem árt bátornak lenni, mert akár még jól is elsülhet a dolog. – pillantok rá barátságosan és a mosoly még mindig ott bujkál az arcomon, amikor pedig rájövök arra, hogy talán túl régóta figyelem őt, akkor sietve kapom el a fejemet, hogy inkább a hajót fürkésszem, vagy a vizet. - Nem, nem igazán. – rántom meg alig észrevehetően a vállaimat, majd kisimítok egy tincset az arcomból, miközben hallgatom őt. – Ebben biztos vagyok, de erre az erdő is remek hely és ott még akár különféle állatokat is megpillanthatsz, akikkel akár barátság is kötethet. – felem meggondolatlanul, hiszen soha senkinek se beszéltem a sérült farkasról, akivel hetek óta olykor találkozom az erdőben. Tudom, hogy veszélyes és talán ostobaság az, hogy nem túlzottan félek a sok vadállat ellenére se az erdőtől, de valahogy mindig is túlzottan közel állt hozzám a természet ilyen fajta csodái, amiket ott lelhet meg az ember. – De ezek szerint akkor téged a víz és a rakpart ejtett rabul. – állapítom meg, hiszen pontosan úgy beszél róla, ahogyan én szoktam az erdőről, vagy a hegyekről. - Hmm, egy fiú, aki nem ijed meg, ha a táncot emlegetik? Ezek után nehezen hiszem el, hogy nem akadt egyetlen lány se az egyetemen, aki meg akart volna szeretni magának! – fogom a végét kicsit viccesnek, hiszen tényleg ritka az olyan, amikor egy fiú ezeket mondja. Inkább szeretnek meglógni a táncok elől, nem pedig azt mondani, hogy a lány nem szökhet meg, mert táncolni is kell. - Jó étvágyat neked is! – mosolyodom el és hamarosan egy elismerő hümmögés hagyja el az ajkaimat, ahogyan megkóstolom az ételt, mert ez mennyi. Tényleg remek választás volt ez, mert régóta nem ettem ennyire finomat és különlegeset se. – Esetleg szeretnéd megkóstolni? – töröm meg végül percekkel később a csendet, de alig, hogy kiejtem sietve fordítom el a fejemet, mert én se gondoltam ezt végig és érzem, hogy kicsit kezdek zavarba lenni. Miért viselkedem ilyen furán? A barátaimmal is könnyedén megosztom a kajámat, ha arról van szó, de az is igaz, hogy velük se jövök séta hajókázni túl gyakran, se ilyen elegánsabb helyre. Aztán persze én is inkább hallgatásba burkolózom és élvezem az étel ízét. - Azt azért ne, nem mutatnál valami jól, meg szerintem a többiek se díjaznák. – mosolyodom el, majd megtörlöm a számat és iszok pár kortyot. – Hmm, szerintem először inkább séta, még a végén túl hamar jönne a mozgás és baj lenne belőle. – felem neki, majd pedig kicsit hátrébb csúszom én is a széken. Amikor feláll, akkor én is úgy teszek, majd amikor a karját nyújtja, akkor csak elkuncogom magam és ahelyett, hogy belekarolnék megfogom a kezét és úgy húzom magam után. Tudom, kicsit talán gyerekes, de hát nem is vagyunk olyan idősek, mint itt rajtunk kívül mindenki. Sietve indulok el a hajó orra felé, ahol még senki se áll, majd amikor elérünk oda, akkor egyszerűen neki dőlök a korlátnak. - Gyönyörű, és még akár el lehet játszani a Titanikos jelenetet is. – kuncogom el magam, hiszen akaratlanul is eszembe jutott az a jelenet, még ha ez nem is olyan nagy hajó. Pár pillanat erejéig behunyom a szemet és hagyom, hogy a szellő a hajamba, ruhámba kapjon, miközben a víz illata könnyedén leng körbe szintén. – Talán kezdem érteni, hogy miért is szeretet annyira a partot. – pillantok Jasonra, majd közelebb csúszom hozzá. – Köszönöm! – majd egy apró puszit nyomok az arcára, hiszen tényleg eddig minden csodálatos és olyan élményben lehetett részem, amiben még előtte sose, majd pedig óvatosan fellépek a korlátra a magassarkúben, majd leülök a tetejére, miközben a ruhámat óvatosan a térdem közé csípem, hogy nehogy a szellő felkapja és villantsak, mert az biztosan nagyon ciki lenne. – Gyere? Innen még jobb a kilátás. – hívom őt is, ha csak időközben nem döntött úgy, hogy inkább menjünk vissza a többiek közé. Jó volt kicsit elveszni, alig hallhatóan hallatszott a háttérből a zene, a többiek még nem jöttek erre felé, így csak mi voltunk és a víz jellegzetes hangja, ahogyan a hajó „siklott” rajta, vagy miként is kellene mondani.
- Valószínűleg ő sem azért rajong érte annyira, mert olyan veszélyes - mosolyodtam el, bár ezt valószínűleg amúgy se nagyon kell magyarázni. - Köszönöm - fogalmam sincsen igazándiból, hogy jelenleg mi az álmom. Lemondtam erről már akkor, amikor apám felbukkant és közölte, hogy mi vár rám. Aztán azóta, hogy mégsem követtem őt a halálba, kicsit más lett minden. Nem tudom egyelőre, hogy mit akarok az élettől, talán csak egy kicsit élvezni. Furcsán átértékelődnek az emberben a dolgok, ha a halálból tér vissza. - Nekem sincs, szóval én sem tudok nyilatkozni. Nyilván nem sétarepülőzésről van szó, de talán akad egy kis idejük nézelődni - vontam meg a vállam, mert nekem sem volt ilyen körben ténykedő ismerősöm, hogy ki tudjam kérdezni. Azzal viszont egyetértek, hogy nagyon nagy felelősség az ilyesmi, elég csak egy buszsofőrre gondolni, tulajdonképpen azzal, hogy felszállok a buszra, rábízom az életem is nagyjából. Egy repülőnél, vagy hajónál meg még inkább így van a dolog. - Így van! Szeretem, hogy ilyen pozitívan állsz a dolgokhoz - őszinték a szavaim, ahogyan Hannah-ra pillantok. Tök jó, hogy nem az jut eszébe, hogy egy meglepetésben mekkora lehet a rizikó faktor és, hogy a bátorság is szülhet jó dolgokat, nem csak orraesést. Valahogy mellette tényleg sokkal könnyebb, mert mintha egész lényéből áradna a pozitív világszemlélet és életvidámság. - Barátság? Akkor ezek szerint volt már ilyenben részed? - eddig ilyesmit igazándiból csak mesékben láttam, hogy az erdőben élő lányka összebarátkozik az állatokkal. Melyik is volt? Hófehérke talán? Nem tudom már, mindenesetre nagyon izgalmasan hangzik és kíváncsi lennék az ő történetére. - Igen - bólintottam aprót. - Mindenkinek kell egy hely, ahová el tud vonulni és maga lehet ott - ezzel szerintem a legtöbben így vannak. Van, aki a szobája magányában leli meg az ilyesmi, vagy a könyvtárban és van, aki inkább a természet felé fordul. Ebben hasonlítottunk Hannah-val, csak míg ő az erdőért rajongott, addig én a vízért. - Őszibarack, kéksajt és csirke? Már önmagában elég furinak hangzik, hogy ne hagyjak ki egy ilyen lehetőséget, szóval igen, köszönöm, szívesen megkóstolnám - bólintok rá az ötletre, könnyedén szökkenve át azon a tényen, hogy látszik rajta, zavarba jött kissé. Ha természetesen viselkedem, akkor lehet neki is könnyebb lesz, nem? Vagy lehet vissza kellett volna utasítanom a kóstolót? Ajh, fene tudja, már olyan mindegy. - És te az enyémből? - ha már ő felajánlotta, akkor én is bedobom a sajátomat, ami tényleg iszonyatosan fincsi. A vacsora után jöhet a séta, ha már Hannah is rábólintott, hogy előbb inkább járjuk be a hajót és csak utána táncoljunk. A karom nyújtom felé, amikor azonban megfogja a kezem és maga után kezd el húzni, aprót nevetek én is és indulok meg utána. Nem igazán érdekel, mit gondolnak rólunk, az egyik asztal mellett elhaladva egy idős hölgy „Jajj, ezek a fiatal szerelmesek!” sóhajtását is sikerül elcsípnem, de zavarba jönni sincsen időm, úgy robogunk fel a hajó tetejére és tárul elénk a gyönyörű látvány. - Az éneklést nem vállalom - fűzöm hozzá nevetős hangon a Titanic-os jelenethez, majd Hannah mellé állva én is nekitámaszkodom a korlátnak. - Ugye? - mosolyodom el kedvesen és egy pár pillanatig én is hagyom, hogy a szél az arcom simítsa, még a szemem is lehunyom. Csak akkor nyitom ki őket hirtelen, amikor megkapom Hannah-tól a puszit, felocsúdni sincsen időm, mert ő máris mászik fel a korlátra. - Oh, hát, nagyon szívesen. Én köszönöm, hogy igent mondtál - csak sikerül megtalálni a hangomat, de mire a mondandóm végére érek, Hannah már a korlát tetején ücsörög. Egy kicsi hang bennem már azt suttogja, hogy nem túl jó ötlet felmászni oda, a másik, a kalandvágyó énem pedig egyből le is pisszegi. Szóval mászok fel mellé és habár ugyanannyit látok, mint lentről, az érzés azért messze túlmúlja a korláton támaszkodós bámészkodást. - Tyű.. - egészen közel ülünk egymáshoz, közelsége pedig arra késztet, hogy a táj szemlélése helyett inkább az ő arcára fordítsam a tekintetem. - Gyönyörű.. - csúszik ki a számon a bók, melyet nem feltétlen a látvánnyal kapcsolatosan jegyzek meg. Mármint nem a folyó látványával kapcsolatosan. Ezzel egyidőben mozdul a kezem is, hogyha nem húzza el a sajátját, akkor ujjaimat az övéi közé fűzzem, bárgyú mosollyal figyelve őt és érzem, ahogyan a gyomrom máris fel-leliftezik. - Azonnal lefelé onnan! Mit képzeltek magatokról? Megbolondultatok? - a hangos kiáltás ráz ki az állapotból, valami hajón dolgozó látott meg és teremt le minket, szóval nekem nem kell kétszer mondani, le is ugrok gyorsan. Az öreg további morgása csak rátesz egy lapáttal, nevetve kapom el Hannah derekát és emelem le a korlátról, hogy magam elé letéve ne is akarjam olyan hamar elereszteni. A vigyorgás kellemes mosollyá szelídül, gyengéden simítok ki egy tincset az arcából és hajolok előre, hogy ellopjam tőle az első - és remélhetőleg nem az utolsó - csókunkat.
- Ennek örülök, mások néha inkább már frászt kapnak a túlzott pozitív gondolkodásom és szemléletem miatt. - pillantok rá mosolyogva, hiszen tényleg valakiket inkább bosszantani szokott, de szerencsére ő nem ilyen. Míg mások szerint részben ennek köszönhetően vagyok felelőtlen, mert bele se akarok abba gondolni, hogy milyen rossz történhet. - Igen…. – kezdenék bele, de aztán eszembe jut, ha elmesélném a kölyök farkassal kötött „barátságomat”, akkor vagy lököttnek nézne, vagy felelőtlennek, akkor inkább úgy döntök, hogy megőrzöm ezt a titkot magamnak. – Inkább csak felejtsd el! – rázom meg sietve a fejemet, hogy mindegy is, nem lényeg. Az is lehet, hogy még mielőtt a tél beköszöntene, azelőtt már eltűnik és többé se látom a farkast. Most még szüksége van rám, mert sérült, de a sebe egészen gyorsan gyógyul, utána meg ki tudja mi lesz. Sietve vágok neki egy falatot, majd felszúrva a villára felé nyújtom, valahogy hirtelen meg se fordult a fejemben a nagy zavaromban, hogy elkérjem az övét, vagy a tányéromat toljam közelebb hozzá és saját magának vegyen belőle. – Igen, szívesen megkóstolnám én is a tiédet. – majd amikor megízlelem az övét is, akkor egyet kell értenem azzal, hogy az is mennyi. Bár nekem a sajátom is nagyon ízlik. Remekül főznek itt és egyáltalán nem bántam meg, hogy ilyen különlegesebbet kértem, amit otthon tuti sose ennénk. Sietve indulok el, hogy megnézzük a kilátást a hajóról, de közben még az se tűnik fel, hogy mások esetleg miket mondanak rólunk. Én csak megyek előre, mint egy kíváncsi kisgyerek, hiszen tényleg túlzottan is magával ragadott a pillanat heve. Mosoly pedig továbbra se lehet levakarni az arcomról, alig, hogy elérünk a korláthoz máris neki dőlök és úgy figyelem a gyönyörű látványt. - Miért nem? Szégyellős vagy, vagy inkább félsz, hogy az ablaküvegek betörnének? – kérdezem kicsit pimaszul, miközben játékosan meglököm őt a csípőmmel, majd mielőtt megszólhatna újra rápillantok és megrázom a fejemet. – Miért a többit vállalnád? – vonom fel kicsit kihívóan a szemöldökömet is, de a huncutság és a játékosság továbbra is jelen van, de hát ő mondta, hogy csak az éneket nem vállalná, aztán pedig csak egy aprót bólintok, hogy igen. Tényleg gyönyörű jelenleg az elénk táruló látvány. Az, ahogyan a csillagok megcsillannak a víztükrön, a hold ezüstös leple… - Vétek lett volna kihagyni, igaz, eléggé izgultam, de Junék megnyugtattak, hogy nincs miért izgulni és jó buli lesz. – vallom be a dolgot, hiszen kár lenne szépíteni a dolgon. Tényleg eléggé zavarban voltam és vagyok is még olykor, de tényleg nagyon jó „buli” és örülök annak, hogy eljöttem. - Ugye? – kérdezek vissza, hiszen hirtelen fel se tűnik, hogy nem is annyira a tájra mondta, majd mosolyogva pillantok rá és rövid ideig őt fürkészem, miközben a szellő olykor a hajamba kap. Szeretném a tájat fürkészni, de valahogy mégis képtelen vagyok elfordítani a fejemet, mintha csak fogságba ejtette volna a pillantásomat. Aztán pedig megérzem az érintését és hamarosan az ujjaink egymásba fonódnak, de még mielőtt bármit is reagálhatnék valaki elkezd ránk förmedni, így a kisebb rendellenes szívdobogáson kívül nagyon más reakciót nem is kapott, maximum annyit, hogy nem húztam el a kezemet. Mielőtt viszont én is követhetném Jasont már el is kap és lesegít onnan. - Köszönöm. – suttogom alig hallhatóan, miközben a mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon, miközben felpillantok rá. Túlzottan is közel van, mi történik? Miért érzem magam ennyire furán? Nagyot nyelek, amikor egy kószatincset kisöpör az arcomból, de végig őt nézem. Ahogyan egyre közelebb hajol, úgy kezd el a gyomrom fura táncot járni, a szívem meg még furább ritmust verni, aztán pedig ajka ajkamhoz ér, mire lefagyok pár másodperc erejéig, de aztán viszonozom a gesztust. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem ez lesz élete legrosszabb csókja, kezem meg bizonytalanul, de végül arcára siklik és hagyom, hogy a pillanat magával ragadjon. Talán túlzottan is elveszem abban a mámorító érzésben, ami még korábban sose járta át a testemet egészen mostanáig. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de aztán egyszer csak valami csörömpölés hallatszódik egészen közelről, mire riadtan rezdülök össze és hátrálok meg egy-két lépést. Egy idős házaspár néz ránk, majd a földön heverő poharukra. - Sajnáljuk! Nem akartunk zavarni, csak a férjem keze se már az igazi, kicsit remeg. Sajnáljuk! – mondta szabadkozva a nő, majd pedig belekarolva a férjébe, akit Frednek hívnak – legalábbis ezt a nevet mondta a nő – elkezdenek visszafelé sétálni. Zavaromban pedig hol a hajammal babrálok, hol pedig ajkamat harapdálom és óvatosan pillantok Jasonre, mert lehet nagy a kalandvágyam, de még hasonló helyzetbe se keveredtem sose, így hirtelen nem tudom mit is kellene mondani, vagy tenni. - Szóval… akkor... - kezdek bele, de nem tudom miként is kellene folytatni. Csak reménykedni tudok, hogy ő legalább tudja és azzal kiment ebből a helyzetből, hogy zavaromban hirtelen nem találom a szavakat se.
- Nyilván ezzel is túlzásba lehet esni, de szerintem az csak jó, ha valaki képes pozitívan állni a dolgokhoz - főleg úgy, hogy tudom, ő is nagyon sokat veszített már fiatal kora ellenére és éppen ezért tök király szerintem, hogy ilyen pozitív maradt. Vagy lett az évek során. - Na jó, most már kíváncsivá tettél, nem teheted ezt velem, hogy most akkor mégsem árulod el! - nevetős él bujkál a hangomban, habár azért tényleg örülnék, ha elmesélné. Érdekel a története, szívesen meghallgatnám, ez szerintem a szavaimból is érződik, ahogyan az is, hogyha tényleg nem akarja, akkor nem fogom erőltetni. Eddig sem tettem egyszer sem, ha olyan téma bukkant fel kettőnk között. Olyan furcsán természetes a jelenet, ahogyan felém nyújtja a villájával együtt a kóstolót, hogy minden gondolkodás nélkül nyúlok az evőeszközért, kezével együtt fogva rá arra és harapva le róla a falatot. Arckifejezésem egyértelműen árulkodik arról, hogy ízlik, amit kóstolok, hát sietve, még rágva a tőle kapottat vágok neki egy darabot a sajátomból, hogy ugyanolyan természetességgel nyújtsam felé a saját villámon. Minden elismerésem a szakácsé! A vacsora után gyorsan a fedélzeten találjuk magunkat, ráadásul a hajó orrában és mivel rajtunk kívül még nincs itt senki, tökéletes hely a nyugodt, csendes nézelődésre. - Azt hiszem kicsit mind a kettő - vallom be széles mosollyal a képemen. Sosem voltam túlzottan dalos pacsirta, habár gyakran dúdolgatok és énekelek zuhanyzás közben, sosem voltam a színpadon éneklés híve. Milyen jó, hogy itt nincs színpad! - Ha az elsüllyedős jelenetig nem jutunk el, akkor talán igen - próbálok viccet csinálni a helyzetből, habár azért az a jelenet elég komoly, ami azt illeti. És valahogy eszembe sem jut, hogy csak poénból álljunk fel oda, a komoly hátterével együtt jut egyből az eszembe és így azért már kicsit más a tészta. Szerintem legalábbis. - Jól tették! Majd megköszönöm nekik is, hogy bátorítottak kicsit - mosolyodom el, mert azért elég szar belegondolni, hogy lehet simán kihagytunk volna egy ilyet, ha úgy dönt, nincs kedve, vagy túlságosan izgul. Komolyabbá válik a helyzet, nekem pedig hirtelen kissé melegem is lesz, ám mielőtt még lazíthatnék a nyakkendőmön, vagy bármi mást léphetnék azon túl, hogy megfogom a kezét, a matróz csúnyán belerondít a meghitt pillanatunkba. Sietve ugrok le, hogy aztán Hannah-t is lesegítsem, aztán pedig szinte már maguktól történnek az események. Kellemes a csók és furcsa belegondolni, de még szinte érzem a kóla ízét a száján.. Kellemes, bizsergető érzés szalad fel a tarkómon és lehet abba se akarnám hagyni egy darabig, ha ismét bele nem rondítana valaki a pillanatunkba. Riadtan kapom a pillantásom a hang irányába, miközben Hannah kicsúszik a kezeim közül. - Tuti csak irigykedtek ránk.. - próbálom oldani a kínos szituációt egy gyenge poénnal. A néni „Milyen kis aranyosak együtt!” megjegyzését még pont sikerül elcsípnem, aztán már ismét miénk a meghitt kis hely. - ..kipróbáljuk a Titanic-os jelenetet? - fejezem be a mondatát, hátha azzal sikerül oldani a zavart helyzeten. Nem csak az övén, az enyémen is, mert az oké, hogy megcsókoltam, de aztán hogyan tovább..?
- Elárulom, ha megígéred, hogy nem akadsz ki nagyon és nem is beszélsz róla senkinek se! Még név nélkül se! – pillantok rá komolyan, hiszen a bátyám fülébe jutna, akkor lehet élve nyúzna meg, és szerintem még név nélkül is kitalálná, hogy kiről van szó. Annyira sok „erdőlakó” lány nincs a városban, hiába ilyen mesés helyen élünk. A korombelieket is jobban érdekli a divat, a szelfizés és társai…nem is értem őket. - Nem olyan régen találtam egy sérült farkast, csapdába esett. Eleinte eléggé morgott rám, vagy minek is kéne nevezni azt, de nem tudtam otthagyni. Végül lenyugodott, vagy rájött, hogy nem akarom bántani és kiszabadítottam. Azóta minden este találkozunk, szerzek neki egy kis élelmet és ellátom a sebét is, bár már szinte alig látszik belőle valami. – rántom meg a vállaimat, hiszen nem vagyok otthon a farkasok gyógyulási idejével se. – Ha meg csak úgy bóklászom, akkor olykor mellém csapódik, mintha tudná, hogy merre talál. Tudom, fura és ijesztő, meg felelőtlen és ki tudja még mi, de akkor se tudnék elfutni. Sőt, valahogy mintha mellette biztonságban érezném magam az erdőben, őrültség mi? – sütöm le kicsit a szemeimet, mert lehet megígértettem vele, hogy ne akadjon ki, de az ilyet úgyse lehet senkinek se megtiltani. Párat kortyolok az italomból is és várok…várok arra, hogy valamit mondjon. Mosolyogva hallgatom, amit mond, de nem próbálom győzködni ott a hajóorránál a tájban gyönyörködve, hogy biztosan csak szerény és társai. Én mindig is szerettem énekelni, régebben Noahnak is énekeltem, mert anélkül aludni se aludt volna, vagy az erdőben dudorásztam, amikor nem hallotta senkit se, de mostanában valahogy abbamaradt és talán így jobb is mindenkinek. Így legalább a világ lehet megmenekül még egy borzalmas hangtól. – Kár, pedig milyen menő lenne már? Megmenthetnéd az életem, vagy bárki másét. – kuncogom el magam, de érezheti, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan. Nem, nem akarok elsüllyedni. Tudok úszni, de ez mégis csak egy folyó sodrással és nem is éppen a melegebb fajtából, így inkább nem járnék úgy, mint a Valentin napos rendezvény egyes résztvevői. Szerintem a porul járt „párról” mindenki hallott valamit a városban. - Vagy majd megköszönöm a nevedben is nekik, mert örülök annak, hogy itt vagyok! – mondom teljesen őszintén, hiszen remekül érzem magam a társaságában. A vacsora is nagyon finom volt, de egy étel lehet bármennyire jó, ha a társaság borzalmas, mert attól még nem érezném jól magam. Most viszont kicsit talán még örültem is, hogy a többieket magunk mögött hagytuk és csak mi ketten voltunk. Volt valami fura érzés, ami egyre inkább kezdett a hatalmába keríteni. A csók mámorító, sose hittem volna azt, hogy ennyire lehet bizsergető, magával ragadó és valaha azt fogom gondolni, hogy milyen jó lenne, ha sose érne véget, hanem tovább tartana. De most mégis ezt éreztem és biztos voltam abban is, hogy a kisebb pír könnyedén még inkább elárul, hogy nem volt ellenemre a történtek, de ugyanakkor azt is megsúgja, hogy kicsit zavarban vagyok. Amikor pedig Jason megszólal, akkor elkuncogom magam. - Elnézve őket, lehet inkább nekünk kellene irigykedni. Milyen szép pár és együtt öregednek meg, számíthatnak a másikra. – felelem neki mosolyogva, miközben olykor még mindig a fürtjeimmel babrálok, majd kicsit dadogva zavaromban megszólalok. Elmosolyodom arra, ahogyan befejezi a mondatomat és először csak megrántom a vállaimat, majd közelebb lépek. - Pontosan mire gondoltál, mert a hajóelsüllyesztést már kilőttük korábban. A korláton kötünk ki, akkor félő, hogy hamarabb tessékelnek le minket a hajóról, mint kellene és még a végén meg kapom azt is, hogy rossz hatással vagyok rád, vagy ez nem zavarna? – közben pedig egészen közel sétáltam hozzá és a szélnek köszönhetően összekócolt, szanaszét álló tincseim közül pillantottam fel rá. – Szóval, lehet kellene egy kis segítség, hogy mire is gondolsz, vagy meg is mutathatnád. – pillantottam fel rá kicsit ártatlanul és hirtelen magam sem értettem, hogy honnan lett ekkora bátorságom, hogy kicsit pimaszul és kihívóan beszéljek vele, miközben sikerült kicsit a zavaromon felülkerekedni. Hiszen ott van a filmben a csók jelenet, ha jól rémlik, akkor táncoltak is benne és a zenét is lehet még egészen halkan hallani itt is a hajón szóló dallamot. Mindeközben pár centire csökkent a távolság köztünk ismét.
- Lakat a számon! - tettem is fel a jobb kezem, hogy esküm pecsételjem ilyen formán és ha belekezdett, hát figyelmesen hallgattam. A történet végére a szemem, szám elkerekedett, de nem akadtam ki. Legalábbis igyekeztem. - Ez komoly? Egy igazi farkas? - kérdezek vissza, mintha csak nem akarnék hinni a fülemnek. - De ugye nem lesz bajod? És biztos vagy benne, hogy nem fog bántani? A farkasok elég veszélyesek tudnak lenni és nem szeretném, hogy bajod essen. Mégiscsak ragadozók… - nem találkoztam még erdőben farkassal és hát tudva mindazt, amit én tudok az emberek világa mögött meghúzódó másik világról, nem annyira örülök, hogy farkasokkal csatangol. Miféle alak lehet? igazi farkas? Vagy vérfarkas? Fogalmam sincsen, melyiknek örülnék jobban. Egyiknek sem, azt hiszem, ez pedig egyértelmű a szavaimból. Megígértem, hogy nem akadok ki, de ilyenre azért nem számítottam. És hát na, féltem őt, nem is kicsit, ami azt illeti. - Hát, a tiédet még talán meg tudnám, de a többiekére nem mernék megesküdni - vakartam meg a tarkómat. Valószínűleg már attól kifáradnék, hogy egy embert biztos helyre húzzak a vízben. Ne is gondoljunk ilyenre, elég elvetemült egy dolog. - Köszönd is lécci, mert én is örülök, hogy itt vagy - hozzá hasonlóan az én szavaim is őszinték, ahogyan a halvány kis mosoly is az arcomon. Nem különben a csók, ami kellemes bizserget és teljes másmilyen, mint az eddigi csókjaim. Már nem mintha olyan sok lett volna eddig belőlük, de Karennel teljesen más volt. Mondjuk ott a helyzet is más volt, ami azt illeti. Az elpirulás csak röpke mosolyt fakaszt, mert szerintem még ez is nagyon jól áll neki és fogalmam sincs, én bele pirulok-e vajon a helyzetbe. - Na igen. Faggassuk ki őket, mi a titkuk? - próbálom oldani a helyzetet egy gyenge poénnal, bár azért tényleg kíváncsi lennék a válaszra. Mondjuk kétlem, hogy létezne tuti tipp a hosszú párkapcsolatra, ahány pár, annyi szokás és valószínűleg mi is tök mások leszünk, mint az itt lévő párok. Mármint.. azt hiszem most már nevezhetem magunkat egy párnak, nem? Ajh, fogalmam sincsen, hogyan működik az ilyesmi! - Ugyan már! Hova tessékelnének? Pallóra állítanak és a vízbe kell ugorjunk? Vagy kitesznek egy kis csónakban? Netán sarokba állítanak? - nevettem fel, mert igazság szerint mindegyik opció tök jól hangzik és egy csomó izgalmat rejt. Válasz helyett inkább a kezéért nyúlok, hogy segítsek neki fellépni a korlátra és ha sikerül, hát mögé állva simítok végig karjain a vállaitól indulva, hogy végül tenyerembe fogjam ujjait és így tárjam ki a kezeinket. - Ugye tudod, hogy neked kell énekelni? - súgom a fülébe, egészen közel hajolva a nyakához. Haja az arcomat simítja, ahogyan a szél belekap; finom az illata. Nem is foglalkozom jelen helyzetben azzal, hogy bárki észrevehet minket, közelsége és illata most jelenleg minden, amire gondolni tudok.
Egy aprót bólintottam és lehet jobb lett volna megtartanom magamnak ezt a titkot. Tudom, hogy veszélyes és kicsit felelőtlen is, de nem érzem veszélyben magam a közelében. – Tudom, ahogyan azt is, hogy őrültség, de még se félek tőle. Úgy érzem, hogy inkább biztonságban vagyok vele. – vallom be óvatosan, mert ez az igazság. Amikor mellettem van, akkor úgy érzem, hogy semmi baj se érhet, majd egy halovány mosollyal pillantottam rá. – Csak nem féltesz vagy aggódsz értem? Nem én voltam az, aki több hónapra eltűnt és még hír se adott magáról... – billentem oldalra picit a fejemet, majd megrázom sietve, hogy inkább hagyjuk. Nem akarom elrontani ezt a remeg estét azzal a ténnyel, amit tett. Ahhoz túlzottan is jól érzem magam. – Ha szeretnéd, akkor akár egyszer te is eljöhetnél velem és megismerhetnéd őt. – bizarr mi? Egy farkasnak akarom bemutatni, de legalább tudná, hogy nincs oka aggódni túlzottan, mert tény, hogy a farkasok kiszámíthatatlanok. Legalább egy fokkal lehet kevésbé aggódna, ha látná tényleg eléggé nyugis egyedről van szó. - Legalább tudom, hogy valaki engem is megmentene, ha kell. – húzódik féloldalas mosolyra az ajkam. Fura, ugyanakkor túlzottan is jó ez az este. Nem, azért teljesen még nem múlt el az izgulás, de sokkal inkább magával ragadnak az események, mint én azt valaha gondoltam volna, hogy fognak. - Értettem főnök, de lehet még fent lesznek, amikor hazaérünk. – kuncogom el magam, mert nem tartom kizártnak azt se, hogy valaki még fent lesz nálunk, hogy biztosan hazaértem-e és társai. Ha tippelnem kellene, akkor a bátyám lesz az, a jobbik esetben meg June vállalta magára ezt a szerepet, már ha bátyó egyáltalán hagyná ezt neki. Mosolyát viszonozom, miközben igyekszem leplezni a zavaromat. - Nem rossz ötlet, de vélhetően azt mondanák, hogy nincs semmi titkuk, csak a szeretet. Anya egyszer azt mondta, hogy csak minden egyes nap találj valami olyan dolgot a másikban, ami miatt szereted őt és akkor örökre tarthat egy barátság, vagy egy kapcsolat is a sok nehézség ellenére is. – jutnak eszembe anya szavai. Éppen le voltam törve, mert a suliban összekaptunk a barátnőmmel. Nem sokkal később pedig el is veszítettem a szüleimet. Még mindig nagyon hiányoznak, de csak remélni tudom, hogy büszkék rám, vagy éppen Natre. Rá mondjuk tuti, én már kicsit lehet kérdésesebb eset vagyok a csavargásaimmal. - Vagy lehet a kapitány fülkéjéből kell végigvárnunk, amíg ki nem kötünk. – vetek fel még egy ötletet, ami reálisabb kicsit, de örülök annak, hogy nem aggódja túl a dolgokat. Sőt, inkább könnyedén csal mosolyt az arcomra az „ötleteivel”. Hagyom, hogy felsegítsem a korlátra, amikor viszont egészen lép hozzám, akkor kicsit beleremeg, túlzottan is nagy hatással van a testemre, a simításának köszönhetően pedig jól eső bizsergés jár át és egy pillanatra azt kívánom, hogy ez bárcsak mindig ilyen lenne. Ennyire mámorító. Hátammal kicsit hozzásimulok és hagyom, hogy rövid időre a szellő öleljen körbe minket, amikor pedig meghallom azt, hogy nekem kellene énekelni, akkor elnevetem magam. – Legyen, de panaszt nem fogadok. – Noah régebben szerette, ha énekelek, de ki tudja, hogy mi változott azóta ilyen téren. Csak az első pár sort éneklem le, majd hallgatásba burkolózom. Lassan elhúzom az egyik kezem és megfordulok, hogy szembe kerüljek vele. Pár pillanat erejéig fürkészem őt, majd kezem arcára siklik, miközben a szívem lassan kiugrik a helyéről, majd odahajolva egy gyengéd csókot nyomok az ajkaira, ami remélhetőleg nem élete legrosszabb csókja lesz. – Lenne kedved táncolni, itt? – kérdezem meg alig hallhatóan a csók után, mintha csak ezzel akarnám elrejteni a zavaromat ismét, de a közelsége túlzottan is mámorító, az illata, az érintése és a csókja… Jesszusom, sose hittem volna azt, hogy valaha ilyet fogok érezni, vagy tényleg igaz a mondás a pillangókról…. Nem vágytam visszamenni a nagyok közé, és a zenét alig hallhatóan, de még lehetett hallani itt is.
- Azt tudom, hogy elég bátor, meg merész vagy, de ez mégiscsak egy farkas! - nem lebeszélni szeretném, csak feldolgozni mindazt, amit hallok. Nem mondom azt, hogy őrültség, csak így, hogy tudom, milyen világ húzódik meg az övé mögött, kicsit jobban féltem. Bár nem tudom, melyik a jobb, ha vérfarkas, vagy sima erdei farkas, mert a maga módján mindkettő mellett veszélyben van, ha úgy alakul, vagy valami balul sül el. - De féltelek és aggódom érted. És ha akkor aggódtál értem, akkor tudod, mit érzek most én is - igen, aggódom érte és ha nem érezném annyira jól magam, lehet meg is mondanám, hogy ezt felhozni elég csúnya dolog volt. Tudom, hibás vagyok és rossz dolgot tettem, de azt hittem lezártuk és nem kerül elő többet, de így még az is megfordul a fejemben, hogy vajon meddig fogom ezt még hallgatni? - Ó, komolyan? - váltok át az aggódóból meglepettbe. - Hát.. az nagyon jó lenne! - bököm ki végül, mert személyesen is lecsekkolhatnám, hogy vérfarkas-e, vagy sem, aztán a többit majd meglátjuk. - Hú, hát.. egyik felem azt kívánja, ne legyenek fent, a másik pedig azt, hogy legyenek - vallottam be neki megvakarva a tarkómat. Tényleg jó lenne köszönetet mondani nekik, de fogalmam sincsen, hogy a bátyja például miként reagálna erre az egészre. Na mindegy, előbb-utóbb valószínűleg úgy is kiderül. - Nahát, ez elég jó taktikának tűnik - válaszolok eltöprengve a szavait követően. - Mit szólsz hozzá, mi nem szeretnénk tesztelni az elméletet? - szalad feljebb a szemöldököm ahogyan bedobom a kérdést. Ebből sejtheti azt is, hogy szeretném, ha örökre tartana a barátságunk, a kapcsolatunk, másrészről ez egy tök izgalmas dolog szerintem. - Hm, szerinted megengedné, hogy átvegyük a kormányt egy kicsit? - szalad széles vigyor a képemre, ahogyan ebben a helyzetben is megpróbálom a legjobbat keresni. Furcsa, hogy az utóbbi nem nagyon ment ez a mentalitás, de Hannah mellett valahogy olyan egyszerű így tekinteni a dolgokra. Örülök azért, hogy benne van egy kis „rosszaságban”, úgyhogy a kezem tartom, amíg felmászik a korlátra, csak aztán lépek mögé, végigsimítva a karjain és mind a saját testemmel, mind a kezeimmel próbálom fogni, biztos tartást biztosítani neki, nehogy baleset legyen a dolog vége. Jó érzés, ahogyan a mellkasomnak dől, ahogyan érzem a hajának és a parfümjének az illatát, közelsége kellemes melegséget, bizsergést vált ki belőlem és azt kívánom, bárcsak bele tudnánk ragadni egy kicsit a pillanatba. - Nem állt szándékomban panaszkodni, ne aggódj - biztosítom őt afelől, hogy nem teszek majd megjegyzést az éneklésére, negatívat legalábbis semmiképpen sem. Csendben hallgatom, ahogyan belekezd, az arcomon pedig valami bárgyú vigyor jelenik meg szépen lassan. Sugárzik az arcomról a boldogság, le sem tudnám tagadni. Csak akkor esek ki ebből a transz szerű állapotból, amikor elkezd mocorogni, mert akkor már aggódva figyelem, mit csinál és vigyázok, nehogy leessen. Szembefordul velem, a csókot követően pedig ott a mosoly a képemen, mint valami jóllakott óvodás, úgy érzem magam. Válasz helyett a derekára fogok rá és lekapom a korlátról, hogy aztán két kézzel fogjak rá a csípőjére, aprót bólintva. Táncoljunk, igen. Karjait a nyakam köré fonom, ha nem tenné meg magától és a halkan, de azért hallható zene ritmusára kezdek el mozogni. Lassan, szinte csak egyik lábról a másikra való lépegetés, de ha jól hallom, amúgy is valami lassú szám megy, keringő, úgyhogy arra pont jó lesz. A tekintetét keresem, szeretnék egy picit elveszni a lélektükreibe, hogy néhány perc múlva szólaljak csak aztán meg. - Egyébként nagyon szép hangod van - érkezik a bók és én a részemről nem is szeretném további szavakkal megtörni a csendet, csak ringani a zene ritmusára, élvezni az enyhe szellőt, a közelségét. Csak akkor állok meg, amikor a zene valami gyorsabb ritmusra vált, de igazság szerint nem szeretnék most szambázni, úgyhogy megfogom a kezét és elindulok vele. - Gyere, mutatok valamit - még Symara ajánlotta, akitől kaptam a jegyeket, szóval kipróbáljuk, milyen a hajó hátulja. A lépcsőkön indulok meg felfelé, egészen a legfelső emeletig, itt senki sincsen, úgyhogy nem fognak minket zavarni. A hajó hátuljához sétálok, hogy leüljek a korlát tövébe, kilógatva a lábaimat. Őt is magam mellé húzom, gyönyörködjünk együtt a látványban. - Örülök, hogy itt vagy - nem engedem el a kezét, úgy húzom az ölembe az összefont ujjainkat, felé fordulva pedig apró csókot nyomok ajkaira. Miénk a pillanat és igazság szerint addig itt ülve élvezném, amíg vissza nem érkezünk a kikötőbe. Persze ha neki más ötlete támadna, nyitott vagyok arra is.
Szavaira sietve sütöm le a pillantásomat, mert pontosan tudom, hogy milyen érzés a másikért aggódni, ugyanakkor azt is tudom, hogy nem lennék képes otthon ülni és elfelejteni azt a farkast. Van benne valami, ami miatt nem tudok csak úgy hátat fordítani neki. Tudom badarság, mert fenevad és teljesen igaza van, de akkor se megy! – Sajnálom. – motyogok csak ennyit az orrom alatt, mert nem akarom, hogy túlzottan aggódjon értem vagy bármi, de azt is tudom, hogy ezt az érzést nem lehet csakúgy befolyásolni, hiszen nekem se ment az elmúlt hónapok alatt. Sietve bólintok, amikor visszakérdez. – Nem hiszem, hogy ellenére lenne az, ha te is jönnél, vagy majd kiderül, de úgy is óvatosak lennénk, mert nem akarok bajt. – pillantok végül rá, mert igazából fogalmam sincs, hogy miként reagálna egy farkas még egy ember közelségére. Igaz, hallott már Jasonról, de az másabb, amikor az emberek mesélnek, vagy amikor egyszer csak akad még egy személy, akit el kell viselni. Arra pedig, hogy mind a két lehetőségnek örülne kap egy kisebb kuncogást válaszul, mert valamilyen szinten bennem is hasonló érzések tombolnak, de lehet kicsit inkább azt kívánom, hogy a bátyám bealudjon mire hazaérünk, mert nem vágytam arra, hogy a faggatásával esetleg bármenyit is rontson ezen a csodálatos estén. Most én pillantok rá meglepetten, mert nem számítottam ilyen visszakérdezésre tőle; kicsit még a torkomat is megköszörülöm, mert hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak rá. – De szívesen, viszont kivételesen a kezdés jogát átadom neked. – villantok igazán angyali mosolyt, ha már volt olyan kedves és lecsapott a szavaimra, akkor legalább egy kis időt nyerhetek, hogy gondolkozzak azon, hogy mit is mondanék. – És hogy tervezted? Minden egyes találkozásnál mondunk egy ilyet? – kíváncsiskodom kicsit, mert tényleg érdekel, hogy miként is szeretné ezt „alkalmazni”. Ennek köszönhetően egyértelmű lesz számomra az is, hogy szeretné azt, ha hosszú ideig tarthatna, vagy legalábbis majdnem örökké, ami köztünk történik úgy, mint náluk vagy anyáéknál tartott. Emiatt pedig egy-két ütem erejéig még furán is ver a szívem, de szerencsére ezt nem hallhatja, mert nagyon is jó erre gondolni. Nevetésen pár pillanat alatt lengi be a köztünk lévő teret és még kicsit megrázom a fejemet is. – Nem hiszem, hogy engednék. Ahhoz lehet túlzottan szépen kellene már néznünk. – az meg nekünk megy? Ugyan, mi vagyunk a legfiatalabbak a hajón és mi követtünk el eddig is vélhetően csínytevést, így nem hiszem, hogy pont ezt engednék meg nekünk, de azért a gondolattal jó eljátszani. Eleinte alig hallhatóan dúdolok csak, de után kicsit bátrabb leszek én is és az is sokat lendít a dolgon, hogy ennyire közel érzem magamhoz. Egyszerre érzem úgy, hogy ki akar ugrani a szívem a helyére, és egyszerre érzem azt is, hogy a karjaiban „otthon érzem magam” és a békesség szinte átjár. Mintha ott semmi baj nem érhetne. Kisebb mocorgást követően egy apró csókkal ajándékozom meg, miközben még mindig olykor azon rágódom, hogy nem vagyok-e túl béna, de a mosolyát látva nem kellene aggódnom ilyenek miatt. Amikor a derekamnál fogva csak közelebb von, akkor a karomat a nyaka köré fonom; pár lépés után a fejemet a mellkasára hajtom és hagyom, hogy úgy vezessen, ringatózzunk a zeneütemére. Nincs szükség most szavakra, hiszen a tettek és hangozzék bármennyire is giccsesen, de vélhetően a szívünk ritmusa is többet mesél, mint bármennyik szó megtenné. - Köszönöm, de lehette is elfogult vagy, mint Noah. – pillantok fel rá egy pimasz mosoly kíséretében, még egy apró puszit is nyomok az arcára, ha van rá lehetőségem, de utána csak ismét ugyanoda visszafúrom a fejemet, ahol korábban pihent. Elveszni az illatában, érintésében és kicsit talán szívének ritmusában, ahogyan a fejem a mellkasánál pihen, miközben a szellő ölel körbe minket túlzottan is jó, de ahogyan semmi se tarthat örökké, úgy ez se, hiszen hamarosan változik a zene, a tánc pedig úgy marad abba. Nem felelek, hiszen felesleges lenne szavakkal, inkább csak összekulcsolom az ujjainkat, ahogyan megfogja a kezemet és hagyom, hogy vezessen, mert nem tudom, hogy mi juthatott eszébe. Amikor viszont rájövök arra, hogy éppen mire készült, akkor széles mosoly terül el az arcomon. Hamarosan már mellette ülök és figyelem az égboltot, vagy a vízfodrozódását, amit a hajó hagy maga után. - Örülök annak, hogy elhívtál. – veszem el pár pillanat erejéig a pillantásában, hogy utána átadjam magamat annak az ezernyi pillangónak, ami a gyomromban keletkezik, amint ajkai ajkaimat érintik. A csókot követően csak még közelebb csúszom hozzá, hogy még a vállunk is összeérjen, majd a fejemet ráhajtom. Gyönyörű volt a kilátás és a társaság is remek volt, így miért is akartam volna megszakítani ezt a meghitt pillanatot? Más úgyis megtette kb. talán félórával később. - Na gerle párom, először a másik korlát, most meg hajófenék! Kész szerencsétek, hogy nem hamarabb csíptelek el titeket! Kikötöttünk, így ideje lenne csatlakozni a többiekhez, hogy a kapitány kisebb beszéde után ti is újra a szárazföldre menjetek. – azzal a lendülettel elindul visszafelé, de még egy pillanatra megtorpan. – A szüleitek egyáltalán tudják, hogy ideszöktetek meg? – legyint végül és inkább tovább sétál, mire én még mindig nagyokat pislogok, mert tényleg fel se tűnt, hogy ki is kötöttünk. Túlzottan elmerültem a gondolataimban és az érzésekben, amik Jasonnek köszönhetően jelentek meg. Végül lassan felállok, megigazítom a ruhámat, majd elindulok mellette. - Lehet legközelebb másik hajót kell kinéznünk magunknak. – nevetem el magam, de beszédet így is szinte lekéssük, így nincs más hátra, mint újra a bicikli felé venni az irányt. – Köszönöm a mai estét, nagyon élveztem és örülök annak, hogy újra felbukkantál és annak is, hogy elhívtál. – pillantok rá teljesen komolyan, amikor szembe fordulok vele, mielőtt még a zártól megszabadítaná a járgányát. Majd egy újabb csókkal ajándékozom meg. – Azt hiszem, igazán szerencsés vagyok, hogy akkor átestem rajtad, vagyis rád zuhantam. – utalok itt a második találkozásunkra, hiszen utána kezdtünk el mi is találkozni olykor és együtt tölteni egy kis időt. Utána pedig sietve lépek arrébb, ha tudok, hogy kiszabadítsa a biciklijét. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy nem törődve az esetleges következményekkel, de lassan inkább levetem a magassarkút. Nem éppen volt kényelmes, főleg, hogy nem is nagyon volt szokásom ilyen lábbelit hordani.
- Nincs mit sajnálnod - mosolyodom el. - Igazándiból teljesen jogos, bár elég rossz módszert választottál a viszonzásra - kunkorodik feljebb szám széle, még a nyelvem is képes vagyok kinyújtani rá, ezzel is jelezve, még véletlenül se vegye komolyan azt, amit mondtam. Inkább evickéljünk a könnyedebb vizekre, a világért sem szeretném, ha ez a téma lehúzná a hangulatot. - Oké - bólintottam, rá hagyva ezzel a dolgot. Félelmetes azért kicsit az ilyesmi, mert mi van, ha rosszul reagál rám a farkas? Ha emiatt mindkettőnknek baja esik? Morbid gondolat, de megfordul a fejemben az is, hogy lehet nem ártana magunkkal vinnünk a bátyja egyik puskáját.. - Igen, szerintem eleinte így lehetne, hogy minden találkozás alkalmával mondunk egyet-egyet, aztán ha nagyon belejövünk, akkor üzenetben lehet küldözgetni, ha mondjuk több napig nem tudnánk összefutni. - vázolom fel az ötleteimet, aztán meglátjuk, mit szól hozzá. Látom rajta, hogy meglepődött, de remélem azért örül neki. - Okés, akkor kezdem. Szeretem, hogy mindig képes vagy szívből, őszintén mosolyogni - túl egyszerű, mert ez teljes mértékben nyilvánvaló, egészen magával ragadó, amikor mosolyog. Elég sokat fel tudnék szerintem most így sorolni, de hagyni kell valamit a többi alkalomra is és amúgy is csak egyről szól a dolog. - Egészen biztos vagyok benne, hogyha bevetnék a kiskutya szemeket, akkor nyert ügyünk lenne - kuncogva fűzöm hozzá, átevickélve a viccelődés vizére. Nem hiszem, hogy beválna a dolog, de ha már ezzel poénkodunk, akkor kár lenne egy ilyet kihagyni. - Nem hiszem, hogy elfogult volnék. Úgy ismersz, hogy nem mondanám meg, ha üvegrepesztő hangod volna? - pimasz ívű mosoly szalad a képemre, ahogyan letekintek rá, kisimítva egy tincset az arcából. Nyilván nem vágnám a képébe, hogy szar a hangod, de ok nélkül nem hiszem, hogy dicsérgetnék. Aztán persze ki tudja, de mivel nem úgy ismertem meg, mint aki megsértődik az őszinte, építő jellegű kritikán, így nem hiszem, hogy félnék elmondani neki az igazságot. De mivel szép hangja van, ezért tényleg őszinték a szavaim, nagyon is tetszett, amit hallottam. Rettentő kellemes a mellette való ücsörgés, ami azt illeti, a csóknál nekem is pillangók röpdösnek a hasamban, ami eléggé fura, pláne így megfogalmazva, mert nagyon giccsesnek hangzik. Mondjuk, ha belegondolok, az első randinkra mondanák azt a legtöbben, hogy folyik róla a cukormáz, de nem igazán érdekel a dolog. Jól érezzük magunkat, ennél több pedig szerintem nem is kell. Hirtelen kapom fel a fejemet és rezzenek össze a matróz szavait hallva, mert egyáltalán nem érzékeltem, hogy visszatértünk a kikötőbe. Ha nem jött volna, lehet egész éjszaka itt ücsörögtünk volna? Simán lehet, de mivel menni kell, ezért feltápászkodom, segítek Hannah-nak is, az elhangzó kérdést pedig elengedem a fülem mellett. Édesanyám már régóta nem tudja, hova is „szöktem meg”, apa pedig.. Egy apró sóhaj kíséretében fogom meg Hannah kezét és indulok meg lefelé a hajóról, elengedve a borús gondolatokat. - Hála égnek elég sok hajó van errefelé, szóval biztosan találunk másikat - azért örülök, hogy már a következő alkalomról beszélünk, elég jó érzés tud lenni, amikor rájössz, hogy bizony lesz az is. - Nagyon szívesen - mosolyodom el, a kapott csókot pedig rögtön egy újabbal viszonzom, mielőtt még hátrébb lépne és eloldozhatnám a biciklimet. - Nem csak te, én is - őszinte a megjelenő vigyor a képemen, ahogyan a szavaim is, miközben kiszabadítom a bringámat. - Van még kedved esetleg sétálni egy kicsit a parton, mielőtt hazavinnélek? - dobom be a kérdést, mert igazság szerint nem szeretném, hogy máris véget érjen az este, ha legalább egy fél órával meg tudjuk toldani, már az is tök király lenne. Akár rábólint, akár nem, mindenképpen hazaviszem, hogy aztán olyan levakarhatatlan vigyorral a képemen tekerjek haza, ami már fogalmam sincsen, mióta nem ragadt az arcomra.
Biztos nem vinnék fegyvert, hiszen ellenzem az ilyen fajta erőszakot. Attól még, hogy vadállatok, nem jelenti azt, hogy ártószándék is vezérli őket irányunkba. Ha így lenne, akkor vélhetően már nekem is rég bajom esett volna. Tudom, hogy a veszély még fennáll, de akkor is hiszek abban, hogy nem minden farkas olyan, mint a többi, ahogyan az emberek se egyformák. - Ezek szerint már készülsz arra is, hogy megint el fog nyelni a föld, akarom mondani maga alá temet a hó? – hangom játékosan csendül így érezheti, hogy nem bántásból mondom. Ha pedig tudnám, hogy miért tűnt el, akkor vélhetően soha többé nem ejteném ki a dolgot ajkaimon, de hát a boldogtudatlanság se mindig jó. – De tetszik az ötlet. – egyezek bele, ugyanakkor kicsit fura is lesz, hiszen soha nem csináltam még ilyet, meg talán lehet tiszta béna dolgot mondanék neki. Magam sem tudom. Szavaival pedig eléri, hogy még szélesebb legyen a mosolyom. – Szeretem az őszinteségedet, vagy éppen azt, hogy mindig képes vagy mosolyt csalni az arcomra, megvigasztalni. – pillantok rá komolyan és vélhetően kisebb pír is kúszik az arcomra, mert tuti zavarba jövök, de ez az igazság. Szeretem, hogy őszinte, felmeri vállalni a véleményét, ahogyan azt is, hogy mindig képes megmosolyogtatni még a legborúsabb napjaimon is. Elnevetem magam, amikor komolytalanul igazat add nekem, de mindenkin se hathat a kiskutya tekintet. Szerintem, ha Jason ellen vetném be, akkor tuti nyert ügyem lenne, ahogyan fordítva is. Főleg, hogy a pasiknak mindig ez a kiskutya tekintet jobban is ment, legalábbis általában. - Nem, olyannak ismerlek, aki mindig felmeri vállalni a véleményét és ezt nagyon szeretem benned. – szalad ki a számon ismételten a dolog, mire sietve sütöm le picit a pillantásomat, mielőtt netán már a rózsák színét ölteném magamra, mert annyira elvörösödöm. Nem szoktam meg, hogy ilyeneket mondjak, vajon ez mindig ennyire zavarba ejtő lesz, vagy idővel még természetesebben fognak jönni a hasonló kijelentések és „bókok”? Ott ücsörögni vele, mintha megszűnt volna a világ és helyette egy másikba csöppentem volna bele. Egy olyan világba, amiből sose akarnék távozni. Túlzottan is jó érzés volt ott ülni mellette, és hagyni azt, hogy a történések magukkal rántsanak. Amikor elindultunk ma, akkor nem hittem volna azt, hogy ilyen események fognak történni, de mégis imádtam minden egyes mozzanatát, ahogyan azt is, hogy szép lassan felszínre törtek a lappangó érzések, gondolatok. Fejemet vállán pihentettem, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog és nem most először tenném, miközben egymás kezét fogtuk és ujjainkat összekulcsoltuk. Amikor pedig a legénység egyik tagja megjelenik, akkor pár pillanatra összerezzenek, mert fel se tűnt, hogy megálltunk már, meg a közeledő lépteket se hallottam. Ami pedig a szülőket illeti; inkább hallgatok, hiszen már 11 éve, hogy elveszítetem őket és még mindig túlzottan is hiányoznak. Azóta, hogy megosztottam a testvéremmel a gondolatokat, azóta többet járok már ki hozzájuk és bármennyire is fura, de olykor még mesélek is nekik arról, hogy mi történik velünk. Olyankor kicsit olyan, mintha még mindig velünk lennének és képes engem is megnyugtatni, ahogyan ott gubbasztok és mesélek. De most nem akarok szomorkodni, így sietve űzöm el a gondolataimat, hogy közben kézen fogva hagyjuk magunk mögött a hajót. Csókban pedig elveszem ismét, miközben a pillangók ismét életre kelnek. Mosolyt pedig le se lehetne vakarni az arcomról, mert tényleg boldog vagyok. - Persze, örömmel. Úgyis miénk ez az este. – a mosolyom pedig széles, ahogyan elindulunk. Az se érdekel, ha biciklivel együtt megyünk, de ha inkább valahol lerakja és csak kézen fogva andalogunk, az sincs ellenemre. Sőt, nagyon élvezem azt, hogy senki se zavarhat minket és ez tényleg a mi esténk, senki se veheti el tőlünk. Amikor pedig hazakísér, akkor biztosan, hogy csókkal köszönök el tőle, hogy utána vélhetően az álom se jöjjön a szemeimre, hanem egész este forgolódjak, és arról ábrándozzak, ami történt, meg mennyire jó érzés volt érezni a csókját, közelségét és társai. Pontosan úgy, ahogyan egy szerelmes tini tenné. Sose hittem volna, hogy valaha én is azzá fogok válni, de jött és „tarolt”.
Kezdőlap
//
