Hat órás út Anchorage-be az éjszaka közepén. Monoton és álmosító, ha Sienna közben minden izgatottsága ellenére elaludt, azért nem tudtam hibáztatni. Nekem is is becsúszik egy-két nagyobb ásítás és az ötödik óra környékén komolyan megérzem a megtett kilométereket, az eltelt időt, valamint az alvás és a kávé hiányát. Magamtól nem kezdeményezek beszélgetést, ám kérdez, méghozzá nem full titkos dologról, akkor válaszolgatok, egyébiránt némán vezetek. Nem hívtam fel Ethant, ennyi szívbaj kijár neki, tudom, rém kedves vagyok. Mindazonáltal kocsikázás közben van időm elgondolkodni - ha Sienna nem csacsog - a friss helyzetről. Valójában még mindig a feldolgozás stádiumában toporgok, azt se dolgoztam fel még szerintem úgy igazán, hogy az öcsém egyáltalán él és valóban a mindennapjaim része lehet. Emellett az, hogy van... lett - részletkérdés - egy unokahúgom, már-már csak hab a tortán. Néha lopva rá pillantottam. Ellenőriztem, hogy tényleg létezik és nem vált egyszerűen köddé, bár fix, hogy nem a képzeletem szüleménye, vagy ha mégis, hát csoportos hallucinálást hajtottunk végre minden munkaestéjén az orfeumban. Az lenne csak a móka! Nem, kurvára nem lenne vicces.
Az öcskös hajlékául szolgáló társasház előtt parkoltam le, negyed hétkor. Nagyon remélem, hogy a legszebb álmából fogjuk felzargatni. Kapukód és kapucsengő, naná, hogy... Én meg fent még nem jártam, hogy tudjam a kódot, betörni pedig nem akarom, elég volt egy ajtó leamortizálása huszonnégy órán belül. Kikeresem a 'Daniel Corvin' nevet, majd felcsengetek. Pontosabban ráfekszek a csengőre, hogy ha tényleg szunyál még, ne menekülhessen, már pedig miért ne aludna, hétvége van! Csórikám. Amint felveszi, már pofázok is, fontos batyut hoztam, nem holmi pizzát. - Jó reggelt - köszönök bele gyanúsan kedélyesen -, meghatnál, ha beengednél, öcsi, levezettem pár órát, és fáradt vagyok, remélem van kávéd is, de minimum két személyre, mert társaságom van. Fönt bemutatom, szerintem... csípni fogod. Oké, tisztázzunk valamit, ha én kedvelem, akkor elég nagy tróger állatnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne szimpatizáljon vele legalább egy kicsit. Az öcskös meg fele olyan elvetemültnek se tűnik mint én, eddigi kis ismeretségünk alapján, aztán fasz tudja, lehet tévedek. Ha nyílik az ajtó, beterelem Siennát, a lépcsőházban viszont előre megyek, ha morcos a vendéglátónk, szó szerint is én kapjam az első pofont. Milyen gáláns vagyok, nem igaz? Valójában el szeretném kerülni, hogy egy balesetet és a bemutatkozást meg a nagy egymásra találást követően egy órán át azt hallgassam, Ethan mennyire sajnálja az orrba vágást. Tuti ez lenne...
Legalább ezer dolgot szerettem volna kérdezni Duncantől, és mikor beszálltam a kocsiba, még tervezgettem, hogy milyen sorrendben fogom feltenni őket, ám nagyjából öt perc után feladtam a küzdelmet az álommanó ellen, és hagytam, hogy az ólmos fáradtság magával rántson. Hiába, túl sok volt nekem ez a mai éjszaka, és a jelek szerint még közel sem volt vége. Meg aztán, nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig hamarabb lefeküdtem aludni, ha másnap valami jó várt rám, mert úgy gondoltam, hogy akkor hamarabb eljön az a nap. Most is jobbnak tűnt átaludni az utat, mintsem végigcsacsogni, és utána holt fáradtan integetni ennek a Danielnek, hogy szia apa, megjöttem, mizu? Elképzelni is szörnyű. Igazából, még abban sem lehettem biztos, hogy jól fogja fogadni. Lehet egyáltalán az ilyesmit jól fogadni? Tutira nem, úristen, félek… Aztán elaludtam, és már nem féltem, nem emlékeztem a rosszra, csak békés, pihentető álmaim voltak, szerencsés voltam, sosem voltak rémálmaim. Most is szép helyeken jártam, néha fel sem akartam ébredni, hisz álmaimban minden olyan tökéletes volt, amilyen a való életemben szerintem sosem lehet már. Könnyedén suhantak tova az órák, mintha sosem lettek volna, nekem nem is voltak, ellenben a férfinek, aki mellettem az autót vezette, közel sem lehetett ennyire kényelmes ez a pár óra. Én pontosan abban a szent pillanatban riadtam fel, amikor Duncan megállt a parkolóban. Zavartan pislogtam körbe, beletelt legalább egy percbe, míg rájöttem, hol vagyok, és miért. - Jesszusom! Nyögtem ki, és amikor kiszállt, már én is ugrottam, gyorsan pötyögtem egy sms-t a nénikémnek, hogy ne aggódjon, minden rendben, csak meglátogatom az apám. Nem fog szívrohamot kapni… ugyan… Egyébként nem vall rám, hogy ennyire elfeledkezem olyanokról, akik aggódhatnak értem, de szerencsére hétvége volt, biztosan nincs még ébren senki. A telefont lenémítottam, nem vágyom most kéretlen hívásokra senkitől. Tekintetem elidőzik a nevén, tényleg ott van, ugyanaz, mint a papíromon, nem hiszem el, ez tényleg megtörténik. Megcsípem magam. Áúúú… Ez gondolom akkor valóban igaz, mert nagyon is fájt. - Nem kéne várni, nem is tudom… mondjuk pár órát? Kérdezem zavartan, mert el tudom képzelni, mennyire örülhet bárki az ilyen korai látogatóknak, én tutira morcos lennék, pedig nem szoktam az lenni, eskü nem. Duncan nem hajlik a szép szóra, hát jól van, akkor legyen így. Megyek utána, és őszintén, alig várom, hogy meglássam, ki lapul az ajtó mögött, így hát, mikor felérünk, akkor megkísérlek pipiskedve kukucskálni a nagybátyám, jó ég, ez nagyon fura, válla fölött, hogy egy pillanattal hamarabb láthassam meg. Azt hinné az ember, hogyha valaki már tizennyolc évet várt erre a jelenetre, az tud még várni egy kicsit. Hát… nem tud.
Mi a jó büdös franc van már? Azonnal szállj le a csengőről, te idióta balfasz, mert esküszöm, hogy egyesével töröm el az ujjaidat.. Hiába nyomok párnát a fülemre, eredménytelen. Egy cseppet ugyan tompul a hang, de a csengő fülsiketítő visítása akkor is olyan, mintha kalapáccsal püfölnék a koponyám falát. Idegesen hajítom el a párnát, hatalmas mozdulattal rántom le magamról a takarót, hogy egy szál bokszerben, fújtatva caplassak el az ajtóig. Kész szerencse, hogy félálomban nem esek le a rövidke lépcsőn, egyszer ugyan megbotlom, de még idejében sikerül megtámaszkodnom a falban. Úristen, de meg fogok verni ma valakit.. Elképzelésem sincs, ki a fene kereshet ilyenkor, hétvégén, hajnalok hajnalán, merthogy órát nem néztem és mivel baromira nem érzem úgy, hogy kialudtam volna magam, így csak arra tudok következtetni, hogy bizony még hajnal van. Hiába dörzsölöm meg a szemem, az álom nem igazán távozik belőle, egy idő után hát feladom. A kaputelefonhoz érve egyik kezemmel megtámaszkodom mellette, csupán morrantok a telefonba és még az sem tud felébreszteni, hogy a bátyám hangját hallom a telefonban. Homlokom koppan a hűvös falon, fáradtan sóhajtok, a kedélyes hangnem pedig.. hát egyelőre nem tudom hova tenni. De mégis mi a fészkes nyavalyát keres itt ilyenkor? Minek vezetett le az éjszaka közepén ennyit? Nem igazán jutnak el a szavai a tudatomig.. Mégis miről hadovál? Kit akar bemutatni? - Ajánlom, hogy rohadt fontos legyen, mert ha nem, esküszöm, hogy kiváglak az ablakon.. - álmos hangszínem mögött valóban düh bujkál, imádok aludni, azt viszont rohadtul utálom, ha felzargatnak. Ráadásul ilyen otromba módon. Szarok arra, hogy hozott magával valakit és esetleges rossz benyomást keltek nála azzal, hogy máris az ablakon dobálnám ki a tulajdon testvéremet. Ez van, nem célom, hogy a jó szívemről legyek híres, pláne akkor, amikor még fél lábbal az ágyban vagyok s legszívesebben oda is bújnék vissza. Mély sóhaj, pár tompa puffanás - igen, a fejem verem a falba - és jogosan merülhet fel a gondolat a testvéremben, hogy valóban vacillálok-e, hogy felengedjem. Ha nagyon köcsög lennék, akkor hagynám, had szenvedjen és tennék magasról arra, hogy egész éjszaka vezetett, mert ezt tekintve nem csak éppen erre járt és beugrott, hanem konkrétan hozzám jött. Ráadásul ott van a vendég, akit elmondása szerint csípni fogok. Már ha valóban mondott ilyet és nem csak beképzeltem az egészet. - Gyertek fel.. - adom be végül a derekam egy újabb sóhajtás kíséretében, a jellegzetes berregés pedig egyértelműen jelzi, hogy nyitva az út előttük. Amíg felbattyognak, én a fürdőszobába csoszogok, hogy jó hideg vízzel megmosva az arcom próbáljak meg észhez térni. Arra már nincsen időm, hogy normálisan felöltözzek, szóval marad a bokszer, méghozzá egy igen csinos, piros kiadásban. Az álmosságom némileg elmúlik, a morcosság viszont marad, így hát mikor ajtót nyitok, nem éppen a legkedvesebbik oldalamat fogom megmutatni az érkezőknek. - Mit akarsz? - Megállok az ajtóban, egyelőre nem engedem be őket, tűnjek akármilyen bunkónak, mégiscsak aludtam! - És ki ez a kislány? - Siklik a pillantásom a válla fölött átkukucskáló lányra. Emberre. Sérült fejű leányzóra. Az én szememben egyelőre nem több egy kislánynál és fogalmam sincsen, Duncan miért cibálta el idáig és miért pont hajnalok hajnalán szeretné nekem megmutatni. Nem veszek róla tudomást - a bunkóságom ezúttal sem érdekel -, szavaim csakis a bátyámhoz szólnak, semmi köszönés, vagy bemutatkozás. Pipa vagyok, egy percig sem tagadom, pláne amiatt, hogyha érzéseim nem csalnak, akkor Duncan baromi jól szórakozik ezen az egészen.
Ó öcsém, egy cseppet se csalnak az érzéseid, átkozottul jól szórakozom! A telefonba szóló álmos hang megerősít arról, hogy valóban felvertük, egyem a szívét, hát nem morcos? A legkevésbé se tudom most sajnálni, vagy együttérezni vele, már csak azért sem, mert ő legalább aludt pár órát, én meg nem gondolok bele inkább, hogy mióta nem aludtam! Szóval itt a pont. - Brahiból vezettem eddig, nem volt jobb dolgom - morgom én is, elhúzva a szám, amit csak Sienna láthat. Nincs bennem harag, csak fáradság, épp ezért az ilyen hülye fenyegetésekre nem vagyok hajlandó normálisan reagálni. - Ez most komoly? - sóhajtok nagyot, mikor hallom, hogy valami huppog a túloldalon. Tuti a fejét veri a falba. Baszki, tényleg el kell gondolkodnod azon, hogy beengedsz!? Lesül a bőr a képemről! Végül berregés és zöld a pálya. Végre! Kezd túl jó kedvem, tényleg a káröröm a legszebb. Oké, csak az elején kapok ebből, meg nem is akarok - annyira - szívózni, de azok után, hogy ő képes volt hat hónapot várni, mire felkeresett, ennyi nekem is kijár, nem? Ha nem, az se érdekel. Lehetnék jobb nagytesó, mi? Szar ügy. Sienna óvatos kérdésére megállok és szembe fordulok vele, mivel így valószínűleg magasabban vagyok legalább egy fokkal, így lejjebb hajolok hozzá és: - Nem. Vagy meggondoltad magad? - kérdezem, holott tudom a választ. Fix, hogy izgul, minden normális ember így érezne a helyében. - Nyugi. Ja, mert ez csak így megy, hogy sitty-sutty megnyugszik valaki. Minden esetre megeresztek egy nagyon halvány, szinte alig észrevehető, de tőlem meglepően biztató mosolyt, majd megyek tovább. Bekopogok, a legkevésbé se zavartatva magam a lány kíváncsi leskelődésétől. A szemöldököm egy pillanatra felvonom, ahogy Mr. Zsémbes ajtót nyit. Nahát, mégis az én öcsém, ilyen morcos fejjel ijesztően hasonlítunk! - Sztepp-szólózni - vágom rá. Alváshiányban vészesen sok és nagy baromságot tudok összehordani, kiváltképp, ha még jól is szórakozom, pláne akkor, ha ilyeneket kérdeznek tőlem hat órányi vezetés után. Szerinted mégis miért jöttem? Elkápráztatni kora reggel valami seggriszával, mi? - Jó, hazudtam, nem szóló lesz - vonok vállat. Bele se tudok gondolni, milyen lehet ez az egész most Siennának. Az apja és a nagybátyja faszságokat hadovál, míg az előbbi szexi kis piros boxerben virít. Széééép találkozás. - Úgy gondoltam, túl szűk az orfeum kínálata, így mostantól lányokat futtatok, beengednél végre, vagy továbbra is a folyosón kell jót állnunk magunkért, miközben itt vadítasz az alsóddal? - Cseppet türelmetlen vagyok. De ez még vígan a kezelhető állapot. - Ne legyél már hisztis picsa. Árt a bőrödnek - arcon paskolom, ha csak nem húzódik el, de a mozdulat gyors, ő meg kába, szóval sok sikert, legfeljebb most fa helyett az ajtókeretet fejeli meg. - Amiért jöttünk, az pedig rohadtul nem folyosótéma. Becsengetésünk óra most először vagyok a megszokott formámhoz híven halálosan komoly. Nem, eszem ágában sincs gondolati úton felvilágosítani, különben is, akkor mi maradna Siennának? Egy pukedli és egy "hello"? Ha végre hajlandó minket beengedni, akkor befáradunk, s ha nem figyel, vetek egy kíváncsi pillantást a lányra. - Tud kedves is lenni, ne aggódj - mondom kicsit sunyi féloldalas vigyor keretei között. Ő is tudhatja, én meg biztosan tudom, hogy ez a háklis viselkedés a kelletlen ébresztő hozadéka. - Szóval, hol az a kávé? - fordulok az öcskös felé, ha lehet, tetézve a pofátlanságom és némileg húzva az időt. De már nem sokáig...
Az első, ami eszembe jut, hogy nem túl kedves az illető, aki elvileg az édesapám. Meg is vakarom a tarkóm zavaromban, mert így… nem tudom mi lesz. Úgy értem, anya azt mondta, hogy jó fej, nem mintha mondjuk én olyan vidám lennék, ha reggel felébresztenek, de senkit sem akartam még kivágni az ablakon. - Nem, egyáltalán nem gondoltam meg magam, de ahogy hallom, jobb lett volna még várni. Sóhajtok fel, mondjuk már úgyis teljesen mindegy, a probléma megesett, tenni ellene már nem lehet, szóval ebből kell kihozni a legjobbat. Kellett volna hozni sütit, vagy valami hasonlót. Azt sem tudom, mit szeret, a kedvenc dobozos almalevemmel csak nem állíthatok be, ugye? Viszont, inni ihatok belőle… szóval kikapom a táskámból, a tegnapi nagy riadalomban nem ittam meg hazafelé, tekintettel arra, hogy nem is mentem haza, úgyhogy most pótolom. Legalább egy kicsit jobb hangulatom lesz tőle, ha már az apa jelölttől érezhetően nem lesz. Megnyugodni azt pont nem fogok, vélhetőleg az idegességem ott zsizseg a bőrén. Fenn, amint meglátom, összevonom a szemöldököm. Alsógatyában látom először az apám. Na ez még szerintem is gáz. Lesütöm a szemem, nem szeretném így látni, hátat is fordítok, úgy várok. - Ez annyira nem vicces, tudok szteppelni is. Dünnyögöm halkan, abban a biztos tudatban, hogy elég kicsi az esélye, hogy minden szavamat értsék. Mondjuk, poénnak szánnám, de ebben a fantasztikus hangulatú légkörben lehet, hogy csak puskaporként funkcionálhatna. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, nincs túl jó kedvem, de az is biztos, hogy legalább nincs felesége, és gyerekei, már akikkel együtt is él, de ha amúgy van is, az nem számít annyira, mintha boldog lenne. Ez lehet nagyon önző dolog, de nem szerettem volna, ha mással boldog, ha már velünk, jobban mondva anyával nem akart az lenni. Szívesen közölném, hogy nem vagyok kislány, de az nagyon gyermeteg húzás lenne, épp ezért nem szólalok meg inkább, hagyom, hogy Duncan úgy intézze a dolgot, ahogy szerinte ez jó. Szerintem sehogyan sem az, szóval totálisan mindegy nekem. - Hé… ez sem poénos. Állapítom meg a lányfuttatásos résznél, több szempontból sem, és a tegnap este fényében különösképp nincs olyan kedvem, hogy ezt képes legyek másként értékelni. Ettől még persze igaza van, nem oly jó dolog itt szobrozni, én konkrétan a lépcsővel szemezek, és már legalább hatszor gondoltam arra, hogy inkább le kellene szaladnom rajta. Duncan csúnyán beszél, és most is vissza kell fognom magam, hogy ezt ne közöljem meg vele, úgy hiszem, még nem vagyok olyan helyzetben, hogy megkérjem, ezt mellőzze a társaságomban. Lehet még ki is nevetne, bár amilyen fantasztikus hangulatban van ő is. A nagy feszkót a szürcsölésem hasítja ketté, mikor is egy nagyobb kortyot sikerül magamhoz vennem a szívószálon keresztül. Hupsz… - Tud? Kérdezek vissza, bár meglepettségem okán felszaladó szemöldökömet aligha láthatja bármelyikük is, jelenleg nem épp úgy fest a helyzet, de anya szerint is tök vidám, szóval talán egy kávé megoldja a dolgot. Nem tudhatom, majd kiderül. Mindenesetre, ha bemehetünk, én megyek, Duncan után persze, de az tuti, hogy egy pillantást sem vetek az alsógatyás Daniel Corvinra, amíg nem kap magára valami értelmes ruhát. Roppant kínosan érzem magam. Nem mintha anyát nem láttam volna ezerszer bugyiban, vagy épp meztelenül, de az tök más, vele nőttem fel, apát most látom életemben először, és ki tudja, talán utoljára is.
Nem válaszolok semmit a válaszára, csupán homlokom ráncolom kissé - nem túl jó előjel. Energiáim hűvösek, egyáltalán nem vagyok vevő a hülye poénjaira, szerintem elég az arcomra nézni, hogy rájöjjön. Szóval baromira remélem, hogy abbahagyja, különben kénytelen leszek tényleg kidobni az ablakon, fittyet hányva arra, hogy hozott magával valakit. Mikor bejelenti, hogy hazudott - na ne már, komolyan? -, csak a szemöldököm kusszan feljebb. - Fenébe, pedig megnéztem volna a szólódat - sütöm el a gyenge poént és mintha a szám sarka is megremegne kicsit, de nem mosolyodom el. Az ajtóból továbbra sem állok el, amíg nem kapok választ arra, hogy ki is a kislány. Az meg, hogy elfordul, rettentő aranyos, bár nem tudom, miért teszi pontosan, hiszen nem meztelenül állok előtte. A megjegyzésére sem reagálok, mit mondhatnék? Gratuláljak neki, amiért tud szteppelni? Meg amúgy is, gondolom inkább Duncan-nek intézte a szavait, szóval kérdő és igencsak álmos tekintetem visszasiklik a bátyám arcára. A válaszát hallva azonban szinte egy pillanat alatt éberebb leszek egy kicsit. Lányokat futtat? És ez a kislány az egyik? Mi van, pedofil lettél? Vagy mi a szart csinálsz? Ez még viccnek is rossz, rosszallóan vonom össze szemöldököm, tudom, hogy vicces, de ez akkor sem vicces. - Egyetértek a kishölggyel, ez szerintem sem poénos. Sőt, inkább beteg.. - ismét csak megmozdul a szám sarka, valóban nem tartom viccesnek a dolgot, de hülye lennék valamilyen módon nem visszacsapni, habár tudom, elég gyenge próbálkozás lesz, de nézze el nekem, épp most keltett fel a legszebb álmomból. Csak sóhajtok, amikor az arcomat kezdi paskolgatni, el sem mozdulok előle, amúgy is későn kapcsolok és nem szeretnék még egyszer beégni azzal, hogy ilyen miatt fejelek le valamit. A megjegyzésére sem mondok semmit, élvezze csak, hogy szívat, gratulálok neki, biztosan nagyon szép fényben fog feltűnni a lány előtt. Bár kit érdekel? Engem aztán nem, most is csak azért fogom inkább vissza magam, mert egyrészt még igencsak kába vagyok, másrészt meg ha már az egyik Corvin égeti magát, legalább a másik ne tegye. - Jól van.. - bólintok végül beleegyezően, elég a komoly fejére néznem, máris félreállok az ajtóból, a konyha felé véve az irányt, majd becsukják maguk mögött az ajtót. Őszintén szólva.. nem tudom, melyik Duncan tetszik jobban, a poénokkal próbálkozó, vagy a komoly fejű. Fogós kérdés, de azt hiszem inkább az előbbit választanám. - Belehalnál, ha egyszer kérnél valamit, mi? - jegyzem meg mellékesen, lemondó hangszínnel, mintha feladnám, hogy egyszer halljam a szájából a kérlek szavacskát. Pedig milyen szép lenne. Na de gyorsan elhessegetem az álomfelhőket, inkább a kávégéphez lépek és gyors, gyakorlott mozdulatokkal töltöm meg, majd megnyomva a gombot, minden szó nélkül battyogok fel a szobámba. Pár pillanat csupán, máris csatlakozom a társasághoz, méghozzá egy egyszerű macinaciban és egy fehér trikóban. Mégiscsak vendég van a háznál és láttam, mennyire kellemetlenül érinti, hogy bokszerben virítok, szóval így talán kényelmesebb. - Te is kérsz? - fordulok a lány felé, akinek egyelőre még csak a nevét sem tudom, mindenesetre ha már Duncan kávét akart, akkor vagyok olyan illedelmes, hogy őt is megkérdezzem, kér-e. Mire visszaérek a géphez, már lefőtt a lötyi, szóval a pultra pakolok mindent. A kávét, veszek elő cukrot és a hűtőből tej is kerül elő. De valami még mindig hiányzik.. A bögre! Azt is kerítek gyorsan, meg kanalat is, remélhetőleg addigra már kiszolgálták magukat a kávéval, így jöhetek, ebben az esetben töltök magamnak is, tej is mehet bele egy kevéske és jó sok cukor mellé. Édesen szeretem. - Szóval..? - teszem fel végül a kérdést, derekam támasztva a pultnak, így siklik a tekintetem a bátyámra, majd egy pillanatra a lányra és vissza a hímre. Szerintem ennyi is elég lesz, valamelyikük csak belekezd, én pedig csupa fül vagyok.
Belegyezik a bemenetelbe, háromszoros hip-hip! Beljebb lépünk, Sienna visszakérdezésére, szemöldök vonására csak finoman elmosolyodok, Ethan kérdése viszont nyomtalanul eltünteti ezt. - Maradjunk annyiban, hogy jobb, ha nem szorulok arra. - Kérés csak akkor, ha valami annyira nem megy, valamit annyira nem tudok megoldani, hogy azt ilyen formán, nyíltan vagyok kénytelen kifejezni. Legutóbb Ems hallhatott ilyesmit tőlem, arra kértem, hogy vigyázzon Anne-re, amíg a fekete farkassal bajlódom. Nem szeretek kérni... Megkapjuk a megváltó kávét, közben leülünk, és az öcsi bezsebelhet egy őszinte "köszönöm"-öt. Aláírom, félig buksisimis engesztelés azért, mert nem kértem a kávét, hanem... követeltem? Mindegy, isten ments, hogy az érzékeny lelkébe gázoljak, vigyázok én rá, na! Némi tej, jó pár kanál cukor a kávémba. Ó, ez király, legközelebb azt is mondhatom, hogy úgy iszom mint ő, az ízesítéssel se kell fáradnom. Jó, ennyire köcsög nem vagyok. Ráérősen megkevergetem a feketét, majd kortyolok belőle, s úgy dőlök hátra a kanapén, mint aki most kapta meg az életmentő szérumot. A kis sürgetésre felemeltem a mutatóujjam. Nyugi. Kezd mindenen túlmenni az időhúzásom tudom, de még két-három kortyra szükségem volt. Amint ezt letudom, előre dőlök, megropogtatom kicsit a vállam és a kezem közt tartva a bögrét a térdemre könyökölök. - Ő itt Sienna Davis - kezdek bele -, a legújabb táncosom és mint kiderült, annál sokkal több is. Elöljáróban még annyit, hogy biztos lehetsz benne, nem azért utaztunk ennyit, hogy megszívassunk, ilyennel nem szórakoznék. Kiváltképp úgy, hogy nekem meg ott van Anne. - Te jössz - nézek a lányra, alig észrevehetően biccentek, majd hátradőlök és csak figyelek. Roppantmód érdekel, miképp fog erre az egészre reagálni és most már nem azért, hogy jót szórakozzak a döbbenetén. A bögrém pereme fölött fürkészem az öcsém arcát, miközben - reményeim szerint - Sienna beszél. Milyen ember vagy te, Daniel Corvin, hm? Mit tettél Ethan Corvinnal? Tudni akarom, Sienna léte, felbukkanása pedig azt hiszem, pontosabb és bővebb választ adhat nekem, mint amilyet a nemrég megejtett viszontlátásunk óta csak remélhettem. A pajzsom elrejti kíváncsiságom, enyhe félelmem, arcom lassan kifejezéstelenné, szoborszerű maszkká válik.
Valamiben egyetértünk, ez még akár bíztató is lehetne, bár az eddigiek alapján nagyjából ez mind, ami közös bennünk. Szeretnék most hazaszaladni anyához… Kár, hogy megvalósíthatatlan a dolog. Nem tudom, mi lesz így, kezdem elveszíteni azt a maréknyi kis önbizalmamat is. Mindegy, valahogy majdcsak lesz, maximum nem lesz apám továbbra sem, őszintén, nem lenne éppenséggel nagy változás, sőt, igazából semekkora. Charlotte nénit szeretem, az unokatesóimat is, és meggyként a tejszínhabon itt van velem Nissy is, csak anya az, aki hiányzik, de ő mindennél jobban. Legalább bemehetünk, ez is valami, és hála a magasságos égnek elmegy felöltözni. Istenem, hát már majdnem azt hittem, hogy menten elsüllyedek. Ha már eleve lekislányozott csípőből, ami bevallom, kicsit zavarja kivirágozni vágyó nőiségemet, akkor az is magától értetődő kéne, hogy legyen, hogy számomra nem mindennapos az alsógatyában flangáló pasik látványa. Azt meg nem tudhatja, hogy az Orpheumban dolgozom, és hát… mégiscsak mindennapos. Ám egyikük sem a sosem látott vérszerinti édesapám. - Igen, kérek szépen. Bólintok, és elmosolyodom, muszáj, kell egy kis fény ide, egy kis vidámság, egy kis én. Anyám lánya vagyok, csak a magasságom üt el tőle, ám minden másban szakasztott ő, csak fiatalabb kiadásban, mint amilyennek Daniel megismerte. Őszintén, nem hiszem, hogy emlékszik rá, két hét valaki életében, aki nem érzett semmit, a nullával egyenlő. Anyának minden egyes napjára rányomta a bélyegét, s ha ez nem lett volna elég, még én is ott voltam emlékeztetőként. Míg a kávéra várok, a kiürült almaleves dobozzal játszom, nem merem megkérdezni, hol a szemetes, még a végén bekap miatta. A kávéba keverek egy kis cukrot, majd a bögrét teletöltöm tejjel, láthatólag nem vagyok oda a kávé ízéért, inkább csak azért iszom, hogy felébredjek tőle. Én mondjuk aludtam, nem olyan sokat és közel sem pihentetőt, de eleget ahhoz, hogy ne akarjam felrúgni az első szerencsétlen kismacskát, ami szembejön. Amikor Duncan belekezd, a kávésbögrémbe bújok, és kortyolok inkább, minthogy a férfire nézzek, aki az apám, akit anya rajongásig szeretett nagyon sokáig, szerintem még most is, de erről már nem beszélünk. Hogy lehet ilyen fiatal? Mármint… közel sem néz ki középkorúnak, anya meg nem mondta, hogy egy általános iskolással keveredett volna akkor össze. Fura is lenne. Így is fura. Mindenhogy az. - Igen, Sienna Davisnek hívnak, az édesanyám Katherine Davis, egykor színésznő szeretett volna lenni, ezért költözött Los Angelesbe... Huszonhat éves korában. Nem akarom kimondani, nem bírom kimondani. Hogy lehet valakinek tizennyolc év után az arcába mondani, hogy hahó apa, én vagyok egy pásztorórád gyümölcse, jó lenne, ha most már törődnél velem. Kínomban felkelek, és elkezdek járkálni, nem, közel sem érzem otthon magam, de nem bírok a fenekemen ülni. Tördelném is az ujjaimat, ha tudnám, ám inkább csak a tenyeremen lévő kötést babrálom. Még mindig fáj, a fejem is. Felsóhajtok, kisvártatva megállok, és ránézek, egyenesen bele a szemeibe. - Szerinte… a ti röpke kapcsolatotok gyümölcse vagyok. Mondom másként, nem sokkolom azzal, hogy apa, talán világgá is szaladna, így is kimondom, amiért idejöttünk, de talán mégsem olyan arcul csapóan sokkoló, legalábbis addig nem, míg a tudatába nem kúszik a tény… van egy lánya.
- Oké, had halljam - kíséri apró bólintás szavaimat, nem fogom hát megkérdőjelezni a szavakat, csak bökjék már ki. Kezd elmúlni az álmosság, a kíváncsiság viszont ébredezik, mégis mi a fenéért utazta át a fél éjszakát? Azért, hogy bemutassa nekem a legújabb táncosát? Aligha.. Apropó, a lány már táncos? Tyűha, erre inkább nem mondok semmit. A tekintetem a lányra siklik, ahogyan Duncan átadja neki a szót. Figyelmesen hallgatom, az elhangzó név és Los Angeles.. Összehúzom a szemöldököm, szeretném megérteni, miért jön nekem elő ezzel. Ismerős.. Katherine Davis. Ízlelgetem a nevet, agyam vadul kutat valami emlék után, bármi után, egy aprócska jel is elég, amiből rájövök, miért is hangzik ilyen ismerősen. A kezemben tartott bögrére siklik a tekintetem, mintha csak abból szeretném kiolvasni a válaszokat, nem figyelek a lányra, nem is beszél többet, csupán járkálni kezd. Aztán felrémlik valami, autó brummogása, combra sikló kéz, egy vidám mosoly, szívből jövő kacagás, egy illat.. Olyan finom illata volt. Ahogyan a hajába temettem az arcom, mindig a tavasz jutott eszembe. Szépen lassan öltenek testet a bőrszín masszából a vonások, az ajkak vonala, a szemöldök íve, a csillogó szempár. Katherine! Nagyjából akkor kapom fel a fejem, teljesen döbbent arckifejezéssel, amikor Sienna folytatja a mondandóját. A szavak, mint aprócska nyilak fúródnak belém, egészen mélyre hatolva, amilyen gyorsan tudom, olyan gyorsan teszem a bögrét a konyhapultra, mielőtt még leejteném és ripityára törne. Szorosan markolom meg a pult oldalát, valami kapaszkodó kell, mert ez az egész olyan hirtelenjében vágott fejbe, hogy még a szoba is megfordult körülöttem. Eltűnik Duncan, eltűnik Sienna, csupán Katherine arcát látom magam előtt, hallom a kacagását, érzem a finom illatát, majd változik az arca, szomorú és kétségbeesett, én pedig hátrahagyom. Magára hagyom. Fogalmam sem volt róla, hogy teherbe esik, azt meg álmomban sem gondoltam volna, hogy a gyerek, a gyermekünk egyszer csak betoppan az életembe. Lehunyom a szememet, mély levegőt veszek, visszaröppenek a valóságba és elégedetten nyugtázom, hogy kinyitva a szemem nem forog már körülöttem a helyiség. A tekintetem a lányra siklik, az arcát fürkészem, a vonásait, kísérteties a hasonlóság… Nem tudom róla elszakítani a tekintetemet, ahogyan azt sem bírom feldolgozni, hogy ő tulajdonképpen az én lányom. Nem nézek a bátyámra, nem akarom látni az arcát, pillanatok alatt érzem forrósodni a levegőt, kellemetlenül érzem magam, zavarban vagyok, a verejték apró gyöngyökben ül ki a homlokomra. Az ablakhoz sétálva tárom azt szélesre, a hideg reggeli levegő libabőrt fakaszt, a fejem ismét kótyagos, ám ezúttal nem az álmosságtól. Nem tudom, meddig állhatok az ablakban, de szükségem van a friss levegőre. Lassan fordulok meg, lépteim egyből az ajtóhoz visznek, nem nézek rá Siennára, kinyitva a falapot Duncan tekintetét keresem. - Duncan.. megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? - teszem fel a kérdést, próbálok teljes mértékben érzelemmentes hangot megütni, de hogy kinek szeretnék ezzel jelezni, azt magam sem tudom. ~ Kérlek, szükségem van… Szeretnék vele négyszemközt beszélni. ~ Nehezen találom a szavakat, mert fogalmam sincsen, mit mondhatnék. Zavarna a jelenléte? Meglehet. Egy gyermek felbukkanása nem olyan dolog, amit olyan könnyen fel tud dolgozni az ember és fogalmam sincsen, mi fog történni az elkövetkezendőkben. Tudom, hogy valószínűleg minden szavunkat hallani fogja, de valahogy.. áhh, nem tudom ezt megmagyarázni! Egész egyszerűen kényelmesebben érezném magam, ha nem tudnám egyfolytában magamon a bátyám tekintetét. Bízom benne, hogy ennyi elég lesz és távozik egy kis időre, mert csakis ebben az esetben folytatom a szavaimat. - Ülj le. - Intek a kanapé felé, foglaljon csak helyet. Nem is igyekszem azon, hogy barátságos arckifejezést öltsek, egész egyszerűen nem megy. Fogalmam sincsen, hogyan kezeljek egy ilyen helyzetet, soha nem gondoltam arra, hogy egyszer apa lesz belőlem. Olyan gyermekkorral, mint ami nekünk jutott, megfogadtam, hogy nekem soha nem lesz gyerekem. Mások ilyenkor szüleik hibáiból tanulva vágnak bele az életbe és a gyermekek nevelésébe, tudják, min kell változtatni. Én azonban.. nem, képtelen volnék rá, hogy gyermeket neveljek. Attól félek, hogy olyan leszek, mint amilyen az apánk volt. Hogy fájdalmat okozok, hogy megbukom, hogy csalódást okozok és pokollá teszem a tulajdon vérem életét. Vele szemben helyezkedem el, a kanapé előtt lévő kis kávéasztalra leülve, így nagyjából egy szintre kerülünk magasságügyileg. Mélyen nézek a szemébe, a kék íriszekben ezúttal kavarog némi érzelem. Ott bújik meg a kíváncsiság, mintha olvasni szeretnék a tekintetében. Ezúttal nem vagyok ellenséges és próbálom nem megijeszteni a lányt, de fogalmam sincsen, hogyan kellene egy ilyen helyzetre reagálni. - Mit vársz tőlem, Sienna? - töröm meg a csendet halk szavaimmal, ám tekintetem továbbra sem szakítom el az övétől. Tudni szeretném, miért van itt, miért keresett meg és mit vár tőlem. - Kérlek, légy őszinte - teszem még hozzá, most valóban jó lenne, ha igazat mondana. Mondja el, mi a szíve vágya, még akkor is, ha úgy érzi, nekem nem igazán fog tetszeni.
Sienna beszélni kezd, én pedig úgy lesem az öcsémet, mintha az életem függne tőle. Bassza meg, talán egy kicsit így is van. Hogyan fogadja, milyen apa lesz? Nekünk az apafigura az mindent jelentett, csak szépet és jót nem, már ami a biológiai nemzőnket illette, s ha én tartottam attól, hogy egyszer olyanná válok, mint ő, akkor biztosan Ethan fejében is megfordult már. Anne befogadása szinte ösztön volt, a kezdeti bukdácsolások a kapcsolatunkban és részemről a szülő szerepben pedig egyfajta beavatási rítus. Fokozatosan tanultam meg nem csak azt, hogyan kell ellátni egy kislányt, hogyan kell gondoskodni róla, hanem azt is, hogy miképp nem akarom nevelni, hogy mit szeretnék megadni, ahhoz képest, amit tőlem elvettek. Kísérlet volt, életem egyik legnagyobb kérdésére a válaszkeresés: lehet másképp, vagy tényleg csak úgy, ahogy velem meg Ethannel volt? Én már tudom, ő még nem. Az elmúlt több mint száz év alatt nem fogtam a kezét, hát nem most kezdem el, egyedül kell felfedeznie a rettegett terepet. Biztosra veszem, hogy fél, vagy legalábbis tart tőle, amiért nem lehet hibáztatni - vigasztalni sem, mert semmi se garantálja, hogy ő is veszi az akadályt. Ha elbukik... ha olyan lesz valami őrületes oknál fogva, mint az apánk volt... Ehh, mindig a legrosszabbra készülök. Leizzad, kikészül egy perc alatt, nekem meg fogalmam sincs, hogy mindez minek lesz az előszele, hogy merre fogja lendíteni. Éberen lesem, ahogy az ajtóhoz megy és kitárja, meg se szólal még, de már tudom, hogy ez egyedül nekem fog szólni, nem is tévedek. Felállok, a bögrémet az asztalra teszem. Tekintetem szúrós, vonásaim érzelemmentesek, farkasom energiái szokásos, metsző vadságukkal járnak körbe, hol nekiiramodnak, hol lecsillapodnak, mintha csak játszanának azzal, hogy a levegőt tépik. - Kint leszek, ha kellek - mondom mindkettejüknek címezve, elhaladtamban pedig vetek egy árnyalatnyit biztató pillantást Siennára. ~ Tudom, öcsi ~ veregetem vállon, de csak gondolatban, fizikálisan minden körítés nélkül hagyom el a lakást, hogy a lépcsőházban az egyik ablaknál táborozzak le. Hallok mindent, naná, hogy hallok, sőt, kifejezetten hegyezem a fülem, energiáimmal pedig éberen kutatom mindazt, amit Ethan látni, érzékelni enged. Kész vagyok rá, hogy a legapróbb baljós jelre ugorjak, de nem csak azért, hogy a lányt védjem, hogy az öcsköst megóvjam egy később megbánásra ítél, indulatból elkövetett tettől vagy szótól. A magam köré emelt falakat akarom viszonylagos épségükben tudni. (Lassan több lőrés van rajta, mint egy megtépázott szitán, de az illúzió ugyebár...)
//Én innen akkor ezennel kiszálltam pár körre, amíg egymásra találtok és nem kellek aktívan. Aztán csak szépen! Ö.Ö//
Kicsit olyan érzésem van, mintha megállna az idő, és egy részem szeretné is, hogyha belefagyhatnánk a pillanatba, és még ne tudjam meg, mit szól ehhez az egészhez, hozzám. Mondjuk úgy soha. Félek a dologtól, és bár amiatt nem aggódom, hogy vajon velem mi lesz, ha nem kellek neki, mert ott van a nagynéném, de attól még szeretném, ha lenne közünk egymáshoz. Ha már eddig nem volt, úgy a jövőben nem lenne rossz, ha esetleg tudnék róla ezt-azt. Vajon kérhetek ilyet? Fogalmam sincs, egyelőre azonban nem nagyon lovalom bele magam semmibe, csak figyelem az arcát, mintha a felismerést vélném felfedezni benne. Emlékszik anyára, azt hiszem, ő ennek örülne, bár attól még megszakadna a szíve, ha tudná, annak a társaságában időzöm épp, aki után hosszú évekig sóvárgott. Nem szólok egy szót sem, amíg az ablakban áll, egyébként sem vagyok az a türelmetlen típus, s most úgy érzem, csak a saját helyzetemet rontanám, ha sürgetném. Neki sem lehet egyszerű, én ezt belátom, bár, hálát adhat a sorsnak, hogy nem kellett megannyi kakis pelenkával a szemeteshez szaladnia, hisz nem volt ott. Erre a gondolatra összefonom a mellkasom előtt karjaimat, hisz ez számomra fájó pont, nekem mindig hiányzott az apukám, nagyon-nagyon… De hát, most mit lehet tenni, ha az emberről nem tudnak semmit, akkor nem róhatja fel a másiknak, hogy felelőtlenül otthagyta. Még csak anya miatt sem akartam letámadni, az sosem az én keresztem volt, anya erős nő volt mindig is, túlélte, bár nagyon sokáig tartott, mire hajlandó volt megint kinyitni a szívét… s lám abból mi lett. Amikor az ajtóhoz lép, egy pillanatra megfagy bennem a vér, és azt feltételezem, ennyi volt, visszaküld oda, ahonnan jöttem, én már mozdulok is, senkinek sem vágyom a terhére lenni, aztán mikor meghallom, hogy Duncannak kellene kimennie, egy mély sóhaj hagyja el az ajkaimat, a megkönnyebbült féléből. Kicsit sután megállok a helyiség közepén, fogalmam sincs, mit kezdjek magammal, csak nézem, ahogy Duncan kisétál, és a pillantását egy gyengécske mosollyal köszönöm meg. Fura, de összességében nagyon hamar megkedveltem, és talán… nem olyan ostoba feltételezés, hogy ő akkor sem fog elzavarni, ha esetleg az apukám megteszi. Persze, tőle nem várok semmit, igazából, apától sem, eddig is megvoltam nélküle, talán eztán sem lesz ezzel gond, de ismerni attól még szeretném. Nagyon-nagyon szeretném. - Rendben. Bólintok, majd gyorsan leülök, túl gyorsan, szóval elég egyértelmű lehet még farkasgének nélkül is, hogy mennyire zavarban vagyok. Szorosan összezárom a térdeimet, és rájuk fektetem a kezem, majd magam mellé inkább, aztán mégis vissza. Úristen, egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Amikor leül velem szembe, és belenéz a szemeimbe, legszívesebben a nyakába vetném magam, de tudom, hogy ezt nem tehetem meg. Csak nézem, és látom benne azt, akiről anya mindig mesélt. Annyira megrázó… Mit várok tőle… azonban más aligha tudnék lenni, mintsem őszinte, végül egy nagy levegőt veszek, és belekezdek. Próbálom egy szuszra elmondani, talán úgy könnyebb lesz, és igyekszem nem félre, vagy lenézni, mert most erősnek kell lennem, nem egy gyáva kislánynak, aki megretten az élet által elé gördített akadályoktól. - Anya börtönben van, így el kellett jönnöm Los Angelesből, hiszen ott nem maradt senkim. Most Fairbanksben élek a nagynénémnél, ott tanulok, és dolgozom két hete. Igazából… először azt szerettem volna, ha esetleg van rá mód, hogy magadhoz vegyél, de közben rájöttem, hogy ilyet nem kérhetek, és nem is fogok, emiatt ne aggódj. Én csak… szeretnélek megismerni. Tudom, hogy ez borzasztóan sok és kellemetlen lehet neked, és ha úgy érzed, nem fog menni, és inkább élnél úgy, hogy nem létezem a számodra, akkor mondd csak meg, és elmegyek. Teher egyáltalán nem szeretnék lenni. Csak a végén hajtom le a fejem, mert valamiért nem szeretném a szemébe nézve hallani azt, ha esetleg tényleg nem akar tudni rólam semmit sem.
Baromi nagy megkönnyebbülés, hogy a bátyám minden szó nélkül fogja magát és kimegy, nem ellenkezik és még csak azt sem érzem, hogy szarul érezné magát emiatt. Elvégre valószínűleg kintről is ugyanolyan jól fog hallani mindent, csak kicsit jobban kell hegyeznie a fülét, nekem azonban valamiért kényelmesebb. Továbbra is érzem a tapogatózó energiáit, a pajzsommal nem is vesződöm túl sokat, azt hiszem ennyi kijár neki, hogy legalább ilyen módon tájékozódhasson. Látom, hogy Sienna is zavarban van, még csak a farkas gének sem kellenek hozzá, a helyzettel azonban egyelőre valóban nem tudok mit kezdeni. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, azon kívül, hogy a lányom. Persze, hogy először viccnek tituláltam volna ezt az egészet, de Duncan már az elején közölte, hogy közel sem az a cél, hogy engem jól megszívassanak, szóval nem marad más, mint elfogadni a tényt. Apa lettem. És ez iszonyatosan félelmetes dolog. Ahogyan beszélni kezd, hallgatom, az elején valami furcsa feszengés uralkodik el rajtam, ahogyan meghallom, hogy Kathrine börtönben van. Te jó ég, mibe keveredett? És akkor most hol lakik? Szerencsére megválaszolja a kérdésemet, én pedig megkönnyebbülök. Valóban nem ismerem, de mégiscsak a lányom, bennem pedig ott él a rossz apa képe, egyszerűen képtelen volnék kihajítani az utcára, ha nem lenne hol álomra hajtsa a fejét. Azonban van, így ez a része is megkönnyebbülés.. Mihez kezdtem volna, ha beköltözik? Hangozzék ez akármilyen morbidul egy apa szájából, de nem tehetek róla.. Amikor befejezi, nem szólok semmit. Csendben ülök, gondolkodom, jobb lábam mintha csak rángani kezdene, gyors ritmust ütök vele, persze hangtalanul. Idegesség. Az vagyok, mi tagadás, ebben az önkéntelen mozdulatban pedig ez tökéletes benne van. Mély levegőt veszek és belekezdek. - Sienna.. - aprócska szünet, hátha felnéz rám. Ha nem, akkor így jártam, túl bensőségesnek érezném egyelőre a mozdulatot, hogy az álla alá nyúlva emeljem fel a buksiját. - Ettől a pillanattól kezdve, hogy beléptél az ajtón és elmondtad, ki vagy, képtelen lennélek kitörölni az életemből. Ha most elküldelek, az emléked, a szavaid itt maradnak, még akkor is, ha csupán pár percig láttalak - Ha szó szerint nem is mondom ki, szerintem egyértelmű, mit szeretnék. Tutira nem fogom elküldeni. - Ilyenkor természetesen nem vagyok a szavak embere - vigyorodom el zavartan, tarkóm vakarom meg egyik kezemmel, majd felállok és ismét az ablakhoz sétálok. Ha nem szólal meg, akkor ismét én leszek, aki megtöröm a csendet. - Nézd.. Nekem, nekünk - bökök fejemmel az ajtó felé - borzalmas gyerekkorunk volt. Nincs más példa előttem, csak az apámé, akit legszívesebben letagadnék. - Emlékem mondjuk róla csupán annyi, amennyit Dun megosztott velem, de az bőven elég, hogy undorodjak tőle. Gyermekkorom érzései azonban sokkal elevenebb emlékként élnek bennem. - Nem tudom, milyen egy jó apa, hogyan kellene viselkednem és mit kellene tennem - fordulok felé és tárom szét a karom, ezzel is jelezve, hogy teljes mértékben tanácstalan vagyok. Viszont őszinte is, ami szerintem első lépésként igencsak pozitív. Legalábbis remélem, hogy a kételyek megosztásával és az önértékelésemmel nem fogom elijeszteni. Mert lássuk be, tuti nem ilyesmi lenne az álma. - Talán belejövök és talán menni fog, de nekem egy ilyen helyzetben már túl sok az a talán. Mi lesz, ha nem sikerül? Ha elbukom és bántani foglak? - nem fizikális téren gondolom - Ha csalódást okozok? - Éljen, Daniel Corvin, a határozottság és az optimizmus mintaképe!
Némileg aggaszt, miként ver tamtamot a padlón a lábával, értem én, hogy ideges, de ettől én is még inkább az leszek, mégsem teszek semmit, kétlem, hogy értékelné, ha esetleg a lábára tenném a kezem, hogy megpróbáljam megnyugtatni az érintésemmel. Fura is lenne, valahogy nem érzem úgy, hogy hozzáérhetnék, pedig de szeretném legalább kicsit megbökdösni, hogy ez most tényleg igazán megtörténik-e, hogy itt ül előttem, és hogy kíváncsi arra, mit szeretnék. Hosszú szempilláim rejteke mögül, lassan pillantok fel rá, mikor beszélni kezd, szomjazom minden egyes szavát, mondjon bármit, a hangját, a mozdulatait. Iszok magamba mindent, hisz ha ez az utolsó alkalom, alaposan el kell raktároznom mindent magamban, hogy később képes legyek felidézni majd. - Én sem vagyok, tudnék beszélni bármiről, még akár az űrkutatásról is tök szívesen, de valahogy, ha az ilyen fontosabb dolgok vannak előtérben, akkor nem találom a hangom. Olyankor mindig fecsegek össze-vissza, pedig esküszöm, nem vagyok lökött, meg semmi ilyesmi, de látod, már most is ezt csinálom. Egyértelműen sokat vagyok képes jártatni a kicsi szám a semmiről, ha végtelenül zavarban vagyok, pláne, ha valami nagyon másról kellene beszélni, valami fontosról. Nem biztos, hogy ezzel bárki dolgát megkönnyítem, de azért próbálkozásnak talán megfelel. Annak azért nagyon örültem, hogy nem akar elküldeni, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék rá, elvégre ez azért cseppet sem volt egyszerű helyzet, sem neki, sem pedig nekem. A szavaira elkomorodtam, sajnáltam, hogy borzalmas gyerekkoruk volt, és bár ezt sem neki, sem Duncannak nem fogom elmondani soha, de voltam olyan intelligens, hogy rájöjjek, erőszak is szerepel a képletben, de azt nem tudom, mi módon. Talán jobban is járok, ha nem kerülök képbe ilyen téren soha. - Akkor jó, tudod, én sem tudom, milyen egy jó apa. Azt sem tudom, milyen egy rossz apa. Vagy hogy egyáltalán milyen, ha valakinek van apukája. Más szájából talán szemrehányásnak hangozhatna, én azonban csak lágyan jelentem ki, némi fájdalmas éllel, sóvárgással valami után, amit sosem kaphattam meg, ám egy pillanatig sem célom bántani szavaimmal. Inkább csak azt akarom vele mondani, hogy teljesen mindegy, milyen apa, nekem pusztán az számít, hogy létezik. - Szerintem fölöslegesen aggódsz. Sok mindent velem már nem lehet elszúrni, pelenkázni sem kell, meg semmi ilyesmit, még vacsit is tudok főzni magamnak, és képzeld, elbírom az iskolatáskám. Istenemre, fogalmam sincs, miért mondom ezt, és miért mosolygok mellé, talán úgy ítéltem meg, hogy most bizony nekem kell annak lenni, aki megpróbálja megerősíteni a másikat, hogy elűzze bizonytalanságát. - Egyébként sem okozhatsz csalódást, nincsenek elvárásaim veled szemben, nem építettem eszményi apuka képet magamban, szóval tényleg fölösleges ezen görcsölni. Bólogatásommal kíséreltem meg alátámasztani a szavaimat, nem akartam okoskodónak tűnni, inkább csak… önmagam voltam na, nem tehetek róla, hogy én mindent a szebbik oldaláról próbáltam megközelíteni, még egy ilyen éjszaka után is, s onnantól kezdve, hogy kijelentette, most már nem tudna kitörölni az életéből, átszakadt valami gát, és nem számítanak a félelmek. - Szóval… én tényleg csak meg szeretnélek ismerni, olyannak, amilyen vagy, és nem olyannak, amilyennek szerinted lenned kéne apaként.
Bájos. Ez az első szó, ami eszembe jut hallgatva a szavait. Szám széle rándul meg, ahogyan szavai beigazolódni látszanak. No és persze ott van az a tény, hogy felbukkant az első közös vonásunk. Órákon keresztül képes vagyok dumálni és jártatni a pofámat, de ha valami komolyra fordul a téma, ahol ráadásul ekkora kaliberű dologról van szó! Na pff, mintha nem is én volnék. Tudom, vagy legalábbis érzem, hogy nem szemrehányásnak szánja a szavait, csupán a fájdalmát közli velem, én valahol, mélyen, mégis elszégyellem magam. Itt van ez a fiatal lány, apa nélkül nőtt fel és fogalma sincsen arról, milyen, amikor megfoghatja az apukája kezét, vagy puszit adhat a borostás arcra. Mondjuk nekem sem, de ez már más téma. Tudom, hogy ezernyi ilyen gyerek van a világon, de ők nem az enyémek. Ők nem miattam nem részesülhettek ilyen dolgokban. Sienna azonban az én lányom. Persze fogalmam sincsen, mi lett volna Katherine-nel és velem, ha akkor nem hagyom ott, vagy ha tudom, hogy gyermeket vár.. A múlt kérdései, azt hiszem jobb, ha megválaszolatlanul maradnak. A jelent kell meggyúrnunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a dologból. Nem vagyok egy szívtelen, hideg pöcs, természetes, hogy szarul érzem magam a dolog miatt. Persze nyilván kiheverem majd, de most akkor is szar. Szívás. Nem tudom, hogy viccnek szánta-e, vagy ösztönösen jöttek neki a szavak, mégis elmosolyodom. A helyzethez és az előbbi szájrángásokhoz képest egészen szélesen. - A cipőd be tudod kötni? - buknak ki belőlem önkéntelenül a szavak, mert képtelen vagyok megállni, hogy ne jegyezzek meg valami hú, de nagyon poénos dolgot. Mert ez vagyok én. A legszarabb és legkomolyabb helyzetekben is képes vagyok benyögni egy poént, aztán persze lehet, hogy csak én nevetek rajta, de az nekem már édesmindegy. Egyik szemöldököm kúszik feljebb, hogy pár pillanattal a kérdés elhangzása után, zavart krákogással kísért fejrázással zökkentsem vissza magam a téma medrébe. Mégiscsak komoly dolgokról folyik a szó.. - Jól van - bólintok egy pillanatnyi hezitálás után - Én hiszek neked - fűzöm keresztbe karjaimat a mellkasom előtt, amolyan töprengő pozíciót felvéve. Mindenképpen szimpatikus, főként az, hogy nem úgy állított ide, hogy már most ő az én lányom, beköltözik és fogadjam el, hogy mostantól az életem része lesz, akár tetszik, akár nem. Nem veri az asztalt a saját igazáért, nem harciaskodik, nem panaszkodik a múltja miatt, nem állít elvárások elé. Azt hiszem azt nem igazán bírnám. Ezek helyett mit csinál? Először is szolidan, nyugodtan vonul be az életembe. Utána egyből felajánlja, hogyha nekem ez sok, küldjem el és nem fog többet keresni. Most meg közli, hogy nincsenek elvárásai, csupán szeretne megismerni. Az eszem eldobom, azt hiszem az anyjától örökölte a természetét. Mégis valami félsz kezd bennem felszínre bukni. Méghozzá az ő irányába. Nem ismerem, de maga a tudat, hogy az én vérem, már féltésre ad okot. Hogyan magyarázzam meg akkor neki, hogy itt veszélyes játszmákat űzök? Hogy igencsak sokszor kerülök bajba vagy amiatt, amit csinálok, vagy a nagy szám miatt? Hogyan mondjam meg neki, hogy itt akadnak olyan alakok, akik képes lennének zsarolni vele, ha kitudódna, hogy van egy lányom? Egy olyan pontom, amivel játszi könnyedséggel tarthatnak sakkban? - Egyetlen egy feltételt szeretnék csak megszabni - kezdek bele komolyan, határozottan - Csak és kizárólag Fairbanks-ben találkozunk. Én megyek hozzád és nem te fogsz utazgatni. Felőlem csinálhatunk akármit, csupán ennyi lenne a kérésem. - Megvárom a válaszát, remélhetőleg beleegyezik. Elvégre neki is könnyebbség lenne, ha nem kellene minduntalan buszra pattannia, vagy éppenséggel sofőrt kerítenie magának. Persze ezzel megszegem a saját magam állította szabályt, miszerint soha nem teszem be a lábam többet Fairbanks-be, hiszen ott a falka, ott a bátyám. Lényegében ez már hülyeség, hiszen Duncan itt áll az ajtó előtt, ingatlanokat kerestem neki, tisztára, mintha direktbe mászkálna utánam. Másrészt pedig.. inkább elviselem a falka bűzét, minthogy Siennának bármi baja essen. - Kérsz reggelit? - Nem tudom, mit mondhatnék még, így hát részben próbálok témát is terelni, részben pedig mégiscsak átutazta az éjszakát! Fene gondolta volna, hogy ilyen hamar felélednek a szülői ösztönök, te jó isten..
- Nem tudom, az lehetséges, hogy nem megy túl jól, ritkán hordok fűzős cipőket. Sajnálom, nem tudtam kihagyni, de azért a szám sarkában ott bujkál a mosoly, hogy jelezzem, határozottan poén kategóriáját hivatott képezni a dolog, mert hát, erre mit lehet válaszolni? Az igen, be tudom olyan snassz lett volna. Mindenesetre ez a könnyedebb hangvétel azért jobban fekszik, valahogy úgy érzem, nem lesz baj, menni fog ez, csak idő kell, de időnk az van, nem? Legalábbis remélem, bár nagyon elfoglalt vagyok, de megoldom, nincs az az isten, hogy így rá akadva ne akarjak relatíve sokat a közelében lenni. Ez a bezárkózó testtartás nem tetszik túlzottan, de tényleg nincs értelme csodát várni két perctől, nem is teszem, hagyom, hogy csordogáljon minden a maga medrében, aztán lesz, ami lesz. Az erőltetésből még soha semmi jó nem sült ki. Reménykedem benne, hogy jól kezelem a helyzetet, de hát, tulajdonképpen soha nem volt az életem része, és olyan jól kijöttünk anyával mindig is, hogy nem volt szükségem egy apára. Jelenleg azonban szükségem van valakire, akihez tartozhatok, aki úgymond közvetlen rokonom, fura, de valamiért úgy érzem, ez kell ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Imádom az unokatestvéreimet és a nagynénémet, de az közel sem ugyanaz. Anya szerintem azt remélte, hogy nem fogom megtalálni, nem azért, mert irigy volna, egyszerűen csak nehezen viselné a lelke a tudatot, hogy az én életemnek a része, az övének pedig sosem volt, eltekintve attól a két héttől. Nem is tudom, hogy írjak-e neki erről, talán megbántanám vele, de nem titkolhatom el tőle, azt még rosszabbul viselné, sosem sumákoltunk egymás előtt. Eltekintve ettől a drog ügylettől. Egyetlen egy feltétel, az nem sok, ugye? Vajon mi lehet az? Remélem nem olyasmi, hogy nem mondhatom el senkinek, főleg nem anyának, azt nem tudnám betartani, de a szavait hallván elég gyorsan megkönnyebbülök, mert ennél azért durvábbra számítottam. - Ohh, ez nem baj, sőt, tudod, én suliba járok még, most vagyok végzős, és egyébként sem tudnék olyan sokat utazgatni, hétvégén sem, mert akkor meg dolgozom. Juj, ezt akartam is mondani, nehogy azt hidd, hogy én is olyan táncos vagyok, mint a többiek az Orpheumban. Én balettozom... Ezt azért még szükségesnek éreztem leszögezni, mielőtt azt hinné, hogy sokkal lazábbak az erkölcseim, mint amilyenek a valóságban. Nem véletlenül nem bírtam nézni alsógatyában, valószínűleg soha nem fogom tudni kitörölni a fejemből azt a képet. Jó, anyát sokszor láttam bugyiban, meg meztelenül, de az más, vele nőttem fel. Nem feltétlenül akartam, hogy az első pillanatban, amikor látom az édesapám, csak ennyi legyen rajta. Ez mondjuk már veszett fejsze nyele. - Akkor majd egyszer bemutatlak a nagynénémnek meg az unokatestvéremnek, sőt, a legjobb barátnőmnek is, képzeld, eljött velem Los Angelesből. Tök jó fej, nem? Na jó, nem szaladok ennyire előre, ez lehet kicsit ijesztő, meg egyébként is, Charlotte néni szerintem le is kapna a tíz körmödről, ő nem olyan jámbor lélek, mint én. Bár nem vicces, amit mondok, de azért én elkuncogom magam, ahogy elképzelem, és ebben a pillanatban elhatározom azt is, hogy inkább nem abban a házban fogok vele találkozni, nem volna túl pozitív végkifejlete szerintem. Egy idő után talán lenyugodnának a kedélyek, de most inkább kettőnkre koncentrálnék, nem a mással való összetűzés elsimítására. - Persze, de ugye Duncan is kaphat? Még a végén elalszik a folyosón, vagy valami. Mosolyom meglehetősen széles, a kezdeti szótlanság után úgy fest, elég hamar magamra találtam. - Csináljak én valamit? Palacsintát? Sült szalonnát? Tojást? Már ha akad hozzájuk alapanyag... Azzal, hacsak nem állított le, már el is indultam a hűtő felé, hogy körülnézzek, miféle reggelinek valót alkothatok. Én eléggé éhes voltam, és szerintem ez elmondható volt a többiekről is.
- Annyi baj legyen - legyintek mosolyogva, mindenképpen pozitív szerintem, hogy sikerült kicsit viccelődnünk, pedig még közel sem értünk a téma végére. De ha fogékony az ilyesmire, az már plusz pont, aminek azért valahol örülök. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap beállít majd a lányom, hogy közölje, szeretne megismerni, de ha már így alakult, akkor az eddigiek láttán azt kell mondjam, hogy a maga módján jól jártam. Sienna bájos és szimpatikus, ezen a téren azt hiszem semmi problémánk nem lesz. - Pompás - bólintok szavaim mellé, hogy semmi kifogása a dolog ellen, reménykedtem, hogy neki is könnyebb lesz. Ebből az egyből akkor sem engedtem volna, ha nem tetszik neki. Az Orpheum pedig… Akár balettozik, akár nem, akkor is az Orpheum, erről még tuti fogok beszélni a bátyámmal. Ennél többet azonban nem reagálok erre az egészre, ha minden igaz, úgyis lesz még alkalmunk beszélgetni és ismerkedni, most sokkal fontosabbnak érzem az alap „szabályok” lefektetését. Mindenesetre ismét csak feljegyzem magamnak ezt a dolgot, a balett is sokat elmond róla, szép is lett volna, ha olyan táncos, mint akikkel én riszáltam a színpadon. - Húha, rendben, de ne szaladjunk ennyire előre, jó? - vakarom meg a tarkómat, mert igencsak parázok azért az ilyesmitől. Főleg egy nagynéni… Tuti kapnék a fejemre, miért hagytam ott Katherine-t. Először csak ismerkedjünk, tapogassuk ki a határokat. Aztán a többi majd jön magától. Nem tudom, hogyan fog alakulni a kapcsolatunk, az is lehet, hogy nagyon jóban leszünk egymással, de az ellenkezője is szóba jöhet, fogalmam sincsen, majd kiderül. Duncan-nél sem tudtam, miként alakulnak majd a dolgok és még a mai napig nem tudom, pedig hányszor futottunk már össze! Minden alkalom más és más, lehet képtelenek vagyunk a normális kommunikációra, mert akármennyire indítunk nyugodt körülmények között, a végére valahogy mindig kisiklik a dolog. Remélem most nem így lesz, mert nem szeretnék Sienna előtt összekapni vele. - Mindenképpen. A világért sem szeretném, hogy éhezzen a drága - mosolyodom el, a szavak inkább Duncan-nek szólnak, mintsem a lánynak, egészséges testvéri csipkelődést. Mindenesetre az ajtóhoz sétálok és kitárva kukkantok ki rajta, merre jár a mi báránykánk. ~ Komolyan felvetted az Orpheum-ba? ~ düh érződik a hangomban, máris védeném a lányt, mert oké, hogy balettozik, akkor is megfordulhatnak ott furcsa személyek. És azt hiszem rohadtul jó, hogy nem tudok arról, mi történt az éjszaka, mert akkor tuti neki esnék itt és most. - Gyere, kapsz reggelit - gondolatban küldött szavaimmal ellentétben most egészen kedvesen szólalok meg, hogy utána visszasétáljak a konyhába. Sienna máris aktivizálta magát, semmi kifogásom ellene. - Én a magam részéről egy rántottára szavazok. Mindent találsz a hűtőben - egyedül élek, de férfi létemre képes vagyok ellátni magamat, így a hűtő is szépen meg van pakolva, sehol semmiféle rothadó kajamaradék. Na, azért ilyen téren is adok magamra.
- Jójó, bocsánat, néha kicsit belelovalom magam a dolgokba, de már abba is hagytam. Pirultam el kissé, nem akartam én a kelleténél kényelmetlenebb helyzetbe hozni, elvégre épp elég lehet, hogy itt vagyok neki én, mint derült égből a villámcsapás, és még rászabadítanám a családomat is. Épp azt szeretném, hogy úgymond engedjen be az életébe, nem volna okos dolog rögtön elüldözni. Néha még hihetetlenül hebrencs teremtés tudok lenni. Kicsit zavarba is jövök, mert lehet ezzel most elszúrtam a dolgot, áhh, mindegy, majd lesz valahogy, nem szeretném túlaggódni, nem ragaszkodom görcsösen hozzá, csak egy esélyt akarok. Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle, még az is lehet, hogy utálni fog, bár ilyen személlyel nem nagyon találkoztam még, de attól még lehet, hogy vannak olyanok, akik nem bírják a hozzám hasonló lelkülettel megáldott embereket. Annak örülök, hogy Duncan visszajöhet, bár butaság azt gondolni, hogy ő itt nekem a biztos pont, mert ez nem igaz, de őt már egy kicsivel azért jobban ismerem. Annyira fura belegondolni, hogy van egy nagybátyám is. Ki tudja, milyen rokonai vannak még, bár ez egy legénylakásnak tűnik, szóval legalább pótanyukát nem kell lenyelnem, meg féltesókat, azt hiszem, azt nem viseltem volna jól. Így legalább nem kell senkit összehasonlítgatnom anyával, hogy vajon miért ő, és miért nem anyu. Szegény nőt utáltam volna már csak azért is, mert ő lenne ott, ahol anya szeretett volna mindig lenni. A reggeli ígérete némileg feloldja az elburjánzott idegességemet, úgyhogy már bele is kezdek, így legalább biztosan van mivel elfoglalnom magamat. - Rántott, rendben! Duncan? Azért annak örülök, hogya hűtő nem egy romhalmaz, nekem nincsenek előítéletem a férfiakkal kapcsolatban, bár mikor Charles nálunk járt, akkor valahogy mindig porszem siklott a gépezetbe, és anya utána mindig nekem sírta el, hogy már megint máshol van ez meg az… Anya miatt én is megszoktam, hogy mindent ugyanoda pakolok, nem is nagyon boldogulok mások hűtőjével, nem mintha sokat láttam volna életemben. Úristen, mégis ki gondolkodik ilyen zöldségeken? Na szóval rántotta, s mivel férfiakról van szó, mehet bele hagyma és szalonna is. Én meg nem enném, de mindig előbb vagyok tekintettel másokra, mint magamra. Mindent előkészítek, aztán meglelem a serpenyőket is, és már kezdem is a csodás hadműveletet, persze amennyiben Duncan mást kér, akkor neki aszerint cselekszem. Magamnak megelégszem pár lekváros pirítóssal, eléggé madárétkű vagyok, szerintem nem is férne belém hová. Akárhogyan is, nagyjából tíz perc alatt én összerittyentek mindent, amolyan mini háziasszonypalánta módjára, elég sokat főztünk anyával, és imádtam, nagyon hiányzik, oly sok mindennel egyetemben. - Akkor… jó étvágyat mindenkinek! Csacsogom vidáman, önnön zavaromat palástolva, és el is kezdek falatozni. Nagyon, nagyon újszerű ez nekem, de valahogy kellemesen bizsergek tőle, lopva egyik férfi arcáról nézek a másikra, és próbálom feldolgozni, hogy ez tényleg megtörténik…
Szókeresőt játszottam a mobilomon. Valamivel el kellett ütnöm az időt! Fél füllel és energiáimmal a lakásban zajló eseményekre fókuszáltam azért, nagyon nem örültem volna, ha mondjuk... nem is tudom, Ethan dührohamot kap, vagy egyszerűen csak seggfej módjára reagálja le a lány létezését. Valahogy nálunk ez az apa-dolog elég kényes terep, nálam már nagyjából hagyján, de neki... hát most nem lennék a helyében. Nem szeretné, hogy éhen haljak és drága vagyok, hát egyem meg - nem. Bezártam a játékot és ellöktem magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam. Mint valami kitett kutya, de komolyan, morgolódtam is miatta rendesen, de azért patáliát nem csaptam. Két túlon-túl is heves vérmérsékletű, domináns, ráadásnak fiatal hím egymás mellett nem épp életbiztosítás, kiváltképp egy embernek. Úgyhogy azt hiszem, ha rendes körülmények között tettlegességig is fajulnánk, Sienna jelenléte fék lehet. Bár sehogy se fajuljunk addig! Ezt a kívánságom akkor húzom le a WC-n, amikor nyílik az ajtó és Ethan betámad gondolatban a kérdésével. Tekintetem villan, figyelmeztetően nézek a szemébe, energiáim marják körülöttem a levegőt. Se helye se alapja a dühének. - Bocsáss meg egy pillanatra - néztem el Ethan mellett a lányra, kipréseltem magamból egy mosolyt, aztán kirántottam az öcsémet a folyosóra és becsuktam az ajtót. Nem basztam a falhoz, pedig a késztetés megvolt bennem. ~ Lehet, hogy a nagy seggriszálásod közepette nem tűnt fel, de nem egy kibaszott bordélyt vezetek és az alkalmazottaim se pornósztárok! Nincs semmi se ráerőltetve, ám még ha lenne is... Fél órája sincs, hogy ismered és megtudtad, hogy te vagy az apja! Szóval nekem ne kezdj szülői értekezletbe, mert tizennyolc évet csúsztál vele, engem meg felbasz, hogy a hirtelen támadt atyáskodásoddal előttem akarsz páváskodni a szórakozóhelyem és az ő munkája miatt. ~ Fújtam egy nagyot, szememből pedig eltüntettem az idő közben belé lopakodott vörös szálakat. ~ Nem egy lepukkant putriban vetkőzik, a többiek pedig szeretik, és ahogy eddig láttam, jól érzi magát nálunk, úgyhogy húzd ki a zabszemet a seggedből. ~ Vállon veregettem, de kicsit se finoman, valahogy le kellett vezetnem kicsit a hirtelen berobbant feszültséget. Aztán ha hagyta és ne volt több csörte, akkor bementünk.
- Jó a rántotta nekem is - mondtam, bár egyáltalán nem voltam éhes, inkább feszült. Csak egyszer hagynánk ki ezt az érzést a palettából, komolyan! Csoda lenne... Amíg Sienna a konyhában tett-vett, mi pedig a reggelire vártunk, leültem a korábbi helyemre, felhúztam a pajzsom, kizárva ezzel minden gondolatbeli kommunikáció lehetőségét és folytattam a szókeresőzést. Csak akkor reagáltam, ha valamelyikük hozzám szólt, egyébként elvoltam a magam kis játékával - higgadjunk le terápia. - Jó étvágyat! - mondtam én is, mikor asztalhoz ültünk és elkezdtem magamba diktálni a reggelit. Ez nem normális. Ez nem oké. Ez valami rossz vicc. Ez járt a fejemben evés közben, ahogy az öcsém és az unokahúgom társaságában reggeliztem. Olyan baszottul kiscsaládi idill volt ez, hogy nem tudtam hova tenni, képtelen voltam neki örülni, de itt hagyni se tudtam volna az egészet. Csak azt éreztem, hogy ez talán valahol nem is az én életem, hanem valaki másé, akiébe csak úgy beleestem meghatározatlan időre. Fogalmam sincs, hogy kényelmes-e, vagy éppenséggel fojtó, hogy meg tudnám-e szokni, hogy egyáltalán meg akarom-e szokni. A magam részéről néma csendben ettem.
Becsukódik az ajtó mögöttünk, én pedig biztos vagyok benne, hogy ez a találkozó sem fog valami fényesen végződni. Miért van az, hogy akárhányszor összefutunk, mindig félresiklik a találka? Akármennyire normálisan indul, valaki csak kihúzza a gyufát és mivel mindkettőnknek megvan a sajátos, mégis rettentően hasonló természete, ahelyett, hogy elsimítanánk a dolgokat, hatalmas tűz lesz a pici lángból is. Éljenek a Corvin tesók. Olyan erősen préselem össze az állkapcsomat, hogy félő, kitörnek a fogaim. Ökölbe szorítom a kezemet, a bütykeim egészen elfehérednek. Legszívesebben itt és most nekiesnék, elegem van ebből az egészből és igen, belőle is. A cérna azonban akkor pattan el, amikor közli, hogy tizennyolc évet csúsztam.. Gyorsan kapok felé, hogy a torkánál megragadva vághassam a falhoz, ha sikerül, akkor szinte egyből észhez térek. Amint a háta a falnak csattan, egyből eresztem el és lépek is hátra, igyekezvén kitérni a támadása elől, ha esetleg ilyesmit forgatna a fejében. Ha pedig nem tervez semmit, akkor csak leengedem magam mellé a kezeimet, továbbra is ökölbe szorítva őket. Mély levegőket veszek, az egyetlen dolog, ami segít lenyugodnom kissé, az Sienna. Már csak az kellene, hogy egyből egymásnak essünk, megmutatva, micsoda csoda testvérpáros vagyunk. - Oké.. - préselem végül ki a rövidke kis szavacskát a zabszemes dolog hallatán, ennyivel reagálva le ezt az egészet. Mégis minden benne van ebben az egy szóban. Közel sincsen vége és nem fogok ilyen könnyen túllendülni ezen az egészen. Megsértett és egy cseppet sem érdekel, hogy talán igaza lehet. Nem kívánok vele ennél többet beszélni, sőt. Ismét sikerült elérnünk, hogy egy ideig még csak a pofáját se akarjam látni. - Befejezted? Bemehetünk? - teszem fel a kérdést, teljesen érzelemmentes maszkot varázsolva az arcomra, hangszínem az arcvonásaimhoz igazodik. Én a magam részéről lezártnak tekintem ezt a dolgot és nagyon remélem, hogy Duncannek is van annyi esze, hogy nem itt a folyosón akar nekem esni.
Már attól felfordul a gyomrom, hogy megérzem a rántotta szagát. Próbálok inkább Siennára fókuszálni és meg kell állapítsam, hogy rendkívül otthonosan mozog a konyhában. Halovány mosolyt erőltettem magamra, amikor beléptünk az ajtón, senkinek sem lenne túl kifizetődő, ha most arról kellene mesélnünk, tulajdonképpen mit is csináltunk odakint. Legalább a látszatát adjuk meg annak, hogy minden rendben van közöttünk. Előkerítem a bögrémet, a pulthoz telepszem a bárszékre és egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál a bátyám. Babrája csak a mobilját, ha az jobban érdekli, csak örülök neki, hogy nem kell bájolognom vele. Egyáltalán nem menne most. Úgyhogy szürcsölgetem tovább a poharam tartalmát, gondolataim pedig megállíthatatlanul pörögnek. Bárcsak egy kicsit ki tudnám kapcsolni ezt az egészet, bárcsak végre csend lenne odabent és nem kattogna azon az agyam, hogy mennyi mindent szúrtam el és nem pörögnék azon, hogy mennyire szívesen beverném a bátyám képét. Végül elkészül a reggeli és habár semmi étvágyam nincsen, próbálok enni belőle egy keveset. Ez pár falatban kimerül, ha tovább eszem, tuti ide taccsolok, az pedig ismét csak nem vetne túl jó fényt rám. - Ne haragudj, ilyen korán reggel egyszerűen képtelen vagyok ennél többet enni - szavaim Siennának szólnak, bocsánatkérő mosolyt küldve felé, majd felálltam az asztaltól, hogy papírt és tollat kerítsek. Gyorsan firkantottam fel rá a mobilszámomat és Sienna felé nyújtottam a cetlit - Tessék, itt a számom, ezen bármikor elérsz. Eszméletlenül bizarr ez az helyzet, ezt nekem is el kell ismernem. Ismételten nem tudom, mit mondhatnék, vagy egyáltalán hogyan tovább, de érzem, én leszek az, aki megtöri ezt a kis idillt - haha - és véget vet a találkának. - Nem akarlak kidobni titeket, de ez az egész rettentő új nekem és hozzá kell szoknom - zavartan vakarom meg a tarkómat, pillantásom talán először siklik a bátyámra azóta, hogy beléptünk a lakásba - Hazaviszed? - teszem fel a kurta kérdést. Nyilván haza fogja, de valahogyan elő kell mozdítanom, hogy elmenjenek, hangozzék ez akármennyire is bunkónak, egyszerűen muszáj. Időre van szükségem, át kell gondolnom mindezt és aligha lenne áldásos, ha a folyosón történtek után bármelyikük is itt maradna. Egyedül szeretnék maradni, egyedül a fejemben sipákoló milliónyi gondolattal.
Amikor eltűnnek az ajtó oldalán, szinte süt a helyzetről, hogy baj van, zavartan vakarom meg a tarkóm, és próbálom nyugodtan kivárni, míg visszajönnek, de az idegesség szinte szikrákat szór bőrömön. Végül nincs sok köszönet abban, amikor visszatérnek, mindketten olyanok, mint akik citromba haraptak, aztán esetleg még mellé nyakon is öntötték őket egy szekérnyi lótrágyával. Szuper. Nos, én igyekszem saját magamat hozni ebben a helyzetben is, így dúdolgatva, vidáman készítem el a reggelit, hátha attól egy kicsit oldódik ez a mérhetetlen feszültség, ami glédába állítja a pihéket a bőrömön. A rántottához csinálok még egy kis sült beacon szalonnát és kolbászt is, és vagyok olyan galád, hogy amint kész, az előbbiből mosolygós szájat formázok a rántotta tetején, míg két-két kolbászkarikából szemek lesznek. Tudom, ez semmit sem old meg, nem vagyok vak, egyértelmű, hogy problémáik vannak, de ebbe én nem üthetem bele az orrom, viszont arról gondoskodhatok, hogy az aktuális kedvük legalább egy kicsit jobb legyen. - Jó étvágyat! Mondtam ajkaimon széles mosollyal, teszem helyettük is, mert sejtéseim szerint jó hangulatra nem számíthatok, ettől függetlenül nekem még nem kell, hogy rossz kedvem legyen. Elvégre, megtaláltam az édesapám, és ráadásként lett mellé rögtön egy nagybátyám is. Nyilván nem tökéletes minden, de számomra kezdetnek ez bőven elég, már annak is örülök, hogy vannak, és hogy hajlandóak tudomást venni rólam. Csendben eszegettem a rántottámat, és csak azért is felváltva illettem őket derűs pillantásommal, tudatva, hogy én ugyan nem társulok bele ebbe a tüntető néma morcpofa versenybe. - Semmi baj. Bólintok Daniel felé, bár akár fogadni is mernék arra, hogy egyikőjük sem azért turkálja a kaját, mert nem volna éhes, sokkal inkább arról van szó, hogy mindkettőjük kedve tökéletesen pocsék, épp ezért a kaja az utolsó, ami most számít. Ez van, láthatólag semmiféle törekvésemet nem koronázta siker, de azért én megpróbáltam, a lelkiismeretem nyugodt. A cetlit egy bólintás kíséretében berakom a táskámba, majd otthon beleírom a legkevésbé sem okos telefonomba, ha meg időközben elhagynám, gondolom, Duncan meg tudja majd adni megint, de ennek kicsi az esélye. - Jaj, igazán nem szükséges, hazamegyek busszal szívesen, szerintem nem ártana aludnia egy keveset egy ilyen út előtt. Kissé zavarban vagyok, mert semmi pénzért nem kérném Duncantől, hogy most azonnal visszavezessen Fairbanksbe, de úgy hiszem, nem fogják hagyni, hogy buszozzak, szóval rájuk bízom magam, és rá fogok bólintani a végleges tervre.
A falhoz vágott. Az volt az istentelen szerencséje - meg nekem is, de főleg Siennának -, hogy egyből el is eresztett és ellépett tőlem. Szemem ennek ellenére egyből vörösbe váltott, farkasom halk morgása érdesen tört fel torkomból, energiáim zúgolódva marták a levegőt körülöttem. Egy kurva szót nem szóltam, de a legutolsó rezdülésemben is benne volt, hogy ennek, itt, ezzel nincs vége. Amúgy is gyűlt már szépen a feszültség közöttünk, tulajdonképpen a legelső találkozásunk óta, szóval szerintem ő ugyanúgy tisztában volt vele, hogy eléggé megérett a dolog.
Visszamenve is ugyanolyan szófukar maradtam a szemem kék volt, és csak akkor lágyult meg némileg a pillantásom, amikor a tekintetem találkozott a lányéval. Baromság lenne rajta levezetni az apja szarságait. A reggeli belapátolása után megtörtént a telefonszám átadás, aztán... gúnytól csöpögő mosolyra húztam a szám, amikor Ethan közölte, hogy időre van szüksége. Rettenetesen nagy erőfeszítésembe került, hogy ne szóljak be és ássam alá azt a minimális apai tekintélyét, amit a puszta létével sikerült megkaparintania. Felálltam, képemről továbbra se tűnt el a féloldalas mosoly és úgy beszéltem Siennához, hogy végig az öcsémmel néztem farkasszemet. - Semmi gond, mindenhogyan vissza kell mennem, van pár... elintéznivalóm. Különben se szeretnék útban lenni emésztés közben. - Azért egy szúrást nem tudtam megállni. - Menjünk - pillantottam immár a lányra és az ajtó felé intettem. Elég szart sikerült megint egymás közt összehoznunk az öcskössel ahhoz, hogy véletlenül se aludjak be a volán mögött, emellett az éjszaka történtek után nem szívesen tettem volna buszra Siennát. És ebben a pillanatban magasról tettem volna rá, ha Ethan hirtelen meggondolja magát és a tömegközlekedés mellett voksolna.
Hazavittem, átadtam a nagynénjének - nem, inkább nem gondoltam bele, hogy papír szerint rokon -, és ha esetleg ott helyben előadta volna az egész este történését, meg a ma reggelt, akkor ahhoz mérten maradtam még egy kicsit, vagy mentem azonnal, hogy mennyire tartotta szükségesnek a jelenlétem. A hotelbe érve pedig még lefekvés előtt lejelentettem Castornak, hogy drága öcsémnek van egy mancsom alatt dolgozó gyenge pontja.
Egy ideje már érlelődött bennem a gondolat, hogy egy újabb nagy lépést tegyek meg, ami jó eséllyel gyökeresen megváltoztatja majd az életem. Akárcsak annak idején ez az egész tűzoltó lét, ami kimondottan éles váltás volt a korábbi művészeti pálya után. Nem mondom, hogy egyáltalán nem tartottam tőle, vajon mennyire fog tetszeni ez a változás, de volt bennem annyi konokság és csökönyösség, hogy már csakazért is valóra váltom. Ahogy megtudtam, mi a feladatom, már neki is láttam a szervezkedésnek – fogtam a bőröndömet, majd néhány napra elegendő ruhával, használati cikkel és némi „bizonyítékkal” töltöttem fel, hogy visszatérjek Anchorage-ba az „akció” idejére. Ideiglenesen. Aztán majd meglátjuk, hogy sikerül a találkozó, annak függvényében lehet, hogy kicsit tovább húzódik majd a vidéki vakációm. Bár a falkában tudtak róla, hogy merre keressenek, ha gond lenne, azért futólag a bátyámat is értesítettem, mielőtt útnak indultam volna. Ha minden jól megy, nem is nagyon fogják érzékelni a hiányomat, pláne, hogy a tűzoltóságnál betöltött műszakom miatt is előfordult, hogy napokig a hotel felé sem szagoltam… Az első két napot látszólag ártalmatlan dolgokkal töltöttem… csupán a városban sétálgattam, mint egy nézelődő idegen, ám közben a lehető legtöbb információt igyekeztem megtudni a kiszemeltemről, s bár a hó nehezítette a dolgomat, a fürkész érzékeken azért nem foghatott ki, így aztán miután sikerült felmérnem kellő mértékben a terepet, el is indultam a belváros felé, hogy megejtsem azt a bizonyos látogatást. Igaz, a társasházaknál kénytelen voltam várni, amíg szabad nem lesz a terep, de a munkából hazaérés előtti holtidőt kihasználva sikerült megbabrálnom a zárat, hogy bejuthassak abba a bizonyos lakásba, és még csak tönkre sem kellett tennem hozzá… Mire a tisztelt lakó hazaért, nagyjából végig is néztem az egész lakást, ügyelve arra, hogy lehetőleg a legkevesebb árulkodó nyomot hagyjam magam után – a hajam copfba fogva, a kezeimen pedig elegáns bőrkesztyű, mielőtt még minden az én ujjlenyomataimmal lenne tele, ha úgy döntene ifjabb Corvin, hogy ellátogat a rendőrségre. Ahogy kinézelődtem magam, otthon érezve magam töltöttem némi frissítőt, magamnak és a hazatérőnek egyaránt, majd a kanapén helyet foglalva vártam, az egyre sötétedő helységben.
Kivételesen egészen nyugis napot tudhatok magam mögött. A munka megy, a kuncsaftok egymást váltják az irodában, nekem pedig az ebédszünetemet is úgy kell beszuszakolnom két ügyfél közé, mert hát éhen halni azért nem szeretnék. Van azért némi előnye annak, hogy te vagy a főnök és nem kell úgy ugrálnod, ahogyan mások fütyülnek. A munka végeztével még meginvitáltam Rose-t egy italra, mert ma elég nagy üzletet sikerült tenyérbe ütni, erre pedig inni kellett! Csak egyetlen ital, ebben állapodtunk meg, merthogy találkozója van és hiába faggattam, ennél többet nem mondott nekem. Én pedig bevallom őszintén, eléggé beparáztam, mert oké, hogy nem a barátnőm és semmi, de nekem Rose olyan, mintha a testvérem lenne így jó, hogy aggódom miatta! Még a végén valami elmebeteg karjai között köt ki, azt pedig baromira nem preferálnám. Jobban is tette, hogy nem árulta el a nevét, mert lehet már rég azon ügyködnék, hogy lenyomoztassam az ipsét. Szóval maradt az egy ital, én pedig nagyon is jól éreztem magam, mindig ez van, szeretem ezt a lányt, tényleg olyan, mintha a testvérem lenne. Természetesen hazavittem, amikor végeztünk és ma valamiért még a Pit-be sem volt túl nagy kedvem beugrani. Amióta Ray közölte, hogy látott egy barna kamaszkorú leányzót feljönni hozzám és a tudtomra adta, hogy nagyon is érdekli a téma, azóta próbálom kerülni. Szarok rá, hogy sokkal feltűnőbb vagyok így, de nem érdekel. Úgy is mondanom kell neki valamit, azt már tudja, hogy sumákolok, akkor meg inkább minél tovább húznám az időt, mielőtt elmondom neki. vagy mielőtt kitalálok valamit, mit is tegyek, merthogy nem tudhatja meg az igazságot, az is tuti. Szóval irány haza, begördülök a parkolóba, célba veszem a lépcsőházat, hogy pár perccel később már az ajtóval és a kulccsal ügyködjek. Valami nem tetszik, furcsa előérzetem van és abban a pillanatban minden megbizonyosodik, ahogyan belépek az ajtón. Az ismerős energiák kellemesen bizsergetőn nyalintják végig a tarkómat, ajkaimra pimasz félmosoly kúszik, ahogyan felkattintom a lámpát és megpillantom a kanapén terpeszkedő, bocsánat, elegánsan ülő nőstényt. - Nocsak, Misha.. Ennyi ideig bírtad nélkülem? - hangomból csak úgy süt a pimaszság, felidézve az együtt töltött kellemes időt, hogyan is hagyhatnék ki egy ilyen lehetőséget. Lerúgva a cipőmet máris beljebb trappolok, ledobom a zakómat az egyik fotelre, majd minden gond nélkül kezdek bele az ingem kigombolásába és ha ezzel is megvagyok, ez a ruhadarab is követi az előzőt. Utam ezután az emeletre vezet, cseppet sem zavartatom magam a nőstény jelenléte miatt. Én vagyok itthon, ő a betörő. Apropó, betörő.. - Mit akarsz? - kiáltok le fentről, miközben egy egyszerű, fehér trikót kapok magamra, hogy ebben sétáljak vissza. Egyelőre nem vagyok dühös, habár félek, hogy a házam minden apró kis zugát felfedezte, de hamarosan úgyis kiderül, minek köszönthetem a viszontlátást. - Remélem a bugyigyűjteményemhez nem nyúltál.. - dobom le magam a kanapéra a nőstény mellé, összehúzott szemekkel pillantva rá. Aztán elvigyorodom és az idekészített pohár üdítőért nyúlok, hogy máris igyak belőle - Milyen figyelmes itt valaki.
Kezdőlap
Aztán csak szépen! Ö.Ö//
