- Oké, ez igaz. Mindenesetre nem szeretnék összefutni eggyel sem - kuncogtam végül. Tudtam, hogy ezek legendák és tuti nem fog az utcán szembejönni velem egy ilyen izé sem, de vicces volt eljátszani a gondolattal. Mondjuk ha tényleg találkoznék egy ilyen vérfarkassal, tuti összecsinálnám magam félelmemben, vagy ahogyan David mondja, én is futásnak erednék.
- Azért elég szar lehetett a kölyökkorban lévő farkasoknak, hogy minden ilyen érzelem egyből változást csikar ki belőlük - húztam el a számat, mert igaz, hogy továbbra is legenda, de érdekes volt eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha tényleg léteznének ilyen fenevadak. - Uhh, hát azért az sem lehet olyan kellemes. Mármint mi van akkor, ha valami tök fontos dolgot csinálsz és úgy hív a Telihold? Semmiképpen sem lehet ellenállni neki? - kíváncsiskodtam tovább. - Ja, amúgy ha nagyon hülyeségeket kérdeznék, vagy nem akarsz rájuk válaszolni, nyugodtan megmondhatod! Néha hajlamos vagyok kicsit elkapatni magam - zavartan nevettem fel és vakargattam meg a tarkómat, mert ez teljes mértékben igaz volt. Mondjuk eddig nem úgy tűnt, hogy Davidet ez zavarná, de lehet csak nagyon jól palástolja a valódi érzéseit.
- Bakker, ne mondogass már ilyeneket! Az lesz a vége, hogy minden apró neszre veszélyt asszociálok majd, aztán az ágyam alá bújva fogok azért imádkozni, hogy az ablakom előtt hajlongó faágak tényleg faágak legyenek és ne egy ilyen fenevad - a végére már szélesen vigyorogtam, mert igencsak mókásnak találtam a helyzetet. Amúgy meg nem szoktam az ágyam alatt bujkálni, régen előfordult, főleg apa halála után, de hála égnek már kinőttem abból a korból. - Még szerencse! - sóhajtottam megkönnyebbülést színlelve, de arcomon továbbra is ott volt a széles görbület.
- Oké, de az akkor is rengeteg! - ámuldozok továbbra is, de elfogadom a magyarázatot, hiszen a legendák már csak ilyenek. Ki tudja, mennyi valóság alapjuk van és tekintve, hogy ez az egész vérfarkasokon alapszik, nyilván nem túl sok - ha tudnám, mekkorát tévedek!
- Jó, ez érthető, de akkor is elég.. morbid - böktem ki végül az utolsó szót pár pillanatnyi elmében való kutakodás után. Bele sem merek gondolni, ha egy fejelés ilyen eredményeket vált ki, akkor mire lehetnek még képesek? - Persze! - nyújtottam felé az üvegemet, igyon csak belőle nyugodtan.
- Igaz, ezt elhiszem, tényleg nagyon unalmas lenne egy évszázadok megélt és rengeteg mindent látott vérfarkasnak az iskola. Még nekem is unalmas olykor - nevettem fel röviden, mert habár én azért szerettem tanulni, szerintem is voltak unalmas óráink. De sebaj, ez ezzel jár, az egyetemen biztos csupa izgalmas tantárgyunk lesz.
Aztán David folytatja a történetet, én pedig próbálom egy képzeletbeli térképen elhelyezni a pontokat, amerre Anguta járt. Pech, hogy pont a földrajz nem erősségem, de azért nagyjából sikerül felszúrnom a pontokat a térképre. Legalábbis remélem, hogy jó helyre teszem őket. Egyik csodálkozásból a másikba estem, olykor még a szám is eltátottam kicsit, amikor egy-egy izgalmasabb részhez értünk, ám ez akkor csúcsosodott ki, amikor az a rész következett, hogy Anguta meghalt, majd feltámadt.
- Hogy fura lenne-e? Az nem kifejezés! - osztottam meg vele a véleményemet. - Bár amennyi furcsaság eddig volt a legendában, simán el tudom képzelni, hogy beleszőttek egy ilyet is, hogy még izgalmasabb legyen, no meg tátsák csak a szájukat azok, akik hallgatják - merthogy én tátottam, szóval ha ez volt a cél, akkor teljes mértékben sikerült elérniük. Az én esetemben, legalábbis.
- Alabama? Feleség? Ikrek? - kérdezem vissza sorba, mert azt hittem, hogy az előbbi feltámadós sztori lesz a legütősebb része a sztorinak, de nem, ez a része az. - Mármint ez az Alabama? - mutattam lefelé a mutatóujjammal, célozva ezzel az otthonomra. - És egy ilyen idős személynek hogy születhet gyermeke? Egyáltalán ez lehetséges a vérfarkasoknál? - ráncolom a homlokom, aztán rájövök, hogy nem szeretnék szexuális felvilágosító órát a fiútól - Tudod mit? Inkább erre ne is válaszolj. Nem szeretném tudni, hogyan.. vagy miként.. működik ez a.. dolog - bököm ki végül és megint csak az üvegemért kell nyúljak. Én még ehhez kicsinek tartom magam, na.
- Úha, micsoda átok! Ez igencsak kellemetlen lehet, ha az ember a farkas bőrében ragad - grimaszoltam, mert habár fogalmam sem volt róla, milyen érzés lehet, elképzeléseim azért nekem is akadtak. Én például megőrültem volna, hiszen nem hiszem, hogy farkas alakban képes lett volna mondjuk hamburgert, vagy tojásrántottát enni az illető, azok nélkül én meg megpusztulnék. - Ez kifejezetten önzetlen cselekedet volt tőle - hümmentettem elismerően, mert tényleg így véltem. Nyilván Anguta tisztában volt azzal, hogy mit vállal a farkas megölésével, de megtette azért, hogy ne szenvedjen az a szerencsétlen bundás. Kezd egészen szimpatikus lenni ez a fickó! - Hm, kár, pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy mi történt ezek után vele - töprengtem el egy pillanatra, aztán valami mégis bevillant és sietős kaptam fel a fejem. - Várj! Akkor a legenda szerint Anguta még ma is életben van valahol? Ez tök izgi! - csillogott fel ismét a tekintetem.
- Igazán érdekes történet volt, köszönöm, hogy megosztottad velem! - bólintottam hálásan - Dehogy váltanám vissza! - legyintettem én is nevetősen. - Jó sok információ volt ez így egyszerre - csóváltam meg a fejem egy sóhajtás kíséretében. - Téged nem várnak otthon? Biztos kíváncsian, hogy számolj be az első napodról. Persze ezzel nem elüldözni akarlak, félre ne értsd! Csak nem szeretném, ha a szüleid aggódnának érted. Az én anyukám hajlamos rá, szóval tudom, milyen is az - cinkosan vigyorodtam el, de közben már elkezdtem felszedegetni a cuccomat. - Szóval lehet, ha lassan elindulunk, nem pont ma szeretnék úgy járni, hogy anyukám előbb hazaér.

- Ahogy szerintem senki sem – grimaszolt vidám arcállásba rendeződve. Akik pedig halandó létükre összefutottak velük, azok jobb esetben el is felejtették, hogy valaha is láttak ilyet, vagy a rosszabbik esetben nagyon hamar csúnya véget értek. Anguta persze sohasem ölte meg azokat, akik véletlenül rajtakapták nem normális farkas alakban, de az őrzőkhöz már akaratán kívül cibálta őket. Kivételt persze a leendő kölykei jelentettek, akikkel már huzamosabb ideig együtt volt, és bízott bennük annyira, hogy képesek tartania a szájukat.
- Ne is mond – nevetett fel keserűen. – Mármint… - rendezte kissé komolyabbra ábrázatát. – Biztos roppant nehéz lehetne, ha valóban léteznének, de… persze nyilván nem is lenne lehetetlen, hiszen a legendák sok öreg vérfarkast említenek, akik túlélték a „gyerekkori” – nyuszüfelezett mosolyogva – érzelemkitöréseiket, és a falkájuk úgy találta, hogy nem kell őket a Távolba küldeni.
- Hát… nem – hazudott hihetően, lebiggyesztett ajakkal. Az őrzőket nem akarta továbbra sem belekeverni, mert az olyan irányba terelné a beszélgetést, ami még akár paranoiát is szülhetne a fiában. Remélte a szellemi adomány miatt, az őrzők békén hagyják meg az ikreit. Nem adott a helyi protektornak erre vonatkozóan utasítást, de nyilván tisztában vannak vele, hogy ki nemzette a gyerkőcöket és talán jobbnak látják, ha nem avatkoznak bele egy alapító leszármazottainak életébe. – És nem kérdezel hülyeségéket – vigyorodott el bíztatóan, közben még a fejét is megrázta lendületesen. – Ráadásul elég lelkes hallgatóság vagy, ami azt illeti. Szerintem a suliban a srácok többsége lúzer gyökérnek nevezve bele akart volna préselni egy konténerbe, hogy ott keressem a legendáim értelmét. Szóval, igazán szívesen veszem a kérdéseket… na de visszatérve… a telihold. Igazából nem okoz gondot, hiszen a vérfarkasok tudják, hogy mikor lesz az a pont, amikor a hold a leginkább elvárja a változást… hát ez olyan, mint ahogy valaki minden estéjét szabaddá teszi, hogy egy sorozatot nyugodtan végignézhessen. Hát… jó nem pont úgy, de hasonló. A vérfarkasok is így tesznek gondolom – aki pedig nem, az csak magára vethet, mert azzal a maskarádét veszélyezteti, mellesleg emberéleteket is, és ha a tragédia bekövetkezik, akkor még saját magára is ráhúz egy adag problémát.
Nem akarta a frászt hozni a fiúra, de úgy tűnt nem csak kamuzik, amikor a félelemről beszélt, viszont a végére kezdte magát rendbe szedni, és aztán már jókedvűen szövegelt. Talán még elvisel egy kis stresszt. – Talán jobban is teszed, hogy odafigyelsz a neszekre – mosolyodott el halványan, tekintete körbejárta a helyiséget, aztán visszanézett Jasonre. – Ki tudja, lehet most is figyel minket valaki… - vonta meg a vállát, sokat sejtető mimikával. Persze senkit nem hallott a közelben, így nem kellett attól tartani, hogy lebuknának, de van olyan félelem, ami egészséges, és mellesleg életet is menthet. Na, az nem a paranoia, mert az már kóros, de az életben maradást sokszor elősegíti egy kis egészséges félsz. – Ugye? – vigyorodott el. Tényleg, milyen szerencse, hogy ez az egész csak egy legenda…
- Hát az – értett egyet mosolygós bólogatás közepette.
- Igazából van rosszabb is… szerintem ez a lefejelős rész még elég csekély ahhoz képest, amit Anguta tett az évszázadai alatt, de annyiban a legszörnyűbb, hogy ember ellen követte el – aki lehet, hogy nem is érdemelte volna meg a halált. Jó, hát igaz, hogy ki akarták rabolni, és talán meg is verték volna, ha képesek lettek volna rá, de hogy el is tették volna láb alól? Ki tudhatná? Ha nem lett volna teljesen beállva, talán érezte volna rajtuk a szándékot a gyilkolásra, de… mindegy. Meghalt és kész. Kár tovább járatni rajta az agyát.
- Köszönöm – hálásan fogadta el palackot, majd néhány korty után vissza is nyújtotta Jasonnek az üveget. Meg lett volna éppen nélküle, de tényleg kezdett kiszáradni a szája.
- Tényleg? – nohát mik vannak. Annakidején is unta néha a sulit, persze tagadta, de ezek szerint ezt a tulajdonságát nem vetkőzte le. Kérdés, hogy vajon azért unja, mert a könyökén jön ki az anyag, vagy nem is érdekli? – Melyik órát unod a legjobban?
- Na, ugye – hatványozottan lelkesült fel David. – Hihetetlen az egész – kuncogott fel halkan, majd tovább hallgatta a fiút. – Mint ahogy te is? – nevetett fel, de nem sértésnek szánta a tátott száj szindrómát, csupán egy kis ugratás volt a részéről, és ez talán érződött is a hangjában.
- Ehm… hát… van másik Alabama is? – kérdezte homlokráncolva. Nem tudott róla, hogy lenne másik Alabama, de nem volt egy USA szakértő, és lehet, hogy amióta farkasként volt kénytelen élni, alakítottak egy új Alabamát. Jó, hát ez nem volt túl valószínű, de megeshet. Az amerikaiak néha különös és furcsa dolgokat művelnek. – De igen, Alabama, feleség… és ikrek – bólogatott kitartóan, miközben beszélt.
David elnevette magát Jason kihátrálásán, kezét a szája elé kapta, és próbálta visszafogni magát. – Bocsi, igazán ne haragudj de… fogalmam sincs, hogy miként lehet ez. Szerintem ugyanolyan, mint mindenki másnál. Tudod, a méhecskék, meg a virágok – vonta meg nevetve a vállait, miközben jókedvtől csillogó szemekkel figyelte a fiút.
- Egeen… képzeld el, hogy a kezed, amivel eddig remekül faragtál és minden másban is sok hasznát veszed, most ügyetlen mancs lesz, amivel még csak vizet sem tudsz a szádhoz emelni, ezért lefetyelni kell az egészet a sárból. Borzasztó lehetett neki – hamarosan kell majd a Facebookon egy Anguta szimpátia kört alapítani, mert olyan színben sikerült feltűntetnie saját magát, mintha egy szánni való, szerencsétlen alak lenne. Remek, de talán, amikor az igazság toronyórája megkondítja borzasztóan harsogó brozn harangját, Jason esetleg nem fogja utálni az apját… annyira. – Úgy gondolod? Nem tudom, azért csak megölte az a jószágot… persze szenvedni hagyni rosszabb lett volna elismerem… de azért nekem vannak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban.
- Hát, eléggé az – közölte mosolyogva. - Igazából én is kíváncsi lennék rá, hol lehet, de azt majd a felcseperedő generáció fogja kitalálni. Remélhetőleg lesz olyan izgalmas, mint az eddigiek voltak – na, de még mennyire, hogy izgalmas lesz, csak éppen rohadt rövid, ha minden úgy alakul, ahogy azt senki sem szeretné.
- Igazán nincs mit – ültében meg is hajolt, majd jót nevetett azon, hogy nem váltaná Jason vissza a jegyet. – Talán kicsit tömény… - húzta védekezőleg grimaszba a száját. Ráadásul még nem is mondott el mindent.
- Áh nem… apám nem bánja, ha jól elvagyok, és nem egy aggódós fajta. Tudja, hogy kell a szabadság nekem, főleg azok után, hogy Angutát ott kellett hagynunk. De, a világért sem tartanálak fel. Főleg, hogy anyud az aggódós fajtából való – csak megjegyzés volt, és még csak nem is gúnyos. Egyszerűen csak egy ténymegállapítás volt részéről, amibe kellő empátiát is csepegtetett.
- Persze, induljunk… még a végén nem kapsz vacsorát vagy valami – nevetett könnyedén, miközben felvette a táskáját és a hátára dobta azt. – Csak utánad – nyújtotta kezét a kijárat felé, majd követte Jasont az iskolán kívülre.
- Te merre indulsz? – kérdezte, mint aki tényleg nincs ezzel tisztában – mert én arra. – Mutatott majdnem az ellenkező irányba. Persze követni fogja a fiút, az nem vitás, de azt diszkréten fogja tenni, és… igazából tudta is az utat régi otthonuk felé.

- Micsoda? A falka dönthetett úgy, hogy megöl egy Kölyköt? - csodálkozom rá ismét egy elhangzó információra, mert ez azért elég morbid dolognak hangzik ám. Persze előre nem fogom megosztani vele a véleményemet, mert lehet, hogy valamit félreértettem, vagy nem is úgy van, ahogyan én azt elgondoltam.
- Hm, hát, elég valószínű. De a dilis jelzőt biztos megkaptad volna - vigyorogtam, mert ezt elképzelni elég vicces volt, ami azt illeti. A dilis és a lúzer, jól mutatnánk egymás mellett, meg kell hagyni.
- Ó, értem. Így már minden világos - bólintottam, elfogadva ezzel ezt az egész Teliholdas dolgot. Mindenestre elég kellemetlennek tartottam, hiszen akkor is érhetnek olyan helyzetek, amikor tuti nem akarnál alakot váltani, mégis kell. Még jó, hogy a vérfarkasok létezése csak legenda, így senkinek sem kell ilyen kényszerrel élnie.
- David! - kiáltottam fel nevetve, játékosan bokszolva a vállába. - Ha rémálmaim lesznek, te leszel érte a hibás! - fűztem még hozzá nevetve, mert ezek után lehet akaratlanul is szaporábban fogom szedni a lábam, ha sötétben kell hazamenjek. Pláne akkor, ha Telihold is van.
- Fogalmam sincsen, Anguta mit követett el az évszázadok alatt, de azt hiszem nem is szeretném tudni. Lehet, hogy abban az esetben már nem lenne olyan szimpatikus, mint most és nem volna elég néhány nyuszi-megmentős sztori ahhoz, hogy ismét megkedveljem - kunkorodott fel szám széle, érdekes volt így beszélni egy történetben szereplő alakról, ha tudtam volna, hogy pontosan velem szemben ül, tuti jobban megválogattam volna a szavaimat.
- Jaja, szerintem a legtöbb diák olykor unalmasnak tartja a sulit, kivételt képeznek ez alól a stréberek, de én annyira azért nem vagyok stréber, hogy egy-egy órát ne unjak - vontam meg a vállam, szerintem ezzel a legtöbb diák így volt. - Ha túl sokáig ismétlünk és gyakorlunk valamit, akkor a matek kifejezetten unalmas szokott lenni, mert szerencsére elég hamar megértem a dolgokat, de ezzel nincsen így mindenki az osztályban és szükség van a gyakorlásra. A másik a földrajz, valahogyan nem megy soha a fejembe, így annyira nem is érdekel - ismét csak egy vállvonás volt a szavaim lezáró mozdulata. - És te hogy állsz a tantárgyakkal? - érdeklődtem én is kicsit, hadd tudjak meg én is többet róla.
- Hm, pont földrajzos kérdés? - nevettem el magamat - De szerintem nincs. Csak akkor is furi - húztam el a számat a tarkómat vakargatva. - Hát ez elég érdekes. Pont Alabama, meg ikrek.. Mi is ikrek vagyunk Elizával, tök menő, akár rólunk is szólhatna ez a legenda! - fülig ért a szám, úgy vigyorogtam, mert még csak fel sem merült bennem, hogy valóságalapot adjak ennek az egésznek, így csak amolyan „poén” volt számomra ez az egész hasonlóság.
- Oké, mondom, hogy hagyd abba! - nevettem ezúttal már én is vele, nem akartam tudni semmilyen méhecskékről és virágokról, úgyhogy inkább lapozzunk, mielőtt még kínosabbá válik a szituáció.
- Igen, elég borzalmas lehetett, nyilván nehéz is volt átállni egyik életformáról a másikra - töprengtem el egy kicsit ezen az egészen és próbáltam elképzelni mindazt, amit David felvázolt, valamiért mégsem ment olyan könnyen.
- Persze, nyilván, de ez szerintem csak nézőpont kérdése. No meg, ha nem ölte volna meg az állatot, akkor azt mondanád, hogy hagyta szenvedni és emiatt olyan gonosz, nem igaz? - szerintem nem volt jó megoldás erre a helyzetre, mindkét oldalról lehetett mellette és ellene szóló érveket is találni. És amúgy is, ez csak egy legenda, felesleges ítélkezésekbe bocsátkozni.
- Viccelsz? Tuti mindenféle modern dolgot bele fognak majd szőni, biztos izgalmas lesz - elég elképzelni a repülő, vagy teleportáló farkast, máris milyen izgalmas! Bár egy ilyen nyilván rontana a történet szépségén, de aztán ki tudja, mi lesz a jövő generációjának igénye.
- Igen, elég tömény… De tök érdekes, hogy te mennyire otthon vagy ebben és milyen jól képben vagy az egész vérfarkasos dolgot illetően - mintha csak tapasztalatból beszélne, de ez ugyebár nem lehetséges, hiszen ő ugyanolyan gyerek, mint én.
- Mázlista. Szó se róla, szeretem az anyukámat, de néha kicsit képes túlaggódni a dolgokat - grimaszoltam egyet, mert azért olykor elég szoros volt a gyeplő. Mondjuk annyira nem bántam, mert ha meg kértem valamit, általában mindig meg volt engedve. Anya valahogyan képes volt tök jól megtalálni az egyensúlyt a dolgok között.
- Az azért elég szívás lenne - nevettem fel röviden. Hála égnek anya nem nagyon szokott büntetni és akkor sem úgy, hogy nem ad enni. Tudja, hogy az nekem felérne egy halálos ítélettel, úgyhogy nem próbálkozik ilyesmivel.
A suli előtt a biciklitárolókhoz megyek, ahol felmarkolom a bringámat, majd, úgy tűnik, de búcsúzkodnunk kell, hiszen ahogyan ő mutatta, teljesen más irányba indulunk.
- Szívás, mert én meg pont a másik irányban lakom - biggyesztettem le kicsit a számat, aztán ha nem volt már, akkor mosolyra húztam a számat és felpattantam a nyeregbe. - Nagyon örültem a találkozásnak, David! Ha gondolod, találkozhatunk reggel a suli előtt, nehogy eltévedj. Viszlát holnap! - intettem még neki és ha nem tartott fel, akkor bizony nekilendültem, hogy hazáig meg se álljak.

- Sajnos igen – bólintott rá kelletlenül. – Szomorú és igazságtalan, hiszen nem a kölyök tehet róla a legtöbb esetben, hogy megteremtetett. A beharapót viseli a felelősség, hogy rosszul választott. – természetesen van sokkal kíméletesebb megoldás is, csak az őrzők folyamatos munkája szükséges hozzá. Persze megoldható lenne minden további nélkül, de kevés falka hajlandó ezt a kellemetlenséget bevállalni. Egyszerűbb eltenni láb alól a tehetetlen kölyköt.
- Hát igen… minimum – kuncogott halkan, bár érződött némi kelletlenség benne. Nem szerette volna, ha dilisnek nevezik és igazán hálás volt azért, hogy Jason nem így viselkedett vele. Ha valóban az lenne, akinek mondja magát, akár legjobb barátok is lehetnének hosszú-hosszú éveken át. Na igen, éveik azonban nincsenek a jelenlegi felállás szerint. Rühellte magát, hogy fontos volt számára a fia. Miért is kellett ennyi éven át velük maradnia? A normális élet utáni önző vágya tehette ezt lehetővé. A szellemek pedig békén is hagyták hosszú hónapokra, amíg a családjával élt. Így utólag belegondolva nyilván nem véletlen volt, hiszen látják mindannyijuk jövőjét, tudták, hogy ezzel is a gyermekei iránt érzett szeretet csak erősödik. Hagyták, had gabalyodjon bele érzelmeibe, aztán néhány évvel később pedig felfedik a farkas csapdát, amit neki állítottak és Anguta mindent elkövet, hogy bele is lépjen. Jól ki volt tervelve, akár csak, a saját maga által kreált kelepcék. Aki másnak vermet ás ugyebár…
Elmosolyodott, amikor Jason úgy vélte minden világos számára a teliholddal kapcsolatban, majd tovább folytatta a beszélgetést. A vállba bokszolás még emberi mércével is lehelet finom lehetett, Jason nyilván nem akart még véletlenül sem ártani neki. Mindenesetre elnevette magát, színlelt egy kis megjátszott fájdalmat, és mellkasára tett baljával esküszerűen válaszolt. – Ígérem a mindenhatóra, hogyha így történik, vállalom érte a felelősséget – persze végig mosolyogta az ígéretet, meg egyébként is ezt elég nehéz lenne számon kérnie a fiúnak Daviden, szóval könnyedén megtehette.
- Akkor… talán jobb is, ha nem mesélem azokat a részleteket el – nevetett fel könnyedén, és közben azon gondolkozott, hogy talán tényleg nem kellene beavatnia azokba a részletekbe, amik kicsit sötétebb figuraként ábrázolnák. Vagyis… jelenleg nem, aztán, hogy mit hoz a jövő? Csak a szellemek tudhatják, de ők hallgatnak ezzel kapcsolatban, mint ahogy mindig is tették.
- Áh, értem – mosolyodott el. A földrajz valószínűleg unalmas lehet olyannak, aki nem utazta be a fél világot, de Anguta kifejezetten élvezné a föcit. Szinte biztos, hogy sok ország bemutatása közben felvillannának az emlékei, és ha az óra unalmas is lenne, legalább a rég múlt időkkel elszórakoztathatja magát. – Én szeretem a föcit, meg a történelmet is, a matek meg a fizika már nem annyira bejövős, de még azokkal is elboldogulok valahogy – most ő rajta volt a sor, hogy megvonja a vállát, és meg is tette.
- Tényleg – vigyorodott el, majd el is nevette magát. – Elfelejtettem, hogy Eliza az ikertesód… valóban akkor, akár rólatok is szólhatna a történet – Jason már említette, hogy ikrek, de feledékenységre hivatkozva talán nem fog olyan feltűnő lenni neki. Igazság szerint persze jó lett volna, ha Jason tényleg rájön, hogy ő Anguta, ahogy már pedzegette is azt korábban, másrészről viszont nem tudta, hogy akarja-e, hogy valaha is megtudja. Zavaros és bonyolult időszak áll mögötte és valószínűleg az elkövetkezők sem lesznek egyszerűbbek. Talán le kellett volna esnie a szikláról, még mielőtt Sangilak felfigyelt volna fáradtságtól legyengült állapotára. Akkor legalább senkinek sem kellene senkijét feláldozni.
- Jól van, hát te tudod – vigyorgott saját maga is. Szexuális felvilágosítást nem adott soha a fiának, mert amikor utoljára látta, a serdülőkor kertjében volt csupán, most pedig már valószínűleg mindent tud, hogy mit hova, meg miért kell tenni.
- Jah, valószínűleg – főleg, hogy néhány kölyök farkast is nevelgetnie kellett közben, mert az anyjuk nyakát méltányolta kitörni, de ezt valahogy nem akarta a fiúval megosztani. Egyből sokkal rosszabb színben tűnne fel, még akkor is, ha elmondaná, hogy szépen gondjukat viselte a kis farkaskáknak. Bár fene tudja, miként reagálna rá Jason.
- Igeeeen… nyilván – értett egyet Jasonnal, mert akkor tényleg a szenvedni hagyás miatt lehetne ráhúzni a gonosz jelzőt. Egy szar szituáció, két lehetséges kimenetele közül választott egyet, nem volt jó vagy rossz út, sem helyes, vagy helytelen. Két borzasztó megoldás közül választotta ki az egyiket. Ha bírt volna Eeyeekalduk erejével…, de nem bírt, és Denaali megjelenése óta először, ismét irigység fogta el testvérei különleges képességei miatt, de aztán az érzés hamar tovább is libbent. Nincs helye ennek most, és igazság szerint a múltban sem lett volna soha helye, mégis farkas létének első ötven évét ez a visszatérő érzés lengte körbe, hogy aztán hol enyhüljön, hol újra erőre kapjon.
- Jaj, ne is említsd. Lehet, a jövő vérfarkas legendái szárnyas farkasokat fognak szülni, vagy X-men képességűeket – az aztán gyönyörű lenne. Bár némelyik vérvonalban van egy két átfedés a mutánsokkal, mint ahogy sajátja is hordoz ilyen jegyeket.
- Hát mit mondjak – vigyorodott el. – Nyolc éves korom óta hallgatom őket, szóval volt időm megjegyezni a részleteket – hihető? Igen, nem, talán? Nyilván az, de végül is, ami érdekli az embereket azt jobban megjegyzik és Daviden is látszódhatott, hogy valóban oda, meg vissza van a témáért.
- Igen, el tudom képzelni – mosolygott szelíden. Tabithának volt valami idegbeteg tinédzser kapcsolata még Anguta előtt, és megfogadta, hogy dilisekkel nem jár, ezért is hívott pszichiátert, amikor Anguta bejelentette, hogy nem öregszik. Talán ez lehet az alapja a túlzott aggódásnak, mindenesetre ilyen volt régebben is, ha a gyerekeiről volt szó. Viszont ellensúlyként ott volt Anguta, de amióta kilépett a képből nyilván csak fokozódott az anyai féltés. Vagy ki tudja? Lehet, hogy csak Jason érzi túlaggódásnak Tabitha viselkedését. Nem lenne meglepő egy tinédzsertől.
- Gondolom – bólintott egy vigyorgó szusszanás kíséretében.
Követte Jasont a tárolóig, majd eljött az elválás ideje is. Összességében úgy érezte, jól sikerült találkozás lett. Elvégre az is előfordulhatott volna, hogy meg sem leli a gyereket, vagy Jason egy idiótává vált az elmúlt évek alatt és már ránézésből elkönyvelte volna Davidet lúzernek. De ez nem így történt, hála az égnek… vagy a rosszseb sem tudja, hogy ez most jó vagy nem. – Hát, ez tényleg az – biggyesztette le ajkait, majd kelletlenül az otthona irányába nézett, aztán vissza Jasonra. – Rendben, jó ötlet. Szevasz! Amúgy mikorra érsz ide? – kérdezte még, aztán ha választ kapott, akkor szép komótosan elkezdte Jason szagát követni egészen hazáig, miután a fiú eltűnt a szeme elől.

- Ne is. A végén elájulnék, aztán nem hiszem, hogy azzal bármelyikünk is jól járna - széles vigyorom arról árulkodott, hogy ez nem biztos, hogy így a helyes, de érdekes elgondolás. Nem voltam olyan nyámnyila, hogy egy kis vértől máris sápadtan essek össze, de tény, hogy kicsit gyenge volt a gyomrom az ilyesmi dolgokhoz.
- A törit azt én is szeretem, de jobban kedvelem az olyan tárgyakat, ahol gondolkodni is kell, nem csak bemagolni az dolgokat. Ezért szeretem a matekot. Meg a fizikát is, bár ott a sok definíciót magolni kell, de akkor is inkább gondolkodós nálam, mint mondjuk a töri - fejtettem ki kicsit bővebben a véleményemet a tárgyakat illetően. Inkább reál beállítottságú voltam, egy percig sem szégyelltem, ezek a tárgyak mentek, érthetően azokat szerettem jobban.
- Igen, Eliza az ikertesóm. Pár perccel idősebb csak nálam, mégis mindig én vagyok a kisöcsi - nevettem fel röviden, mert inkább erről beszéljünk, minthogy azt boncolgassuk, tényleg rólunk is szólhatna ez a történet. Túl sok a véletlen egybeesés, inkább elfutok előle és nem gondolok bele többet, csak hagyom, hogy szépen leülepedjen az elmémben, majd egy unalmas órámban talán boncolgatom tovább.
- Hát, azért az se piskóta, hogy Anguta képes más emberek alakját felvenni, ha jól rémlik, pont van egy ilyen mutáns is az X-menben, szóval.. - vontam meg a vállam, nyitva hagyva a mondatot, bizonyára értette, mit szeretnék közölni vele, úgyhogy nem aggodalmaskodtam.
- Akkor megértem, hiszen nem ma voltál nyolc éves - nevettem fel röviden, hiszen az már minimum tíz éve, ha olyan idős mint én. Ha meg nem olyan idős, akkor sem lőhettem nagyon mellé. Szépek is a tévhitek, nem igaz?
Aztán csak mosolyogtam és bólogattam, más hozzáfűznivalóm nem volt az elhangzottakra, csak akkor szólaltam meg, amikor elérkezett a búcsúzás pillanata.
- Az első csöngő előtt olyan negyed órával kábé. Igyekszem nem elkésni - mosolyodtam még el, mert amúgy nem szokásom késni, de olyankor, amikor rohannék és próbálnék tényleg pontos lenni, valahogyan mindig becsúszik. De holnap majd külön figyelek. Még intettem Davidnek, aztán nekilendültem és egészen hazáig meg sem álltam.

[Október 5.]

A Liloval való múltkori esti beszélgetésem után nagyon paráztam a ma reggeltől és egy cseppet sem vártam David felbukkanását. Egyrészt szar érzés volt, hogy múltkor olyan jól összehaverkodtunk, aztán ma már egyből véget akarok ennek vetni. No meg aztán ott volt az is, hogy nem akartam ezzel a fiút megbántani, hiszen ha ennyire zavar, hogy hasonlít apára, már akkor megmondhattam volna, mielőtt még jobban megismerjük a másikat. Kaki egy szitu volt, azt kell mondjam és egy cseppet sem repestem a boldogságtól, hogy ezt kell tennem. Vagyis, hogy ezt fogom tenni. Mert nem kényszer. Lilo is megmondta, hogy azt csináljam, ami nekem tetszik, de ha egyszer mindkét oldalban van igazság, akkor mihez kezdjek?
Szerettem volna Daviddel barátkozni, hiszen tök jól megtaláltuk a közös hangot, de ugyanakkor tényleg nagyon hasonlított apára és már múltkor is volt egy olyan pillanat, amikor kellemetlenné vált a helyzet. Nem szerettem volna több olyat, mert simán elmérgesedhet a helyzet, az pedig senkinek sem hiányzik. Ezek mellett pedig ott van anya és a nővérem, utóbbi már találkozott Daviddel, de nem kifejezetten örült neki, hát akkor anya mit szólna hozzá? Inkább meg sem szeretném tudni, úgyhogy jobb most véget vetni ennek az egésznek, mielőtt még ennél is jobban belemelegednénk.
- Szia! - intettem neki, amikor felbukkant, én már leparkoltam a bringát is és a táskám vállpántjaiba kapaszkodva ácsorogtam a bejárat előtt. Próbáltam valami mosolyt varázsolni a képemre, de zavart volt és nem volt túl őszinte. - Az a helyzet, hogy.. - vakartam meg a tarkómat, miközben belekezdtem a mondandómba, ezzel már jelezve, hogy nem kifejezetten kellemes dolgot szeretnék közölni vele.
- Szóval sajnálom, de nekem ez nem megy. Nagyon sokat gondolkodtam ezen az egészen és bármennyire próbálom nem figyelembe venni, nem tudom nem észrevenni azt az aprónak egyáltalán nem nevezhető tényt, hogy kiköpött mása vagy az édesapámnak. Aki még mindig borzasztóan hiányzik. Egyszerűen.. őt látom, ha rád nézek, őt hallom a szavaidban, a hangodban, őt veszem észre egy-egy apró mozdulatodban. Képzelődöm, tudom, de ezeket nem tudom kitörölni a gondolataim közül - fogtam bele a hosszas magyarázatba, de szerettem volna, ha érti, miért csinálom azt, amit, véleményem szerint megérdemelt annyit, hogy az igazsággal tisztában legyen. Szar érzés volt mindez, elég volt rám néznie, megviselt a dolog. Mind az, hogy minden bizonnyal ennek itt most vége közöttünk, mind pedig ez az egész apa dolog.
- Szóval sajnálom, de éppen elég lesz napi szinten összefutni veled, hosszútávon ennél többet képtelen lennék elviselni - úgy kapaszkodtam a táskám vállpántjaiba, mintha konkrétan az életem múlna mindezen, idegesen harapdáltam az alsó ajkam, miközben próbáltam megállni a két lábamon és nem ide-oda billegni. - Sajnálom, David.

- Jó, akkor tényleg hallgatok – vigyorodott el, és még David sem vette volna komolyan, amit az ájulással kapcsolatban állított magáról, Anguta pedig végképp nem hihette el, hiszen érezte a kamuszagot. Nem vette persze rossznéven, ez csak vicc volt a részéről, ahogy ezt azok a korabeliek, akik gyakorolnak némi önkritikát, el szokták sütni hébe-hóba.
- Érthető, bár nem mondanám, hogy a történelem is csak magolásból áll. Vannak ott szép számmal összefüggések, amik elgondolkoztathatják az embert, ha éppen arra vágyik. Persze a matek, meg a fizika az teljesen más. Talán ezért nem kedvelem annyira ezeket a tárgyakat – mosolyodott el. A fizikát nem kellett még Jasonnal sem tanulnia, de azt tudta, hogy rohadt sok elméleti dolog van benne, amit be kell vágni. Mintha a zuhanó test gyorsulási sebességének pontos definíciója olyan nagyon fontos lenne, vagy épp az, hogy mennyit gyorsul másodpercenként.
- Mert a lányok gyorsabban érnek – vonta meg a vállát grimaszolva. Ha egy évvel idősebb lenne sem biztos, hogy előrébb járna fejlődés tekintetében, de persze fene tudja. Legalább akkor nem kapná meg az öcsi jelzőt.
- Igen, Ravennek hívják, vagy Mystiquenek, és hát tényleg király – annakidején az X-men első részeit még megnézte, ha már kijutott neki a boldog családi élet. Na meg nem mindennap láthat egy alakváltót saját magán kívül, és természetesen felkeltette a kíváncsiságát. Igaz eléggé hülyeségnek tartotta, hogy a ruházatot is képes alakváltással átformálni, de hát az végül is nem a való élet, csupán egy kitalált történet, ami talán a fajtája kiszivárgott dolgai alapján kelt életre még a hatvanas évek elején.
- Jaja, van annak már vagy – nyolcszáz éve – tíz éve is – vigyorgott szélesen. Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, akkor 1205-ben lehetett nyolc éves.
- Oké, itt várlak majd – intett Anguta is, majd elindult, hogy messziről kövesse a fiút. Szerencséjére talált egy olyan házat az utcájukban, amit a lakói ideiglenesen elhagytak, így a gyerekei közelében tudott megszállni. Ha esetleg időközben visszatérnek, majd keres egy másik házat.

Nem éppen jó hangulatban indult reggel útnak. A tegnapi kihallgatott beszélgetés nagyon úgy festett, megpecsételte a barátságuk továbbszövődésének sorsát. Ráadásul még Tabitha problémájával is szembesülnie kellett, amit persze nem tudott, hogy valójában igaz, vagy sem, mivel nem érezte a kavargó érzelmek hullámain keresztül, hogy Eliza hazudott-e, viszont érdemes lenne valamiképpen kideríteni, de előbb szeretett volna arra koncentrálni, amiért ide jött. Aztán lehet Tabitha barátjával is elbeszélget.
Másfél órával az első csengetés előtt elindult, nem akarta megkockáztatni, hogy Jason meglássa, és amikor a sulihoz ért, még mindig maradt háromnegyed órája a csengőszóig. Azután leült egy padra a biciklitároló közelében, lehetőleg úgy, hogy Jason ne láthasson rá, amikor megérkezik, és várta, hogy a fiú felbukkanjon. Roppant kíváncsi volt, vajon tényleg meg akarja-e szakítani a barátkozást, és egyáltalán a csevegést, vagy esetleg álmában meggondolta magát.
Megérkezett. Anguta felkelt a padról, és Jason felé sétált, aki már a bejárat előtt ácsorgott. Számára úgy tűnhetett, hogy David épp most érkezett. Széles mosollyal az arcán intett neki, és még egy köszöntéssel is megtoldotta. – Hali – mintha semmiről nem tudna, pedig belül borzasztóan feszülten várta, hogy a fiú mit fog mondani neki.
A mosolygás akkor hagyott kicsit alább, amikor a fiú belekezdett, és Anguta ekkor már tudta, hogy beváltja tegnapi ígéretét. Érezte, ahogy kétségek, bánat és szomorúság áramlik belőle, valamint azt is, hogy nehezére esik ezt tenni, mégis… megteszi, mert Jason erős, még ha fizikailag ez nem is látszik rajta. Keveseknek adatik meg, hogy képesek kimondani, ami a szívüket nyomja. David mosolya folyamatosan lehervadt, ahogy a fiú beszélt, közben érzelmei egyesével kiültek arcára. Csodálkozás, értetlenség, bánat, szomorúság, majd letörtség. Vállai megereszkedtek, tekintetét nem volt képes a fiún tartani, hanem minduntalan a betont kezdte el tanulmányozni. Persze nem volt szükséges látnia az arcát, hogy tudja baromra nehéz neki ez az egész, és csodálta érte, hogy képes ezeket bevallani. Persze nem tudott mit mondani rá, hanem csak bánatos képpel a betont vizslatta, aztán Jason újra megszólalt, és ekkor David felnézett egyenesen Jason szemeibe, amennyiben ő képes volt ránézni. – Szeretnéd, ha átkéretném magam egy másik osztályba? – homlokráncolva, tanácstalanul figyelte a fiút.
- Amúgy megértem, biztos nem lehet könnyű… és én is sajnálom – ismét csak lehajtotta a fejét, majd igazítva a hátizsákján, kókadtan elindult az iskola bejárata felé, hogy aztán visszaforduljon egy pillanatra. – Azért kár, igazán megkedveltelek, és szerettem volna, ha… de mindegy. Nem akarlak kínozni magammal – ezzel elfordult tőle, és lassú léptekkel megindult, hogy a bevesse magát az épületbe. Hát, ez nem ment valami jól, viszont még bőven van ideje, amíg a kör elviselhetetlenné válik, így ez a jelenlegi mosolyszünet nem tarthat örökké. Csupán kell egy kis segítséget kérnie Bradtől, ha esetleg Jason nem gondolja meg magát.

Mondandóm közben csak néha pillantottam fel, egyébként végig a cipőmet fürkésztem, de annyi is bőven elég volt, hogy észrevegyem a folyamatosan lehervadó mosolyt a fiú arcán. És ha lehet, ez még inkább megnehezítette a helyzetemet, mert annyira nem akartam ilyen helyzetbe sodorni! Én ostoba, kellett nekem fellelkesülni a legendákra, meg mindenre, amit mesélt, már az első pillanatban, amikor észrevettem a hasonlóságot meg kellett volna mondanom, hogy nekem ez nem fog menni. Ehelyett mit csináltam? Még inkább haverkodtam vele és elhitettem mindkettőnkkel, hogy ez így működni fog. Hogy tök jó haverok leszünk. Én annyira nem szerettem volna senkinek sem fájdalmat okozni, de két lehetőségem volt csak. Vagy Daviddel maradok, akkor viszont a családunkat sebzem meg vele, vagy pedig megmondom a fiúnak az igazat, akkor viszont a fiúnak okozok fájdalmat. Aki mindkét esetben szív, az én vagyok, de miért is csodálkozom ezen? Ilyen az én formám… Valahogy soha, semmi nem jön össze és amikor már úgy érezném, hogy na igen, felcsillan a fény, akkor bizony a képembe dudál, hogy haha, én nem az alagút végét vagyok hivatott jelezni.
- Nem! - vágtam rá talán kicsit hamarabb, mint kellett volna. - Miattam nem muszáj, nem kell még egyszer betenned a lábad oda ilyesmi miatt - finomítottam kicsit a dolgon és már most tudtam, hogy ez lehet rossz döntés volt. Lehet egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy igen, lécci, kérd át magad másik osztályba, mert akkor minimálisra csökkent volna azon pillanatok száma, amikor összefutunk. - Ahogy jónak látod - fűztem még hozzá leereszkedő vállakkal, hiszen nem én nekem kell eldöntenem ezt helyette, hiszen nyilván neki sem lesz olyan egyszerű ez az egész helyzet.
- Nem, David, kérlek, ne sajnáld. Neked végképp nincsen az én helyzetemen mit sajnálnod - legfeljebb azt, hogy nem lehetünk barátok ezután. De én hoztam meg a döntést, magamra fogok haragudni ezután. Idővel jobb lesz majd, tudom jól, csak győzzem ép ésszel kivárni…
Nyitottam a számat, hogy kérdezzek, hogy mit szeretett volna, de végül összepréseltem az ajkaimat. Nem szabad. Döntöttem. Minden olyan lehetőséget ki kell zárjak, ami megingathatja az elhatározásom, vagy éppen növelheti az önutálatom. Merthogy elég erőteljesen munkálkodott bennem ez is. - Kérlek, ne haragudj rám... - szinte csak suttogtam, amikor ismét hátat fordított, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meghallja, de iszonyatosan nyomorultul éreztem magamat, jobban éreztem volna magamat, ha biztosít róla, hogy nem munkálkodnak benne ilyesmi érzések az irányomba.
Csak egy helyben állva figyeltem David alakját, amint elnyeli a bejárati ajtó és a befelé szállingózó diákok tömege. Sóhajtottam és cseppet sem jókedvűen baktattam befelé az épületbe, hogy az első óra helyszínére érve egyetlen pillanatra nézzek a fiúra, ha már leült a helyére, hogy aztán a tekintetemet lesütve iparkodjak a saját helyemre és fel se nézzek aztán a füzetemből addig, amíg a tanárnő el nem kezdi az órát. Úgy utálom magamat, meg ezt az egész helyzetet is!

Nem fűzött hiú reményeket ahhoz, hogy Jason nem kívánta az áthelyezését, és ezért nem is lett jobb a kedve, amikor meghallotta a határozott nemet. A magyarázat is érthető volt. Jason másokat helyez előre, saját igényeivel szemben, még akkor is, amikor eldöntötte, csírájában véget vet egy barátságnak, ami aztán kellemetlen gyomnövénnyé alakulna. – Aha… köszi - közölte lehangoltan, majd egy kelletlen grimaszt ejtett meg, amikor Jason félig visszatolta Davidre a választást. Remek, akkor akár meg is tehetné, de nem állt szándékában, még ha tudta, hogy Jason ezt nyilvánvalóan szívesen fogadná. Mégis, valamilyen szinten örült neki. Talán, ha ez kiábrándítaná a fiából… áh dehogy fogja. Nem szereti emiatt kevésbé, és ha nem ölne meg valakit a szeme láttára, valószínűleg képtelen lenne másképpen érezni. A gondolat, hogy ezzel megmenthetné a fiát túlságosan szép volt, de akkor Eliza lenne a célkeresztben, és olyan véletlen egybeesés, hogy ő is megölne valakit már végképp esélytelen, hacsak Anguta nem tenné bele magát aktívan a folyamatokba. Viszont ebben az esetben a két kölök manipulálva lenni általa, ami miatt az érzései nem változnának meg. Talán Brad alakjában annyira rá kellene szállnia, hogy ne legyen más választása, mint hogy eltegye láb alól… ja nem… ez is manipulálás és semmi haszna nem lenne. Miért ilyen rohadt bonyolult minden? – Értem… jó. Meglátom – ennél többet nem igazán mondhatott volna. Nem akart megint a tanáriba menni, és nem is akart egy másik osztályba átiratkozni. Mindkettejük lehangoltan beszélt, de ez várható is volt ilyen szituációban. Valamint a testbeszéd is igen… hát… igen beszédes volt.
- De… sajnálom. Sajnálom, hogy nem lehetsz a barátom – hallhatóan motyogta, nem túl hangosan, de annál letörtebben. Nem akarta tovább növelni bűntudatát, és lehet mégis sikerülni fog neki. De, sebaj. Lehetne sokkal rosszabb is, elvégre még szóba áll vele. Azt is megtehette volna, hogy egyszerűen hamarabb jön és megállás nélkül a tanterem felé igyekszik, és ha David beszél hozzá, úgy tesz, mintha ott sem lenne.
Végül elindult lehajtott fejjel az épülethez, miután pedig visszafordulva még néhány szót mondott Jasonnak ismét megindult. Hallotta Jason suttogását, de nem reagált rá. Ment tovább, megereszkedett vállakkal, lehajtott fejjel, és ha lett volna egy kavics, vagy összenyomott kólás doboz, akkor a bánatos gyerekek amerikai filmes kliséjével élve, végig rugdosta volna maga előtt, amíg a teremhez nem ér. Sajnos azonban ez az iskola, mentes volt a szemeteléstől, így erről kénytelen volt lemondani. Lehangoltam bemászott az osztályterembe, és közben semmi említésre méltó Bradet nem talált, így tervét most rögtön nem tudta kivitelezni. Kivett a táskájából egy füzetet, és tollat. Mivel tankönyvei még nem voltak, ezzel kell a tanerőnek beérnie, és ha akadékoskodik, majd kér némi haladékot, aztán lop valamelyik könyvesboltból holnapra. Vagy vesz. Igazából azt is megteheti. Ezután fogta magát és nemes egyszerűséggel a padra hajtotta a fejét, homlokkal előre, így nem látta, amikor Jason felé nézett, de azt érezte, hogy a terembe lépett.
Az óra dögunalom volt, egyébként sem figyelt, és hálásan fogadta a csengő megváltó csicsergését. Unottan előhúzta a térképet, megleste rajta merre kell a következő óra helyszínéhez eljutnia, majd, mint, aki teljesen el van veszve, félig maga előtt tartva kilépett a teremből, és reménykedett közben, hogy Brad valahol az útjába akad a haverjaival.  De nem így történt, és hiába kereste a bajkeverőt nem talált rá, és egész nap sem, mivel mint később kiderült, a Brad Kompánia erre a hétre szabadságoltatta magát. Beleköthetett volna a joghurtosokba, de ők nem voltak kiváló alanyok a céljára. Nem, Brad kell, és a hirtelen haragja. Persze a hét többi napján is próbálkozott, egészen szerdáig, amíg ki nem derült, hogy Brad lógása hosszadalmasabb lesz. Még orvosi igazolást is szerzett, de még a cimboráinak is. Anguta nem nagyon tudott mit tenni. Egy-két szót szólt Jasonhoz, de nem úgy tűnt, hogy a fiú akarna társalogni vele, így a Teremtő kelletlenül felhagyott a kísérletezéssel. Beszerzett egy új pulcsit, a kapucniját a fejébe húzta, és mint egy világunt emós szédelgett, eltakarva az arcát, csak, hogy megkönnyítse Jason dolgát.

Október 5.

A Brad bosszantó hadművelet egészen október 5-ig váratott magára, és az sem sikerült rögtön.. Az ötödik óra előtti szünetig térképpel a kezében kellett mászkálnia az órák után, mire a Brad Banda tagjai keresztezték útját. Jason nélkül persze nem kezdhet bele, így várt, amíg a fiú is a közelbe ér. Nem volt gond az idővel, hiszen a következő terem hatméternyire volt a Banda dumálásra kijelölt helyétől. Leült egy székre. Bízott benne, hogy Jason hamarosan felbukkan, és amikor így történt, felkapta a táskáját, a térképet az orra előtt tartva igyekezett Brad irányába. Fájdalmas találkozás lesz, és ha valahogy a csontozatát puhábbá tudná varázsolni, megtenné, de valószínűleg az első öklöstől el fog törni Brad keze. Sebaj, ha igaz, amit Jason állít, megérdemli. Talán enyhítheti a találat okozta sérülést, ha kicsit hátrébb húzza a fejét. Nem volt Jason olyan közel, hogy fizikailag megállíthassa, ha esetleg észrevenné, mibe készül David akaratlanul belesétálni. Szavai azonban – ha lesznek – a folyosó zsibongása miatt nem fognak eljutni Davidig, legalábbis Jason gondolhatja így tévesen.
Érezte mikor fog nekik ütközni, látatlanban a nagydarab srác felé orientált. Két kezében fogva a térképet fejét enyhén lehajtva, ütközött Brad mellkasának. Nem okozott fájdalmat, hiszen szinte azon nyomban megtorpant, és ijedt kíváncsisággal nézett fel. A fiú dühös pillantását szinte rögtön követte egy mozdulat, amit nyilván gyorsnak szánt, de valójában elég lassú volt farkas mérce szerint. Arcán dühös felháborodás látszódott, orrlyukai kitágultak, Davidnek tátva maradt a szája, és amint felfogta a helyzetet, száját bocsánatkérő szóra szerette volna nyitni, de erre már nem volt lehetősége. Brad tényleg agy agresszív idióta. Könyökét hátrahúzva igyekezett a csapásba minden erejét belevinni, még úgy is, ha láthatta, hogy milyen gyeszora ellenféllel hozta össze a sors. A szülei nyilván befolyásos emberek, ha nem rúgták még ki a túlkapásai miatt. David kezéből kihullott a térkép, de nem volt ideje földet érni, mire Brad ökle az arcához csapódott. Csont reccsent, még annak ellenére is, hogy Anguta hátrébb húzta az ütközés pillanatában a fejét. Nem tudta, hogy törtek-e el ujjak, vagy csak reccsentek, de nem is igazán számított. Ha egy ember hülyén üt, simán eltörhet a keze. Bár Brad kifogástalanul ütött – ezt meg kell hagyni – nem számolhatott egy farkas ellenálló fizikumával. Pech. Bal felsőállkapcsán érte az ütés, aminek hatására egy kis vetődéssel, szimpatikus hátraeséses repülést produkált, miközben védekezésre felhúzott balkezével hirtelen pofán vágta saját magát. Így legalább már meglátszik az ütés helye. Sőt, fel is repedt az ajka, valamint sikerült az orrát is eltalálnia, amiből így rögtön el is kezdett ömleni a vér. Hát hiába, egy alapító ütése azért már megteszi a hatását.
Földet érve nagyot nyögött, közben hallotta Brad üvöltését, és ahogy lopva odanézett a srác éppen jobb kezét szorongatta. Még nem kezdett lilulni, de hamarosan be is fog duzzadni. Nem akart eszméletlent játszani, így zavart tekintettel felnézett, de úgy tűnt, hogy nincs egészen magánál. Arra azért figyelt, ha esetleg támadója felocsúdva tovább szeretné gyepálni, idejében felkeljen, és szembenézhessen vele. Most azonban a közelben ácsorgó Jason reakcióját várta, de ha nem tesz semmit, akkor tíz-húsz másodpercen belül felkel, amennyiben Brad, hagy neki ennyi időt. - Csessze meg - hagyták el ajkai e két szót, miközben térdre emelkedve kezét az arcára tapasztotta. Vér csurgott le a csuklóján, de ez nem fog sokáig tartani, ezért ujjaival erősen megszorította az orrát, és egy kicsit még húzott is rajta oldalirányban, biztos ami biztos. Így talán kitart fél percig a vérzés.
- A rohadt kurva életbe - Brad hangja elég sipákolós volt, de úgy tűnt le van kicsit sokkolva és haverjai támogatják.

Egy cseppet sem éreztem jól magam, hogy Davidre testáltam a döntés jogát, miszerint átkéri-e majd magát egy másik osztályba. Nem volt szép dolog, tudom, de ha nekem kellett volna dönteni, mindkét eshetőségben utáltam volna magam. Persze így sem vagyok kibékülve magammal, de akkor rosszabb lett volna és most képtelen voltam mindent magamra vállalni. Már így is túl sok volt, már így is kellőképpen fájt, hogy ismét elveszítettem egy barátomat. Jobban mondva ezúttal én löktem el őt magamtól.
Egész órán a szavai jártak a fejemben, az órára sem tudtam odafigyelni, pedig az anyag még érdekelt is volna. Csak szórakozottan firkálgattam a füzetembe, mindenféle cél nélkül, miközben pörögtek a gondolataim. Én is sajnáltam, hogy nem lehetek a barátja, ahogyan azt is, hogy a tegnapi remek napunk után képes voltam így hátat fordítani neki és otthagyni. És most is itt ül mögöttem, szinte érzem a tekintetét, a jelenlétét és bizseregni kezd tőle a tarkóm. Annyira nem szerettem volna ezt…
Szinte felsóhajtottam, amikor végre kicsöngettek, olyan sebesen pakoltam össze a cuccaimat, ahogyan csak tudtam és szinte menekültem a teremből. Normál esetben komótosan pakolok el és az utolsók között hagytam el a termet, de most az elsők között voltam. Szabadulni akartam, szinte fojtogatott a levegő. Fogalmam sem volt, hova, merre menjek, csak céltalanul bolyongtam a folyosókon, míg végül egy egészen eldugott kis résznél megálltam és hátamat a hűvös falnak vetettem. Ez így nem lesz jó, ezt hosszútávon biztosan nem fogom bírni. Ezt képtelen leszek megszokni.
Végül aztán mély levegőt vettem és elindultam a következő óra terme felé. Nem lehetek nyuszi és ijedhetek meg a helyzettől! David elfogadta, hogyan döntöttem, nekem is el kell, bármennyire is legyen kellemetlen. Úgyhogy hát ismét megmarkoltam a táskám vállpántjait, az jelentette a kapaszkodót számomra. Szinte mantráztam magamban, hogy nem lesz semmi baj, egészen addig, amíg valami feszültséget nem sikerült kitapintani a levegőben. Valami baj van, a zsigereimben éreztem és éppen akkor értem oda, amikor a tömeg felhördült és még annyit sikerült elcsípnem, hogy David a földbe csapódik.
- Úristen! - fagytam le egy pillanat alatt, aztán megrázva a fejem mértem fel gyorsan a terepet. David a földön, mellette a térkép, előtte nem sokkal pedig Brad dühöng és szorongatja az egyik karját, körülötte két kutyuskája pedig a parancsát lesik és dühösen méregetik a földön fekvő fiút. Gondolkodás nélkül furakodtam át a körbe verődött diákok gyűrűjén, hogy egy pillanat alatt teremjem aztán David mellett.
- Gyere! - kiáltottam rá kétségbeesetten, miközben már az egyik hónalja alá nyúlva kezdtem el talpra rángatni. Ekkor már térdelt, úgyhogy remélhetőleg ezzel gyorsan megvoltunk, aztán már húztam is elfele. - El kell tűnnünk! - azzal most nem foglalkoztam, hogy az arca merő vér volt, most csak az érdekelt, hogy Brad ne vetemedjen újabb akcióra.
- Idióta nyomorékok! Gyáva kutyák! Hogy van merszetek?! Azonnal gyertek vissza, különben a szart is kiverem belőletek! - ordibált utánunk, de feltett szándékom volt eltűnni innen és nem foglalkoztam sem a fiúval, sem a fenyegetésével. Csak azért imádkoztam, hogy valamelyik diák szóljon egy tanárnak, mert ha tényleg utánunk küldi a kutyáit, akkor bizony beszívtuk.
- Erre! - húztam magam után, még mindig nem eresztve el a felkarját. Dühös voltam és kétségbeesett, de nem álltam meg. Lefelé haladtam, egyenesen az alagsorba, ott pedig végighaladva két folyosón jutottunk el a kazánház melletti kis mosdóba. Belépve egyből bezártam magunk mögött az ajtót.
- Megőrültél?! - rivalltam rá egyből, ahogyan odabent eleresztettem a karját, hátamat pedig az ajtónak vetettem. - Mondtam, hogy hagyd őt békén, miért kellett bevetni a térképes trükköt? És meg se próbáld letagadni, tudom, hogy nem véletlen volt, láttam a térképet a földön! Nézz magadra! Sokkal rosszabbul is járhattál volna! - heves gesztikulálásba kezdet, majd a végén már az arcom masszírozom és ellökve magam az ajtótól kezdek el kutakodni az időközben földre ledobott táskámban. Egy halom zsepit gyűrök gombóccá, majd kinyitom a csapot és alá tolom a kezemben tartott kicsiny labdaszerűséget. Aztán odanyújtom a fiúnak, mossa meg a képét, mert elég borzalmasan néz ki. Közben persze puffogok magamban, hogy nem hiszem el, meg, hogy miért kellett ezt csinálni és ehhez hasonlók. Egyik szavamat sem a fiúnak szánom, csak magamban dühöngök.
- Szép kis bajba kevertél mindkettőnket, mert remélem tudod, hogy ennyivel nem fog leállni az a behemót - a hajamba túrtam és markoltam rá a tincsekre, hogy aztán egy kétségbeesett mozdulattal csapjam magam mellé a kezeimet. Persze, hogy őt hibáztattam, pedig nem volt kötelező, hogy segítsek neki, de ha egyszer senki nem mozdult! És tuti, hogy Brad ismét nekiesett volna, vagy küldi a kutyuskáit, fene tudja, egyszerűen csak nem tudtam nézni…
- Miért csináltad ezt? - szusszanok végül, talán most először találva rá a tekintetére azóta, hogy elráncigáltam a termetes fiú közeléből.

Jason nem sokat teketóriázott, kezdeti döbbenetén hamar túltette magát és máris a tettek mezejére lépett, ahogy David hóna alá nyúlva felsegítette a kissé zavarodott fiút. Kiáltása jóval erősebb volt, mint azt talán a helyzet indokolta volna, persze kétségbe volt esve. Ilyenkor nem a legegyszerűbb szabályozni a hangerőt. Nem is alakulhatott volna jobban a szituáció. Jason újra hozzá szólt, ráadásul még segít is neki elmenekülni a Brad Banda elől. Küldetés teljesítve. Egy pillanatra visszafogta Jasont, amikor az húzni szerette volna el a helyszínről, hogy a földre zuhant hátizsákját felkaphassa.
- Értem – bólintott. Tényleg el kell tűnniük, és a lehetőségekhez mérten gyorsan képesek volta olajra lépni. A lába nem sérült, csak kicsit szédelgett a fájdalomtól, amit persze saját magának okozott. Brad ütését szinte nem is érezte. – Ne menjük vissza – zihálta miközben egyik kezét arca előtt tartva próbálta(?) elállítani a vérzést. Remélte Jason nem fog a gyáva kutyák jelző miatt hátramenetbe kapcsolni, de nyilván ettől valójában nem kellett tartania. Néhány métert megtéve a regeneráció ismét csak elállította a vérzést… hát komolyan ennyire bonyolult vérezni? Ismét csak kénytelen volt saját orrát molesztálni, hogy legalább egy percen át vérezzen már. A fájdalom persze megint az elméjébe hasított, de sebaj. Volt már rosszabb is. David követte Jasont, más választása amúgy sem volt, hiszen a fiú végig a felkarját szorította és úgy húzta maga után. Egy kis reggeli lépcsős ügetés, majd folyosókon való átbotladozás után el is érték a célállomást. Egy mosdót, aminek az ajtaját Jason be is zárta a biztonság kedvéért.
- Óh… - nézett grimaszolva a fiúra, miután az ráripakodott. Komolyan úgy érezte mintha bűnt követett volna el, pedig csak provokálta az iskola legvérmesebb diákját. Az ilyenért inkább dicséret járna, még ha be is verte az orrát miatta. – Hát, akkor kár lenne tagadnom – vonta meg a vállait, és lesütött tekintettel, kelletlen grimaszt vágott. Óvatosan letette a földre a hátizsákját, mivel volt benne egy üveg Johnnie Walker, és már egyébként is attól tartott összetört, amikor repülve lefordult a válláról a táska. Ruhák mellett volt a palack, szóval talán mégsem, de roppant szomorú lenne, ha a kört nem tudná valamivel elnyomni napközben. Jason néhány vizes zsebkendőt adott összegyűrve, amit David hálásan elfogadott, de elég csekélyke eredményt volt képes elérni velük, ezért megnyitva saját maga is a csapott, kezeit alátartotta is dörzsölni kezdte róla a testnedvet. Közben hallotta Jason zsörtölődését, de mást is. Léptek zaját, távolabbról. Sietősek voltak, és ha jól vette ki legalább hárman lehettek. A hangból ítélve lépcsőznek, aztán néhány pillanat múlva már más volt a koppanás. Leértek az ő szintjükre.
- Tudom… legalábbis sejtem – még normális hangerővel beszélt, messze voltak még, hogy meghalhassák, és a mozdulatai sem voltak sietősek, amikor a víz alá tartva összerakott tenyereivel egy nagy adag vizet fröcskölt az arcába. Az orrvérzésnek nem tesz jót, de Angutának már megint elállt, és gyanította, hogy ezzel sem lesz képes újra vérzésre ösztönözni. Jason közvetlen jelenlétében, amikor nem kell másra figyelne, pedig nem akart megkockáztatni egy ismételt orrbántalmazást. – De nem akartalak belekeverni – hazudta könnyedén, és ami még fontosabb hihetően. Kelletlenül sóhajtott, aztán elhúzta a száját és Jason tükörképére tekintett. Ilyen módon is lehet valakivel szemkontaktust létesíteni, már amennyiben a fiú éppen arrafelé nézett. – Azonban úgy tűnik mégis sikerült… - lemerevedett egy pillanatra, majd hirtelen a fiú felé fordította fejét, ábrázatán ijedtség futott át, aztán mutató ujját az ajkai elé helyezte. Egyezményes jel a kussban maradásra. David még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy a léptek zajai egyre erősebbek lettek. De már nem hárman voltak, csak egyedül. Nyilván szétváltak idelent, hogy úgy keressék meg a két „gyáva kutyát”.
A kinti srác lelassított, majd a mosdóajtó kilincs lenyomódott, de a nyílászáró nem adta meg magát ennyivel. Szerencsére Jason bezárta. Rémült izgatottság futott át tekintetén, ahogy az ajtót nézte, közben még mindig nem vett levegőt.
Éles füttyentés szelte keresztül a folyosót, ami visszhangot verve még néhányszor újra felcsendült. Anguta el tudta képzelni, Brad vigyorát, ahogy haverja jelzését meghallva máris feléjük robog. Ezt nem kellene megvárni. Széjjelnézett a kicsiny mosdóban, a dörömbölés szinte azon nyomban el is kezdődött. – Tudom, hogy odabent vagytok ti kis buzik, ha nem akartok három törött végtagot, csak kettőt, akkor a helyetekben kinyitnám az ajtót – a banda esze lehetett a srác, aki megszólalt, már ha ennél a csoportosulásnál lehet ilyet feltételezni. Hangja szinte már vidám volt, és akármennyire nem akarta Anguta ezt elhinni, eléggé behízelgő is. Ugyan ki ne tenne eleget egy ilyen felkérésnek? Kettő jobb, mint három elvégre. A bezárt ajtó ténye buktathatta le őket. Egy mosdót nem szoktak bezárni, mindenestre, ha nem szólalnak meg, talán elbizonytalanodnak. Kimenni nem lenne bölcs dolog, és a csengőig már csak néhány perc van, annyi idő alatt csak nem képesek feltörni a zárat.
David riadtan, némán formálta ajkával a szavakat. „Mit csináljunk?”

- Ne vonogasd a vállad! - még ugyan nem kiabáltam, de jóval hangosabban beszéltem, mint ahogyan szoktam. És tegnap egy ilyenre Liloval szemben már a számra tapasztottam a kezem, most azonban iszonyatosan dühös voltam, így eszembe sem jutott. - Vagy te szórakoztatónak találod a helyzetet? - kérdeztem, mellkasom előtt összefonva a karjaimat, mintha csak kihallgatás lenne, de sértődött és dühös voltam, így ez sem fordult meg a fejemben. Csak egyszerűen szerettem volna megérteni ezt az egészet, hogy miért csinálta, de erre ő meg csak a vállát vonogatja! Azért én is ki tudok ám jönni a béketűrésemből!
Aztán mégis sóhajtok és előtúrom a zsepiket, amiket aztán bevizezve nyújtok oda a fiúnak. Ugyan puffogok közben, mert még mindig dühös vagyok, de legalább kiabálni nem akarok többet. Legalábbis remélem, hogy nem mond olyasmit, amire ismét kiabálni fogok.
- Gondoltam - húztam el a számat. - Csak én meg vagyok akkora idióta, hogy kihúztalak a csávából, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy megedd, amit főztél magadnak! - puffogtam tovább, ismét összefűzve a karjaimat a mellkasom előtt. Én semmit nem hallottam és teljesen abban a hitben éltem, hogy biztonságban vagyunk. Tartottam a szemkontaktust vele akkor is, amikor már a tükörből nézett rám, sőt, valamivel így még kényelmesebb is volt, hogy nem közvetlenül kellett a szemébe nézzek. De sokáig a helyzetet mégsem élvezhettük és a biztonságérzetem is abban a pillanatban tört ripityára, hogy meghallottam a közeledő lépteket. Amik aztán a mosdó előtt elhalkultak, a tekintetem a kilincsre tapadt, miközben akaratlanul is hátráltam az ajtótól, a mosdó legtávolabbi zugába, ott pedig szinte a falnak simultam. Mivel kicsi volt a mellékhelyiség, ez sajnos nem jelentett túl nagy távolságot az ajtótól, de pillanatnyilag nem volt jobb ötletem.
Amikor David felém nézett, én is ránéztem, a srác hangja szavai egyelőre nem érdekelt, azon kívül, hogy még inkább megnőtt bennem a félelem. Nem akartam, hogy megint laposra verjenek, márpedig innen nem nagyon szabadulhatunk ki anélkül. A fejemet ráztam meg, hogy meg ne mukkanjon és ne csináljon semmi ostobaságot, hátha elmennek maguktól is, bár ismét csak naiv remény volt, amibe ringattam magam, miszerint majd az óra kezdetét jelző csengő felharsanásával elmennek.
Idővel újabb léptek döngése jutott el a fülemig, majd haltak el, ahogyan ideértek a fiúk. Röviden megvitatták, hogy vajon odabent lehetünk-e, az egyik azt állította, tuti csak az idejüket vesztegetik, mert lehet szimplán elromlott a zár. A már előbb is bekiabáló, csodás ajánlatot tevő srác váltig állította, hogy itt bujkálunk, mert az úgyis olyan gyáva szokás, mint amilyenek vagyunk. Végül Brad-nek kellett meghoznia a döntést, merthogy felharsant a csengő.
- Na tipli innen, úgyis tudjuk, hogy kik voltak, majd a következő szünetben elkapjuk őket - azzal megindultak, csakhogy hirtelen maradtak abba a léptek zajai és ismét meghallottam a kövér fiú hangját. - Nem is, tudjátok mit? Inkább kapjuk el a Drewner lányt, múltkor úgyis félbeszakított a nyomi kis öcsikéje - nevetett, a hangjában pedig felismertem a maró gúnyt és elégedettséget, tuti büszke volt magára, amiért ilyen jó tervet eszelt ki.
Hatásos volt, az a baj… Egyetlen pillanatra fordítottam riadt tekintetem David felé, mert ha bántani próbálja a nővérem! Aztán uccu neki és bizony nekiestem az ajtó zárjának, hogy kinyissam és ha David nem fogott eddig vissza, akkor feltépve az ajtót rontottam ki a folyosóra, hogy egy csatakiáltásnak is beillő dühös vicsorral a képemen vessem rá magam az első fiúra, aki elém került és üssem, karmoljam, ahol és ameddig csak tudom.

- Jó… - vonta meg majdnem ismét a vállát, de megerőltette magát és nem tette. Pedig bizonyára kellemes hangulatot varázsolt volna ezzel a húzásával. – Nem, egyáltalán nem szórakozok – duzzogott kicsit Jason hanghordozása miatt, és a másik fiú testtartása sem volt épp ínyére. Nem szerette, ha kioktatják, vagy ha kiabálnak vele, főleg nem, ha egy vele egykorú teszi ezt. Hát, mármint legalábbis Daviddel egykorú. Kezdi megint nagyon beleélni magát a szerepbe, és valamilyen szinten igaza volt Jasonnak, mert akárhogy is, izgalmas volt a helyzet. Rég kellett menekülnie, legutoljára talán Lester elől futott, de annak is meg volt már majdnem fél éve. Hiányoznak neki az emberi élet kedves kis pillanatai, amikor az adrenalin a magasba szökik, olyan miatt, amit simán elintézhetne egy mozdulattal. Akárhogy is, jó érzés, hogy senki nem árthat neki és bármikor kiszállhat a szerepből. Ellenben Jason nem ilyen szerencsés, lehet a Brad Banda felheccelésével komoly problémát okozott a fiának. Na igen, azért nem olyan komolyat, mint saját maga fog neki okozni idővel…
- Ez így nem… de azért köszönöm - mentegetőzni akart, de hiába, így inkább csak sután hálálkodott. Jason már eldöntötte, hogy direkt volt a baleset, és nem akart nagyon meggyőző beszédbe sem kezdeni, amikor hamarosan ideér valamelyik csatlós. A mosakodással igen jó munkát végzett, szinte mindent letakarított magáról, amit le lehetett. A pulcsija persze véres lett, de annyi baj legyen. Majd vesz másikat. Nem is törődött vele, hogy megpróbálja a vért kimosni belőle.
Jason hátrálva próbált menekülni, persze hiába és ezt ő is tudta, mondjuk taktikailag jobb megoldás, ha nem rögtön az ajtónál van, amikor berúgják azt, vagy feltörik a zárat. Ezért David is hasonlóan tett, csak mivel nem sok hely volt, ő a fiú elé orientálódott.
Esze ágában sem volt megszólalni, de természetesen értette mire a fejrázás. Érezte a félelmet ami a fiúból áradt, és ha lennének farkasok a közelben, ő is imitálná az érzést, de mivel nem volt senki, aki energiáiból ezt kiszűrhetné, pusztán arcán látszódott mindent elöntő félelem. Megbánás és rettegés költözött tekintetébe, hogy aztán amikor meghallotta Brad hangját, lassan kifújja az eddig visszafojtott levegőt, és mimikáján a megkönnyebbülés uralkodjon el. Elmennek… és békén hagyják őket. A csengő áldásos munkája ismét megmentett két srácot a veréstől. Persze az nem volt túl jó, hogy majd máskor elkapják őket, de ami nem most öl meg, az később fog, és addig van idő élni. Ez vajon egy optimista felfogás, vagy valahol inkább pesszimista? A fene tudja, de mindegy is, mert az-az idióta Brad újra megszólalt. Szerencsére nem volt semmi a kezében, mert az valószínűleg atomjaira hullott volna, ahogy hirtelen ökölbe szorította a kezét. Harag csapott át testén, izmai megfeszültek, tekintete gyilkos indulatba váltott. Valamivel előrébb volt, mint Jason, így maximum testtartásából láthatott valamit. Arcára kiülő dühét nem valószínű. Nem látta Jason tekintetét, de a szeme sarkából látta a mozdulatát, ahogy felé nézett, aztán pedig azt, ahogy a fiú előrelendülve ki akarja nyitni a zárat. Anguta szemöldöke a magasba lendült, és csodálkozva figyelte a fiát, ahogy indulatos tettrekészség szállja meg. Nem hagyja, hogy ezek a barmok a nővérén töltsék ki mérgüket és közben, az futott át az agyán, hogy vajon a gúnyos nevetés, vagy éppen a szöveg tartalma hozta elő-e a támadásra induló vadállatot Jasonból? Talán mindegy is, de ezt nem hagyhatja, ezért még mielőtt Jason elérte volna az ajtót, megragadta a kezét, és visszahúzta. – Itt maradsz – ripakodott rá ellenvetést nem tűrő hangon, aminek nyilván nem sok eredménye lesz, de ennél többet most nem tudott tenni, azért tenyerével hátrébb taszította a fiút, csak úgy óvatosan.
Anguta saját maga sem szívlelte, hogy Bradék Elizát akarják elkapni, ezért ennek itt és most véget kell vetni. Legszívesebben nem bajlódott volna a zárral, dühös volt, és egy ajtó repesztő bemutatkozó éppen elegendő is lenne, hogy a Brad Banda álláspontot változtasson Eliza kapcsán. Viszont ez túl sok kérdést vetne fel, és amúgy sem akart az iskolának kárt okozni. Finoman nyúlt hát a zárhoz, elforgatta és az ajtót laza mozdulattal kitárta. – Hé seggfejek! Az oké, hogy csak csoportosan vagytok erősek, de ráadásul már csak lányokkal bírtok el? – lenézően gúnyos hangot ütött meg, és remélte, hogy ezt a három srác is észreveszi. Észrevették.
Bízott benne, hogy Jason a helyén marad, de ebben egyáltalán nem volt biztos, ezért ameddig csak lehetett elállta a mosdó ajtaját, hogy a fiát vissza legyen képes tartani, ha esetleg tesóját féltvén laposra akarja veretni magát.
- Te nyomorult kis faszszopó – Brad dühösen reagált, érthető módon. Bal keze ökölbe szorult, a jobb nem, mivel valószínűleg még fájt neki, de úgy tűnt nincs eltörve. Sebaj, majd ellesz. – Kiherélve foglak a zászlótartóra felszúrni, te büdös kis buzi – a haverjai természetesen nevettek, miért is ne tették volna, hiszen Brad szellemessége idáig terjedt, és kénytelenek voltak a „vicces” megjegyzéseit hangos hahotázással kommentálni. Az ajtó nyílása és a könnyű célpont ígérete úgy vonzotta őket, mint szúnyogot a fény.
Anguta sóhajtott egyet, kevés hangulata volt idiótákat elverni, de nem sok választása volt. Nem mondott többet, és nem is kérdezett. Hanem nekilendült, amikor már csak másfél méter távolságra voltak. Eddig képes volt Jasont bent tartani, de innentől kezdve a fiú szabad, akár még be is szállhat a bunyóba, ha kedve tartja. Először Bradet találta gyomorszájon, aki észlelve a veszélyt bal kézzel próbált ütni, de csak súrolta Anguta vállát. A fiú rögtön összegörnyedt. Szinte erőt sem vitt az ütésbe, és roppant lassúnak érezte saját mozdulatait. Az egyik haverja képen törölte, aminek hatására megjátszott egy hátratántorodást, aztán visszakézből vállon csapta. Nem hallott reccsenést a srác mégis felkiáltott. Helyes, nem akart maradandó sérülést okozni, csupán leckét ad nekik jó modorból. A harmadik káromkodva csapott felé, de kitért az útjából, aztán lábának egy könnyed mozdulatával elgáncsolta. Brad még mindig görnyedt állapotban volt, és rettegő tekintettel figyelte a lejátszódó jelenetsort. Helyes. Féljen csak. A másik kettő nem volt kiütve, de neki éppen elég volt, hogy pillanatnyi fájdalmas zavarukban magatehetetlenek legyenek. Bradhez lépve megfogta a srác pulcsijának nyakát, maga felé húzta és mélyen a szemébe nézett. Persze a srác örök harcos, még a fájdalom ellenére is ütni kívánta a vézna srácot, de csak azt érte el vele, hogy Anguta egy laza kézmozdulattal hárította jobb kezének csapását. Fájdalmasan felhörgött, inkább meglepetésében, mint kínjában. Talán most sem tört el a keze, de Angutát ez nem igazán érdekelte. – Ha csak meghallom, hogy a „Drewner lány” közelébe mentek, betöröm az orrod és felitatom veled a kiömlő véred – nem viccelt, és ha Brad diónyi agya mélyén található némi értelem is, akkor ezt észre is vette. Nem úgy a haverjai, akik már megint rá akartak rontani. Látóterébe nem esett bele Jason, szinte mindent eltakart Brad busa feje, de remélte nem fog beszerezni egy jobb egyenest valamelyik idiótától, mielőtt újra a földre küldi őket. Brad zavartan bólogatott, egyetértése jeléül, és Anguta nem érezte, hogy kamuzna, viszont a vélemények ilyen téren sokszor változhatnak. Ez nem ad száz százalékos bizonyosságot, hogy nem akarja majd Elizán kitölteni haragját.

- Nem.. - harapom el a befejezést - Hát van mit! - puffogok inkább helyette, mert igazság szerint egyből azt vágtam volna rá, hogy nem kell a köszönete. Azt azért mégsem mondhatom, hogy szívesen, mert nem úgy tettem és a „nincs mit” sem lenne találó, mert akármennyire vagyok jófej, meg figyelmes, elég szar szituba kerültem azért, mert segítettem rajta. Egek, de utálom ezt az egészet! Meg magamat is! Meg a fiút is! Miért nem tudott nyugton maradni és békén hagyni Bradet? Lehet direkt csinálta, hogy felfigyeljek rá ismét, akkor viszont kifejezetten szar húzás volt és nagyon bízom benne, hogy nem így van. Miért szövögetek már ilyen elméleteket? Pedig nem is vagyok paranoiás.
Mindez azonban már cseppet sem érdekelt, amikor Brad ismét megszólalt. Először a megkönnyebbülés édes hulláma csapott át rajtam, aztán egyből a jeges rémület és szinte azonnal követte a mindent elborító düh és harag. Máris lódulok, ám nem jutok túl messzire, még az ajtót sem sikerült elérnem, mert David megragad, mire dühösen felmorranok. Még soha életemben nem produkáltam ilyesmi reakciót, de ha nekem most azt mondja, hogy maradjunk nyugton, akkor esküszöm, hogy megütöm, mert a nővéremről van szó! Nem fogok tudni egy helyben ülni a fenekemen és várni, hogy vajon mikor csapnak le Lilora. Aztán rám ripakodik, amire csak a homlokom ráncolom, mert egyáltalán nem értem, de aztán hamar leesik, hogy ő kíván kimenni a fiúkhoz, az meg, hogy taszít rajtam egyet, csak még nyilvánvalóbbá teszi számomra, hogy nem szeretné, ha én is utánamennék. Ez mondjuk elég hamvában holt dolog, mert tuti nem fogom fedezékbe húzódva végignézni az egészet, amikor az a behemót megint a nővérem sértegette! Mentem én a fiú után, de elállta a mosdó ajtaját, ami csak még jobban feldühített, mert mentem volna, akkor is, ha tisztában voltam, hogy semmi esélyem a fiúk ellen, de nem hagyhatjuk, hogy elmenjenek, hiszen Lilot akarják bántani!
Aztán felpörögnek az események, egyetlen lépést teszek előre, de David olyan gyorsan és ügyesen lerendezi a fiúkat, hogy szinte pislogni sincsen időm mellette. Nagyra nyílt szemekkel figyelem, ahogyan végül elkapja Brad grabancát, a szavakat hallva pedig némi elégtételt érzek, hogy végre valaki képes volt megmutatni nekik, hol a helyük, ugyanakkora még mindig dühös vagyok. Csak nézem, ahogyan Brad végül bólint, bár sokáig szemlélődni sincsen időm, mert aztán azt veszem észre, hogy valaki közelít. Az első ütés elől sikerül kitérjek, éppen időben bukok le annyira, hogy az ökle a fejem fölött suhanjon el, ám a másik ökle nekicsapódik az arcomnak. Az ütés erejétől megtántorodom és nekiesem a falnak, egy pillanatra még a világ is megfordul velem.
- Azonnal ereszd el a haverom, vagy esküszöm, hogy laposra verem a kis nyomorékot! - kontrázott vissza az elmés fiú, akitől a jobbost kaptam. Érzem, hogy a szám felrepedt, megnyalva alsó ajkam pedig a fémes ízt is érzem. Nagyszerű. Nekem sem kell több, szó szerint robbanok. Minden szarság, ami az utóbbi időben felgyűlt bennem, Karen elvesztése, az apa-hasonmás felbukkanása, a barátságunk hirtelen vége, az, hogy ezek a fiúk mindig szórakoznak velem, hogy bántani akarják a testvéremet, minden kapott joghurt, minden elcsent csokoládé, minden kis apróság, a nyomorék megnevezés, a kapott jobbos, a felrepedt száj… Ugrok, dühtől eltorzult arccal, tuti soha nem láttak még így, még soha nem éreztem én sem ilyet, ami majd szétfeszít belülről. Ütöm, ahol csak érem, karmolom az arcát, monoklit akarok végre az ő képén is látni, a meglepetés ereje pedig ezúttal az én oldalamon áll. A lendület ledönti őt a lábáról, amikor pedig földet érünk, folytatom tovább a püfölést. Nyilván a harmadik fiú nem fogja annyiban hagyni a dolgot, de életemben először magasról teszek rá, hány lila folttal ébredek majd holnap, vagy eltörik-e valamim.
- Szemét állatok! Szálljatok már le végre rólam! Miért kell minduntalan szenyózni és szemétkedni? Miért tesz titeket ez boldoggá? - üvöltöttem a fiú képébe, miközben sorra osztottam az - egyébként igencsak gyenge - ütéseimet. Éreztem a meleg nedvességet az öklömön, ám annyira elborította az elmémet a düh, hogy fogalmam sem volt, a taknya, nyála, vagy éppen a vére az. Nem foglalkoztam azzal, hogy minden bizonnyal az igazgatóiban kötök majd ki és anya egyáltalán nem lesz rám büszke. Meg akartam adni nekik, amit megérdemelnek, vissza akartam minden szarságot adni nekik, amit tőlük kaptam az elmúlt évek során.

Dühös morranása meglepte, de jelenleg nem akaródzott neki azon agyalni, hogy vajon lehet-e a farkas géneket örökölni. Persze nem lehet, de az élet túlságosan kiszámíthatatlan, hogy mindent egyből ki is zárjon. Sejtette, hogy nem fog használni az utasítása és a hátrébblökés, de jobbat jelenleg nem tudott. Amíg az ajtóban állt, mindig úgy kellett helyezkednie, hogy Jason ne bújhasson ki, de miután belekezdett a táncba, már nem volt képes a bejáratot uralni, így Jason szabad lehetett, mint a madár, miközben David ellátta hasznos életviteli tanácsokkal Brad ostoba kobakját. A két Brad csatlós közben akcióba lendült, bár Anguta úgy érezte, hogy Braddal már nem lesz gond, azért félig őt is szemmel tartotta, miközben a két másik srácot figyelte, akik ragadozóként cserkészték be az áldozataikat. Az egyik Davidet, az elmésebb srác pedig Jasont. Brad közben térdelt és nem tett semmit, miközben Anguta könnyedén elhajolt egy ütés elől. Mégis valaki találatot kapott. Hallotta, és amikor odakapta a tekintetét látta is, ahogy Jason a falnak esik. Már ment volna segíteni, teljesen ignorálva a saját támadóját, amikor a fia erőre kapva szembeszáll a sráccal… igencsak hatékonyan, bár a stílus nem nevezhető épp kifinomultnak, vagy jól átgondoltnak, úgy tűnt a célnak tökéletesen megfelel. Jason haragja elemi erejű rezgést váltott ki belőle, a srác, aki pedig a földre került ijedséggel vegyes félelmet árasztott magából. Úgy tűnik háromból kettőt sikerült is eltántorítani Eliza megverésétől, de David támadója még úgy érezte van némi beleszólása a dologba, és Jason felé vetődött. Nyilván le akarta haverjáról rángatni. Ezt természetesen nem hagyhatja. Csak egyetlen gyors lábmozdulat kellett, hogy elgáncsolja, aztán taszított egyet rajta a vécé felé, és a Brad kompánia utolsó cselekvőképes tagja nekiesve a vécé ajtónak bevágódott a kis helyiségbe. Talán nem esett komoly baja. Akárhogy is, Anguta rögtön odalépett, egy kézzel felkapta a srácot és a falnak passzírozta. Jason nem láthatta a jelenetet, mert éppen cséphadaróként ütlegelt, így Anguta könnyedén megtehette a fizikumával egyáltalán nem összeegyeztethető tevékenységet. – Hagyjatok minket békén, beleértve a „Drewner lányt” is, mert különben benyomom a fejed a vécécsészébe, aztán a fejedre szarok, miközben a himnuszt éneklem – hát, döntse el ő, hogy melyik a felvázolt dolgok közül a legrosszabb. Anguta nem emelte meg a hangját, nyugodtan beszélt, és artikuláltan. A fenyegető él persze ott volt, ahogy Brad esetében is. Ha van egy csöpp eszük belátják, hogy nem viccelt.
– E… engedj el – nyögte kétségbeesetten a srác, miközben az egyik kezével megpróbálta orrba vágni, de ezt persze Anguta könnyedén hárította. Hát, jó, akkor jöhet a vécés jelenet, mert úgy tűnik ez a példány nehezen tanul. Berúgta a vécéfülke ajtót, megragadva a srác nyakát, lefelé nyomta a fejét. – Ne…ne… ígérem… ígérem – könnyebben ment, mint várta. Nem kellett a szemébe néznie, hogy tudja, igazat beszél, legalábbis jelenleg tényleg komolyan gondolja, hogy békén hagyják őket. – Remek, akkor ideje kotródni – elvigyorodott és a pulcsijánál fogva kezdte el kifelé húzni, majd amikor kiértek a vécéből, elengedte. A srác pedig felkelt és a térdelő Bradet figyelve távolodott. Hm… talán Brad sokkot kapott? Nem. Csak berezelt, és Jason acsargó ütlegelése csak tovább fokozta félelmét.
- Szerintem már eleget kapott – jegyezte meg David nyugodtan, miközben Jason vállára tette a kezét, majd, ha nem akarta abbahagyni, akkor a fiú mellkasa alán nyúlt karjával, és könnyedén lehúzta róla. A srác képe felduzzadt, vérzett az orra és úgy tűnt csak arra van ereje, hogy karjaival a fejét védje, amennyire csak tudja. Rendesen elintézte. Lám milyen gyenge a zord külső mögött. – Jobb lesz, ha most mentek, amíg még vissza tudom fogni – vetette oda nekik, aztán Bradra pillantva fejével a lépcső felé intett. – Kotródás – nem kellett több. Brad idomított kutyaként tápászkodott fel, közben a hasát fogta és megindult felfelé. Anguta remélte nem okozott belső vérzést a gyomorszájba vágással. A csapat esze is hasonlóképpen vontatott tempóban kelt fel, miközben haragos tekintetet vetett kettejükre, de persze csak a szégyenét és megalázottságát akarta ezzel leplezni. Ezért nem is szólt semmi olyasmit, hogy: „Ezzel még nincs vége” vagy „Jössz te még a mi utcánkba Drewner”. Nem, jelenleg mindhárman úgy gondolták, hogy elkerülik a Drewneréket, a kérdés az, hogy vajon meddig fogják ezt az álláspontot fenntartani. Jó kérdés, amire csak az idő adhat választ.
- Jól vagy? – kérdezte gondterhelten Jasont, amikor a srácoknak már csak a hűlt helye volt a kihalt folyosón. – Amúgy jó a technikád… de azért lenne mit csiszolni rajta – közölte félszeg mosoly kíséretében.

Soha nem éreztem még ilyet, annyira elvakított a düh és a bosszú utáni vágy, hogy egyszerűen megszűnt létezni a külvilág. Nem fogtam fel, mi történik Braddel, David mit csinál, nem érzékeltem, hogy a harmadik srác felém vetődik, aztán meg a földön köt ki, David szavai elmosódott morajként jutottak el a fülemig, értelmet azonban nem nyert mindaz, amit hallottam.
Nem számított semmi más, csak én és a földön heverő idióta. Fogalmam sincsen, mikor másztam rá és helyezkedtem lovagló ülésbe fölötte, azt éreztem, hogy a térdeivel a hátamat veri, de annyira fűtött az adrenalin, hogy nem éreztem fájdalmat, csak kellemetlenség volt, ami csak olaj volt a tűzre. Hiába védte a karjaival az arcát, püföltem, ahol éppen értem. Az sem érdekelt, hogy egyszer visszacsapott és ismét eltalálta a képemet, lesz egy szép monoklim, nem zavart. Csak újabb dühös morrantás hagyta el az ajkaimat, egyetlen pillanatra fagytam le, de a srác máris megmozdult alattam, így egyből észhez tértem. Nem hagyhattam, hogy ledobjon magáról, mert annak nyilván csúnya következményei lennének és egyértelműen rám nézve. Úgyhogy inkább püföltem tovább, ebből a vörös ködös állapotból kissé rántott csak vissza, hogy megéreztem egy kezet a vállamon, a szavak továbbra sem jutottak el a tudatomig, amikor pedig lerántottak a fiúról, ismét vad kalimpálásba kezdtem.
- Azonnal eressz el! - kiabáltam, hiszen első gondolatom az volt, hogy Brad, vagy a harmadik srác kapott el és aztán most jól megszívom, aztán mivel már ütlegelni nem tudtam, gyorsan körbenéztem. Mindenkit láttam, kivéve Davidet, ami nyilván azt jelenti, hogy ő szedett le a fiúról. Lefejtettem a mellkasomról a karját, abbahagyva a kapálózást ezáltal és ha eleresztett, akkor a háta mögé vonultam, ott kisebb az esélye, hogy ismét rávessem magam valamelyik idiótára, vagy legalábbis képes még visszatartani, mielőtt bekövetkezne a katasztrófa.
Zihálva vettem a levegőt, ahogyan David elküldte a srácokat, csillapodott a fortyogó indulat bennem, aztán ahogyan a fiúk távolodó alakját láttam, valami mérhetetlen keserűség és kétségbeesés vette át a helyét. Pláne, amikor ránéztem a kezeimre. Nem szólva semmit fordítottam hátat a tett helyszínének, hogy visszamenjek a mosdóba és kinyitva a csapot dugjam a kezeimet a zubogó víz alá. Sikálni kezdtem az ökleimet, arcomon kétségbeesett kifejezés ült és csak akkor néztem fel, amikor meghallottam a fiú hangját.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van?! - ismét kiabáltam, ránézve egy kis időre, de a dörzsölést nem hagytam abba. Be voltam parázva, fura érzés uralkodott bennem, még tombolt bennem a bosszúvágy, ugyanakkor kétségbe voltam esve, mi lesz így. - Nem, egyáltalán nem vagyok jól! - folytattam a mondandómat, eleresztve a technikámat illető megjegyzését, a mosolyát pedig egyenesen nem akartam látni. Az arcom sajgott egy kicsit ott, ahol eltalált a srác, a szám felrepedt és valószínűleg lesz egy monoklim, de nem ez volt a gond. Hanem az, ami.. ami odabent volt.
- Tudod te, milyen következményei lesznek ennek? Idejössz és játszod a nagymenőt, elárulnád végre, mi a fészkes fene célod volt ezzel? Egy ideig békén hagynak, juhú, mindjárt táncot járok! De aztán.. Tudod te, mi lesz azután? Örülhetek, ha képes leszek elvégezni a sulit és nem fogok állandóan kórházban feküdni ripityára tört végtagokkal! És ne mondd, hogy majd te megvédesz, mert nem tudsz mindig mellettem lenni, arról nem is beszélve, hogy kössz, de inkább nem kérek a segítségedből! - fakadtam ki, gúnyosan tolva a képébe a szavaimat, egy-egy pillanatra néztem csak fel a kezeimről. Még mindig sikáltam őket, holott a srác vérét már régen lemostam magamról, szinte a bőrömet sikáltam már, de szerettem volna azzal együtt az érzéstől, a tudattól is megszabadulni.
- Mi volt ez? Ez - rántottam ki az egyik kezem a csap alól és mutattam a folyosó irányába, mindenfelé vízcseppeket hintve szét, ezzel utalva az előbb történtekre - nem én vagyok! Én nem ilyen vagyok, soha nem is akartam ilyet csinálni! Azt hiszed ez megoldás? Aha, tök király, végül is ereszkedjünk le az ő szintjükre és verjük péppé őket, félemlítsük meg őket, mert az de király muri, ezentúl ők fognak fosni tőlünk. Hát hurrá, tök boldog vagyok! - csak úgy csöpögött a gúny és irónia a hangomból. - Karen halála után leszálltam rólam! Nem piszkáltak, érted? Egészen mostanáig! Úristen, mi lesz itt ezek után… - kacagtam fel, hisztérikusan és tudtam, hogy a következő az lesz, hogy elbőgöm magam. Iszonyatosan szarul éreztem magam és egy cseppet sem segített a dolgon az, hogy az apám képmásának rinyáltam és az ő képébe vágtam a mondandómat. Nem akartam itt lenni tovább, egész egyszerűen nem akartam.
Hirtelen csaptam rá a csapra és zártam el a vizet, nem is foglalkozva azzal, hogy megtöröljem a kezem. Piszkosul fájt az öklöm, hiszen nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, de nem érdekelt, felkaptam a táskám és elindultam kifelé.
- És igen, lécci, kérd át magad egy másik osztályba - mondtam még teljesen komoly arckifejezéssel az ajtóból fordulva vissza felé és ha nem tartott valahogyan vissza, hát tuti kiviharoztam a helyiségből. Hálásnak kellene lennem, mert egy időre legalább leállította Bradéket, de.. túlságosan remegett a kezem és a gyomrom is, túlságosan a földbe döngölt az érzés, ami bennem uralkodott. Szerettem volna elbújni egy sarokba és picsogni, mint egy kislány, hátha attól jobb lesz és nagyon kevés választott el attól, hogy tényleg megtegyem. Egyetlen helyet tudtam, ahol meg is tehettem, ahol kicsit egyedül lehettem, célom így hát az volt, hogy elérjem a dísztermet és a mögötte húzódó, eldugott kis matracos búvóhelyet.

- Ha nyugton maradsz – csak ennyit mondott neki, bár nem tudta, hogy van-e bármi foganatja, mert Jason eléggé belelendült a másik srác püfölésébe és még most is kapálózott, amikor elhúzta őt onnan. Végül felhagyott a hasztalan mozdulatokkal és inkább a kezét próbálta meg lefejteni a mellkasáról. David hagyta neki, hiszen úgy tűnt, már lehiggadt annyira, hogy ne essen neki a földön fekvő srácnak. A háta mögé ment, bár külső szemlélő tekinthette volna félelemnek is, de jelenleg nem igazán ez az érzés dominált Jasonban.  A Brad Banda elszelelt, Jasonon pedig erőt vett a keserű kétségbeesés, amit nyilván ujjai csontig sikálásával próbált orvosolni. Nem igazán tudta, hogy mire számítson Jasontől. Biztos nem lesz boldog, de azért Angutát meglepte, hogy ennyire kifakadt ezen az apróbb kis összetűzésen. Elvégre senkinek sem lett komoly baja, és ők ketten igazán szépen megúszták.
- Hát… hellyel-közzel – vonta meg a vállát, miközben homlokát ráncolva figyelte, ahogy a vért igyekszik letakarítani a kezéről. – Aha. Értem – ezek szerint akkor nincs jól. Gyanította, hogy nem a sérülései miatt kiabál vele, hanem az adrenalin még mindig dolgozik benne, és mivel nincs más, akin a belső feszültéségét levezethetné, hát jó lesz erre David is. Kicsit morcosan ejtette ki a szavait, mert nem igazán tetszett neki a hangnem, amit Jason használt. Persze megértette, hiszen nem mindennap ver szanaszét másokat, így kicsit lehet problémázik a dolog miatt. Kár pedig, hiszen Bradék nem fognak azzal dicsekedni, hogy két nyikhaj laposra verte őket. Valószínűleg majd azt fogják kamuzni, hogy egymásnak estek valami nézeteltérés miatt. Bradan amúgy sem látszik külső sérülés, szóval be tudja magát győztesként állítani… hm… talán túlságosan sok értelmi képességet tulajdonít a kölöknek. Ez a történet meghaladhatja a gógyiját, de talán az eszesebbnek, akit Jason helyben hagyott, maradt annyi sütnivalója, hogy ne akarja beégetni magukat az egész suli előtt.
David gondterhelten hallgatta, majd grimaszolva sóhajtott egyet. – Én mondtam, hogy maradj itt – bökött fejével a mosdó vége felé, igaz Jason nem nagyon nézett rá. – Mellesleg eszem ágában sincs megvédeni. Saját magadat keverted bele, amikor az agyad elöntötte a testvéri féltés. A te döntésed volt az is, hogy lehozol ide a mosdóba elbújtatni. Nem kellett volna belekeveredned – ingatta fejét lehangoltan. – És képzeld, semmiféle célom nem volt vele, véletlen mentem neki Bradnak, azzal a hülye térképpel. Láttál verekedni. Szerinted képes lett volna behúzni nekem, ha nem ér váratlanul? – őszinte hangsúllyal, szomorúan és némi indulattal beszélt. Természetesen Davidnek sem tetszett a kialakult helyzet, főleg az nem, hogy Jason egyből elkönyvelte provokátornak, holott nagyon úgy játszotta a szerepet, mintha tényleg csak véletlen lett volna.
- Hé, hé! – hátrált egy kicsit, miközben Jason vizet fröcskölt a folyosó felé. – Nem kéne eláztatnod, csak mert kicsit ki vagy bukva – merthogy a srác teljesen szétcsúszott. Idővel le fog nyugodni, de jelenleg arra mérges, aki a közelében van. Igazán kitölthetné a csapon is a dühét, nem kellene pont Davidet szekálnia ilyen lelki mizériával. – Na várj… - nevetett fel hitetlenkedve, miközben mutatóujját Jason felé bökte, aztán durcás kifejezéssel az arcán újra megszólalt. – Én akartam nekik esni? Úgy kellett visszarángassalak, mert különben esztelen módon nekik mentél volna. Ne kend rám a saját hülyeséged. - Jason nevetése elég hisztérikusra sikeredett.  – Egyébként pedig, semmi sem lesz ezek után – rázta a fejét határozottan, bár ebben nem lehetett biztos. De amíg itt van, addig bizonyára nem fogják Jasont bántani. Utána meg… talán elfelejtik. Néha túlságosan optimista volt. – Inkább örülnél, hogy kiálltál ellenük és nem hagytad, hogy Elizát bántsák elégtételként – észérvek persze nem biztos, hogy hatnak most rá, hiszen teljesen be van rezelve teljesen. A mindennapi agyonverés rémképétől tarthat, vagy attól, hogy Bradék talán rosszabbat is képesek tenni, ha olyan a hangulatuk. Ettől persze Anguta nem tartott. Kicsit agresszívak, meg idióták… meg mellesleg nem is IQ válogatottak, de a lelkük mélyén ők is pont olyan tanácstalan kis beszariak, mint a gimnazisták legtöbbje, akik mások fenyítésével kompenzálják, saját hiányosságaikat.
Jason végre abbahagyta a kézmosást, és úgy tűnt távozni készül. Felkapta a táskáját, majd visszafordult David felé, aki nem mozdult. Az előbbi eszmefuttatásából úgy tűnt, mintha, talán… esetlegesen… nem kívánná a társaságát egy ideig, ezért nem is tudta, hogy mihez fog kezdeni a következő órában. Elég hülyén venné ki magát, ha követné Jasont az osztályterembe. Na, bumm. Lesz egy igazolatlanja… kevésen múlt, hogy nem röhögte el magát a gondolatra.
- Óh… értem – bólintott kelletlenül grimaszolva, aztán hagyta, hogy Jason előremenjen. – Fenébe… - súgta az üres mosdónak, amikor a fiú eltűnt a szeme elől. Lehangoltan leült a kőre, kinyitotta a táskáját, és megnézte, hogy a whisky nem-e eltört véletlen. Szerencséje volt. Egyik összecsapásban sem sérült, ezért letekerte a kupakot és meghúzta. Túlságosan sok minden történt az elmúlt percekben, hogy a körrel foglalkozzon, de nem is emiatt ivott. Egyszerűen szüksége volt, hogy valami keserűvel leöblítse a torkát. Vagy öt percen át üldögélt, mire úgy érezte, távoznia kellene. Jason már biztosan a tanteremben van, és hallgatja az unalmas órát. A díszterem párnázott rejtekhelye viszont meghittebb ivászatot tudna biztosítani. Nem állt ám olyan rosszul. Elvégre ki mondhatja el magáról, hogy a fiával együtt bunyózott és egyik fél sem érezte az igazságtalanság szelét, amiért egy felnőtt is részt vett a mókában? Könnyed léptekkel indult meg a díszteremben található búvóhely felé, de hamar rá kellett jönnie, hogy a hely már foglalt. Jason lóg az óráról, és ha apai minőségében lenne most is itt, talán le is szidná… de így? Nem ment be a rejtekbe, de érezte a fiú jelenlétét, és azt is, hogy nem alszik.
- Tudom, hogy ott vagy Jason, kár is hallgatnod - várt egy kicsit, hogy esetleg válaszol-e, aztán tovább beszélt. - Nézd… én sajnálom, hogy ez történt… tényleg – senki sem volt rajtuk kívül itt és elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a fiú meghallhassa. – De komolyan engem akarsz hibáztatni, mert Brad és a haverjai szarakodtak veled eddig, és most az egyszer életedben, képes voltál visszavágni? Ez olyan nagy baj? Jó, hát véresre verted a srác képét, de ő vajon nem ezt tette másokkal? Olyan nagy baj, hogy az igazság lecsapott a bűnösökre, és hogy nem tehetnek meg ők sem mindent büntetlenül? Szerinted a rendőri pályán nem kell majd erőszakot alkalmazni, hogy az ártatlanok ne szenvedjenek többet? – milyen remek is lenne, ha Jason eljutna eddig a pontig. – Kiálltál a jó ügy mellett, inkább büszkének kellene lenned – persze a jó ügy elég relatív, de Bradéket elverni Anguta szerint a nagy szellemeknek is tetsző cselekedet volt.

- Nem is avatkoztam bele a kis műsorodba addig, amíg az a kretén nekem nem esett! - vágtam vissza amikor azt hallottam, hogy ő bizony megmondta, hogy maradjak itt. Mintha olyan könnyű lett volna! Persze, majd gyáván elbújok az egyik sarokban, amikor a nővéremmel fenyegetőznek. Mondjuk a nekem esés is kicsit erős túlzás volt, hiszen csak egyet kaptam tőle, de az éppen elég volt, hogy elszakadjon a cérna és felrobbanjon a régóta gyűlő bomba odabent.
- Aha, ja, igen, az én döntésem volt, mert egy hatalmas idióta vagyok! Hagynom kellett volna, hogy Brad már a folyosón neked essen, de micsoda pech, hogy képtelen lettem volna tétlenül végignézni, hogy laposra vernek! - bár az itt történtek után nem biztos, hogy laposra verték volna, hiszen úgy tűnt David tényleg prímán ért ehhez a harcos cucclihoz, hiszen két srácot szerelt le teljesen egyedül.
A kérdésére csak fújtattam egyet, nem akartam válaszolni, mert az volt a szar, hogy volt igazság a szavaiban, azt pedig tényleg nem lettem volna képes észérvekkel alátámasztani, hogy kiprovokálta a dolgot. Mert ha direkt lett volna, Brad valószínűleg tényleg képtelen lett volna behúzni neki. Úgyhogy inkább maradtam a homlokráncolásnál és a kezem sikálásánál.
- Csak azt ne mondd, kérlek, hogy annyira nagyon érdekel, hogy kicsit vizes lesz a folyosó… - emeltem rá a tekintetemet, mert ha jelen helyzetben tényleg jobban érdekli a folyosó, mint ez a helyzet, akkor kitépem a hajam és tényleg jobb, hogy nem barátkozunk egymással. Láttam, ahogyan felém bök a mutatóujjával és egy cseppet sem vártam a folytatást. Olyan jól a fejéhez vágtam mindent, nem akartam, hogy belekössön, hogy rávilágítson azokra a részekre, amik közel sem voltak igazak. Miért nem lehet annyiban hagyni? Kipuffogom magam, aztán jobb lesz, csak maradjon csöndben! De nem, ő mondani kezdi, én pedig hisztérikusan nevetek, mert képtelen vagyok elhinni, hogy jól hallottam azt, amit.
- Képzeld csak magad egy pillanatra a helyembe, oké? Mit szólnál hozzá, ha valaki azzal fenyegetőzne, hogy bántani fogja a nővéredet? Azt a személyt, akit a legjobban szeretsz? Hm? Képes lennél higgadtan végiggondolni a dolgot? Logikusan cselekedni? Mert csak akkor mondd rám, hogy hülyeséget csináltam - hajtogattam tovább a magamét, pedig ezúttal is volt ráció David szavaiban. Hülyeséget csináltam, tudom, de most annyira szét voltam csúszva, annyira intenzív volt minden érzelem, hogy képtelen lettem volna beismerni a saját hibámat.
- Honnan vagy te ebben olyan biztos? Ez a második napod a suliban, a fenébe is! - ez volt az a pont, amikor már a csapot is bántalmazni kezdtem, indulatos mozdulattal verve rá, hogy elálljon a csobogása. - Én már évek óta élek a terrorjukban, te nem tudsz róluk semmit! - már nem kiabáltam, de minden szavamból érezni lehetett, hogy még igenis tombol bennem a düh. Inkább távozóra fogtam, mert elég volt ebből ennyi és ha így folytatjuk, tényleg itt fogom elbőgni magam, azt pedig nem szerettem volna. Cseppet sem lett volna férfias viselkedés, úgyhogy inkább felkapva a táskám indultam kifelé, hogy az ajtóból még tegyek egy megjegyzést.
Bevackoltam aztán magam a kis rejtekhelyemre az egyik sarokba a kicsiny ablak mellé, felhúzva a lábaimat fektettem a homlokom a térdemre. Milyen jó lenne, ha Lilo itt lenne. Vagy Karen. Vagy apa. Vagy valaki, akivel beszélhetnék, akinek elmondhatnám, mi történt, akinek elsírhatnám a panaszomat. De nincs senki, csak a lüktető érzés az arcomban, a csitulni látszó indulat, a felduzzadó keserűség és csalódottság. A kezem pedig piszkosul fájt. Felemelve a fejem néztem rá a kézfejeimre, a jobb tropább volt, mint a másik, a bütykeimről elég szépen lezúztam a bőrt és piros is volt a terület körülöttük. Ökölbe zártam az ujjaim, majd kinyitottam őket, megismételve párszor a mozdulatot, aztán abbahagytam. Egyrészt, mert eléggé fájt, másrészt meg meghallottam a halk lépteket, majd a szavakat és ismét csak azon volt a sor, hogy a lefejeljem a térdeimet. Nagyszerű, miért kellett idejönnie?
- Menj innen! - csak ennyit voltam hajlandó közölni vele, tessék, nem hallgatok, remélem elégedett vagy. És kifejezetten örülnék, ha eltűnne innen, mert jelen pillanatban semmi kedvem nem volt hozzá. Hogy nyugodjak úgy le, ha ő is itt van? De nem megy, hanem még elmondja a magáét, én pedig legszívesebben a fülem is befognám, tényleg annyira nem vagyok kíváncsi mindarra, ami elhangzik.
- Te ezt nem értheted… - ráztam meg a fejem, mert elég bonyolult volt a helyzet, ami azt illeti, de nem szeretném bővebben kifejteni. Lényegében odalent már megtettem, még ha az csak egy kis része is volt a dolognak, de akkor is tisztában lehet azzal, hogy mi zajlik bennem, vagy ha nem, hát akkor.. nem tudok mit mondani. Nem fogok magyarázkodni és nem is kifejezetten szeretnék, tökéletes lehetőség a téma elterelésére az, amit a mondandója végén elkottyint. Egyből le is csapok rá.
- Honnan tudod, hogy rendőri pályára készülök? - kaptam fel hirtelen a fejemet, arra fordítva arcomat, amerre sejtettem, hiszen látni még láttam. Csak Lilonak és Karennek meséltem a továbbtanulásomról és nem rémlik, hogy neki is említettem volna. Szóval akkor felmerül a kérdés, hogy mégis honnan tudja… És erről beszélni még mindig kellemesebb, mint tovább erőltetni azt, amit nem szeretnék megosztani vele.

- Valóban – ráncolta kissé a homlokát, de nem akarta tovább fűzni a dolgokat olyannal, hogy valószínűleg nem kapott volna maflást, ha ki sem jön a mosdóból. Inkább ráhagyta, amúgy sem tűnt teljesen nyugodtnak, és a látszólagos kötözködés csak még inkább kiborítaná.
- Hát, mert túl jó vagy – grimaszolt félig mosolygósan. Biztos amiatt, mert nagyszerű nevelésben volt része, kár, hogy ezt most nem hozhatja fel saját oldalára, mint pozitívum. Amúgy is elég hülyén jönne ki az egész, ha elkezdené a szüleit dicsérni, amiért ilyen remek srácot sikerült faragni belőle.
- Nem, a folyosó nem érdekel, de majdnem lefröcsköltél vele… aztán mehetnék órára úgy, mint aki behugyozott – és ha véletlen Bradék meglátják, akkor azt is fogják terjeszteni róla, hogy félelmében összepisálta magát, miközben csak néhány szót váltottak. Bár az is lehet, hogy inkább rá sem néznek. Jelenleg még eléggé a sokkhatása alatt lehetnek, hogy két hatvan kilós elgyepálta őket. Vajon otthon az idióta szüleinek el fogja regélni, hogy megverte valaki? Milyen remek lenne, ha holnap az apjával együtt bejönne az osztályába és rámutatna Davidre, hogy bizony ő volt, aki laposra verte. Aztán meg az apa, az órák után – mivelhogy nyilván ő is az erőszakból ért csak – meg akarná leckéztetni Davidet… Remek lenne, talán adna néhány nevelési tanácsot is az ürgének, hiszen ahogy Bradet sikerült terelgetni, az nem éppen a minta nevelés kategóriájába esett.
- Sajnos nem tudom beleélni magam – rázta a fejét gondterhelten - nincs testvérem. Soha nem is volt. Ez olyan, mintha arra kérnél, hogy gondolkozzak japánul. Megpróbálhatom, de nem fog menni. Ezt csak azok érezhetik, akiknek van tesója – tárta szét kissé kezeit, majd grimaszolt egyet. – De, ha valóban meg akarod védeni Elizát, annak nem az a legjobb módja, hogy laposra vereted magad, mert mérgedben jobbat nem tudsz kitalálni – nem akarta megróni, amiért így viselkedett, de ha már ennyire védi az igazát, hogy mit, miért tett, hát nem fogja a véleményét véka alá rejteni. Meg egyébként is, ha meg tudná indokolni, hogy mit szeretetett volna azzal elérni, hogy nekik esik, akkor talán elfogadná az álláspontját, de Anguta szerint Jason ezt nem tudná igazából megmagyarázni. Dühös elkeseredés áramlott belőle akkor, és valószínűleg az esze sem volt eléggé a helyén. Ifjúkori hév… milyen régen is volt, amikor ő volt ennyire szenvedélyes, ennyire elemi… Rohadt rég. Talán igaz sem volt, és hamarosan valóban csak legendák lesznek, egy letűnt kor utolsó túlélői, el fogják hagyni a világot, hogy végre békét leljenek a Távolban… és Jason is velük megy. Ez kibaszás, de ez van, már ha a többi alapító belemegy a dologba.
- Mind egyformák – vonta meg a vállát. – Szerinted engem nem csesztettek? Nézz rám! Kilencedikben még szerencsétlenebbnek néztem ki, de amikor elkezdtem visszaütni, akkor leszálltak rólam. Nem szeretem, hogy eleve áldozatként állítod be magad, amikor ezek a srácok semmik hozzád képest – próbálta Jasonnal megtartani a szemkontaktust, de nehéz volt, mert ide-oda járt a feje. – Eleget tudok, hogy tudjam, mivel tudod levakarni magadról őket – például az előző megnyilvánulása éppen jó volt arra, hogy hetekig ne akarjanak a közelébe menni. Jó, hát persze Davidtől kicsit jobban tartanak, de igazság szerint Anguta kevesebb sérülést okozott nekik, mint Jason… legalábbis fizikait.
Végül Jason elviharzott az órára, legalábbis Anguta ekkor még úgy tudta, és amikor rábukkant a díszteremben, nem akaródzott neki csak úgy elmenni. Utálta, hogy fasírtban van a fiával, ráadásul még csak nem is ő tehet róla, hanem Eliza, aki annyira befolyása alatt tartja a kölköt, hogy egyetlen mondatával rávette Jasont, hogy többet ne barátkozzanak. Jó, lehet több volt, mint egyetlen mondat, de az nem változtat azon a tényen, hogy Jason irtóra a lány befolyása alatt van.
Legalább szóba állt vele, még ha egyelőre csak annyit mondott, hogy menjen el. Hát, nem fog, legalábbis amíg el nem mondta, amit akart.
- Akkor magyarázd el – vetette közbe, de mivel sejtette, hogy Jason úgysem fog kapni az alkalmon, így tovább folytatta a mondókát. Úgy érezte jól forgatta a szavakat, úgy adta elő, hogy Jason kicsit más megvilágításban is láthassa a tettét, ne csak úgy, mintha valami istentelen bűnt követett volna le, mert haragjában megvert egy idiótát, aki valószínűleg már számtalanszor vert meg nála gyengébbeket. Persze Jason pont azon akad fenn, amit nem mondott el Davidnek. Tisztában volt vele, hogy ezt nem tudhatná, de nem érdekelte.
- Csicseregték a madarak, kinn van a facebook profilodon, vagy a twitteren láttam, esetleg az e-mailjeid között turkáltam, vagy tudom is én, talán te mondat még múltkor – szusszant dühös kelletlenséggel. – Válaszd ki a legvalószínűbbet – hagyta végül a döntést a fiúra, és nem mozdult. Nem akaródzott távoznia, legalábbis nem így.

- Te jó ég, ugye ezt csak viccnek szántad..? - hitetlenül forgattam meg a szemem, továbbra sem akartam ránézni. Az eszem megáll, ki tudja, milyen „katasztrófát” indítottunk el itt most, erre ő a vizes nadrág miatt aggódik? Az eszem megáll! Milyen jó lenne, ha nekem is csak egy vizes nadrág miatt kellene aggódnom, de sajnos a helyzet nem így áll és nem akarom elhinni, hogy képes ezen pattogni, amikor komolyabb gondjaink is vannak. Nekem legalábbis biztosan.
- Akkor képzelj oda valaki mást, akit nagyon szeretsz. Az anyukádat, vagy a farkasodat, tök mindegy! - idegesített a szituáció, mert bárhogyan próbáltam Davidet meggyőzni a saját igazamról, egyik verzió sem működött. És nem hinném, hogy olyan nehéz lenne elképzelni, hogy valaki, akit szeret, veszélybe kerül, mert ha neki ez nehéz feladat, akkor.. akkor inkább nem mondok semmit.
- Ahha, jó, köszi a tanácsot - mormogtam gúnyosan az orrom alatt. Mint már mondtam, magam is tisztában vagyok azzal, hogy nem volt a legokosabb cselekedet, de egyszerűen.. nem tudtam visszafogni magam. Képtelen voltam logikusan cselekedni és nem fogok ebből rendszert csinálni, hogy elgyepáltatom magam csak azért, mert Elizát akarom védeni. Amúgy sem szokták túl gyakran szekálni, a múltkori esetet kivéve nem tudok másról, illetve a mostani fenyegetés, ugyebár. Nem is mondok inkább semmit, mert van egy olyan érzésem, abból sem tudnám értelmesen kivakarni magam.
Dühösen zártam el a csapot és néztem rá, amikor felszólított arra, összeszorítva az állkapcsomat. Miután befejezte, csak egy újabb hitetlenségről árulkodó nevetés bukott ki belőlem.
- Nem érted, David? Én nem akarok olyan lenni, mint te, vagy ők! Én nem verekedéssel szeretném megoldani a problémáimat, nem akarok az ő szintjükre süllyedni, hogy egyből ütök, ha valami nem tetszik. Akkor már inkább elviselem a csesztetésüket, már úgyis csak pár hónapot kell kibírnom ebben a szaros iskolában! És nehogy azt hidd, hogy ennyivel megelégszenek, pár hét, amíg összekapják magukat, de aztán pokollá fogják tenni a hátralévő sulis hónapokat - ismét csak a saját igazamba kapaszkodtam. Én nem akartam, hogy féljenek tőlem, hogy azért ne kössenek belém, mert tartanak attól, hogy behúzok nekik egyet. Én nem akarok olyan lenni, mint ők, nem akarok senkit sem terrorban tartani.
Felkapom a cumóm és rohanok kifelé, eszembe sem jut, hogy beüljek az órára, képtelen lennék koncentrálni és na bumm, lesz egy igazolatlan órám, szerintem túlélem. Arra azonban nem számítottam, hogy a díszterem rejtekében sem fogok tudni megszabadulni David-től és ahelyett, hogy elmenne, inkább még leáll beszélni hozzám. Jajj de örülök…
Csak fújtatva fordítom a fejem az ablak felé, hogy inkább az udvart bámuljam. Nem fogom elmagyarázni, egyrészt nem hiszem, hogy megértené, másrészről pedig nem is tudnám pontosan elmondani ezt az egészet. Túl bonyolult volt és ez tipikusan az az eset, amit érezni kell, amit nem lehet máshogyan megérteni, csak úgy, ha érzed, ha saját magad éled át és tapasztalod meg. Ezt pedig nem tudtam átadni a fiúnak.
- Ühüm, oké - nem hittem neki, ez pedig a szavaimon és az arcomon is meglátszott. Karenen és Lilon kívül senki nem tud róla, kétlem, hogy Lilo pont ezt osztotta volna meg bárkivel is, Karen meg ugyebár senkinek sem pletykálhatta el. A facebookomon már azt sem tudom, mikor jártam utoljára, ilyesmit amúgy sem írnék ki rá, twitterem nincs is, e-mailen pedig senkivel sem közöltem ilyesmit. Abba pedig bele sem szeretnék gondolni, hogy esetleg tényleg turkált az internetes postafiókomban, nem lennék túl boldog tőle. Viszont kamuzott, vagy csak én emlékeztem nagyon rosszul és tegnap tényleg elmondtam neki, mindegy, nem is akartam ezen gondolkodni. Jobb a boldog tudatlanság.
- Mit akarsz? - kérdeztem cseppet sem túl kedvesen, hiszen még mindig itt ácsorgott, pedig megkértem - felszólítottam -, hogy menjen el. Az előbb már hallottam a beszédét, nem szerettem volna többet, szóval igazság szerint akár el is mehetne és békén hagyhatna végre.

Nem viccnek szánta, és nem is értette, hogy Jason mit nem ért ezen, amikor a vizes nadrág, az iskolán belüli társadalmi rangot, instant hat helyjel lejjebb tudja tornászni. Lehet, hogy ez most őt kevésbé érdekli, de attól még valós veszélyforrás, amire illik odafigyelni. Válasz helyett… mert Jason erre nyilván úgysem várt volna választ, egyszerűen csak megbillentett fejjel grimaszolt egyet, arcán pedig némi bosszúság látszódott. A fenébe is, a vizes nadrág tényleg fontos probléma… talán ez lehetett az arcára írva, de nem tudni, hogy Jason mit fog kiolvasni belőle.
David arca egy pillanat alatt elkomorodott, és sötét pillantásokat vetett Jasonra, aztán enyhült valamelyest, majd némi bosszúsággal a hangjában válaszolt. – Jó, oké odaképzelem és? Tudod nagyon jól, hogy ez nem ugyan olyan. A szülőktől várjuk a segítséget és nem fordítva, a farkasok meg köszönik szépen jól megvannak magukban is – a többi farkastól esetleg meg lehetne próbálni védeni, de ha nem tanul meg bizonyos dolgokat, akkor hosszú távon rosszabb, mintha hagynák néhányszor megkapatni a kölyökfarkast.
David lemondóan szusszant. Indulattól fűtött maró gúny kísérte a köszönetet, ami így már igazából nem is köszönet, hanem inkább olyasmi, hogy: „Jó, van hagyjál mán végre”. Haragja hamarosan a csapra is lesújtott, de ez nem könnyítette meg David helyzetét, mert továbbra is hibáztatta Jason a történtekért. Pedig nyertek… nem tört el semmije, és a lehető legjobb módon sikerült kijönniük a bajból, de Jasonnek ez nem tetszik. Fáj a keze… oké, biztos nem lehet kellemes a tudat sem, hogy valakit elvert, olyan módon, hogy magára sem ismerne, ha kívülről látná a jelenetet. Pedig még meg is köszönhetné, hiszen David vetett véget tébolyult ütlegelésének, talán még mindig cséphadarót játszana a srácon ülve, ha nem húzza le róla. Mégis David a hibás, amiért ez történt. Ki érti ezt? Tinédzserek… ha a világ pont olyanná válna, ahogyan azt elképzelik, akkor is lázadnának ellene.
- Nem fogják – rázta a fejét szomorúan. – És képzeld értem. Értem, hogy te nem akarsz verekedni. Helyes. Én sem szerettem sohasem az erőszakot… de néha, egyszerűen muszáj, mert más megoldás nincs. Vannak emberek, akiket meg kell állítani, és őket szép szóval nem lehet – elhúzott szájjal ingatta a fejét, közben figyelte Jasont. Jó gyerek, tényleg. Kár, hogy ennyire céltáblája a többieknek, és nem csak Bradéknek, de a joghurtos bandának is például. Talán a joghurtosokat is meg lehetne leckéztetni a saját fegyverükkel. Bár nem valószínű, hogy Jason benne lenne egy kis hajítógépes masszaröptetésben. Kár, igazán jó szórakozás lenne, és a fiúra ráférne egy kis móka.

Nem hitte el, amit mondott. Hiába, hát nem hülye gyerek, akit ennyivel meg lehet vezetni, mindenestre nem állt le vitázni. Bölcs lépés. A díszterem kettőjükön kívül magányos volt, senki sem akart itt próbálni, vagy csak elbújni egy dögunalmas óra elől, és a tanárok is békén hagyták jelenleg a termet. Kintről hallatszódott távoli léptek zaja, de egyik sem úgy tűnt, mintha feléjük közeledne.
- Én… - hangos szusszanással fújta ki a levegőt a tüdejéből. – én semmit sem akarok. Legfőképpen azt nem, hogy haragudj rám, ami most úgy tűnik pusztán vágyálom – lehajtotta a fejét, majd a kijárat felé nézett. – A mai napon már nem megyek vissza az órákra, szóval nyugodtan bemehetsz a következőre, nem fogok ott lenni – megvakargatta a fejét, majd elindult a kijárat felé. Nem fogja magát ráerőszakolni, ha nem szeretne vele beszélgetni most. Talán majd holnap… vagy holnapután… esetleg soha már. Ennek igazán örülne, mert akkor fel sem kellene áldozni őt. Megtorpanva visszatekintett, majd megszólalt. – Nehéz a helyzetem Jason, tudnod kell, hogy én sem akarom ezt az egészet… de, nincs választásom. Gyalog vagyok egy rohadt sakktáblán. – mély sóhajtást hallatott, majd ismét megindult kifelé. Nyilván nem sokat fog érteni belőle, vagy félreérti, de nem is számít. Túlságosan közel került hozzá, hogy elmondja az igazat. El kellene, de Anguta bizonytalan volt, saját magában, és a kialakult helyzet mellett nem is venné ki magát jól. Békés körülmények között, sokkal jobban fogadná. Igen, nyilván úgy sokkal jobb lenne… de, ha már úgyis zaklatott, nem mindegy? Ismét megtorpant. – Tényleg igaz lehet, hogy Tabithát veri a pasija?

- Jó, oké, hagyjuk - sóhajtottam immár csak fáradtan, mert tény, hogy az nem ugyanolyan, de akkor is, legalább megpróbálhatná kicsit más szemszögből nézni a történteket. Mindegy, én nem fogom erőltetni a dolgot, mert csak még jobban felhúzom magam, meg őt is, azt pedig nem szeretném. Láttam az arcán az elkomorodást és a tekintete sem volt túl barátságos, a hangjából is ki lehetett szűrni az érzelmeket, de nem csodálkoztam rajta, azt hiszem én is ilyesmi látványt nyújthattam az előbb és most is, szóval ezt a részét megértem.
- Oké, ezt értem. De a hősszerepet valamiért nem nekem találták ki - azzal fogtam a cumóm és eltűntem. Megértem, hogy van, akit szép szóval nem lehet megállítani, de akkor sem hiszem, hogy nekem kellene igazságot szolgáltatni. Csak még inkább a bögyükbe kerülök és félni fognak tőlem. Én nem akarok előtérbe kerülni, nem kell, hogy a gimis gyerekek figyeljenek fel rám azért, mert elgyepáltam a gonosztevőket. Nem akarok ilyennel kitűnni a többiek közül. Akkor sem, ha egyszerűen szükséges és nincs más megoldás. Az ilyesmit meghagyom akkor Davidnek, ő úgyis jobban ért a verekedéshez.

- Nem haragszom rád - válaszoltam egyből és igazság szerint tényleg nem haragudtam rá. Legalábbis nem azért, ami odalent történt. Sokkal inkább bosszantott az, hogy végre találtam egy olyan fiút, aki tényleg a barátom lehetett volna és akkor kiköpött mása apának. Na legfeljebb ez az, amiért haragudtam rá. - Csak egy kis idő kell, hogy.. lenyugodjak. Ennyi - és persze jó volna, ha nem látnám ezek után túl sokszor. Egyrészt mert nem emlékeztetne minden nap arra, akit elveszítettem és aki borzasztóan hiányzott, másrészről arra sem, hogy milyen jó barátok lehettünk volna. Az élet kegyetlen, velem legalábbis nagyon durván.
Csak néztem, ahogyan megindult a kijárat felé, mert tudtam, hogyha most kimegy az ajtón, soha az életben nem fogok vele többet beszélni egy-egy köszönésnél. És amennyire ennek örültem, éppen annyira ijedtem meg tőle. Ciki, ha én sem igazodok ki magamon, nem igaz? Aztán megtorpant, a szavait hallva pedig csak a homlokom ráncoltam.
- Mi..? - bukott ki belőlem, egészen halkan, amit bizonyára - szerintem legalábbis - nem is hallott meg. Nem értettem, miféle gyalog ő egy sakktáblán. A mondást értem, nyilván, csak azt nem, miért pont ezt mondta. És miért nincsen választása? Nem értem ezt az egészet, de nem tudom, akarom-e egyáltalán.
Aztán ismét elindul, majd újra megtorpan, az újbóli kérdést hallva pedig szinte szó szerint leesik az állam. Szinte egyből felpattanok, hogy utána menjek, de aztán megtorpanok én is pár méterre tőle. Jobb, ha nem megyek közelebb, elég labilis voltam az elmúlt fél órában, őt pedig végképp nem szeretném megütni, ha esetleg úgy adódna.
- Mégis.. ho-honnan tudsz te erről?! - az ijedtség keveredett a halovány dühvel és hitetlenkedéssel. - És ne mondd azt, hogy csiripelték a madarak, vagy láttad a facebookomon, mert erről senki nem tudhat a családomon kívül! - tettem még hozzá. Egyrészt meg sem mondtam az anyukám nevét, másrészről pedig honnan tudja, hogy veri a pasija? Erről csak anya, Lilo meg én tudunk. Hallgatózott? Poloskát tett a táskámba tegnap? Mindenféle őrült ötlet ötlik fel bennem, de a legfélelmetesebb talán az, ami akkor ötlött fel bennem, amikor kimondtam, hogy a családomon kívül erről senki nem tudhat. Nem, teljes mértékben képtelenség, hogy Ő álljon előttem, hiszen hét éve meghalt. Biztos agyrázkódást kaptam, amikor Brad egyik csatlósa képen törölt, azért támadnak ilyen képtelen és idióta ötleteim.

Ja, persze nem haragszik… Nem úgy tűnt, de legalább már szavakkal képes volt kimondani, még ha az érzései nem is erről árulkodtak. Ingatag harag lengte körbe, de nehéz volt megállapítani, hogy kire irányul, viszont ahogy elkezdett beszélni neki, a dühe felerősödött. Nyilván nem azért, mert meglátott a rejtekhelyén egy pókot, hanem Davidnek lehetett hozzá valami köze. – Hát, ezt örömmel hallom – közölte nem túl hihetően, ahogy saját maga sem hitte el, hogy tényleg nem haragszik. – Időnk van éppenséggel fogytán – persze ezt nem mondta hangosan ki, épp csak maga elé suttogta, és ha Jason nem rendelkezik egy háromszáz körüli farkas hallószerveivel, akkor minden bizonnyal nem jutottak el hozzá a lehelet halk szavak. Talán jobb is. Nem akarta, már leleplezni magát, pontosan azért, mert a jövőről fogalma sem volt, valamint akkor azt is közölnie kellene, hogy néhány hónapon belül meg fogja ölni őt. Persze utána hal Anguta is, mondjuk Jasont ez vajmi kevéssé fogja vigasztalni.
Jason elég szolidan reagált Anguta érthetetlen fecsegésére, de nem is számított nagyon másra.  Természetesen nem akarta kifejteni neki, így a halk kérdése, habár el is jutott hozzá, megválaszolatlan maradt egyelőre. Azonban mégsem akaródzott távoznia, nem akarta magára hagyni a gyermekét, és Anguta sem tudta, hogy miért nem. Talán azért, mert utálta magát, amiért ezt teszi vele, hogy hazudik az egyetlen életben lévő fiának. Tiszta vizet akart önteni a sárral bemocskolt pohár belsejébe, hogy legalább valamelyest tisztuljon a kép.
A kérdése kicsalogatta a rejtőzködőt a fényre, bár nem lehetett biztos, hogy ez meg fogja mozgatni Jasont, azért remélte, hogy így lesz. Lépteinek zajára visszafordult, és határozott tekintettel a fiúra nézett. Amióta Bradéket elverték, nem igazán volt benne félszeg sutaság, de most még az a kevés gyerekes bizonytalanság is eltűnt, amit a mosdóban magára öltött. Nem grimaszolt, nem játszotta, hogy tanácstalan. Testbeszéde magabiztosságot sugárzott, ahogy hallgatta Jason kifakadását, akinek örvénylő érzelmei körbefonták és olyan lehetetlen állapotot hoztak létre, amiből nehéz volt kivesézni, hogy vajon miként érez.
- Sohasem érdekelt, hogy kik a nagyszüleid apai ágról? – nem ezzel akart indítani, de Jason ijedt tekintetében haloványan ott csillogott a felismerés, amit mindez idáig két lábbal tiport a racionalitásnak nevezett pöcegödörbe, - Bizonyára hallottál róluk ezt-azt… ugye? Nagyi varrónő volt, a papa meg gépészmérnök. De korán meghaltak, még mielőtt a kis Anthony tudatára ébredt volna. Kényelmes nemde? Így nem kell őket keresni. Emlékeinkben örökké élnek, arc nélkül, valódi múlt nélkül, és van egy srác, akinek se kutyája se macskája, csak egy felesége, és múltatlan múltja. Persze… valaki múltja, néha csak kellő mennyiségű papírmunkában rejlik. Létezett a Birmingham-i árvaházban egy Anthony Drewner, anélkül, hogy bárki látta volna, anélkül, hogy bárki hallotta volna a hangját, anélkül, hogy bárki figyelte volna ahogy felnő – hangja nem remegett, de néhol fátyolos volt, és mellesleg a hanghordozása miatt enyhén sejtelmes is. - Illúzió csupán, ahogy a biztonság is, amit magad körül észlelsz nap, mint nap. Veszélyekkel teli világ ez Jason, és nincs választásom, minthogy beavassalak, mert a szellemek úgy rendelkeztek, hogy belém rúgnak, még mielőtt távoznék erről a világról – ha időközben Jason meg is szólalt, Anguta feljebb vette a hangerőt, de nem állt le egészen addig, amíg a végére nem ért a dolognak. Ha kellett utána kiabált, amennyiben Jason inkább meg akart volna lógni. Remélte kellőképpen választ adott a kérdésre, hogy honnan tudja Tabitha jelenlegi szerencsétlen helyzetét. Najó, talán kicsit elkanyarodhatott, és lehet nem is igazán volt világos, de hát arra van a gyermek szája, hogy kérdezzen, amikor valami nem tiszta számára.  

Furcsa volt Davidre nézni, mert valahogyan.. más volt. A testtartása, az arca, a szemei, mintha nem is az a fiú lenne, akit eddig megismertem. Sokkal magabiztosabb és határozott volt, ez pedig megijesztett és nem csak azért, mert más volt, hanem azért is, mert így még kisebbnek éreztem magamat. Még elesettebbnek és sutábbnak, ez pedig nem volt kifejezetten kellemes érzés. Nőtt bennem a bizonytalanság és valami egészen furcsa érzés telepedett meg a mellkasomon, ám hiába nyúltam kezemmel, hogy megvakarjam, képtelen voltam megszabadulni tőle.
- Nem értem.. Hogy jön ez ide? - homlokomat ráncolva billentettem enyhén oldalra a fejemet, ahogyan a tekintetét kerestem. Tudtam, valahol mélyen nagyon is jól tudtam, miért tette fel a kérdést, miért pont Ő tette fel a kérdést, de egyszerűen nem akartam szembenézni az igazsággal. Amíg nem mondom ki, addig nem is válik valósággá, nem igaz? Szerettem volna ebben hinni, ebbe kapaszkodni, de ahogyan elkezdett beszélni, minden aprócska kapaszkodómat mintha elfújták volna. Hiába kapálóztam, hiába nyúltam volna utánuk, nem értem el őket. A levegő súlyosan nehezedett a mellkasomra, hiába szívtam be, mintha nem jutott volna el a tüdőmig és habár nem fulladoztam, teljesen olyan érzés volt, mintha eltompultak volna az érzékeim, mintha megszűnt volna a külvilág és nem maradt semmi, csak én és Ő.
- Mi… Én… Nem… Hogy… - egyik mondatot sem sikerült befejezni, elfordítottam arcáról a tekintetemet, inkább a cipőjét kezdtem vizsgálni, egyik kezem ökölbe szorult és az enyhe felvillanó fájdalommal sem voltam képes ezúttal foglalkozni. Nem jöttek a szavak, csak habogás lett a vége, hitetlen fújtatással nyúltam a halántékomhoz, hogy megmasszírozzam, szemem is lehunytam, mert nem akartam elhinni. Nem lehet lehetséges. Álmodom? Megőrültem? Képzelődöm biztosan. Annyira szerettem volna ismét látni, annyira hiányzik, hogy beleőrültem, hogy már hallucinálok, kivetül mindaz, amire vágyom. De miért ennyire valóság? Miért ennyire elemi az érzés?
- Ki vagy te? - eresztem le végül a kezeimet, elgyötört tekintettel és arcvonásokkal nézve végül rá, önkéntelenül is megkezdve az apró lépésekben való hátrálást. Képtelen vagyok beismerni, képtelen vagyok kimondani, vagy úgy kérdezni rá, hogy egyértelművé váljon, tudom. Száműzöm a gondolatot, elmém leghátsó zugába száműzöm, mert nem akarom tudomásul venni, nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy ez lehetséges, hogy a biztonságosnak és stabilnak hitt világom egyik pillanatról a másikra omlott össze.

Az elme önvédelmi mechanizmusa, vagy Jason szándékos hazugsága folytán, de a fiú értetlenkedő kérdést tett fel, talán csak azért, hogy ne kelljen szembenéznie a tényekkel. Anguta ezért nem is válaszolt rá semmit, hanem folytatta zavartalun tovább a beszédet, mintha meg sem hallotta volna Jason kérdését. A rosszullét jelei környékezték meg, és érzelmei is viharos sebességgel váltakoztak, ezért Anguta egy idő után bezárta a pajzsát, hogy ne érezze, ami a fiúban lejátszódik. Egyébként is minden az arcára volt írva, szóval sokat nem segített a helyzeten, de legalább nem látott mélyebben a förgetegbe és talán nem fogja megsajnálni annyira, hogy elnevetve az egészet, viccnek állítsa be… egy rossz viccnek persze. Nem, innen már nincs visszaút. Megtehetné, ha nagyon akarná, hogy az őrzőkhöz elviszi, de ez a lehetőség esetleg akkor léphetne életbe, ha… soha. Nem. Nem fog ilyet tenni vele, még ha könyörögne érte, akkor sem. Jason zavart lelkiállapota kiült arcára, ahogy próbálta az elhangzottakat értelmezni, de a megkezdett mondatai hamvába holt próbálkozások voltak csupán a tények tagadásának fázisában. Tudja. Tudnia kell, mégsem akarja elfogadni. Hibáztathatná érte, de ha Anguta lenne ilyen helyzetben pontosan ugyanígy reagálna. A tekintetük egy idő után már nem ért össze, és Anguta is egy pillanatra lenézett, kopott edző cipőjére, és arra gondolt, hogy egy ilyen horderejű bejelentést, talán elegánsabb öltözetben is megtehette volna. Sebaj, ezt már elcseszte. Persze nem valószínű, hogy emiatt akarná Jason ennyire göcsösen tagadni, azt, ami az elhangzottakból ítélve nyilvánvaló kell, hogy legyen. Halántékára tett kézzel, elég ramatyul festett, és sajnálta is emiatt, de ez még csak a kezdet. Mit fog szólni hozzá, ha azt is elárulja, hogy hamarosan fel kell áldoznia ót?
- Vagyok, aki vagyok – dörrent hangja erőteljesen, nem a sajátjaként, hanem egy olyan hangszál birtokosaként, aki akár Isten szócsöve is lehetett volna. A filmekben szokás ilyet hallani, amikor Istent szólaltatják meg, persze Anguta egy rég halott szónok hangját kölcsönözte. Jason ugyan nem tudhatta, de egy istenkomplexusos személytől ezt megkérdezni olyan, mint egy drogfüggő előtt egy anyaggal teli fecskendőt lóbálni. Persze, hogy ráharapott a dologra, és rögtön meg is bánta, főleg, hogy Jason hátrálni kezdett. Bár lehet, ezt amúgy is megtette volna. – Tudom, hogy tudod, hogy ki vagyok – szólalt meg ismét, sokkal szelídebben immár saját hangján. – Legalábbis, ami létem rád vonatkozó részét érinti… azt biztosan tudnod kell – nézett Jasonra lélekbe fúró tekintettel, majd kezét elhúzta az arca előtt, mintegy megerősítésként, a fiú feltételezhető gondolataira. – Nem akarhatod, hogy én mondjam ki… - tárta szét kezeit, homlokán gondterhelt ráncok jelentek meg. „Jason én vagyok az apád”, egyszerű mondat, semmi extra mégis, a fiától akarta hallani. Maga sem tudta miért, de talán azért, ha a fiú mondja ki, sokkal könnyebben fel tudja dolgozni, és nem kerül a tagadás fázisába újra és újra, miközben Anguta az igazat próbálja lenyomni a torkán. A Teremtő várakozó álláspontra helyezkedett. Először eméssze meg, hogy az apja visszatért – ami persze nem kis falat – aztán, ha majd a többit is szépen lassan csordogáltatja, kivéve, ha Jason esetleg ököllel esne neki, miközben az igazságot akarja kiszedni belőle. Ebben a helyzetben nyilván rázúdítaná az egészet.  

Olyan erősen és furcsán hangzott az első válasz, hogy pár hátráló lépést gyorsabban tettem meg, mint szerettem volna és kis híján múlt, hogy nem estem orra a tulajdon lábamon. Mi a fene? Ez tuti nem az ő hangja volt, vagy csak baromi ügyesen el tudja torzítani, esetleg utánozni a hírességek hangját, nem lenne meglepő, vannak ám olyan emberek! Csakhogy most semmi ilyesmi nem jutott eszembe, mert a válasz csak fokozta félelmemet és zavarodottságomat.
Csak a fejem rázom a hátrafelé való lépkedés közepette a további szavait hallva, próbálva tagadni, próbálva figyelmen kívül hagyni, csakhogy.. nem megy. Tudom, hogy Ő az, egyszerűen csak képtelen vagyok elfogadni. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez lehetséges volna, hogy ez megtörténhet, hogy ez a valóság. Még mindig életszerűbbnek tartom, hogy elaludtam valamelyik órán, vagy még mindig eszméletlenül heverek az alagsori folyosón, minthogy tényleg az apám áll előttem.
- Nem akarom… - suttogom halkan, de hogy pontosan mire értem, azt én magam sem tudnám megmondani. Nem akarom kimondani. Nem akarom, hogy ő mondja ki. Nem akarom, hogy ez a valóság legyen, mert bármennyire is örülnöm kellene annak, hogy itt van, mégsem megy.
A lábam a színpadra vezető lépcsőnek ütközik, megakadok, szerencsére nem esek el, mély levegőt véve fordítok hátat, hogy pár pillanat múlva már a táskámmal a kezemben jelenjek meg, amit a matracok mellett hagytam. Átfordul bennem valami, életbe lép a tagadó üzemmód, a különböző, őrültebbnél őrültebb elméletek, de őszintén.. melyik teória őrültebb, mint a valóság? Melyik hitetlenebb, minthogy a halottnak vélt, eltemetett apám áll előttem?
- Sokáig gyakoroltad, mi? - váltottam vádló üzemmódba, ahogyan a vállamra kapva a táskát indultam meg felé. - Hihetetlen, hogy van képed ezt csinálni. Elmondom, hogy hasonlítasz az apámra, te meg kieszeled ezt az idióta tréfát! Azt hittem, bízhatok benned, hogy te nem tartozol közéjük, hogy te normális vagy és nem akarsz bohócot csinálni belőlem - hitetlenkedve fújtattam egyet, miközben megálltam előtte néhány lépésnyire. - Azt hiszed vicces, hogy azért, mert hasonlítasz Rá, eljátszod és megpróbálod beetetni velem, hogy tényleg az apám vagy? Undorító - torzultak el a vonásaim, az undor egyértelmű jeleit tükrözve. Ezek után pedig ha nem tartott vissza, akkor nemes egyszerűséggel elléptem mellőle. Egyszerűbb volt támadni, egyszerűbb volt összeesküvést sejteni, egyszerűbb volt ismét áldozatnak állítani be magamat, mint szembenézni a valósággal és elfogadni, hogy tényleg ő az. Egyik vélemény a másikat váltogatta, mert amilyen határozottan közöltem vele a mondandómat és léptem aztán el mellette, éppen olyan bizonytalanul nyúltam a kilincsért, amikor az ajtóhoz értem. Remegett a kezem, ahogyan felemeltem, szaporán vettem a levegőt, elfátyolosodott a tekintetem. Miért? Miért nem lehet normális életem? Miért kell mindig ennyi szarságnak történnie velem?
Lassan fordultam vissza, meggyötört arccal és tekintettel keresve az övét és ha megtaláltam, szükségem volt pár másodpercre, míg képes voltam megszólalni. Sehol az előbbi támadó, vádló él, ezúttal nem egy újabb elvetemült ötlettel álltam elő, hanem magával a valósággal. Hangom alig volt több suttogásnál, féltem, ha hangosabban beszélek, megerednek a könnyek.
- Tényleg te vagy az..?