A kötés még mindig a fejemen. Már jó ideje nem vérzik a seb, és valószínűleg nagyrészt már meggyógyult, de mégiscsak egyszerűbb kimagyarázni, hogy elestem a görkorcsolyámmal – a szekrényben találtam, mentem pár kört, tényleg orra buktam –, mint azt, hogy konkrétan lenyúztam a bőrt a saját homlokomról. Amúgy sem nagyon teszem ki a lábam a lakásból, legfeljebb akkor, amikor valami kaja kell. Nagy szerencse, hogy tudok főzni, és még megvan a pénz, amit kerestem az ékszerészetben. Ha nem lenne, akkor már kurva nagy szarban lennék. Hannibál rámászik a mellkasomra, én meg kicsit hátrább vetem a fejemet. Ismét a kanapén ücsörgöm, ismét csak alszom, amikor meg nem, akkor a képeket bámulom az asztalon. Sue és én, Sue, Odette és én a Lovardával a háttérben, Velkan és Lucy… Az egyik nap elzarándokoltam az eredeti házhoz, amit felégettek a francba, és mit ne mondjak, az sem volt éppen lélekemelő kirándulás. Szóval így tengetem a napjaimat a világ egyik legpörgősebb városában… Egyedül, vágyakozva a múltam után, a hazaút után. Az ablakon kinézve mást sem látok, csak a hóborította utcát, és az embereket, ahogy kabátjukat összehúzva rohannak egyik helyről a másikra. Régen, gyermekként szerettem ezt a látványt, ma viszont csak arra gondolok, hogy ha mindez másképp történik, talán épp Sue-val vadásznánk egymásra, hógolyóval a kezünkben. Ő nevetne, én meg hagynám magam, hogy tönkreverjen… Elvégre ez valamennyi boldogságot csalna elő belőle, én pedig szeretem, ha boldog. Ha mosolyog. Ha nevet. Jézusom, de hiányzik az a lány… Fölkelek és kislattyogok a fürdőszobába. A képem egészen tűrhető, bár a bőr még mindig gyógyul, de már régóta nem vérzik, hála az istennek. Eleinte azért tartottam attól, hogy elvérzek… Hannibál meg úgy kapar az ajtónál, mintha maga a Sátán jönne látogatóba, és inkább elébe akarna menni. Fasza. Várjunk csak, valami tényleg nem oké.
'Don't confuse my personality with my attitude. My personality is who I am. My attitude depends on who You are.'
Itt üldögélek a kurva hotel éttermében, a hatalmas ablak mellett, mely a zsúfolásig telt utcára néz. Havazik. Tetszik, de... valahogy most nem lelem benne örömömet. John a szobában pihen. Én mondtam neki, hogy pihenjen le. Kaptam egy érdekes hívást. Valaki látta a kölyköt, valaki látta őt New York utcáin. Így iderohantam, mint egy őrült. De tudják mit? Az vagyok. Őrülten dühös. Dühös vagyok Sam-re és dühös vagyok magamra is. Mérhetetlen haragot érzek és, bár jól esne kiadni magamból, nem akarok minden John-ra zúdítani. Szeretem irányítani, de a pozícióm érdekében tennem is kell bizonyos dolgokat, illetve nem megtennem. Ez most pont olyan, amit nem tehetek meg. Nem akarom, hogy a bizalma irányomba meginogjon. A francba is, szeretem azt a férfit! Még, ha nem is mutatom, ha nem is mondom. Akkor is. A magam módján. És már ez is valami. Ezúttal elhatároztam, hogy, ha megtalálom Sam-et, nem ijesztem el. Nyugodtnak kell lennem, és minimum úgy tennem, mintha egy kicsit is megbántam volna bizonyos dolgaimat, avagy tetteimet. Még, ha ez hazugság, akkor is. Mert ebben jó vagyok, ez megy. A képmutatás, a hazudozás, az átverés. Ez az, amiben mester vagyok. Belekortyolok a még gőzölgő, forró kávéba és az utcát fürkészem. Agyam fogaskerekei megállás nélkül kattognak és őrlik a semmit. Már mindenen átrágtam magam, éjt nappallá téve, alig alszom és csak várok. Várom a pillanatot, hogy újra láthassam a kölyköt. Nem maradok soká, újabb hívás érkezik a telefonomra. Amikor a kijelzőre pillantok és felismerem a számot, hűvös nyugalommal szólok bele a kagylóba. - Igen? - a férfi rekedtes hangon beszél. Túl sokat dohányzik. És persze megdolgozik a pénzéért... megfázott. - Megvan - csak ennyit mond, és tudom, miről van szó. Kiről. Megad még egy címet, s én már veszem is a kabátomat egy gyors, heves mozdulattal a vállamra kanyarítom, majd a pénzt az asztalon hagyom és kilépek a hidegbe. Látszik a leheletem. A kapualjban rágyújtok még egy szál cigarettára. Próbálok higgadt maradni. Próbálok nyugodt lenni. De be kell valljam, nehéz. Nehéz, mert... úgy tűnik elértem a célom. A sietségben John-nak el is felejtettem szólni. Írok egy üzenetet, aztán lehalkítom a telefonomat. Minden figyelmemet a fiamnak akarom szentelni. Elnyomom a hamvadó cigarettavéget, majd belököm az ajtót és elindulok felfelé a lépcsőkön. Bakancsom szinte alig csap zajt. Figyelem az ajtókon a névtáblákat, hallgatózok. Egy-egy beszédfoszlányból kiderítem, hogy nem Sam az. A levegőbe szagolok. Érzem a mozdulaton, hogy mennyire állatias. Kaparászás. Csönd. Sam-illat. Vörösre rúzsozott ajkam szegletében halovány mosoly játszik. Megvagy. Kopogok. Ajtót nyit. Tekintetemmel végigmérem. Halványan elmosolyodok. - Rémesen nézel ki - közlöm vele.
Morogva sétálok az ajtó felé, és lábbal tessékelem Hannibált arrébb. Az oposszum fölnéz rám, elpillant a szoba irányába, aztán újra vissza rám, és végül eliramodik. A motoszkálás alapján fogta magát és bebújt az ágyam alá. Jesszus, mi lehet az ajtó túloldalán? Northlake verőlegényei? Most nem tudok náluk rosszabbra gondolni. Vagy valamelyik túlbuzgó dög úgy döntött, utánam küldi Sue-t, de Hannibál szereti Sue-t, szóval tőle nem csinálna az ajtó mellé. De most komolyan, mi rosszabb történhetne? Oké, sürgősen gondolkodnom kell azon, hogy a verem mélyén is a nyakamba szarhat a világ. Kinyitottam az ajtót, és egy teljes pillanatba beletelik rájönni arra, hogy aki velem szemben áll kicsoda, micsoda, aztán, amikor úgy teljes egészében sikerül felfognom a helyzet súlyosságát, elengedek úgy magabiztosan egy „Bazdmeg”-et. Aztán meg komolyan elgondolkodom azon, hogy érdemes lenne megfordulni és megpróbálni a tűzlépcső felé menekülni. Két apró probléma van. Itt nincs tűzlépcső, és az ablakon mégsem kellene kiugranom. – Mi az istent keresel itt? – szakad ki belőlem az első megnyilvánulás. Fasza, amikor az ember majdnem hat-hét év után ezzel köszönti a tulajdon anyját, ott már komoly bajok vannak. Vajon Doktor Howard mit tudna kihámozni belőle? Bár megkérdezhetném… De ő most Darren barátja, nem az enyém, és veszélyes lenne keresni őt. Yettával is kockázatot vállaltam. Na, de vissza a Sárkányhoz az ajtóban. Nem csukom rá az ajtót, nm lenne értelme. És ameddig az apám nincs itt, hiszem, hogy nincs nagy baj, ha vele keveredek harcba, az kétesélyes. Tudom, hogy válaszolnom kellene a szavaira, de csak elhátrálok az ajtótól. nem futok, nem menekülök, de a hátam sem fordítom neki. Ha Fairbanksben talált volna rám, elrohanok, és meg sem állok amíg be nem bújok Odette háta mögé. – Ja, hát nem élem a legjobb napjaimat. Te magad viszont nem panaszkodhatsz – jegyzem meg. Ha kívülálló hallana bennünket, valószínűleg azt hinné, hogy vadidegenek találkoznak újra, vagy nagyon régi, nagyon távoli ismerősök. Vicces… Ahogy elérem az asztalt, Sue fényképét arccal lefelé fordítom, hogy ne láthassa. Elég volt nekem Jasmin esete, és még véletlenül sem akarok egy farkast szabadítani Sue-ra. Főleg nem őt.
'Don't confuse my personality with my attitude. My personality is who I am. My attitude depends on who You are.'
Első megnyilvánulására halk, rövid kacaj szökik ki ajkaim között. Még egyszer végigmérem, alaposan. A szeme az apjáé, határozottan. Az orra az enyém. Káromkodik, jó fiú... mi a franc történt vele? Arcomról nem lehet semmit leolvasni, csak az a kétes mosoly húzódik rajta, amiről nem tudod, mit jelent, hogy félned kell-e, avagy nem. Senki sem tudja megmondani, hogy mi jár a fejemben. Hogy mit érzek. Képtelenség. Fagyos közönnyel tekintek mindenre és mindenkire. Mikor kérdez, nem válaszolok rögtön, helyette megvárom, hogy elhátráljon az ajtótól. Amíg ez meg nem történik, nyugodtan állok, egyenes gerinccel, balom a farmerom zsebében, jobbom a táska pántját markolja. Aztán belépek. Tekintetemet körbejáratom a helyiségen. - Ne legyél ostoba - kissé elfordulok tőle, de szemem sarkából tökéletesen látom. - Gondolkodj - nem fogom a szájába rágni, hogy érte jöttem. Tudom, hogy nem hülye. Ennyire legalábbis nem. Inkább csak amolyan költői kérdésnek véltem. Tudja, hogy miatta vagyok itt. Próbálok olvasni az arcáról. Tart tőlem, és ez tetszik. De nem akarom elijeszteni. Ha már elkaptam a lepkét, és a markomban tartom, nem töröm össze; túl hosszú és nehéz volt a hozzá vezető út. Külsőmre tett megjegyzésére mosolyogva felvonom egyik szemöldökömet. Tudom, hogy szép vagyok, és, mióta farkas vagyok, szinte ragyogok. Jó hatással volt rám ez az átalakulás. A testem sokkal jobban tűri a fájdalmat, az érzékeim kiéleződtek. Jó hatással van rám a vadászat is - gondolom, de nem mondom ki. - Tetszik a hajad - mondom inkább. - Hosszabb. Olyan James Dean-es. Tudod, hogy mindig is odavoltam James Dean-ért - mondom, lerakva a fekete bőrtáskát a kanapéra, levéve egy pillanatra a tekintetemet a kölyökről. De valójában minden mozdulatát figyelem a szemem sarkából, fülemet hegyezem, hallom, ahogy levegőt vesz. A mozdulatot is látom. Felé fordítom arcomat, de nem a kezét nézem, hanem tekintetébe fúrom az enyémet. - Tényleg rémesen nézel ki. Mi történt veled? - kérdezem, bár hangomból nem lehet kihallani a törődést, az aggódást vagy az érdeklődést; hűvös. Mint mindig. Egyelőre nem közlöm vele a nyilvánvalót, hogy az apja is a városban van. Szerintem sejti. Ha meg nem, akkor majd idővel úgy is megtudja. John sem tudja, hogy megtaláltam a fiunkat. A látogatásom végeztével úgy is visszatérek a szállodába és beavatom a férjemet.
Kinevet. Hát marha jó. Oké, mondjuk én is képen röhögném magam a jelen helyzetben. Igaz az is, hogy én általában szeretném kiröhögni magamat, hogy legalább valaki legyen, akit felvidítok a környezetemben. Na jó, dobjuk ezt, mert valami azt súgja, drága édes jó anyámra nem ártana figyelnem, mert az eddigi ismereteim szerint vele aztán nem lehet osztott figyelem mellett tárgyalni. Márpedig az, hogy nem hozta az apámat, arra sugall, hogy beszélgetni óhajt, nem magával vinni, mint valami háromévest, aki nem hajlandó kijönni a fürdőkádból. – Jó, azt sejtem, hogy nem háztűznézőbe – mondom, és közben visszanyomom a farkasom, aki az „ostoba” szóra dühödten morog. Szerencsére el van zárva a pajzsa mögött, szóval a másik a haragjából semmit sem érzékelhet. Olyan kis érzékeny a szentem, mióta Sue-val együtt vagyunk. Az előbb sem szerette, ha valaki megjegyzéseket tett, aztán meg már úgy érzi, bizonyítania kell, mennyire erős és tökös gyerek is. Ami előbb-utóbb azzal végződik majd, hogy kinyíratom magam, tudom én. –Mindig is az volt a célom, hogy neked tetszek – jegyzem meg szarkasztikusan, mellkasom előtt összefonva a kezemet. Hadd halljam, mit akar, aztán meg húzzon innen. A teljes boldogságomhoz már csak ő hiányzott, esküszöm. A következő pakkban érkezhetne egy Sue, csak hogy az univerzum kompenzáljon végre? Persze, hogy nem. – Egyébként meg, ha a fiad eltűnik egy olyan hét évre, akkor várható, hogy máshogy fog kinézni, amikor újra találkoztok… Arra, hogy érdeklődik, megrázom a fejem. Nem áll jól neki az aggódó anyuka álcája, bár néha nehéz eldönteni, hogy most éppen csak játssza magát, vagy tényleg érdeklődik. Nem nagyon merem azt hinni, hogy valójában érdekelném. Mindenesetre a válasz nem árthat meg, amíg a miértek nem kerülnek elő. Úgyis hazudni fogok. – Volt némi véleménykülönbségem egy Alfával – vontam meg a vállamat. – Nem nagy ügy. De inkább az érdekelne, te mit akarsz tőlem. Miért vagy itt? Szegezem neki a kérdést, már csak azért is, hogy az ő térfelén legyen a labda. Farkasom a felszínen ólálkodik, készen állok arra, hogy a fenyegető jelre alakot váltsak, és nekiugorjak. Karjaim még mindig összefonva, hátsó felemmel az asztalnak dőlök, hogy takarjam a lefelé fordított fényképet. Odette-t megláthatja, hátha utána megy, és a szőke kicsinálja… – Apámmal mi van? Megszabadult tőled? – kérdezem. Pimasz vagyok? Az biztos. De jelen pillanatban nem is nagyon tudom, mit mondhatnék. Máshogy kellene? Az biztos, de ennyi év gyűlölet után nem megy.
'Don't confuse my personality with my attitude. My personality is who I am. My attitude depends on who You are.'
Leveszem a kabátomat, és a kanapé karfájára dobom. Nem tudom, meddig maradok. Rajta múlik. Attól függ, mennyire hoz ki a sodromból. Istenem, sosem voltam jó a kölyökkel. Valójában, nem is próbáltam igazi anyaként viselkedni; az nem én vagyok. Kurvára nem vagyok gondoskodó, vagy törődő. Kemény vagyok és önmagamon kívül nem szeretek mást. John kivételt képez. John más. Na, nem mintha az ő irányába olyan hevesen mutatnám ki az érzelmeimet, de ő ismer, tudja, milyen az, ha szeretek valakit. Már, ha képes vagyok ilyesmire. A férfi irányába határozottan más vagyok, mint bárki más felé. Van az a klisé, tudják, a 'szeretlek, és szeretem azt az embert, aki melletted vagyok'. Na, ez ránk teljes mértékben igaz. Bármilyen sablonos szöveg is ez. Válaszára elmosolyodom: - Gratulálok, ügyes fiú - hangom csöpög a maró gúnytól. Bassza meg, tényleg nem érzek semmit a kölyök irányába, tényleg nem fáj, amikor így szólok hozzá és nem érzek lelkiismeret furdalást sem. Ez szar, tudom én, de nem tudok változtatni rajta. Nem érzek mást, csak kötődést, szeretet nélkül. És nem fáj. Nem akarok jó anya lenni, sőt, mi több: anya sem akartam lenni, egyáltalán nem, de így alakult. Amit érzek, az talán a felelősség. Fagyos kötelék az, ami köztünk van, amit érzek az irányába. Nem szeretem, de motoszkál bennem az érzés, hogy tudjam, mi van vele. Birtoklási vágy, talán. - Tudom, drágám, tudom... - hangom szarkasztikusan cseng a szoba csöndjében. Amikor kimondom a 'drágám' szót, orrom megrándul. Mint, amikor a farkas valami olyat szimatol, ami egyáltalán nem tetszik neki. Morog is odabent a kedves. Arcán látom a döbbenetet, mire ajkam halovány, kaján mosolyra húzódik, egyik szemöldökömet várakozón felvonom. - Aztán megijedtél és elfutottál - vonok vállat. Nem lep meg. Gyáva. Aztán válaszolok a kérdésére, ha már ennyire érdekli: - Mérföldeket utaztam, hogy aztán ideérve rád találjak. Arra gondoltam, régi családi fotókat nézegethetnénk, forralt borozhatnánk, és rájönnél: nem tudsz nélkülem élni - biccentem kissé jobbra a fejem, undorítóan mézes-mázos, de gúnyos hangnemben beszélek, kevés kell hozzá, hogy kihányjam a belemet is. Majd kiegyenesedek, kezeimet farmerem zsebébe süllyesztem, és hangnemet váltok. - Azért jöttem, mert apáddal úgy véltük, jobb lenne, ha... a közelünkben lennél - a hangom hűvös és közönyös. Tudom, hogy John szereti a kölyköt, éppen ezért belementem, hogy megkeressük. A kőszívem legmélyén azonban én is úgy érzem, ha nem is szeretem, jobb lenne, ha John körül lenne. Sokat dobna a férfi hangulatán. És el is érkeztünk John-hoz! - Csak szeretnéd - nevetek halkan. - A hotelben van, amikor eljöttem, az igazak álmát aludta. Jól van. Legközelebb magammal hozhatom - vonok vállat. Úgy gondoltam, ideje taktikát váltani, és nem rángatni a kölyköt, ha nem akar jönni magától. A farkasom odabent motoszkál, ő cselekedni akarna, de én elnyomom magamban a hangját és türelmesen várok. Várok... most talán ez a legjobb és a legtöbb, amit tehetek.
Ahogy leveszi a kabátját, megforgatom a szemem. Gyűlölöm a tényt, hogy nem ragadhatom karon és penderíthetem ki a nyomorult lakásból. Oké, hogy nem én fizetek érte, de reményeim rövidebb ideig ez az én kis birodalmam. Egy saját terület, ahol mindenki, akit utálok, kívül kellene, hogy maradjon. Ő mégis itt áll, és „parádézik” itt, mintha minden teljesen rendben lenne. Márpedig látványosan nincs. A gúnyolódása még kevésbé hat meg, már régen nem érdekel az, hogy ő mit gondol rólam. Karba font kézzel állok még mindig és figyelem a mozdulatait. Talán nem vagyok olyan kibaszottul manipulatív, mint ő, de ostoba sem vagyok. Sajnos tőle születtem, és van bennem belőle éppen elég. – Ó, hát ez mindent megváltoztat… – morgom a bajszom alatt arra a szarkasztikus megjegyzésére, és meg kell jegyeznem, az enyém sem mentes az érzéstől. Amikor viszont arra céloz, hogy megijedtem, és elfutottam, kezem ökölbe szorul, szemem sárgán villan, és ez az első olyan pillanat, amikor tényleg képes lennék megölni. De gondolkodnom kell, muszáj, mert anélkül sosem jutok ki ebből a szarból élve. Márpedig én ki akarok. Anélkül, hogy bármit is megtudna tőlem. – Megijedtem? – kérdezem, hangom remeg a visszafojtott haragtól és gyűlölettől. – Azért jöttem el, hogy ne hozzak bajt azoknak a fejére, akik befogadtak, akik segítettek nekem, amikor az utcán voltam, mert tudtam, hogy még az éhhalál is jobb, mint a te mélységes anyai szeretetedre bízni magamat… – Eddig elég jól boldogultam, köszönöm – jegyzem meg. De még én is érzem, hogy katasztrofálisan alakult a dolog, és nem éppen „jól”. De ha visszamennék hozzájuk az talán csak még jobban rontana a dolgokon, és én nem óhajtom végignézni, ahogy egy újabb ember haláláért lesznek felelősek, akit szeretek. Sue, Velkan, Lucy… Odette, bár nem hiszem, hogy vele képesek lennének elbánni. Túl sokan forognak kockán, és nem bízhatok meg bennük vakon. A tapasztalat is ez ellen int, de főleg azoknak az embereknek a ténye, akik otthon vannak. – A közeletekben? – kérdezem. Ha ez azt akarja jelenteni, amit gondolok… – Nem költözök össze veletek. Van két személyim, ami huszonegynek mond, egy, a valódi, ami tizennyolcnak. Már csak jogilag sem kényszeríthetsz arra, hogy veletek éljek. Az egy másik dolog, hogy apám könnyűszerrel át tudna vonszolni hozzájuk, de nem tehetnének ellene, hogy az első adandó alkalommal lelépjek. Márpedig tudnia kell neki is, hogy megtenném, hacsak nem ad valami okot arra, hogy megváltozzon róluk a véleményem. Még mindig várok, karba font kézzel, és tudom, nem fogok menni sehová. Innen nem. Legfeljebb haza, vissza Odette-hez. – Annak… örülnék – mondom végül arra, amit apámról mond. Ő hiányzik, annak ellenére, hogy tudom, dróton rángatja ez a nő. De mégis az apám, és valahol mélyen szeretem is őt. Meg mégiscsak a Teremtőm.
Munka után Mandy jött elém, a holmim már a kocsijában pihent, szóval nem igazán kellett megerőltetnem magam a pakolással. Elég jól jött, mert mostanra már le voltam szívva rendesen, csoda, ha két percig ébren tudok majd maradni, miután felszálltunk. Nem sokat beszéltem, köszöntem persze, meg adtam puszit is a barátnőmnek, de úgy voltam vele, hogy ma én már eleget ordítottam, még ha csak a különböző szeszek neveit is sorolgattam, meg azt szajkóztam jobbra-balra, hogy szívesen és egészségedre… Most nem volt kedvem csacsogni, talán csak a fáradtság, de az utat sem vártam azért annyira. Azaz, dehogynem, viszont már tartottam is tőle, olyan visszavonhatatlannak tűnt, és ez nagyon is komoly dolog az életemben, a legfontosabb. Már akkor is el-elszenderedtem, míg a gép indulására vártunk, de mikor már elindultunk, megadtam magam az ólmos fáradtságnak, természetesen elnézést kértem Mandytől. Nem bírtam tovább ébren lenni, és szerintem a repülőutak pont erre valók, remekül végig lehet aludni őket. Azért nem sikerült ezt véghezvinnem, mert két órával a megérkezés előtt felébredtem, így tudtunk még egy kicsit beszélgetni, vagyis, inkább elég sokat, mert akkor már dőlt belőlem a szó, nagyjából minden témáról, kivéve a kislányomról, róla képtelen lettem volna most szót ejteni. Nem is volt olyan hú de jó hangulatom, mint amikor terveztük az utazást, de szerintem ezzel nem leptem meg túlságosan. Közben megettem a felszolgált kaját is, de még utána is eléggé korgott a gyomrom, úgyhogy veszek majd valami szendvicset, ha leszálltunk. Mikor készülődtünk a landoláshoz, felcsavartam újra a sálamat, összepakoltam a cuccaimat, és csak vártam, hogy megérkezzünk, majd miután sikeresen földet értünk, én is megtapsoltam a pilótát. Ugyan az út részét átaludtam, de gondolom, nem volt semmi gáz, különben idegesebbek lettek volna az emberek. - Hát… hello szülővárosom. Minimális lelkesedés volt csupán a hangomban, lesodródtunk a gépről a tömeggel, aztán várhattunk egy csomót, míg előkerültek a poggyászaink. Hogy én ezt mennyire utáltam… még szerencse, hogy nem kavarták el még soha a cuccaimat, mert az lett volna szép, ha elreptetik valahová máshová. - Az enyém megvan. Emeltem le a kerekes bőröndömet a futószalagról, majd mutattam hamarosan az övére is, amint észleltem a közeledtét. - Remélem, sikerült minden napra elég ruhát bekészítened. Vigyorogtam rá, mert az ő csomagja azért láthatóan nagyobb volt, mint az enyém. Lehet ezzel még sokáig fogom szívni a vérét, de hát annyira adta magát a dolog. Aztán, ha ő is lebűvészkedte, már mehettünk is kifelé. Nem kellett a taxifogással bajlódnunk, nem mintha az nehéz lenne ebben a városban, de rögtön kiszúrta a szemünket a Naomi Sharp – Amanda Bishop táblácska egy limuzin mellett ácsorgó sofőr kezében. - Na, most már szerintem érted, miről beszélek. Sóhajtottam lemondóan, aztán odasétáltam a limóhoz, biccentve egyet a sofőrnek, akit nem ismertem, szóval új volt apám szolgálatában. Istenem, mennyire elfelejtettem már, milyen is ez az élet. Elég elbüfögnöm magam, és máris lesik minden kívánságom. Nem, sosem szerettem igazán, nem nekem való. - Indulhatunk. Szóltam előre, ha már Mandy is és én is beszálltunk az autóba, és pillanatokon belül lehúztam az ablakot, hogy lássam a várost. Annak ellenére, hogy mennyire menekültem innen, New Yorkot magát szerettem, ez sosem fog megváltozni. Igyekeztem még egy kis erőt gyűjteni, mert bizony nem lesz egyszerű, ami rám vár, főleg akkor, ha sikerül is kiderítenünk valamit. - Szerintem ma megismerheted az egész családom, biztos, hogy kötelező vasárnap esti vacsora lesz… vagy ha ma nem is, akkor villásreggeli holnap. Nagyjából olyan lelkesen beszéltem róla, mintha mondjuk az aszfaltot kellene nyalogatnom. Az öcsémet szerettem volna látni, de nem feltétlenül ilyen körülmények között.
Már nagyon izgatott voltam az indulásunk napjának reggelén is. Addigra már mindent bepakoltam, mivel mennem kellett még egy kicsit dolgozni. Tudom én, hogy szombat, de nekem nem nagyon volt olyan, hogy hétvége, amit pihenéssel tölthettem volna el. Igazából én emiatt egyáltalán nem keseregtem soha, mert legalább elfoglalhattam magam, csak ugye voltak hátrányai is, amelyekkel meg nem szerettem foglalkozni. Most sem igazán akartam, ezért csak az járt a fejemben, hogy New Yorkba fogok menni az egyik kedves barátnőmmel. Azért szerencsésnek mondhatom magam, a legutóbbi kiruccanásomkor meg egy másik barátnőmmel vágtam neki egy utazásnak, az sem volt valami rossz, én mondom! Szóval, mire letudtam a munkát, és hazaértem, már alig volt tennivalóm. Addigra már Naomi csomagja is a kocsimban pihent, amihez csak este csatlakoztak az enyémek. Jó, igazából egyetlen hatalmas bőröndöt pakoltam tele, az meg már más lapra tartozott, hogy volt még egy jóval kisebb, de még mindig nagynak számító táskám. Azt majd átvetem a vállamon, vagy a bőrönd tetejére fogom tenni és tökéletes is. A délutánt és az este egy részét alvással töltöttem, utána pedig a megbeszélt időpontban felszedtem Naomit az Uppernél, és együtt mehettünk a repülőtérre. A kocsit a parkolóban hagytam megőrzésre, a bőröndömet meg ügyeskedve húztam be magam után, hogy becsekkolhassunk, leméressük meg minden egyéb, ami ilyenkor kell. Utána jött a várakozással teli időszak, amit mindig is utáltam, holott imádok repülni. Valószínű egyébként, hogy emiatt voltam izgatott is, mert annyira szerettem az efféle utazási formát. Kényelmes is volt, gyorsan meg lehetett tenni nagyobb távolságokat, egyszóval a célnak tökéletesen megfelelt számunkra. Különösebben nem zavart, hogy a barátnőm már a váróban is elbóbiskolt időnként, és a gépen is álomba szenderült, mert a sötét időszakban én is megpróbáltam pihenni, később azonban olvasással ütöttem el az időt, amikor többen felébredtek és senkit nem zavart a lámpa, amit felkapcsoltam a fejem felett. Micsoda szerencse, hogy hoztam könyvet, igaz? Bár az csak addig tarthatott ki, amíg a mellettem utazó álomszuszék fel nem ébredt. Még jó két órát tudtunk eltölteni úgy, hogy csacsogtunk mindenféléről és mivel érzékeltem, hogy kerüljük a ránk váró események témáját, így én is igyekeztem nem beszélni arról, hogy mi fog történni, ha belekezdünk a kutatásba, ami ugyebár az utazásunk fő célja volt. Miután leszálltunk, csak mosolyogtam egyet Naomi nem túl lelkes üdvözlésén, aztán felkászálódtam az ülésről és belebújtam a kabátomba, majd a sálat is a nyakam köré csavartam. Máris jobban éreztem magam, különösen ilyen hosszan tartó ülést követően. Odakint persze egyből megcsapott valamiféle kis légáramlat, hiába a folyosón át jutottunk be a repülőtér termináljába, ahol felvehettük a korábban leadott holminkat. - Igen, látom már! – jelentettem ki megkönnyebbülten, miután kis útitársam a saját bőröndöm irányába mutatott. Némi ügyeskedéssel nekem is sikerült leemelnem a futószalagról, aztán az eddig vállamon cipelt kézipoggyászomat is ráraktam a tetejére és már mehettünk is felőlem. Amikor húzhattam, onnantól kezdve sokkal könnyebben ment a dolog. – Hát, nagyon remélem, hogy mindent sikerült bepakolnom, amire csak szükségem lehet! – nevettem el magam vidáman, máris kezdett tovatűnni az érzés, hogy teljesen elültem a fenekem és bepunnyadtam. – Ha mégsem, akkor majd kénytelen leszel elvinni valami boltba, ahol vásárolhatok – tettem azért hozzá tréfálkozva, de valójában így gondoltam. Tényleg ez fog rá várni, ha nincs valamilyen alkalomhoz illő viseletem, bár ebben erősen kételkedtem azért. - Te jó ég! – kerekedtek el a szemeim meglepetten a limuzin láttán, amikor én is kiszúrtam a táblán a saját nevemet és már azt is megértettem, hogy Naomi mire gondolt az előbb. – Nagyon szeretem a limuzinokat és már elég régen ültem ehhez hasonlóban – én vele ellentétben azért örültem neki, ő nem látszott túl boldognak. Legalább a taxival nem kellett bajlódnunk, itt még az utastérben is elfért volna a bőröndöm, az biztos. Miután elindultunk, az én tekintetem is a kinti világot kezdte pásztázni, mostanság nem jártam ehhez hasonló metropoliszban, de teljesen lenyűgözött a látvány, és ez szerintem akkor is így lett volna, ha múlt héten fordulok meg ebben a városban. Csupán akkor ocsúdtam fel valamelyest, amikor a barátnőm újra hozzám kezdett beszélni. Akkor aztán odafordultam hozzá és érdeklődően pislogtam rá. - Nem baj az, túl fogjuk élni! – jelentettem ki határozottan, próbálva lelket önteni belé. – Majd meglátod, nem is lesz olyan vészes! – tettem még hozzá, idő közben pedig újra és újra elkalandozott a tekintetem. – Messze van még a lakásotok? – érdeklődtem, mert én aztán szívesen köröztem volna itt estig is akár.
- Ezzel ne is viccelj… még a végén vennünk kell még egy bőröndöt, hogy haza tud vinni a cuccaidat. Öltöttem nyelvet, nem bírtam ki. New Yorkban egyébként is hajlamos volt az ember vásárolgatni, egymást érték a jobbnál jobb üzletek, én mindig kicsit elvesztem, mikor kimentem az utcára. Kicsit féltettem is Mandyt a dologtól, mert hát, ha ennyi göncöt képes három napra magával hozni, akkor nyilván nem hagyja hidegen a vásárlás sem. - Tényleg? Hát, én nem szeretem őket kifejezetten… bár, nem mondom, hogy nincs kellemes emlékem velük. Jacksonnal bizony nagyon sok időt töltöttünk limuzinban annak idején, és megesett, hogy nem bírtuk ki hazáig bizonyos tevékenység űzését. Hiába, Maya születéséig nem voltam ennyire visszafogott, mint most. Meg úgy, New Yorkban egyáltalán nem, ez a város szerintem kihozza az ember erkölcstelen oldalát. Az enyémet legalábbis mindenképpen. - De például ez az egyik oka annak, hogy nincs jogsim. A másik meg a taxik. Mondjuk, szerintem agyrém lett volna ebben a városban megtanulni vezetni, lehet Fairbanksben keresek majd egy oktatót, ott jól jönne egy járgány. Szívesen sétálok én, de télen azért olykor inkább kihagynám a dolgot, nem tesz jót fázós mivoltomnak. - Nyugtával dicsérd a napot. Legyintettem, mert én vele ellentétben ismertem a családomat, bár el tudtam képzelni, hogy egy idegen előtt mindenki a legjobb arcát fogja villogtatni, de azt is, hogy ugyanolyan „fantasztikus” lesz a légkör, mint négyesben. - Nem, alig négysaroknyira. Feleltem rögvest, az ismerős épülettömbök között egyszerű volt betájolni magam, fura, hogy az ilyesmit a jelek szerint lehetetlenség elfelejteni. Márpedig én egész pontosan tudtam, hol vagyok, azt hinné az ember, hogy fél év alatt azért valamicskét kopik a fejében a dolog. Nagyjából tíz perc múlva már fékez is a sofőr, én pedig rögvest vágódom is ki a kocsimból. - Naomi kisasszony, hát maga erre? Már hiányoltuk. - Szép napot, Arthur! Igen, vannak még csodák. Hogy van a kedves felesége, és a fiai? - Remekül, remekül, a nagyobbik fiamnak terhes a felesége. - Ohh, szívből gratulálok, ezek szerint nagypapa lesz, hát ez szuper. Csak egy pillanatra suhant át tekintetemen a fájdalom kicsiny árnya, de aztán már ki is kaptam a bőröndöm, és bevonultam a forgóajtón, remélhetőleg Mandy is követte a példámat. Jó eséllyel nála is ragaszkodott ahhoz a portás, hogy segítsen felvinni a csomagját, én elutasítottam, nálam nem erősködött, ismert, de a barátnőm valószínűleg nem úszta meg ilyen könnyen. Akárhogyis, végül lifttel felmentünk az épület legtetején található lakásig, ahol is kigurultunk. - Hahóóó! Szólaltam meg rögvest, majd az emeletre vezető lépcső előtt hagytam a bőröndöm, igen, kétszintes volt ez a „kis” lakás, valakinek a háza sem akkora. - Hát megjöttetek, drágám! Ohh jaj, már forgott a gyomrom a mézesmázos hangnemre, kíváncsi vagyok, hány nyugtatót vett be, hogy ne támadjon kedve hajat tépni a látványomtól. Sokat. Nagyon sokat. Jutok eme következtetésre, amint magához ránt és megölel, a parfümje márkás darab, idegen orrnak vélhetőleg kellemes, én gyűlöltem. - Szia anya… Nem akartam tökéletesen bunkó lenne, és ha így játszunk, hát nekem sem gond ennyi ideig adni a tökéletes kislányt, Mandynek már úgyis előrevetítettem, hogy az egész kamu. - Szervusz Amanda! S már Mandy is kapta az ölelést gondolkodás nélkül, anyám nem zavartatta magát, de addig jó, míg ilyen általában kellemes formában fejezi ki önmagát, mintsem szívja a vérem folyamatosan. Egyébként, igazán nett, festett szőke nő volt, csinos, aligha mondaná meg róla bárki, hogy szült két gyereket. Az arca akár kedvesnek is mondható, s jelenleg valóban ezt tükrözi, de én már most várom, mikor köszön vissza belőle a sátán. - Hívj csak Laurennek! Mondta rögtön Mandynek, csont nélkül tegeződött természetesen, mert hát, ő mindig is úgy vélte, hogy ilyesmit megengedhet magának, de legalább nem várta el cserébe, hogy más meg magázza. Az még tőle is sok lett volna. - Martha előkészítette a szobádat, Naomi. Ha esetleg nem szeretnétek egy ágyban aludni, akkor bevitethetünk egy másikat. Apád hatkor ér haza, az öcséd pedig fél hétre jön, hétkor vacsora. Ha kértek valamit, csak szóljatok, de szerintem előbb pakoljatok ki, pihenjetek le egy kicsit, hosszú volt az út. - Nem volt vészes, mondjuk, én majdnem végigaludtam. Feszegettem a húrt, mert erre normál esetben jött volna valami megjegyzés, most azonban csak bájologva megsimogatta az arcom, aztán sarkon fordult, és elvonult, nyilván egyszerre csak ennyi kedvességre futotta. A szobám egyébként viszonylag egyszerű darab volt, de én inkább az ilyesmit szerettem, szóval ez legalább illett hozzám, ha már a lakás többi részéről lesírt, hogy mennyire vagyonos is a családom. Szerencsére volt hozzá külön fürdőszoba, szóval sosem kellett osztozkodnom senkivel, igazi kis szentély volt ez nekem. - Íme a szoba,a hol felnőttem. Intettem körbe, amikor végre felértünk, és a bőröndöm ott is hagytam az ajtó mellett, majd háttal levágódtam az ágyamra, szemezve a plafonon található spotlámpákkal. - Kíváncsi vagyok, anyám meddig fogja bírni. Mondjuk, ha előadjuk, miért jöttünk, biztos elszakad majd a cérna.
- Áh, azért annyira nem vagyok ám vészes – nevettem el magam, mellé pedig legyintettem egyet, ezzel is jelezve, mennyire butaság. Nem vagyok vásárlás mániás egyébként, de ha rászánom magam, hogy lemenjek nagy ritkán, akkor általában eléggé be szoktam vásárolni. Mindenféle stílusút ráadásul, hogy sose érjen meglepetés. Vannak alkalmi, elegánsabb és a bohókás stílusú ruháim is, amelyekből Naomi leginkább kaphatott egy kis ízelítőt. A többit csak úgy nem szoktam felvenni, kivéve, ha valami olyan esemény várható aznapra, hogy ezt megköveteli. - Aha, olyan stílusosak – néztem körül újra az autó belsejébe, ajkaimon mosoly ült, szemeimben pedig lelkesedés fénye csillogott. Még emlékeztem azokra az időkre, amikor ilyen autókkal fuvaroztak el egyik estélyről a másikra, és most nagyon sajnáltam, hogy nem avathattam be a barátnőmet. Oké, mondta is, hogy nem minden emléke rossz, de ha kaphatott volna kicsit az én élményeimből, akkor lehet, hogy egészen másként látta volna az egészet. Vagy pont ugyanúgy, mint most és cseppet sem érdekelte volna. Ezt talán soha nem fogom megtudni, ha nem fedhetem fel előtte újra, hogy ki vagyok. Nagy volt ennek az esélye is, de legalább akkora volt annak is, hogy újra el fogjuk hívni. Mert benne volt a pakliban ilyen esetekben, általában okkal próbálkoztunk be egy-egy embernél. Nálam is csak másodjára érték el a céljukat, de a lényeg, hogy sikerült nekik. - Igen, itt szerintem is nehéz lenne. Ha gondolod, majd ajánlok neked valakit. Igazából egy ismerősömmel is én gyakoroltam, de az más. Neked inkább nem ajánlom fel, jobb egy profi oktató, akinél vizsgázhatsz is – gondolkoztam hangosan. Adammel könnyű dolgom volt és neki amúgy is lehetett papírokat csinálni, hiszen a mostani iratainkban sem a tényleges adatok szerepeltek rólunk. Naomi esetében viszont nem így állt a helyzet, szóval még csak eszembe sem jutott ez a lehetőség úgy komolyabban. Rendőr vagyok, neki annak is kellett hinnie teljesen, az meg milyen dolog lenne, ha jogsi nélkül hagynám pont én vezetni? Nem, nem kellett a felesleges feltűnést kelteni. - Már kíváncsi vagyok! – közöltem magától értetődően, miközben kitekintgettem az ablakon továbbra is. Mivel nem sokkal később megérkeztünk, így kicsit megkönnyebbültem. Jó, oké, hogy élveztem a limuzinozást, de azt is szerettem volna már látni, hogy Naomi hol nőtt fel. Izgalmasnak találtam ezt az egész utazást egyébként, és még az sem érdekelt, ha esetleg az anyjával lesznek gondok. Engem aztán hidegen hagyott, bár nem szerettem, ha undokul viselkednek velem. Akkor én is hajlamos voltam felvenni hasonló viselkedésformát, pedig egyáltalán nem volt rám jellemző. Míg a barátnőm a férfival beszélgetett, én addig megpróbáltam kiügyeskedni a bőröndömet. Annyira azért nem volt nehéz feladat, csak egy egészen kicsit haladta meg a képességeimet. Még szerencse, hogy a sofőr egyből a segítségemre sietett, így annyira nem volt már nehéz dolgom. Meg is ajándékoztam hálám jeléül egy elbűvölő mosollyal, és aztán én is igyekeztem befelé. Itt nem volt annyira hideg, mint Alaszkában, de még mindig nem mondhatnám, hogy melegem lett volna idekint. Végül az Arthur nevű portás segítségével eljutottam egészen a liftig, ott aztán neki is hálálkodtam egy sort. Igaz, hogy egyedül is meg tudtam volna oldani, de annyira kedves volt és úgy ragaszkodott hozzá, hogy nem akartam megbántani. - Ó, nahát! – néztem körbe álmélkodva, miután felértünk a lakásba. Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, már meg is hallottam az ismeretlen nő hangját, akiről úgy sejtettem, hogy Naomi édesanyja lehet. Így első ránézésre egészen szimpatikusnak tűnt, de azért nem indult a nulláról, hiszen hallottam már róla egyet, s mást. – Üdv! – halt el máris a köszönésem, ugyanis meglepetésemre én is kaptam egy ölelést. Nagy szemeket meresztve pillantottam a barátnőm felé az anyja háta mögött, de mire elengedett a nő, ajkaimon máris mosoly ült. – Rendben. Nagyon örvendek, Lauren! – mosolyogtam barátságosan, bár kicsit furcsa volt nekem ez a hirtelen közvetlenség azok után, amiket hallottam róla. Valahogy nem tudtam csak úgy összeegyeztetni. - Hm, azt hiszem, hogy illik hozzád! – jelentettem ki, miután magunkra maradtunk és felcuccoltunk Naomi szobájába. Körülnéztem kíváncsian, minden kis apróságot megjegyeztem, aztán elismerően bólogattam tovább. – Igen, az lehet – bólogattam egyetértően, miután ráültem a bőröndöm tetejére. – Egyelőre még elég kedvesnek tűnt – fűztem azért hozzá a véleményemet ezzel kapcsolatban. Nem mintha nem lett volna egyértelmű. – Annyira nem akarok kipakolni, úgysem maradunk olyan sokat – nézelődtem továbbra is kíváncsian.
- Az jól jönne, köszönöm szépen! Fogadtam mosolyogva a fejajánlást, úgysem ismertem egyetlen oktatót sem, New Yorkban persze igen, de azt nyilván kihagynám, jelen körülményeim között nem is valósítható meg. Persze, elgondolkodnék, hogy mi lenne, ha Maya újra velem lehetne, de szerintem akkor sem szeretném itt felnevelni, Fairbanks legyen bármilyen hideg is, sokkal biztonságosabbnak ítéltem. Fogalmam sem volt, mekkorát tévedek. Nem tudtam mit mondani az elámulására, gyönyörű volt a lakás, az tény, de én már egészen más szemmel néztem rá, egyszerűen nem tudtam kedvelni, persze, voltak jó pillanataim, de sikerült elnyomni őket a különböző kedvességekkel. Alig bírtam visszafogni a kacaghatnékomat, amikor megláttam, miként reagál Mandy anyám ölelésére. Igaz, ez még mindig a kellemesebbik formája volt a köszöntésének, lehetett volna sokkal rosszabb is. Nem is tudom, miért nem fogadtam rá, hogy majd a tökéletes anyucit akarja előadni. Mindenesetre, az én szememben csak azt igazolta, mekkora manipulátor is, de jelenleg nem voltam hajlandó idegesíteni magam rajta, előbb-utóbb úgyis kimutatja a foga fehérjét. - Átalakíttattam kamaszként, mert meguntam, hogy minden anyám ízlését tükrözi. Azóta jobban érzem magam itt, bár előtte is szerettem, de a lázadásom egyik eredménye… Azt hiszem, az első sokkon túl vagyok, igen, nekem így látni anyámat sokkal rosszabb volt, mintha üvöltene, tipikusan vihar előtti állapotnak éltem meg. Mondjuk, azt nem hiszem, hogy sejtette volna, miért is vagyunk itt, joggal hihette, hogy csak meg akarom mutatni egy barátnőmnek a várost, egy kis részem szerette volna, ha így is marad, de nem volt megvalósítható a dolog. - Milyen jó lenne, ha így maradna, de szerintem nem fog. Annak azért örültem volna, ha Mandyt megkímélhetem legalább anyám kellemetlenkedéseitől, de a csodákban azért még én sem hittem. - Jaj, ne a bőröndödön ücsörögj már. Ne félj, senki nem lopja el a váltásruháidat. Vigyorogtam rá, mikor megláttam, hol ül, és nem bírtam ki egy kis csipkelődés nélkül, de úgy vélem, ennyi belefért. Ha majd megunja, szerintem úgyis szólni fog. - Nem akarsz esetleg lezuhanyozni, vagy valami? Kérdeztem rá némi gondolkodás után, mert nekem bizony jól esett volna, de Mandynek örömmel átadtam az elsőbbséget, viszont ha nem vágyott erre, akkor én fogom magamhoz ragadni a lehetőséget, de egyelőre még vártam. - Szólj, ha kérsz valamit. Nem vagy szomjas? Leszaladhattam érte gyorsan, mert anyám társaságában én sem akartam túl sokat időzni, csakis annyit óhajtottam, amennyit muszáj volt. - Aztán megnézem, mit művel a házisárkány, kicsit körül szeretnék nézni a portáján.
- Minden gyerek lázad egyszer, igaz? – mosolyogtam rá elnézően. Én aztán egy percig sem hibáztattam, tizenhat évesen szó nélkül hagytam magam mögött az otthonomat és vágtam neki Los Angelesnek minden pénz nélkül, csak úgy. Ezt inkább nem meséltem el neki, az ötvenes években amúgy sem volt ugyanolyan, mint amilyen akkor lett volna, ha a látszólagos korom ismeretében hallja ezt valaki tőlem. Igazából azóta sem bántam meg, maximum azt, hogy nem tudtam mi van a szüleimmel. A kapcsolatom velük sohasem volt olyan közeli és én mindig vágytam valami többre, valami másra, de melyik fiatal nem? - Hát, egészen biztos, hogy nem fog neki tetszeni, ha megtudja, hogy miért jöttünk. De ezt eddig is tudtuk már, igaz? – ezúttal nem volt igazán örömteli a mosolyom, de azért próbálkoztam inkább biztatónak tűnni. Engem nem fog zavarni igazán, ha az anyja úgy fog velünk viselkedni, ahogyan Naomi azt sejtette. Inkább őt sajnáltam, amiért át kell majd ezt élnie. Talán mondhatnám, hogy megint, de ez mégsem ugyanolyan lesz, mint amikor elvették tőle Mayát. Nos, majd kiderül, hogy mi lesz, addig kár is agyalni ezen. Mivel számomra teljesen természetes volt, hogy egyszerűen csak ráültem a bőröndömre, így akkor kaptam észbe, amikor a barátnőm rám szólt. Úgy néztem körül, mint akit valamilyen csínytevésen kaptak, aztán csak a vállamat vonogattam vigyorogva. - Ebben mertem reménykedni. Egyébként nagyon kényelmet, sokszor a reptereken is ezt csinálom – magyaráztam, hogy miért választottam ezt. Ő amúgy is jól elterült az ágyon, én meg így jobban láthattam őt beszélgetés közben, mintha ott feküdtem volna én is mellette. Csakis ez volt az okom, nem az, hogy esetleg rosszul érintett volna, ha én is odafekszek mellé. Még csak meg sem fordult a fejemben egy pillanatra sem. – Most, hogy így mondod, azt hiszem, hogy tényleg jól esne – bólogattam, és most már tényleg fel is álltam a bőröndről. – Elég gyors vagyok, ha esetleg te is szeretnél majd… - tettem hozzá egyből, mivel azt nem tudtam, hogy ő is szeretne-e, vagy csak nekem ajánlotta fel. A válaszától és az útmutatástól függően célzom majd be a fürdőszobát, ám amíg a bőröndömből szedtem elő váltásruhát, addig is figyeltem arra, amit Naomi mondott nekem. Első ízben a fejemet ráztam a szomjúságommal kapcsolatos kérdésére, csak utána álltam mega mozdulataim közepén. - Nem még, köszönöm. Majd zuhanyzás után, aztán veled tartok én is. Milyen a házatok elrendezése, vagy mit szeretnél most megnézni? – kérdeztem kíváncsian, hónom alatt már ott voltak a cuccaim is, készen a fürdésre. Ha megmutatta, hogy hová menjek, akkor én abban az esetben követtem is oda. Nagyjából negyedóra kellett ahhoz, hogy újra előkerüljek. A hajam kicsit begöndörödött a pára miatt, de a hullámokat mindig is szerettem. Az elegánsabb ruhát most lecseréltem, és helyette talán egy túlontúl otthonias szerelésbe bújtam. - Remélem nem gond, hogy ennyire lezserre vettem a figurát. Anyád csak nem fog kirakni, igaz? – néztem magamon végig, miután visszatértem Naomihoz.
- Ilyen-olyan formában biztosan. Bólintottam, bár én még finom voltam egyes ismerőseimhez képest, és nem is éltem vissza sosem a társadalmi státuszommal sem, pedig igencsak egyszerűen megtehettem volna. Amíg valaki nem hallotta a nevem, nem nézte ki belőlem, hogy azok közé tartozom, akiknek szobalánya van, hetente több jelenése különböző eseményeket, és természetesen gyatra családi háttere. Szerintem ez vele járt. Olykor direkt más néven mutatkoztam be, nem szégyellem apám nevét, egyszerűen az előítéleteket gyűlölöm. Egyszerűen nem illettem bele soha abba a világba, amibe születtem. Ebbe az egészbe. Ki tudja, hol lennék, és milyen ember lennék, ha máshová utal a sors, de fölösleges is ezen gondolkodni. Csak bólintani tudtam, előre féltem attól a pillanattól, mert ha akkor nem szakad ránk az ég, akkor itt valami nagyon nagy sumákolás lesz, és szerintem ettől a lehetőségtől sokkal inkább tartottam volna. - Az más, a reptereken tömeg van, sokszor nincs hely. Kötöttem az ebet a karóhoz, de ha ő ott akart ücsörögni, hát tegye, megsértődni nem fogok rajta, ízlések és pofonok, ahogy mondani szokták. - Ugye? Jaj, csak nyugodtan, van időnk. Bár, ami engem illet, inkább a kiadóst fürdést szeretem, de én is benevezek arra a zuhanyra, úgy érzem a hosszú úttól, hogy mindenem poros. Noha ugyebár ez lehetetlen, de én minden út után koszosnak érzem magam, bármennyire is csak egy repülőn ültünk, és majdhogynem egy zuhany az első dolgom. Így talán érthető, hogy itt is rögtön ez jutott eszembe. Kicsit fel is frissülünk tőle, nekem legalábbis jól fog jönni, Mandy nevében nem nyilatkozhatok. - Anyámnak van egy széfje a hálójában, először azt. Kicsi rá az esély, hogy bármi van ott, mert nagyjából hetente ránéztem, mikor még itt laktam, de lehet, hogy most lankadt az ébersége. Persze, remélem a kódja még ugyanaz. Kíváncsi vagyok, még mindig külön alszanak-e, bár, mi változott volna. Anyám és apám házassága már évek óta csak a külvilág számára létezik, bár, ha jól sejtem, Mandy miatt most ez is tökéletesnek lesz beállítva. Előre hánynom kell. - Szerintem valahol biztosan van még rejtekhelye, de azt nem találtam meg, szóval most sem látok rá sok esélyt, de azért majd alaposabban körülnézek. Általában ilyenkor telefonálja körbe a szalonból a barátnőit… Az utolsó szót ujjaimmal idézőjelbe teszem, mert hagyjuk, milyenek a barátságok ezekben a körökben. A szoba végébe mutattam az ajtóra, jelezve, ott a fürdő, s amíg Mandy lezuhanyozott, a telefonommal babráltam, írtam egy sms-t P.S.-nek, hogy rendben megérkeztünk, és hogy remélem, legközelebb el tudom majd hozni őt is. Jó eséllyel nem a közeljövőben lesz ez az esemény, de azért na, így jött ki. Utána elkezdtem candy crushozni rajta, kevés függőségem volt, de ez közéjük tartozott. - Csak miután engem is kirakott. Ne aggódj, én sem szándékozom a farmernál maradni. Lengettem meg a baglyos rucimat, majd egy mindjárt jövök kíséretében bementem a fürdőbe, természetesen a holmimmal egyetemben, és pár perc múlva már kinn is voltam a vízből. Nem szerettem a zuhanyzást, nem tehetek róla, szóval általában nagyon gyorsan végeztem, kivéve, ha mondjuk zaklatott voltam, vagy megbántottak, mert akkor sírtam is egy kört. - Na, pillanat. Lépkedtem ki halkan a szobámból, és a lépcsőig meg sem álltam, hallgatóztam egy kicsit, majd mikor meghallottam anyám kedélyes, már-már nyájas hangját, mi szerint épp Charlotte az aktuális csevegjünk a semmiről műsor keretében a partnere, ő a harmadik delikvens minden vasárnap délután, már siettem is a szobája felé, onnan intve Mandynek, hogy jöjjön. - Még egy fél óránk biztos van, de ez a minimum… ha esetleg rajtakapna minket, nem kamuzunk, nem érdekel, ha rájön, mi a célja ennek a kis látogatásnak. Egyébként sem szokásom sunnyogni, főként azért nem, mert képtelen vagyok rá, minden érzelmem azonnal lesír rólam, így a hazugság eredményeképpen keletkező idegesség is. Azzal be is vonultam a szobába, az ajtó nyitva volt, minek lenne zárva, ha nincs itthon egész nap csak ő… pedáns rend, ágy bevetve, frissen a tisztítóból hozatott ruhák még a zacskóban felakasztva a szekrényen, volt ott öltöny is, szóval biztosan lesz tökéletes család címszóval előadás. - Egyébként, nem lehet olyan hülye hogy itt tartson bármit, de a remény hal meg utoljára. A gardrób volt a végcél, és el is húztam egy halom csodás ruhát, ami mögött ott volt anyám széfje. Erről még apa sem tudott, de nyilván csak azért, mert úgysem turkál ennyi ruha között, egy férfinak ez agyrém. Már el is kezdtem forgatni a megszokott számokat, de legnagyobb meglepetésemre nem nyílt ki rögtön. - Hümm, hát ez fura…
- Jól van, tudom! – bólogattam beleegyezően, amikor mondta, hogy a reptereken teljesen más, hogyha a bőröndömön ülök. – Tudom, hogy furcsa szokásaim vannak! – emeltem fel megadóan mind a két kezemet, arcomon azonban ott pihent egy széles mosoly. Jókedvem volt, miért is tettem volna úgy, mint aki citromba harapott? Szerettem csipkelődni és viccelődni Naomival, ez már az első találkozásunk alkalmával is így volt, legalábbis amíg be nem jöttek a rablók a postára azon a bizonyos napon. - Ó, egyébként én is nagyon szeretem ám a kiadós fürdőket, csak sajnos nem sokszor van rá időm. Félő, hogy amikor este beülnék a kádba, ott aludnék el menten. Megfulladni meg nem lenne szép halál a saját kádamban… - csak poénból mondtam, bár bizonyára voltak olyanok, akik tényleg így lelték a halálukat. Talán nem is voltam olyan vicces, de visszaszívni ugyebár már nem voltam képes, mert ez nem így működik. Reméltem, hogy azért a barátnőm nem fog érzéketlennek gondolni egy át nem gondolt tréfálkozás miatt, mert én tényleg nem úgy értettem. Ez bizonyára elég nyilvánvaló volt. - Értem! – bólogattam, miután végigmondta. – Ha nem ugyanaz a kód, akkor ebben biztosan nem fogok tudni segíteni. Sajnos nem vagyok jó ezen a téren, pedig megtanulhatnám ezt is, hogy mindenféle ismeretem legyen – újra elvigyorodtam, miközben a bőröndömben pakolásztam, hogy megleljem az általam keresett holmit. Amint ez megtörtént, elégedetten egyenesedtem is fel a guggoló helyzetemből. – Ne csüggedj, együtt hátha menni fog! – mosolyogtam még rá a vállam felett, mielőtt eltűntem volna a fürdőszobába vezető ajtó mögött. Tényleg siettem, mert ha addig kellett intézkednünk, amíg az anyja telefonált, akkor minden perc kincs volt. Még nem volt túl sok ötletem, hogy mégis hogyan kellene csinálunk, de amíg folyattam a testemre a vizet, végig ezen járt az eszem. Ha nem kapcsoltam volna elég gyorsan, akkor biztosan ott állok akár egy órát is, de így hamar végeztem, és már mentem is kifelé az átöltözést követően, hogy átadjam a terepet Naominak. Nem ártott ugyanis, ha ő is siet egy kicsit és minél előbb el tudjuk kezdeni a kutakodást. Felőlem akár még a rendőrséget is ránk hívhatta, majd elintézem akkor azzal, hogy meglóbálom az orra előtt a saját jelvényemet, viccen kívül tényleg fegyvert fogok rá, vagy esetleg beszélek az itteni kollégákkal. Szerettem volna azt hinni, hogy a vagyon ellenére mégiscsak jobban hinnének nekem, ha arról van szó. Talán túl naiv voltam… Mire ezen gondolatmenetem végére értem, már meg is érkezett az én kis cinkostársam, ha mondhatom most ezt. Végül is, miért ne mondhatnám? Csak szervezkedtünk, az ilyen esetekben pedig bátran lehetett szerintem ezt a szót használni. Közben követtem Naomit, amikor intett nekem, és már bent is voltam mögötte a szobában. Az ajtót bezártam magunk mögött, csak szépen, elővigyázatosan. - Ne aggódj, ha megvádolna minket bármivel is, ne feledd, hogy én is rendőr vagyok – jelentettem ki, miközben felszegtem a fejemet. – Engem jobb, ha nem fenyeget meg, mert az hivatalos közeg ellen lesz… - mosolyodtam el. Jó, tudom én, hogy nem voltam most szolgálatban, de attól még nem szűntem meg rendőr lenni, igaz? – Remélem, hogy elég lesz ennyi idő is egy kis kutakodásra – gondolkoztam hangosan, miközben körülnéztem a szobában. Hát, ez határozottan nem olyan volt, mint amelyikből átjöttünk ide. - És ha nem itt tartja, akkor hol keressük? – kérdeztem, beharapva a szám szélét. – Lehet, hogy találnunk kellene róla valami olyat, amivel meg lehet zsarolni. Nem hiszem, hogy azt gondolná, hogy bárki is kutakodni fog a holmija között a saját otthonában. Az ember általában nem feltételez ilyet… - mondtam ki hangosan is a véleményemet, amíg Naomi a ruhákat tologatta arrébb. Csak akkor sétáltam oda mögé, amikor felbukkant a széf is a rejtekéből. – Fenébe! – szitkozódtam máris, szokásomtól eltérően. Jó, máskor is szoktam, de ez most nem ide tartozik. – Gondolkozz valami máson. Mi lehet még? – biztosan a falra mászott most tőlem, de próbáltam én is segíteni neki, még ha nem is túl profin. – Kár, hogy ezeken nem fog a golyó… - motyogtam az orrom alatt dühösen, már-már sértetten, amiért hasztalan lett volna a széffel szemben a fegyverem.
- Hidd el, felébrednél, amint ellep a víz, én már tapasztaltam. Nem mondom, hogy kellemes élmény volt, de fulladásveszély nem állt fenn. Azt inkább nem ecsetelem, hogy én mennyiszer alszom el a kádamban, nagyjából minden alkalommal sikerül elbóbiskolnom, Milo meg közben ott alszik mellettem a fürdőszoba szőnyegen. Mindenesetre legalább tökéletesen el tudok lazulni minden este, szóval nekem ez így megfelel. Az meg eszembe sem jut, hogy Mandy érzéketlen lenne, sőt, az sem, hogy valaki esetleg így halt meg, feltételezéseim szerint mindig kell még valami egyéb körülmény is, mint mondjuk egy hajszárító… - Nekem is csak annyi előnyöm van, hogy tudok pár dolgot az illetőről, akinek a széfje a cél. Eddig öcsém születésnapja volt a kódja, nem igazán lepődtem meg, mikor rájöttem a dologra, biztosra vettem, hogy köze lesz Noéhoz. Akkor már ott tartottam, hogy nem kifejezetten hatott meg, hogy a testvéremet jobban szereti anyám, semmi sem érdekelt vele kapcsolatban. A tisztálkodás után már jöhetett is a kis tervem megvalósítása, bár sok reményt nem fűztem hozzá, a szembesítés sokkal inkább volt ilyen szempontból kecsegtető, de azt a bombát majd a vacsoránál dobom le, mikor ott lesz mindenki. - Nem fog megvádolni, a család jó hírére kínosan ügyel, márpedig ha a rendőrséget hívná, kitudódna a dolog, sőt, mondok jobbat, tudja rólam, hogy úgyis elköpöm, ha megpróbálná eltussolni. Nem, itt másképp zajlanak a dolgok, komolyan, a legjobb intrikusok ezekben a körökben vannak, néha komolyan félek egy-egy társasági eseményen. Mandy szavaira bólogattam, anyámnak volt bőven takargatni valója, de az ilyenek, hogy példának okáért szeretőt tart, nem voltak használhatóak, apám tudta, ha pedig kiszivárogtatnám, elintéznék, hogy hamar hamvába haljon a pletykaáradat. - Elég paranoiás, ami azt illeti, de akinek vaj van a füle mögött, attól nem csoda. Egyébként, nagyon ügyel minden apróságra, viszont mivel nem dolgozik, ha valami furcsaság van körülötte, annak itt kell lennie. Gondolkodtam hangosan, és reméltem, hogy igazam van, de fogalmam sem volt róla, hogy hol keressem, ha a széf nem válik be. Majdnem felnevettem, amikor Mandy azon sápítozott, hogy a golyó nem fog a szekrényen, hát, szép is lenne, nem sokáig kutakodhatnánk. - Azt hiszem, akkor nagyon hamar lebuknánk. Próbálok még pár variációt… Bólintottam, aztán sorba jöttek a születésnapok, aztán persze azon kaptam magam, hogy olyan kódokon gondolkodom, amiket én raknék be, elsőként Maya születésnapját, aztán a sajátomat is bepötyögtem, amolyan hátha alapon, végül jött a Maya és a sajátom kombinációja, és az egyiktől sípolt egy halkat, majd kinyílt. - Ez most ugye csak valami vicc? Mikor vitték el az ufók az anyámat? Suttogtam magam elé sápadtan, és furcsa mód összeszorult a szívem, nem értettem, az ember olyan dolgokhoz köti a megjegyzendő számokat, amik fontosak a számára, de anyámnak sem Maya, sem pedig én nem voltunk fontosak. Gépies mozdulattal nyitottam fel a széfet, és igyekeztem nem felmenteni minden korábbi bűne miatt egyetlen számsor kedvéért. Megannyi drága ékszer lapult benne, miket félretoltam, néhány boríték, iratok, de csak tulajdoni lapok, amiket rögtön félre is dobtam, nekem nem szúrt szemet a kertvárosi családi ház, nem ilyesmit kerestem. Házassági szerződés, pláne nem érdekel. Végül a borítékokat kezdtem kibontogatni, a legtöbben fényképek voltak, az első után lesápadtam, mintha legalábbis szellemet látnék, majd gondolkodás nélkül nyomtam Mandy kezébe. Nézze csak meg. Mindegyiken én voltam, sőt, akadt köztük olyan is, amin ő is szerepelt, aztán P.S., de őt még nem ismerhette, és igen, egy késő éjszakai képen még Connort is felismerhette, de azt én már észre sem vettem, addigra már túlságosan is a sokk hatása alatt voltam. Az látszott rajtuk, hogy nagyjából a lakásomra korlátozódik a dolog, tehát állandóan nem követtek, de attól még felháborítónak találtam. - Figyeltet… az eszem elszáll. Ejtettem ki a kezemből a többi borítékot, majd egy francba kíséretében guggoltam le, hogy összeszedjem a kicsúszott képeket, és éreztem, hogy a dühöm egyre inkább tajtékzik, míg nem a mutatóujjam alatt észre nem vettem pár vörös tincseit, s pillanatok múlva remegve emeltem a szemeim elé a képet.
Jó, az azért kicsit megnyugtatott, hogy ha valaha is elaludnék fürdés közben a kádban, akkor nem lenne semmi bajom. Naomi beszámolóján csak vigyorogtam egyet, mert ő nagyon is jártasnak tűnt ezekben az élményekben. Bár azért felmerült bennem a kérdés, hogy mi van, ha nálam ez nem jönne be és én továbbra is aludnék? Jó, nyilván a szervezetem egyből reagálna rá, és tényleg csak kellemetlennek élném meg, nem pedig igazi veszélyhelyzetnek. Mondjuk, azért nálam egy főzés is szülhet veszélyes szituációkat, mint arról már beszámoltam neki is azon az estén, amikor lefoglaltuk a repülőjegyeket. - Igen, máris sokkal előrébb vagy, mint én – jelentettem ki. Még mindig megmosolyogtatott a dolog, pedig igazából arra készültünk, hogy egy számomra idegen ember holmija között turkáljunk. Nem okozott annyira nagy lelkiismeret-furdalást, de belegondoltam, hogy miként reagálnék, ha valaki az én ládámba túrna bele, és meglátná a legszemélyesebb tárgyaimat. Egyáltalán nem örültem volna neki, ráadásul abban az esetben, ha egyszerű ember lenne az illető, még arra is rájöhetne, hogy milyen idős vagyok. Nem, ez sohasem történhetett meg! - És mi van akkor, ha ő meg azt tussolná el, hogy elköpted? – kérdeztem az ő szavaival fogalmazva. Az alapján, amiket mesélt az anyjáról, én már kezdtem bármit kinézni belőle. Ám az alapján, ahogyan viselkedett velem, ezt elég nehezen tudtam egyelőre elképzelni. A kétféle érzés csak úgy kavargott bennem, habár az egyértelmű volt, hogy kinek a pártját fogom majd, ha esetleg olyan helyzet alakulna ki. Végtére is, Naomi miatt jöttem ide és nem azért, hogy összehaverkodjak az anyjával, aki gyakorlatilag megkeserítette az életét. Szép is lenne, tuti egy barátnővel kevesebbel rendelkeznék, amikor hazaérek, és erre egyáltalán nem vágytam. Szavakba önteni sem tudtam, hogy mennyire nem… - Akkor remélem, hogy meg is találjuk azt a bizonyos furcsaságot! – biztató mosolyt küldtem a barátnőm felé, hogy láthassa, én még mindig támogatom őt. Bármi lesz is, itt leszek mögötte, és nekem egy ilyen nő nem jelenthetett akadályt akkor sem, ha fizikailag kellene fellépnem ellene, méghozzá erőszakkal. Igaz, hogy kicsi vagyok és egy farkassal szemben sok esélyem nem lenne, de egy elkényeztetett ember már egészen más lapra tartozott. Szerintem őt egészen könnyen neki tudtam volna vágni valamelyik falnak, ha éppen ahhoz van kedvem. Csak kár, hogy én sem vagyok egy kis harci nyuszi, úgyhogy ez az eshetőség mégsem volt túlzottan valószínű végkimenetel. - Tudom, hogy lebuknánk, de ha működne, akkor sokkal hamarabb jutnánk hozzá ahhoz, amihez akarunk – jelentettem ki teljesen határozottan, persze félig sem mondtam komolyan. Helyette nagy büszkén felszegtem a fejem, mintha annyira nagy dolgot tennék akkor, ha rálőnék egy széfre. A végén meg visszapattanna a golyó és véletlenül valamelyikünket eltalálná. Sajnos kinéztem magamból és a jó szerencsémből. – Hátha valamelyik működni fog! – bizakodóan néztem át újra Naomi válla felett, mintha azzal egy kicsit is előrébb lennénk. Nem voltunk, de legalább úgy éreztem, hogy én is csináltam valamit. Meg is lett nem sokkal később az eredménye, amikor végül a széf kitárult, és mindenféle holmi került belőle elő. Nem nagyon néztem meg őket igazából, csak vártam, hátha találunk valami lényegeset is. Miután a kezembe nyomta a borítékot, elnyomtam egy halk káromkodást. Nem volt szokásom durván szitkozódni, de ezt hatalmas túlzásként értékeltem. Felháborítónak találtam, hogy valaki megfigyelteti a lányát. Ennek vagy az volt az oka, hogy valahol mélyen szerette és fájt neki, hogy elveszítette, vagy az, hogy roppantul idegesítette ez a sértés Naomi részéről. El sem tudtam képzelni, hogy melyik lehet az igazság. Az előbbire talán még lett volna bocsánat, de ha az utóbbi, akkor a felháborodásom még inkább jogos lenne. - Ez igazán gyönyörű… - forgattam a szemeimet, közben a képeket lapoztam át gyorsan a borítékból. Még szerencse, hogy a kedves cinkostársam éppen háttal volt nekem, mert máskülönben meglátta volna a megrettenő arckifejezésemet, a Connoros kép láttán. Kihasználva ezt, gyorsan ki is szedtem a kupacból, mielőtt még véletlenül végignézné ő is. – Ha gondolod, majd megpróbálom megkeresni az illetőt, aki figyel. A képek elkészítésének helye elég árulkodó lehet ahhoz, hogy ott keressem először! Rendőrként letartóztathatom! – tettem hozzá, és máris mosolyogtam, legalábbis addig, amíg nem láttam a változást. – Mit találtál? – kérdeztem rá egyből, mert nem láttam jól abból a szögből a képet, amit éppen maga elé emelt.
- Kitartó vagyok. Feleltem a keresztkérdésére, és nem mellesleg engem aztán nem hat meg anyám a fenyegetőzéseivel, szóval nem kifejezetten tartok attól, hogy sikerülne eltussolni a dolgot. Mindenesetre, nyugtával dicsérem a napot. - Én is. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek anyám fejével gondolkodni, sőt, valamilyen szinten reméltem, hogy nem fog menni a dolog, mert az azt jelentené, hogy nem hasonlítok rá. Én pedig nem akartam, hogy valaha bárki azt mondja, anyám lánya vagyok. Szeretném hinni, hogy esélyem sincs ennyire felszínes nőként létezni. - Tudod, ahogy mondani szokták, türelem, rózsát terem. Nem mondom, hogy dúskálunk az időben, de azért pár próbát még teszek, mielőtt lelepleződünk. S lám, próbálkozásomat siker koronázza, és egyúttal tökéletesen kétségbe is esek, hogy ez mégis miként lehetséges. Én tökéletesen abban a hiszemben voltam, hogy anyám még a születésnapomat sem tudja, elvégre, mi más volna az oka, hogy az elmúlt nyolc évben fel sem köszöntött. Nem, inkább nem akarom tudni. Próbáltam nem azonnal lerohanni, és számon kérni anyámat, hogy ez mégis mi a jó francot akar jelenteni, de egyre dühösebb lettem, körmeim félholdakat vájtak tenyerem puha bőrébe. - Ehhez nincs joga, ugye? Ez a személyiségi jogok megsértése, nem? Elég lenne felemelnie a telefont, ha azt akarná tudni, hogy vagyok. Jó lenne, ha meg tudnád keresni, fel fogom jelenteni. Ha nem lesz meg, akkor az anyámat. Az eszem megáll. Fortyogtam, miközben szedegettem össze leesett darabokat, de amit utána találtam, végképp pár pillanatnyi némaságra ítélt, azaz, lehet végül több lett belőle, nem tudom, csak néztem a képet, és egyszerűen képtelen voltam bármire. A mögötte levő pedig én voltam kislány koromban, én ezt… Maya… nem bírom. Nem fogok sírni, nem, és nem. De mégis milyen jogon van neki képe a lányomról, mikor én semmit sem tudhatok róla? Nem hittem volna, hogy lehetek még az eddiginél is csalódottabb az anyámmal kapcsolatban. - Én… azt hiszem, ő Maya. Legalábbis nagyon hasonlít rám kislány koromban. Nyújtottam át neki két képet, és az egyikre mutatva hozzátettem, hogy az vagyok én. Félelmetesen hasonlóak voltak, nekem pedig egész egyszerűen sajgott a szívem, haragudtam a világra, de legfőképp a szülőanyámra, hogy képes volt mindezt titokban tartani előttem. - Elegem van. Tudni akarom, amit ő tud, úgyhogy meg fogom kérdezni. Ezek után a franc fogja kerülgetni a forró kását. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a földön maradt cuccokat visszapakoljam a széfbe, úgyis egyértelmű lesz, hogy feltúrtam, lényegtelen, mekkora kupit hagyok magam után. Ha a barátnőm megnézte a képeket, elvettem tőle őket, és azokkal a kezemben indultam rögvest lefelé. Már ha esetleg Mandy nem próbál meg lehűteni. Két perc múlva már anyám elé dobta az üvegasztalra a képeket, összeszűkült szemekkel néztem rá, fújtattam, akár egy begőzölt bika, és nem átallottam a haragomat a hanghordozásomba is átültetni. - Azonnal tedd le a telefont! Sziszegtem, és hallgattam, ahogy fél percen keresztül szabadkozik, és valami családi problémáról karattyol, meg hogy a kedves Charlotte bizonyára tudja, hogy megy ez. Hát ki a fenét érdekel ez most? - Magyarázd meg… Nem kértem, parancsoltam, olyan zaklatott voltam, mint tán még soha életemben, és nem akartam sem finom, sem pedig türelmes lenni. Elfogyott mindkettő. - Meg kellene várnunk apádat. - Nem, nem akarok várni. Eleget vártam és tűrtem. Ki vele… mindennel. Kivel figyeltetsz, és miért? Honnan van képed a lányomról, és miért nem tudok erről? Kezdtem el bombázni, és nem érdekeltek az arcán megjelenő gondterhelt vonások, volt valami, amit nem voltam képes észrevenni, mert nem is igazán érdekelt, de talán Mandy képes volt meglátni, valójában mennyire gyengének is tűnik a kanapén ücsörgő nő, és minden smink, valamint mosoly ellenére is látszik rajta a dolog.
Csak egyetértően bólogattam arra, hogy újabb próbát tegyen. Ha le is buknánk, legalább kierőszakolhatnánk valamilyen úton-módon, hogy ő maga nyissa ki előttünk a széfje ajtaját. Mire eljutottam fejben eddig a pontig, az már ki is tárult, ám nem Lauren érdemeként, hanem Naomi ügyességének hála. Ajkaimon meg is jelent egy halovány, elismerő mosoly, bár ő ezt nem láthatta. Túlságosan el volt foglalva a kutakodással, a különböző iratok és holmik arrébb csúsztatásával, hogy hozzáférjen valami olyanhoz, aminek hasznát vehetjük esetleg. Ez nem is váratott olyan sokat magára, de azt hiszem, hogy valami olyanra sikerült rábukkannunk, amire igazából egyikünk sem számított igazán. Nem tudtam én sem, hogy mit kezdjünk a fotókkal és a többi holmival, amelyek bizonyítékul szolgáltak arra, hogy az anyja igazából milyen sok dolgot tett a háta mögött. - De igen! – bólintottam már megint. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint azok az ostoba kis kutyafigurák az autók műszerfalán, amelyek a mozgatásuk után elkezdenek bólogatni. – Valószínűleg, ha felhívna, nem mondanád el neki mindazt, amit tudni szeretne veled kapcsolatban – jegyeztem meg mintegy mellékesen. Nem az anyját akartam védeni, hanem egyszerűen csak megállapítottam az eddigi viselkedés alapján, amit láttam kettejük között. Nem volt éppen szívmelengető, és amilyen ellenszenvvel viseltetett a barátnőm a saját anyja iránt, szerintem tényleg hamarabb küldte volna el a fenébe, minthogy elhiggye, hogy az érdeklődése esetleg lehet valódi is. - Nyugi, meg fogom találni! Nagyjából el tudom képzelni, hogy honnan készítették a képet – próbáltam csitítani, és amíg ő el volt foglalva a további keresgéléssel, én még mindig a képeket tanulmányoztam át, bár nem sok ideig. Inkább csak gyorsan átfutottam őket kíváncsiságból, hogy úgy mondjam. Még jó, hogy így tettem, különben még meglátta volna Connort, annak meg rossz vége lenne. Így sem tudtam, hogy mennyi embernek mesélt róla, akik azóta bombázták őt a sráccal. Nem is értem a gondolatmenet végére, máris megkaptam a válaszomat arra a kérdésre, amit feltettem előzőleg az új szerzeménnyel kapcsolatban. Miután átnyújtotta nekem mind a két képet, az eddig tartott borítékot a hónom alá fogtam és úgy néztem a két felvételt. Tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. - Igen, akkor szerintem is ő lehet – értettem egyet, mély koncentrálások közepette. Valahogy nem is lepődtem meg azon, hogy az anyja tudott a kislányról. Az sem okozott különösebben váratlan fordulatot, hogy Naomi ezen ennyire kiakadt most, hogy teljes bizonyosságot szerzett ezzel kapcsolatban. Meg tudtam érteni, azt hiszem, még ha átérezni nem is voltam képes, hiszen sohasem voltam hasonló helyzetben. Igazából pontosan ebből kifolyólag nem akartam megállítani az előttem rohanó nőt sem. Helyette csak követtem őt a földszint irányába, és egyelőre meg sem próbáltam beleavatkozni a kitörni készülő vitába. Csak akkor éreztem úgy, hogy eljött az én időm is, amikor Naomi kezdte magát teljesen belelovallni. Láttam az anyja arcán egy árnyat átsuhanni, hiszen én nem voltam minderre vak, tekintve, hogy nem tomboltam a dühtől. Ekkor döntöttem úgy, hogy ismét ideje jelezni az ittlétemet, ezért finomat megfogtam Naomi vállát. - Hé, nyugodj meg! – kértem tőle halkan, szelíden. – Biztosan mindent el fog nekünk mondani édesanyád, amit csak tudni akarunk. Igaz? – néztem egy pillanatra szigorúbban a nőre. Azért azt nem akartam, hogy azt higgye, hogy máris megnyert magának, mert nem. Egyszerűen csak adni akartam egy kis időt neki, hogy összeszedje a gondolatait, már ha egyáltalán szükség volt rá. – Hagyj neki két percet, hogy átgondolja a kérdéseidet, aztán úgyis beszélni fog! – legalábbis én reménykedtem benne erősen.
- Tényleg nem mondanám el, mert nem is hinném, hogy érdekli. Mondjuk, valószínűleg egy kisebb sokkot kaptam volna, ha valaha rám emeli a telefont. Ráncolom a szemöldököm, valahogy egyre rosszabbul éreztem magam, a hideg futkosott a hátamon, ideges voltam, és dühös. Nem jellemző rám az ilyesmi, alapvetően tök békés természetem van, de ez a nő mindig kihoz a sodromból. Miért hagyom magam? Nem kellene, hisz bizonyosan örömet okoz neki a dolog. - Annyira kellemetlen belegondolni, hogy valaki figyel. A frász kerülget. Vallom be sokkal csendesebben, és valószínűleg azért akadtam ki ennyire, mert ezzel az egésszel valamit elvettek tőlem, nem érzem magam biztonságban. Hogy menjek így bármikor is nyugiban haza? Elképzelésem sincs róla… Csak remélni merem, hogy Mandy megleli majd az illetőt, és nem kell attól tartanom, hogy egyszer csak a nappalim ablakában látom vigyorogni. Még jó, hogy ilyen képek nincsenek… - Fogalmam sincs, hogy mióta tarthat… mióta tud róla… Sejtettem, hogy vannak információi, de erről álmodni sem mertem volna. Remélem, van rá valami értékelhető magyarázata, és nem olyan maszlag, hogy csak engem akart kímélni, meg nem fájdítani a szívem. Nyögök fel, és bármennyire is fájni fog a jövőben esetlegesen, én azt a fényképet most zsebre teszem a kislányomról, mert eszemben sincs nélküle még egy percet eltölteni. Az sem érdekel, ha esetleg ez az egy darab van belőle egyedül. Odalenn pedig szinte nem is láttam és hallottam, csak akkor fogtam fel, hogy nem kettesben vagyok anyámmal, amikor Mandy a vállamra tette a kezét. Hirtelen összerezzentem, de aztán ránéztem, kicsit csillapodtam is a látványától, nyilván a szelíd szavak is sokat segítettek a dolgon. - Igen, el fogok. Felelte csendesen az egyik szülőm, én meg olyan elkerekedett szemekkel néztem rá, mint még soha. Zavartan dörzsöltem meg a tarkómat a kezemmel. Nem értek én már semmit sem. Mikor lett ennyire együttműködő? - Két percem talán még van. Kissé mogorva voltam még mindig, de az vesse rám az első követ, aki az ilyesmit vigyorogva fogadná. Lauren felém nyújtotta a kezét, én meg mindig is illedelmes, jó kislány voltam inkább, mintsem olyan, aki mindenáron a szülei agyára menne, így segítettem neki felállni. Kár volt, mert abban a pillanatban láttam, ahogy összerándul az arca a fájdalomtól, majd össze is csuklik, én pedig alig bírom megtartani, éppenhogy sikerül visszaültetnem a kanapéra, majd onnan lefektetni… - Anya!? Basszus… Az eddigiek után furcsa lehet a pánik és aggódás a hangomban, bárki elhiheti, sokkal boldogabb lennék, ha nem kellene gyűlölnöm, ha nekem is olyan anyám lenne, aki sütivel és őszinte öleléssel vár haza, akinek már a pillantása is simogat. Minden szörnyűség dacára mégiscsak az anyám volt… szóval már siettem is ki a fürdőbe, hogy beáztassak egy kis törülközőt, és a homlokára tegyem. Elvileg pár perc, és magához kell térnie, ugye? Remélem, ez csak egy ájulás, nem valami tök más dolog. - Most már legalább tudom, hogy miért ájuldozok én is folyamatosan. Nem mintha ez akkora megkönnyebbülést jelentene, de legalább jó eséllyel örököltem, és nem valami durva betegségem van, és nem kell kivizsgáltatnom magam. Mostanában kicsit túl sokat aggódom emiatt. Anyám homlokára tettem a törülközőt, majd felpolcoltam a lábát, remélhetőleg ettől helyreáll a keringése. - Remélem, hamar hazaér apa. Sóhajtottam fel, és mivel pofozkodni nem akartam, vártam, hogy magához térjen, közben gondolkodás nélkül csüccsentem le az üvegasztalra, majd kezdtem el tördelni az ujjaimat. Azt azért sosem bocsátanám meg magamnak, ha az én lerohanásom miatt lenne baja. Mondhatni végszóra, de meg is érkezett az apám, aki egész másként reagálta le a történteket, mint ahogy számítottam rá. Nem magyarázkodott, még csak nem is nagyon nézett ránk, felnyalábolta anyámat, és csak annyit vetett oda nekünk foghegyről, hogy vacsoránál találkozunk. Több se kellett, már vonultam is fel a szobámba, és remélhetőleg Mandy is követett, de ott nem tettem egyebet, mint bezárt vadállat módjára járkáltam fel, s alá, meglehetősen idegesen.
Mivel úgy volt, ahogyan gondoltam, ezért csak bólintottam egyet. Az előzmények alapján Naomi anyja tényleg nem sokat ért volna el egy telefonhívással, ezt pedig egy kicsit sajnáltam. Úgy az egész helyzetet. Én aztán biztosra vettem, hogy mindenkinek megvolt a maga oka arra, hogy miért alakult így a kapcsolatuk, de ettől még nekem nem kellett örülnöm neki, igaz? Közben odaléptem mellé, és kicsit megdörzsöltem a hátát, azt hiszem az együttérzésemet akartam így kifejezni, ha már más módon nem igazán ment. - Elhiszem, én sem élvezném, ha tudnék erről. Bár az biztos, hogy meg fogom ezt oldani. Ha sokat nem is tehetek érted ebben az ügyben, ennyi azért menni fog! – ígértem meg neki teljesen komolyan, őszintén. Tényleg voltak elképzeléseim, hogy honnan készíthették a képeket, így abban az esetben, ha az anyja nem fogja ezt leállítani a későbbiekben sem a mi kérésünkre, akkor kénytelen leszek drasztikusabb eszközökhöz folyamodni és nekem kell majd úgymond akcióba lépnem. Nem fogok visszakozni amiatt, hogy nincs hozzá sok közöm, mert ez volt a legkevesebb, amit rendőrként egy barátért megtehettem. Ha már volt hozzá felhatalmazásom, akkor miért is ne? - Pedig szerintem készülj fel arra is, hogy csak ilyen maszlag lesz – éltem az ő szavajárásával, miközben kiléptünk a szobából és elindultunk lefelé, ahol Lauren még mindig telefonált. Hallottam nagyjából, bár azt pontosan nem értettem, hogy mit mond. Inkább csak a hangja duruzsolása jutott el hozzám, amíg mi be nem robbantunk. Jobban mondva csak Naomi, én meg követtem, mint valami hátvéd. Vártam is egy kicsit, de amikor úgy éreztem, hogy kicsit talán már túlzásba esett, akkor megkíséreltem leállítani. Nagyjából azt hiszem, hogy sikerült is, vagy legalábbis némi hatást mégiscsak gyakoroltam rá. Úgy éreztem, hogy nekem a továbbiakban nincs sok értelme megszólalni, úgyhogy összefont kezekkel álltam, és vártam azt a bizonyos magyarázatot, ám az sajnos elmaradt. Helyette jött egy váratlan ájulás, és ez minden teljesen felborított. - Ne aggódj, helyre fog jönni! – mondtam biztatóan Naominak, és amíg ő elment a törülközőért, én addig odaültem az édesanyja mellé és szemmel tartottam. Nem úgy nézett ki, mint aki annyira jól lenne. Kíváncsi lettem volna, hogy mi lehet a baja, de ez bizonyára később ki fog derülni. Most az volt az első, hogy megpróbáljuk egy kicsit jobb állapotba hozni, vagy egyáltalán magához téríteni. Az sem volt egy utolsó szempont, akkor talán elmondhatná, hogy mire van szüksége. Lehet, hogy valami gyógyszer kellene? De mégis milyen? Gondolataim közepette ott álltam nem messze a párostól, és tanácstalanul bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, vagy hogyan segíthetnék nekik. Felesleges lett volna pluszba odaülnöm, a végén még kész tömegnek számítanánk, ami talán szintén nem tenne jót az ájultan fekvő Laurennek. Még csak az kellett volna, hogy miattam legyen rosszabbul! - Elvileg nemsokára érkeznie kellene! – néztem gyorsan az órámra. Ha mással nem, hát ennyivel hozzájárulhattam Naomi esetleges megnyugtatásához. Mire kimondtam, rá néhány percre meg is érkezett egy férfi. Csak a határozott fellépéséből sejtettem, hogy ki ő, meg az elegáns megjelenéséből. Bemutatkozásra vagy bármi másra nem is nagyon lett volna időnk, mert olyan hamar eltűnt az ájult feleségével, hogy én csak pislogtam nagyokat. Némán sétáltam fel az ideiglenes szobánkba, és amíg a barátnőm fel-alá járkált, én addig leültem az ágy szélére. - Ne aggódj, nem lesz semmi baja! – jelentettem ki határozottan, bár teljesen nem lehettem róla meggyőződve, hiszen nem tudtam, hogy mi lehet a probléma. – A vacsoránál már biztosan semmi baja nem is lesz – legyintettem egyet. – Gyere, ülj le egy kicsit… - kértem csendesen, és megpaskoltam magam mellett az ágyat. – Nem tudsz esetleg valamilyen betegségről nála? – érdeklődtem. Nem is kíséreltem meg elterelni a figyelmét, mert ilyenkor szerintem lehetetlen lett volna.
- Oké! Zártam le a dolgok ezen részét, bíztam én Mandyben, ha azt mondja, megoldja, úgy is lesz. Nem akartam most arra gondolni, hogy az otthonom szentségét teszi tönkre valaki. Még jó, hogy csak viszonylag távoli képek vannak, szerintem itt helyben szívrohamot kapnék, ha közelebbiek is lennének, vagy olyanok, amiken belülről látszik a lakásom. - Sajnos alapból is maszlagra készülök. Húztam el a szám, hajlamosak mindig ilyesmivel tömni a fejem, mintha azt hinnék, hogy beveszem. Többnyire mondjuk rájuk hagytam, szóval az én hibám is, de ezt a dolgot most nem fogom annyiban hagyni. Ez már túlmegy minden határon. Amikor anyám elájul, természetesen rég elfeledettnek hitt érzések térnek vissza, igazából, nagyon rég nem aggódtam érte, egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg baja eshet, és most, hogy itt vagyunk, már egyértelműen úgy érzem, hogy féltem. Nem mondom, hogy nem tudom elképzelni, hogy szándékosan nem adná így elő magát, de szerintem azért elég feltűnő lenne, ha megjátszaná a dolgot. - Vajon mi baja lehet? Remélem csak túl hirtelen állt fel, vagy valami ilyesmi… Motyogom, nem akarom most magamban sorra venni a betegségeket, amiknek a tünetei között lehet ájulás is. Egyrészt túl mélyre kellene ásnom az egykor tanult dolgok közt, másrészt csak még jobban aggódnék. Csak bólogatok, igen, lassan meg kellene jönnie apának is, ő biztosan tudja, mi baja van anyának. Aztán jön Noé is, atya ég, milyen családi vacsora lesz ebből… bele sem akarok gondolni. Mikor végül megérkezett, szerettem volna, ha mond valamit, vagy csak küld felém egy megnyugtató pillantást, de csak a szobámba küldött. Megint idióta kamasznak éreztem magam, és nem mondhatnám, hogy jót tett a szobám fogságában tartózkodni. - Csak ne miattam legyen… nem hiányzik egy kiadós lelkiismeretfurdalás. Sóhajtottam fel, már bántam egy kicsit, hogy úgy nekiestem, még ha jogosnak is éreztem. Nesze, most bánkódhatok miatta, néha tényleg jobb hideg fejjel átgondolni mindent, mielőtt ostobaságot művelnénk. - Jó… Adtam meg magam viszonylag könnyedén, azt hiszem, túl sok volt most ez nekem, először az a mélységes düh, majd a mellbevágó aggodalom, most meg egy jó adag körömrágós idegeskedés. Istenem… néha tényleg jó lenne egy icike-picike nyugi. Tényleg nincsenek ám nagy igényeim. Mondjuk, tényleg nem számítottam arra, hogy minden simán fog menni, de arra sem, hogy az én mindig erős és tiptop anyám, beleszédül a karjaimba. - Nem, semmilyen betegségről nem tudok… nem igazán beszélgettünk az utóbbi időben. Úgy látom, lett volna miről. Kezdem el gyűrögetni az ágytakarómat a kezemmel, hogy keressek valami elfoglaltságot. Istenem, ha még az is kiderül, hogy valami komoly baja van, esküszöm, nem állok jót magamért. Már most feloldoztam volna minden bűne alól, mi lenne abban az esetben. Tudom, nyilván ezt most csak az első sokk mondatja velem, és úgyis minden rendben lesz vele, úgy kell lennie. Már épp viszonylag nyugalmi állapotba kerültem volna, amikor kopogtatást hallottam, majd azelőtt nyílt az ajtó, hogy megszólalhattam volna, s meg is jelent benne az egyetlen édes öcsikém. Felálltam, hogy megöleljem, rég láttam már őt is, és hiányzott, még ha nem is volt tökéletes soha a kapcsolatunk. - Hali, Mimi! Ő volt az egyetlen, aki így hívott, de ő azóta, hogy tud beszélni. Nem bántam, egyedi volt és kedves, szerettem. Egyébként, öltözködés terén a hanyag elegancia volt rá a jellemző, a farmerhoz tökéletes ing társult, a haja belőve, helyes pasi volt, de nyilván én ilyet inkább ne gondoljak a saját testvéremről. - Szia öcsi! Hú, már vacsora idő van? - Jah, azért küldtek fel, hogy szóljak, gyertek. Egyébként, örvendek, Noé vagyok! Mutatkozott be Mandynek, s talán némileg ismerős lehetett az energia, mi körüllengte barátnőm számára, de fene tudja, hogy jelen körülmények között szemet szúr-e a dolog. Az öcsém kíváncsian méregette a barátnőmet, én azt hittem, hogy tetszik neki, esetleg valami furát lát rajta, de nem rám várt a dolog megfejtése, különösképpen nem foglalkoztatott most eme kérdéskör. - Anya hogy van? - Úgy tűnt, csak a szokásos… mert, történt valami? - Elájult… - Hát, nekem ezzel nem dicsekedett senki. Vont vállat, én pedig megnyugodtam, mert ha ő nem tud valami komoly betegségről, akkor valószínűleg nincs is ilyesmiről szó. Egyébiránt, még mindig Mandyt nézte, majd egyszer csak sarkon fordult, és kiviharzott, annyit szólva még hátra, hogy siessünk, mert kihűl a kaja. Persze… biztos nincs még feltálalva sem, szóval nem aggódtam túlságosan, ebben a családban szeretik túldramatizálni a dolgokat az emberek.
A hozzászólást Naomi Sharp összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 26, 2014 11:30 pm-kor.
- Biztosan semmi komoly! – próbáltam én is biztatni Naomit, de igazából fogalmam sem volt arról, hogy mennyit fogok elérni vele. Az volt a baj, hogy én sem tudtam igazán, hogy mit tettem volna a helyében. Magamat ismerve én is pontosan ennyire rosszul érezném magam, ha valakivel kiabálnék, és az rosszul lenne. Persze, hogy magamat hibáztatnám, úgyhogy most nem is próbáltam neki olyanokat mondani, hogy ne tegye, mert csak egyik fülén bemenne, a másikon meg ki. Azért kicsit én is hibásnak éreztem magam, de biztos voltam benne, hogy nem emiatt lett rosszul, hanem már amúgy is volt valami baja. Az apja is annyira természetesen reagált, mintha nem ez lett volna az első eset. Furcsa… - Figyelj, nekem nem úgy tűnt igazából, mintha ez a kis kiabálás lett volna az oka és az apád is egészen úgy reagált, mintha ez már megszokott lenne számára. Ha érted, mire gondolok… - vallottam be végül a véleményemet. Tudtam én, hogy saját magamnak mondtam ellent, de talán most az egyszer belefér. Csak megnyugtatni akartam, de kár lett volna tagadni a nyilvánvalót. Az apja ugyanis egyáltalán nem tűnt döbbentnek, egyszerűen csak fogta és elvitte magával. Ha először fordult volna ez elő, biztosan kétségbeesik vagy ideges lesz, hogy mivel sikerült így felhúznunk, ám semmi ilyen nem történt. Ez azért elég beszédes. - Majd biztosan megtudjuk! – mondtam végül csupán ennyit, miután leült mellém. Nem akartam még ráhozni, hogy amiatt is rosszul érezze magát, hogy nem beszéltek és mégis kellett volna. Vigasztalóan kicsit megdörzsölgettem a hátát, hátha valamelyest megnyugtatja, bár erősen kételkedtem abban, hogy sokat elérnék ezzel. Néhány pillanatig még egészen el is merültem a gondolataimban, mozdulataimat leginkább csupán automatikusnak lehetett nevezni, nem teljesen tudatosnak. Gondolataimból és a köztünk lévő csendből végül az ajtón felhangzó kopogás zökkentett ki, mire arra is kaptam a fejemet. Először azt hittem, hogy esetleg valamelyik szülő dugja majd be a fejét, hogy közölje, nincsen semmi baj. Meglepetésemre azonban egy fiatal férfi volt, és így már nem is volt olyan nehéz kitalálnom, hogy ki lehet ő. Bár nem volt olyan határtalanul jó kedvem most, mégis végigszaladt egy mosoly az ajkaimon. - Én meg Mandy! Már hallottam rólad! – barátságosan nyújtottam felé a kezemet, és ha elfogadta, akkor óvatosan megszorítottam. Különösebben nem néztem meg őt magamnak, de azt megállapítottam így is, hogy hasonlítottak is egymásra, meg nem is. Lehet, hogy első ránézésre nem vágtam volna rá, hogy testvérek ők ketten, de valamiért mégis látszott rajtuk. Nehéz lenne ezt most megfogalmazni. - Hát, ez gyors volt… - jegyeztem meg felvont szemöldökkel, miután ismét magunkra maradtunk a pár szót követően. Igen, az valamennyire engem is megnyugtatott, hogy Noe sem tudott semmiféle betegségről, de nem is mindig mondják el a szülők a gyerekeknek, csak ha már túl késő. – Azt hiszem, hogy átöltözök, nehogy szó érje a ház elejét! – határoztam el magam, és már oda is sétáltam a bőröndömhöz. Leguggoltam és kutakodni kezdtem a ruhák között az után, amit egy esetleges elegánsabb alkalomra tartogattam. Még jó, hogy tényleg mindenre gondoltam! – Vagy szeretnél esetleg stílusosan késni? – érdeklődtem mosolyogva, de ettől függetlenül még elkezdtem öltözködni, amint a kezembe akadt a ruha.
Kezdőlap
