Hosszan hallgatta Kennyt, és elég jó színész volt ahhoz, hogy a fiúnak ne tűnjön fel, hogy csak félig van ott. Koponyájának belsején zajosan verődtek vissza az elmúlt 24 órának visszhangjai. A hotelszobába betörő férfi haragja, a megérkező testvér, kivel minden olyan gördülékeny, meghitt és otthonos, a bár, a közös dal íze, a lassan megkötődő nyakkendő érintése, a hajába eső csók, a forró de üres koradélután és az annál fájdalmasabb este, Becky, Ada, Nate kezének érintése…Nate rövid érintése, mi csuklójának belső felét simította végig…ösztönösen…? Vagy csak ezt akarta hinni…? Ujjai végigfutottak saját tenyerén, mintha még mindig magán érezné az orvos rövid kézfogását, miközben halkan sóhajtott fel, majd hirtelen elfordulva Kennytől sietve indult vissza az asztalhoz. Hirtelen észbe kapva perdült vissza, majd odaszaladva a fiatal egyetemistához, ejtett csókot a sarjadó borostára. - Szuper vagy Kenny. Ez egy kis csodavilág, amit összehoztál. Köszönöm, hogy megmutattad. – mosolygott rá, majd újra az asztal felé fordulva sietett vissza, és huppant le a helyére, tekintetét Rúbenre szegezve. - Szerezd vissza Beckyt! És szerezd vissza a lányodat! Ha kell, rúgj fel mindet, de tudd…legyél benne biztos ezer százalékra, hogy képes vagy boldoggá tenni őket, úgy ahogy Nate képes lenne rá! Mert én képes vagyok boldoggá tenni az öcsédet! Tudom! Képes az érme jó felével a tenyerembe esni, ha nincs kényszerítő erő, ami visszafordítja. Ha nem kell jó embert játszania, mert van valaki más, aki jó ember helyette. Tedd boldoggá magad, tedd boldoggá Becyt, Adát, és ezzel Nate-et és engem is. – hadarta el egy szuszra, majd húzta le az előtte lévő méregerős rövidet.
-Jó ember vagyok, és azt akarom, hogy Becky velem legyen boldog. Biztos vagyok benne, hogy benne is maradt valami abból, ami régen volt. És nem csak benne. Hanem vele. Amíg együtt voltunk, sosem beszélgettünk a gyermekvállalásról. Mégis… megszülte Adát. – némul el minden élcelődés, amikor Olivia ismét leül közéjük. Szavai nyomán a néha kedélyes kanyarokat öltő hangulat feszültté válik. Mint mikor a folyó sodra közeledik a zúgóhoz, nem tudva, mit rejt a mélység és hogyan talál utat alant. -De hogyan maradjak jó ember, Olivia? Hogyan tegyem, hogy Nate-et ne veszítsem el? Félek, ha ringbe szállok Beckyért, Nate-tel még távolabb kerülünk egymástól. –kér ki egy kör sört leöblögetni a rövid köröket. -Azt sem tudom, hogy Nate akarja elvenni Beckyt, vagy Becyk akar hozzámenni Nate-hez. És ha nem gondolnék a következményekre, akkor három óra múlvára nem csókolózást terveznék magamnak, hanem szerenádot Becky ablaka alatt. -Ennél azért spontánabb voltál régen, hogy egy lány ablaka alatt picsogjál. És nem ártana eldöntened, hogy vele akarsz lenni, vagy vele akarsz élni? Az egyik nem következik a másikból, Rúben. – szól Liam, megrágva szavait. -Sosem gyártottam terveket. És most megőrülök, ha a szövevényes jövő ösvényeit próbálom kigubancolni. Nem vagyok én hadvezér, francba. – kortyol söréből nagyot. -Neked sincs egyszerű dolgod. Nate fél tőled. Mert fél magától. Ezért biztonságosabb haragudnia rád. – vándorol tekintete vissza Oliviára. -Rúben… - ütögeti meg karját Gray, valahová a mólóra bámulva. -Mi a… - tartja el a poharat Rúben magától. Ha már egy része a nadrágjára lötyögött, legalább a többi ne menjen rá. -Hilary…. Hilary Knight… apám, az ott Hilary Knight. És az egész Boston Pride női jégkorongcsapat.
- Hogy ne veszítsd el Nate-et? Hisz már elvesztetted. Évek óta semmit nem tudsz róla. És ha elveszi Beckyt, csak még messzebb kerül, mert a saját fájdalmad miatt a lehető legmesszebb fogod kerülni őket. – ingatta meg a fejét, majd emelte égnek szemeit a rövid távú célokat hallgatva. Ő maga sem volt az, aki előre tervezett, de kivételesen tudta mit akar, és azt is tudta, hogy esélye sincs elérni a vele szemben ülő férfi nélkül. - Én is félek tőle… - vette elő telefonját, majd pillantott a kijelzőre, min a zöld számok a fél tízet is elhaladták. - …és félek magamtól. Félek, hogy nem vagyok elég, hogy nem felelhetek meg, hogy nem tudok Becky lenni. – tette le a vajszín készüléket az asztalra, elmosolyodva Lizzy karját simító érintésén. - Tervek…tervek… - morogta Sammy. – Túlgondoljátok. Itt vagytok ketten. Semmi mást nem kell tenned Rúben, csak bemutatni Oliviát, mint a barátnődet. Egyből meglátjátok Nate, és Becky reakcióját is, illetve mindkettőtöknek lehetővé válik, hogy közel kerüljetek hozzájuk. A többit megoldja az idő. – vonta meg vállát a nyelvész. - De ha nem jön be, ide mindig visszajöhetsz. – kacsintott Gray a nőre, de a Sammy lesújtó pillantása elég volt, hogy tudja, ez most túl sok. Félrenézve akart kimenekülni a helyzetből, de az ismerős és emlegetett nőt nem tudta szó nélkül hagyni. „-Hilary…. Hilary Knight… apám, az ott Hilary Knight. És az egész Boston Pride női jégkorongcsapat.”
Olivia az említett irányba nézett, majd felsóhajtva fordult Rúben felé, és áthajolva az asztal felett csókolt hosszan az elnyíló ajkak közé olyan átéléssel, hogy nem lehetett kételkedni benne, hogy valós volt-e. Egy hosszúnak tűnő pillanatra minden távolabb került, ahogy ujjai az ismerős arcra futva az ismerős ízt, érzés és vágyat keresték, majd mielőtt az elméje rátámaszkodott volna a hasonlóságra, és önmagát becsapva veszett volna bele, húzódott el lassan. - Most, hogy letudtuk a mai programtervedet… - futottak még ujjai a férfi állán, mielőtt végleg eltávolodott volna. - … akár továbblendülhetnénk a dolgon, és kitalálhatnánk, hogy mit tegyünk? Nincs túl sok időnk az esküvőig.– kezdett rezegni telefonja az asztallapon, és a kijelzőn elterült Jared jóképű mosolya. - Vagy fel is adhatjuk… - vette kezébe a készüléket, a férfi válaszától függően fogadva, vagy elutasítva a hívást.
-Ha tudnál Becky lennni, akkor nagy szarban lennénk. Roppant nagyban. – fonódik keze az állát körbeíró ujjakra, megtartva, lefékezve őket. Szavai csendesek, talán el is vesznek a zsizsegő terasz zajai közt. Majd hátradől székében. -Holnap vissza kell vinnem Nate járgányát. Te is velem jössz. Könnyed történetet sztorizunk megismerkedésünkről, és hogy milyen örömteli és szerencsés volt a csillagok együtt állása, hogy a fairbanksi esték ilyen gyümölcsöt érleltek, miszerint részese lehettél a családi eseménynek. Teljesen véletlenül, ám sorsszerűen. A mai éjszaka eseményeit majd termékeny elméjük fogja kitölteni. És épp itt az ideje, hogy hosszadalmas, hányattatott faszságaim után a bővülő család egymásra találjon. Ezért meghívjuk őket jövő hét végére síelni Fairbanksbe. Eljegyzési ajándékként. Majd… kérek kölcsön „Gregory főnökétől”. – húzódik arca fájdalmas grimaszra. -Egyet kérek. Nate tudja, hogy ma estig nem volt közünk egymáshoz. Csak megismerkedtünk. És ez maradjon is így. – tekintete ekkor szakad csak el Oliviáétól. Egy pillantást vetve a még mindig rezgő telefonra, majd a határozottan feléjük közeledő női jégkorongozókra.
-Ezek… egyenesen ide tartanak… - nyalja meg szája szélét Gray. -És legalább a felüket max csak Olivia tudná felszedni – hangzik el Rúben szájából a tegnap hallott szállóige. -Aludhatok a hotelben? Vagy ma estére más terveid vannak, drágám?
Összevonva szemöldökét fürkészte egy hosszú pillanatig a férfit, mintha csak szavait akarta volna élő, mozduló képekké formázni fejében. A játék veszélyes volt, de csak a mérleg egyik serpenyőjében volt valami, mit így is úgy is elbuknak, ha meg sem próbálják. Mégis félt. Félt attól, hogy minden reménye, vágya, minden emléke egy öngyújtó fölét tartott, elfeketedő, összepöndörödő masszává lesz csak. Ennek ellenére bólintott. Nem tehetett mást. Tekintete követte a férfiét, majd kérdésére csak megingatta fejét, és mégis felvette. - Jared, sajnálom. Tényleg…közbejött valami ami… - Ami mégis az, amit látni véltél? – volt szeretetteljes és megértő a vonal mögötti hang. Olivia elmosolyodva ölelte meg gondolataiban a férfit. Ha megölték se tudott volna magyarázatot adni rá, mért nem szerette. - Kösz Jared. Tényleg… - bontotta a vonalat, majd megvonva a vállát pillantott körbe apró somolygással míg végül újra Rúbenen állapodott meg. - Már nincs. – értette a „más tervre”, majd Greyre nézve mosolyodott el, és a hokisok felé pillantva akadt össze tekintete az egyikkel magas, szőke nőével. - Válassz, melyiket puhítsam meg neked? – vigyorgott.
Órákkal később begombolva a hálóruhaként szolgáló férfiing legalsó gombját is oltotta le a villanyokat, majd bebújva a puha paplanok közé nyúlt el Rúben mellett, majd felé fordulva kérdezte halkan. - Mi lesz, ha nem érünk el semmit? Mi lesz, ha csak tönkretesszük azt is, ami nekik jutott? – volt valós félelem hangjában. – Szeretem őt…vágyom rá…de nem akarom bántani. Ha szereti Beckyt, én nem…akkor magadra maradsz. – kereste a panorámaablakokon beszűrődő félhomályban a férfi pillantását.
Elégedett sóhajjal kortyolt be e sörébe és hagyta, hogy az események természetes medrükben hömpölyögjenek. A hokis lányokat hamar bevonzotta társaságuk extrém külseje, és Olivia természetes vonzereje. Egy hangot se tudna visszaidézni a teraszon töltött időből. Az elfogyasztott ital teljesen megkavarta érzékszervei működését. Hagyta, hogy a képek, a mozdulatok mások számára láthatatlan energiái, illatai beleégjenek retinájába. A szőke mosolya, ahogy Oliviához hajol, majd Gray is bevonódik a közöttük mozgó hálóba. Liam, ahogy a századeleji bíró magasztos nyelvezetén mond ítéletet minden asztaltársáról. Jonas, aki mintha csak saját nagyatyja szelleme lenne, és mindig a valaha volt aranyásó tanácsaira szorulna. Lizzy, aki személyes felszolgálónőjükké avanzsálódott Rob nagy örömére. Kenny, aki az iPhoneok csodadoktoraként bűvölt el egy barnát, hogy rálőtte készülékét valamelyik titkosított wifi hálózatra, amin a sűrűn kattanó képek megosztásra kerültek valahová a világhálón. És Sammy, aki aggresszív striciként próbálta a lányokat beszervezni, amikor épp nem a feddést kapta Liam-bírótól. Rúben tekintete gyakran találkozott Hilaryéval, ám nem tett semmit sem, azon kívül, hogy az asztalról lehalászott pár sört és csendesen kortyolgatta. Mikor Gray és a szöszi között elcsattant az első csók, felállva Oliviához lépett. -Menjünk, drágám – hajolt füléhez s vonta karjaiba a nőt, miközben egyenest Hilaryra nézett. Az olimpiai ezüstérmes sportoló pillanatig értetlen és megdöbbent pillantása hamar elismerő és kíváncsi színezetet öltött, aprón felkacagva. Rúben Oliviába kapaszkodva irányította el lassú sétáló léptekkel párosukat a kikötő előtti taxiállomás felé. Valahol itt értek véget filmszerű emlékei, s válthatott robotpilótára, csak képeket rögzítve. Sötét taxi, világos hotel-hall, lift, csendes szoba.
-Hogy mit tesznek az életükben, csak az ő döntésük. Amit mi adunk, az lehetőség. Amiről ők döntenek, azt választják-e. – simítja tenyerét a karnyújtásnyira sem fekvő nő csípőjére. Majd saját sör-odőrjétől is rosszul léve fordítja-terelgeti mozdulataival Olivia testét a panorámaablakkal szembe. Karját feje alá fúrva simul egész testével hátához, lábait lábai közé fonva. -Magamra maradok? – borzolja forró lehelete Olivia tarkóját-fülét. -Eddig is… magányosan… futottam… a hómezőkön. Csak a… - a hosszú szünet után nem érkeznek szavak, csak a bizonyosság, hogy tudata valahova messzi tájakra kalandozott…
… ahol hó van. Ahol hó van, ott élet van. Bundáján nem hatolt át a hideg, minden lépésére ezüst-szikrákat hányt a hópermet a telihold fényében. Az alig-ugrásnyira galoppozó nőstény hívogatta. A vadász és a hajtó. Gyorsítva lépteit simult az izmos ringatózó léptekhez. Harapni… harapni a holdat, ami előttük teli-tányérjával incselkedett… harapni… harapni az életet, ami a fagyból serken, s tavasszal hoz gyümölcsöt. Harapni… aprón harapni… hogy ő legyen felül azokban a pillanatokban, amikor az kell. Táncolni a lüktetéssel. A vér lüktetésével. Ami az egyetlen forróság a hómezőn. Ami a túlélést rejti. Simulni… simulni egymáshoz, megosztva a meleget, megosztva szívük zakatolását… ugyanazért… kettejükért… a többiekért. Míg elhalványul a tányér-hold, míg lefoszlik a csillag-takaró. Fogukon, orrukban, nyelvükön ugyanazzal az ízzel.
-Olivia… és Rúben? – Becky arcára őszinte meglepődés ül ki, ahogy megpillantja az ajtajában álló párost. -Szia Becky. Nate kocsiját hoztam vissza, de…. nem találtuk otthon. Gondoltam itt lehet – emeli kezét megforgatva ujjai között a Mercedes kulcsát. -Hogy Nate? – szinte tapintható volt a pillanat, amikor Becky felvette a fonalat. És a ki nem mondott kérdésre a választ beleszőtte szavaiba. -Nem lakunk együtt. Ez a kuckó kicsi három embernek. Az övé meg még kettőnek is. Majd az esküvő után terveztük, hogy… de kerüljetek beljebb – áll félre az ajtóból. Meglepően simán bejutottak a belvárosi társasházba. Rúbennek voltak fenntartásai, ám a portás nem kérdezett semmit sem, ahogy megpillantotta a bejárat előtt leparkoló hófehér Mercedest, majd a kiszálló párost. Mr. Löwensteinként üdvözölte, nem kérdezett semmit, csak nyitotta az ajtót. -Nate bármikor megérkezhet. Bizonyára be kellett ugrania a kórházba – ad feltételezett magyarázatot arra, hogy vajon miért nem találta Rúben otthon. A megnyomott „bizonyára” szó kimondatlanul is érzékelteti burkoltan, hogy nem feltétlen biztos abban, hogy a páros valóban próbálkozott Nate-nél. Nem vádló, csupán roppant kíváncsi, pláne, hogy Olivia Weimarral együtt érkezett Rúben. -Anya, Suzan néni összemosta az övemet a ruhámmal, és most… - érkezik trappoló léptekkel a galériáról Ada, egyik kezében egy narancsszín övvel, másikban egy halovány-narancsban pompázó dzsúdó ruhával. Ekkor megszólal a csengő ismét, majd Becky beengedi Nate-et. -Már alig vártam, hogy visszaadd. Tegnap jól eltűntél. Azt hittem, csak egy fuvarra kell a kocsi – robog be Nate, majd megtorpan, ahogy megpillantja Oliviát. -Szia szívem – csókolja meg Rebecca a jegyesét, hogy oldja a pillanatot. -Foglaljatok helyet. – mutat a nappaliban körbe Becky, majd Adától elveszi a jobb sorsra érdemes edzőruhát. -Kávét, vagy valami erősebbet? Hogy mi az, azt nem tudom, de az szokott lenni az ajánlat, ha nem a nagyiék jönnek át – veszi át a háziasszony szerepét picit Ada. Örömmel mosolyog a két férfira. Tegnapig nem igazán látta őket együtt, csak hallott Rúbenről. És kiélvez minden pillanatot, hogy együtt láthatja a testvérpárost.
A reggel túl korán és túl nyugodtan érte. A másikkal összegabalyodott teste még mindig őrizte a férfi illatát, bár valószínűleg ezt csak ő érezte, ahogy kiszállva a régről ismert autóból, simította le a csípőjét szűken követő ceruzaszoknya fölött lévő, apró pöttyös blúz nyakába futó masniját. Még utoljára Rúben tekintetében kapcsolódó szürke szemei erőt merítetek a másikból, majd átkapcsolt a kapcsoló. Ajka szerelemmel teli mosolyra húzódott, miközben a férfi mellé lépve futottak ujjai a másik kezébe. Bejutni valóban nem volt nagy kihívás, mint ahogy szembe kerülni Beckyvel sem volt különösebben gyomorszorító. Azonban ahogy meghallotta az ismert hangot, ösztönösen húzódott közelebb Rúbenhez, valamiféle biztonságot keresve érintésében az elől a harag elől, ami jönni fog. - Nos… - lendül tovább Natheniel. - …üdvözlöm ismét, Miss Weimar. – pillantott végig a nőn, nem kerülve el a testvére alkarjára simuló otthonos érintést, majd tekintete Rúben íriszeibe kapcsolódtak. - Minek köszönhetjük a meglepetést? – mutatott ő is utat befelé, miközben a piciny háziasszonyért nyúlva vette ölbe a gyermeket, majd kisimítva szeméből a kusza tincset súgott valamit a fülébe. Ada vigyorogva bólintott, majd földet érve szaladt ki a konyhába, azonban ahogy Becky utána indult volna Nate megállította. - Hagyd csak. Majd mi hozunk kávét. – simította gyengéden a nő vállát. Hálás mosollyal ült le Oliviával szembe, ki maga mellé vonva Rúbent szintén helyet foglalt. Ahogy Nate elhaladt mögöttük, ujjai észrevétlen koppantak testvére vállán, majd a konyha felé fordulva segített az kislánynak felszedni a kiborogatott aprósüteményt a földről. - Ms. Weimar… - Kérem…kérlek…csak Olivia. – mosolyodott el a nő, körbepillantva a kicsi, de otthonos lakásban, hol minden a gyakorlatiasságot szolgálta. - Olivia. Nem volt alkalmam este megköszönni, hogy beugrottál az eredeti fellépő helyett. Natheniel anyja említette, hogy eredetileg egy másik énekesnő lett volna. – nem volt hangjában keserűség, amiért mégsem Nate figyelmessége volt a nő megjelenése. - Semmiség. Valójában számomra is meglepetés volt az este. – intett Rúben után, ki a kávéban segédkezett. – Kicsit zavarba ejtő volt. – harapta be az ajkát. – Rúben még Farbanksban említette, hogy van testvére, de nem tért ki a hasonlóságra. Hirtelen nem is tudtam hová tenni a két ismerős arcot az asztalnál. – mosolyodott el zavartan. - Szóval ismeritek egymást Fairbanksből? – Olivia bólintott. - Futólag. Két hete elgázoltam síelés közben. – vonta meg mosolyogva a vállát, azt a storyt hozva, amit megbeszéltek.
- Jól van Ada, így már szuper lesz. Ne…azt ne tedd a tányérra, amit a konyhaszekrény alól vadásztál ki. - De nem piszkos! Lefújtam! – magyarázta a kislány, kezébe forgatva a süteményt. Nate szeretetteljesen vette el a sütit, majd harapott bele. - Igazad van, nincs piszkos íze. De most már az enyém. - Naaa….az volt a legszebb. – vágott morcos arcot a kicsi, majd a belépő Rúbenre pillantott. - Ada, vidd ki a sütit, és kínálj meg mindenkit. - Rokuri Urat is? - Őt is. – mosolygott Nate ajka, de tekintete baljósan fordult belépő testvére felé. Ahogy a gyermek hallótávolságon kívül ért, elővéve a kávét tette fel halkan a kérdést. - Mégis mit csinálsz? Mit akarsz elérni Rúben?
-Téged, Nate. – kapcsolja be a kapszulás kávéfőzőt Rúben. Öccse mindent előkészített, csak bekapcsolni felejtette el. -Kilépni a falak mögül, ami mögé az önérzetem hajtott. Nem gondolkozni. Csak boldognak lenni. Nem menekülni a nő elől, aki mellett jól érzem magam. Hanem megélni vele a csodát. – vesz rutinosan a kezébe több csészét, az elkészített kávéval. -Tudod… Becky apja mondta mindig, hogy a háborúskodás csak háborút szül. Köszönöm a tegnapi napot, Nate. Hogy megmutattad mindazt, ami mindig is ott lehetett volna az életemben. – hagyja el a konyhát.
Mire Nate kiér a maradékkal, és némi gyümölcslével, Rúben Olivia mellett ül, a kávé szervírozva. -Nagyon meglepődtem tegnap, mikor Oliviát megpillantottam a színpadon. Fairbanksben most kezdődött a Chicago. Bár erről csak utólag értesültem. És a premiert is lekéstem, pedig még vígaszjegyet is kaptam fájdalomdíjul. Úgyhogy tegnap hallottam először Oliviát – tekint bűnbánóan a hozzá simuló nőre. -Micsoda egy alak vagy – rejti mosolyát a kávéscsészéje mögé Becky, egy pillanatra elkalandozó tekintettel -Bocs Nate a kocsiért, de megittunk egy italt Oliviával, és nem akartam volán mögé ülni. -Ez egyáltalán nem vall Rúbenre – szélesedik Becky mosolya, Oliviának intézve szavait. -Hogy nem hozza vissza Nate autóját, vagy hogy csak egyet iszik? – kottyantja közbe Ada, aki előtt két kupac süti is van. A felnőttek beszélgetését eddig csendesen figyelte egy rókaszerű plüssfigura mellől. -Miss Holmes, ha nyomozni kíván, akkor hallgassa ki a gyanúsítottat. – mondja Becky könnyedén, magában hálát adva a Jóistennek, hogy Ada nem arra kérdezett rá, amire ő gondolt. Az ittas vezetésre. -Felelősjogi büntetésének teljes bírságában tudassa az igazságot! – áll fel, és lép Rúben elé szigorú tekintettel Ada. -Régen sosem kellett visszavinnem Nate autóját. Mert nekem volt, és neki nem. És ő mindig visszahozta az enyémet. De való igaz. Régen nem csak egyet ittam. Tegnap nagyon izgultam. Mert én is énekelni akartam. Neki. Ahogy ő is énekelt nekünk. Pedig… nagyon rég nem énekeltem. Ezért ittam egyet. – telepedik feszült csend a szobára, ahogy Ada kitartóan fixírozza Rúbent. -Najó. Bevallom. Nem csak egyet. – súgja Adának, amit mindenki hallhat -És mit énekeltél? – jön a nyomozótól lekenyerezhetetlenül a kérdés. Rúben ádámcsutkája idegesen rezdül meg. Nem gondolta volna, hogy Ada ennyire rámenős. Minden gondolata összekuszálódik, feje üres. Mélyet sóhajtva pillant valahova mélyre, és hallgat a dallamra. Olivia felé fordulva nyúl keze után, s fonódnak össze ujjaik. A dal valahol belül szól, ám hangja csak akkor szabadul torkából, mikor ahhoz a verzéhez ér…. - Oh - once in your life you find someone… Who will turn your world around… Bring you up when you're feelin' down… And baby, you're all that I want, when you're lyin' here in my arms… I'm findin' it hard to believe, we're in heaven – tartja Olivia tekintetét, míg rekedtes hangja el nem hal. Az utolsó hangjegyek némán telepednek meg ajkain, amik egy rövid ám bizalmas csókban keresnek megnyugvást Oliviánál. Óráknak tűnő másodpercek, míg visszafordul a hallgatóság felé zavartan. Mint mikor rajtakapják valamin. Ám ujjai továbbra is Oliviáéba kulcsolódnak. Becky ajkába harapva figyeli a párost. -Felmentelek. Remélem nekem is ilyet fog énekelni egy fiú. De ők olyan… áhhh… - legyint Ada.
-Azért jöttem, hogy az eljegyzési ajándékomat átadjam. – sóhajtva kapcsolódik vissza hangja a pár perccel ezelőtt félbehagyott mondandójába. -Szeretnénk meghívni benneteket Fairbanksbe. Most indult a síszezon. Töltsünk együtt egy hosszú hétvégét.
Szürkéskék tekintete felmelegedve fogta be a mellette halkan énekelni kezdő férfit, csak egyetlen hosszú pillantást szentelve ujjaikra, mik összeszokott szeretőként simultak egymásba. Az apró, fehér fogak ajkába martak, ahogy visszafojtott, szeretetteli mosolyát próbálták lefogni. Az ujjatlan blúzban szabadon hagyott karján hadrendbe álltak az apró pihék, és egy pillanatra kiesve a szerepből lépett át egy másikba, mi a külső szemlélő számára épp olyan tökéletesen jó volt. Ujjai gyengéden érintve a sarjadó borostát simultak a férfi arcélére, mi a hangok zárásaként került egyre közelebb. Ajka röpkén érintette csak párját, majd zavart mosollyal zuhanva vissza a valóságba pillantott le újra összefonódott érintésükre. Ha akart volna se mert Nate felé pillantani, rádöbbenve, hogy nem csak attól fél, amit a szemében láthat majd. - Hű… - mosolyodott el Becky, akaratlanul is megfogva Nathaniel kezét, ki a dal alatt ösztönösen túrt bele a göndör fürtök szövevényes boglyába. – És még azt mondják, hogy az ember hat éves korától kezdve nem változik. - Ez butaság. A lábam is egyre nagyobb. És a nagypapának még mindig nő a füle. – magyarázott Ada, miközben egy újabb lekváros csodát készült a szájába tömni. Rúben ajánlatára azonban kicsiny lábai rugóként lökték egyenesbe, majd izgatottan mászva fel a kanapéra galoppozott oda anyjához. - Fóemees hétvége… - nyelte le a falatot, majd mondta ki újra. – Hóemberes! Megyünk ugye? Nate megígérte, hogy kipróbálhatjuk az új szánkót, amit múlt évben túl későn vett meg. Igaz, Nate? – nyújtotta karját a férfi felé, ki a kanapé támláján átemelve fogta ölébe, miközben még mindig némi gyanakvással figyelte a szemben ülő párost. Mennyire vágyta, hogy igaz legyen, hogy végre újra ugyanazon könyvnek írják a különböző sorait, de félt reménykedni. Annyiszor futott már partra az elmúlt években. Végül Beckyre pillantott, ki már egy ideje az arcára íródó érzéseket kutatta. A radiológus ujjai gyengéden futottak rá a gyermeket tartó kezekre, majd csak egy alig érezhető, bíztató bólintás volt, mi átbillentette. - Renden. – vett mély levegőt Nate. – Nagyon kedves tőletek, és azt hiszem… - fogott rá jegyesen hófehér ujjaira. - …kár lenne nemet mondani…– fordult tekintete Olivára. - …pláne, hogy végre valakit bemutattál nekünk, Rúben. Bizonyosan különleges, hát szívesen megismerjük. – fúródott a hideg kék tekintet a szürke szemekbe, mire Olivia zavartan mosolyodott el. - Mondtam neki, hogy talán korai…pár kávé Fairbanksben, és a tegnapi véletlen… - vonta meg a vállát, miközben hüvelyujja gyengéden kezdte cirógatni a kezébe fonódott kezet. –…de már mikor beleakadtam úgy érezem, hogy régről ismerem. És habár a gondolat olyan szentimentális, a sors ráigazolt. – beszélt mindkettőjükhöz, majd utolsó szavait zárva Nate-en állapodott meg tekintete.
-Túl korán? Ez nem létezik az én szótáramban. Csak a túl későn. És mellé bekerült a sosem késő. – állapodik meg tekintete a családias trión. -Apropó késő… a fél hatos járat az utolsó, ami indul ma. Lassan indulnunk kell. – pillant órájára. Százhúsz percük van, hogy visszaérjenek a hotelbe, kicsekkoljanak, át a reptérre, becsekk és beszállás. -Kandallót és mályvacukorsütögetést nem ígérek, de hó az lesz. Más sincs ilyenkor Alaszkában. Alig várom, hogy viszontlássuk egymást. – kezdődik a búcsúzkodókör.
-Kérem kösse be magát – rezzen össze a vállára simuló kéz érintésétől. -Leszállunk – ereszt meg az utaskísérő egy mosolyt, majd továbblép az üléssor között. Rúben az álom és ébrenlét határán önkéntelenül is végigsvenkeli az utaskísérő formás lábait. Ujjai hajába túrnak, hogy elűzze végleg a bődületesen baromság álmát, majd beköti magát. A járatot éppenhogy, de elérték. Bőkezű mecénásainak hála Olivia jegye a business classra szólt, míg Rúben a turistaosztályon utazott. A szombati éjszakába nyúló este hatása utólag taglózta le, ahogy felszálltak. Kifelé csatlakozott Oliviához, s együtt táboroztak le a poggyászkiadó szalagnál, bőröndjeikre várva.
A napilapból felvillanó, átható tekintet hosszú másodpercekig követte párosukat, mielőtt komótos nyugalommal hajtotta volna össze a fekete-fehér lapot, és tette volna le a párnázott ülésre. Épp oly lustán állt fel, és gombolta össze zakóját, mint ahogy léptei a vágyott páros felé vitték magas alakját. - Hallottad? – torpant meg Olivia, majd pillantott körbe, ráfogva Rúben karjára is. – Esküszöm, mintha szólt volna valaki. - nézett a férfira értetlenül, majd megrázta a fejét. - Semmi. Megártott a légnyomás. Akkora hülyeséget álmodtam… - léptette is a témát, majd kihúzva bőröndje fogóját indult el a férfi mellett újra. A rohanás közben, majd a repülőn se volt alkalmuk beszélgetni és habár úgy érezte mindketten kerülik is a témát, volt amit le kellett fixálniuk. - Apáméknak van egy kétszintes háza a hegyoldalban. Nem messze a sípályáktól. Elég…hm…szóval… - sosem beszélt a szülei vagy a saját anyagi helyzetéről, és nem is tartotta ezt fontosnak. - …szerintem megfelelne. Családiasabb és tágasabb is mint a hotelszobák. – pillantott oldalra, nem térve ki az apró részletre, hogy így nem feltétlen kéne Gregoryval „csevegni” a későbbiekben. Talán a választ is meghallotta volna, ha nem csapódik egész testével az előtte álló magas férfi öltönyös alakjának, ki könnyeden nyúlva dereka után állította meg a föld felé zuhanás folyamatát. - Óh…elnézést…én… - pillantott a csokoládészín szemekbe, mélyen sóhajtva be az avar, a levendula, az ámbra és pézsma fűszerekkel bolondított illatát. - Semmi gond. – volt mély, simogató a hang, ahogy hátrébb lépett a nőtől, majd végigpillantott rajta. - Végre. – morrant elégedetten, majd a férfi felé fordult, és ugyanazzal a vizsgálódó tekintettel követte le. Meglepően szép keze elegáns mozdulattal nyúlt be a méretre csináltatott, olasz öltönynadrág zsebébe, majd ujjai közé csippentve egy márványos névjegyet nyújtotta át Rúbennek. - Ha az álmok már elviselhetetlenné válnak. Együtt gyertek! – mondta, majd még csak egy utolsó pillantást se vetve döbbent párosukra hagyta ott őket, és hosszú, magabiztos léptekkel indult a beszállókapuk irányába. Egy perc múlva már csak a csupán egy szálkás számsort tartalmazó kártya hirdette, hogy a furcsa találkozás egyáltalán megtörtént.
-Ez most… - néz az emberek között felszívódott férfi után. Majd tekintete Oliviáét keresi. Bizonyítékot a kártyán kívül, hogy az iménti kis epizód megtörtént. -… most úgy érzem magam, mintha a Tisztességtelen ajánlat filmbe csöppentem volna. A manus mindkettőnket fel akart szedni, vagy csak téged? –forgatja meg ujjai között a kártyát, majd a farzsebébe csúsztatja, hacsak Olivia nem csap le az alkalomra, hogy megszerezze. De az egyenlő lenne a halálos ítéletével cinkelés tekintetében. A szemetes messze van, nem akar addig ellavírozni. Így mosási szokásaira bízza, hogy otthon kidobja, vagy kimossa. Az utóbbinak kevésbé örülne, mivel fennáll a pulcsi-szöszösödés veszélye a papírfoszlányoktól. -Szóval van egy házatok. Itt, Fairbanksben. És te hotelben laksz. - csóválja meg a fejét, miközben lépései és bőröndje zakatolása Oliviáéhoz igazodik, ahogy kisétálnak a tranzitzónából. -Ha azt mondod, hogy kandalló is van, és máris vehetem a mályvacukrot a sütögetéshez… jó lenne mielőbb megnézni azt a házat. – saját szavai visszhangot keltenek elméjében. Mielőbb… mielőbb… mielőbb felszállni… -Álmomban el akartam érni a vonatot. De lekéstem. Az orrom előtt ment el. A kalauz meg levegőnek nézett, nem látta, hogy fel akarok szállni rá. És elment… elment a jövőm felé, én meg ott maradtam a múltban. Csomó bőrönddel a kezemben. Amiknek a bepakolására annyi időt fecséreltem…
- Pf… - dörzsölte meg a nő a karját ott, ahol az idegen megérintette. - ...hát nem tudom, lenne-e bátorságom ölre menni veled, érte. – figyelte a távozó alak hátát, mi végül eltűnt a forgatagban. A számsorra pillantva aprót csettintett a nyelvével. - Azért ne dobd ki. Ha szarul sikerül a hétvége, még lehet szükségem vigaszra. – vigyorodott el, majd újra megindulva a férfi mellett feledte is el a fura fazont. - Nem lakom hotelban! Honnan veszed? – pillantott oldalra. – Van egy lakásom a folyóparton. Ott lakom. Az hogy veled mindig szállodákban találkozom…igen, igazad lehet. Kicsit furcsa. Ami a házat illeti, egy kétszintes, hajópadlós, két fürdőszobás, téliesített rönkház. Három hálóval, nappalival, kandallóval és sok hóval. Többnyire ki van adva november közepétől, de ilyekor még üres. Bármikor felmehetünk megnézni. – léptek ki a tranzitból és megborzongva a csípős hidegtől húzta össze a vékonyka kabátját. - Húzzunk vissza Friscoba. – morogta, miközben leintett egy taxit. Kezét dörzsölgetve csúszott be a sofőr mögé, majd ahogy Rúben mellé ült, ösztönösen lopva melegét fonta karját a másikéba fázósan. - Gondolod, van bármi üzenete az álmainknak? Hogy így vagy úgy kéne tennünk? Utakat mutat, hol az egyik választás jobb? Mert ha van, akkor szólj, hogy ne fagyjak meg hétvégén a hóban fekve, mert hollók fogják…áh, hagyjuk is.- vonta meg a vállát, majd bemondta a címet a sofőrnek, majd várakozóan a férfira pillantva. - Vagy akár fel is mehetünk a házhoz, ha dolgozol holnap. Onnan közel van. És ha hiszed ha nem, nem hogy külön ágyat, de még külön szobát is kapsz. – mosolyodott el a fura helyzeten, hogy többet aludt vele egy ágyban, mint ahány órát beszélgettek eddigi életük folyamán.
-Nem tudom. Rég nem álmodtam. Vagy ha igen, nem emlékeztem rájuk. És ígérem, ha a hétvégén fagyni vágynál, becipellek egy szaunába. Ami a hollókat illeti… van belőlük épp elég… - nem fejtegetni, hogy Olivia szavai tökéletes enter billentyűként hívták be a képet, amit látott már párszor a kutatásai során. Hollócsapat lakmározik elhullott karibu szarvasból. Majd bemondja ő is címét a sofőrnek, rá hagyva, milyen sorrendben viszi őket haza. -Most a forró fürdő és a tiszta alsónadrág hoz csak tűzbe. De holnap, ha neked is jó, megejthetjük a vizitet. Nem dolgozok, be akarok menni az egyetemre. – ráncolódik szemöldöke, ahogy több gondolatsor is kibontakozik fejében. -Déltől egyig edzőmeccsünk van az egyetemen, a Patty Ice Arénában. És a csapatunknak nem nagy a szurkolótábora. Még – vizualizálja maga elé azt a nagyjából hatfős szurkolói tábort, akik játékostársai épp aktuális nőiből állnak. -Csak ebédidőben szabad a pálya, mivel délután az egyetemi csapat edz. Ha van kedved, gyere el. Utána megnézhetnénk a házat. A taxi közben beér a városba, s egy háromemeletes leharcolt bérház előtt áll meg. -Köszönöm a hétvégét, Olivia – röpke szorítás a nő karjába kulcsolódó kezén, majd kikecmereg a taxiból. Csomagjaival az utcafronton található virágbolt és kínai kifőzde közti kapubejáróban tűnik el.
/University of Alaska Fairbanks/
Már nyolckor bent volt az egyetemen. Különleges nap volt ez az egyetem életében. Egyrészt Rúben az elmúlt időben ritkán bukkant fel az intézmény falai között, másrészt… Judith Hand, az etológia és evolúciókutatás egyik kiemelkedő alakja tartott vendégként előadást. A téma nem szokványos volt, ám doktorijához rejthetett pár támogató gondolatsort. A háborúskodás biológiai gyökerei, a nőstények szerepe a társadalmi stabilitásban. Az előadásról kifelé menet a viselkedéstudományi kar professzornője ellentmondást nem tűrőn intette magához, s „invitálta” be irodájába. -Mr. Löwenstein, minek köszönhetjük azt a megtiszteltetést, hogy megjelent ma? – foglal helyet íróasztala szélén az ötvenes, energikus nő. -Ne válaszoljon! A kérdés költői, és szeretném minden apró pillanatát megragadni ennek a különleges alkalomnak, hogy végre beszéljek magával, ha már hét hónap után végre befáradt. Az elméleti tudása kiemelkedő. Minden vizsgáját maximálisan teljesítette. Már csak két apró dolog hiányzik ahhoz, hogy eredményesen lezárja a tanulmányait – írnak Patricia Bateson ujjai a levegőben idézőjeleket az apró szó kimondásakor. -A doktori munkája és a szakmai tapasztalata. A doktori munkája… ne is mondja. Megkaptam a vázlatait, témafelépítését. Összehasonlító kutatás a csoportban élő állatok viselkedési szokásairól, kihegyezve az új tagok befogadására. Senki sem volt eddig olyan öngyilkos, hogy két teljesen eltérő faj szokásait akarja összehasonlítani. Ludak és farkasok. Ez… önmagában nem rossz. Sőt… a meglátásai, megállapításai nagyon érdekesek. Főleg, hogy pont egy olyan lúdcsapatot sikerült találnia, amit egy leszbikus pár vezet. De… lerágott csont! Miért Baghemil, Bailey és Zuk cikkein rágódik? Miért nem azzal foglalkozik, ami ott hever az orra előtt? – gyorsul a szavak tempója az utolsó pár mondatban. Mint aki eszmél, hogy átlépte az ötvenes sebességhatárt, sóhajt egyet. -Minden tiszteletem az öné, de egyetlen olyan tanítványom sincs, aki ne tevékenykedne a viselkedéskutatás, zoológia, biológia bármilyen területén. Szakmai tapasztalat nélkül nem bocsáthatok senki sem védésre. Kivéve egyetlen esetet. Ha a kutatása olyan horderejű, vagy újdonságtartalommal bír, mint… az öné. Miért bíbelődik a kanadai ludakkal? -Mert… a szívemhez nőttek. – használja ki a legidiótább módon az egyetlen alkalmat, amikor Bateson mellett szóhoz juthatott. -Említést tesz egy feltételezett szuperalfáról a farkasközösségben. Aki elszólítja az alfákat. Egyetlen kutatás sem tárt fel ilyesmit. Pedig az állatok homoszexualitása mellett a farkasok a másik lerágott csont a tudományunkban. Most mégis arra kérem, erről írjon. Hagyja csudába a ludakat! Keresse meg azt a szuperalfát, aki a falka vezetője fölött áll! – költözik fiatalos tűz Patricia Bates szemeibe. Tiszteletreméltó higgadtsága lefoszlik róla. Hogy meddig? Rúben nem tudná megmondani, hogy másodpercekig, vagy percekig nézett egyenesen a szemébe az asszony, mielőtt immár kisimultan folytatta monológját. -Ha nem, akkor pedig fogadja el végre Riley állásajánlatát a Creamer’s Field-i Vándormadár Menedékállomásról. Tudom, unalmas ornitológus bagázs, de nekik feltűnt, mennyi időt töltött ott az elmúlt két évben. És hogy mennyire a szívéhez nőttek a ludai. Ha ezt akarja, dolgozzon ott két évet. A ludas-farkasos doktorinak csak ez után tudok zöld lámpát adni. – söpör le egy láthatatlan szöszt szövetnadrágjáról Bateson professzor. -A döntés az öné, Mr. Löwenstein. És nagyon büszke lennék, ha tavasszal doktorrá avathatnám. – bocsátja el egyetlen biccentéssel Patricia Bateson.
Izmai dolgoznak… jólesően dolgoznak. Van test. Van lét. Nyomokat tapos a hóba… nyomokat karcol a jégre. Minden mozdulat nyomot hagyott életében. Minden hang, íz, illat, mint megannyi szignifikáns ránc és ujjlenyomat. Ő Rúben Löwenstein. A professzorasszony szavai… régen talán dühítették volna. Ám a hétvége óta horogként akadtak bele. You're stuck in my head, stuck on my heart, stuck on my body, body, I wanna go, get out of here, I'm sick of the party, party, I'd run away, I'd run away with you… kel életre a dallam benne, ami hajtja, űzi a jégen. A kutatása… a kóborok… keserédes szájízt festett a felismerés, mikor öccsét és leendő családját látta… mikor Oliviához hozzásimult… mikor Ada… kapcsok… You're stuck in my head, stuck on my heart, stuck on my body, body, I wanna go, get out of here, I'm sick of the party, party, I'd run away, I'd run away with you Mit érezhet egy kóbor? Tudni vélte. S hogy miért keres falkát, társat? Mert az élet hajtja. A farkasok… a falka… a társ… This is the part, you've got to say all that you're feeling, feeling, Packing a bag, we're leaving tonight when everyone's sleeping, sleeping, Let's run away, I'll run away with you Nate… mindene megvan, ami Rúbenben űrt és éhet kelt. Becky… Olivia… Ada… jólét… nőstények… utód… élelem… territórium… Kóborlóként csatlakozni kíván? Felnézni? Részese lenni annak, amit a jelenléte ad? Támogatni? Vagy azt, ami ő? A kavargó érzetek között nem vág rendet. Csak hokiütője lendül sebesen Cause you make me feel like, I could be driving you all night, And I found your lips in the street lights, I wanna be there with you Vágyakozni langyost, kellemest? Nem. Meleget. Lüktetően forrót. Éltetőt. Édeset-sósat. Azt, ami miatt bármit megtenne. Oh baby, take me to the feeling, I'll be your sinner, in secret, When the lights go out, Run away with me, Run away with me, Oh baby, every single minute, I'll be your hero, I'm winning, When the lights go out, Run away with me, Run away with me
A Rozmárok és a Karibuk sokadik nevenincs összecsapására nem sokan voltak kíváncsiak. Az egyetemen délidőben mindenki a menzán tolongott. A jégaréna lelátóján csak maroknyi fanatikus szurkolt, és nagyjából kétszer annyi üldögélt csendesen, vagy beszélgetve. Akiknek vagy épp az arénában van dolguk, vagy itt kívánták elkölteni ebédjüket, esetleg olvasgatva készülni a következő előadásukra. Amit elsőre megállapíthatott bárki a két csapatról, hogy szedett-vedettek. Tipikus hobbicsapatok, amiket a játék öröme, a közösen töltött idő éltet, nem pedig az eredmények. A mai mérkőzés azonban más volt, mint az eddigiek. A karibu szarvas szimbólumos, házi készítésű mezek tulajdonosai az első pár perc után felveszik a 12-es számot viselő Löwenstein tempóját. Centerjükre rá sem ismernek. Hogy minek voltak részesei vagy szemtanúi az első húsz percben? Talán ők sem tudják. 5-1-re nyerik az első harmadot. A bőven színvonal fölötti játék hírére hamar szállingózni kezdenek az emberek az egyetem más közösségi tereiből. Egyetlen egy van csak, aki a harmad után feláll, és az öltözők irányába elhagyja a nézőteret. Hosszú, barna haját rutinos mozdulattal fogja copfba, miközben egy utolsó pillantást vet a kezdődő második harmadra felkorcsolyázó játékosokra. Az első harmad virtuozitása a szünet után nem folytatódik, de a Karibuk erejükön felül ajándékozzák meg rajongóikat egy emlékezetes játékkal. 7-4-re nyerik a „rangadót”, aminek nem a játékvezető sípja, hanem az egy órás duda vet véget. Másodpercre pontosan áramlik a jégre a kék mezes Alaska Nanooks és egy piros mezes vendégcsapat.
Rúben kilép a pályáról és a kispadon örömködő szurkolók felé irányozza lépteit. Fogadja a gratulációkat, ám célja Olivia, amióta megpillantotta őt valamikor a meccs közben. -Köszönöm, hogy eljöttél. – zihálja füleibe kifulladva, miután kiköpte a fogvédőt. A mérkőzés őrült rohanása ott dobol ereiben, a szerotonin fűszerezte jókedv, gyönyör és öröm keveréke ragadósan ízesíti auráját. Majd jólesően magához öleli Oliviát. A palánk mellett hangos sercegéssel fékez egy korcsolya éle. -Nem gondoltam volna, hogy még összefutunk. Szép munka volt, Löwenstein! - -Hilary Knight? – fordul meg Rúben meglepődve, kigabalyodva az ölelésből, ám továbbra is Oliviához simulva, karját csípőjén nyugtatva. - Nem is tudtam, hogy a Nanooks ellen játszotok – konstatálja őszinte meglepődéssel, hogy az egész Boston Pride a jégen melegít éppen. -Nem is. Két hetes edzőtábor. – vonja meg a vállát könnyed játékossággal a nő, ám tekintetében a friscoi kíváncsiság bújkál kontrasztként, ahogy pillantása a párosra fókuszál. -Gray említette, hogy Fairbanksben laktok. Még szombat este. Micsoda egy éjszaka volt. – mosolyodik el. – De nem gondoltam volna, hogy már ma összefutok veletek. És hogy pont itt. – követik le szavai tekintetét, mindkettőjükhöz szólva. -Fairbanks kellően kicsi ehhez. -Esténként az O’Connorsban lógunk. Ha van kedvetek, csatlakozhatnátok – tesz könnyed ajánlatot és energikusan ellöki m agát a palánktól. Egy apró mozdulat, ahogy csapata felé fordul, és repdeső barna copfja is eltűnik, ahogy felveszi sisakját, immár az edzésre fókuszálva.
Belekortyolva kávéjába intett nemet fejével, mire Daren összevonta sűrű szemöldökét. - Tényleg nem tudok mit mondani erre. – nyúlt át az asztal felett, majd otthonosan törte le a férfi tányérján árválkodó croissant egyik végét. - De ugye te is érzed az ebben rejlő csapdát? – Olivia megvonva vállát harapott bele a lopott süteménybe. - Nincs mit vesztenem. – Daren sokkal józanabb, okosabb és élesebb látással bírt a hasonló helyzetekben, mint szeretett barátja. Felsóhajtva ingatta meg a fejét. - Miért futsz a doki után Olivia? – tette fel végre valaki a kulcskérdést, mire a nő kezében elakadt a szájához igyekvő falat. Eltűnődve bámult bele a tejszín kavarta kávé spirális mintájába. Annyira akart válaszolni, annyira akarta sorolni, kapásból, azonnal, de nem akartak jönni a szavak. Daren kivárt, majd, majd lassan bólintott, mint aki megkapta a választ, és a következő kérdés már sokkal halkabban érkezett. - Miért vagy ennyit Rúbennel? – a nő felemelve fejét kapta el a csokoládészín tekintetet, és a válasz ott volt. Azonnalin, kimondhatóan. - Mert annyira könnyű. Mert olyan megszokott, gördülékeny, ösztönös. Mert...ismerős. – vonta össze szemöldökét saját szavait hallva. Daren ismét bólintott, majd kimondta azt, amit a nő nem volt hajlandó. - Szóval azért futsz a doki után, mert az majdnem ilyen…? – a nő letéve a falatot pillantott órájára. Már megint elkésett. Táskájáért nyúlva kapa fel azt, majd áthajolva az asztalon futott ajka a másikéra egy futó csók erejéig. - Az ember nem kaphat meg mindent. - súgta oda, majd megperdülve indult a sportaréna felé.
Pár méterrel messzebb ült le, mint az egyetemista lányok sutyorgó csoportja. Daren szavai fülébe csengve kuszálták össze gondolatait, miközben tekintete a távolinak tűnő meccset követte. Fázósan húzva össze magán a vajszín kabátot dőlt hátra, és révedt bele a jég csillogásába. A suhanó, karcos hangok, a felkiáltás, a küzdelem…
Rohanj! A parancs, mit az izmoknak adott a józan ész. Az adrenalin, mi legyűrve a fájdalmat űzi tovább a magas hóban. Sántító, égető ugrások, minek nyomán bíborszín virágok nyílnak a tél fehérjében. A sikoly, mi némán tép bele szívébe, elméjébe. Senki nem hallja, csak ő. A jeges rettegés megfagyasztva a menekülni akaró, kínlódó testet torpant meg. Minden túl gyors…sáfrány tekintet rebbent a fák között, de hiába. Nem látja…nem érzi…rémülettől bénultan nyúl lejjebb…az élőn lüktető gomolyagra felfutó ezernyi aranyszál…egyik sem érdekli. Most nem. Máskor mind fontos, de most csak egy számít…a földre kushad, fülei koponyájához lapulnak, szürke bundája beleveszik a magas hóba. Idő kell…túl gyenge…de élnie kell…a halál olyan erővel szakítaná ki lelkéből a rátekeredett, beléfúródott indákat, hogy szívét is a hóra hányná. Élnie kell…nem vitás…szemét lehunyva keres. Érzi a közeledő veszélyt, de nem számít…rá kell találnia. Nélküle semmi…nélküle minden elveszik…nélküle bármi jöhet…
A vállára simuló érintéstől riadtan rezzent össze. Tekintete zavartan siklott a mellette álló férfira, majd a más színek kavalkádjával megtelő jégre, próbálva túllendülni a gyomrát facsaró érthetetlen félelmen. Kusza tincseibe túrva mosolyodott el, gyanakvón pillantva fel. - Lebuktam, mi? – harapta be ajkát, jól tudva, hogy a másik rádöbbent, hogy a nő nem biztos, hogy a hoki szerelmese. Mégis örömtelin simult bele a másik ölelésébe. Lassan fújta ki a bennszakadt furcsán rossz érzést tüdejéből, és adta át helyét az érintés nyomán terjedő biztonság melegének. - Amíg tudtam követni, hogy ki kicsoda, egész élvezhető volt. Aztán azt hiszem elvesztettem a fonalat. – simította mosolya a férfi bőrét, majd kibontakozva öleléséből fordult az ismerős hang felé. Meglátva a nőt gomolygott elő a nem is oly régi friscoi éjszaka feszült-kalandos-meghitt képe, és mintha csak a férfi üdvözlését és meglepetését vitte volna pantomimra, meglepetten vonva fel szemöldökét intett a nő felé. A csípőjén megnyugvó érintést simítva ingatta meg fejét a szavai hallatán. - Igen… - bólint. - …valahogy mindig belekavarodunk az érdekes estékbe. – tartotta a nő tekintetét hosszan, majd a másik ajánlatán amolyan „mindketten tudjuk miről beszélünk” mosollyal nyugtázta, miközben ujjai a férfi mellkasára futottak. - Majd ráveszem valahogy egy italra. – villant még pillantásuk, majd a tovasikló nőt elengedve újra Rúben felé fordult. - Kő-papír-olló? – nevetett felszabadultan, apró csókot ejtve a borostás arcélre.
-Kettőnket akarja. – mondja egyszerűen, majd tekintete elszakad a távozóról, s fején ösztönösen fordít, hogy az apró üdvözlő csókban ajkaik találkozzanak. Hogy fogaival finoman ízlelje a bizalmas érintést. -Azóta, amióta azt látta, hogy összetartozunk. Nincs vagy. Csak együtt. – néz egyenest a szürke szempárba. Íriszét az aréna fényei megannyi színes pöttyel hintik tele. Majd lehunyja szemeit. A pillanat elég, hogy kibontakozzon az ölelésből. Zavartságát mozdulatai oldják, ahogy lehuppanva lát neki kihámozni magát a sport jellegzetes „vértezetéből”. Hangszíne oldottabb, Rúbenesebbé olvad.
-A kő-papír-olló így nem célravezető. Az elveszett fonal miatt meg ne aggódj. Ma én sem mindig bírtam követni az eseményeket. Délelőtt volt egy szörnyű beszélgetésem a professzorommal. És kaptam egy újabb ultimátumot – fanyalog, levetett öltözékét egy hatalmas sporttáskába dobálva. Lassan kibukkan a mez és a védőfelszerelés alól farmere, pólója is, amire egy szürke pulcsi húz. -Ha jövőre doktorálni akarok, meg kell keresnem… valakit. – fűzi be bakancsát, majd magára kanyarítja kabátját, s kötött sapkát húz fejére. -Akiről azt sem tudom, hogy tényleg létezik-e. – hagyják el az arénát. A parkolóban Rúben egy tizenöt éves leharcolt Toyotába dobja be a cuccát, miközben a kutatásáról beszél. Hogyan talált rá a lúdcsapatra, akiket a tavaszi-nyári szezonban kísér figyelemmel, és a farkasokról, akiket ősszel-télen követ. -… és láttam, ahogy a falka vezetőjét elszólította valaki. Az egész csapat együtt volt, és ő otthagyta őket. Egyetlen feljegyzést sem találtam másoknál, hogy ilyesmit megfigyeltek volna. Azt hittem először, hogy észrevett valamit. Mondjuk egy kóborlót… - a téma annyira beszippantja, hogy robotpilótaként követi Olivia balra-jobbra jelzéseit. Nem is realizálva, hogy merre járnak. Akkor sem, amikor a Toyotát leparkolja a hegyoldalban egy ház előtt és kiszállnak.
-Nekünk nehéz elképzelni, hogy hogyan érzi a falkájába tartozó egyedeket. A hangok, a szagok sokkal több információt hordoznak az alfának. Ő egy csúcsradar – viszik léptei a garázsfeljárót szegélyező derékmagas kőkerítéshez. Kezével a tetején lévő szűzhóval kezd bíbelődni, miközben szavai folyama nem szakad meg. -Minden befut hozzá. Elég, ha érzékelési távolságon belül van. – válik ravasszá tekintete, és a frissen gyúrt hógolyóiból villámgyorsan egy ötös sorozattal veszi tűz alá a bejárat felé igyekvő Oliviát. A golyók közül három a vajszínű kabáton puffan puhán, kettő célt téveszt. -Befutott hozzád. Tudod, hogy bal vagy jobb kézzel gyúrtam-e, hogy mennyi ideig szorongattam a markomban, hogy hány méterre vagyok tőled, és hogy énhozzám tartoznak – hatalmas párafoltok a száján kiáramló szavak, amik a szemléltető bemutatót magyarázzák. -Aztán egyszercsak jön.... – emeli hátra kezét, az eddigieknél sokkal nagyobb hógolyóval véve célba Oliviát. Ám a golyó sosem indul útjára. A kerítés mellett álló juharról egy nagyadag hó zuttyan Rúben nyakába. -… egy ilyen – prüszköli, miközben arrébb szökdécselve igyekszik leseperni magáról a havat, mielőtt a nyakába olvadna az összes. -Na azt kell megkeresnem, aki ezt dobta. – apad el az arénában kezdődött szóáradat, s fogja be tekintete a kétszintes rönkházat. -Nem semmi… - csak ennyit nyög ki.
- Ezért én nem adnék doktori. -lendült újra keze, és most sem a férfit véve célba engedte el a hólabdát, mi a másik feje felett nyújtózkodó fenyő ágán landolva lökött meg egy újabb adag havat a menekülő nyakába. Olivia elégedett kacagott fel, majd szaladni kezdett a hátsó bejárat fele, amihez volt kulcsa. Tíz perccel később kimelegedve, csurom vizesen fekve a hóba emelte fel védekező a kezét. - Jó jó jó....sajnálom...nyertél....- kacagott szívből, tiszta gyermeki örömmel, mi bárkit könnyedén megfertőzött volna. -... nyertél...- nyújtotta kezét a másik felé, majd felállva simult hozzá, otthonos túra a vizes tincsek közé, kisöpörve a beletapadt havat. - Megfagyok. - pillantott félre a kék szemekből, majd ellépve nyúlt zsebébe, és húzta elő a kulcsokat. Habár a ház üresen, ásítón fogadta őket, a hatalmas terek, a csak természetes anyagok, a meleg színek azonnali meghittseggel ölelték körbe párosukat. A nő kibújva kabatjából dörzsölte meg karját, majd mutatott körbe. - Hát ilyen...fent van három háló, és két fürdőszoba . Ott hátul meg szauna...terasz...- került egyre beljebb, miközben szétrázta ázott tincseit. - Be van készítve a kandallóba. Az fűti fel a leggyorsabban az alsó szintet. De bekapcsolom a fűtés is. - célzott rá, hogy a másik nyugodtan otthon érezheti magát. Elfordulva a konyha mögött lefelé vezető lépcsősor felé torpant meg, majd nézett vissza. - Apámnak van itt ruhája. A méret hasonló, a pincében meg van szárítógép...ha gondolod. - pillantott el zavartan, majd leszaladva a lépcsőn kattintotta fel a padlófűtés rendszerét. - Anyámék versenytancosok voltak. - csuka be a lefelé vezető ajtót, miközben beszélt. - A karrierjük volt a közös gyermekük hosszú éveken át, így késői gyermek voltam. Testvérre már nem volt idő. Cserébe anyám ne érzi úgy, hogy miattam feladott volna bármit. - invitálta egyetlen mozdulattal a másikat az emelet felé.- Mindent elértek, amit versenytáncosként el lehet érni, és a csúcson hagyták abba. - nyitott be sorba a sípályákra néző panorámás szobákba, majd az utolsó ajtón be is ment. - Sokáig profi versenyiskolajuk volt, ma már csak hobbiként tanítanak, remélve hogy egyszer átveszem az egészet, és ha már a profi táncot abbahagytam, legalább az örökségüket ápolni fogom.- mosolyodott el keserédes, jelezve...nem csak a férfi szüleinek vannak elképzelései arról, hogy milyennek is kéne lennie a jövőben. Odalépve egy natúr diószekrényhez tárta ki, és futotta végéig ruháit. - 6 éve épült, de anyám fél itt. Azt mondja, megrémíti az erdő hangja. Engem inkább megnyugtat. ..- választott ki egy fekete farmert, és egy piros trikót hozzá, majd húzott le a fogasról egy fekete kardigánt. - ...így többnyire én használom. Szóval ez lenne az én. ..a mi szobánk , ha...- intett körbe a tágas hálóban kérdőn, hogy ez legyen, vagy az ismert szálloda a másik oldalon. -... Persze ma bármelyiket választhatod. - csukta be a szekrényajtót, majd dőlt neki, várva az ítéletet.
-Ada imádni fogja. Főleg, hogy külön szobája lesz. – teszi meg döntését a ház javára, miközben vízfoltokat hagy a padlón, ahogy a ruhájára tapadt hó olvadásnak indul. -Ha ez a te szobád, akkor apád ruhái gondolom, valamelyik másik szobában vannak – hagyja nyitva a kimondatlan szobaválasztós kérdést, ahogy a szekrényajtónak támaszkodó Oliviát is, átcuppogva a másik hálók egyikébe. Amelyikről berendezése és otthonossága alapján azt feltételezi, hogy a ház gazdáié. -Szüleid nagyon előrelátóak. Örülök, hogy nem kell ma már fát hasogatni a kandallóba. Melegre vágyok, épp elég volt a hidegből mára. A szaunát választom. És farkaséhes vagyok. – hallatszik hangja a másik szobából.
Megérzései nem csalják meg, rábukkan a ruhatárra. Csak pár pillanatig mérlegel, majd egy melegítőnadrág-póló kombináció mellett dönt. Nem boncolgatja az okát, de kényelmetlenül, zavarban érzi magát, amióta beléptek a házba. Az apró feladatok, mint a ruhakeresés, és a céltalan locsogás továbblendíti, kapaszkodók. Lehányja magáról a farmert, pulcsit és pólót, úgyis mindegy alapon beletörölve a sapka alatt is átázott nedves tincseit. Majd beleszuszakolja magát Weimar apuka ruhájába. A szaunának idő kell, hogy felfűtsön, a házban pedig nincs még olyan meleg, hogy kényelmesnek érezze. Reflexből nyúl törölközőért is, de keze megáll. Egy pillanatra megmerevedik, ahogy ujjaira bámul. Ugyanazt a kezet látja, ahogy nyúl, ám nem ezt a polcot. A szauna üveges ajtaja mellett… sötétre pácolt fa. Mellette akasztón három fürdőköpeny is… Van lent – sommázza magában tudatos elméje határain túlról kapott impulzusokat. Fel sem fogja, mi hozta meg a döntését, hogy nem visz magával törölközőt, mert úgyis van ott. Felnyalábolja ázott ruháit. -A szaunabekapcsolással megküzdök, de a szárítógép túl nagy kihívás lenne. Segítenél? És amíg felfűt, összedobhatnánk valamit. Mondjuk egy megagiga melegszendvicset.
Az este csendes, mosolygós, könnyű roséborral fűszerezetten telt. Olivia elnyúlva a kanapé egyik felén ringatta a hasfalára támasztott öblös poharat, és a kiválasztott film zajai egyre távolabb kerültek. Lassan csak a tűz ropogása maradt, mi kellemes meleggel töltötte fel a ház meghitt belsejét. Habár nem érdekelte a lakberendezés, a ház minden apró részlete az ízlését dicsérte, akárcsak az egész elrendezés. Ha nem lett volna túl macerás, és messzi a város pezsgésétől, már rég eladta volna a folyóparti lakást. Itt volt otthon. A pohár megbillent kezében, mire valamennyire feleszmélve újra egyenesbe húzta az üvegtalpat. Nem kereste már a férfi szavait, tekintetét, vagy közelségét, mégis nyugalommal töltötte el a tudat, hogy ott van. Hirtelen mintha az utolsó hiányzó szög is a helyére került volna a majdnem tökéletes házban. A gondolatra az ébrenlét és álom határán is elmosolyodott.
Mintha egy, a testét irányító szerkezet húzta volna ülő helyzetbe, pillantott körbe az ismerős helyen. A tűz még pislákolt, a borospohár biztonságban állt a terméskővel kirakott asztalon. Letolva a testére terített vastag, bolyhos takarót tette le lábát a meleg padlóra, majd csak egy pillanatot tűnődve indul el a lépcső felé. Nem nézett be egyetlen szobába sem, egyenesen a leghátsó felé vette az irányt. Hangtalanul tolta be a résnyire nyitott ajtót, majd mezítlábos lépei az ágyhoz vitték. Óvatos mozdulatokkal ült le az alvó test mellé, miközben ujjai könnyeden siklottak a póló alá, gyengéden feszülve rá a forró bőrrel. - Gyere… - hajolt közelebb, gyengéden fogva rá fogaival a fül vékony bőrére. - …ébredj…mennünk kell… - simította tenyere a has mozduló izmait. - …azt hiszem megtalálták. – súgta örömtelin az ébredező férfi fülébe. – Gyere már… - bökött orra finom sürgetéssel az arcon. -…Ulrich csak ránk vár! – ébresztgette a férfit, ki abban a pillanatban, ahogy a nő felé fordult, és jobban megnézte, rádöbbenhetett, hogy az ismerős tekintet távoli, ködös és réveteg. Hogy habár a kékesszürke szemek nyitva vannak, egészen biztos hogy a tudat álmodik, vagy még annál is furább tréfát űz.
A tisztás szélén állt. Mellkasa zihált az erőltetett menettől, hogy feljusson ide. De lentről esélye sem lett volna. A kékesen irizáló szempár türelmetlenül járt végig a meredély oldalán, nyomok után kutatva. Ám a hó érintetlen volt. Nem voltak ösvények, senki nem tapodta azóta. Ám szűziesnek sem volt mondható. Úgy volt minden, ahogy Tél-testvér visszaokádta, kicsavart fenyőkkel, sziklatömbökkel, narancsszín háló-cafatokkal festve groteszk színeket a fehérségbe. Ott kell lennie valahol! Máshol nem lehet! Izmait az adrenalin húzta, s hajtotta valami, hogy megtalálja. Egy pillanatig keserű íz lepte el száját. A veszélyé, ami őt is elemésztheti. Dühösen szusszant egyet, apró pára-pamaccsal öklendezve ki magából a sosem-volt szagot, majd leugrott a legközelebbi kiszögellésre. Megkezdte a lehetetlen leereszkedést, hogy megtalálja őt.
-Végre! – nyögte, ahogy az ismerős hang és illat bekúszik forrón testébe. Szavai megnyugvást hoznak a türelmetlenség, aggódás és tehetetlen düh Szentháromságában megfeszülő zakatoló szívnek. Rúben ujjai örömtelin vesznek el a fölé hajoló fej sötét tincseiben. Vár rájuk, s az érzés tettrekészséggel tölti el. Félresöpri a takarót, s felül. -Már nagyon vártam – utolsó önkéntelen szavai végleg lesimítják róla az álmok hógolyóinak nyomait. Ott ül, lemeztelenített tudattal. Tekintete befogja Olivia fátyolos szemeit, orrát megcsapja a rozé illata. -Vezess! – áll fel, s jobbja Olivia baljának ujjaira kulcsolódik a félhomályos szobában. Követi őt és nem hagyja egyedül. Sosem találkozott alvajárókkal, bizonytalan, hogy felébressze, vagy sem. De eltökéli, hogy vele lesz. Egészen addig, míg ki nem akar menni a házból. Akkor kénytelen valami drasztikusabbat cselekedni.
Várakozással, reménnyel teli mosoly, mi oly ismerős érzést szülve Rúbenre villant. - Hány éve már… - súgta vágyódón, ahogy sürgetőn húzva magával a férfit szedte lefelé a lépcsőfokokat. – Ulrich nem hazudott…nem hittél benne…nem hittünk…de a szavát adta… - vágott át a konyhán, majd el is hagyva a nyílt teret fordult a pincelejárat felé. Az ajtó hangtalanul nyílt, és bárki is tervezte a házat, figyelt a legapróbb részletekre. A padlófűtés még odalent is kellemes meleget árasztva simult a nő meztelen talpának. Léptei szaporák voltak, ahogy a mosó és szárítógépeket elhagyva lökött be egy vastag, tömör faajtót. A hirtelen jött hideg belemarva párosukba borzongatta végig érzékeiket, de a nő nem foglalkozott vele. Nem is érezte. Az izgalom, mi egyre tovább hajtotta, minden mást maga mögé utasított. A plafonig érő polcrendszeren porosodó palackok mintha foszforeszkálni látszottak volna az ajtón beszűrődő fénytől, és mint megannyi szentjánosbogár, mutattak utat előre. Olivia elhaladva a borok mellett fordult el a sor végén, majd torpant meg egy pillanatra az utolsó, egyedül álló oszlopnál. A jéghideg kő minden lépésnél bőrébe marva próbált józanságot ordítani a ködös elmébe, de esélye sem volt. Űzte, hajtotta előre az, amit látni és tudni vélt. Ujjai kicsúszva a másik kezéből feszültek neki a polc oldalának, majd mikor nem mozdult, zavart értetlenség ült ki arcára. - Én… - nem értette. Nem okozhat gondot. Nem lehet elég nehéz. Megrázva fejét seperte el a problémát. Ráér később is gondolkodni azon, hogy mi a baja a szerkezetnek. - Gyere…segíts már! – feszültek neki együtt a magas oszlopnak, mi az istenért se akart megmozdulni. Olivia ökle dühösen csapott a nehéz fára. - Nem lehet… - feszült neki újra teljes erőből, mikor végre csikorgó hang kíséretében pár centit odébbmozdult az egész. Kettőjük ereje is csak nehézkesen tudta eltolni a borokkal teli, plafonig érő tárolót, mi nagy nehezen megadva magát, rozsdamarta sínjein arrébb gurult, és kitárta maga mögött a földbe vájt, sötét, nyirkos, jég hideg járatot. Olivia izgatottan perdült Rúben felé, majd jéghideg ujjai újra a férfi kezébe kulcsolódtak, indulásra készen.
-Olivia! – hangja határozott, ahogy ébreszti az alvajárót, lecövekelve és kezét nem eresztve. A fagy cseppet sem kényeztetőn cirógatja Rúben bőrét. Követte őt, segített neki hagymázas álmában, de van egy határ, aminél betelt a pohár. Segített neki, hogy félreerőszakolják a polcot. Csak azért, hogy sikertelenségük lenyugtassa a nőt és visszatérjenek a melegbe. Ezért a feltáruló titkos út megdöbbenti. A sínek… nincs olyan épeszű ember, aki ilyesmit épít a házába. Pedig ez emberi munka műve. A lehetőség, amit a sötét alagút rejthet, felébreszti kíváncsi énjét, ám idejük van bőven. Akár fel is öltözhetnének, esetleg egy lámpást magukhoz venni. Tudatos elméje az ismerős csacsogással tölti meg fejét. Pro és kontra, kedélyesen halacskázva. Egy pillanatra tekintete befogja párosukat, összekulcsolt kezüket, ahogy állnak a feltárulkozó nyílásban. Szentséges másodperc, mely megajándékozza egy külső nézőponttal. A düh és a csalódottság hirtelen és értelmetlenül leteperi. -Nincs odakint semmi! –kiáltja és húzza karjai ölelésébe Oliviát. Elvesztette a szeretteit. A társait. Mindenét. Nem akarja őt is megint elveszíteni. Gyűlöli. Gyűlöli azt a másikat. Mert mindig igaza van. -Csak a halál! – a sötét, nyirkos járatban megmoccan a sötét. Ázott avar, gyantás fenyő, a szagok átszövik a vájatot, mint megannyi gyökér-ér vagy kristálytelér.
- Engedj! – kiáltott rá kétségbeesett dühvel, azonban a szoros ölelésből hiába próbálta kitépni magát. – Mennünk kell…Neal…kérlek…a mi felelősségünk! Mindig is a miénk volt…mindig is tudtuk…el kell rejtenünk…újra… - zokogta a férfi nyakába fonva karjait, jól tudva hogy a másik az erősebb. Hogy fizikálisan nem győzhet. Hirtelen lett vége. A másik kiáltására, szavaira, pattanásig feszültek izmai, körmei a póló szövetén keresztül martak a széles vállakba, majd ernyedt el az egész test. A zokogást, a könyörgést, a kétségbeesett kapaszkodást mintha elvágták volna. Könnyáztatta arcát ösztönösen fúrva a férfi meleg nyakához, lélegezte be illatát, majd mintha nem lenne biztos semmiben, lassan tolva el magától pillantott rá, és körbe az ismerős-ismeretlen helyen. - Hol vagyunk? – volt rekedt a hangja, ahogy belebámult az alagút neszező, motozó sötétségébe. – Rúben?! – reszketett meg hangja, ahogy rájött, hogy nem találja a realitást a pillanatban. Ösztönösen lépve hátrébb a nyílástól húzta magával a másikat is. Nem volt olyan Isten, ki rávehette volna, hogy elengedje a férfi kezét. - Félek… - súgta halkan, mintha bárki is meghallhatta volna, miközben forró könnycsepp gördült le arcán, ahogy minden egyes hátráló lépésnél úgy érezte, megszakad a szíve.
Kezdőlap
