Fáradtan érve fel szobájába, sóhajtva bújt ki a lehetetlenül kényelmetlen magas sarkúból. Hosszú volt az este, és a parti még javában tartott, de valahogy nem volt kedve az egészhez. Úgy volt Jeremy elkíséri, de végül közbejött neki valami. Darennek fellépése volt, a hetek óta alakuló egyetemi professzor kalandját meg nem akarta ennyire elmélyíteni, így egyedül jött, és nem is bánta. San Fransisco túl sok jó és túl sok fájdalmas emléket hordozott a hátán. Ledobva magát a hatalmas ágyra dől hátra, és hunyta be a szemét. Hosszú, hófehér ruhája elterülve simult köré, és tudta, nagyon rossz ötlet lenne elaludni benne. Az álom olyan sebesen húzta lefelé, hogy csak a harmadik, erélyesebb kopogás jutott el az agyáig. Sóhajtva tápászkodott fel, majd lépett az ajtóhoz.
A döbbenetet pillanatok alatt felváltotta a mosoly, majd ellépve az útból tárta ki az ajtót.
- Nagyon helyes. Kezdtem magam masszívan nyugdíjasnak érezni ebben a sznob miliőben. Bár kevés esélyt adtam rá, hogy meggondolod magad. – célzott a hét közepén a bisztróban hagyott névjegyről, mely a szálloda elérhetőségeit hirdette. -   Péntek esti programként ez egy rémálom. És még a vacsora is pocsék volt.  – lépett el a férfi mellett. – Átöltözök, és menjük el enni valamit. Éhen veszek. – pillantott Rúbenre, ki egy pillanatig összevonva szemöldökét figyelte a nőt, majd felfogva miről van szó költözött harag a tekintetébe.
- Nem hiszem el! Szánalmas vagy Olivia. Ennél többre tartottalak. – a nő megmerevedett a szavak hallatán, majd azonnal hangszínt váltott.
- Mit keresel itt Nathaniel? – húzódott hátrébb ösztönösen, és fonta karba kezeit. – Minek vagy itt? Holnap van az eljegyzésed…mért nem arra készülsz? – Nathaniel oldva a zakó gombolását fújta ki a levegőt lassan.
- Látni akartalak. El akartam búcsúzni. Elnézést akartam kérni. Meg akartam köszönni a nyarat…azt hiszem. – tárta ki kissé kezét, majd ejtette maga mellé. – Azonban az, hogy vigaszdíjként rászálltál a bátyámra..? Az meg nem lehet ennyire önámító…  
- Mi csak… - azonban a férfi egyetlen kézmozdulattal fojtotta belé a szót.
- Azért jöttem ide, mert még utoljára tudni akarta, jól döntök-e. Ha meglátlak, akkor is akarom majd a holnapot, vagy elátkozva az a hétfői napot könyörgök majd azért, hogy nézd el a hülyeségem.  – lépett közelebb a nőhöz, míg be nem tolakodott a személyes terébe. – Megkaptam a választ. Pontosan azt tettem, amit kellett. Pontosa annyit érsz, amennyit ez a nyár. Egy feledhető, bárkinek elérhető, izzasztó kalandot. – tartotta a nő tekintetét, kinek szeme csillogva telt meg könnyekkel, majd áttörve a gátnak állított pillákat, gördült le az arcán.
- Tűnj el innen.  – súgta halkan. – Soha többé nem akarlak látni.  – reszketett a dühvel keveredő megbántottsággal és fájdalommal. Nathaniel egyetértően bólintott, majd hátat fordítva hagyta el a szobát, még arra sem véve a fáradtságot, hogy rendesen becsukja maga után az ajtót.
A pillanatokkal később kiöntött whiskeyben koccanó jégkockák csilingelő hangját csak a hirtelen feltörő zokogása törte meg.

-Az ajtó nyitva volt… - némul el a gurulós bőrönd, ahogy Rúben megáll a szobában. Tekintete befogja az elmosódott szemfesték színezte arcon.
-Ennyire nem lehetett szörnyű, amikor a fantom kiadta az utadat, hogy Raoullal élj boldogságban együtt. Még ha szeretted is… - indít reflexből könnyedén, de hamar megbánja szavait.
-A recepciós felengedett, bár elég hülyén nézett rám. Talán az öltözetem miatt... – pásztázza végig tekintete a hófehér nagyestélyit.
-… vagy másmiatt.  – Nem mondja ki feltörekvő gyanúját, csak egy ránc fut végig homlokán, ahogy szemöldökét összébb húzza. Ha Olivia akarja, majd megerősíti benne.
-Bocsánat, hogy megint lemaradtam az előadásról. De csak az esti járatot értem el. – engedi a zöld sporttáskáját a földre, és ereszkedik lassan a fotel karfájára félseggel.
-Csábos az ingyen szállás, de ha jobbnak látod most, van hol éjszakáznom. – néz várakozón Oliviára.

A zajra odakapva fejét koppantotta a félig kivégzett italát az asztalra, és első pillanatra nem foglalkozva az egyértelmű öltözékkülönbségre, vette a levegőt, hogy a Pokolba küldi el a férfit. Azonban Rúben kedélyes szavai megelőzték, és abban a pillanatban már össze is állt a bőrönd-farmer-póló kombináció helyénvalósága. Ahogy felnevetett, még érezni lehetett a sírástól rekedtes hangban, hogy ez az öröm egyetlen pillanat alatt lenne képes visszabukni a zokogásba, azonban nem tette. Helyette emelve kicsit a nehéz szoknya anyagán, szelte át a közöttük lévő távolságot, majd mielőtt a másik leült volna, vetette magát a karjába.
- De…a fantom szörnyű volt...Neked viszont megbocsátok...már megint. – nevette bele a drapp póló anyagába, nyugtázva hogy már megint lekéste a darabot. Nem akart Nateről beszélni, tudomást sem akart venni az egészről, és a másikat sem akarta felzaklatni azzal, hogy a testvére miről mit gondol. Semmi értelme nem volt, a helyzet úgysem változott volna attól, ha ezen kesereg bármelyikük is.
Szóra sem méltatta a felvetést, hogy a másik távozzon. A metakommunikáció épp elég bizonyságot adhatott ahhoz, hogy ez a gondolat egyértelműen semmissé legyen nyilvánítva. Szüksége volt az emberekre, a barátaira, a társaságra. Mióta az eszét tudta, minden energiáját a körötte lévő emberi kapcsolatokból merített. Minden fogaskerék ettől működött, minden gondolathoz, tehetséghez, tudáshoz ez szolgált üzemanyagként. Egészen biztos volt benne, ha hirtelen eltűnne mindenki, hamarabb kifakulna, mint amennyi idő alatt szomjan halhat valaki. Lassan kibontakozva a másik közelségéből lépett hátrébb, majd mutatott körbe az egyterű, panorámás szobára.
- Nos… érezd otthon magad. – lépett az ajtó melletti szekrényhez, majd akasztott ki egy fekete-fehér együttest, és a szépen elrendezett ágyra terítette. Léptei a fürdőbe vitték, majd egy apró sminkkendővel kiigazítva az elkenődött szempillafestéket, tért vissza a tágas szobába.
- Ezek szerint felhívott az apád… - célzott az utolsó beszélgetésükre, hol kijelentette, hogy csak ezért jönne a városba. Léptei közelebb vitték, majd hátat fordítva a férfinak mutatott a gerincvonalán végigfutó rejtett cipzárra segítségkérőn.

-Igen – hersen a cipzár, ahogy lehúzza azt, oda nemi illőnek érezve magát. A mozdulat túl bizalmas ahhoz, hogy barátok legyenek, és túl bizalmatlan ahhoz, hogy ismeretlenek legyenek. Ujjai könnyedén végigsimítanak Olivia vállán, majd kisvártatva újabb cipzár hersen. Öltözködő társnőjének hátat fordítva szabadítja ki ünneplőjét a gurulós bőröndből. Az ajtó melletti szekrényből szerez egy vállfát, és fellógatva rakja biztos helyre ruháját, amit öccse holnapi eljegyzésén kíván viselni.

-Ez volt az egyike a legutolsó dolgoknak, amire számítottam. Öt éve… - telepedik le a szék karfájára, míg Olivia elkészül. Ő nem spirázza túl az öltözködést. Megfelelőnek ítéli toalettjét, csak egy kardigánt ráncigált még elő bőröndjéből, amit térdére simít, míg vár.
-… a diplomaosztómon beszéltünk utoljára. És akkor sem a legbarátibb hangnemben. Nem hánytorgatott semmit a szememre, pedig szokása volt. Csupán megkért, hogy osztozzak Nathaniel és a család boldogságában. És ismerjem meg a családunk új tagjait. Meglátszik, mennyire nem törődött velem csalódásában, miután az egyetemen az orvosi karról átváltottam biológiára – ereszt meg egy elkínzott kacajt.
-Gőze sincs róla, hogy a leendő ara szüleit már ismerem. Egyrészt apja volt a rabbink. Másrészt megfordultam náluk jópárszor, míg… Beckyvel együtt voltunk. – szavai bár könnyedek, de most megakadnak mégis. Olivia félig kiürített whiskey-s pohara után nyúl, és lehúzza a maradékot.
-De panaszra nincs okom. Nem vágott a fejemhez semmit sem apám. Csak Nathanielről áradozott. – roppannak az olvadozó jégkockák fogai alatt.

A nyitott fürdőszobaajtón át hallgatva a férfi szavait, igazította magára a fehér blúzt, majd végül belelépett a magas sarkúhoz képes végtelen könnyed és kényelmes balerinacipőbe.
- Ez várható volt… - lépet ki karján a hófehér esélyivel, majd akasztotta vissza fogasára az elit darabot. - …mármint várható volt, hogy apád hívni fog. Akármennyire is te vagy a család fekete báránya, ettől még bárány vagy. – vonta meg a vállát. – És ott a helyed a testvéred eljegyzésén. Az hogy a menyasszony eredetileg a te barátnőd volt… - fordult újra a férfi felé. - …sokat adtam volna érte, ha ezt fél órával előbb tudom. – morogta összevonva szemöldökét, majd mélyet sóhajtva túrt bele hajába, amolyan rögtönzött fésülködésképpen.
- Figyelj…nekem nincs testvérem, de ha lenne, elkövetnék mindent, hogy rendbe hozzam vele a kapcsolatom, még akkor is, ha ezért le kell nyelnem a fene nagy büszkeségem. – lépett közelebb, majd kezét hívogatóan nyújtotta a férfi felé.
- Azonban mára több mint elegem van az öcsédből. És te is ráérsz holnap reggeltől rágódni ezen. Most gyere… - kapta el a kezét, majd húzta fel. – Hozz személyit! Be kell jelentkezned.

Az éjszakai recepciós végigpillantva a számára ismerős művésznőn, mosolyodott el,
- Miss Weimar. Minden rendben? – pillantott a férfira némi gyanakvással.
- Teljesen Pierre. Kicsit változott a foglalásom. – intett Rúben felé, jelezve, hogy marad. Pierre elvéve az igazolványt, pötyögte be az adatokat, majd egy kulcskártyát csúsztatva a pultra vigyorodott el.
- Igazán jó trükk volt az az előbbi, komolyan rászedett.  Ennyi idő alatt…csak a borostát nem értem…de tényleg zseniális… - bólogatott elismerően, mire Olivia elmosolyodva karolt bele Rúbenbe és húzni kezdte kifelé a szállodából, mielőtt reagálhatott volna.
- Nem túl okos fiú, de nagyon készséges. – morogta még, de nem kívánt több szót ejteni a dologról.

Nem fogtak taxit, ahová készültek az nem volt messzebb 15 perc sétánál.
- Van egy eszméletlen hamburgeres útközben. Kurkumás csicseriborsós húspogácsa van benne, és egyszerűen isteni.  – lelkendezett valós beleéléssel, majd vonta meg a vállát. - A gálán a kaja pocsék volt. – mosolyodott el. – De van klasszikus cucc is. – nyugtatta meg a férfit. A 15 perces útból fél óra lett. Nem csak a meglepően remek utcai hamburgeres miatt. Olivia élte a várost, az esti órákban zsongó embereket, a fényeket, az épületeket, az utcai zenészt, a hajléktalant…mindent mi ingert adott. Végtelen befogadó volt minden és mindenki iránt, akivel nem volt nehéz valóban feloldódni. Teljes beleéléssel csacsogott, mesélt, kérdezett, hallgatott, vagy épp pár dollár mellé pár jó szót is adott a kéregetőnek. Meghitt volt, vidám, és felhőtlen mind a harminc perc. Nem volt benne megjátszás, erőltetettség. Épp olyan volt, mint bármely régi barátjával, kit hosszú évek óta ismert. Vállával gyengéden nekiütközve a férfinak kanyarította párosukat balra, a magas házak ölelte sikátorosan szűk utcába, majd ismerősen szökkenve előre egy egyszerű, vörös ajtó felé állt meg, és fordult újra a férfi felé.
- Remélem nyitott és liberális vagy. – nyújtotta kezét, és bíztatóan bólintott, hogy fogja meg, majd lökte be az ajtót. A fülledt fények körbefolyva párosukat csalták beljebb a színkavalkádba.  Az ajtótól nem messze álló, kétajtós szekrény közelebb lépett, majd megismerve a nőt biccentett.
- Helló Bob! – cuppant szertelen csók a mufurc, tükörre borotvált arcon, ki habár bárkit levert volna ezért, Oliviara csak egy kellően félelmetesnek tűnő vigyort villantott.
- Ejha…már azt hittük, utálod a pofánkat.
- Soha. Gabi itt van?
- Hogyne… - morogta mély hangon a gorilla, majd egy magas, flitteres csodára mutatott a bárpultnál, miközben tekintete végigpásztázta a nő mellett álló férfit. Olivia rámosolyogva Rúbenre szorított rá kezére, hogy indulhatnak, majd a dáma mögé lépve állt lábujjhelyre, és valamit a fülébe súgva érte el, hogy a magas, széles vállú "nő" feléjük forduljon, majd erősen sminkelt arcának minden vonása mosolyra húzódjon.
- Oliiiviia… - volt eltúlzott mégis valósnak tűnő öröm, ahogy az erős karok körbefonva a nőt ölelték meg. – Édesem…már hónapok óta nem láttalak. És hát a telefont ritkán emeli meg az ember, ha sztár…igaz-e?  - volt hamis rosszallás az affektáló baritonban, miközben a hosszú műszempillák rebbenve egyet fordultak érdeklődőn a férfi felé.
- Óh drágám…lassan tényleg elárulhatnád, honnan szeded őket?!  – nyújtotta a nőnek egyértelműen nagy és robusztus kezét a férfi felé.
- A neten licitálok rájuk. – mosolygott Olivia, elengedve el Rúben kezét.
- Rúben, bemutatom ennek a helynek a hatalmas szívét, és Frisco legeredetibb előadóművészét, Gabit.

Fejében nem passzolnak össze a szavak. Csicseriborsós HÚSpogácsa??? Nem javítja ki Oliviát, csak borostája alatt megmosolyogja. Hiszen a választékban valóban volt hál istennek „klasszikus cucc” is. A holnapi nap tüskeként bőrébe fúródó gondolatszilánkjait elfedi szájában a bacon, az olvadt sajt, és a valódi húsból készült pogácsa íze, körülötte a nyüzsgő élet… Amit mintha Olivia vonzana vagy varázsolna. Itt nőtt fel, ebben a városban. A downtown sosem tartozott a kedvencei közé, és számára teljesen más vonásokat hordozott a város. Hagyja, hogy az olív-ciklon magával ragadja. A sikátorba, és még azon is túl. A tenyere fészkébe furakodó karcsú ujjakra kíváncsi gondolatfoszlányok lebegnek fejében. Ópiumbarlang? BDSM klub? Kellő nyitottsággal engedi, hogy történjen bármi is ezen a langyos péntek estén.
-Tiszteletem, Miss Legeredetibb Szív– fogadja el a kínált péklapátot, amit művészi körmök cicomáztak.
-Rúben vagyok, a bárány. A ma esti licit zsákmánya. És alig várom, hogy lenyűgözzön – hagyja nyitottan a kilétét vagy mibenlétét a nyűgözést kiváltójának. A szórakozóhely dugig van. A péntek este és a kései időpont kombinációjának zenitjét fogták ki. A bemelegítő körökön túl van a műsor, ez egyértelmű.
-Kaphatok egy esernyős koktélt? Mindegy, mi van benne, csak menjen az esernyő a szemem színéhez – intézi rendelését a csapos felé, kérdőn pillantva Oliviára. Tekintetét azonban elragadozza a színpad előtt két összetolt asztalnál ücsörgő harsány társaság. Több, mint tíz nő, még Gabi művésznőnél is magasabbak. Páron ugyanolyan dzseki, hátukon a University of San Francisco Women’s Basketball felirattal.
-A hokizó lányok varázslatosak… a zsákoló golyó… nah, labdazsonglőr lányok is. Roppantmód… - pár pillanatig örömmel simítja végig tekintete a következő fellépőt egyre erélyesebben követelő társaságot. Majd befejezi a rendelést, kiegészítve Olivia választásával is.
-Drágám, van pár épp használaton kívüli bőrcuccom. Póráz, szemellenző – hajol Gabi Olivia füléhez. Figyelmét nem kerüli el semmi a klubban.
-Meg kell nézned az új műsoromat. És Rita mellett még pont van két hely – bök karmaival a pódium előtti asztalok egyikére.

Olivia felnevetve a fülébe súgott szavakon int nemet.
- Mi igazából nem…
- Óh tudom drágám…tudom… - vigyorgott sokat tudón a „művésznő”,  és ellibbenve a színpad mögötti ajtó felé, tűnt el mögötte. Szerette a férfit, kit még évekkel ezelőtt Gabriel Stillse néven ismert meg, kinek a gyönyörű labradora összeugrálta a világoskék kosztümét. A belekent sár sosem jött ki maradéktalanul, és habár ellenkezett, igen gáláns ajándékot kapott a tönkretett ruháért cserébe. Akkor még nem is sejtette, hogy a férfi hogyan találta el nemcsak a méretét, de a ruhaízlését is.
- Hú… - kapta oda fejét a „mit iszol” kérdésre, majd meglátva a bár mögött álló, magas, igazán szemet gyönyörködtető testű férfit, vigyorodott el. A srác kezében megállt a shaker, és vastag ajkai édes mosolyra húzódtak. Olivia fellépve egy bárszék lábtartójára térdelt fel a fehér műbőrre, és rákönyökölve hajolva át a pult fölött ejtett futó csókot a férfi ajkára.
- Rég láttalak. – simította bizalmaskodón a férfi kézfeje a nő arcélét, mire az elhúzódva ült le sarkára.
- Tudom. – bólintott. – Zsúfolt volt a nyár.
- Be sem néztél a nyáron.  – tette egyértelművé, hogy jól tudja, egész nyáron a városban volt.
- Sajnálom. Nem úgy alakultak a dolgok. – naná, hogy nem nézett be. Amíg Nathaniel igazán élő és felhőtlen volt mellette, nem feltétlen akarta elhozni egy helyre, ahol az alkalmi szeretője dolgozott. Emellett nem ez volt az a miliő, ahol az ember egy kapcsolatot kezd egy sikeres sebésszel. Amikor már elhozta volna, akkor meg már soha be nem tette volna a lábát egy ilyen helyre…talán az elején sem.
- Csinálsz nekem…?
- Persze. – biccentett a harmincas éveinek elején járó, szikár férfi, miközben a befejezett koktélt a gazdája felé tolta, és nekiállt két blue hawaiinak. – A kékszemű, esernyőssel vagy? – intett Rúben felé, kinek tekintete vissza-visszatért a kosaras lányok felé.
- Igen…nem…egy barátom. – biccentett a nő, zavartan hajtva füle mögé egy tincset. Sosem tudta megérteni, hogy mért van rá ilyen hatással pont ez az ember.
- Meddig vagy itt?
- Csak a hétvégén.
- Láthatlak? – fürkészte a sötét tekintet a jól ismert szemeket. Olivia egy hosszú pillanatig tűnődött, miközben pillantása Rúbenre futott, ki már ki tudja merre kalandozott a zsákoló lányokkal. Végül lassan bólintott.
- Igen…holnap. Holnap szabad vagyok. – nyúlt a koktélokért. – Kösz Jared!
- Akkor holnap. – biccentett a férfi olyan pillantással, mitől rutin ide vagy oda, mindig zavarba jött. Otthagyva a pultot lépett Rúbenhez, majd kezébe tolta a csillámos, kék esernyős, kék italt.
- Ébresztő! A kosaras lányok nem jönnek házhoz, pláne ha csak a hátukat lesed. Ráadásul legalább a felét max. csak én tudnám felszedni. De innen egyikünknek sincs esélye, szóval… - intett fejével Rita felé, hol ott árválkodott az a két szék. Leülve intett a kosarasokkal cseverésző „nő” felé, ki csábosan kacsinva vissza mutatott a székekre, mit valószínűleg Gabi kérésére már pár perce stoppolt számukra. Mire elhelyezkedtek, a fények pislogtak párat, majd hirtelen minden vakságig elsötétült. Olivia odahajolva Rúben füléhez, súgta bele.
- Gabi műsorai olykor…hm…mondjuk azt, hogy rendhagyóak a műfajt tekintve is. – szelte ezer darabra a sötétséget a stroboszkóp őrjítő fénye, majd gyulladt ki az egyetlen reflektor, mi a háttal álló, égővörös hajú, szűk dresszbe bújtatott bohócot világította meg. Az alak lassan hátrafordult, és száját túlmaszkírozott, őrült vigyorra húzta. A szemfehérjében elveszett, értetlen őrület villant, ahogy körbenézve próbálta felfogni, hogy hol van, olykor-olykor belefagyva egy darabos mozdulatba. A felharsanó kacagás vérfagyasztó volt, akárcsak a gesztikuláció, ami lassan belecsúszott a teljesen elmeháborodott extázisba. A közönség felkiáltva adott alaphangot a produkciónak, mit nem csak a zene spannolt egyre tovább, de a bohóc is kezdte beleélni magát a sikerbe.  Mozdulatai tökéletesen követve a zenét adták azt vissza azt az eszevesztett őrületet akár egy hallássérült számára is. Így ment végig ez a furcsa, mégis szemet gyönyörködtetően tehetséges freak show, mit vad ujjongás és tapsvihar kísért le a színpadról. Olivia oldalra pillantva húzta fel a szemöldökét Rúben arcát fürkészve, és azon tűnődött, mennyire sikerült kondicionálni azt a neveltetést, amit Nathaniel is kapott, ki jó eséllyel sikítva menekült volna erről a helyről.

Olivia óvó szavait megmosolyogja koktélja esernyője alatt. Friscoban nőtt fel. Abban a városban, ami a harmadik legtoleránsabb az Egyesült Államokban. Mekkája a rendhagyó dolgoknak. Először a zeneszerű zajokra csodálkozott rá, nem is annyira a háttal álló testre simuló rucis lánghajú performerre. Mitagadás, valami könnyedebb darabra számított. Egy darabig figyelte a showt. A gesztusok, mimika, sugallta bárminemű mögöttes mondanivalón nem tipródott. Kevés előadóművészet tudta igazán bevonni bűvkörébe. Minek előadni? Az élet annyi mindent produkál, kár kivonatolni, vagy esszenciálni. Viszont a különleges állóképesség és egyensúlyérzék őszinte elismerést csal arcára, egészen a produkció feléig. Amit abban a tűsarkú csizmacsodában mívelt Gabi… minimum tornász vagy profi táncos múltat sejtet. Az előadás másik felében a mellettük ülő Ritát figyelte inkább. A felületes szemlélődőnek dívára sminkelt, transzvesztita küllemű Rita megragadja Rúben figyelmét. Szinte biztos benne, hogy nem férfi. Nyaka vonala árulkodik a női idomok szériafelszerelés mivoltáról. A színpadra tapadt tekintete pedig roppant érdeklődését vagy az előadás, vagy az előadó iránt. Újabb fél perc, a villódzó fényekben Rúben átengedi magát benyomásainak. Nem realizálja tudatosan, mi miatt bomlik ki Rita „története” előtte. A smink erős, utánzás? figyelemfelhívás? hasonulás? A ruha pedig nem is alkalmi. Kényelmesebb annál. És visszafogottabb. Talán a kontraszt tette első pillantásra dívaszerűvé Ritát. Hiszen a másik felén ülő amazoncsapat inkább sportos. Egy magas nő. Aki roppant nőies kíván lenni. És hogy valóban mennyire az? Azt csak mozdulatai fogják elárulni.
A tapsvihar elszakítja tekintetét Ritától, de előtte apró mosollyal nyugtázza, és köszöni meg az élményt. A felfedezés élményét. Olivia pedig… épp azt csinálja, amit ő az imént. Rúben arcára kérdő tekintet ül ki, azonban zsebe egyre jobban viszket. Telefonját elővarázsolva szemöldöke összeszalad, ahogy öccse nevét elolvassa, majd egy mozdulattal kinyomja.
-Gabi vendégművész, vagy törzsgárdatag? – kérdi mindkét nőtől, de Ritát figyelve.

- Gabié az egész klub, már vagy… - Rita segítségkérően pillantott Oliviára.
- Kb. két éve vette meg. – biccentett a nő, élvezettel kortyolva bele italába, mitől tekintete akaratlanul is Jared felé kalandozott. Maga sem tudta, mért nem próbálták meg soha, komolyan venni a dolgokat. Fel sem merült egyikükben sem, talán több is lehetne belőlük, mint igazán kellemes, szabad, kötetlen szeretői kapcsolat. Mindketten élték a saját kis életüket, és ha ez olykor egymás közelébe került, hát szakítottak időt arra, hogy keresztezzék a szálakat.
- Ne haragudj…a lányokkal azon beszélgettünk, hogy nem te voltál véletlenül a nyáron játszott Operaház Fantomjában a női főszereplő? – tépte ki az asztal felett hozzászóló magas nő Jared körül ólálkodó gondolataiból.
- Fogadtatok is? – a rövid, szőke hajú, szép arcú nő vékony ajkai mosolyra húzódtak.
- Talán.
- Mire tettél? – kortyolt bele Olivia az italába, miközben tekintete a sötét szemeket fürkészte.
- Hogy nem te voltál. – vonta fel szőke szemöldökét a nő, de mosolya töretlen volt.
- Akkor nem én voltam! – biccent kissé oldalra feje, mire a kosaras felnevetve nyújtott kezet.
- Serena. – Olivia somolyogva fogadta el, majd Rúben fürkésző tekintetét követve Ritára pillantott.
- Nem gond, ha helyet cserélünk? – tette fel a kérdést a túlsminkelt nőnek, mire az engedelmesen fogva meg italát, költözött át a férfi mellé érdeklődő mosollyal. A flört üdítő volt és kellemes, de semmi komoly. Egy tánc, egy ital, és csevegés, mégis könnyeden vitt el egy órát az estéből, miközben a kihirdetett karaoke fellépések már javában mentek, hol kisebb, hol nagyobb tehetséggel megtűzdelve. Nem félt attól, hogy Rúben ne találná fel magát. Igazság szerint nem is akart túlzottan ráakaszkodni, és nem csak azért, mert nem volt ilyen. Jó néhány ismerőse volt a klubban, akiket rég látott, akikkel beszélgetett vagy épp táncolt egyet, de bárhányszor kereste meg a vele érkező férfit, mindig nyugtázta, hogy nincs egyedül…sőt.  Hajnal egy körül lehetett, mire visszakavarodva mellé, a bárpultnál találta meg egy helyes kis vörössel, kire egy elnézést kérő mosolyt villantott, majd hátulról a férfi vállára téve karjait hajolt a füléhez.
- Rúben Löwenstein… - biccentette oldalra a fejét, hogy a másikra tudjon nézni, de nem lépett el a hátától. - …tartozol nekem vagy egy tánccal, vagy egy számmal… - nyújtotta ki a másik vállára támasztott kezét, és a színpad felé mutatott.
- Ha valamelyiket megkaptam, a szőkék és vörösek örömére visszaengedlek a közösbe. – nevetett kellemesen és valós jókedvvel. – Én meg lelépek. Ha még maradsz, van kulcsod. De előtte….tánc vagy duett? Te döntesz. – támasztotta állát a férfi vállára várakozó mosollyal.

Már épp tiltakozni akart… a vállára simuló kacsó bárkit takarhatott a klubban. És Rúben az estét nem kívánta elrontani semmi konfliktussal vagy túl merész kalanddal. Jól érezte magát, tökéletes inkognitóban tartva érdeklődési területét. Ritával, Gabival, más nőkkel, férfiakkal, aki mellé odasodorta az aktuális italra várás, azzal csevegett. Az este folyamán a friscoi iparűzési adótól kezdődően az egyetemi menza színvonalán keresztül a bálnamentésig minden témába bátran és könnyedén vágott bele. Ám mikor meghallja a fülében Olivia hangját, mozdulatait visszafogja.
-Egy számmal? Akkor az legyen a hatos – vigyorodik el. Ám Olivia hajthatatlannak tűnik, a színpadra mutatva. A vigyor nem olvad le arcáról, csupán valami szelíd mosollyá szelídül.
-Olivia Weimar, soha a büdös életben ne fogom elismerni, hogy tartozok neked. – áll fel a bárszékről és magasodik a nő fölé.
-De ha valóban ennyire akarod, hogy velem legyél, akkor bizonyára mindent megteszel azért, hogy mielőbb felfűzz a ma esti trófeafaladra engem is, és a csúcson Elvis-ként elhagyd a stadiont. Legutóbb, mikor táncoltam, két hónapig üldözött egy pasas a telefonhívásával. Így azt nem kockáztatnám most meg. Itt. – jut eszébe kényszerű fellépése a fairbanksi rockkocsmában egy félresikeredett leánybúcsún.
-Karaokezni viszont nincs kedvem. De ha szerzel egy gitárt, talán összetehetjük, amink van. – hangjában feltűnő, hogy nincs benne kihívó él. Talán ennyire biztos kérése teljesíthetetlenségében? Vagy tán az alaszkai estétől eltérően túlontúl szelídre itta magát a könnyed koktélokkal?
-Tied a pálya – nyúl ki a színpad felé mutató ujjakért, apró csókot lehelve rá, majd visszafordul partneréhez.
Épp befejezte vöröske eszmefuttatását a helyi jógastúdiók között dúló harcról, amikor… igazából nem tudja, mit mondott a karaoke ceremóniamestere. Csak a zene hiánya tűnt fel Rúbennek. Hátrafordulva, a színpadon Oliviát látja, aki a fene sem tudja honnét szerzett akusztikus gitárra mutat és a mikrofonra.

Ujjai a húrokra simulnak, teste kiegyenesedik, ahogy lakkozott fa testének simul. Extrovertált? Introvertált? Nincsenek elméletek és minták a fejében. A pincérkedés sodora ennél cifrább helyzetbe is. A friscoi éjszaka varázsa annyi idő után? Olivia közvetlensége? Megszólalnak az első tétova akkordok. Egy felütés, és kibomlik a harmónia… majd egy másik… Tekintete befogja ujjait, majd szemét lehunyva születnek az első, rekedtes hangok.

Carly Rae Jepsen 2012-es toplistákat hódító kedvence talán sosem talált ilyen „előadóra”. Rúbent nem érdekli a hangja. És az eredeti tempó sem. Csak azok a kínlódó éjszakák. A szöveg hogy miről szól? Arról, ahová a hangját átitató érzések vezetik. Az idővel becsatlakozó női hang Rúben szívének könnyebbség, felszabadítva, fűszerezve az egykorvolt vallomás ízeit.

Ahogy egyedül állva a színpadon pillantott a felé forduló szemekbe, valahogy a klub zsizsegő hangja elcsendesedett, az őt figyelő közönség épp oly semmissé vált, mint bármely előadás közben. Feje kissé félrebillent, ahogy szeretetteljes mosollyal, alig érezhetően bólintott a felé induló férfira. Testével is az oldalirányba kerülő felé fordult, majd bármiféle szó nélkül nyújtotta át a gitárt. Nem kérdezte, mit fognak énekelni, jól tudta, legyen az bármi is, valahogy bizonyosan bele fog tudni csatlakozni. Ahogy a másik leült az odakészített székre, és ujjai alól kikerülő első akkordokat az első hangok is kísérték, a nő ajka csodálkozással vegyes élvezettel nyílt el. Már csak másik létezett. Csak a gitár, csak a hangok, csak az keserédes érzés, mit magával hozott. Az első versszak nélküle ment le. Csendes, szinte csak a férfit díszítő másik szólam a refrénbe csatlakozott csak be. Léptei, mik a szék mellé vitték, épp olyan óvatosak voltak, mint hangja, mi háttérben maradva simult bele a másik érzéseibe. Leülve a csiszolt fapadlókra húzta törökülésbe a lábát, és habár akaratlanul, akárcsak a dalban, a színpadon való elhelyezkedésükben is alárendelte magát. Sosem szerette ezt a számot, most mégis felkapva repítette távol a klubtól valahová, ahonnan nem volt kedve visszatérni. Még nem. Lehunyva szemét elevenedett meg a szemhéja mozivásznára vetülve minden hang, minden akkord, és ő csordultig telve fulladt bele örömmel.
Lassan lett vége, és habár a taps és néhány fütty végighullámzott az emberek közt, hozzá csak távoli, és tompa zajként jutott el. Ültében pillantva fel a férfira tartotta hosszan tekintetét, majd hálával telin, mégis keserédes érzéssel elmosolyodva hajtotta fejét egy hosszú pillanatra a másik combjára, mielőtt sóhajtva elhúzódván állt fel, és vette fel a szerepét. Rutinosan hajolva meg nyújtotta kezét a másik felé mutatva, majd megtapsolva a „kollégát”. Végül újra felé fordulva ölelte meg, és súgta fülébe.
- Habár nem így terveztem, el kell ismernem. Ma én fűződtem fel a te trófeafaladra. És mint mondtad, a csúcson kell abbahagyni. – csókolta arcon a férfit, majd egy kibontakozva a közelségéből, fordult még egyet bájos rutinnal, és hagyta el a színpadot, hogy megtalálva vékony kabátját, mit az asztal környékén hagyott el, indulhasson vissza a szállodába.

Szavait beléfojtja Olivia a kilépőjével. Egy darabig néz utána, ki nem mondott gondolatait megtartva. Túl zavaró a tömeg, ahogy a dal után átveszik az uralmat ismét a klub fölött. A hangulat nyomokban szikrát hagyott sokakban, amit a duett után következő számválasztások tükröznek, The Calling, Snow Patrol, 3 Doors Down. Léptei a bárpultnál hagyott itala maradékához vezetik, kínlódó mosollyal köszönve meg futólag az ismeretlen gratulációkat.
-Milyen nagy a repertoárod? – lavírozik Gabi Rúben mellé. Egy pillanatig mérlegeli az érdeklődő tekintetet, és a mögötte megbújó vélt gondolatokat. Majd koktélja utóját megforgatva szájában nyeli le, és szabadul meg az Oliviának szánt szavaktól.
-Ilyet soha ne kérj tőlem. Inkább állnék meztelenül a színpadon, mint még egyszer egy gitárral, énekelve.
-Pompás koncepció. Az is érdekelne - húzódik kacér mosoly az üzletasszonnyá változó klubtulajdonos arcára. Rúben már nem igen figyel a válaszra. Telefonja ismét megcsörren zsebében, és a kijelzőn ismét öccse nevével. A beszélgetés lezárására tökéletesen alkalmas Nathaniel extrém időpontban eszközölt hívása. Rúben bocsánatkérőn biccent, fogadja a hívást, majd megindul kifelé, csendesebb helyet keresni, hogy halljon is valamit Nate mondandójából.

A behúzott sötétítőfüggönyökön résein át kamikaze napsugarak szabdalják a szoba meghittségét. A melengető fények, a szövet suhogása, szöszmötölés lassan Olivia fülébe kúszik.
-Ugye ébren vagy már… Segítenél? – hullámzik a matrac, ahogy Rúben az ágy szélére ül, a takaróba gabalyodott nőre pillantva. Fehér ingjének gallérja alól döglött kígyóként lóg a sötét nyakkendő, amivel nem boldogul. Friss-enyhén fűszeres arcszesz, kicsit még nedves haj… a valószínűleg nem is olyan régen vett zuhany csalt frisses színt arcára. Egyedül szemei alatt van pár árulkodó táska, hogy az éjszakája igen hosszúra nyúlt. Az ágy Olivia mellett, és a kanapé sem viseli semmiféle alvás nyomát.

- Neeem, egyáltalán nem vagyok ébren. – nyüszített, miközben a fejére húzta a takarót, és csak alatta kukucskált ki kíváncsian, hogy mit akar a férfi.
- Milyen sznob család volt a tiéd, hogy még nyakkendőt se tanultál meg kötni… - ugratta a máskat, majd mászott át az ágy érintetlen térfelére, és kibújva a takaró alól ültetette a világoskék férfiingbe bújtatott alakját csupasz lábaira.
- Egész jól nézel ki. – húzta ki a gallér alól a finom selyemanyagot, majd fordítva rajta, hogy számára essen kézre, kerítette újra a férfi nyakába. Közelebb húzódva emelkedett meg kicsit, ahogy felhajtva a keményített gallért, hajtotta alá a nyakkendőt. – Csak ne lenne olyan az arcod, mintha temetésre mennél. – dobta keresztbe a szárakat, miközben felpillantott az órára, mi már jócskán elhaladta a delet. – No, és felkészültél? – ült vissza sarkára, majd könnyed hurkokat húzva kezdte kialakítani a dupla windsor elegáns alakját. Furcsán idilli volt a pillanat. Nem volt benne sem feszültség, sem elvárás, sem követelés. Összeszokott volt, és gördülékeny, mintha ezer éve szoros barátságot ápoltak volna.
- Békülj ki vele. – pillantott fel az alakuló csomóból, majd egy utolsót igazítva rajta, húzta rá a férfi nyakára. – Ez egy jó lehetőség rá. – hajtotta le az ing gallérját, majd szórakozottan simítva végig az ing gombolását, húzódott el, nem foglalkozva a párna alatt kitartóan reszkető készüléket, mi az éjszaka óta le volt némítva.

-Anyám sosem engedett volna ki az életbe anélkül, hogy megtanuljam – húzódik fáradt mosoly arcára, amiben elégedettség keveredett otthonossággal, ahogy Olivia - letérdelve elé - elkezd matatni mellkasán.
-Fáradt vagyok, talán ezért a… - lassan görgő szava megakadnak a kimondatlan szó előtt.
-Apám rosszul volt. Otthon töltöttem az éjszakát. Az orvos be akarta vitetni a kórházba, de… - rándít aprót a vállán - az orvosok a legrosszabb betegek. Nate, mikor két éve meglátogatott, említette, hogy beteg. Áttétes rák. De nem gondoltam, hogy… … … Nem történt semmi, és nem hívott fel. Elkönyveltem magamban, hogy újabb húzás a zsarolásomra. – fonódnak ujjai köszönetképpen Oliviáéra, majd elszakadva tőle a tükör elé lép, ellenőrizve az eredményt.
-Tegnap megkért. Hogy én írjam alá a tenaim-ot helyette. Kezesként arra, hogy a Löwenstein család befogadja Beckyt. Minden tekintetben – hogy Olivia mennyire ismeri a zsidó szokásokat, nem tudja. De nem kezd magyarázkodásba, mit is jelent az eljegyzési szerződés hitelesítése.
-Apám nem tud elmenni Cohenékhez az eljegyzésre. Az orvos nem engedi felkelni. – lép bőröndjéhez, és egy mélykék, ezüsttel hímzett kipát vesz elő belőle.
-Nem is tudna – igazítja el fején a sapkát, maga elé mormolva utolsó szavait.
-Köszönöm – hajol Oliviához, adva csókot álla vonalára.
-A telefonod… talán az ing gazdája az, aki megbánta, hogy felajánlotta a ruhadarabot, és most valahol félmeztelenül kínos helyzetbe került – fut végig vidor tekintete a hanyagul begombolt kivágáson, ami valami miatt ismerős neki, majd elhagyja a szobát.

Néma mozdulatlanságba fagyva nézett a távozó után. Mért volt ez az egész helyzet ilyen lehetetlenül könnyed és otthonos, mégis olyan nehéz? Sóhajtva hanyatlott vissza a párnák közé, és kereste elő telefonját a pehelycsodák alól. Rápillantva az ismeretlen számra dobta le újra a készüléket, majd megnyújtózva igazított egyet inge gombolásán. Régi szerzemény volt már, és abban sem volt biztos, hogy kinek a válláról akasztotta le.  Kikászálódva a még mindig marasztaló paplanok öleléséből pillantott végig a férfi ruháján, mi a fotel karfáján pihent. Szentimentálisan lépett oda, majd futtatta végig ujjait a szürke darabon.
- A francba… - motyogta maga elé, és akarattal vonva ki magát a Löwensteinek varázsa alól, célozta be a fürdőszobát. Sokkal élvezetesebb nap várt rá annál, hogy az eljegyzésre akár gondoljon is.

Jared épp olyan volt, mint mindig. Tekintete zavarba ejtő mosoly kíséretében simogatta végig a magas nőt, ahogy kitárva előtte az ajtót engedte be.  Talán a régi viszontlátás öröme hozta a mozdulatot, mely egyetlen lépésben szorította ajtóhoz a karcsú testet, és csókolta meg olyan elsöprő vággyal, miben épelméjű ember azonnali megadással oldódott fel. Karjai a férfi tarkójára feszültek, majd végigsimítva az egyszerű pólóba bújtatott hátat simult a szikár, izmos alaknak.
- Szia… - szakadt el egy pillanatra elfúlón, mire a férfi ujjai a hullámos tincsekbe vesztek.
- Szia. – válaszolta fűtött örömmel, és ezzel a társalgás be is rekedt egy hosszú órára. Hogy a lakásból hogy keveredtek beljebb, arról szürke ködbe vesző emlékek voltak csak, de nem is számított.

Olivia elnyúlva az ágyon hunyta be szemét, élvezve az ablakon beszűrődő nap meleg cirógatását.
- Haragszom. – könyökölt fel a férfi, majd ujjaival lusta köröket kezdett futni a lapos hasfalon. Olivia oldalra pillantva mosolyodott el.
- Még mindig? – kérdezte nevetve, mire Jared ajka elégedett húzódott szélesebbre.
- Negyed óra múlva már megint. – csókolt bele a nő köldökébe, majd újra elhúzódva váltott vissza az előző gondolatmenethez. – Egész nyáron itt voltál, és még csak fel sem hívtál.
- Nem…
- Ennyire komoly volt? – vonta fel szemöldökét a férfi, és figyelte a megvonódó vállak mozdulatát.
- Reméltem, hogy az lehet. Aztán kiderült, hogy…fogalmam sincs Jared. Olyat láttam, amit nem létezik. Azaz de…létezik, csak valaki másban. – mosolyodott el keserédesen. A férfi megértően bólintott. A közöttük lévő kapcsolat hosszú évek óta gördülékenyen működött. Nem volt mögötte sem követelés, sem elvárás. Elfogadás volt, szenvedély és valamiféle furcsa, önzés nélküli szeretet. Mindig is jól működött, éppen azért, mert nem akart több lenni, mint ami.
- Meddig maradsz Friscoban?
- Holnap este repülök vissza. – gördült oldalára a nő, majd közelebb húzódva ejtett csókot a férfi mellkasára. – De a délutánom, estém, éjjelem teljesen szabad. – siklott lejjebb ajka, mire a férfi kellemesen nevetett fel.
- Helyes. De vedd fel azt a rohadt telefont, vagy kapcsold ki, mert lassan megőrjít ez a dallam. – Olivia sóhajtva húzódott el, majd előszedve a táskája mélyéről pillantott rá az idegen számra, mi óránként legalább háromszor hívta. Megingatva fejét nyomott rá a visszahívásra.
- Olivia, hál Isten. Silvie vagyok. Segítened kell. – nyögte az alig hallható, rekedtes hang.
- Sil…új számod van…bocs, én…
- Nem számít. Tudom, hogy a városban vagy, Jared mondta tegnap.  – Olivia kérdőn fordult az ágyon heverésző férfi felé, ki bűnbánó mosolyában is szívdöglesztő volt.
- Beteg vagy, Silvie?
- Nagyon. Elkaptam valami szart, és ráhúzódott a hangszálaimra. Épp ezért kell segítened. Van ma egy puccos rendezvény, ahol énekelnem kell. Amolyan aláfestés, francia sanzon, ismert slágerek, semmi komoly amit ne ismernél…nagyon kéne az ajánlásuk. Azonban ha az utolsó pillanatban lemondom…
- Silvie, én…nagyon máshogy terveztem.
- Csak két óra maximum…este nyolcra tuti szabad vagy. Kérlek Olivia, ha ezt most lemondom, nem csak magam szívatom meg, hanem a bandát is, aki kísér.
- Ki kísérne.
- Levisék.
- Jajj Silive…tudod jól, hogy nem jövünk ki jól. Levis egy önelégült seggfej…
- És kiváló zongorista. – tette hozzá a rekedtes hang.
- Utál engem.
- Csak távolságot tart, mert bolond a szemed. – Olivia felnevetett kínjában a kifejezésen, mire Silvie könyörgőre fogta. – Kérlek. Nagyon fontos lenne. Szükségem van erre az ajánlásra. – volt valóban kétségbeesett az amúgy jó hangú énekesnő, aki valamiért sosem tudott kitörni a bárénekes szerepből. A színészi próbálkozásai épp oly csúfos kudarcba fulladtak, mint a zeneiparba való befutása.
- Rendben. Küld a címet, és Levis számát. És mielőtt felhívom, nyelesd le vele a békát. – pillantott Jaredre, aki csalódottan ingatta meg fejét. Bontva a vonalat mászott vissza az ágyba, majd a férfi fölé simulva csókolta meg hosszan.
- Kell neked pletykálni, hogy a városban vagyok. – suttogta szájába. – Kilencre itt leszek… - ígérte, mire a férfi ujjai összezáródta tarkóján, haját is rabul ejtve.
- Remélem is. – került egyetlen lendületes mozdulattal fölé.

A városrészek egy pillanatra visszatükröződtek, majd tovasuhantak, újabbnak és újabbnak adva teret a Mercedes üveg-vásznán. Rúben nem figyelt anyja és Nathaniel csevegésére. Ujjai önkéntelenül is összedörzsölődnek, újra és újra. Azok az apró pontok, ahol nem is olyan régen a toll feszült bőrének, míg az lendületes aláírását szántotta a fehér papírra. Gondolatai azonban messze járnak az itt és most-tól.

Cohenék kedvesek voltak, mint mindig. Jacob rabbi közvetlensége… mit nem adott volna érte, ha ilyen apa neveli őt föl. Ahogy beléptek szerénynek nem nevezhető, ám mégis otthonos hajlékukba, az első szavak elsiklottak füle mögött. Csak az érzés maradt, ahogy megszorongatják vállát és kezét. Ismét, fiam, jó, vártuk, mindig, hallottuk, reméljük, jobban lesz… nem kívánja összerakni a szó-puzzle-t. Majd feltűnt Becky. Az idő belefagyott a pillanat dezsavüjébe. A göndör tincsek alól felé pillantó kék-izgalom, cigaretta szaga, száz ember zsizsegése… here’s my number, call me, maybe. Ahogy ledermesztett benne mindent, úgy olvasztja fel a meleg mosoly az idő folyamát. A cukrozott sütemények vaníliaillata, Cohenék és anyja csacsogása… nincsenek többé szeme előtt vörösen izzó, telefonálásra buzdító, leírt szavak. Csak Nate, ahogy szeretetteljesen lép leendőbelijéhez, és csókkal üdvözlik egymást. Egy sóhajjal vesz Rúben levegőt. Elképzelni sem tudja, mióta nem tette. Azóta? Vagy két másodperce?

Nem tudott Nathaniellel kettesben beszélgetni még. A hotelből késve érkezett, és anyja körüldongta őket. Ízek, imák, szerelmek Julia Robetssel együtt füstölnek el a semmibe. Csak a furdaló kérdés marad benne. Mi a fenéért veszi el Nate Beckyt. Az egyetemi éveik alatt ismerkedtek meg. Ők a másodikat taposták, Becky végzős volt. És bár az ikrek külsőre ugyanolyanok, egyetlen egyszer sem mutatta Becky, hogy érdeklődne Nate iránt. No de... mikor is látta utoljára? Négy éve. Amikor Rúben friss diplomájával a zsebében felszállt a new yorki járatra. Becky kérte, hogy maradjon Friscoban. Közölte, ha felszáll arra a gépre, köztük mindennek vége. Hát neki ne adjon senki se ultimátumot. Az együtt megélt évek ellenére Becky végérvényesen belekerült abba a mappába, amibe akkor már apja volt. Maga a leánykérés csak formalitás volt, hiszen egy éve már együtt van a leendő pár. Rúben tisztában volt vele, hogy most ő képviseli családjukat. Ő a családfő, aki szándéknyilatkozatot és anyagi felelősségvállalást tesz a leendő nászra. Jacob elmondta a kiddust, megszentelve a bort, és megszegték a kalácsot. Az a megfagyott pillanat, még ha bármilyen irányba is bontogatta jégvirág-szirmait, figyelmen kívül hagyta. A sabat meghitt volt. Becky és Nate összeszokott párosként csatlakozott be a beszélgetésekbe. Hihetetlen. Bár fél szemét és figyelmét a jegyeseken tartotta, nem tudott semmit sem felfedezni, ami választ adott volna a miafenéért kérdéskörre. Közben világossá vált a délutáni program is. A tradicionális eljegyzési szerződés aláírása után a késődélután estig Frisco egyik legelitebb éttermében folytatódott. Anyja ezirányú megjegyzései egyértelművé tették a „fogadás” miliőjét. Esther Löwenstein, mint a felsőtízezer oszlopos és aktív tagja ki nem hagyta volna semmi pénzért fia eljegyzését. Öröm az ürömben, hogy apjuk nem tud részt venni betegsége miatt, de ez még vérmesebbé tette Rúben anyját. Megvillantani a család összetartozásából, fogadni a bizakodó kívánságokat mind mind éltető erő voltak anyjának. A hatrésztvevős, valóban roppant szűk formális eljegyzés hamar véget ért, és több kocsival elindultak az étterembe. Ahol már várta őket a százfős vendégsereglet.

-Az ápoló azt mondta, Nathan jól van. Belédiktálta a vacsorát, ami benne maradt. Most alszik. – teszi el Esther megnyugodva a telefonját, miközben Nate talál egy parkolóhelyet, és leállítja a kocsit.

/Acquerello/

A várakozó vendégek már szolid italozásba kezdtek, mikor beléptek az Acquerello ajtaján. Rúbent letaglózta pár pillanatig a „tömeg”. Unokatestvérek, távoli rokonok, ismeretlen ismerősök, s Nathaniel és Rebecca gesztusaiból egyértelművé vált, hogy orvoskollégák is vannak szép számmal. Fingja sincs, kinek mit mondott az első pár percben, de bizonyára odaillő dolgokat, mert a közösség befogadta. Pláne, hogy anyja uszályvízén evezett. Mire az asztalukhoz értek, már egy pezsgőspohár volt a kezében. Miután helyet foglaltak, Jacob vette át a szót. Rúben egy érintést érzett lábán az asztal alatt. Majd kisvártatva egy arc tűnt fel az asztalterítő alól.

-Nathaniel, utálom a… - akadt meg a barna hajú kislány mondandója, mikor Rúben lábai között felpillantott. Az összeszaladt szemöldök V-formára futott. Rúben ha hegyezné a fülét, még a fogaskerekek zakatolását is hallaná.
-Te nem Nathaniel vagy. Hanem… Rúben – terült el foghíjas-cinkos vigyor az arcon.
-És most, hogy így jobban megnézlek, nem is hasonlítasz rá – lepődik meg Rúben a határozott kijelentés hallatán.
-Naná, hogy nem. Neki nincs delfinharapás a lábán, és három szállal kevesebb szőr van a karján – súgja oda Rúben egy cinkos kacsintással, miközben a leendő örömapától Rúben anyja veszi át a szót. Fene se tudja miért, de az elmúlt percek sodródó-céltalan jelenlétéből jóleső kapaszkodó a csíntalan gyermek.
-Te már tudod, hogy engem hogy hívnak – bár kíváncsi lennék, hogy honnan, teszi hozzá gondolatban – de én nem tudom a neved.
-Ada Cohen. És szerencséd van, hogy tudom ki vagy. Mert különben nem árulhatnám el a nevemet. A lakcímemet sem – érkezik az öntudatos válasz. Tehát leendő rokonságának egyik csemetéje – összegzi magában Rúben a hallottakat. Akikkel Nathaniel már összeismerkedhetett az elmúlt egy évben. Ahogy a Löwensteinek, a Cohenek is szép számmal képviseltették magukat. És mivel nem egy éjszakába nyúló estélyről van szó, legalább hat-hét kölyköt látott bevonulásuk alatt. Valahol tudata zugából jött a sugallatt, hogy anyja után neki kell majd felszólalnia, így az elmúlt pár perc megédesítőjét kénytelen volt biztonságos révbe juttatni.
-Keresd meg anyukádat, amíg végre abba nem hagyják a beszédeket. Aztán jöhet végre a kaja. Ha szeretnéd, táncolhatunk majd. – engedi útjára az asztal alatti felfedezőt egy kacsintással. Ada pillantása egyértelművé teszi, hogy ezt az ígéretét keményen be fogják vasalni rajta. A kislány nem ment messzire, Rúben még látta, ahogy kettővel arrébb a formás női lábat átöleli bizalmasan.

A döbbenetét nem tudta leplezni. Becky egy hosszabb pillanatig lehunyta a szemét, s arcára őszinte mosoly ült ki, a leányka érintésétől. Nathaniel szinte azonnal reagált párja reakciójára, és ujjai magukra hagyva jegyeséét, bizalmasan futnak végig Ada tincsein.
-Rúben? – hallja anyja szavát, majd minden szempár a teremben rá szegeződik, várva a köszöntőjét.

Naná, hogy elkésett. Jared nem az a fajta volt, akitől menekült az ember, és hát mi tagadás…
Fél órás késében volt, mire visszaért a hotelba, rohamtempóban átöltözött, majd a megadott címre taxizott.
- Mindjárt ott vagyok…10 perc. A fenébe Levis, ne őrjöng, inkább örülj neki, hogy megmentem a segged. Addig pakoljatok ki, és ha kell, kezdjétek el. Az istenit Levis, ne hisztizz. Játssz valamit! Mire végzel az első darabbal, már ott fogok állni. – bontotta a vonalat. Kifizetve a ki tudja mért vigyorgó sofőrt, ugrott ki az autóból, majd futólépésben indult az egy sarokkal arrébb lévő puccos étterem felé. Beviharozva a hátsó bejáraton suhant át a konyhán, majd végre meghallva a kellemes zongorajátékot indult a zene irányába. A színpad mögött álló pincérrel váltva pár szót rakta helyre a dolgokat. Ő az elkésett énekesnő. Az épp utolsó taktusokat futó zongoradarab végével a függöny mögé surrant, majd aprót biccentve a megkönnyebbült zongorista, és a rámosolygó gitáros srác felé jelezte, hogy kezdhetik is. Nem foglakozott azzal, hogy milyen rendezvényen van. Annyit tudott, hogy valami puccos vacsora, sok emberrel. Hangja a vacsora kellemes háttérzajaként csatlakozott rá a gitár-zongora párosára, mire Rúben anyja meglepetten pillantott fel.
- Nocsak…eredetileg nem ezt az énekesnőt szerződtettem. De ami azt illeti, ez a csere szerencsés volt. Ez a nő jóval tehetségesebb. - pillantott elégedetten Rúbenre az anyja, nem véve észre, hogy Nathaniel tekintete is bátya felé fordult oly váddal, mit csak ketten érthettek.
- Nathe… - fordult hálás mosollyal Becky a vőlegénye felé, futó csókot lehelve ajkára. - …annyira figyelmes vagy. Mondtad, hogy lesz valami meglepetés, de nem gondoltam volna… - lelkendezett visszafogott bájjal a nő, majd a közelében ülőknek kezdte magyarázni a musicelek iránti szeretetét, és azt, hogy május óta, mióta hallotta Olivia Weimar előadásában az Operaház Fantomját, azóta rajong az énekesnő hangjáért, aki most csak nekik énekel. Ha másnak nem is, Rúbennek mindenképp összeállhatott a történet, hogy hogyan is került testvére a színház lépcsőjére.

Már a második refrént énekelte, mikor tekintete végre fókuszba fogva a fő asztalnál ülőket találkozott az ismerős tekintettel, majd továbbfuttatva kereste egy pillanatig a másikat is, remélve hogy ez csak egy baromi rossz álom. Ahogy pillantása rátalálva Rúbenre kapaszkodott segélykérően a kék szemekbe, egy pillanatra elhalt ajkán a dallam, majd profiként véve fel újra a fonalat fojtatta a számot. Fel sem merült benne annak a lehetősége, hogy a sors ennyire kegyetlen és nyomorult játékot űz majd vele. Ahogy vége lett a számnak, a zongoráig hátrálva hajolt oda Levishez.
- Sajnálom, de nem maradhatok…
- Mi van? – nyögte halkan a zongorista, nem akarva hinni a fülének.
- Mennem kell. Én nem lehetek itt… - pillantott újra Rúbenre, egy kicsit megingatva fejét, jelezvén, hogy sajnálja...hogy mit sajnált? Hogy ide keveredett, vagy hogy nem tudja folytatni? Mindegy is volt. Azonban a szökésre nem volt ideje. Az felálló arát megelőzte a kislánya, ki mindenféle zavar nélkül szökkent fel a színpadra, majd felpillantva a nőre, csillogó szemekkel kérdezte.
- Elénekled anya kedvencét is? Amit a színházban szoktál? – bámultak rá a hatalmas, barna szemek, választ követelve.

A vékonyka hang ártatlansággal és tapasztalatlansággal fogott bele gyermekdalszerűen egy kiragadott részletbe
-Árnyak nélkül élni, csak ennyit szeretnék… - Levis profimódon csatlakozik be az első pár hangtól kezdődően, héjaként csapva le a lehetőségre. Belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba, hogy karrierjét ne húzza le a WC-n. Ismeri Weimart, és még egyetlen egyszer sem dobta be a törölközőt szám közbe. Pláne, ha a közönség olyan csillogó és szomjasan rajongó szemmel kíséri minden mozdulatát, mint most. Nincs más hátra, mint előre. Addig játszani, míg hisztériája el nem múlik. Tenorja lekíséri a dallamot.

Nincs több lázas rémkép, mi vaksötétbe hív!
Ne félj, nem bánthat senki!
Jöjj hozzám megpihenni!
Rémült órák könnyét én felszárítom mind.
Ne félj, melletted állok,
csak egy szavadra várok!

-Gyere velem – fonódnak Rúben ujjai keményen a balján ülő Nate vállára. Könyörtelenül megragadva a bár nem tökéletes, de „ennéljobbúgysemlesz” pillanatot, hogy négyszemközt beszéljen öccsével, kivezetve az only staff feliratú ajtón. Valami félhomályos folyosórészre érnek, az ajtót csak behajtja, hogy a kinti fény beszűrődhessen, nem akar vacakolni a villanykapcsoló megkeresésével. Csak ekkor ereszti el vállát, s lép egy lépést hátra.

Nézz rám mindig ilyen égő szemmel!
Érzem, nem hagysz többé egyedül.
Légy hát mellettem, míg élsz, s míg élek!
Ölelj át, és múlik már az éj!
Csak ennyit kérek én.


-Mondd! Gyerünk! –dönti hátát a falnak, s kezével int Nate felé.
-Szánalmas vagy! Mi a fenéért hoztad ide? Ez a nő egy csapda, Rúben! És te szépen belesétáltál! A reflektorfényből azt bűvöl el, akit akar. Megrág, kiszipolyoz, felforgat fenekestül, aztán más után néz. De mi a fenét várnék tőled? Még többezer kilométerről is tudod, hogyan tegyél tönkre mindent. Ahogy mindig is tetted! – éled ugyanaz a vádló tekintet Nathaniel szemében, mint a teremben.
-Egyetlen egyszer csókolt meg. Amikor meglátott. Mert azt hitte, te vagyok. Nem én hoztam ide. Ő hozott ide engem. Ha ő nincs, azt sem tudnám, hogy elveszed Beckyt! Olivia a te választásod, és ahogy mindig, ezt tiszteletben tartom! Veled ellentétben. – kevésbé heves, ám pengeéles a válasza.
-Miért akarod elvenni Becky Cohent? Kedvelted, de sosem szeretted. A… gyerek miatt? – csendesedik hangja, ahogy szavakba ölti annak az ösztönös pillanatnak a bizonyosságát, aminek szemtanúja volt a termben.

Oltalmazlak mától, nincs több rettegés.
Nincs több lidérces álom
a két karom ha átfon.
Árnyak nélkül élni, csak ennyit szeretnék!
És még az kell, hogy itt légy,
hogy elbújtass és megvédj.

-Mi a fenét gondolsz Rólam? Én is mindig tiszteletbe tartottam a választásod. Nem is tudtam, hogy ilyen sokáig együtt voltatok. Csak miután elmesélte. Egy éve kerültünk ugyanabba a kórházba. Akkor kezdtünk összejárogatni. A régi idők emlékére. Ada pedig… ha ránéztem, téged láttalak. És mindent, ami gyerekkorunkban csak a mienk volt. – lassul Nate szavainak tempója.
-Szeretem Beckyt és Adát. Jó velük… … … Igen, Ada miatt. Nem akarom úgy elveszíteni őket, mint ahogy… téged. – néz egyenest Rúben szemébe.
-A a szív, ami nagyobb a bordáid között… az Adáért dobog? – hívja életre Olivia szavait emlékéből. Nate meglepődik a szóhasználaton, de nem ragad le a pillanatnál. Csak csendesen kontrázik.
-És a tied, Rúben? Kiért dobog?

Hát válassz társadnak míg élsz, s míg élek!
Mától nem bánt többé a magány.
Szólíts kedvesednek most és mindig!
Ezután már mindig légy enyém
Christine, csak ennyit kérek én!

-Rossz titeket együtt látni. –szólal meg hosszú másodpercek múlva, s engedi ki tüdejéből a benntartott levegőt.
-Féltékeny vagyok rád Nate. Akármennyi ideje is dobott Becky.  De ő… ki akart sajátítani. És utána hamar vigaszt talált másnál. – húzódik cinikus, fájdalmas grimaszra arca.
-Talán csak számítani akart rád. Érezni, hogy van közös jövőtök. Hogy számít neked, nem csak a fejedbe vett hivatásálmod, ami mögé söpörsz mindent. Sosem felejtett… és hogy másnál?? Csináltattam egy apaságit. Becky nem tud róla. 99,5 % volt az apaság bizonyossága velem. Mikor fogsz végre másokra is gondolni, nem csak magadra? – szegezi mutatóujjával a tényeket és a kérdést Rúben mellkasára, megérintve őt. Majd otthagyva a folyosón visszatér a terembe.
-És te magadra, nem csak másokra? – jön reflexből a kérdés. Ám szavai ezek után elhalnak. Nate otthagyta, ő pedig megbénítja a ki nem mondott bizonyosság.

Válassz társadnak míg élsz, s míg élek!
Hívj, s én nem hagylak el soha már!
Írd át lángbetűkkel sorsom könyvét!

Tekintete az ismerős dallamot énekelni kezdő kislányra szegeződött, majd lassú, szelíd mosolyra húzódott ajka. Ahogy a zongora, és Levis kellemes hangja bekapcsolódott, tudta hogy vége van. Akármennyi kést forgatnak meg szívében, csak belül fog vérezni. Bekapcsolódva a duettbe figyelte, ahogy a kicsi a színpad szélére ülve lógatja le lábát, és úgy hallgatja az ismert sorokat, néha-néha beledúdolgatva a kedvenc részekbe. Nem keresett tekintetével senkit. Lehunyva szemét tartotta vissza a feltörni akaró könnyek sorát, a fájdalmat, a megalázottság belülről rohasztó érzését. Csupán a kifutó dallam végén nyitotta ki újra szemét, majd a tapsra bejáratott mozdulattal meghajolva mutatott a zongorista felé, kit ő maga is megtapsolt. Az odalépő ara mosolyogva mondott köszönetet, majd megsimogatva kislánya fejét nyújtott kezet.
- Rebecca Cohen. Annyira örülök, hogy megismerhetem.  – Olivia lelépve az emelvény lépcsőjén viszonozta a nő kézfogását.
- Olivia. – habár tökéletes színésznő volt, nem kellett megjátszania a mosolyt. Nem haragudott a nőre, nem volt semmilyen negatív érzése a másik iránt.  – Sok jót kívánok önnek… - pillantott oldalra, ahogy Natheniel az ara mellé lépett gyanakvóan. - …önöknek. – egészítette ki a mondatot.
- A vőlegényem. Nathaniel, és a lányom Ada. – Olivia hűvös ujjai Nate kezébe siklottak egy röpke pillanatra.
- Legyenek nagyon boldogok. – tartotta egy hosszú pillanatra a férfi tekintetét, majd Ada felé fordult.
- És te…kitől örökölted a szép hangodat?
- Anya azt mondta, hogy apától. – magyarázta a cserfes kisasszony. Olivia kezét nyújtotta a gyermek felé, ki engedelmesen követte vissza a színpadra, majd hagyta, hogy a zongorista mellé ülő nő, ki kifordult a közönség felé, ölébe vegye, és úgy kezdjen bele a következő dalba.

Jó pár szám lement, akárcsak a vacsora, mire szüntet tartva menekült el a személyzeti mosdóba, míg a srácok nélküle tolva le pár számot táncoltatták meg a népet. Homlokát a hűvös csempének nyomta, majd megfordulva csúszott le a földre. Arcát kezeibe rejtette, és csak azért tudta visszatartani a zokogást, mert tisztában volt vele, hogy vissza kell mennie. A nyíló ajtó, majd a kattanó zár hangjára felemelte tekintetét, és fogta be az ismerős arcot. Ajkai remegve görbültek lefelé, majd az átszakadó fájdalom némán reszketett végig a testén. Felhúzott térdeire hajtva fejét rázta meg tagadón.
- Nem bírok visszamenni…Rúben…képtelen vagyok rá…sajnálom…nem megy…

-Olivia… - guggol le, s a nő álla alá nyúlva emeli arcát, miközben balja bátorítón vállára simul.
-Bemész. Megköszönöd, hogy itt lehettél, és elbúcsúzol anyámtól és Cohenéktől. Megemlíted, hogy ma este még más fellépés is vár rád. A szerződés nyolcig szólt, és már negyed kilenc van. Egy szavuk nem lehet. Pláne, hogy azért a semmitmondó gázsiért a te varázsodat kapták meg. És ezt ők is tudják. Majd megemlíted, hogy késésben vagy. Én pedig lovagiasan kisegítelek egy fuvarral, megcirógatom édes Ada fejét… - akadnak el szavai egy pillanatra. Pislantása talán hosszabb volt, ám tekintete és hangja magára talál ismét.
-Aztán együtt elhúzunk a fenébe. Elrabollak. Lemegyünk a kikötőnegyedbe. Amíg nem ittam egy nyeletet, nem vagyok kompromisszumkész semmi másra. – segíti fel gyengéden Oliviát.

A Fisherman’s Wharf a san franciscoi öböl egyik lüktető orgánuma. Rúben leparkolja a Nate-től akvirált Mercedest a negyed előtti hatalmas parkolóban, majd Oliviát kézen fogva hagyja, hogy elragadja a szórakozni vágyó turistákból álló embertömeg.  Az esti óra legalább a szervezett csoportokból mentes. Az alcatrazi hajóúttal egybekötött kirándulás standja nem világít, ám helyette megannyi bár, étterem, s köztük a leglehetetlenebb módon elhelyezkedő körhinták, adrenalin-növelők, utcai rögtönzött stand-up-hősök, hangos becsábító emberek halásznak az ember-árban. Rúben otthonosan kalauzolja Oliviát a 39-es móló melletti pici terasszal rendelkező bár felé.
-Két erőset és két csipegetnivalót, Rob – adja le rendelését a megtermett afro-amerikai csaposnak.
-Hé… Reuuben? Ezzt nem hiszem ell! Miúság a lódoktori praxissal? – szólítja meg harsányan és iszonyatos közép-nyugati akcentussal egy fickó párosukat. A férfit egy koszlott trikó, kinyúlt nadrágtartó, kockás szövetnadrág és egy cilinder teszi roppant bizarrá. Mintha száz-százötven évvel ezelőttről ragadt volna itt. Napok óta nem borotválkozhatott, ám cserébe viszont hajával sem sokat törődött. Nincs is mit, hosszúságra ugyanakkora, mint pár napos borostája.
-Nem lódoktor. Viselkedéskutató, Sammy. – vigyorodik el Rúben.
-De fölvitte azissten a dógod. Csak úgy tapannak rád a k… kisasszony – üdvözli Oliviát is egy fejbiccentésel, csibészes vigyorral, alaposan végigtapogatva tekintetével a nőt.
-Azóta sem döntötte meg senki a rekordodat. Kutatás ide-oda, te itt a hot dog király maracc, míg nem foszt meg valaki a trónusodtól. No de… - böki mutatóujjával fel kalapja karimáját – egy fél óra múlva lemegy az utolsó műsor a Dungeonban. Szólok a többieknek is. És ha addig lelépnél, hát… - lendül lezserül előre eddig a háta mögött tartott balja, amiben egy méteres vascső van
–…megtalállak úgyis! – jeges kacaj a whiskey-áztatta orgánumból, ahogy a cső lendül, és jobbjával is ráfog. Majd megfordulva eltűnik a tömegben.
Időközben Rob komótosan utat tör magának a teraszon helyet foglaló pároshoz, és leteszi az italokat és két kis papírtálkában pedig sült rákot. Joviális mosollyal, ám nem tágítva asztaluk mellől.
-Oké Rob, megadom a múltkorit is – nyúl zsebébe Rúben, és bocsánatkérő mosollyal egy ötvenest csúsztat Rob markába.
-Nos… Nate egy barom. És én is egy iszonyatos nagy barom vagyok – emeli poharát az első tósztra, Oliviához fordulva

Épp úgy tett, ahogy a férfi mondta. Robotszerűen csinálta végig a maradék 15 percet, és senkinek még csak meg sem fordult a fejében, hogy a kedvesen búcsúzó nő belül egy romhalmaz. Ahogy a Mercedes ajtaja becsukódott mögötte, mély sóhajjal döntötte hátra fejét, és lehunyva szemét zárkózott önmagába. Nem érdekelte, hogy Rúben hová viszi. Akár a Pokolba is mehetett a fuvar, az sem zavarta volna, csak el innen. Minél messzebbre. Még a mólón is zombiként sétált végig, engedelmesen fogva a férfi kezét, észre sem véve, hogy párosuk mennyire kilóg a hétvégi pezsgő tömegből. Az első föleszmélése a valahogy a lódoktor és az erős ital említése között következett be, mikor végre körbenézett a bájos, színes égőkkel kivilágított teraszon. Éledezve szívta be az emberekből lüktető energiát, miközben a két férfi szóváltását figyelte. Elvéve az első kört emelte meg poharát.
- Pályázok én is a címre…szóval igyunk a barmokra. – húzta el keserűen a száját, majd küldte le az italt rutinosan. Megrázkódva az erős és kifejezetten rossz íztől zárta le szorosan szemeit.
- Hű…ez szörnyen jó. – nyögte, ahogy érezte, hogy nem csak torka, de agysejtjei is azonnal pusztulni kezdtek. Felhúzódva a bárszékre nyitotta szét kezét.
- Ha tudtam volna hogy mit vállalok be, csak hogy segítsek annak a…azt mondtad, hogy otthon tartjátok. Eszembe nem jutott…áh… - legyintett. – Tudod, mi fáj a legjobban? Nem az, hogy nem engem választott…sosem voltunk mi ilyen összeillő páros, mint ők…az fáj, hogy semmit nem tudtam. Amit tudni véltem róla, az is hazugság volt. Mert ebbe a kapcsolatba téged hozott…ott a lépcsőn, a vacsorán, és utána még annyiszor…aztán mikor ez megdőlt, akkor kezdődtek a problémák. De ha tudtam volna, hogy van egy gyereke, én soha…van ami még nekem is szent. – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd elpillantva Ruben mellett sóhajtott. -  Mennyire gyönyörű az a kislány. És én mekkora hülye vagyok.
- Ejha kisasszony, ez egy nagyon faramuci tötínet. Bolond az az ember, én mondom, higgyeé el. Értek én az ilyesmihez! Jó szemem van ám!– öntötte is készségesen a következőt, jól tudva mi kell a törött szívnek. Olivia édes mosolyt küldött felé, majd újra Rúbenre pillantott.
- Kösz, hogy kimentettél. – vonta össze a szemöldökét. – De az én nyomoromat már rohadtul unom. Halljuk, te mért vagy barom?

-Sammy, ne…. – ragadja meg Rúben a kihozott itókát, mielőtt kopottas külsejű múlt századbéli cimborája szájához emelné, hogy ő is csatlakozzon az italozó pároshoz.
-Inkább kérek egy poharat neked is, de ne igyál bele! – int fejével Robnak.
-Tudom, potyapia meg minden, de ennyire nem vagyok zöldfülű – húzza meg cimborája pofátlanságának határvonalát, aki felhorkan, de mivel érkezik a pohár, aminek kapuján keresztül beléphet a napi mámor első ajtaján, engedelmeskedik.

-Ott, a lépcsőn, a vacsorán és még annyiszor nem engem hozott Nate. Hanem magát. – iszik egyet körön kívül, tószt nélkül.
-Ugyanaz a pénzérme vagyunk. Csak egyikőnk írással, a másik pedig fejjel felfelé landolt valakinek a tenyerén. –érkezik a harmadik pohár, és hamar megtelik mindegyik a fogyatkozó flaskából.
-Becky… már a szakvizsgájára készült, amikor… Amikor kitette a szűrömet. Úgy öt évvel ezelőtt. Nate sosem volt Beckyvel. Legalábbis… egy évvel ezelőttig biztosan nem. Ada pedig… valóban elbűvölő – süti le szemeit, az asztallapot nézegetve egy darabig. Mintha a sült rákok segíthetnének abban, hogy szavai tovább görögjenek.
-Nate imádja. Ada nélkül ki tudja, hogyan alakult volna többünk élete. Fene sem tudja, mi vitte rá, de … csináltatott titokban egy apaságit. A genetikai vizsgálat szerint 99%-ban az ő az apa. Ami felérne egy szeplőtlen fogantatással. Ha… nem lennénk ikrek. S hogy miért vagyok barom? Mert nem figyeltem Beckyre. Nem figyeltem arra, amit bárhogy is, de szeretne. És a lányomat most az öcsém készül felnevelni. Becsületből, és végtelen szeretettel. – emeli poharát koccintásra, s öblíti le az iménti szavakat.
-Huh… - dől hátra, nagyot sóhajtva.

-Ezt a … - vakarja meg Sammy a fejét. Sőt,még a sokat megélt cilinder is lekerül.
-Röntgenszemű Becky? Bocs Rúben, de erre nem tudok mit mondani. De szívem szerint gratulálnék, ha nem értenél félre. – foszlik le Sammyről minden múlt századbéli allűr, s kiejtése is kitisztul.
-Mert az apaság jó dolog.
-Ezt pont te mondod, Sam Hogard? – érkezik a lesajnáló női hang. Gazdája egy testes markotányosnőnek kinéző asszonyság. Mögötte pár tutinemturista kinézetű alak, akik szinte ellepik és bezsongják a kis teraszt. Egy nagyszakállú bányász, egy taláros bíró, egy marhapásztor. Mind mind az ezernyolcszázas-kilencszázas évek Amerikáját idézve. Aki kilóg, a csapat ötödik tagja. A vastag keretes szemüveg mögül egy cingár, tipikusan a „tíz éve az egyetemre járok, majd lesz belőlem valami, de legfőképp egy megnemértett informatikus” kategóriába eső srác vidáman üdvözli az asztalnál ülő triót.
A markotányosnő cuppanos puszit nyom Rúben arcára. Ahogy körülveszik őket, Olivia rutinos szemeit nem kerüli el, hogy az igen erős, már inkább maszknak nevezhető smink velük egyidős embereket takar.
-Olivia, ő Sammy, nyelvész. És a többiekkel együtt a San Francisco Dungeon előadóművészei. Lizzy, Jonas, Gary, Liam. És a műszaki kütyük istene, Kenny.

Egy hosszú pillanatra elszökött fejéből és szívéből saját fájdalma. Néma döbbenettel fürkészte a férfit, és még inni is elfelejtett. Gondolatai végképp kuszává, zavarossá váltak, és hirtelen fizikálisan nehéz lett minden.
- Ada a lányod…?! – nem lehetett eldönteni, hogy kérdezi vagy állítja, de még azt se, hogy önmagának nyugtáz-e vagy a férfinak. A pohár mellett feledett tenyere a hűvös asztallapra feszült, majd maga elé bámulva bólintott, mintha csak erőszakkal akarná beépíteni az információt az agyába, mi folyton kilökte azt.
- Azt hittem, hogy a mai süti egyértelműen az enyém…és vonakodom bevallani, de nyertél. A tiéd. – bámulta még mindig ujjait, mi annyira meg akarta fogni a poharat, mégsem tette. Hirtelen úgy érezte, hogy valami olyan darázsfészekbe nyúlt bele még májusban, mi túlnőve rajta nyomta víz alá. Pillantása lassan emelkedett meg, majd a férfi tekintetével találkozva veszett is bele. Minden porcikája azt súgta, hogy meneküljön mindenkitől, kinek bármi köze van a Löweinstein családhoz, mert fájni fog. Ez csak fájhat, bármilyen kapcsolatban is van velük az ember. Mélyen, facsarón, kizsigerelőn. Túl sok felfegyverzett csontváz volt a szekrényükbe ahhoz, hogy még csak véletlenül se dőljön rá egy az emberre. Nehezen szakítva el tekintetét bámult bele a teli pohárba, majd végül nehézkesen mozdulva húzta le tartalmát.
- Pf…- rázta ki a hideg az erős alkoholtól, ahogy mosolyogva a többiek felé fordult. -Örvendek. – napolta el a tudatába hányt gondolatokat későbbre, helyette a bemutatott kompániát szemlélte, és indult a program, miben nem volt megjátszás. Valóban élénk, szívből jövően kedves, és jóindulattal teli volt minden szava, mozdulata, rezdülése. A nyelvészre nézve biccentett elismerően.
- Nem semmi. Rég a pályán vagyok, de esküszöm…ezt most bevettem. – mosolygott Sammyre, mire a férfi elégedetten hajolt meg ültében.
- Tökéletesítem már egy pár éve. – vigyorgott, miközben mindenki az asztalhoz telepedett Kenny kivételével, ki a vastag szemüvegkeret mögül, megbabonázva bámulta a sosem látott színésznőt, majd végül összevakarva minden lélekjelenlétét intett kicsit szertelenül.
- Ha érdekel, körbevezetlek. – igazgatta szemüvegét zavarában, ahogy a nő tekintete felé fordult, majd rámosolygott.
- Nagyon szívesen. Nem is baj, ha ebből a dologból kimaradok egy körre. – kocogtatta meg manikűrözött, gyöngyházszín körme az üveget, de gondolataiban egészen más társult a kör és a dolog szó mögé is. Felállva akasztotta táskáját a székre, majd lesimítva a krémszín kabát alatti pirosas ruhát kedélyesen kezdve csevegni a technikai zsenivel, indult utána. Szüksége volt erre a pár percre, míg valahogy kitisztul a feje az információktól, az eljegyzéstől, a kavargó érzésektől.
Sammy és Gray egyszerre pillantva a nő után időztek el a hosszú lábakon, majd a nyelvész felszisszent, ahogy az asztal alatt sípcsontját érte a rúgás.
- Szedd össze magad Hogard! Ez a nő magas labda lenne. – vigyorgott szeretetteljes vérszívással a nő, majd tekintete érdeklődőn fordult a rég látott barát felé.
- Akkor tisztázzuk, hogy jól értjük-e? Az öcséd elveszi a röntgenszemű Beckyt, és szándékában áll sajátjaként nevelni a lányodat. – kezdte a nő, majd mint valami stafétát, vette át szavait a nyelvész.
- Míg te Nate volt szeretőjével lógsz, aki azon tulajdonságok alapján szerelmes az öcsédbe, amikkel te rendelkezel. – vakarta meg fejét a férfi, és fújt egyet.
- Azért ez nem egyszerű. – sóhajtott Gray. – Még ha jó is a csaj…nagyon jó… - bólintott elégedetten.
- És mit akarsz tenni? – vonta meg a vállát Liam, ki a leghiggadtabb gondolkodással bírt mindközül. – És hagyjuk a hülye dumát, hogy háttérben maradsz, és te leszel a jóságos nagybácsi, csakhogy ne zavard össze a lányodat. Meg hogy csak barátok vagytok ezzel a nővel… - morogta. – Egyik sem reális. – legyintett, mintha csak az egyenessége ellen morduló női hangot akarta volna elsöpörni.

-Mit akarok tenni? Most épp megenni ezt a rákot. – húzza maga elé a papírtálcát.
-Hét órával ezelőtt? Magamhoz vonni Beckyt, beletúrni a hajába, belebizseregni abba, ahogy a röntgensugaras tekintete felragyog… – nyammogja az óriás garnélákat. Gyomra és nyelőcsöve hálás köszönetet mond az alkohol-kiképzés utáni kényeztetésért.
-Három órával ezelőtt? Seggberúgni Nate-et. Három óra múlva? Csókolózni.
-Vele?
-Ha választani lehet, és kalandról van szó, akkor Hilary Knighttal. De ő sajnos jelenleg Bostonban hokizik.
-Ne tereld a témát, Rúben! – szívóskodik Sammy. Rúben eltolja maga elől az üres papírtálcát, az utolsó mártogatós szósz-cseppeket ujjáról lenyalja.
-A nagy semmiből egyszer csak felbukkant megint Becky. És azóta sokat gondolok rá. És egyre többet. Egy évig dühös voltam rá. Két évig kísértett az emléke. Két éve gyógyultnak nyilvánítottam magam. És most megint itt van a fejemben. És… már nem tudok rá haragudni. Amióta találkoztam Adával. Gőzöm sincs, milyen apának lenni. De az a pár óra, amit vele töltöttem, jó volt. És irigyeltem Nathanielt, ahogy akár egy összeszokott család, ölelte. És képtelen vagyok elhinni, hogy Becky szerelmes Nate-be. De egyet biztosan tudok. Az öcsém Oliviába szerelmes. És egyszer az életében megérdemelne végre egy olyan nőt, aki őt szereti, és aki nem elvárásokat támaszt vele szemben, hanem lehetőséget ad neki. – végzi be az üveg, ahogy nedűje szétosztódik a poharakba.
-Hát ezért vagyunk mi „csak” barátok. No meg… mindig is a masszívabb lányokat kedveltem – cirógatja meg Lizzy kezét vigyorogva.
-Csalódást kell okozzak, drágám. Három óra múlva én már otthon leszek.
-Rúben, a 39-es móló királya, aki nyolc óra alatt háromszázötvenhat hotdogot adott el. Amennyit még soha senki. Aki a szeretteire való tekintettel jólelkű nagybácsija saját lányának? Persze tudom… csak karácsonykor és húsvétkor, mert milyen szar Beckyt Nathaniellel látni.
-Baszódj meg, Liam! – üríti poharát Rúben, ahogy a többiek is.

Kenny nem is olyan rossz előadó, amikor olyan dolgokról beszél, mik szívéhez közel állnak. A móló csupán háromszáz méter hosszú, ám Kenny-nek a második otthona lehet. A turistalátványosságokat elintézi egy-egy futó szóval, ám képes percekig beszélni egy bár melletti sarokról
-És itt vágta először pofon Lizzy Sammyt. Nem voltam itt, de rácsatlakoztam a térfigyelő kamerahálózatra. Az egész móló olyan, mint egy valóságshow. Persze az öböl illatát nem érzed, de cserébe kényelmes fotelből nézheted. – lépdel Olivia mellett zsebre tett kézzel.