-Érzem… - csikorogja, miközben Olivia elé lép, testével óvva. Jobbjával ha akarná sem tudná elengedni Oliviát, olyan szorosan markolja ujjait a nő. Így baljával tesz egy kísérletet, hogy berántsa a rejtekajtót. Amit ketten is alig tudtak mozgásba hozni.
-Franc… - kattannak ízületei, ahogy a lendülete megtörik. A sínen gördülő polcsor félig csúszik a helyére és ott beragad. Rácsap egyet, hangos döndülés, ahogy kiengedi dühét.
-A pincében vagyunk. De nem sokáig már. – tolja-terelgeti Oliviát a meleg ház felé vezető ajtó irányába. Mielőtt kilépnének, a legközelebbi polcról válogatás nélkül vesz le egy palackot, s csapja hóna alá. Rájuk fog férni.

Csak egy lépés, és a padló már melengeti lilában játszó lábujjaikat. Becsukja a tömör faajtót, majd mivel reteszt nem lát rajta, ezért rögtönöz. A mosógépek mellől egy szennyeskosárral ékeli ki a kilincset.
-Lehoztál ide, és megleptél engem is. Szerintem nem voltál magadnál. Egy férfiról beszéltél. Meg valamiről, amit vártál. – nem fecsérel sok időt az alagsorra. Még mindig a csontjaiban érzi a kinti hideget. Oliviába karolva vezeti fel a lépcsőn és zárja rá az ajtót a lejáratra.

A kandalló meghitt fénye hamar elolvad, ahogy felkattintja a világítást a nappaliban. A lentről hozott poros palack az asztalon koppan. Görgők zaja, fémes zörgés, majd a dugó ragaszkodó cuppanása, ahogy kiengedi a palack szellemét.
-Alva jársz? – tölt tele két poharat, s minden figyelmét Oliviának szenteli. Lábán és karján a szőrszálak még mindig katonás rendben meredeznek, vállán pólóját tízcentes nagyságú vörös pettyek díszítik.

Mint fuldokló a levegőért, úgy kapott a teli pohár testes vörösbor felé, majd egyetlen húzással ürítette is ki, és nyújtotta újra a férfi felé, hogy töltsön. A második pohárba már csak belekortyolt. Türelmesen megvárva, míg a másik is a kanapék felé mozdul, telepedett szorosan mellé, magukra húzva a vastag, bolyhos takarót.
- Nem…mármint…nem. Soha nem tapasztaltam, és soha nem is mondta senki. Évekig laktam Darennel, de sosem említette még azt sem, hogy beszélnék álmomban. – volt teljesen tanácstalan, ahogy tekintete a tűz felé fordult, majd lehunyva szemét egy hosszú pillanatig élvezte a lángok ontotta meleget.
- Mindig is élénken emlékeztem az álmaimra, és sokszor nagyon zavarosak…de…ez nem álom volt. – pillantott a férfira. – Inkább mikor már úgy érzed, hogy ébren vagy, de nem tudsz kitörni az eseményekből…mint egy eleven… - beharapva ajkát húzta el száját, tudva hogy botrányosan hülyének fogja nézni a férfi, de végül mégis bizonytalanul ugyan, de kimondta. -…emlék?! – mélyet sóhajtva kortyolt a borból, majd kinyújtózva az asztalig tette le a poharat.
- Mikor anyámék kitalálták, hogy nyaralót akarnak, azonnal erre a telekre gondoltam, amit évek óta nézegettem a sípályáról. Nem volt rajta semmi, csak egy régi, vörös téglából rakott borospince. – állt fel, majd a konyhaszekrényből kivéve egy elsősegélydobozt, tért is vissza a férfi mellé, és bújtatta újra lábát a takaró alá. - Mikor megvettük a telket, azt kértem az építésztől, hogy a kért tervekbe építse be a borospincét. Nem akartam, hogy lebontsák. Apámékat amennyire érdekelte a nyaraló gondolata, annyira nem foglalkoztak azzal, hogy milyen lesz. És én szívesen vállaltam át mindent, ami a házzal járt. – fogta meg a sötét póló alsó szegélyét, majd felfelé sodorva, húzta le a férfiról.
- A kivitelező egy nagyon érdekes pasas volt. Ronda mint az Ördög...mégis… - vonta meg a vállát, miközben ujjai gyengéden simították körbe a sérülést, majd gézért nyúlva itatták le a körmei nyomán szivárgó vért. - …jó volt mellette lenni. Sokat jártam ki a házhoz, és ő épp oly odafigyeléssel tette a modern ház részévé a régi pincét, mint ahogy vártam. Hálás voltam érte. – nyúlt át a másik vállához is, és ismételte meg a folyamatot.
- De soha nem beszélt a járatról. Pedig észre kellett, hogy vegye. Soha nem tudtam róla, sosem láttam a terveken…fogalmam sem volt… - vett kezébe egy tiszta gézlapot, majd a legmélyebb, tépett vágásra fektetve fogta oda, mi még mindig szivárogtatta vörös könnyit.
- Te mondtad, hogy a halál vár odakint? Vagy ez is csak…? - megingatta a fejét, felidézve a hangot. – Te mondtad…miért?

-Én mondtam – szinte szinkronban ürítették fenékig szomjasan az első poharat, és Rúben a másodikkal sem sokat tökölt. A maradékot Olivia kapta. Ő pedig mielőtt helyet foglalt volna a kanapén, egy istenes adag vodkával is megkínálta magát, hogy az óbor tanninos lepedékét lemossa nyelvéről. Az arcukba omló meleg, Olivia törődő mozdulatai és az alkohol-löket ellazítja, míg a nő szavait hallgatja a ház múltjáról.
-Mert akkor azt éreztem. –keresgéli a szavakat, hogy akár csak árnyalatában is, de átadja, amit akkor ott érzett. És hogy önmagának is tudatos szintre hozzon valamit.

-Csak… pillanatokig szoktam emlékezni az álmaimra. De mostanában… lehet túl sokat melóztam. A ludak elrepültek délre, és sokat cserkeltem a falka után. Többet álmodok velük. Talán Bateson prof stresszeltetett rá. – hullámzanak izmai a törölgető gézlap alatt, ahogy megvonja vállát.
-Amikor felébresztettél, akkor is… valami ilyesmi volt. Tehetetlen voltam, elveszítettem… valakit, aki fontos volt nekem. És kerestem. A hegyoldalban. A sípályák fölött. –hunyja le szemeit.
-Aztán éreztelek. Hogy ott vagy velem. És azt mondtad, hogy… megtalálták. Akkor ott... tudtam, hogy igaz. És örültem. Mint amikor anélkül tudod, hogy ötösöd van a lottón, hogy megnézted volna a kihúzott számokat. Vagy… mint amikor pofán dobnak egy rohadt nagy megkönnyebbülés-hógolyóval. De az érzés elszállt, és követtelek. Nem tudtam, mivel okozok kisebb bajt. Ha felkeltelek, vagy ha nem. És egyáltalán nem tűntél… alvónak. Aztán kinyitottad azt a rejtekajtót. – ereszti le torkán a vodka utóját.
-Kivezet a szabadba az a vájat. Kurvahideg volt. Főleg egy szál alsógatyában. Ha valami üreg lenne, nem lenne benne ilyen hideg. Úgy éreztem, valamit tennem kell. Ha kimegyünk, összevagdossuk a lábunkat, vagy megfagyunk, bármi. De… nem ezért mondtam, hogy kint nincs más, csak a halál. – hallgat el. A kettejüket beburkoló takaró alatt teste Olivia felé fordul, kivéve az ujjai közül a lapogató gézt. A nő karjait maga köré fonja. Tudattalan mozdulatai természetes egyszerűséggel követelik ki az érintést.
-Nem ránk vár ott kint a halál. Hanem… mindazokra, akik hozzánk tartoznak. Az út végén a bizonyosság van. Hogy hamis a megtalálás öröme. Mert ami meglett, az nem él. Nincs boldogság, csak bánat. – A percek csendesen peregnek, míg lefoszlik róla a felidézett érzés. Lassan kinyitja szemeit, s Oliviára néz.
-Hogy hívták azt az építészt?

Karjai a húzásnak engedve fonódtak a másik nyakába, lábszára a takaró alatt a felé fordulóhoz simult. Akaratlanul is lehunyva szemét egy pillanatra élvezte az érintés nyomán a testébe költöző megnyugvást. Tűnődve hallgatta a szavait, majd a kérdésre megvonta a vállát.
- Valami jellegzetesen germán név volt. – emlékezett vissza, majd egész alkarjával a férfi hátát simítva szakadt el tőle, és újra kikászálódva a takaró alól indult a konyha felé ismét.
- Gyermekkoromban rémálmaim voltak. Nem tudva felébredni belőle, rettegtem. Anya tehetetlenségében végigjárta velem az összes pszichológus, alvásklinikát, és mindent amit talált. Aztán valahogy elkeveredtünk egy nőhöz. Arra emlékszem, hogy féltem tőle, pedig mindig kedves volt hozzám. A legapróbb részletekig kifaggatott minden egyes álmomról, majd módszert tanított arra, hogy hogyan irányíthatom őket. – állt lábujjhegyre, majd a legszélső szekrénybe besorjázott iratok között kezdett kotorászni. Szavai közben emléket idézően folytatódtak.
- Emlékszem egy estére, mikor felállt, és kiment az előszobába. Valakivel vitatkozott. Arra emlékszem, hogy azt kérte, hogy ne siettesse, mert az nem segít. Hogy túl erős valami…át...nem is tudom… - volt bizonytalan a szóhasználattal. - … de hogy nem tudja kiszűrni az igazat a rögzült hazugságból. – ugrott egyet a pultra támaszkodva, majd elkapva az összetűzött papír szélét húzta le.
- Megtanultam irányítottan álmodni, majd ahogy iskolás lettem, már egyre kevesebbet volt rá szükség. Az álmaim kuszák voltak, de nem kirívóan…aztán megismertem Nateet. – lapozta át a papírokat, majd megtalálva amit keres, húzta ki a többi közül, és indult vissza a kanapéhoz.
- Pár napon belül az álmaim felerősödtek, űzötté váltak, de kezelhető volt. Csak a kusza se veled se nélküled kapcsolatunkra tudtam fogni a zaklatottságot.
- Aztán… - ült vissza a férfi mellé, de már nem húzta magára a takarót. A jótékony meleg és a bor megtette hatását. - …megismertelek, és minden tanult módszer használhatatlan lett, az álmok többnyire nehezek, fájók, veszteséggel, hiányérzettel, tehetetlenséggel, vágyódással telik… – pillantott a hűvös szemekbe. - …és azóta űzött álmok nélkül egyetlen nap telt csak el…a múlt vasárnap. – adta meg az időpontot, mikor a szállodában egymásba gabalyodva lelte őket az álom. Elfordítva tekintetét zavartan túrt hajába, majd a férfi felé fordította a kivitelező által írt átadási ívet.
- Ulrich V. Graft… - olvasta a szálkás, rendezett betűsort, majd akadt meg tekintete az alatta futó ismerős számsoron és írásképen. Felvonva szemöldökét pillantott a férfira, majd a félbehagyott borért nyúlt, és húzta le a maradékot.
- Ugye csak szórakozik velünk valamelyikünk totál zakkant haverja? – húzódott közelebb, miközben ujjai elfehéredtek az erőtől, ahogy az öblös üvegpoharat szorítva.

-Akkor azk a tieid lesznek – mondja egyszerűen, míg ujjai Olivia csuklójára simulnak és megmenti a poharat, mielőtt ismét vért tunkolnának a kanapén.
-Az enyémek Friscoban vannak, az itteniek meg azt sem tudják, hogy létezel. – teszi az asztalra a boros poharat, majd visszahanyatlik a kanapéra.
-Ulrich… ezt a nevet mondtad. De ebben nincs semmi különös. Álmainkban gyakran bukkannak fel nevek a múltból. Paráztatóbb lenne, ha sosem hallottad volna. Nem akarok okoskodni arról, hogy felkavart Nate, mert sokat jelent neked, ezért bolydultak meg az álmaid. Ami pedig az írást illeti… - vet még egy futó pillantást a szerződésre.
-… te sem és én sem vagyunk grafológusok. – sóhajt. Hangja nyugalmat áraszt. Hogy ehhez mennyi köze van az alkoholnak, vagy mennyire belőle fakad, ő sem tudná megmondani.
-Holnap világosban, felöltözve megnézem azt a járatot. Ha akarsz, velem tarthatsz. Te addig próbáld elérni ezt a Graftot, hátha meg tudja mondani, mi is az, és miért építették be. És ha nem tud róla, tökéletes az alkalom, hogy felkérd őt, hogy befalazza. Így legalább pontot tehetünk ennek a végére. Ami pedig az álmokat illeti… számíthatsz rám. Ha szeretnéd, felhívhatod azt a reptéri fazont. Elmegyek veled hozzá. És reménykedj, hogy a szárítógép nem ette meg a tőle kapott fecnit.

Összevonva szemöldökét intett nemet a fejével, majd lökte asztalra az A4-es papírt.
- Igazad van! Ez az egész… - megvonta vállát, majd átkarolta felhúzott térdeit. - …csak…nem. Nem akarom felhívni. Tiszta baromság…reggel a világosban már közel sem lesz ennyire …húú…- rázta meg kezét, mintha csak szellemjárást imitált volna.
- Reggel megnézzük, hová vezet az alagút, és keresek valamit, aki befalazza. – állt fel, majd kezét a férfi felé nyújtotta. – És ha már az én szobámat választottad a sok közül, most aludj is velem, különben tuti begolyózok reggelig. – mosolyodott el, majd felhúzva a férfit a kanapéról oltotta le a villanyokat. Gondosan csukva be maguk után a hálószoba ajtaját, fordította el a zárban lévő kulcsot biztos ami biztos alapon, majd kibújva a farmerjából, pólóban bújt a pehely ölelő melegébe. Mély levegőt véve fészkelte magát a férfi vállgödrébe, testével az oldalának simulva.
- Kösz, hogy nem engedtél ki… - súgta mellkasának bőrére, majd nyugodtak meg ujjai a szegycsonton, mielőtt végleg elnyomta a várt álom.

Felhúzva kesztyűjét bámult bele a sötét alagútba, majd felkattintotta a kezében szorongatott lámpát. Tekintet a férfira siklott, ki épp olyan tanácstalannak tűnt, mint ő maga.
- Hát…akkor gyerünk! – futottak ujjai a férfi kabátjára, mintha csak erőt gyűjtene belőle, majd belépve futtatta végig a lámpa fényét a falakon.  Az egyértelműen ember által alkotott alagút éjfeketén ásított előttük, de a hideg, nyirkos huzat bebizonyította, hogy van kijárat. Óvatosan kerülgetve a földre hullott, nedves nyálka borította köveket kapaszkodott olykor meg a másikba.
- Ha ezt előbb tudom, horror túrákat rendeztem volna. – próbálta valahogy könnyebbre venni a hely hátborzongató, nyomasztó mivoltát. Ahogy az első kanyart elhagyták, és a biztonságot jelentő pince bejáratának fényeit elnyelte a sötét, keze végérvényesen a másik ujjaiba kapcsolódott.
- Rúben… - súgta, mintha attól félt volna, hogy a köröttük neszező hangok kihallgatják szavait. - …én már jártam itt. – mondta ki a gondolatot, mitől nem tudott szabadulni, mióta beléptek. A járat hirtelen ágazott négy irányba, mire a nő jobbról a másodikat választva húzta magával a férfit. A föld keményebbé vált, a falak kevésbé voltak vizesek, és mintha a levegő is pár fokkal melegebb lett volna, ahogy a járat egyre mélyebbre vezette párosukat a ház mögött magasodó hegybe. Az egyik pillanatról a másikra kinyíló hatalmas tér ásító némasággal fogadta vendégeit. Olivia keze kicsusszant a férfi ujjai közül, majd a lámpával világítva meg útját, sietős léptekkel haladt előre, és torpant meg a mélybe szakadó talaj előtt.
- Vigyázz! – súgta, a lámpa fényét végigfuttatva a kőperemen, majd maga sem tudva hogyan, találta meg azonnal a felette átívelő vékony nyelvet. Nem várta meg, mire a férfi tiltakozhatott volna. Óvatosan, mégis egészen biztosan magában lépet rá a keskeny ívre, majd egyetlen pillanatra se torpanva meg, nyugodt tempóban sétált át a kb. 15 méternyi szakadék felett.  Átérve a lépcsőzetes, széles, barlangfalba vájt kövek tetejére mászott, majd leguggolva vette kezébe az ott feledett, jobb napokat megélt, régi bőrkötéses kötetet. A kitörni akaró forró könnyek égették szemét, ahogy a másik felé fordult.
- Itt vesztettük el…bármi is volt…itt hagytuk el… - fordította lámpájának fényét a perifériába suhanó árny felé, minek puha léptei, és sötétbe vesző motozása egyértelműen a férfi háta mögül jött.

-Furcsa, hogy csak most emlékszel rá, hogy ismét itt vagy. Elfelejti-e bárki, ha volt a Liberty Islandon? – követi Oliviát, lépteit hozzá igazítva. Félelem nincs benne, az őszinte kíváncsiság és valami megmagyarázhatatlan sürgető érzés telepedik rá, ahogy utat enged a környezet ingereinek. A neszező zajokat ösztönösen válogatja tudattalan elméje. Elég időt töltött terepen, hogy akaratlanul is szelektálja, mik azok, amiket kő, víz, szél és geológiai folyamatok okoznak. És mik azok, amik élőlénytől származnak. Az elágazásnál léptei a friss légáram irányába, a legszélső felé vitték volna, ám Olivia döntött. Tovább mentek még mélyebbre. Nem ellenkezett, bár józan esze a kifelé vezető utat választotta volna. De volt egy másik. Egy szusszal fújta ki a tüdejéből kimondatlanul a szavakat, s hagyta, hogy megtöltse a bizarr érzés. Akár a szülőcsatornában egy új élet, a fájdalmasabb, szűk utat választva, hogy a végén sírásával vagy üvöltésével tudathassa világra jöttét.
A tér kitágult, ahogy a barlangba értek.
-Ez természetes képződmény. És mégis… - Olivia ujjai kisiklanak kezéből, ő pedig kicsit bosszankodva, hogy a fénykör eltávolodik, tapintja a falat. Amin itt-ott mintha vésőszerszámok nyomát fedezné fel. A pincéből induló földalatti világ… ezt a részt a természet szülte, ám valaki más is a kézjegyét hagyta a környezeten. A lépcsőszerű sziklák, melynek tetején Olivia guggolt, szintén ezt erősítették meg.

A lámpa fénykörében sárgás szempár tűnik fel, s egy nagymacska arca.
-Olivia… elém világíts! – készteti cselekvésre Rúben határozott utasítása a hagymázas emlékképekben tobzódó társát. A hídon állt. Ami szélesnek cseppet sem volt mondható. Hogy milyen mély a szakadék alatta? Lényegtelen. Nem is tudta megítélni. Már elindult, mikor meghallotta a lépteket maga mögött. Fogai között elmorzsolt egy szitkot, ahogy fejében megkondultak a vészharangok. Nagytestű. Ragadozó. Macskaféle. Akitől öngyilkosmód hátat fordítva épp távolodott. Habozás nélkül folytatta lépteit, ahogy a fény utat mutatott.
Vonzó volt, hogy felmásszon a köveken, ám amint átért, szembefordult a vékony híddal. Teleszívta tüdejét, kihúzta magát, miközben jobbját hátranyújtotta Olivia felé. Tekintete egyenest a rászegeződő sárga szempárba fúródott. A hiúz óriási volt. Kifejlett példánya fajtájának. Pár méterre Rúbentől, a keskeny átjárón állt. Tekintete a férfira szegeződött, s kurrogó morgás tört fölt torkából. Egy pillanatra megtorpant, ahogy Rúben szembe fordult vele, majd a lopakodó halál folytatta lépteit előre.
Hátralépett hármat. Helyet adott a vadállatnak, hogy partot érjen. Ha az állat megindul, sokáig nem tudta volna Rúben feltartóztatni. A hídon pedig megfordulni nem tudott. Azt meg végképp el akarta kerülni, hogy belekényszerítve, oldalt a meredély partjára ugorva esetleg elvágja őt és Oliviát egymástól. Majd megérezte társa testét és a kesztyű nélküli forró kezet, ahogy ujjaik összefonódtak.
-Távozz, és nem esik bántódásod. – mondta Rúben egyszerűen. A levegőt csípős szag töltötte meg hirtelen. A hiúz megtorpant, ahogy partot ért. Nem volt közöttük semmi. Csupán az a pár méter, ami mindegyikőjüknek egy ugrás lenne.
Rúben már érezte, ahogy ujjai a bundán át a félmázsás izomcsomag nyakára fonódnak. Keresve a porcos légcsövet, amit elroppanthatna, miközben combjába égő fájdalom mar. Ám semmi nem történt. A hiúz elcsendesedett, ahogy a két ember ujjai összefonódtak. Csak Rúben szaggatott lélegzetvétele volt pár pillanatig az egyetlen dinamika a csendéletben.
-Ha bármit elhagytunk itt, van őrzője – préselte ki a szavakat magából, ahogy a hiúz leheveredett, elvágva a visszautat. A párost hátráló lépteik a lépcsőzetes sziklákhoz vezették, majd apránként megmászták. Valamelyikőjük tekintete mindig a nagymacskát figyelte, aki tekintetével végigkísérte mutatványukat, és tovább feküdt, akár a szfinx a piramisok tövében.
-Nem fog támadni. De elmenni sem. Remélem lesz kiút a járat végén. – szakad el tekintete a sötétbe borult barlangról, amiből egy parázsló szempár figyelte őket kitartóan, mozdulatlanul. Kevésnek érezve összefonódott kezeiket, vonta magához Oliviát. Ám nyugalmat csak akkor lelt, amikor ajka rátalált párjára.
-Együtt… - fojtja szavait egy csókba. Megosztva izgalmát, átvéve fájdalmat, hiányt. Hosszasan formálva vággyá az elegyet.

Ujjai felfutva a fekete kabát ujján érték el a hanyagul nyakába dobott sálat, és bejutva alá feszült érintése a tarkó forró bőréhez. Ajkai az otthon ízét hozva, vágyódón csókoltak bele a feszültség szülte pillanatba. Az apró fogak a másik után kapva marták bele a lágyságba a hiányt, a veszteséget, a fájdalmat, mi lassú tűzön főve keveredett az izgalom, a félelem és az adrenalin előre hajtó ajzószereivel. A vágy szülte mozdulat egész testében mozdulva simult a feszes alakhoz, elfeledtetve mindent, mi odakint még értelmes, vágyott célnak tűnt. A hiúz előre nyújtóztatva mellső lábait tette rá fejét, mintha tudná, jelenleg nincs több feladata. Azonban a sáfrányszín szemek nem fordultak el párosukról.
A hosszú percek tovatűnő pillanatok voltak csupán, mégis feszítően húzták tovább, hogy mozduljon…hogy ez kevés…mielőtt végképp átbukott volna a szenvedély fertőző elegye az üst szélén, nehézkesen húzódva el a másik ajkaitól tartotta a kék tekintetet. Szemében a vágy, az értetlenség, a kérdés, a válasz, mind ott kavargott.
- Együtt…?! – kérdezte-mondta halkan, állítással és bizonytalansággal egyaránt telin. A hiúz érdeklődőn emelte meg nagy, busa fejét, és billentette oldalra, mielőtt tűhegyes fogait kivillantva ásított egyet. Olivia pillantása a férfi válla felett az állatra futott, majd mintha csak választ adott volna, bólintott. Lehajolva a földön feledett könyvért szorította magához, és mély sóhajtva lépett távolabba a férfitól, de kezét nem engedte el.
- Menjünk innen…  - súgta, mintha a hiúz érthette volna szavaikat. Mire nehézkesen kikeveredtek a szerteágazó, kisebb-nagyobb barlangokkal szegett járatokon keresztül, majd visszaértek a sok kilométerre kerülő házhoz, az amúgy is korán nyugvó nap a határ alá csúszott. Keveset beszélgettek hazáig, mindenki próbálta elrakni magában a történteket, próbálván realitást adni neki, de az egymásba kapaszkodó ujjak rendületlenül követelték a másik érintését, míg újra a felszínre nem értek. Órákkal később belépve a házba, Olivai kifújva az eddig benntartott feszültséget rogyott le a kanapéra, majd nyúlt a dohányzóasztalon feledett telefonjáért.
- Rúben…mi a … - azonban a férfi szinte azonnal felciripelő telefonja megszakította a kikívánkozó mondatot. Ahogy felvette, saját hangja köszönve bele a vonalba azonnal a lényeget mondta.
- Szia! Akkor a gépünk holnap délelőtt 11.-kor száll le. Nem kell értünk jönnöd…jönnötök, béreltem kocsit. Ada már teljesen be van sózva, alig bírunk vele. Nem küldted el a címet. – vált várakozóvá Nate hangja, miközben Olivia lassan, akárcsak egy zombi, felemelkedett a kanapéról, és eltátott ajkakkal olvasta Daren, Gregory, a rendező és a fél társulat aggódó smshadát, majd futotta végig az ezer nem fogadott hívást, míg végül a kijelzőt a férfi felé fordította. A dátum egyértelmű volt.

2015.10.29. csütörtök, 18 óra.

Mielőtt kérdőre vonná öccsét, hogy ugyan miért akarnak már szerdán jönni, amikor péntekre beszélték meg, Olivia az orra alá tolja telefonja kijelzőjét, rajta a pontos dátummal és idővel. Ami ha igaz, akkor eltűnt az életükből két teljes nap.
-Skiland Road 2334 – préseli ki magából, hogy pár másodperchez jusson. A kinti sötét felé fordítva tekintetét vesz fel másik tartást. Válla leereszkedik, jobbját zsebébe süllyeszti lezseren.
-Oliviával keményen dolgoztunk, hogy lakhatóvá tegyük a hétvégi házat, ahol leszünk. Az idő csak úgy repül itt fent északon, térerő meg mint a mesében, itt a hegyen. Hol van, hol nemvan. – válik könnyeddé a hangja.
-Várjuk a holnapi viszontlátást mi is, Nate. – búcsúzik el öccsétől, és bontja a vonalat. Tekintete hosszasan időzik saját telefonjának kijelzőjén, majd egy sóhajjal lerogy a kanapéra.
-Ha valóban csütörtök van, akkor nagyon éhes vagyok. – sóhajtja.
-Nem tudom, mi történt ott lent. Nem tudom, csak érzem. Mintha valami sürgettetné az időt. Hogy Nate-ék megérkezzenek. És egyben időt adjon… kettőnknek. – törnek fel belőle a szavak, miközben gondolatai elkalandoznak. Múltba? Jövőbe?
-Holnap reggel veszek egy zárat. És lelakatolom a pincéből nyíló járatot. Összeszorítja a szívemet, ha belegondolok, hogy letévednek ők oda. Van bármi, amit még meg kell csinálni, hogy a hétvége Nate-tel, Beckyvel és Adával a legidillikusabb legyen? – fókuszálja tekintetét Olivián.

A férfi mellé rogyva ejtette fejét a másik vállára, értetlenül forgatva kezébe a telefont.
- Ha ma csütörtök van…két fellépést is lekéstem. – nyugtázta a tényt, hogy míg a másik éhes, számára is kimaradtak fontos dolgok. Az ölébe húzva a bőrkötéses, régi könyvet forgatta át a sárga, sokszor hiányos lapokat, mire szépen ívelt, a mai szemnek nézve túldíszített betűk hosszú-hosszú sorai gyűltek össze, mintha csak egy naplót lapozgatna. Nem olvasva bele csukta is be, majd ejtette rá kezét tanácstalanul.
- Nem…minden megvan, ami kellhet a hétvégéhez.  – volt távoli a hangja, nem tudva olyan gyorsan feldolgozni a tényt, hogy valóban elveszett két nap az életükből. Lassan felemelkedve a másik válláról fordult szembe vele egész testével, majd kifújva a benntartott levegőt reagált a szavaira.
¬- Én is érzem… - mondta ki halkan. - …sürgeti, hogy Nate-ék megérkezzenek, de nekünk nem ad időt…tőlünk elveszi. Hogy minél kisebb eséllyel beszélhessünk többes számban…kettőnkről…együtt… - fürkészte a másikat, majd zavartan túrva kusza tincsei közé sóhajtott, és tudta, ha nem mondja ki, bármi és bárhogy is sietteti az időt, megnyeri a versenyfutást.
- Vágyom rád. – hunyta le a szemét. – Soha nem vágytam senkire még csak hasonlóan sem. És ha lenne bármi más gondolatom azon kívül, hogy megérintselek, bizonyosan megrémülnék ettől az egésztől. – lebegtek szavai a csendben, ahogy újra a másikra pillantott.

Ujjai körülírják az ajkakat, ahonnét a szavak fakadtak. Tapintva fizikai megtestesülését mindannak, ami - mennyi ideje is? - rágja be magát szöveteibe, szívébe, gondolataiba. Majd keze lehanyatlik, és feláll a kanapéról. Oliviát érintő ujjait orra előtt morzsolgatva, beszippantva illatát, tán meg is ízlelve mindazt, ami bőrére tapadt.
-Ilyesmit a fiúk szoktak mondani a lányoknak… - húzza le egy mozdulattal pulcsiját-pólóját, s hajítja el. Balja kinyúl Oliviáért, és felsegítve maga elé penderíti. Lélegzetvétele bennszakad, ahogy mellkasának simul párja háta, s lesimítja róla felsőjét. Füléhez hajolva lassan formálja a mélyről feltörő szavakat.
-Nagyon… éhes… vagyok… - záródnak fogai Olivia nyakszirtjén. Jobbja egy mozdulattal pattintja a nadrág gombját, s tűnik el keze a fehérnemű vonala alatt.
-A múlt hétvége… olyan távoli. Ugyanúgy, ahogy az eljövendő is. Bármennyire is sürgeti… valami. Nincs más… csak az itt… és a most… és ez… végtelen. Csak a miénk. És ezt nem rabolja el tőlünk senki. – fordítja párosukat lassan a nappali hatalmas ablakai felé. Nincs földalatti világ, vagy zárt szoba, ami megbolydítaná időérzéküket. Csak két sallangjait levetkőző lélek, és a rájuk telepedő éjszaka.

Csend lett. Végre távol kerültek, és kihunytak a fények. Nem maradt semmi szennyező, mi az avar ölelésében alattomosan közéjük kavarodhatott volna. Minden mi köröttük volt, őket szolgálta, segítette, óvta, vágyta. A távolság és űzöttség okozta állandó, lelkét tépő félelem letekeredve tagjairól foszlott semmivé, ahogy a pengeéles fogak gyengéden marva tarkójába szorították földre. A bundára száradt vér szaga fémes ízt hagyva szájába próbálta tudatába ordítani a veszélyt, de hiába. A másik oly rég óta vágyott közelsége óvatlanná tette…talán csak őt, talán mindkettőjüket. Jól tudta, nincs még vége. Talán sosem lesz, azonban egy menekülésen, a bujkáláson, a hazugságokon kívül volt valami, mi évszázadok óta állandó volt. Ők maguk, ketten, együtt, tökéletes egységbe forrva.

Fejét hátraejtve a férfi vállára nyögött fel szavait követve, majd veszítette is el értelmüket. Az idő valóban nem sürgette tetteiket, ők maguk annál inkább. A vastag szőnyeg elfogadva sorsát simult engedelmesen az összefonódó, egyé váló mozdulataik alá. Csupán pillanatok, csókok, sóhajok kérdése volt, hogy elveszítse a realitást, hol saját teste végződik, majd a másiké kezdődik. Az avar ázott illata alattomosan lopakodott be a szétfolyó tudatosságuk utolsó cseppjei közé, habár odakint a hó mindent elfedett már. Ujjai a sötét tincsekbe marva emelték meg a férfi fejét…látni akarta, biztos akart lenni a vonásokban, mik vágytól elmosódva voltak egyszerre oly közel és távol. A felpillantó sötétbarna szempár vágyódó szeretettel simította az ismerős vonásokat, a sosem látott, mégis olyannyira egyértelmű mosoly elégedetten villanva bele a csókba feledtette is el magát, nehogy kizökkentse a nőt.
A terasz hóval borított kövei felett néma léptek süllyedtek, majd heveredett le a hatalmas test, nem törődve a sárgás bundára feszülő hideggel. Tekintete csorduló aranyként vonta be a pár méterre lévő, a ház biztonságában egymásra találó páros minden mozdulatát.

-Fázok… - tapogatózott félálomban Olivia után
-Rosszul vagyok a saját szájszagomtól… - érkezett megállapítása az első szó nyomán, ahogy kinyitotta száját.
-Három napja nem ettem – kordul meg gyomra, ahogy megérezte a kajaszagot.
-Fél óra múlva landol Nathanielék gépe! Franc! – nyögi, ahogy az első, amit kinyíló szemei megpillantanak, a telefonja kijelzőjén virító pontos idő. Valahogy így indult a „reggele”.

-Eskü, holnap lemegyek a barkácsboltba és felszerelem a lakatot a pincében – kavargatja kávéját egy órával később, miután vett egy zuhanyt, bekapott pár falatot, helyére húzta a pincében a titkos ajtót és behordta a hétfő óta a kocsija csomagtartójában árválkodó cuccait Olivia hálószobájába.
-Olivia, mi lenne, ha ez a hétvége az lenne, aminek lennie kell. Baráti-családi összejövetel? – pillant csendesen a konyhapulton babráló nőre. Ám mielőtt bármilyen válasz érkezne, kocsiajtó csapódások törik meg a pillanatot.

-Rúben! Honnét van itt ennyi hó? És holnap is lesz ennyi? – érkezik az Ada nevű forgószél, végigtapickolva hótaposójával a nappali kövét. Rúben megindul felé, és felkapja őt A villámgyors és heves mozdulatba rejtve minden törődését, vágyát és érzését, ahogy magához öleli a sárgában pompázó kislányt.
-Ada… - simítja arcát a hidegtől pirosra mart archoz.
-Ha nem packázol az indián szellemekkel, holnap is lesz ennyi.
-Fú… összenyálaztál! Tegyél le! Nem vagyok dedós! – érkezik az öntudatos kérés, miközben visszalavírozta Rúben párosukat az előszobába.
-Becky! – üdvözli a nőt. Tekintete nem tudja nem észrevenni a radiológus pillantását, ami kíváncsian fürkészi őt és a karjaiban tartott lányt. Rúben lerakja Adát, majd a twi’lek csápokra emlékeztető csíkos sapka alá gyömöszölt göndör tincsek gazdája is megkapja a maga könnyed pusziját.
-Nate, remélem minden rendben volt az út alatt – öleli meg öccsét.
-Ahamm… csak csokit ne adjatok neki. Még jobban felpörög tőle – súgja oda bizalmasan Rúbennek.
-Segítek behordani a csomagokat – lép ki öccsével a ház előtt parkoló bazinagy terepjáróhoz. Kicsit szomorúan konstatálja, hogy ez jobban illik a ház miliőjéhez. Az ő viharvert Toyotája meg inkább a kertészfiúhoz lenne méltó.

Jóval korábban kelt, de fel sem merült benne a gondolat, hogy a mellette elnyúló férfit is felébressze. Helyette csak futón simítva végig mellkasát, bújt ki karja alól, majd lopakodott ki hangtalanul a szobából. Nem tudott volna tovább aludni. Szórakozottan ülve fel a konyhapultra szorongatta kávéját, ahogy a földig érő osztott ablaktáblákon bámult kifelé, a pályák irányába. Mélyet sóhajtva gondolt Nate-re, és az érkező családra. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Ezt valahogy nem így tervezték. Csak meg akarták játszani…esze ágában sem volt még egy hete lefeküdni Rúbennel, és ezzel végképp szétcseszni az esélyt arra, hogy valaha visszaszerezze Nate-et. Ami este olyannyira egyértelműnek tűnt, most zavarossá vált. Rúben egy hete felrúgva minden szabályt akarta visszaszerezni a radiológusát és a lányát. És most…ugyan változott bári is? Ujjai a zuhanytól még nedves tincsei közé futottak, majd megingatva fejét vette fel a telefont, és némi késéssel, de körbetelefonálta a fél világot, hogy minden rendben. Darennél jobban még Gregory se cseszte le. A barátja tajtékzott, és hosszú percek kellettek, mire megnyugodott.
- Daren…nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen…kimaradt. – nem akarta még csak megpróbálni sem elmesélni a már számára is teljesen valószerűtlen történetet.
- Vele vagy?
- Mh… - morgott a nő a telefonba, nem akarva nekiállni ennek a beszélgetésnek.
- Olivia, az Isten áldjon meg. Nem szeretheted egyszerre…
- Daren…ez nem ilyen egyszerű. Majd megbeszéljük. Majd! – a férfi megadóan sóhajtott.
- Hétfő este, O’Conors! Ne merd elfelejteni!
- Ott leszek. – bontotta a vonalat, majd összevadászva a szanaszét hagyott ruháikat pillantott az emelet felé, ahol a zuhany egyértelmű hangja jelezte, hogy felébredt a másik.

Kilépve a konyhapult mögül maradt háttérben, míg Rúben a családja körében pörögve fogadta őket, majd rá maradt a szerep, hogy beljebb is tessékelje a vendégeket, míg a fiúk a kocsinál bíbelődtek.
- Gyertek, megmutatom a szobáitokat. – vette el a kabátokat, majd akasztotta fel sorban egymás mellé.
- Hány szobánk lesz? – szökkent a nő mellé Ada, mire Olivia megvonta a vállát.
- Alapvetően kettőre gondoltam. Persze csak ha elég nagylány vagy egy külön szobához, és anyukád is beleegyezik.
- Naná, hogy elég nagy vagyok. – szökdécselt a lépcsősor felé, majd mikor látva, hogy a két nő is elindult, előre szaladt.
- Igazán szép ez a ház. – pillantott körbe Becky. – Épp ötletgyűjtőben vagyunk Nate-el. Én imádom ezt…- mutatott körbe. -…annyira meleg otthonérzetet ad a sok természetes anyag. Nate inkább a letisztult, gyakorlatis minimálban gondolkodik. – vont vállat a nő, majd pillantott be a nekik szánt szobákba.
- Hű… - akadt el tekintete a panorámán, de Ada kérdése tovább is zökkentette figyelmét.
- Enyém ez a szoba, tiétek a másik. Ok, Anya?
- Mért pont ez? – vonta fel Becky szemöldökét gyanakvón.
- Mert ez alá az ágy alá még egy éhező mumus se fér be! – mutatott a teljesen földön lévő keretre, mire Olivia akaratlanul is elvigyorodott.
- Ez egy fontos érv! – a kicsi összeráncolva szemöldökét pillantott a nőre.
- És akkor te Rúbennel alszol? Egy ágyban? Akkor ti is elveszitek egymást feleségül? – Olivia zavart mosollyal pillantott Beckyre, majd hajába túrva választolt.
- Hát…igen. Mi ott alszunk. – intett a folyosó másik oldalának végén lévő ajtóra. – De ezen a feleséges dolgon még nem nagyon gondolkodtunk. – somolygott.
- Gyere Ada, mutasd a mi szobánkat, ha már ezt lestoppoltad. – pillantott bocsánatkérő mosollyal Oliviára.

Nate kinyitva a csomagtartót egyenesedett ki, majd pillantott fel a házra, aprót füttyentve.
- Hát nem semmi…azt sejtettem, hogy nincsenek anyagi gondjai, de ez… - pillantott testvérére fürkészőn, majd ha már kibukott belőle a dolog, tovább is vitte a gondolatmenetet.
- Szóval igaz…? Ez az egész… - intett körbe a tájon, a házon, a vendéglátó pároson. - …mármint ti ketten valóban…?…közös hétvége, meg új esélyek…?  És mért pont most? És mért érzem azt, hogy valamit titkolsz? - akart annyira hinni benne, hogy még maga sem fogta fel, de a belsejében motoszkáló kétséget, és Olivia jelenléte miatti zavarát nehéz volt legyűrnie.

-Hogy miért most? Mert most jött el az ideje, Nate – ragad meg a nyitott csomagtartóból egy bőröndöt.
-Tudod, amikor küldted azt az smst… Menekülj… bármennyi idő is telik el, bármennyire is eltávolodunk egymástól, azok, amik összekapcsolnak, sosem fogjuk szétszakítani. Nem azért ültem le vele beszélgetni, hogy dacból megismerjem őt. Nem keltette fel az érdeklődésemet. S ha ezt üzened, bizonyára megvan az oka, hogy miért féltesz. Azért kerestem a társaságát, hogy rólad halljak híreket. Hülyeség, mi? – vesz másik kezébe egy kisebb táskát, ami Merida, a bátor képével volt dizájnolva.
-Aztán a friscoi hétvége és az elmúlt pár nap megváltoztatott sok mindent. És azóta is a fránya Menekülj jár a fejemben. Érzem, hogy miért írtad. És menekülnöm kellene. Mert ha őt választom, és elveszítem, azt nem élném túl. Viszont nem fogok életem végéig sopánkodni a „mi lett volna ha” sztorin. Ha megszólít a kirakatban a gyémánt, megveszem. És nem azon tipródok, hogy életem végéig rettegni fogok, hogy elrabolják tőlem. Köszönöm, hogy nem őt választottad. Mert akkor most kurvanagy szarban lennénk. – indulnak meg a ház felé.
-Te veszed meg őt? Inkább ő téged – emeli Nate tekintetét a házra.
-Nos igen… van miben fejlődnöm, és frusztrál is. De csak akkor fog továbbra is frusztrálni, ha benne rossz érzéseket kelt. Ada mit tud az apjáról? – vált élesen témát.
-Azt, hogy Becky elveszítette őt, még mielőtt megszületett volna. És hogy épp olyan, mint én. – pillant bátyjára, nem mondva többet. Rúben fürkészőn kutatja a választ, majd bólint.

-Ada kiosztotta a szobákat. Sajnos mi azt kaptuk, ahol várható éjjel a mumusok felbukkanása. Így lesz feladatod. Nem lesz pihentető éjszakád – lép Becky az érkező pároshoz, s incselkedő mosollyal veszi el saját bőröndjét Nate-től.
-Használjuk ki a világosságot. A repülőn ettünk, és ha megéheznénk, bizonyára van lehetőség a pályán a menedékházakban harapni valamit. Ha kipakoltunk, mehetünk is. Már bizsereg a lábam. Sötétedéskor zár a pálya. Viszont utána megnézhetnénk a sarki fényt a kilátóról. Elvégre nem véletlenül Aurora a sípálya neve. – indul meg felfelé, bevárva Adát.

A snowboard könnyed mozdulattal farolt ki a felvonó előtt. Kiállva a sorból hajolt le, és igazított a kötésen, mikor a párhuzamos lécek szintén kifordulva szórtak havat a deszkára. Felpillantva a fehér-lila virágos sapka árnyékából állt fel lassan, a kék szemeket fürkészve.
- Szia! – mondta halkan. – Még nem is nagyon köszöntünk. Olivia csak bólintott, némán várva a bírálatot, azonban a férfi kissé megemelve a kezét ejtette is maga mellé tanácstalanul.
- Sajnálom a múltkorit. Fasz voltam. – Olivia ismét csak bólintott. Nate mosolya gyengéden húzódott végig vonásain.
- Nem beszélsz velem? – vonta fel szemöldökét a férfi. Olivia sóhajtott, majd a felvonó felé fordulva intett, és állt be a sorba.
- Nem tudom, mi dühít fel. És nem akarom tudni, mit gondolsz.
- Már nem tudom, mit gondoljak? - ültek be könnyeden a felvonóba. – Azt hiszem a bátyám beléd szeretett. És jól tudom miért.- pillantott a nőre, majd talán önmagának is megengedve a nosztalgia érzését mosolyodott el. -  Jót tett…jót teszel neki. De azt is tudom, hogy olyan vagy, mint egy forgószél. Ne játssz vele Olivia…
- A fenébe Nate. Azt hiszed, veled játszottam? Annyira akartalak…majd beleőrültem, mikor nem engem választottál. Szerettelek… - mondta ki halkan. - …és eszembe sem volt…nem így terveztem. De valahogy a múlt hétvége, az azóta eltelt napok… - vonta meg vállát a lila-fehér dzsekiben. - …valahogy megváltoztak a dolgok. – Nate elmosolyodott a már hallott szavakon, de nem tette szóvá.
- Mégis zavar, hogy a közeledben vagyok. – ismerte a nőt. Olivia könnyeden bólintott.
- Kellemetlen veletek lenni. Kellemetlen Beckyvel beszélgetni. Ada…ha valaha is említetted volna…
- Ne kárhoztasd magad, ez az én döntésem volt. – szálltak ki egyszerre a tovagördülő felvonóról, majd siklottak el a könnyeden kezdődő lejtő széléhez. Nate megállítva a lécet fordult még a nő felé, ki a lejtő szélén játszó hármast figyelte.
- Olivia…mi lett volna, ha téged választalak? – a nő réveteg mosollyal mutatott Beckyre, ki a lejtő tetejéről engedte el a kislányt, hogy aztán húsz méterrel lejjebb elkapja az apja.
- Ha engem választasz, egy gyerek sosem talál rá az apjára, és te talán… sosem kapod vissza a legjobb barátod. – fordult újra Nate felé, ki hálásan mosolyodva el ölelte meg a nőt szeretettel, majd engedte útjára. Hosszan figyelte a könnyeden lesikló deszkát.

Becky a hóban lovagi várat építkező, a síelés tanulgatásától kifáradt gyermeket figyelte, majd rá sem pillantva a mellette álló férfira kérdezte halkan.
- Tudod, igaz? – fordult tekintete lassan a másik felé.

-Nem, Becky. Nem tudom. – emeli el tekintetét Adáról, egyenesen a zöldes-arany szempár röntgensugarába pillantva.
-Csak érzem. Emellett lényegtelen, hogy tudom-e vagy sem. Ráébresztett, hogy hogyan viselkedtem az elmúlt öt évben. És ez egyáltalán nem az, akiről hiszem, hogy vagyok. Tiszta pszicho érzés – ereszt meg egy apró kacsintást.
-Két pszicho… a kezelés csak feleannyiba került volna, ha egy szakembert választottunk volna – fürkészi még mindig a férfi vonásait.
-Én és a dokihoz járás? Max ha úgy visznek. Hordágyon. Hisz tudod – telítődik pátosszal a hangja, akár egy misszionáriusé - A kórház ördögtől való egy hely, piha – köp ki jelképesen.
-Ez nem változott még mindig – terül el megkönnyebbült mosoly Becky arcán, a jóleső pillanatból merítve a folytatáshoz.
-Nem éreztem úgy, hogy tartoznék neked bármivel, amikor elmentél…
Rúben felemeli a kezét, kesztyűbe bújtatott ujjával szabva gátat Becky további szavainak. Tekintete a hegyoldal felé fordul, Olivia lesikló mozdulatainak hipnotikus kanyarjaitól delejezve, szavai halkabbá válnak.
-Ha akkor elmondtad volna, nem utazok el. Összeházasodunk, lett volna valami nyomi melóm, vagy én maradtam volna otthon, és te lennél az oka minden meg nem valósult álmomnak. Anélkül, hogy valaha is megpróbáltam volna kezdeni magammal valamit. – pislant párat, visszatérve az alternatív jelenből a valóságba. Tekintete ismét Beckyre fókuszál.
-Bármi vezetett, köszönöm. Köszönöm, hogy rájöhettem, mekkora fasz voltam veled és Nate-tel. Viszont ettől nem könnyebb a mostani helyzet. –pillant ismét Adára, aki a vár kapujával bajlódik.

-Tudod te is, igaz? – kérdi Rúben csendesen.
-Igen, Rúben. – ám mielőtt bármit mondana, Ada megindul feléjük.
-Ha ennyit tudtok, segíthetnétek a várkapunál. Sosem készül így el Adelheid vára. Gyertek már – húzza maga után a két felnőttet. Rúben megadóan sóhajtva huppan le a hóba.
-Jól jegyezd meg Ada, ez egy varázskéz. – mutatja fel kezét, lehámozva róla a kesztyűt, s bőre melegével kezdi formázni a havat boltívvé.
-Nate-é is. Emberek szívét stoppolja meg. Kiszedi, a kezében tartja, aztán visszateszi.
-Nos, Adelheidnek most viszont egy építész kell. Hacsak nincsenek szívproblémái is a vár úrnőjének – nézi éppoly elégedetten a felépült várkaput, mint Ada. Olivia deszkáját beforgatva fékez, érkezve melléjük.
-Kicsoda ez az Adelheid? – néz segélykérőn a nőkre. Nem a legkiműveltebb az elmúlt évek mesefilmjeiben. Közben feltápászkodik. Bizonytalan érzések lesznek úrrá rajta, s ösztönösen lép Olivia mellé, auráját keresve. Közben sálja csücskébe törölgeti vizes kezét.
-Ne engem kérdezz. Én csak egyet ismerek, aki sebész Los Angelesben. – terül el széles mosoly Becky arcán, aki bizonyára már hozzá van szokva fantáziadús lányához.
-Ezt sem tudod? Grófkisasszony. Reginar az apukája.

Könnyeden fékezve le a többiek mellett pillantott le a gyermek mellett guggoló férfira, majd ahogy az közelebb lépett, futottak kesztyűbe bújtatott ujjai a karjára. Érintése rövid volt, amolyan gyermeteg, csak hogy tudja hogy ott van, megfogható, elérhető, így minden rendben. Azonban a kislány szavaira meglepetten futott feljebb szemöldöke, majd könnyeden oldva a deszka kötését lépett ki belőle, és ült le maga is a napsütötte hóba.
- Mi lenne, ha megcsinálnánk a szobrot is? – Ada értetlen pillantást vetett a nőre, majd tárta szét kezecskéit.
- Azt nem lehet. Ha leásnánk, se találnánk homokot. – a nő megvonta vállát.
- Szerintem volt annyira jó ember, hogy nem zavarná, ha csalunk egy kicsit. – Ada egy hosszú pillanatig gondolkodott, majd helyeslőn bólogatni kezdett, és maga köré nyúlva tolta össze a havat egy kupacba.
- Olivia…szerinted minden szent ember hibátlan? – kezdte formálni a fejet a maga gyermeki módján.
- Nem…azt gondolom, a legjobb emberek sokszor nagy hibákat követnek el.
- Akkor honnan tudjuk, hogy ha valaki hibázik, az jó vagy rossz? – a nő eltűnődve vonta meg a vállát, miközben a gyerek keze alá segítve alakított ki egy testet, lesimogatva hosszú szoknyává az alját.
- Úgy gondolom, a jó emberek ha hibáznak, abban nincs ártó szándék…egyszerűen csak hiba, amit aztán belátnak… – simogatta tűnődve a ruhát, majd a kislány felé tolta.
- És szerinted uralkodóként sokat hibázott? De, csak mert nem akart senkit bántani és belátta, így szent lehetett?  - Olivia megingatva fejét pillantott Beckyre, és az időközben mögé kerülő Natere, kinek ujjai gyengéden döntötték mellkasához a radiológus vállait.
- Milyen zseniképzőbe jársz Te Ada? – állt fel, majd lesöpörve nadrágjáról a havat lépett vissza a deszka mellé, és pillantott fel az égre.
- Mindjárt besötétedik. Viszont ha a fiúk összekapják magukat, elég hamar lehet tüzünk…és van forró csoki, meg pillecukor – pillantott a vigyorgó Adára. - …és ha az elfogyott…igazán jó bor is akad a házban…- fordult tekintete a szülők felé.


Kilenc is bőven elmúlt mire Ada kómába ette magát. Becky meghitt fáradtsággal ült le a kanapára, majd maga alá húzva lábait fészkelte magát Nate ösztönösen nyíló karjába.
- Annyira fáradt volt már, hogy alig tudott elaludni. Illetve...nagy ez a ház. Szokatlan számára, de élvezi.  – vette el Nate ujjai közül az öblös borospoharat, majd kortyolt bele.
- Atyám…európai borászok a felmenőid? – Olivia nemet intett, majd kilépve a konyhapult mögül ült le Rúben mellé. Ahogy lábait felhúzta, oldalra billentve azokat simult combja a férfi lábához.
- Táncosok. Legalábbis a szüleim. A nagyapámék azonban valóban európaiak, és borászatuk is van…Stockholmban éltek régen…majd miután úgy döntött a nagyapám, hogy közrendű nőt vesz feleségül, New Yorkba költöztek. - Nate összevonva szemöldökét rakta lassan össze a kirakóst.
- Csak viccelsz. Azért vagy Weimar, mert...? – Olivia megvonta a vállát.
- Mert apám bal kézről jött. – mosolyodott el a nő, cseppet sem bánva. – És ha már a Bernadotte nevét nem viselhette, megkapta a család német leszármazásának nevét amolyan vigaszdíjként.
- Akkor ezek szerint te a svéd királyi család… - Olivia nemet intett, megállítva Becky szavait.
- Nem. Én egy színésznő vagyok. A szüleim meg versenytáncosok. És ez így van rendjén. – zárta is rövidre annak latolgatását, hogy mennyire is van közel a tűzhöz. Nem érdekelte, és azt sem akarta, hogy bárki mást ez érdekeljen az életében. Kinyúlva az asztalon álló talpas pohár felé kortyolt bele a már indokoltan méregdrága borkülönlegességbe, majd csak egy pillanatra sandított oldalra a pohár pereme felett, mielőtt élesen témát váltva fordult vissza Nate és jövendőbelije felé.
- És van már időpont? Terv az esküvőre? Nászútötlet? Hogy hová teszitek addig Adát… - simultak ujjai biztatóan Rúben combára. Érintésében nem volt noszogatás, inkább csak amolyan támogatás, még ha nem is volt biztos benne, hogy hogy állnak pontosan egymással?

-Hanukát már egy családként szeretnénk ünnepelni. A november 24-ét választottuk. Az esküvőre pedig nem nekünk vannak terveink, hanem anyának. Hisz ismered – fut át Nate arcán egy apró elgyötört mosoly. – Szabad kezet kapott, a nászútért cserébe. Ausztráliát választottuk. A szüleid pedig bevállalnák Adát, ugye? – pillant a borospohártolvaj Beckyre.
-A szörf szezon kellős közepe… még mindig imádod a vizet és a deszkát – mosolyodik el Rúben Ausztrália hallatán. Keze a combján nyugvó ujjakra simul. A svédes fejtegetést nem igazán érti. Annyit azért felfog, hogy Oliviának európai felmenői vannak. Ám további szavait Becky fojtja belé.
-Szeretlek, Nate. Szeretem, ahogy törődsz velem és Adával. – érinti puhán ajka Nate állát - Viszont az esküvő dátuma… nem tudom. Téged akarlak páromul. De nem egy reprezentatív gondoskodó férjre van szükségem. Hanem arra a Nate-re, aki mellett nőnek érzem magam. Arra a férfira, aki ugyanúgy kíván, mint én őt. Nyár óta nem voltunk együtt. Úgy. – halkulnak szavai, s tekintete pár pillanatra Nate válla fölött a kandalló előtti szőnyegen megpihen.
-Türelmes, elfogadó és nyitott embernek tartom magam. De ha november végéig nem lesz változás… –áll fel a kanapéról.
-… és… - hajol jegyeséhez, fülébe suttogva pár szót – akkor a Hanukát szüleinknél ünnepeljük, továbbra is jegyesekként. Ami pedig Adát illeti… - fordul Oliviáék felé, megforgatva a rubint ital maradékát poharában elgondolkozva egy pillanatra.
-… azt szeretném, hogy Oliviával és Rúbennel legyen, amíg mi nászúton vagyunk. Ha ti is bevállalnátok. – apró bizalmas mosoly és biccentés, amivel megerősíti döntését, kérését.
-Jólesően elfáradtam. Köszönöm a mai napot – búcsúzik. Nate vállain távozóban végigfutnak ujjai, majd a pohárral felmegy szobájukba.
-Huh… ez aztán az ultimátum – töri meg Rúben a csendet, miután a hálószobaajtó becsukódott. Ledönti pohara tartalmát, és mindenkinek tölt még.

-Nos… gondolom, ha ott… lenne valami baj, Becky nem mondta volna ezt – pillant várakozón öccsére.
-Kicsattanok az egészségtől. –legyint Nate.
-Papírom is van róla. Most akarom megváltoztatni az életbiztosításom, egy rakat vizsgálatot csináltattak velem. –forgatja a poharat ujjai között. Tekintete a vörös nedűben visszatükröződő narancs parázs fényeitől nehezen szakad el. Egy sóhajjal pillant bátyjára.
-Úgy érzem, hogy ha úgy érek hozzá, valami… valami történni fog.
-Még szép, hogy történni fog. Jól érzitek magatokat. – jön a nagyobbik fivér reflex szülte megállapítása. Ám szemöldöke felszalad.
-Tisztában vagyok vele, hogy semmi racionális oka nincs ennek. Amióta együtt voltunk… - emeli tekintetét Oliviára Nate
-… mintha megbélyegzett volna valami.
-A lelkiismereted? –kérdezi Rúben tétován.
-Azt akarom, hogy legyen időnk Beckyvel. Időnk egymásra, Adára. De ez a valami, mintha csak arra várna, hogy elvegye mindezt. Az időt. – jár tekintete önnön tükörképe és Olivia között.

Ujjai idegesen moccantak Rúben takaró keze alatt. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát a saját házában. Úgy gondolta, ez az a beszélgetés, ahol nincs joga ott lenni, és ha sejtette volna, hogy Becky bármit is tud, már rég kimenekült volna a helyzetből. Habár Rúben érezhette az izmok önkéntelen rándulását, arcára nem ült ki a zavar, azonban hálás pillantást ejtve párjára fogadta el az ismételten megtelő poharat. Nate szavait követve mélyet kortyolt a borból, az elmúlt napok kieső zavarára gondolva.
- Nate, ez a nő csodálatos. – bukott ki ajkán az, amit belül, mélyen magában érzett. Valami, mit nem tudott megmagyarázni, mire nem volt indok vagy érv. Csak az érzés.
- Ha én…mi…bármi a nyárból bélyeget sütött rád… - megvonta vállát. - …tépd le. Gyorsan, mint egy ragtapaszt. És habár azt gondoltam, sosem fogom így gondolni…nem hozhattál volna jobb döntést. – sóhajtott mosolyogva.
- Nem is volt olyan nehéz kimondani. – ingatta meg a fejét még mindig mosolyogva, majd folytatta.
- Az idő… - pillantott Rúbenre, talán igazolást várva, talán csak azért, mert tudta, ha másban minden oly bizonytalan is köztük és velük kapcsolatban, egy dologban belülről fakadóan, érzés szinten egyet értenek.
-…ebben a házban az idő csak a tiéd, a tiétek. Nincs senki, és semmi ami elveheti tőletek. Csak lendülj tovább és érezni, tudni fogod. – tartotta hosszan a férfi tekintetét.
- És most menj! Holnap este is ráértek jó testvérként lerészegedni édes kettesben és elkezdeni telepakolni azokat az üres polcokat. – kaparta elő valahonnan tudatának mélyéről Rúben egykori szavait. -  Este elviszem a lányokat a színházba. A kollégáim a Szépség és a szörnyeteget játsszák kora este. Ada élvezni fogja, főként ha utána bebarangolhat mindent. – mosolyodott el a nő, talán a bortól engedve fel, és simulva oldalával Rúbenhez. Nate érdeklődőn simította tekintetével a vele szemben ülő pároson, majd újra a nő felé fordulva bólintott.
- Köszönöm Olivia. – tette le a poharat az asztalra és felállva még Rúbenre pillantott. Nem szólt semmit. Nem volt rá szükségük.
Ahogy a léptek zaja elhalt, Olivia kiengedte a valamikor a tüdejében rekedt levegőt, fordult lassan Rúben felé.
- És köztünk...valünk mi van? – kérdezte halkan, és valóban tanácstalanul, minek a vizén még sokáig ellavírozott volna, ha nincs a rájuk bízott Ada, ha nincs Nate, és nincs ez az egész helyzet. Általában jól elvadászott a zavarosban, de valahogy most nem ment. Úgy érezte, nincs kapaszkodó, hogy túl sok a gáncs, túl sok a csapda.

Hosszas csend telepedik kettejük közé, ahogy magában felteszi Olivia kérdését, s ízlelgeti belső válaszait. Újra és újra.
-Összhang. Bár még egy ilyen pillecukorvacsorázós ötlet a részedről, és a hasnyálmirigyem felmondja a szolgálatot. –fonja ölelésébe Oliviát.
-Remélem Becky és Nate megtalálják ezt az egyetlen hiányzó közös hangot a harmóniából. És jólesik, hogy nem zár el Adától. Sőt… még lehetőséget is ad, hogy jobban megismerjük egymást. Hogy később, ha úgy hozza a sors, elé állhassak, ha a nagybácsi szerepkör már nem komfortos. – san franciscoi terveik a múlt ködébe vesznek. Már Nate-ék megérkezése reggelén is olyan távolinak és idegennek érzete őket. Egy forró éjszaka és a letális dózisú alkohol élet-idegen összeesküvése.
-Nem tudom, mit csináltatok a hóban. És még mindig nem tudom, ki volt Adelheid. De nagyon jól kijöttetek egymással. És igényt tartanék a támogatásodra, ha mégis lesz nászút. Szóba sem jöhet semmiféle kifogás. Ha Ada rosszul fogja érezni magát, Becky bosszúja utolér. És láthattad, milyen, amikor… a fejébe vesz valamit. – halássza ki Olivia kezéből a poharat, s oda ki nem bontakozva az ölelésből csúsztatja az asztalra.
-Akarlak, Olivia. Téged. És azt szeretném, hogy mocskos dolgokat suttogj a fülembe. –keresi ajka párjáét, s miután rátalált, csókba fulladva morogja.
-…nagyon… mocskosakat…

- Csss…halkan… - szorította ujját saját ajkára, miközben baljával a settenkedő kicsi kezét fogta.
- És ha meghallja? …akkor lebukunk…!!
- Dehogy hallja. Alszik… nene…gyere… - emelte át a kislányt egy lépcsőfokon. – Az nyikorog… - tette is le.
- Olvad…csöpög… - aggodalmaskodott a kislány.
- Nem baj. Elég lesz. – mosolygott a nő cinkosan, jól tudva hogy az este elsuttogott szavak után is volt még annyi eszük, hogy számítva egy óvodás random viselkedésére, magukra húztak végül valamit. Az ajtó hangtalanul nyílva engedett belátást az összezilált ágynemű közé gabalyodott félmeztelen férfira. Ada alig bírva a benne feszülő izgalommal, vigyorogva topogott a padlófűtéstől langyos kövön, miközben átázott kis kesztyűjéből csepegett az olvadt hó.
- Haragudni fog…
- Szerintem ki tudjuk majd engesztelni. – kacsintott. – De jól célozz…csak kettő van. – a kicsi tétován beljebb lépett, majd magával húzva Oliviát súgta oda.
- Gyere te is… - közelítették meg az ágyat, majd még utolsó engedélyt kérve a nőre pillantott, ki bízatóan bólintott. A kis kéz lendült, majd az olvadó hógolyó kirepülve súrolta a férfi hasfalát.
- Itt a másik… siess… - tolta a kicsi kezébe az általa őrzött muníciót, mi újra útnak indulva találta telibe az addigra megmozduló férfi mellkasát. Ada beharapva ajkát ugrándozott egyet, nem tudva most mi lesz. Olivia rápillantva húzott a kis kezeken.
- Gyerünk Ada…futás innen… - szaladtak kifelé kézen fogva, irányba véve a konyhát, hol Becky tekintete a lépcső felé fordult, miközben a mögé lépő Nate ujjai a göndör tincsekbe túrtak.
- Jól döntöttem, ugye? – pillantott hátra, miközben a férfi lehajolva csókolt bele a nyak ívébe.
- Jól döntöttél. Mind jól döntöttünk. – mondta halkan, mire a nő egész testével fordulva felé simult hozzá a másikhoz egy hosszú, évődő pillanatra.

Elnyújtott farkasüvöltés borzongatja végig a házat. A vonyítás végigkaristolja a hatalmas ablakok üvegét, kitöltve a belső tereket. Az idő megfagy egy pillanatra. Becky kezei alól a kávéscsésze szeszélyes piruettben fordul ki, kilögybölve tartalmát a konyhapultra. Hatalmas busa fej tűnik fel a lépcső tetején. A fenyegető agyarak mögötti szörnyeteg prédáját keresi. Majd a szürke rémség megindul a lépcsőn lefelé. Uralkodón, betöltve jelenlétével a teret. Ez az ő területe. Ez az ő falkája. És van valaki, aki botormód egypár hógolyóval vonta kétségbe pompázatosságát. Leérkezve a földszintre a konyhapultnál összesimuló Becky-Nate pároshoz lép.
-Ti voltatok? – morogja zihálva, orrát a páros arcába dugva, körbeszimatolva őket. Majd az ordas bestia tovább cserkészi áldozatát, hagyva, hogy orra vezesse. Pár ugrás, és a terített étkezőasztal mögött bujkáló nőnemű egyedekhez ér.
-Te voltál? – bökdösi a plüss orr Adát finoman, majd figyelmét az Olivia kezében szorongatott átázott gyermeki kesztyű ragadja el.
-Te voltál! – hörgi bele a bizonyosságot a nő arcába, szőrös mancsait fenyegetőn emelve.
Majd a hatalmas szürke ordas megmerevedik. Orra az asztal felé fordul.
-Szalonna…. – suttogja áhítattal
-Sült… szalonna – nyögi gyengéden, vágyakozva. S immár teljes figyelmét leköti új prédája.
-Palacsinta… juharszirup…. – tépi le fejéről kifulladva a farkasjelmezt és nem átallva szőrös mancsával belenyúlni a szép terítékbe, ellop egy ropogós, aranyló bacondarabot a tányérról, szájába tömve.
-Még… szőrösen is jó… - sóhajt fel teli szájjal, elégedetten, miközben a mancsáról rátapadt plüss szöszöket próbálja kipecázni szájából, miután lehámozza kezéről is a jelmezt.

-A frászt hoztad rám. Csak nem a farkasokat kutatod? Ezért esett hát a választásod végül Alaszkára – érkezik Becky Nate-tel az asztalhoz.
-Igazából a sarki ludak miatt. A farkasok csak melléktermékek voltak. Egészen hét elejéig – nyammogja Rúben elégedetten a szalonna-szirupos palacsinta kombinációját szeszélyesen variálva.
-Hogy döntöttetek? Ada nálatok lehet, amíg mi november végén Ausztráliába utazunk?-kérdezi apró mosollyal az arcán Becky vendéglátóikat. Rúben tekintete Nate-re siklik, örömmel nyugtázva öccse arckifejezését.
-Nos… Olivia tegnapi… válaszát igennek veszem – törli ragacsos-zsíros ujjait egy szalvétába, és leöblíti narancslével a falatokat.
-Így legalább lesz, akitől megtanuld, hogyan kell igazán jól célozni hógolyóval – ajánlkozik Ada mesteréül, s egyben lefitymálva Olivia dobótechnikáját.
-Ma pedig a sípályán halloweeni forgatag lesz. Csomóan jelmezben. Vicces lesz nagyon. Alig várom, hogy kiérjünk.

Ada élvezve-félve az ordast, sikongatva bújt meg Olivia háta mögött, de hiába.
- Szaladj… - akarta magával rántani a nőt, de a szalonna megnyerte nekik a csatát. A nő szélesen elmosolyodva nyúlt Rúben ajkához, majd lehalászva róla egy műszőr darabot simította is meg egyúttal a borostás arcot.
- Persze. Szívesen elrontjuk a jó nevelést. – bólogatott párja szavaira, ahogy mind asztalhoz ültek. Olivia körbepillantott, azonban mielőtt bármiért is nyúlhatott volna, Nate reflexszerűen nyújtotta át a fahéjjal leszórt almacikkelyeket, és a zabsüteményt. Csak egy pillanatra villan össze tekintetük, majd egy rövid köszönömmel gördültek is tovább az apró hibán.
- Anya! Azt mondtad, ne hozzam a Meridás ruhámat, mert nem is kell majd. Pedig én tudtam, hogy kell… - húzódtak össze a kis szemöldökök vádlón.
- Ada, így is annyi mindent hoztál. És az a ruha amúgy is túl hosszú. Nem bírtál volna vele a sípályán.
- De bírtam volna! Merida mindennel bír. – dacoskodott a kislány a tányérjára pakolt tojást bökdösve villájával, mintha az lenne mindenért a felelőst.
- Szerintem találunk valamit a padláson. Ha megreggeliztünk, felmegyünk és kipakoljuk a nagy ládát. Jó pár leselejtezett színházi jelmez van benne…ha Merida nem is lehetsz ma, szerintem akad valami igazán izgalmas és menő ott neked.  – Ada tekintete kíváncsian fordult felé.
- És van benne igazán félelmetesgonoszságos? – Olivia elharapva egy almadarabot vonta meg a vállát.
- Nos…évek óta nem nyitottam ki. Arra emlékszem, hogy az Alice egész színpadi ruhatára benne kell hogy legyen, és mivel gyerek darab volt, bőven van esélye, hogy találunk valamit.
- A Kör királynő lehetek?
- Attól tartok, az a jelmez maximum anyára jó. Magas volt a színész, aki hordta. Viszont a Kalapost a darabban egy gyermek alakította. Illetve a Kör királynő udvarhölgyeit is. Szerintem abban találni fogunk neked valót. Persze csak ha nem félsz a padláson. –szavait követően a kicsi Rúbenre, és a földre dobott jelmezre sandított, majd szólt oda halkan.
- Te maradj itt, jó? – ne félt, de jobb volt a békesség. Fél óra múlva hajthatatlanul menni kellett a padlásra, nem lehetett tovább várni egy percet sem. Ahogy végül Becky is csatlakozva a ruhakereső kalandhoz, hármasuk eltűnt a lépcsőfeljáróban, Nate átnyúlva az asztal felett emelt el egy szelet fahéjas almát, majd tűnődve harapott bele.
- Azt hiszem elvesztettük őket. – pillantott bátyára, majd még egyszer kinyúlva vette el az egész tányért, min még ringatózott pár cikkely.
- Hiányoztál. – pillantott testvérére, majd körbeintett az egész miliőre célozva. – Hiányzott mindez. Az otthon. Aminek a része vagy. És holnap, mikor felszállunk a repülőre, nem akarom újra elveszteni. – tartotta tükörképe pillantását.
- Már nem mondom, hogy gyere haza. – ingatta meg a fejét. – De néha…gyere…gyertek haza. Nem azért mert Apa beteg, vagy mert Anya vagy én… - húzta el a száját belátva a maga sarát is. - …zsarolunk lelkileg valamivel. Azért gyere, mert vágysz rá. Vagy csak mert szar heted volt, és jó lenne berúgni. Soha többé nem akarok az üres polcok előtt állni azt gondolva, hogy téged ez nem érdekel, miközben idegenektől csipegeted fel a morzsákat…még ha most jól is sült el.

Volt idejük beszélgetni, sőt elpakolni is. Jó háromegyed óra elteltével a kis lábak a lépcsőn trappolva jelentek meg.
- Nanana? – fordult körbe miközben a hajához tűzött vörös, szélfútta paróka tetejéről lebillenő cilindert igazította a fejére.
- Nem is rossz. – fogta meg Nate a gyerek kezét, majd forgatta meg, mintha csak táncolnának, azonban a mozdulat elakadt a szintén lefelé jövő menyasszonyán. Elvigyorodva pillantott végig a nőn, majd elengedve Adát lépett közelebb, és a lépcsőkorlátnak dőlve nyúlt kezéért.
- Majd ne siess ezt levenni. – mosolygott a tűzvörös tincsek közé, mire Becky nevetve emelte fel a kezében lévő pálcácskát.
- Na, csak vigyázz, mert a fejedet vétetem. – ennek ellenére ujjai gyengéden simogatták végig a másik mellkasát. – Menj fel. Olivia vár. Te sem úszod meg. – Nate megingatta a fejét.
- Mért érzem azt, hogy nekem már csak a fehér nyúl jut? – Becky nevetése felszabadultan simogatta végig a családját.
- Mert már tényleg csak az van! – Nate égnek emelve tekintetét sóhajtott, majd ajka futó csókot lehelt a rúzsszívre, mielőtt beadva a derekát indult felfelé.

- Becky, Natre szerintem ez jó lehet…bár…de, de…persze, ha a nyulat akarja… - fordult a fekete műbőr ruhával a belépő felé, majd elmosolyodva pillantott végig rajta.
- Esélyed sincs. – Nate belenyugvóan bólintott.
- Tudom. Jössz, és elsodorsz mindent. – Olivia elmosolyodva billegtette meg ruháját.
- Ez Alice dolga. – lépett közelebb, majd felvéve a ládáról a fehér nyuszit emelte magasra a fekete bőrruhával együtt. Nate mérlegelt egy pillanatig, majd a fekete cuccért nyúlt.
- Ha már hülyét csinálok magamból, legalább a farkas ne egyen meg. – tette le a láda tetejére a kosztümöt, majd pólója nyakát megfogva, felfelé húzva bújt ki a sötétkék anyagból.
- Még mindig reménytelenül ölöd a ruháidat. – mosolyodott el a nő, ahogy tekintete végigsimította a másikat, majd felvéve a felső részét a jelmeznek, nyitotta szét a hátán záródó övcsat szerűségeket.
- Van, amiről nem tud leszokni az ember.  – bújtatta bele karjait a feszes, kényszerzubbony szerű felsőrészbe. A nő megkerülve igazított a szövettel bélelt kabátkán, majd a csatokkal bíbelődve ejtette fogságba a férfit. – Jó fej vagy Adával. Kedvel téged. – Olivia a földig érő tükrön keresztül pillantott a másikra, de nem szólt semmit, így Nate folytatta. – És Beckyvel is rendes vagy.
- Ő is az velem. Pedig tudja… - volt halk a nő hangja, mozdulatai nem akadtak meg még attól sem, hogy Nate izmai megfeszültek.
- Te…?
- Nem vagyok teljesen hülye, Nate! – vágott elébe a kérdésnek. – Egyszerűen csak érzem. Tudja. Hogy anno buktál-e le valamivel, vagy egyszerűen csak ráérzett? Nem tudom…de az első pillanattól tudja. – Nate mélyet sóhajtva túrt bele hajába, miközben a nő befejezve a műveletet adta kezébe a nadrágot, jelezve, hogy azt már egyedül oldja meg.
- Szeret téged. Bárhogy is történt, már megtörtént. Ne feszegesd. Fogadd el…és tedd boldoggá. Nem vágyik magyarázatra, különben már megkapta volna. Csak rád vágyik. – fordult el a sminkcuccokkal matatva, ahogy a férfi oldani kezdte farmerjának gombolását.
- Szeretem ezt a nőt Olivia.
- Tudom Nate…tudom. Régen is tudtam…csak most már értem is, hogy mért. - pillantott végig elégedetten a másikon, kinek már csak a hajával kellett valamit csinálni.

A hétvége és a szép idő sokakat kicsalt az Aurora hegy oldalába. Tapasztaltabb szemmel a fairbanksi sípálya telítettsége közel sem haladta meg egy-egy frekventáltabb amerikai sípályáét, ám érezhető volt, hogy a város közösségi életének egyik színterévé avanzsálódott Halloween napján a síközpont. Bőven elmúlt tíz óra, amire kiértek. A szikrázó nap feledtette a hideg időt. Rúbennek meg pláne. A síoverallja fölé húzott szürkefarkas jelmez alatt izzadt rendesen, amire a mozgás katalizátorként hatott. A pályát különleges hangulat fonta be, ahogy a mondák szerinti evilág és túlvilág közti határmezsgye elhalványult ezen a napon. Ötükön kívül fáraók, Napóleon, vámpírok, a halott menyasszony, Skeleton Jack, egy óriáspingvin … számtalan jelmez színesítette a délelőttöt.

A könnyebb pályák egyikének aljában csúszkáltak Adával. Nate és Becky kihasználva a lehetőséget az izgalmasabb Big Dipper-re mentek át lesiklani, úgy egy fél órája.
-Rúben, milyen gyakran esznek a farkasok?
-Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra. Szóval mindig. Vadásznak. És a leggyengébbeket elkapják. Azt eszik, amit a legkönnyebben tudnak megszerezni– húzza ki magát, és szemléltető jelleggel egy morranással Olivia felé indul meg. Egy percig kitartóan próbálkozik elkapni Alice-t, ám Olivia könnyedén siklik el minden alkalommal. Rúben nem az alpesi síelésben járatos. Kutatása során gyakrabban használta a sífutó technikákat, mint a profibb lesiklókat.
-Na ezért vadásznak a farkasok falkában. Ada… segíts. Kerítsük be – zihálja kifulladtan
-Én csirkeszárnyat akarok enni, nem Oliviát. És azt könnyebb megszerezni. Veszel nekem? - fordul ügyesen a kajálda faháza felé a kislány.

Egy mély roppanó hang ragadja el Rúben tekintetét lányáról. A hatalmas völgykatlan, amiben vannak, csalókán veri vissza a zajt, ami morajlásba fordul. A pályák nagy részére viszont rálátni onnét, ahol vannak. A Piknik Sziklán állapodik meg tekintete. Majd fejéről letépi a látását korlátozó maszkot.
-Ott… - emelkedik karja, a két kilométerre lévő Piknik Szikla fölötti meredélyes-sziklás részre mutatva. A szikla fölötti, pályán kívüli részt sebesen lefelé terjengő tejfehér köd lepi el. Hamar eléri a szikla alól induló pályákat. A hegyoldal fenyői között kialakított irtások csatornaszerűen terelik a förgeteget.
-Lavina! – fagy bele a pillanat szülte érzések sokszínűségébe. Ámulat a természet megnyilvánulása előtt, sürgető érzés, hogy arrébb menjenek, hogy biztonságba tudja a többieket. Majd két perc után a néma csend és alattomos aggodalom. A hósuvadás elködösíti a hegyoldal azon részét, két pályát félig betemetve.
Egy pillanat alatt olvasztja a kiáltozó hangok kakofóniája az időt. Csodálkozás, ijedtség, tettrekészség, duruzsoló eseménykitárgyalás, minden nyakon önti hirtelen hallójáratait.
Egyetlen egy kép az, ami mozdulatlan. A két pálya ép alsó szakaszán nincsenek mozgó hangyaméretű sötét pontok. Az ülepedő hó-ködből nem érkezik egy síelő sem. Azokról a pályákról, miknek tövében ők álltak.
-A Brusher’s Glade. És a … Big Dipper. – nyögi a szavakat. A képről lefoszlik a köd. Az ecsetvonásokat már látta álmában. Képtelenség volt ellátni szabad szemmel addig ilyen élesen, most mégis… látta.

Nem voltak ösvények, senki nem tapodta azóta. Ám szűziesnek sem volt mondható. Úgy volt minden, ahogy Tél-testvér visszaokádta, kicsavart fenyőkkel, sziklatömbökkel, narancsszín háló-cafatokkal festve groteszk színeket a fehérségbe. Ott kell lenniük valahol! Izmait az adrenalin húzta s hajtotta, hogy megtalálja őket. Egy pillanatig keserű íz lepte el száját.

-A hegyimentő-állomás fent van. Ada nem tudja használni a sífelvonót. Oda kell mennem! – törnek fel a szavak. Telefonja után tapogatózik, de a hülye farkasbundán nincsenek zsebek.
-Ehh, hívd őket! Nate fotózott. A telefonja vele van. Hátha… Gyertek fel! Kocsival. – indul meg a felvonó felé sebesen.


/ezzel egy időben a hegyimentő-állomáson/

-Aurora Skiland, Ski Patrol, Kilpatrick. Lavina a nyugati oldalon. A Brusher és a Big Dipper felső szakaszát letarolta. Helikoptert kérünk. Roy, Heidi, Tom és Mitch most indulnak, húsz perc múlva érnek oda. A mentőket már értesítettem.
-Erin? Hányan voltak ott? – recsegi az éteren át egy férfihang.
-Nincs pontos információnk, kik tartózkodtak ott. De lesznek sérültek. Egy részükön normális védőfelszerelés sem volt, Sean. Csomóan jelmezben voltak ma… – csuklik el a nő hangja egy pillanatra.
-Harminc perc, Erin.

/a felvonón/

Úgy érezte, egy örökkévalóságig tartott, míg felért a felvonó az 1000 méteres szakaszon. Nem mert órájára nézni. Minden huszadik perccel 30%-kal csökken a lavinaáldozatok túlélési esélye. Szemével inkább az apró piros pöttyökből álló négyfős csapatot figyelte, ahogy a Speinle Bahn pályán keresztül a Piknik Szikla felé tartanak. Hangosbemondó szavait sodorta felé a szél, amiben minden síelőt megkértek, gyülekezzenek kijelölt pontokon, minden további lesiklást abbahagyva, és jelentsék, ha bárki hiányzik. Amint havat érzett lécei alatt, a hegyimentők fakunyhója felé vette az irányt. Kisebb csoport már gyülekezett az épület előtt.

/hegyimentő-állomás/

-Az öcsém és a menyasszonya… lehet, hogy a Big Dipperen voltak. Nem láttam leérni őket.
-Hogy néztek ki?
-Az öcsém, mint én… - kezdene bele, ám a szőke, copfba fogott hajú nő tekintete megakasztja szavait.
-Ollókezű Edward és a Szívkirálynő. Sötét ruhák.  – ennyi elég a nőnek.
-Mitch, eddig hat ember eltűnését jelezték. Felnőttek. Négyen a Brusherre mentek. Kék ruha, piros sapka. Fekete-sárga ruha. Captain Morgan piros kabátban. Frankenstein, zöld. Ketten pedig a Dipperen tűntek el. Ollókezű Edward és Szívkirálynő. Sötét ruhák. Jeladó, ABS egyiknél sem volt.
-Vettem, Erin. Két perc, és ott vagyunk. Hol kezdjük a keresést? – recsegi vissza egy hang a rádión.
-Ahol úgy látjátok, nagyobb eséllyel találtok meg bárkit…. – mondja kiszáradó torokkal Erin, majd bontja a kapcsolatot.
-Menj a melegedőbe, Rúben. Ha bármit megtudok, szólok – simít végig a csapzott bundán. Ismerte futólag a férfit, hiszen törzsvendégnek számítottak a pálya melletti büfében, ahol dolgozott. Sokszor szolgálta ki őket.

/egy órával később/

-Rúben… -lép hozzá Erin, kezében telefonjával.
-Ez az övéké? – mutatja felé a kijelzőt. Az egyik fotón egy fekete, kettétört méregdrága Atomic léc látható, a másikon pedig egy síbot, amire egy fekete, fehér csipkével szegett ruhacafat csavarodott.
-Ilyen léce van Nathanielnek. Az pedig, mintha Becky ruhája… Megtaláltátok őket? – Erin némán ingatja a fejét.
-Tíz méterre egymástól találtuk ezeket. De csak ezeket. – majd a kezében tartott rádióba szól.
-Pozitív, Mitch. Folytassátok a radardetektoros keresést.