Kényelmesen hátradőlve ettem az ebédemet a Patológián levő irodámban, az egyik folyamatban levő ügyünk áldozatának helyszíni fotóit tanulmányozva, amikor kopogás nélkül rám nyitották az ajtót. Utálom, amikor valaki képtelen felemelni a kezét, hogy illedelmesen bekopogjon, majd válaszra várva cselekedjen. Székemben kifordulva pillantottam az illetőre, majd lassan felemeltem a szemöldökömet. Nocsak-nocsak… a nagyfőnök személyesen? Mióta itt dolgozom, be nem tette a lábát a Patológiára, mindig csak a rendőrségről telefonált át, ha akart valamit, vagy felkeresett a rendőrségi irodámban, amikor épp ott tartózkodtam. - Kapja össze magát, van rá öt perce. Van egy hullánk Anchorage-ban. – Közölte a tőle megszokott tömörséggel, majd be is csapta maga után az ajtót. - Szép napot neked is, seggfej! – Mondtam hangosan, majd a kajámat bedobva a mini hűtőmbe, fehér felsőm fölé kaptam irhakabátomat, és a helyszíni vizsgálatokhoz használt összekészített orvosi táskámért nyúltam, ami inkább egy bőröndhöz hasonlított, mint egyszerű táskához. Anchorage… még sose jártam ott… van vagy 360 mérföld is… jó hosszú lesz az út. Estére jó ha odaérünk, mert az utakon mindig vannak balesetek. Remek. - Vaidya, át kell mennem Anchorage-ba. Amíg vissza nem jövök, te vagy a főnök… oké? – Szóltam be a laborba, ahol a beosztottaim jelenleg is a munkájukat végezték. Kisietve az épületből, elindultam a főnök kocsija felé, de ő a tető irányába mutatott. - Helikopter viszi át. Itt van minden, amit eddig tudunk. Az Anchorage-iak tudnak az érkezéséről, és biztosítottak az együttműködésükről. – Nyomott a kezembe egy igazán vékonyka mappát. A kórház egyik biztonsági őre kísért fel a tetőre, majd beültem a pilóta mellé. - Üdv! Dr. Santiago vagyok! – Próbáltam túlkiabálni a rotor által keltett lármát. Még soha nem ültem helikopterben. - Jó napot hölgyem! Joe Richmond. Ha készen áll, indulhatunk! – Elrendeztem magam, fejembe a sisak, biztonsági pántok átvetve rajtam. Na… azért így már jobban hallottam a mellettem ülőt. - Mehetünk! – Fura volt a felszállás. Teljesen más élmény, mint amikor egy utasszállító fedélzetén ül valaki. Az Anchorage-ba vezető úton a főnöktől kapott dossziéban levő kurta egy oldalnyi információt olvastam el néhányszor. Fú, hát ez izgalmasan hangzik! Szóval a ma hajnalban Fairbanksből induló farönköket szállító tehervonaton, aminek célja… s ezáltal egyetlen állomása Anchorage… elvonszolt magával a csatlakozópántok közé szorulva egy férfit… fej nélkül. A rövid összefoglaló szerint a helyszínelők már elkezdték végigjárni a vonalat, hátha megtalálják valahol a leszakadt testrészt… hm… fincsi. Végre valami izgalmasabb eset! Már úgyis kezdett herótom lenni a kisvárosi uncsi esetektől… Los Angeleshez képest Fairbanksben semmi durva nem történt eddig. Jó, hát a medvék elég rendesen képesek elintézni egy embert… de azért ez mégis izgisebb eset, nemde? Ráadásul az én hullám! Gondolom a skacok már elindultak a kocsival, hogyha az Anchorage-iak végeztek a helyszíneléssel, akkor átszállíthassák a tetemet hozzánk.
A vonattól távolabb szállt le a helikopter. Lehúztam a fejemből a sisakot, majd lecsatoltam magamról a biztonsági pántokat is, és kiszálltam az ülésből. Kiemeltem az ülés alól a bőröndömet, majd intettem a pilótának. - Kösz Joe! – A motort leállította, így a propellerek pörgése is mind lassabbá vált. - Nincs mit doktornő… végezze csak a munkáját! – Intett vissza, majd az ölébe emelte a tabletjét hogy valami filmet nézzen rajta, amíg arra vár, hogy visszavihessen Fairbanksbe. Körbepillantottam, tekintetem a vonatra siklott, amit rendőrségi kordonokkal vettek körbe, és csak úgy nyüzsögtek körülötte a fakabátok. Elindultam a sínek között, majd a belső zsebemben matatva előhúztam a hatósági igazolványomat. - Üdv! Dr. Santiago vagyok, a Farbanksi Igazságügyi Orvosszakértő… azért küldtek, hogy a holttestet megvizsgáljam a szállítása előtt. Ugye még nem nyúltak hozzá? – Egy fiatal rendőrnőt szólítok meg, aki a kordonon belül ácsorog.
A hozzászólást Dr. Paloma Santiago összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 03, 2015 9:37 pm-kor.
- Mindenki hátráljon el a kordontól! Nincs itt semmi látnivaló! Hawkins! Takarítsd el innen a sajtósokat, három perced van, világos? Emberek, oszoljanak! A helyszínelés első egy órája ilyen és ehhez hasonló hatósági intézkedésekkel telt, amiktől bevallom őszintén, teljességgel irtózom. Mert nem elég, hogy feltartanak a munkában, még fel is tudnak idegesíteni, ami nem egy könnyű művelet. És meg kell maradni hivatalosnak. Holott állandó késztetést érzek arra, hogy kérdőre vonjam a jelenlévőket, hogy felfogják-e egyáltalán, hogy egy embertársukról van szó, aki borzalmas körülmények között halálozott el, nem holmi cirkuszi látványosság - legyen bármilyen képzeletet felülmúlóan kirívó ez a... vonatbaleset. A csapat egy részét már elküldtem, próbálják meg felkutatni az elveszített testrészt, ami történetesen egy fej. Mivel a szomszédos város is érintett az ügyben, így tőlük is számítunk erősítésre - megint. Nem igazán tetszik, hogy az utóbbi időben ennyire meg kell osztoznunk a Faribanks-i állománnyal, de mint ahogy máskor sem, most sem pattogok vagy elégedetlenkedek. Több szem többet lát és rengeteg megválaszolatlan kérdésünk van, úgyhogy nem pazarolhatjuk sem az időnket sem pedig az energiánkat arra, hogy ilyeneken háborogjunk.
- Linda, ha megtennéd, hogy hozol mindenkinek kávét, leköteleznél, egy darabig még itt leszünk. Kiabálok oda az egyik beosztottamnak, miután az övemre csiptetem a rádiót, amin most jelezték, hogy a fejnek még mindig nincs nyoma. Linda felém fordul, ekkor látom meg, hogy éppen egy idegen nővel társalog. A kezében fityegő jelvény arra enged következtetni, hogy befutott az orvosszakértőnk. Félreértés ne essék, de már ránézésre sem bízom benne, túlságosan dekoratív ahhoz, hogy egy ilyen helyen komolyan tudjam venni, csak a filmek és a sorozatok mutatnak címlapra való szereplőket, a való élet teljesen más. - Frost rendőrfőnök, üdv itt. Nyújtok kezet felé, ahogy közelebb érek és újfent nyugtázom magamban, hogy az előítéletességet sem engedhetem meg magamnak jelen körülmények között. - Ne aggódjon, csupán fényképeket készítettünk a helyszínről és a holttestről. Minden tiszta és eredeti, nem járkáltunk össze semmit. Kérem! Biccentek a fejemmel, hogy kövessen és bár feltételezem, egyedül is megtalálná a holttestet, jobb, ha kísérem, mert én látom vendégül, hangozzon ez bármennyire bizarrul. - A feje még mindig nincs meg, de sikerült azonosítanunk. A neve Frank Hannigan, negyvenhat éves férfi, volt priusza, de csak apróbb bolti lopásokért, semmi komoly. A neje kidobta néhány hónappal ezelőtt, tudomása szerint alkalmi munkákból élt. Bár azt még mindig nem sikerült kideríteni, hogy gyilkosságról vagy puszta balesetről van szó, a labor még nem jelzett vissza, hogy találtak-e valamit a vérében. De ezek a dokik félelmetesen jók, fogadok, hogy a nyaka maradványaiból meg tudja mondani, hogy milyen módszerrel távolították el a fejét. Szakadt, levágták, ha igen, akkor mivel... - Szüksége van valamire, Dr. Santiago? Állok meg végül csípőre tett kézzel a vonat mellett. Fogalmam sincs, hogy zavarom-e, ha itt maradok, amíg dolgozik, vannak, akik borzasztóan érzékenyek az ilyesmire.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
A rendőrnő, akivel beszédbe elegyedek, elfordul tőlem. Hallottam én is kiáltást, tekintetem pedig a férfire szegeződik, aki félbeszakított minket. Az erőviszonyok azonnal feltűnnek, még akkor is levenném, hogy ő a rendőrfőnök, ha nem látnám. Aki egy ideje már az igazságszolgáltatás berkein belül mozog, az felismeri az ilyen gesztusokból, hogy ki hol helyezkedik el a hierarchiában. - Üdv, Dr. Santiago vagyok. – Elfogadom a felém nyújtott kezet, határozottan megrázva. Egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol magában rólam. Teszem, ami a munkám… ezért vagyok itt. Átbújok a kordon alatt, majd a nyüzsgő hangyaboly felé pillantok. A helyszínelők úgy rajzanak a vagonok között, mint méhek a méhkas körül. - Remek! Azokból majd mi is kérnénk egy példányt. Tökéletesen megfelel, ha átküldik e-mailben… ha kérhetem, ne tömörítve. Hagyják meg nagyfelbontásúnak a képeket. – A tömörítés minőségvesztéssel jár, és nekem minden apró részlet fontos lehet… de talán ezt nem kell külön megmagyaráznom. Mielőtt a helyszínhez érnénk, előhúzom kabátom zsebéből a két gumírozott szájú nejlon papucsot, és ráhúzom a cipőimre, hogy én se tegyek kárt a helyszínben. A hajamat is összekötöm lófarokba, majd bedugom a kabátom alá. - Úgy tudom ez a tehervonat nem állt meg sehol. Így mennyi volt a menetideje Fairbanksből? – Kérdezem. Az szerepelt a jelentésen, amit átküldtek, hogy mikor futott be a tehervonat, és mikor vették észre a hullát, de az nem, hogy a vonat mikor indult el pontosan. Gondolom az Anchorage-iak már utána néztek ennek is. Elérve a holttesthez, leteszem az alumínium bőröndöt a földre, majd felpattintva kiveszek egy original csomag gumikesztyűt. Feltépve a zacskót kiveszem a kesztyűket, majd egymás után felhúzom. - A neje nem is látta azóta? – Kérdezem, eleresztve a fülem mellett a kérdését. Igazából vannak kérdéseim, szóval nem áll szándékomban elzavarni innen… nem vagyok bogaras, nem zavar, ha munka közben figyelnek. Átbújok a fém ütközők alatt, hogy a két vagon között a holttesthez férhessek. Elég szerencsétlen helyre szorult be, az már egyszer biztos. - És ezeket a kocsikat indulás előtt kapcsolták egymáshoz, vagy már előre össze voltak kapcsolva, és indulásra készen állva futott ki a Fairbanksi teherpályaudvarról? – Faggatom tovább a rendőrfőnököt. - Indulás előtt a tehervonatok fékeit, és kerekeit is át szokták nézni, vagy ezt csak a személyvonatok esetében teszik meg minden alkalommal? – Gondatlanságból elkövetett emberölés, szerencsétlen baleset… Sajnos ilyenek nap mint nap előfordulnak, és „jóhiszeműen” az ember először próbál ilyenre gondolni, nem pedig gyilkosságra. Láttam már vonat elé feküdt öngyilkos holttestét, vagyis ami maradt belőle… szóval azt kizárnám, hogy vonat elé feküdt, és beszorult a két vagon csatlakozói közé. A csonka nyakra pillantok. Kiveszek egy kémcsövet a bőröndömből, majd egy csipeszt, és a húsba ragadt csigolyadarabot óvatosan kiemelve pottyantom a kémcsőbe, majd rápattintom a kupakot. A seb széleit, a kiálló gerinccsont csonkját megérintem ujjaimmal. A vér már teljesen megalvadt… a csontvég alig éles, alig göröngyös. - Ez fura… - Állapítom meg… majd odahajolva megszagolom a holttest ezen részét. Nem érzek jellegzetes gépzsír szagot se a húson, se a bőrön… de még gépzsír foltok sincsenek a sebszélen. A vonatokat pedig folyton zsírozzák, pláne ezeknél a csatlakozórészeknél. Elég ha csak ránézek a fémre, ami satuba fogja a testet. Mr. Hannigan ruhája vastagon gépzsíros. - Jöjjön ide… - Intek a rendőrfőnöknek. Amíg átmászik, kiveszem a nagyítómat a bőröndből. Megnézem újra a gerincet, meg a sebszéleket is. - Nézze meg.. – Nyújtom át a nagyítót, és kicsit félrehúzódok a testtől, hogy odaférjen tőlem. - Biztos, hogy nem a vonat szakította le a fejét. A gerinc felülete sima, ahogy a bőr széleinek egyenletessége is arra utal, hogy egy éles tárgy által lett eltávolítva. Tépésnél, szakadásnál a csont érdesen, egyenlőtlenül törne, több berepedés lenne rajta… a gerincvelő egy része is a felszínre kerülne… a seb, a bőr mocskossá válna… és a bőrünk nagyon könnyen magába szívja a zsírt… ezek az alkatrészek itt pedig tocsognak a gépzsírtól… - Mutatok a csatlakozókra, és az ütközőkorongokra. - A ruhája ezzel szemben vastagon zsíros. – Felhúzom a holttesten a felsőruházatot, amennyire tudom. A mellkasát szinte összenyomta a csatlakozó. A bőrön jól láthatóan megjelentek a hullafoltok, a bordák fölött a bőr fekete, és enyhén vizenyős… ahogy az ujjaimmal óvatosan megnyomogatom, érzem is a kesztyűn keresztül, és hallani is a törött csontok vérfagyasztó roszogását…
Talán elhamarkodott voltam, Dr. Santiago határozott kézszorítása, majd az azt követő rutinosan egyszerű mozdulatai arra engednek következtetni, hogy valószínűleg megszokta már, hogy "kinézik" a helyszínekről, bár én még egészen szolid voltam néhány bámészkodó beosztottamhoz képest. Úgyhogy ez azt hiszem, pozitív. - Természetesen, mindenképp. Bólintok a kérésére, menet közben elkapom az egyik rendőr vállát, megtorpanok kissé. - Johnny, szólj be a központba, hogy legyenek szívesek átküldeni a helyszínelés képeit az FPD-nek, minél előbb. Tömörítés nélkül. Feltételezem, hogy Dr. Santiago rendelkezik a szükséges kapcsolatokkal, illetve hozzáférésekkel ahhoz, hogy az adatbázisból kérje le a képeket és ne a privát címére kelljen elküldözgetni őket. Amint ezt az utasítást kiadtam, felzárkózom a doki mögött. - Kilenc óra és harmincnyolc perc. Plusz-mínusz a tehervonat vezetőjének hangulatingadozásai a sebességet illetően. - Azt állítja nem, bár talán még örült is neki. Egy idézést azért mindenképpen kapni fog. Csak egy beszélgetésre, mert ez a telefonos beszélgetés pontosan annyira volt elegendő, hogy megtudjunk az emberünkről néhány apró információt - sosem lehet tudni, hogy később mi lesz perdöntő az ügy felgöngyölítése során. Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem zavarja a jelenlétem, ami pozitívum. A vállam fáradtan a vonat kocsijának vetem, karba tett kezekkel és keresztezett lábakkal, amolyan "kocsmastílusban" figyelem, hogyan végzi a dolgát a szakértő. A kérdéseire igyekszem kielégítő válaszokkal szolgálni. - Ezek a kocsik az éves felülvizsgálaton kívül állandóan össze vannak kapcsolva. Egy Anchorage-i cég tulajdona, a VECO Corporation szállíttat vele faanyagot Fairbanks-ből. Olajjal és építkezéssel foglalkoznak, biztos halott róluk, elég nagy cég. Ha nem, az sem feltétlenül nagy probléma, én is csak azért ismerem őket igazából, mert néhány helyileg szervezett jótékonysági rendezvényen mindig megjelenik a cég képviselete is. - Természetesen minden indulás előtt tartanak ellenőrzést, ez előírás. Erről a jegyzőkönyv a Fairbanks-i állomáson kell, hogy legyen, de ha egyáltalán megkapta az indulási engedélyt, akkor biztosan nem volt probléma. A vezetőt már bevittük az irodába, állítólag tizenkét éve dolgozik a VECO-nak, de még sokkos állapotban van. Minden esetre abból, amit eddig el tudott mondani az derül ki, hogy semmi szokatlant nem észlelt az utazás alatt. Persze ez mind rengeteg kérdést felvet - honnan került oda a holttest? Az égből zuhant volna alá? Egy fa tetejéről? Nevetséges. Valaki vagy hazudik vagy adatokat hamisított. Persze ha baleset volt, az is lehet, hogy Mr. Hannigan elrejtőzött az indulás előtt, aztán az utolsó pillanatban felkapaszkodott a szerelvényre. Spekulációk. - Talált valamit? Kérdezem és ellököm magam a kocsitól. Cseppet sem érzem rosszul magam, hogy közelebb kell mennem a test maradékához, bírom az ilyet. Inkább csak az visel meg, ha belegondolok, hogy nem sokkal ezelőtt egy érző, lélegző valaki volt. És mi lett belőle. Próbálok nagyon meggyőzően hümmögni a magyarázatot hallgatva, tehát gyilkosság volt - ki sem mondom hangosan, annyira triviális a hallottak fényében. Nem igényel megerősítést. - Ezzel most rengeteg alternatívát sikerült kizárnunk, ez nagyon jó. Bólogatok, ám kissé fogcsikorgatva szorítom össze az állkapcsomat a ropogó csontok hangjára. - Mit gondol, mennyire volt szakszerű a fej eltávolítása? Úgy értem, aki tette, értett hozzá vagy hentesmunkára gyanakszik? Nem utolsó szempont, hogy milyen rétegekben keressünk elkövetőt, bár az összes begyűjtött adat a laborban vár elemzésre, addig se DNS, se toxikológia... Csak Mr. Hannigan ujjlenyomatai.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Szép kis út. – Jegyzem meg. Kocsival is van vagy hat óra normál körülmények között, ezért is hoztak helikopterrel, hogy minél gyorsabban ideérjek. Nem vagyok profi a vasútközlekedés terén, nem sokat vonatoztam életem során, de gondolom be van határolva nekik is a sebesség, pláne ha olyan rakományt szállítanak a tehervagonok, amik mozgékonyak, vagy sérülékenyek.. ráadásul hegynek felfelé, lefelé… alagútban, és vasúti átjáróknál is valamennyire biztosan lassítani kell, hiába a vonatnak van elsőbbsége mindenhol. - Nem hallottam még róluk. Egy éve sincs, hogy Alaszkában élek. – Rázom meg nemlegesen a fejemet. Semmi infóm nincs erről a cégről, amúgy se szoktam nagyon puccos társasági eseményekre járni, nem az én stílusom, és Anchorage-ban is most járok először. Fairbankset se ismerem még teljesen. De hát ez annyira nem meglepő, mivel az erdő szélén vettem házat. Amikor beköltöztem, akkor még jó ötletnek tűnt, azóta viszont kicsit már bánom, hogy ennyire kikerültem a peremkerületre. Csak azért nem adom el, és költözöm beljebb a városba, mert a ház belső elrendezése és stílusa nagyon tetszik… a kertes övezetben viszont kétlem, hogy találnék rönkházat. Hallgatom a beszámolót a vonat mai útjával kapcsolatban, és a vonatvezető állapotáról. A sokkot nem csodálom. A legtöbb esetben a szemtanúk, vagy aki rátalál az áldozatra, sokkot kap. Én már megszoktam a holttestek látványát, igazából totál érzéketlenséggel viszonyulok még a fejnélküli hullánkkal kapcsolatban is. Egy átlagos munkát végző ember nehezen tudja elképzelni azt, hogy ez nekünk is csak egy átlagos munkanap. - Szóval, ha igaz amit mondott, akkor a vonat a szokásos módon jutott el Fairbanksből Anchorage-ba. Nem kellett sehol megállnia, ahol amúgy nem szokott, még csak egy percre sem… Gondolom a vonaton levő GPS-ben ezt vissza lehet követni. – Volt nemrég egy kamionos ügyünk. Akkor hallottam róla először, hogy manapság már GPS nyomkövetőkkel látják el a fuvarozócégek a kamionjaikat, hogy nyomon tudják követni a sofőr mikor, merre jár. Vagy ha ellopják a kamiont a szállítmánnyal, könnyebben a nyomára akadhassanak. Bár a vonat kötött pályán mozog, és a vonateltérítések épp emiatt nem is túl gyakoriak, de gondolom műholdas nyomkövető ezeken is van. Nem véletlenül vannak a repülőknek is fekete dobozaik. Hagyom, hogy a rendőrfőnök is megnézze magának a holttestet, hogy a saját szemével is bizonyossá válhasson. Miután megtapogattam a testet, és jobban szemrevételeztem magamnak a foltokat, amik a bőrét tarkították, elővettem a testhőmérséklet mérő tappancsomat, amit a holttest bőréhez nyomtam, hogy pontosan megtudjam állapítani a halál beálltát, de már azelőtt, hogy látnám az eredményt, érzem, hogy valami nem oké itt. A női megérzéseimre már rég megtanultam, hogy nem árt odafigyelni, ritkán vezetnek tévútra. - A tettes értett hozzá, ez nyilvánvaló. Profi munka. – Ezt határozottan állíthatom. Ha valaki csak tessék-másik módon lefejezett volna valakit, az nem így nézne ki. - Ráadásul okos… vagyis okosnak gondolja magát. De nem eléggé az. – Pillantok a hőmérőre. - A testen levő foltok első pillantásra hullafoltoknak tűnhetnek, de nem azok. Emberünket a halála előtt elég csúnyán összeverték. Ezek nem hullafoltok, ezek bevérzések. A bordák egy részét a vagonok csatlakozó törték össze, de ha megröntgenezzük majd, biztosra veszek, hogy itt.. itt a veréstől törtek a bordák. – Tapintásra is teljesen más. - A halál beállta pedig nagyjából harminchét, harmincnyolc órával ezelőtt történt. Úgy sejtem, hogy a testet valamilyen mélyhűtött tárolóban tartotta a tettes, amíg kitalálta hogy tüntesse el. Csak arra nem gondolt, hogy a fagyás utáni felolvadásnak is vannak nyomai. Ráadásul ha ebben a ruhában fejezték volna le, több vérnek kellene lenni a ruhadarabjain is. – Leguggolok, felhúzom a nadrágszárakat, hogy megnézzem a bőr állapotát.
- Kétségkívül. Jegyzem meg csak úgy a levegőbe, hogy ne maradjon válasz nélkül a doktornő megjegyzése. Abba már nem avatom be, hogy még így is egészen kellemes menetidő, az utasszállítóké kicsivel több, mint tizenként órásra nyúlik a megállók és a sebességkorlátozások miatt. - Én sem vagyok itt sokkal több ideje. Vonok vállat, persze nem azért, mert hiányosságnak tartom részéről, hogy nem ismert a helyi cégek területén, nem is az a dolga. Pusztán civil megszólalásként ékeltem közbe mindennemű degradáló él nélkül. - Ahogy mondja. Helyeselek a GPS-szel kapcsolatos feltevésére. - A hálózati adatokat már lekértük, gyanítom az embereim már személyesen is felkeresték a szerverközpontot. A karórámra pillantok, és biztos vagyok benne, hogy ha bármi érdemleges információval gazdagodtunk volna, már beszóltak volna rádión vagy éppenséggel telefonon. Úgyhogy az az érzésem, hogy csak egy papíralapú jelentésben kap majd helyet minden útvonallal kapcsolatos információ. A holttest szemrevételezése és Dr. Santiago éleslátása szinte reflexként indítja be bennem a kopót, és legyen bármennyire tragikus is az eset, a gyomrom tájékában felgyűlik valamiféle furcsa késztetés, ami örömömre szolgál és némi adrenalint, kiugrást ígér a szürke hétköznapokból. És ez a kedvemre való. A rádiómért nyúlok. - Figyelem, minden egységnek! Itt Frost kapitány, a vasúti áldozatunkat meggyilkolták, a tettes profi, minden lezáratlan aktát nézzetek át az államban és keressetek összefüggéseket! Ismétlem, a gyanúsítottunk profi, gyilkost keresünk, vége. Igyekeztem a rádiós bejelentést azalatt megejteni, hogy a doktornő a testhőmérséklet mérésével foglalatoskodott, aztán pedig újra minden figyelmem az övé. A szavait hallgatva azonban némi aggodalom lep el, összeráncolt szemöldökkel lépek arrébb, hogy nagyobb teret biztosítsak számára a mozgásban, amíg a nadrágszárakkal van elfoglalva. - Szóval arra céloz, hogy állami szintre kell kiterjesztenünk a nyomozást? Próbálom igen gyakorlatiasan feltenni a kérdést, ám ha van füle az ilyesmihez, könnyedén kiérezheti a hangomból, hogy cseppet sem tetszik ez az elképzelés. Gyorsan megnyalom a szám szélét, kissé türelmetlenül, míg a következő kérdésemet fogalmazom meg magamban. - Azt meg tudja ítélni, hogy mégis mióta lehet a csatlakozók közé szorulva a test? Kétlem, hogy helyben maradt volna az elkövető, de talán mégis közelebb kerülnénk földrajzilag a tartózkodási helyéhez... ...és akkor nem kellene mindenkit körbe telefonálni és átadni a teljes nyomozást egy másik irodának úgy, hogy órákat vesződtünk a helyszíneléssel és a kihallgatásokkal.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Ha már lekérték az adatokat, akkor biztos, hogy nem találtak semmit. Nem nagy munka átfutni, hogy megállt-e vagy lassított-e a vonat olyan helyen, ahol amúgy nem szokott. - Szóval semmi érdemleges. – Jegyzem meg. Ezzel kapcsolatban nem kérdezek többet, amit kellett, azt megtudtam, nem szoktam az időmet… na meg mások idejét se feleslegesen fecsérelni. Azért küldtek ide, hogy a nyomozást segítsem, ne pedig hátráltassam, és én erre is törekszem, amennyire csak tőlem telik. A rendőrkapitány hivatalos bejelentésére nem reagálok különösképpen. Azt nem tudnám megmondani, hogy sorozatgyilkossal állunk-e szembe, vagy csak szimpla leszámolással. Ha sorozatgyilkos is, előfordulhat, hogy „vándorol” az országban, bár…. a statisztika azt mondja, ha valaki ilyen leszámolást végez, az általában személyes bosszút sejtet. Talán gondjai akadtak… uzsorással, és nem tudott fizetni. A maffia mindenhol működik. Ez alól Alaszka se kivétel, feltételezem. - Ezt nem az én tisztem megítélni, Mr. Frost. – Tekintek fel egy pillanatra a férfi szemeibe. Ez az ő hatásköre, ilyet neki van joga kezdeményezni. - Ha a személyes véleményemre kíváncsi… - Feltételezem arra kíváncsi, ha már egyszer megkérdezett. - …megvárnám ezzel legalább az előzetes vizsgálati eredményeket. – Azt nem mondom, hogy a női megérzéseim azt súgják, hogy a tettes a környéken maradt… Alaszka határain belül, mert pont hogy leszarják a női megérzéseket az én szakmámban. A bizonyítékokkal alátámasztható, megcáfolhatatlan tények érdekelik az igazságszolgáltatást, és ez jól is van így. A lábakat vizsgálom, miközben újabb kérdést kapok Frosttól. Óvatosan mozdítom meg a lábat, egyik tenyeremmel a térdkalács alá fogva, a másikkal a bokát emelem meg, hogy megnézzem a cipő állapotát. - Hm. – Hümmentek sokatmondóan, majd egyfajta győztes vigyor jelenik meg a képemen, ami elég morbidnak hathat tőlem egy fejetlen holttest mellett… de hát… annyi holttesttel volt már dolgom, hogy talán megbocsájtják, ha ez az eset se érint meg túlságosan. Kibújok a csatlakozók alól, felmászok a peronra, otthagyva a holttestet, majd körbenézek. Láthatóan a helyszínelőket stírölöm. - A többség a sínek között sétál, gondolom nyomok után kutatva… de! – Ujjammal jelentőségteljesen az ég felé bökök. - Szerintem rossz helyen kutakodnak. – Megnézem magamnak a tehervagonokat. Van rajtuk valami létra féle. - Jobb, vagy bal? – Ajánlom fel neki a választás lehetőségét, és amelyiket választja, azt meghagyom neki, én pedig a másik vagon létrás fokain felkapaszkodva mászok felfelé. Igaz nem feltétlenül tartozik a munkakörömhöz az, hogy belefolyjak a helyszínelők munkájába, de van egy gyanúm. Ahogy a felső fokhoz érek, és már látom a vagon tetejét, először ebből a szögből söprök végig rajta a tekintetemmel. Tisztának tűnik. - Itt ugye még nem jártak a kollégák? – Miért jártak volna, amikor minden jel arra mutatott, hogy a férfi a földön szorulhatott a csatlakozók közé. Nincs tériszonyom, szóval teljesen felmászok a vagon tetejére, és úgy sétálok végig, figyelve, hogy akad-e valami érdekes nyom. Poros, koszos… semmi nyoma annak, hogy valami felsúrolta volna a rárakódott koszréteget. Akkor a rendőrkapitány oldalán kell lenni az árulkodó jeleknek. Visszasétálok a vagon tetején, majd megállok a két vagon közti résznél, a vagon peremén. Leguggolok, majd a vagon peremének a szélén is végigsiklik a tekintetem. Ha közben Frost is visszatért, megmagyarázom a rögtönzött tornaórát, amire kértem. - A holttestet ledobták valahonnan. Feltételezem, hogy egy hídról. Egy olyan hídról, ami egy emelkedős, vagy kanyarban levő vasúti pálya fölött fut. Ezt a megállapítást abból vontam le, hogy a holttest lábai a földet súrolták. A cipő éle alig kopott el valamennyit. Ha órákon keresztül vonszolta volna magával a tehervonat, akkor a csatlakozók újbóli ki-be mozgásával maga alá darálta volna a testet. Ez nagyban leszűkíti azokat a területeket, ahol a nyomokat lehet keresni. A fejet ha utána is dobta a tettes, amikor megszabadult a testtől, akkor a híd környékén találhatják meg. De ha engem kérdez… szerintem nem találják meg. Ha valaki eltávolít egy testrészt.. azt trófeának tekinti, és ha meg is szabadul tőle, akkor nem a testtel együtt. – Lemászok a tehervagon tetejéről, majd visszabújva a csatlakozók közé, újra megnézem a cipőt. - Ráadásul gagyi műbőr, ahogy nézem… szóval még annyi ideig se bírna egy ilyen strapát, mint egy bőrcipő. Látja? – Húzom végig kesztyűs ujjamat a cipő kopása mentén.
Megcsóválom a fejem, sikerült megállapítanunk, hogy a menetrendben semmi változás nem állt be, a doktornő sem ma kezdte, szóval nem kell túlmagyaráznom. Egyébként sem beszélek túl sokat, csak akkor, ha nagyon muszáj. Arról egyelőre még én sem tudok nyilatkozni, hogy valóban sorozatgyilkosról van-e szó, ámbár ha a profizmusát tekintjük, akkor lehetett akár sebész is, vagy éppen hentes... Mindazonáltal tökéletes gyilkosság továbbra sem létezik, úgyhogy biztos vagyok abban, hogy találni fogunk valamit, ami elvezet majd hozzá. És ha a srácok átnyálazzák a lezáratlan ügyeket, talán valami közös nevező is felbukkanhat, akkor pedig okosabbak leszünk. Remélhetőleg. - Tudom, ne haragudjon. Nem is értem, hogy valójában miért kérek elnézést. Egész egyszerűen kifakadtam, egy lassan döcögő pillanatra még a kezeimet is széttárom, de már fonom is vissza őket a mellkasom elé. - Csupán az utóbbi időszakban valamilyen formában mindig Fairbanks-hez kapcsolódtak az itteni ügyek, és ha más nem is, akkor ez gyanús. Még véletlenül sem célom megsérteni Dr. Santiago büszkeségét, de ez valahol szakmai ártalom, hogy úgy mondjam. Egyetlen nagy kutya sem szívleli igazán, ha kénytelen beengedni más nagy kutyákat a saját területére. Bár hogy ez orvosi körökben hogy működik, arról nem tudok nyilatkozni. - Persze, mindenképp. Mondom rá fújtatva egyet arra, hogy várjuk meg az előzetes vizsgálatok eredményeit. Jelen pillanatban, ha a hajhosszom indokolttá tenné, egészen biztosan kitépném az összeset. Megmondom őszintén, eleinte nem nagyon értem, hogy pontosan mire akar kilyukadni Dr. Santiago, de nyitott vagyok mindenre. Kérdő tekintettel vonom össze a szemöldököm a megjegyzése hallatán, majd derékból hátra fordulva magam is a kollégák felé pillantok. - Parancsol? Kérdezek vissza, aztán amint tudatosul bennem, hogy a létrákra gondol, néhány pislantás után megigazítom magamon a szolgálati nadrágot, és a hozzám közelebb eső bal oldalra teszem le a voksomat. Szótlanul mászom fel, kissé előbb felérve, mint a doktornő, és egyből a vagon tetejét kezdem fixírozni. - Ahogy gondolja. Öné a megtiszteltetés... A vagon tetején állva, csípőre tett kézzel forgolódom, elindulva a perem felé, majd odaértemkor legguggolva veszem közelebbről szemügyre a széleket. Alig látható, apró, hullámra, "törésre" leszek figyelmes. Nehéz úgy megközelíteni a szélét, hogy ne rontsak a helyzeten. Marad a guggolás. A vagon szélén alig kivehető, mégis érzékletes, gyenge horpadás nyomait vélem felfedezni. Minden bizonnyal ide esett, majd innen bucskázott le a test, bár azt be kell valljam, az emberünk vagy nagyon tehetséges vagy nagyon szerencsés, hogy ilyen szabályosan sikerült pont beékelje a holttestet a csatlakozók közé. Persze elég valószínű, hogy nem volt tudatos. - A legközelebbi magaslati pont a vasúti lerakatnál van, a kikötőnél, bár az pont ellentétes a haladási iránnyal, elvileg oda kellett volna befusson a szerelvény. A Chugach felé viszont több ilyen lehetőségbe is belefutunk, bár a legtöbbjük alagút, beszólok, hogy haladjanak hátrafelé. Ámbár egyébként is arra mennek, ha minden igaz, követve a síneket. - Egyszer volt egy esetünk még Washingtonban, ahol a csonkolt végtagokat segészi úton varrták a hasüregbe. Jegyzem meg a fej kapcsán, bár erősen kétlem, legalább is borzasztóan remélem, hogy jelen esetben nem áll fent az a veszély, hogy az áldozat hasában lenne a feje. Ettől függetlenül bármi más lehet ott, de ez már teljességgel Dr. Satiago szakterülete, nyilván nem fogja itt elvégezni a boncolást és egy fej méretű tárgy már egyébként is feltűnhetett volna neki, amikor a bordákat vizsgálta. Amikor a nő lemászik a szerelvényről, újabb rádiójelentést teszek, aztán követem őt, néhány másodperccel később már újra mellette parádézom, leporolva a dzsekim ujját. - Maga félelmetesen jó. Csúszik ki a számon, ahogy végighúzza az ujját a cipőn. Az ilyesmi nálam pusztán munkaköri elismerés, a világért sem bók, nem értek én az ilyesmihez azt hiszem. - A vendégünk marad és megnézi nálunk a testet vagy átadja valakinek? Érdeklődöm, hiszen mindenképpen érdekel, hogy a továbbiakban csupán szakmai asszisztenciát vállal-e az eddigi adatokból vagy addig marad nálunk, amíg a munkája a végére nem ér.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Röviden felvonom a szemöldökömet. Nem haragszom. Ha haragudnék, akkor azt gyorsan észrevenné… mert rendőrkapitány ide, rendőrkapitány oda, ha nekem valakivel bajom van, azt kimondom. Persze igyekszek kulturált maradni, elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy ne alacsonyodjak le egy pirosseggű pávián agyi szintjére. - Ne aggódjon, megértem a nem tetszését. Ezelőtt LA-ben dolgoztam, ott se szerette senki, ha közösködni kellett. Izgi, hogy helikopterrel cipelték ide a seggem, de én is jobb szeretek inkább a saját portámon sepregetni, ha érti mire gondolok. – Mosolygok rá futólag. Együtt kell működnünk, ha tetszik, ha nem… és ha már így alakult, akkor szerintem egyszerűbb ha nem nehezítjük meg egymás dolgát, legalább előbb a végére járunk az ügynek. Már most rajzanak itt a keselyűk, tuti felkapja a média az esetet, és ilyenkor a hivatalos szerveken is nagyobb a nyomás, mert minél hamarabb fel kell mutatni eredményeket. Jó munkához viszont idő kell, ha tetszik ha nem, szóval részemről tehet egy szívességet a sajtó. Szerencsésen sikerül túllendülnünk ezen a kényes témán, és tudunk arra koncentrálni, amiért lényegében itt vagyunk. - Csak a hidak környékét fésüljék át. – Alagútnál elég nehezen lehetett volna kivitelezni, persze az se lehetetlen… de kétlem, hogy a gyilkos mondjuk megkapaszkodva az alagút fölötti sziklán, dobta volna le a hullát. Ahhoz hevedert kellett volna használni… túl komplikált, ráadásul magát is veszélybe sodorta volna vele. Meg ez tényleg nagyon abszurd lenne. Aki egy hullától meg akar szabadulni, az igyekszik minél gyorsabban, és hatékonyabban megtenni. - Olyanokat keressenek, amik kevésbé forgalmasak. – Nyilván a gyilkos olyan helyről dobta le, amerre gyér a forgalom, minimálisra csökkentve annak a veszélyét, hogy valaki pont meglássa. Lehet ez akár régi rozoga, használaton kívüli híd is… akármi. De egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy hídról dobták le. A nyakamat tenném rá. Talán véletlen gázolásnak akarta volna beállítani a gyilkos… talán azt hitte, hogy majd a vonat kerekei maga alá darálják a testet, és valahol a sínek mellett az örök feledésbe repkednek a cafatokra szakadó testrészek, de peche van. Az a dobás túl jól sikerült… Azért megnézném a képét, amikor majd a hírekből értesül arról, hogy vonatcsatlakozók közé szorulva egy holttestet vonszolt magával egy vonat az Anchorage-i pályaudvarra. Remélem bepánikol. A pánik az nagyon jó… ha valaki pánikol, hibázik… és ha hibázik, növeli saját lebukásának esélyeit. - Tényleg? – Csillannak fel a szemeim lelkesen. Egy normális ember nyilván nem így reagálna a hallottakra, de én rajongok a munkámért. - És, elkapták a tettest? Megmondta, miért csinálta? – Az ilyennek mindig lelki oka van. Csak úgy, ok nélkül nem szokták a végtagokat belevarrni a hullák gyomrába. Én legalábbis eddig még nem találkoztam ilyen esettel sajnos. - Nekem Fairbanksben eddig a legextrémebb esetek a medvés támadások voltak… illetve egy férfi, akinek kitépték a gerincét… aztán lemosták a hullát, és a testet átöltöztetve kitették az erdőben. Még nem kapták el a tettest, de nem hiszem, hogy összefüggés lenne ezen két eset között. Az azért másabb volt. – Jegyzem meg, aztán az elismerő szavakra elvigyorodok. - Kösz. – Bezzeg a saját főnökömtől még egyszer se hallottam semmi ilyesmit, még csak egy köszönömöt se… mondjuk nem is azért dolgozom, hogy a vállamat veregesse érte. - Az igazság az, hogy elvileg azért küldtek, hogy a helyszínen szemrevételezzem a holttest állapotát, mielőtt a patológiánkra szállítják. A főnököm indulás előtt úgy tájékoztatott, hogy az ügy hozzánk tartozik, mert akkor még úgy tűnt, hogy Fairbankstől vonszolta idáig a vonat. Pontosabb vizsgálat után meg tudnám mondani, hogy a vonat átlagsebessége, és a cipő kopásának mértéke alapján nagyjából mennyi időt töltött a vagonok közé szorulva, ezzel helyileg lényegében meg lehetne határozni, hogy melyik volt az a híd, amelyikről ledobták. Mivel a gyilkosság pontos helyét nem ismerjük, csak azt tudjuk kideríteni, hogy hol szabadult meg tőle a tettes, ezért javaslom, csörgessen rá a főnökömre, és beszéljék meg egymás között, hogy mi legyen. Én maradok szívesen, ha hasznos segítség vagyok, de egy ilyen speciális helyzetben nem én döntök.
Én igazán nem tudom, hogy miképpen keveredtem ide. Vagyis de, emlékszem minden pillanatára az útnak, épp csak azt nem pontosan tudom felidézni, hogy mi vitt rá erre. Mert célom az nem sok volt egy idegen városba való eljutással, pláne nem stoppal. Marhaság. Ha Naomi tudná, bizonyára leszedné a fejemet, de nem szóltam neki. Arról említést tettem, hogy kerestem egy építési vállalkozót, aki ledózerolná a házamat, s építene oda valami krematóriumot normális, kevésbé emlékekkel teli kulipintyót. Persze az egész csak ötletszinten maradt meg, mert tőkém az lenne rá, de jogom nincs, nem enyém a ház, s kötve hiszem, hogy apámat rá tudnám kutyázni ilyesmire. Pláne, mivel az indokaimat firtatná azonnal, s azokat nem akarom megosztani sem vele, sem mással. A szellemeim csak rám tartoznak. Egy halott és egy távozott, de élő bőven elég ok arra, hogy ne akarjak beszélni. Hogy ne akarjak többé sírni. Bezártam a kapuimat, felöltöttem a mosolyt és úgy tervezem, hogy le sem veszem soha. Mert a lelkem az enyém, s ha nem látják hol fáj, nem is tipornak bele, úgy gondolom. - A város nincs már messze, még úgy 5 kilométer, s bejut. Nekem itt le kell fordulnom ezen az úton, szóval bármennyire is sajnálom, el kell búcsúzzunk. - közölte velem sofőröm úgy fél órával és egy autóból kitevéssel ezelőtt, nekem pedig lassan idefagy a fenekem. Az ég tudja miért nem járnak erre autósok akkor, amikor az út mellett fagyoskodom talpig türkiz - igen feltűnő színű - kabátban és csizmában, füles pandasapkában, hangsúlyos, színben semmihez sem passzoló, piros kötött csősálban. Nyilván nem gyakori erre a stoppolás, de azért nem lenne rossz, ha nem kéne belefogjak gyalogolni. Bár amennyit már álltam itt, lehet nem ártana. Dühösen toppantok lábaimmal, s irányba fordulok. Amilyen tehetséges vagyok, még a saját utcánkban is képes vagyok eltévedni, de azért bátran állok az előttem sorakozó távmennyiséghez. Csak követem ezt az utat.. és remélhetőleg még Mexico előtt észreveszem, hogyha rossz irányba megyek Anchorage felé.
Olyan hideg van, úgy kellett körbelehelnem a kocsi ajtaját nyitó zárat, hogy végre beleilleszthessem a kulcsot és indulhassak végre hazafelé a röpke fél órás, kivételesen egyedül megejtett futáson. Spontán ötlet volt, egyszerűen kellett egy kis fejtisztítás a melós nap után. Persze farkasalakban semmi probléma nem volt, de míg a zárral szenvedtem kis híján letört a... kulcsom. Legbénább hasonlat valaha. Ugorjunk! Szóval hazafelé tartok, tavasziasan kellemes melegben, ami a kocsi belterének hőmérsékletét illeti. Nem is igazán ragoztam túl a felöltözést egy farmer és egy fehér póló összeállításánál jobban. Ha nem lenne ilyen feltűnően öltözve az út szélén sétáló, akkor is kiszúrnám, lévén ilyentájt már a vonat se jár erre, nemhogy más. Szerencsétlen csóri... én meg persze nem tudok nemet mondani egy bajba jutott hölgynek sem, ez fog majd a sírba vinni egyszer. Megállom, hogy villantsak vagy rá dudáljak, valahogy nem olyannak tűnik így öltözékre-kiállásra, mint aki különösebben értékelné az ilyesmit egy bemutatásnál többre. Szóval egyszerűen elhajtok mellette, hogy aztán lassítsak az út szélén, a motort nem állítva le, csupán az ablakon engedve ki a drága jó meleget, mikor lehúzom, hogy kihajolva felé pillantsak, ahogy közeledve szépen lassan beér. (Hacsak nem fut el az ellenkező irányba hirtelen.) - Habár nem stoppolsz, de azt megkérdezhetem, merre lesz? - Húzódik jellegzetes félmosoly képemre. Ebben a szokottnál is hűvösebb istenverte időben nem túl szerencsés magányosan odafagyni sehova, ha engem kérdeznek.
Esélyesen akut szívrohamot kapnék attól, ha ledudálna az útról bármilyen őrült spanyol, vagy egyéb nemzetiség tagja.Sőt, talán ijedtemben be is pisilnék, ha inkontinens filmszereplő lennék, bár tény, hogy nincs alattam motor és társam sincs, akire ráfagyjak, szóval így nem is lenne annyira "buli". Kesztyűs kezeimet az ablaka elé tolva imitálok tábortűz melletti dörgölést majd abbahagyom, amint ráébredek, hogy mennyire nézhet ez ki idiótán. Részemről a vadidegenekkel való kommunikáció még véletlenül sem okoz gondot, a Főtéren is simán összeszedtem egyet lakótársnak, s ebben a helyzetben minden szívfájdalom nélkül tudok gondolni rá, mert nem az a helyzet sodort el minket oda, ahova jutottunk, egyszerűen csak így alakult. - Konkrét célom nincs, csak gondoltam átruccanok Anchorageba. Gyerekkorom óta nem jártam a városban. ÉS stoppoltam, csak nem épp téged, de ez ne fogjon vissza. Imába foglalom a neved, ha esetleg elviszel. - kapok az alkalmon. Nem állt volna meg, ha nem akarna elvinni, nem igaz? Egyébként meg nem pillogok szépen és magamat kelletőn, szóval prostinak aligha nézhet és egyébként meg a segítsd meg embertársaid elvén miért ne legyen kedves? Én meg vagyok oly rebellis, hogy most se fogadjam meg anyám ne állj szóba idegenekkel tanácsát. Hiszen szóból ért az ember, nem igaz? És akar itt megfagyni a ragya.
Márpedig nem kenyerem a frászt hozni senkire - legalábbis nem így! Nincsen semmi szórakoztató egy random szívrohamban összeeső hölgyeményben, lássuk be. A kézdörzsölős-mosómedvés megmozdulásra kissé feljebb szalad szemöldököm, de ha már megálltam, hát csak nem fogom szó nélkül hagyni a kis vöröst, akár a hideg ment az agyára, akár alapjáraton flúgos kissé... Lehúzom az ablaküveget, kissé felé is hajolva tekintek fel rá, arcát fürkészve. Idebent jó idő van, - érezheti ő is, ahogy a kettőnk közötti "elválasztó" lehúzódik - könnyen vagyok hát mosolygós kedvemben, ahogy azt firtatom tőle, merre is az arra. Válaszára épp szélesedne kissé mosolyom, ám a betóduló hideggel együtt más is elér. Kellemes, ősi bizsergés, mely a mágiahasználók sajátja... Elevenembe kap, lényemet, a bennem lakó fekete vadat készteti óvatosságra. Ki ez a csaj? Első gondolatom, hogy szökött tanonc lehet talán, hisz olyan fiatalnak tűnik - mondjuk ezt pont én akarom megmondani, mi tetszik fiatalnak? - de nem szennyezi még csak füllentésnek bűze sem szavait... - Átruccansz? Az éjszaka közepén? - Sandítok el jelzés értékű pillantással a szélvédőn át a vaksötétbe, arrafelé, amit már a kocsi lámpáinak fénye sem ér el, majd suta mosollyal, amolyan "Értem én, nyugi!" módon a csajra vissza. - Mázlid van, mágiahasználó, én is arra tartok és még azt se veszem sértésnek, hogy nem rám vártál. A szőke herceg azt üzeni, kiment a ló bokája, szóval pattanj be, mert még kihűl a beltér...! - Intek is neki szórakozott könnyedséggel, holott félig azért komoly a dolog. Amennyiben nem gondolja meg magát szavaimra, s átbilleg az anyósülés felőli oldalra, akkor felhúzom én is az ablaküveget, hogy a másik oldalamra fordulva tekintetemmel kövessen nyomon fészkelődését a mellettem levő ülésen, hogy mikor elhelyezkedett, még az övre felhívjam a figyelmét - már, ha kell ilyesmit és nem kapcsolja automatikusan, persze. - Na és honnét jött az ötlet a kirándulásra? - Firtatom, miközben hajtok is tovább.
A szemöldökfelhúzását ha látnám, esélyesen visszahúznám a kezeimet, ne nézzen már rögvest az elején elmeroggyantnak az idegen, de így a rajtakapás nélküliek nyugalmával fogadom a közeledését, kedélyes mosolyt biggyesztve festetlen - némi hideg általi kiszáradást kezelő ajakbalzsam elkélt volna, de az is otthon maradt - ajkaimra. Vállat vonok a visszakérdezésére, kis nemtörődöm kacajjal spékelem a műsorom ezen részét. - Nos, mindig spontán nőszemély voltam, ez az új dilim. Nappal ruccanni olyan mainstream, főleg ebben az évszakban. A végén még megsülnék, nem? - humorizálok. Most rajtam a sor, hogy el nem rejtettem fennakadjanak szemöldökeim a megszólalásra. Ezen a ponton kellene elmormoljak - talán - egy keresést, de igazából nem nagyon óhajtom megtenni, már csak azért sem, mert két dolog lehet, ha tud arról mit használok és hova - na jó, három, de a harmadik annyira nem fajsúlyos, hogy nem is gondolok vele - és egyik opció sem riaszt. Könnyelmű állatfajnak születtem, azt hiszem. - Jobbulást a lónak, és tollat a herceg feneséges fülébe. Köszi! - kerülöm meg az autót kacarászva. Könnyed kecsességgel - táncos múlt, istennő a neved - pattanok be mellé, s csukom be magam után kicsit hangosabban a szántnál a kocsi ajtaját. - Tudom, tudom, ne csapkodjam, nem budiajtó. - mentegetőzöm rögvest. Hiába, erre mindenki be szokott szólni, hát gondoltam megelőzöm a dolgot azzal, hogy verbálisan észreveszem magam. A kérdésre megint csak vállat kéne vonnom, de az másodszorra már sok lenne a jóból, s meglehetősen udvariatlan színezettel látná el a csevejt, éppen ezért nem teszem. Inkább csak amolyan nem tudom módon lebiggyesztem ajkaim. - Mondjuk úgy, hogy az utóbbi időben kicsit tele lett a puttonyom a saját házammal, s az isteni szikra nem a falakon kívülre, hanem a városon kívülre lökött. Panda, amúgy. - nyújtom kezem felé, bemutatkozásomat kísérve. Amíg el nem indulunk, addig viszonozni tudja a gesztust. - Hát téged, lovagom a vaskaszniban hogy szólíthatlak? - kérdezem. És igen, már be is kötöttem magam, nem vagyok szabályszegő, a plafon meg masszív.
Halk, szisszenős kacajt hallatok megszólalása kapcsán, de végül is egyet kell értsek vele. Feleannyira izgalmas a nappal, az a hivatalos dolgoké, a civil melóé, meg hasonló baromságokért. Ellenben az éjszaka... az mindig izgalmasabb. A sötétség leple alatt mindenki bátrabban mutatja ki a foga fehérét. Én meg egy félsódéros, majdhogynem - de csak majdnem - baljós vigyort a vöröske irányába kéretlen megjegyzésem mellé tolva: - Végtére is sose kap el a darabolós baltás gyilkos, ha nem kísérted a sorsod, nem igaz? - Épp csak árnyalatnyit szélesedik vigyorom, főleg, mikor megütközik kissé szavaimon, de hát úgy süt felőle ennek ténye, épp csak ki nem veri szemeim világát Kár lenne értük, valljuk meg! - Na pattanj be, csibém! - Biztatom, mintha nem épp az imént emlegettem volna favágó eszközzel rohangáló nőszomorítók tényét neki. Nem tűnik amúgy sem szívbajosnak; mi sem bizonyíthatná ezt jobban, minthogy a következő pillanatban már nyílik és csapódik is egyúttal be a kocsi ajtaja. Szusszanva húzom fel az ablak üvegét egy gombnyomással a felőlem levő oldalon és fordulok felé, épp csak végigfuttatva tekintetem az őrző csajszin, szemügyre véve, ha már ily könnyedén bepattant mellém. Megjegyzésem könnyed kacajt vált ki felőlem. Miért lovagol ezen minden nőnemű, de komolyan?! - Persze annyira azért rafkós vagyok, hogy ne emlegessek más nőket előtte. Hát nem vagyok hülye, hogy magam alatt vágjak egy csinos kis ágat, ha már az utamba került! - Áh! Minden világos. - Dehogy az! De láttam már elég elfelé vágyó fiatalt errefelé, hogy meg se próbáljak a lelkére beszélni: jobb neki odahaza. Ha valaki, hát én igazán nem szólhatok semmit a témában. S éppen ezért meg is értem igényét a másra. Nehéz ellenállni a távol hívó szavának, főleg, ha oka is van az embernek rá, hogy maga mögött hagyja a zavaros, keserű vizeket. Bemutatkozása ugyanakkor megint csak kivált egy nevetős görbületet nálam. - Ez most komoly? Becenév? Senki nem nevezné egy gyilkos plüssmackóról el a lányát... ne már! - Senki értelmes, de hát mégse szóljuk már le látatlanban a kedves szülőket, ha mellé nyúlnék és valóban képesek voltak ilyen nevet adni a lánynak. Persze, ezek után aligha várhatja el bárki, hogy érdemi választ adjak a visszakérdezésre.: - Farkas. A naaagy és gonosz! - Aki úgy vigyorog, ahogy oldalt tekint a vöröskére, hogy csodával határos annak ténye, hogy nem esik ki a saját száján a feje. Közben meg persze indítok és hajtok tovább a főúton a város felé hogy esélye se legyen kiugrani, ha mégis meggondolná magát a fuvar kapcsán.
Megakadhatnék azon, amit mond, de inkább csak viszonzom a vigyorát, nem több értelmet csempészve bele. Kacsintanék is, ha ugyan képes lennék rá, de mivel esélyesen előbb fogom megtanulni a Stigmát, mint ezt, így nem próbálkozom. - Inkább fűrészes, az sokkal menőbb. De egyébként tökéletesen igazad van. Ha már darabolás, akkor szerintem tényleg inkább a fűrész dívik. Nem mellesleg az egy egész jó film, kellemesen borzongató, bár azért a második - talán, bár ki tudja ennyi közül követni - részben az injekciós tűk közé való bezuhanásos jelenet nézése fizikai fájdalmat okozott. hiába, van némi tűfóbiám. - Kotkodálni nem fogok. - szájalok vele kedélyesen, majd megindítom magam az anyósülés felőli oldal irányába, hogy pár pillanaton belül már odabent olvasszam a hátsó felem. Annyira megszoktam már, hogy Pandának szólítanak a leggyakrabban - hiszen Nonó az, akivel a leggyakrabban találkozom, ő meg így nevez - hogy ez az, ami először kikúszik ajkaimon bemutatkozás gyanánt. A reakcióját borítékolhatnám is, ha előre elgondolnám, de mivel nem teszem, így a megjegyzése egy rosszalló, szemforgató horkanást csal elő belőlem. - Szerinted mi? - kérdezek vissza és nem térek ki arra, hogyha már a plüssmackóknál tartunk, ezen minden Teddy megsértődhetne. Bár nem tudom, hogy a maci vagy a név volt-e előbb. Ez nekem kicsit olyan, mint a tyúk és a tojás korábbiságának kérdéses esete. - Pandora, Pandora Scarlet, P. S., Panda. - sorolom végig a felhozatalt, hadd válogasson kedvére, mint tyúk a kendermagban. - És persze szőrös, meg nagymamafétises, ha jól tévedek. - fűzöm tovább felnevetve a bemutatkozását. Közben pedig leveszem fejemről a sapkát, így téve közszemlére vörös üstököm. Nesze neked Piroska is. - Átutazó, vagy bentlakó kliens? - teszek fel egy kérdést, s közben megbeszélem magammal mennyire felesleges is lenne az a keresés. Mivel tudja, hogy mi vagyok, s nem átallott rá megjegyzést sem tenni, hát készséggel elhiszem neki, hogy farkais vans is.. a gonoszt majd még meózom, azt hiszem.
Nevetve, a nem várt, hirtelen jött társaságtól máris sokkal jobb hangulatban várom, hogy bevackolja magát az anyósülésre és hajthassak tova. Bemutatkozására némi jó kedélyű hitetlenkedéssel reagálok, tekintetemet is felé kapva pár pillanatig az útról - éljenek a farkas ösztönök, meg a helyismeret előnye, akkor se paráznék túlzottan, ha elhúzódna kissé szemlélődésem a mellettem ülő vöröske irányába, de... (egyelőre?) remekül megvagyok azzal, hogy olykor a visszapillantóból szemléljem mágiában úszó utasomat. - Manapság, mikor akár Futonnak is nevezheti az ember a gyerekét, sosem lehet tudni! - Nevetek fel röviden visszakérdezésére, még ha költőinek szánta, akkor sem hagyva szó nélkül, mert lássuk be, kissé elszaladt névadás témakörében a világ mostanra. - Pandora... hüm... - Ízlelgetem a felkínáltak egyikét, persze, beugrik a dobozos sztori kapásból, meg a be nem tartott tiltás és egyéb korhatáros mellékszálak ezzel kapcsolatosan, ahogy ismét elcsípem pillantását a lánynak, mellékelve egy félvigyort felé, minden magyarázattól mentesen. - Maradjunk a Pandánál, ha már neked az jött kapásból. Van amúgy valami görög vonatkozása is a nevednek vagy csak úgy jött az ősök felől? - Esetleg álnév - nem tűnik görögnek még csak negyedrészt sem, sokkal inkább írnek vagy skótnak - és nem is ez a sajátja, pusztán a jelenlegi. Igen, ez is megfordul elmémben, de nem tulajdonítok neki különösebb gondot, lévén én sem az igazinak gondolttal fogok előállni, hanem azzal, mivel manapság beazonosíthat. - Piroskát valahogy mindig is jobban csíptem, a nagyi csak mellékes velejáró a sztoriban! - Szélesedik (farkas)vigyor képemre újfent, ahogy tekintetem rajta legel, immáron meg se próbálva a leplezés látszatát kelteni, ahogy lekövetem a sapkalevevő mozdulatot. - Zachariah különben. - Errefelé nem tanácsos random farkast kiáltani, ami azt illeti, szóval már csak eme praktikus oknál fogva is jobb, hogy előállok végre nevemmel én is az övéért cserébe. - A becézéseket nem sorolnám fel, kreatívak kellőképp a köröttem élők benne... - Fűzöm hozzá halk, nevetős ciccenéssel, miközben lassan magunk mögött hagyjuk az ipari területeket, elérve a külső városrészek paneles-lakóházas közegét. - Egy ideje már errefelé rontom a levegőt. Előtte meg ott tanyáztam, ahonnét szöksz! Mielőtt jöttek a chicagoiak. - Fűzöm tovább a dolgot. - Ha visszakeverednél és belelesnél az aktámba, igazán megkereshetnél, hogy elmeséld, mi szépeket írnak a tieid rólam, biztos akad pár érdekes sztori közöttük... - Ingatom meg kissé fejemet. Persze, mindezzel a világért sem az a célom, hogy megtudjam, mi van abban az aktában. Sokkal inkább szánom burkolt, sorok közé lopott kis bogárnak; jussak csak eszébe a későbbiekben is...!
Elkerekednek szemeim a névvariáció hallatán. Hirtelen nem is tudom, hogy mi az a futon, én kérek elnézést, műveletlen vagyok. Vagyis nem, de annyira meglep, hogy ez név is lehet - névadásban nem vagyok naprakész, készséggel elhiszem neki, hogy tényleg - hogy azonnal nem is jön a visszavágásom. Viszont pár pillanat alatt kigyúl a fény tekintetem mélyén, s már vigyorgok is, szemtelenséggel vegyítve. - Annyi nevetséges névváltozat közül jellemző módon éppen egy ágynak kellett eszedbe jutnia? Tehetnék erre egy szexista megjegyzést, de ugye nem kell fárasszam magam? - vonom fel szemöldökömet, mintha csak azzal akarnám megigazítani a glóriát a fejem fölött. Amit persze ördögszarvaim tartanak, ha már így belegondolok. Imádom ezt a fajta mások vérének szívását. - Hümm? - kérdezek vissza, nem tudva mire vélni ezt a reakciót. - Mi jutott eszedbe? - teszem egyértelművé, hogy tényleg kérdés volt és nem válaszhümmögés, vagy az ő reakciójának tükrözése. Tényleg érdekelne, hogy mégis mi az, ami forog abban a csavaros agyában. - Rendben, maradjunk. Ha nem szeretném, nem mondtam volna. - vonogatom a vállamat hagyagul. Majd megrázom fejem. - Annyi görög van bennem, mint egy dinnyében egészen konkrétan. Nem tudom, amúgy. Vegyes nálunk a nemzetiségi névállomány, mint a koldusszar. - villogtatom meg igen épületes hasonlatkészletemet. Sosem tudtam, hogy az említett valami mitől vegyes, de apa így használta, hát ez maradt meg bennem is. - Hangzatos. Becézni szokták, vagy így teljes egészében szereted? Ha már én végigsoroltam az összes becenévrepertoáromat, hát kíváncsi vagyok az övéire is. Nem, mintha nem lennék ahhoz elég kreatív, hogy kitaláljak neki valamit. Persze megint sikerül olyasmit kérdeznem majdnem a szavába vágva, amit elmond magától is, hát vállat vonok egy "ja jó" keretei között, s elhatározotm, hogy én is kreatív leszek. Majd, ha eszembe jut valami, akkor prezentálom. Egyelőre jó a Zachariah is. Elég fennkölt, egyetlen más személy nincs az ismeretségi körömben, akit így hívnának, még tetszik unikálissága is. - Én nem szököm! - kérem ki magamnak lendületesen. - Csak eljöttem kirándulni. azt csak szabad, nem? Huszonkilenc év alatt megeshet, hogy néha uncsivá válik a város. - teszem hozzá, elárulva ezzel mennyi ideje is élek Fairbanksben. Nevetve ráncolom össze szemöldökeimet. - Abban biztos vagyok, de tudod inkább regényeket szeretek olvasni. Meg történeteket hallgatni. Szóval.. milyen érdekes sztorit is találnék? - szólítom fel ily rébuszosan arra, hogy akár mesélhetne is magáról. Az érdekesebb lenne, mint az autórádió.
Kivárom, míg processzál a csajszi, képemen vigyor szélesedik, mikor kiszúrom a felismerő fényt tekintetében a visszapillantó tükrén át. Nem ilyen visszavágásra számítottam, mint amit kapok, fel is nevetek hát kissé, röpketeg kacajjal. - Mondjad csak, ne tartsd magadban, mert még a végén beteggé tesz! Ha engem kérdezel, jobb felszedős duma lehetne, mint valami erőltetett kínpoén vagy áthallásosan perverz szöveg. - De ezt rohadtul nem az én tisztem megítélni ugyebár, hanem a nőnemű lényeké. - Ha hazakísérlek, megtartasz? - Dobok felé egy labdát szórakozottan, éppen annyira komolyan véve, mint eddig majdnem mindent az előbbi téma kapcsán. De azért csak ütöm azt a vasat még kicsit: - Nyalták már meg a köldököd – belülről? ... Mi a véleményed a cseh sírásók bérezéséről? - Dobom be az 'aduászt', de a végét elnevetem már, inkább a nevéről érdeklődve, s azt ízlelgetve magamban, egyúttal ki is mondva szórakozott hanglejtéssel. Visszakérdezésére oldalt sandítok rá ténylegesen is, nem csupán a visszapillantó fedezékéből szemlélem a kis vöröst. - Hüm! - Felelem vigyort villantva irányába. - Szerintem kitalálod te magad is, nem kell fárasszam magam... - Utalom vissza szóválasztásommal az iménti megszólalására vidoran, onnét meg már össze tudja rakni magának a lényeget szerintem, nem tűnik ostoba tyúknak, akinek mindent a szájába kell rágni. Hasonlatára felnevetek, saját nevem kapcsán jelzem: nyitott vagyok a becézgetésekre, bár azért mindent én sem tűrök el, ami azt illeti. - A többség csak Zacknek szólít, ha ez számít. - Fűzöm hozzá a beletörődő mozdulat láttán, miközben lefordulok az egyik szélső utcába, lévén arrafelé egyszerűbb a belvárosba bekeveredni. Kevesebb a forgalmi lámpa, mint a főút kereszteződéseinél. - Én tudjam, hogy mit szabad nektek és mit nem? - Ciccenek fel visszakérdezésére kissé. - Merre tegyelek amúgy majd ki? - Firtatom, mintegy mellékesen társalgásunk szempontjából, de gondolom neki nem elhanyagolandó a dolog, ha már házhoz vinné az a marha, - avagy szerény személyem - aki felszedte a vasútállomáson. - Nem is tudom... Mikor kicsi voltam, megígértem, ha megnövök, mindennap veszek majd virágot anyának. Ez ér? - Sandítok rá, de sejtem, nem adja ilyen könnyen a dolgot. - Na jó, tudod mit? Mesélek, de... Csak ha elnevezhetem rólad a kutyámat. - Hirtelen nehéz eldönteni, mennyire is beszélek komolyan. Az előbbiek fényében aligha, a tekintetem, arcom komolysága mégis azt feltételezi, nem viccelek.
Szövegelése hallatán elkerekednek a szemeim. - Na álljunk csak meg egy szóra. Te most fel akarsz engem szedni? - tettetem a megrökönyödöttet. Persze van ebben némi őszinte döbbenet is, hiszen bár csak a vérét szívom, s nem hiszem, hogy tényleg azért emlegette itt a futont, mert engem akarna befűzni, azért mégis csak meglepő, hogy eszébe jutott ez a dolog. Mondjuk lehet, hogy nem kéne éppen nekem ilyesmin szemet kerekíteni, hiszen egy hideg, alaszkai napon - melyik nem az? - a Főtéren összeszedett hímmel kanapét gyűrni sem volt éppen átlagos cselekedet, de azért na. Öreg vagyok én már bohócnak, szóval tényleg rendesen "mi van?" kategóriás lenne, hogyha rávágná itt nekem a "naná"-t. Vigyorom elárulhatja neki, hogy azért annyira nem veszem komolyan, mint amennyire azt a kérdésem jelzi. Rettenet jól szórakozom, ami azt illeti. - Hogyne! Van két szabad szobám, az egyikben tuti jól elleszel. - nevetek fel. Ha tudná, hogy milyen szinten rátapintott a lényegre. Már nem arra, hogy megtartanám éppen őt, hanem hogy tartottam már meg mást ugyanígy. Ideig-óráig és megkérdőjelezhető hasznossággal, de az most lényegtelen. - Ó, te jó ég! De hülye vagy! - kacarászok önfeledten szavainak hallatán. Valahol a köldöknél döntöm el magamban, hogy a mai este legjobb döntése - ha nem az év legjobb döntése - volt beszállni ebbe a kocsiba. Lesz, ami lesz, legalább nevettem egy jót, s ez mindennél hasznosabb. - Ha mindennapos szórakoztató műsor is társul a jelenléted mellé, akkor a végén tényleg eltérítem a kocsidat, s hazafurikázlak magamhoz. aztán lehetsz te az én Zazum, épp csak kevesebb tollal, bár az is igaz, hogy nekem sincs sebhely a szemem alatt és fölött. Nem tudom, hogy felismeri-e az Ororszlánkirályt ennyiből, de tulajdonképpen nem is lényeges. Elég, ha körüljár minket a jókedv és a nevetés felhője, maximum hülyének néz (amire a köldök után annyira nem lenne jogalapja azért). - Rendben van csakzack, ezt elraktározom magamban, de a Zackie jobban hangozna az én véleményem szerint, szóval.. - vállat vonok hanyagul. Ez ígéret volt arra, hogyan is fogom szólítani, de még kikérheti most magának, ha akarja, kap rá időt. - Van erre valami motelszerűség, asszem. Na, ott. - villogtatom meg összeszedettségemet és az úticélomról alkotott határozott elképzeléseimet is. Nem nagyon készültem fel erre a kirándulásra, teljesen ad hoc jellegű dolog volt. Nem szégyellem, totálisan könnyedén nyilatkozom róla, egye kánya, hát na, ilyen vagyok, nem most jött el az ideje annak, hogy megváltozzam és ami azt illeti, nem is akarok. - És, vettél? - kérdezem összeszűkölt szemekkel, mintha csak valami ígéretbehajtó manó lennék, kobold. A hajszínem mindenesetre tökéletesen megvan hozzá. - Egyébként nem, nem ér, mert ez nem mese, bár ha azt vesszük, hogy férfi vagy, s a férfiak ígéretei mind olyanok szoktak lenni, mint egy tündérmese, akkor talán mégis.. - újabb vállvonás, majd becsukom a számat, mintha attól félnék, hogy ettől a marhaságtól kihűl a gyomrom. Na meg a sok beszédtől. Hagyom hát őt is kibontakozni. - Az egyiket Pandorának, a másikat Scarletnek, mi? - vigyorgással kísért nyelvöltést kap. - Inkább Claudenak, Francoisnak vagy Noëlnek tudnám őket javasolni. Tényleg, hányan is vannak? Hátradőlök az ülésen, a fényszórók holdudvarában haladó útra vetem pillantásomat. - Na, mesélj már! Ne kéresd magad. Nógatom kedélyesen, miközben kényelembe helyezkedem.
Hogy fel akarom-e szedni? Nos lássuk csak... Világos bőr, törékenynek tetsző testalkat és életvidámságtól csillogó, bár jelenleg meglepett tekintet. Veszélyes kombináció ez így, habár nem tűnik olyannak a csaj, mint aki találomra fejest ugrana egy egyéjszakás kalandba alig öt percnyi ismeretség után. Mégis kiszélesedik képemen a farkasvigyor, ahogy a kerekszemű felé sandítok. - Még az is lehet! - Ejtem el felé a szavakat, rá, meg a fantáziájára bízva, mihez kezd velük. Csak a poén kedvéért sorozom meg pár keresetlen - és bűn rossz - csajozós dumával is mellé, nevetésem hangja pedig az övével keveredik. - Ilyesmit sajnos nem tudok megígérni, de eddig még senki nem panaszkodott, hogy unatkozna a társaságomban. - Jegyzem meg eltérítési indítékát hallva minden egoizmus nélkül, könnyeden, hisz ez valóban így van, igaz, nagyapám például a "nem unatkozik melletted az ember" kifejezést nem feltétlen annak mókás értelmében használja idestova kétszáz éve... Az Oroszlánkirály amúgy megvan, bár hirtelen nem kapcsolok, hogy jön ez ide. Csak annyit tudok a Zazu-Zordon párhuzamra kinyögni meglepetten, hogy: - Miért, ketrecbe raksz? - Őszinte döbbenetem mögött játékos él húzódik, bennem meg a fekete dög már a gondolatra is zúgolódni kezd, hisz nem barátai a rácsok, s a kötelek, meg hasonló szabadságot korlátozó eszközök. Nyögi is éppen ezért eléggé mindazt, mit a családom támaszt irányomba... A becézés kapcsán vállat vonok. - Ha az esik jól... - Én nem fogok a falnak szaladni tőle, arra ott vannak a cukormókus és hasonlóan nyál kifejezések. Na azoktól eldobálom a bundámat is, nem csak a józan eszemet! Amikor a motelt említi, akkor azért ösztönösen lépek a fékre, csak győzzön kapaszkodni és ne kelljen a műszerfalról levakarnom szegényt. Fék csikorog, mi meg megállunk az éjszakában. - Minden félreértés és perverz felhang nélkül... de biztos, hogy az a motel kell neked? - Fordulok felé komoly meglepettséggel. Ha csak megszállna valahol, ajánlok jobbat. Akár nálam is aludhatna, na de az előbbi felütés után eléggé blamás lenne mindezt benyögnöm, szóval... a belvárosban is akad bőven szállásadó hely, de azt a motelt inkább kerülje el, ha nincs rá jó oka, amiért oda menjen. A kedvemért, meg a két szép szememért, na lécci! Válaszától függően hajtok tovább - vagy sem, elválik - s evezünk újfent komolytalan témák irányába. - Elég macerás lett volna, tekintve, hogy nem is emlékszem rá igazán. - Vonok vállat a virágok, meg anyám kapcsán, hogy aztán nyíltan érdeklődő tekintettel időzzek vonásain a visszapillantó tükörben. - Azok nem is igazi férfiak, akik ilyenek. - Jegyzem meg csendesen véleményemet. Nem tudom, milyen bozóttűzbe sikerült nyúlnia, hogy ilyen negatív véleménnyel van a pasikról, de a levegőbe beszélés egyik nemtől sem igazán menő dolog a szememben. Nem mintha nekem ne lett volna ígéretem, mit nem tudtam megtartani, de nőket nem szokásom hitegetni. Ha valami nem működik, akkor minek erőltetni különben is, nem igaz? - Valójában a Pandora Scarletten gondolkoztam, de igazad lehet, azt túl hosszú kimondani. Mire a végére érek, már el is szaladt! - Nevetek, nem is tudom honnét jöttek ezek a kutyák. Totál baromság, csak úgy kiszaladt a számon. Már csak egy kutya hiányozna odahaza nekem, tényleg... - Még mindig a kutyákról beszélünk? Különben egy egész szánnyi! - Tódítom széles vigyorral, mely által ő sem veheti teljesen a dolgot azért. - Arról, hogy mit találnál az aktámban? Őszintén szólva, ez egy remek kérdés... biztos írnak róla, hogy a szomszéd falka tagja voltam, míg ide nem telepítették a chicagoiakat. Mondtam én Vincnek, hogy még rábaszunk - pardon - a dologra, amiért cseszekszünk az őrzőkkel, deh... mindegy is. Már nincs jelentősége. Évek óta itt élek, itt a családom is, a kölyköm... Nincs okom panaszra.
Ó, ha tudná, te szent isten! Szégyellem magam a jellemem egyéjszakás volta miatt, de amit nem tudunk, az nem fáj alapon most nem ég a pofám, hiszen mi is lenne a baj abban, amiről Zackienek nincs tudomása? Na ugye. A válaszára egy kacsintást kéne mellékelnem, de erőteljesen hiányzik az eszköztáramból, szóval nem művelek ilyet Inkább csak somolygok, hümmentek és ennyiben maradunk. - Ha találok ekkora ketrecet, miért is ne? De csak ha megígéred, hogy énekled nekem a Lógnak a pálmafán a kókuszok-at. - dalolok egy keveset, ennyit tudok a dalból, a didlijódli rész már nincsen meg annyira. - Ha nem ígéred, akkor nem próbálhatod fel a legújabb trend szerinti rabruhát. Fájdalom, de ez van. Egy nem túl nőies basszameg kiszalad a számon, ahogy fékez, de mivel a fogsorom ép marad, így azért annyira nem cifrázom túl. Viszont meglepetten pislogok rá, mint aki nem érti mi van. - Bizonyára lemaradtam valamiről. Volt ott valami tömegmészárlás, vagy mi baj van vele? - érdkelődöm, mert bár nem ragaszkodom ahhoz a motelhez, így ilyen felütés után tényleg érdekel a története. Vállvonogatva, kedélyes nevetéssel reagálok a kérdésére. - Talán már nem csak azokról. Jegyzem meg mintegy mellékesen, kis keserűséggel, melyet igyekszem tiszavirágéletűre szorítani. - És meg is mutatod őket? Térek vissza a kutyákra, majd kényelembe helyeződve hallgatom, mit is akar még mondani nekem. - Tehát akkor jöttél el, amikor az olaszok megérkeztek? Általánosítom a betolakodók rasszát. Annyira nem érdekelnek egyébként, már emberileg semmiképp, az őrzőlétemet pedig nem kifejezetten ők határozzák még meg egyelőre, szóval hamvas kis tojáshéjseggűként úgy vélem aposztrofálhatom őket olaszoknak csak így a'la nature. - Pedig elég kölyökképű vagy kölykösnek. - engedek meg magamnak némi döbbenetet. Oké, tudom én, hogy öregebb mint én, de hogy kölyke legyen? Ez olyan "van egy gyerekem" féle döbbenet részemről. Nem rosszalló, csak kíváncsiskodó. - És mégis mire basztatok rá? - mutatom meg, hogy nem vagyok én olyan úrikisasszony. Nem, mintha szép lenne káromkodni, de nem kevésszer kiszalad, szóval.. hát van ez így.
- Szép kis hála lenne amiért ilyen rettenet önzetlenül furikázlak... - fortyanok fel ötletére játékos komolysággal. Miért is ne?! Most komolyan kezdjem el sorolni az érveimet erre? Helyette inkább felröhögök. - Hogyne, meg a kumbaya-t is... farkas vagyok nem cirkuszi pudli! - Vigyorgok, noha más esetben a kép is sértő lenne. De ez nem más eset, a helyzet pedig hála az égnek egyáltalán nem komoly, leszámítva, hogy beleállok az útirányt meghallva a fékpedálba. - Mi? Nem, dehogy, olyasmiről nem tudok, bár nők már tűntek el a környékről egyik évben! - Közlöm mindezt kábé olyan hangsúllyal, mintha az időjárásról beszélgetnénk - Egyszerűen csak nem túl tanácsos egyedül arrafelé éjszakáznia egy hozzád hasonló fiatal hölgynek. Amelyik kóbor ott bérel szállást, nem tervez a városban maradni és sokszor épp ezért nem is érdekli a tetteinek következményei.- Közlöm, végig sem gondolva, mert bennem mindez ősi és ösztönös, nem is kifejezetten személyének szól a védelmező tónus, de valahol meg mégis. Legfeljebb kiröhög érte... A nevek kapcsán épp csak felé pillantok, de nem kérdezek rá. Ha akarja elmondja, ha akarja nem. Ki vagyok én, hogy faggassam, ha ő se teszi fordítva, nem igaz? - Hát... lehet róla szó, de ahhoz kénytelen leszel még egyszer meglépni a szomszédból, vörös! - Szélesedik kaján vigyor képemre, némi széptevésért még nem kaparták ki senki szemét, hát remélem nem ő lesz az, aki megcáfolja ezt a burkolt "összefuthatnánk máskor is"-om kapcsán. - Nem, valamivel előtte. Egy idő után sok lett mindenből és nem akartam kockáztatni. Nem magam miatt, a kölyök volt a fő szempont. Na meg apámék már akkor is itt dekkoltak a városban, szóval duplán érett a családegyesítős nyáltenger. - Ciccenek épp csak ajkam szegletébe húzódó félmosollyal. Kölykös megjegyzésén fel is nevetek kissé mindez mellé. - Nyertem a génlottón. Tetszik? De amúgy pont te teszel ilyen kijelentéseket, aki tisztában van vele, hogy senki nem annyi, amennyinek látszik? - Pillantok oldalt egy vigyorral felé, s lekanyarodom a megfelelő utcába közben. - Akkor még lazább volt a falka közhangulata, nem ilyen temetői, mint ami mostanság lerí felőlük. Olyannyira, hogy ezeknek a civilek látták kárát, az meg mint tudjuk, a fajtádnak meló... ördögi kör. Ezek szerint viszont te akkor másfelől szabadultál a városba...? - Burkolt kérdés, kérés az ő "meséjével" kapcsolatosan.
Kezdőlap
