Nem, dehogyis. Nem az ősök ünnepére készülődök. Számomra más vált elsődlegessé a mai nap. Amire már 10 éve készülök. Mely ugyanolyan fontos, mint az előbb emlegetett ünnep. Talán kicsit több és bensőségesebb is annál. Az évek múlásával megtanultam, hogy az ember jobban érzi magát, ha ott van, ahová tartozik, mint ha mindenáron olyan helyre törekszik, ahol nem lehet önmaga. Ide tartozok! Nem számított a múlt, vagy hogy mit hoz a jövő. Csak a jelen. Az évek során ezt a leckét is megtanulta: az élet ajándék, és nincs idő a részleteken vitatkozni. Kicsit amolyan végtelen történet a dolog, mivel tényleg nagyon szeretem őket megajándékozni és ezt meg is tettem, mikor haza értem a lakba Phillel. Illetve másnap reggel mindenki tudtára adtam, mintha nem éreztek volna meg és Phil nem adta volna mindenki tudtára nagy örömére… itthon vagyok. Julia szeretetével karöltve természetesen. Még mindig nagyon izgatott vagyok, hogy a Teremtőm itt van és bármikor láthatom őt. Reggel felkészültem, ajándékátadások…miután mindenki megkapta becses ajándékát melyet gondosan válogattam össze, később Phillnek is odaakartam adni a neki járót. De erre elő kellett készülnöm…rendhagyó módon. A szobámban és az egész területén rend uralkodott, mintha éjszaka nem is itthon aludtam volna. A tradicionális asztalka a lakás szíve, ahol összegyűlhetünk. Erre mindig sort kerítettünk egy jó tea mellett. A denkan előtérben minden a helyén van, a papucsok is szépen sorakoznak, na meg az én kinti cipőim. Elképzelhetetlen hogy ezt megszegjem…szóval előkészültem. Az előtérben nem bögréket szedtem elő, hanem a teázáshoz illő csészéket. Na meg a dobint. A nélkül nem tudnám kiönteni. Előkerestem a zöld teát is, hogy el tudjam készíteni kettőnknek. A becsben tartott ajándék letakarva hevert az ágyamon. A ruhám, nos nem akartam kimonót felvenni, ő se abban érkezik. Remélhetőleg. De attól még emlékezetes lesz mindkettőnknek. Mindannyiunk életében vannak kiemelkedő pillanatok: olyan időszakok, amelyek kisebb, vagy mélyreható változást idéztek elő bennünk. Én négy olyan időszakot tudok felidézni, amelyek megváltoztatták az életemet: azt az évet, amikor megszülettem, azt az évet, amikor megtudtam, hogy farkas leszek, azt az évet, amikor meghalt az első kölyköm, és most már megvan a negyedik is - az az év, amikor megismertem Philt és átadom neki a hagyományok szerint... az asztalka előtt állva az Ő lépteit hamar meghallom, nincs késében, de ő szinte rohan a folyosón. Izgága még mindig. Ez talán sose fog változni. Talán nem is baj. Léptei egyre lassulnak, szívverése is lecsillapodik, majd minden elhalkul. Idő van. Amint meglátom az alakját, felé fordulva elmosolyodok és ha megkezdte a köszöntést, köszöntöm én is. Meghajlás.
Még mindig alig bírom elhinni, hogy Asami-san hazatért! Miután hazaértünk a reptérről, igyekeztem a közelében lébecolni, hogy bármiben is tudok, egyből segíthessek neki, majd amikor este elváltunk, hogy nyugovóra térjünk, még hosszú órákon át csak nyugtalanul forgolódtam az ágyamban, mint aki még mindig képtelen elhinni, hogy tényleg igaz... Pedig tényleg! Amikor reggel felébredtem, csak azért lesurrantam az emeletről a szobájáig, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem csak álmodtam, majd amikor a farkasom megérezte az ismerős energiákat, lelkes kisgyerek módjára masíroztam vissza a szobámba, hogy a megbeszélt időpontig elfoglaljam magam... Csak a szokásos, fürdés, öltözködés, reggeli, fogmosás, fésülködés... igen, mert hiába vágattam belőle múltkor, úgy nő, mint a veszedelem, ha így folytatja, nemsokára megint felkereshetem Irist, hogy segítsen kordában tartani, meg valami elfogadható, emberi formát varázsoljon nekem, mert ha már emberek között vagyok egész nap, velük foglalkozok, csak nem nézhetek ki úgy mint valami lázadó tini... Attól függetlenül, hogy olyan kölyökképem van. Arról nem tehetek... A legtöbb pasi legalább azzal tud csalni, hogy bajuszt meg szakállt növeszt, de nálam még az se játszik, ugyanúgy fiatalnak néznek, ráadásul röhejesen is áll, meg nem is szeretem. De visszatérve a témához, miután mindennel elkészültem, levágódtam az ágyamra, találomra lekapva egy mangát a polcról, hogy azt olvasgassam, amíg elérkezik a megbeszélt időpont, akkor azonban mint akit puskából lőttek ki, úgy szaladtam le a Teremtőm szobájához. Csak a folyosón lassítottam egy kissé, hogy mire megérkezek, ne hallatszódjon, hogy mennyire siettem, bár tudnám miért is erőlködök... a szívdobogásom úgy is elárul, meg egyébként is, kit akarok én ilyesmivel becsapni? Ettől azért sokkalta jobban ismer Asami-san, szóval... csak kopogtam, majd ha valamiféle pozitív jelzést kaptam odabentről, akkor be is nyitottam, hogy még az előszobában kibújjak a saját lábbelimből, az egyik vendégpapucsba bújva bele. Ebben indultam bentebb a lakásban, hogy amikor megláttam a Teremtőmet, meghajlással köszöntöttem, ahogy még tőle tanultam évekkel ezelőtt. - Konnichiwa! - adtam azért hangot is a köszönésnek is, miközben a farkasom is köszöntötte a maga módján Teremtőjét, hozzábújva, körbeölelve a barátságosan vibráló energiáival. - Remélem, jól aludtál. Milyen érzés annyi után újra a Farkaslakban álomra hajtani a fejed? - érdeklődök kedvesen, és akaratlanul is eszembe jut, nekem mennyire furcsa tavaly az első estém, miután egyedül érkeztem vissza... Képzelem, valahogy úgy, mint számára, az első este, miután egyedül hagytam Japánban.
A farkasom is eléggé izgatott volt mióta a kölyke is jelen lehetett a további napokban. Amikor pedig a paratérben meglátta őt, a pofáját eltátva viszonozta a kedvességet, energiája érte nyúlt, követte és körbezsongta. Végül megnyalta az orrát, hozzábújt a testével ahogy csak tudott. A morgása lágy volt és elégedett. - O ai dekite yoidesu. ( Örülök, hogy látlak) – mintha nem tegnap este váltunk volna el, mintha nem egy helyen tartózkodnánk. De tényleg rettentően örülök, hogy végre itthon vagyok. Vele. Velük. Kérdésére mosolyogva tudok csak felelni. – Hát sokkal nyugodtabb volt, hogy ismerős és kedvesebb energiák fontak körbe. – a fejemet kissé félre döntöm. – És a te álommanóid? Remekül helyt álltak? – érdeklődöm afelől, hogy ő miként aludt, hogy érezte és tudta… itt vagyok. A közelében. - Gyere beljebb. Foglalj helyet. – invitálom az asztalkához, végül a pultnál kötök ki. – Zöld teát? – mindegy mit válaszol úgy is kiteszem elé, nem dacból, ez hagyomány. Felé fordulok. – Reggeliztél valamit? – kíváncsiskodok, hiszen a reggeli a legfontosabb, ezt én is tudom. A felforrt forró vizet ráöntöm a csészékben lévő zöld tea keverékre. Lefedtem őket és az asztalhoz ültem én is, a fiúval szemben foglaltam helyet. Elidőzött a tekintetem a fiú arcán, majd kérdeztem. - Az elmúlt időben tanultál valami újat? – persze, hogy rákérdezek addig, amíg a tealevelek áznak. Tényleg érdekel, hogy tanult e, vagy csak pihent és dolgozott. Az utóbbi kettő nem baj, ráfért. Dehogy hajtottam túl a tanulásokban, ahogy bírta úgy csináltuk. Számomra fontos, hogy az ő sebességével csináljuk. Túlhajszoltan, fáradtan semmire sem megy. Semmi koncentráció. A három perc elteltével visszatérek a teához, egy szűrőt előkapva leszűrtem egy másik csészébe, az ázott leveleket visszatettem ugyanabba és újra leforráztam őket. Öt percre. Ez azért szükséges, mert egészen más hatóanyagok oldódnak ki belőle. Fontos lehet. Újra visszaültem elé. – A farkasoddal jól kijössz most már? – farkasom a kölyke fülét ragadta meg, egy kis játékra hívva őt.
Egyből jobb kedvem támad, ahogy meghallom Asami-san hangját, még mosoly is szökik az arcomra tőle, a válaszát pedig érdeklődve hallgatom, mígnem rám kerül a sor, hogy meséljek. - Mondhatni igen, bár alig bírtam kivárni a reggelt... - vallottam be végül, ha a farkasomra hallgattam volna, akkor még képes lett volna összegömbölyödni a Teremtője lábtörlőjén, hogy annyival közelebb legyen hozzá, még jó, hogy emberi tudattal sikerült felülbírálnom a dolgot, mert... nem tudom, mit szóltak volna a kedves falkatársak hozzá, ha reggelre kiterülve hortyogok a folyosó közepén. Asami-san invitálására bentebb is megyek, majd az apró asztalka mellett foglalok helyet, bólintva a zöld teára. - Igen, ami azt illeti, ettem egy tál müzlit. Miért, te? - kérdezek vissza, mert nem tudom, hogy azért intézte felém a kérdést, mert reggelivel is készült, vagy mert ő még nem jutott el odáig és szeretne, vagy... egyszerűen csak azért, mert ha nem, akkor készít nekem valamit. - De... ha szeretnél, nyugodtan reggelizz, miattam ne zavartasd magad. - tettem hozzá sietve, mielőtt még megkordulna a hasa. Az istenek mentsenek attól, hogy miattam éhezzen! - Hááát... - kezdtem bele töprengve, átgondolva az elmúlt egy évet... - Ami azt illeti, nem szakadtam meg a tanulásban... - vallom be végül, de mielőtt még azt hinné, hogy csak úgy lébecoltam a falkában, sietve magyarázattal is szolgálok - Miután találkoztam a nagyival... bocsánat, Juliával, felajánlotta, hogy segít nekem fejleszteni a képességemet, vele gyakoroltam nem is egyszer, meg magamtól is, de egynél több érzékre egyszerre még mindig nem tudok hatni, hiába próbáltam. Ami pedig a többieket illeti, sajnos nincs túl sok illuzionista a falkában, olyan meg pláne, akit ilyenekkel mernék zaklatni, hogy áldozzon rám az idejéből. - magyaráztam tovább, hisz ott volt Nicho, az őslakosok között, a kölyke, aki ugyebár még fiatalabb is mint én, meg... a másik falkában is mint ha akadt volna egy végrehajtó, aki a mi vérvonalunkhoz tartozott, de őt meg még annyira sem mertem volna zargatni. A végrehajtók olyan félelmetesek... - Igen, köszönöm, most már egész jól. Elfogadtam, hogy ilyen kis szelíd lélek, sosem lesz belőle alfahím. - magyaráztam tovább, miközben néztem, hogyan készül el a tea.
Nos igen, pont erre a válaszra számítottam. Főleg ennyi év eltelte után. Ha azt vesszük én az ő energiáit kutatva aludtam el… de olyan öröm volt bennem, képtelen voltam szabadulni, de nem is gond. - Müzli? - pillantok rá felvont szemöldökkel és mosolyogva ingatok fejet. - Pont müzlit? - sose fogom megérteni miért szeretnek a fiatalok ilyen tejbe való „zabot”…nem laktat, pár perc és újra éhezel, bezzeg a mi időnkben. Na sebaj. – Nem, köszönöm, elviszlek valahová. – kacsintok rá egy mosoly keretében és nem, nem fogadok el nemleges hebegést habogást. Elviszem enni és kész! Ennyi külön lét után meg megérdemeljük egymás társaságát. Érdeklődve figyelem a válaszadását a tanulással kapcsolatban. Tudom, hogy ő nem az a fajta, aki ellógna a tanulás elől. A vérvonalunkban nem sokan tartoznak és így a tanulása is meredekebb volt. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz, ezért nem is tudnék rá haragudni. Amúgy sem. A Teremtőm segítségét pedig jól tette, hogy elfogadta, nála jobb tanítót nem nagyon tudnék találni. De ajánlani sem ami azt illeti. Belőlünk, mint Alfa… valóban úgy van, ahogy a fiú mondja. Odáig egyik bundás sem akar törni, aki a mi vérvonalunk tagja, az hogy akadnak e kivételek…nos részletkérdés. - Igen. – adtam ennyi megerősítést mondandójához, hiszen sose volt terrorizálva sehonnan sem… de talán majd 300 év után talán egy kicsit „morgósabb” lesz. De csak talán. Nem láthatunk a jövőbe. De nekem így is a legkedvesebb kölyköm marad….A másodszorra megáztatott tealeveleket újból leszűrtem, ezúttal már a kis csészékben osztottam el, de maradt is. Egy festett kis tálcára helyeztem el őket és az apró kancsót is oda készítettem, ha inni szeretne még. Semmi más nem kell, ezt így „üresben” fogyasztjuk. Japán szokások, egyeknek már a hideg futkoshat a hátukon a hagyományoktól… de ez így van rendjén. Aki ebbe születik bele és ezt tanulja az képtelen leszokni róla. Képtelen elhagyni. Helyet foglalok mindenestül. A tálcáról az egyik csészét neki teszem le, a másikat pedig magamnak és a többi dolgot magam mellé teszem le. Két kezembe fogva a csészét belekortyolok, végezetül a fiút nézve leteszem azt. El se hiszem, hogy így megnőtt. - Emlékszel még Izanagi és Izanami történetére? – érdeklődtem, hiszen ezzel kezdődött minden. Két Isten születése változtatta meg az egész világot. - Van folytatása is.- kortyoltam bele újra a teába, majd rákérdeztem. – Kérsz még teát? – ha kért még, akkor öntöttem, ha nem, akkor folytattam a mesélést. - Susanoo isten találkozott a gyászoló családdal az Izumo tartományban, a családfő Ashi na Zuchi volt. Amikor Susanoo érdeklődött Ashi na Zuchi-tól, azt mondta neki, hogy a családot megtámadta egy rémséges Démon, Koshi nyolcfejű kígyója, aki megölt a család nyolc lányából hetet és a teremtmény visszajön az utolsó lányért, Kushinada-ért. Susanoo elkezdte felkutatni a lényt. A sikertelen próbálkozások után egy tervvel tért vissza, amivel le lehet győzni. Megkérte Kushinada kezét, amibe a lány bele is egyezett. Ismertette vele a tervét, hogyha a lányt ideiglenesen fésűvé változtatja, így a harc során vele lehet. Arra utasította a lányt, hogy készítsen 8 adag szakét, azokat helyezze el egy-egy emelvényen 8 kapu mögé. A szörnyeteg elvette a csalétkeket és nyolc fejét nyolc kapun dugta át. E figyelemelterelés közben Susanoo megtámadta és legyőzte a szörnyeteget. Levágta az összes fejet, és a farkát. A negyedig faroknál észrevett egy nagy kardot a sárkány testében, amit úgy hívtak Ame No Tsurugi, amit odaadott az istennőnek, hogy rendezzen egy régi sérelmet. Kushinada nem halt meg örökre. Valahol, a világban elszórtan őrzik a testét…. - végig a fiút figyelve meséltem, ezután újabb kortyok követték az eddigieket. - Generációkkal később ezt a kardot nem sokan örökölték, mert senki sem volt érdemes rá, hogy akár rá nézzen. - a kiürült teáscsészét a tálcára helyeztem és felkeltem. A szobámba haladtam át és az ágyon lévő vékony vörös színű lepedőbe csavart ajándékkal tértem vissza és helyezkedtem vissza Philip- kun elé. Óvatosan elfektettem a kis asztalkán, majd kezeimet visszahúztam az ölembe. Vártam. – A családi szentélyünkben több mint 500 éven át kitartott. Mielőtt hazaérkeztem volna, döntöttem. - újabb szünet. - A fivérem mindig is gyűlölte a legendáinkat, sose hitt bennük. Ha azt vesszük a nagyapánkban sem. – végül megtettem, lassú de mégis határozott mozdulatokkal szedtem le a lepedőt az ajándékról. – Nagyapám eredetileg a fiának akarta adni, mint méltó örökös, de a kard nem fogadta el gazdájának. Újabb éveket pihent, míg unokái meg nem születtek… de az örökség a mai napig váratta a gazdáját. - a kardon pihentettem tekintetem, majd rápillantottam a fiúra. - Ha készen állsz, a tiéd. - ugyan az évek alatt kétszer újra lett kovácsolva, de a lényegen semmit sem változtat.
- I-igen... az. Miért, mi a baj vele...? Én szeretem. - kérdeztem vissza némileg megszeppenten Teremtőm csodálkozását látva. Oké, értem én, hogy nem olyan laktató reggeli, de minden nap terülj-terülj asztalkámmal kezdeni a napot azért kissé fárasztó... pláne, ha nem az anyukájával él az ember fia. - Ugyan! Csak miattam nem szükséges... de ha nagyon szeretnéd, akkor legyen. - enyhülök meg kezdeti ellenkezés után egész hamar, ahogy Asami-san elmosolyodik végül. Arra meg, hogy szerinte se lesz belőlem soha alfa, rajtam a sor, hogy mosolyra görbüljön a szám széle. Akárcsak ő, én magam is helyet foglalok az alacsony asztalka mellett, örömmel fogadva a teát, amibe ízibe bele is kortyolok, megízlelve... mert igaz, zöld teát lehet a boltban is venni, de hol van az ahhoz, mint amit egy szerettünk készít, ráadásul olyan, aki még szakértője is a teaszertartásoknak? - Ühüm, emlékszem. A Japán teremtéstörténet, igaz? - kérdezek vissza a megerősítés végett, mert bár örömmel hallgattam Asami-san történeteit, meséléseit, de tagadhatatlan, hogy eleinte roppant nehéz volt követnem őket úgy, hogy minden név szinte ugyanolyan hangzású volt számomra... Aztán ahogy jobban ráállt a fülem a nyelvre, no meg engem is elkezdett tanítani, hamar belerázódtam. - Igen? - kérdezek vissza meglepetten, bár aztán eszembe jut, milyen butaság maga a kérdés - Igaz... csodálkoznék is, ha ne lenne, amikor majdnem minden istennek vagy mitológiai személynek egy kész könyvnyi története van... És igen, kérek szépen! - lelkesültem fel, majd miután kényelmesen elhelyezkedtem, a Teremtőmnek szenteltem teljes figyelmemet. Érdeklődő tekintettel hallgattam, csak néha-néha kortyoltam aprót a teámból, ahogy igyekszem a lehető legjobban megjegyezni a történet részleteit, memorizálni a neveket... olyan értelemben mint azt Asami-san gondolja, és nem ilyen-olyan anime-béli megszemélyesítésükben, mint a Naruto Susanooja. Hát igen, tagadhatatlan, hogy az animekészítőknek és mangarajzolóknak bőven van mit meríteni a kultúrájukból, történeteikből. Amikor felkel az asztaltól, én ülve maradok, csak a nyakam nyújtogatva fordulok utána kíváncsian, hogy merre készül. Végül aztán a vörös lepelbe csavart valamit elém helyezi az asztalon, én pedig magamban találgatok, hogy mit is rejthet valójában... kibontani egyelőre még nem merem, sőt, hozzá sem érek, hisz felhatalmazást sem kaptam rá. - 500 év... annyira hihetetlen, ésszel felfoghatatlan! Pedig tudom, Julia is már 500 felett jár... Neked mennyi idő volt megszokni, hogy számunkra ennyire másképp telik az idő? - bátorkodtam közbeszólni, kissé megakasztva ezzel a történet sodrását, de aztán ismét elhallgattam, illemtudóan visszaadva a szót a rangidősnek, aki folytatja is, amikor pedig a vörös lepedő után nyúl, szinte lesem róla a tekintetem. - Ez a történet-béli katana? - nézek a Teremtőmre elámulva, ahogy a tekintetem a kard és az ő arca között kapkodom, mint aki még mindig nem tudja elhinni, amit hallott. - És... és úgy gondolod, hogy én méltó vagyok rá? Hogy nálam jó helyen lesz...? - kérdeztem vissza óvatosan, majd ha nem volt ellenére, óvatosan a fegyver felé nyúltam, hogy kézbe véve finoman végigsimítsak rajta, közelebbről is megszemlélhessem... tapinthassam, érezhessem, mint ha csak attól válna valóssá, hogy a kezemben tarthatom. Nem mint ha nem örültem volna neki, sőt... szavakkal sem igazán tudtam volna leírni azt a megtiszteltetést, mit érzek, hogy ilyen ajándékot szánt nekem, csupán... olyan hihetetlen, hogy míg sokan mások nem váltak méltó örökössé a kard számára, engem annak tart a Teremtőm.
A müzli nem laktató, ő is tudja, nagyon jól, de lusta ilyen téren…. na de sebaj. Van, amiből senki sem tud kinőni. Nem is akarok ezen változtatni, vannak nekem is hibáim, akármilyen furcsán is hangozhat ez most. Még szép hogy elviszem enni valahová. A Kölyköm. A kedvenc diákom. Sőt…. de ebbe már nem megyek bele. Nem kötelességből teszem, hanem mert én ilyen vagyok. Szeretek törődni, szeretek mosolyt csalni más arcára, szeretek szeretni. Ő pedig ezt mindenkinél jobban meg is érdemli. A fiú nagyon figyelt előző óráimon, hiszen egyből rá is vágja a helyes választ a kérdésemre. Én már több mint 300 éve nyelem az információkat, egyre csak bővítve az ismeretet, átadva a fiataloknak, mert egyszer majd szükség lesz minderre. A Nap királynője, termékenység isten, aki fényt hoz a világba. A harcosok istene, a Rizs és a kereskedők patrónusa. Az első férfi. Az első nő. A hold istene. A tűz istene. A vihar és fölrengés erőszakos istensége. És még sorolhatnám, mert még bőven vannak és csak az első pár legfontosabbakat emeltem ki a tömegből. Még Philip- kunak sem meséltem mindenkiről, de lesz bőven időnk. Ha nem ma, vagy holnap. Előttünk van sok- sok tanulási időszak. Mert még okítom. Hiába nem kölyök már, tanulnia kell még. De jól tudja, minden történet, minden istenségnek több könyve van, mint a mai hírességekről…vagy írókról, ki hogy nevezi őket. Alessio Di Clemente, vagy Peter Jacobson… Kíváncsisága elér hozzám, amint eltűntem az asztaltól. Ez igen megmosolyogtatott, de mikor visszatértem, mindez már nem volt rajtam. De nagyon kíváncsi. De ez most mégis a komolyság percei, megadom azt is a pillanatnak, a kard előtte pihen, takarva. - Nagyon sokáig hihetetlennek tűnt. Talán hetven évig is még csodálkoztam a fiatalságomon. - na igen. Julia… a Teremtőm, már túl van az 500-on is. Ő már bőven hozzá szokott. Talán már a nála idősebbek is. Vagy ők már azt akarják, hogy a halál érintse meg őket mindörökké. Nem tudom, de aki már azon túl van, még mindig nem élt meg mindent. A lepel lerándult, akard feltűnt a látókörében, csodálkozó arca nem volt meglepő, hasonló reakcióra számítottam tőle. Kérdésére csak egy bólintás a feleletem. Pár hónapja még egy rozsdás kacatnak nézte volna bárki… most már több egy katanánál. Rálelt a tulajdonosára, a tulajdonos pedig őrá. Jómagam nem birtokolhatom. Nők a mi időnkben nem forgathattak fegyvert. Katanát pedig főleg nem. De az a múlt. Hogy én ezt meg töröm e valaha? A vallásom rám ragadt… Figyelemmel kísérem, ahogy a kezébe veszi. Csak nyugodtan. Ki is húzhatja. Ki van élezve, de ne próbálja ki. Ne szabdaljon fel senkit se vele. Mégigy "feltuningolva" is elég vénnek tűnik, de legalább egyedi történettel rendelkezik, amelyet tiszteletben tartottam a mai napig. Átadtam neki. Mert ő... neki a lelke tiszta, a szíve a helyén van.
Látom ám rajta, hogy nincs elragadtatva attól, hogy – szerinte – ilyen hanyagul eszek, legalábbis erre következtetek abból, hogy ma még reggelizni is megyünk valahová, de... nem tehetek róla. Kissé szégyenlős, ámde hálás mosollyal veszem tudomásul a döntését, és eszem ágában sincs vitatkozni. Miért is tenném? Imádom, hogy ennyire anyáskodó, sokkal inkább érzem közel a szívemhez, mint a tulajdon, vér szerinti anyámat, aki már évekkel ezelőtt elhagyott minket, a családját, a gyerekeit egy másik férfi kedvéért. Csoda hát, hogy számomra Asami-san vette át a helyét? Pont abban a korban, amikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy valaki kifejezze a szeretetét irántam, tekintve, hogy apámmal sohasem volt túlzottan jó a viszonyom. Sőt... az évek múltával csak egyre rosszabbá és rosszabbá válik... Magamra erőltetett fegyelmezett türelemmel, ámde kissé türelmetlen kíváncsisággal leskelődöm, amikor a Teremtőm visszatér az asztalkánkhoz, és a teázást is abbahagyom erre az időre, minden figyelmemmel neki adózva. Amikor pedig megtudom, hogy nekem szánta a legendás kardot, hirtelen szavakat sem találok arra, hogyan is fejthetném ki leginkább az érzéseimet számára. Abban sem vagyok biztos, hogy akadnak-e olyan helytálló szavak, amik kellőképp kifejezhetnék, mit is érzek most, mindenesetre az energiáim anélkül is elég árulkodóak. Végül csak kézbe veszem óvatos, törődő mozdulattal a kardot, félig kihúzva a hüvelyéből, csak hogy a pengét is megcsodálhassam, de nem, eszem ágában sincs hadonászni vele. Talán majd egyszer kipróbálom, ha hozzá lesz a hely és az idő, és nem áll fenn a veszélye annak, hogy bárkiben is kárt tegyek. - Arigatou. - emeltem végül Asami-sanra a tekintetemet, és hacsak nem akadályozott meg benne, már el is ragadtattam magam annyira, hogy odasompolyogva mellé megöleljem hálám és szeretetem jeléül.
Majd megtanítom neki, hogyan és miképp forgassa a kardot. Hogyan védekezzen és hogyan is támadjon vele. Igaz még sose forgattam ehhez hasonló fegyvert, de rengeteget láttam már fivéreimtől és azok mentoraitól. Ráadásul az akkoriban fegyveres őreink, katonáink voltak, akiktől ugyancsak tanulni lehetett, noha én csak figyelemmel kísértem őket, de mindent láttam. Max fakardokkal gyakorlunk, nem nagy dolog, de szeretném látni őt az igazi forgatása közben is. Majd idővel. Nem most azonnal, de azért kilehet várni nagy nehezen egy efféle dolgot, ugye? Köszönésére csak egy bólintás és annál is nagyobb mosoly és öröm létezik bennem. Pláne akkor, mikor mellém mászik és átölel. Egy csókot kap a vörös hajára, majd az ölelésem is szorosabb lesz ezáltal. - Majd elmehetnénk egyet futni. - mármint kiengedni a farkasainkat és megmozgatni a csontjaikat. - Benne vagy? Persze ha csak az időd is engedi. - felelem még mindig őt ölelve, majd el is eresztem őt, hogy figyeljem az arcát. - De most, irány reggelizni...vagy ebédelni. - mosolyodom el, majd lassan visszatekerem a kardot a csomagolásába, tekintetem elidőzik rajta, majd Philip -kunra pillantok. A mosolyom pedig levakarhatatlan.
/Köszönöm a lehetőséget és a játékot!! Még több ilyet /
Egyelőre nagy meghatottságomban el sem jut a tudatomig, hogy én ezt valaha is úgy fogom tudni forgatni, mint a nagy japán hősök, ha pedig tudnám, milyen gondolatok fordulnak meg a teremtőm fejében, már végképp extázisban lennék a nagy örömmámortól. Ha akarnám, sem tudnám letörölni a hálás mosolyt, amitől csak úgy sugárzik az arcom, ahogy megérzem a fejem búbját illető csókot, amikor pedig szóba kerül a futás, kissé eltávolodva bólintok, roppant lelkesen. - Mindenképp! Sőt.... ha gondolod, vagy az időd engedi, Asami-san, akár vadászni is elmehetnénk valamikor. - vetettem fel egy újabb közös program ötletét, hisz nincs is ahhoz fogható, amikor szabadon szárnyal az ember a hófödte tájon, szinte repülve a Teremtője társaságában a friss havon. - Igen is, értettem, azonnal... - csóváltam a fejem nevetve, ahogy feltápászkodtam az asztal mellől, elfogyasztva a maradék teámat is, majd a már ismét becsomagolt kard felé nyúlok. - Még egy pár perc türelmedet szeretném kérni, amíg elkészülök, de utána már mehetünk is. - fordultam még felé egy pillanatra, majd hacsak nem volt ellenére, visszaiszkoltam a szobámba, hogy biztonságba helyezzem a kardot – később majd megkeresem a legtökéletesebb helyet számára a szobámban – illetve beöltözzek a téli sétához a városban.
// Én is köszönöm szépen! ^^ Ha pedig rendeződik a gép-problémám, szívesen kezdenék új játékot is majd //
Kezdőlap
/
//
