Csendes nap után csendes este érkezett. Minden fontosabb teendő nélkül telt el a napom, ha leszámítjuk azt, hogy kivételesen én felügyeltem Ashley edzését. Most már kezdem megérteni, miért mondta azt Darren nemrég, amit. A kisasszonynak kissé tényleg felvágták a nyelvét az utóbbi időben és akkor még finoman foglalkoztam. Ah, mindegy, honoráltam is a személeteit egy szentbeszéddel és nagyon reméltem, hogy fontolóra is veszi a dolgot. Alapvetően semmi bajom nem volt a lánnyal, láttam benne a potenciált és a lehetőségeket, amik majd idősebb vérfarkasként kiaknázhatóak. Na igen, csak hát itt van ez a nyavalyás fiatalkor és ezen át kell esni. Most még viszonylag türelmesebb időszakomban kapott el, szóval megúszta annyival a dolgot, hogy a kezébe nyomtam néhány ezüst dolgot és megszoríttattam vele. Végső soron ez is szolgálja a fejlődését, elvégre ez is növeli a rezisztenciát.
Már lement a nap, amikor hirtelen felálltam a székemből és elindultam. A lakás kihalt volt, mint mindig, elvégre egyedül éltem itt már jó régóta. A leszármazottaim persze viccelődtek rajta nem egyszer, hogy majd egyszer beköltözik ide egy nő és annyi az agglegény éveknek, de én csak legyintettem rá. Azért nem sok olyan van, mint Shane, aki ilyen vén fejjel házasodik meg. Nem mondom, voltak a falkában szemrevaló hölgyek, mint például Deirdre de... hát mit mondjak, ritkán foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Sokkal jobban érdekelt inkább, hogy megragadjam a kilincset és még azelőtt nyissam ki az ajtót, hogy a vendégem keze elérte volna a csengőt. - Miss Tedrow, ha nem tévedek - nézek rá az alacsony nőre, aki nemrég jelentkezett be hozzám telefonon. - Pontos volt, helyes. Jöjjön be. Kiélesedett, öregkori érzékszervek... már azelőtt megéreztem a nő közeledését, minthogy a bejárat közvetlen közelébe érkezett volna.
Hogy milyen volt a lakásom? Háát, nem egy palota. Megadta a módját annak idején a berendezésnél, de azért nem vittem túlzásba. A lakásból érződött egyfajta visszafogott elegancia, mint ha a lakó eléggé lemaradt volna a neobarokkról. Mondhatjuk, hogy így van, elvégre akkoriban nem igen volt állandó lakhelyem, amikor az hódított és megmaradtam az egyszerűbb, angol lordias dolgoknál. Átvezettem Michellet a nappaliba.
- Foglaljon helyet, megkínálhatom valamivel? - kérdeztem. A nő viszont érezhette, hogy közben nem árt, ha előadja nekem jövetele célját.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Miután az őrsön való munka egyelőre elég egyhangúnak bizonyult, nem voltam rest lecsapni némi délutáni időtöltésre a falka berkein belül… Mivel jómagamnak is abban a szerencsében részesültem, hogy egy Vérvonal alapító a Teremtőm, így a „körözött” egyének listájáról egyből felkeltette az érdeklődésem az egyik név – ez pedig nem másé, mint Annakpok. Magam is sokat dilemmáztam rajta, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy még él az öregem? Hogy egyszer újra találkozunk? Nos… ahogy teltek, múltak az évek, egyre kevesebb esélyt láttam rá, elvégre bármerre is jártam, még csak 600 feletti vérfarkast se sűrűn láttam, nem hogy olyat, aki már közelít az 1000-hez… Ha viszont nem az igazi Annakpok az, akiről a jelentésünk szólt, úgy érdekel, hogy mi késztet bárkit is arra, hogy pont az ő személyének adja ki magát? Bár Emmával is terveztem felvenni a kapcsolatot, azonban több vasat a tűzbe tartva, igyekeztem a lehető legtöbb lehetséges forrást felkutatnom, információt összegyűjtenem, mielőtt ténylegesen, terepen belevetném magam a keresésbe… Így aztán nekiálltam, hogy a falkatagokat végigkérdezve, körbeérdeklődve megtudjam, hogy ki az, akinek életében volt már szerencséje hozzá, netalántán akad-e I. fokú fakír a falkában? Akadt bizony! Én pedig nem is halogattam tovább az időt, még aznap megszereztem a telefonszámát és egyeztettem egy időpontot vele, hogy mikor érne rá egy személyes találkozóra. Most pedig itt vagyok. Pontosan a megbeszélt időpontban, egy elegáns, egyrészes ruhában, kezemben a kis jegyzetfüzetemmel. -Mr. Wainwright? -kérdezek vissza, miután bólintottam a szavaira, majd miután egy tisztelettudó „Köszönöm” is elhagyta az ajkaimat, besétáltam a lakásba. -Igyekszem. -feleltem a pontosságra, azonban nem bírtam elfojtani egy kis mosolyt a szám sarkában, ahogy követtem a férfit a nappaliba. -Egy kávét megköszönnék. -feleltem, azzal helyet foglaltam az egyik fotelben. Nem tudom, hogy a házigazda szolgálja-e fel, esetleg van külön cselédség aki ilyesmivel foglalkozik, annyi ideje még nem vagyok itt, hogy ennyire ismerjem a dörgést… Mindenesetre amíg várok, a kis noteszt az ölemben pihentetem, s csak akkor nyitom ki, amikor Victor már visszaért. Ismét egy halk köszönöm az italért, majd ha úgy látom, ő is készen áll, bele is kezdek a mondandómba. -Mielőtt belekezdenénk… Nem tudom, mennyire követi a falka életének az eseményeit. Valószínűleg még nem ismer – a chicagói falka egyik informátora voltam, az utóbbi 1-2 évben Anchorage-ban és Kanadában nyomoztam… Most pedig visszatérve ismét szolgálatba álltam, és egészen „különleges” célszemély után kell nyomoznom. Ha az értesüléseim igazak, az Ön teremtője az illető, Annakpok. –vezettem fel a témát, hagyva egy kis időt, hogy magában elrendezze a dolgokat, s csak utána folytatom tovább a mondandómat - Természetesen fenn áll az esélye, hogy valójában csak egy szélhámos kóbor farkassal van dolgunk, azonban ehhez sem árt tudnom, hogy milyen is volt az igazi, hogy ki tudjam zárni a lehetőséget, hogy valóban ő lenne az. Illetve ha ez a helyzet áll fent, mi késztette erre a tettére? Ha megengedi, szeretnék feltenni néhány kérdést vele kapcsolatban, illetve megkérném, hogy meséljen róla, milyen ember is volt ő valójában, mind kinézetre, mind pedig jellemre. Ha esetleg valamilyen emlékképet tudna mutatni róla, az pedig hatalmas segítség lenne.-tértem a tárgyra, majd vártam. Vártam, mit reagál, mennyire mutatkozik segítőkésznek, magától elkezd-e mesélni, vagy minden információt nekem kell kihúznom belőle, mondatonként…
A hozzászólást Michelle Tedrow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 06, 2014 8:52 pm-kor.
- Teljes életnagyságban. A hangja alapján már egyértelmű lett, hogy vele beszéltem, ha egyáltalán lett volna valami okom kételkedni. Átvezettem a nappaliban, bár kissé összevontam a szemöldökömet a kérése hallatán. Hát pont erre nem számítottam, de ha a vendég ezt kéri, a házigazdának nincs joga megtagadni tőle, főleg, ha ő maga ajánlotta fel. - Remélem nem veszi zokon, hogy nem friss. Véletlenül délről maradt még egy kicsi, szóval átsétáltam a konyhába, hogy megmelegítsem a nőnek a maradékot. Vicces, amúgy nem igen szoktam kávézni, az angoloknak a tea dukál. Talán a szellemek jele lehetett, hogy ma megkívánjam és igyak egy keveset. Mondjuk látszik, mennyire szeretem, rosszul emlékeztem… majdnem a fele ott maradt a nyeles edény aljában, szóval nem leszünk híján, ha elhúzódok a dolog… bár reméltem, hogy nem. Az erődben se szeretem, ha túlságosan sokáig beszél a vezérkar a dolgokról, az Amarok üléseken meg pláne nem. Nagyjából tíz perccel később jöttem vissza a gőzölgő itallal meg a hozzá tartozó kiegészítőkkel. Nem mondta, hogy kéri, szóval szolgálja csak ki magát. Én magam leültem a szabadon maradt székben, majd egyik kezemet oldalra tartva pörgettem benne a tengelye körül a sétabotot. Figyelmes tekintetem vetettem Michelle-ra, miközben hallgattam, miről van szó. Egek, remélem nem valami tiszteletkört jött letudni, mert akkor már rabolj az időmet. - Igen, hallottam az érkezéséről. Az Amarok tagjaként kissé kényelmetlen lenne, ha nem értesülnék a falka ügyeiről – toldom közbe. Na aztán megkönnyebbülök, amikor kiderül, hogy mégiscsak szakmai ügyről lesz szó és nem valami nyavalyás formaiságról. Nem lep meg, hogy hallott a kapcsolatomról a teremtőmmel. Sosem vetettem véka alá, honnan jöttem. Egy Vérvonalalapító kölykének lenni olyan kiváltság, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak. Megtiszteltetés, kitüntetés egy életen át, hisz miénk a feladat, hogy tovább vigyük azt a teremtést, melyet elkezdtek. Hogy kiszélesítsük a vérvonalat. Szóval igen, mindig is büszke voltam rá, hova tartozom. Na viszont ahogyan kanyarodik a téma, az már nem igen tetszik. A nosztalgikus, idilli gondolat érezhetően nem igen megy át olyanba, ami kedvemre van. - Igen, hallottam erről a bizonyos „Annakpokról” – mondom, miközben a tekintetem baljóslatúan villan. – S meg kell mondanom önnek, Miss Tedrow, ez a lógatnivaló nőszemély biztosan nem Annakpok, a teremtőm. Az egész ott bukik meg, hogy Annakpok férfi volt, nem pedig nő. A jelek szerint a mi kis imposztorunknak nem volt annyi esze, hogy legalább utánanézzen a teremtőmnek. Érezhetően dühös voltam. Oké, tény, hogy Annakpok hímnős volt, de akkor is férfinek tartotta magát és az arcáról is ez maradt meg bennem. S hogy dühös voltam? Jóhogy basszus, senki se merészeljen csak úgy visszaélni a teremtőm nevével! - Külsőre egy tipikus indiánt képzeljen el, aki… nos… rendelkezik mind női, mind férfi külső… „adottságokkal” – direkt nem mondtam ki, hogy hermafrodita, valahogy lealacsonyítónak tartottam ezt a szót Annakpokra nézve. – Viselkedésre pedig a világ különcét képzelje el. Ha egy száz fős csoportból kilencvenkilenc jobbra akar menni, ő biztosan balra. Mindig is a maga ura volt, sosem nézte jó szemmel, ha valaki meg akarja mondani neki, mit akar. Legalább is bennem ez a kép alakult ki róla. Az emlékre direkt nem reagálok. Sajnálom kisasszony, de a fejem az én fejem.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Nem, nem veszem zokon, csak egy kicsit… furcsállom. Jó, hogy én vagyok azt hiszem, egy kávé nem olyan hú-de-nagy extra kérés. Vagy igen? Mindenesetre valahol csalódást keltő, hogy aki elsőre ennyire úriembernek tűnik, valójában hagy némi kívánni valót maga után a viselkedése. Nem fogok panaszkodni, szótlanul ülve várom, amíg visszaér, hogy aztán a saját ízlésem szerint ízesítsem meg. Azt azért remélem, hogy attól, hogy nem friss, nem valami több napos, vagy hetes borzadvány lesz. Akkor tényleg nagyot csalódnék… Hallott rólam, helyes. Megkímél a felesleges köröktől és előbb a lényegre tudunk térni. Annakpok ügyéről is hallott, ez pedig már pláne zene füleimnek. Ahogy szidni kezdi a nőt, csak csendben kortyolok bele a kávémba, amikor azonban meghallom a következő megjegyzését, nem sok híja van, hogy nem nyelem félre az italt. Ciki lenne, ha rögtön az első találkozásnál leköpném vele az egyik tanácstagot, azt hiszem, egy életre megjegyezné(k) a nevem. -Örülök, hogy ilyen napra kész. –ennyi idősen már úgy is elindultak a fizikai hanyatlás útján, legalább az együket használják, amíg tudják. -Férfi? -kérdezek vissza kissé értetlenül, de mielőtt még megismételhetné a szavait, vagy valami csípős megjegyzéssel illetne, már folytatom is a magyarázatot - Tudja épp tegnap beszéltem Emma Ridley-vel, aki összeverekedett az állítólagos teremtőjével, és a meggyőződésig állította, hogy nő volt. És már kapom is a magyarázatot, hogy micsoda nő ez a férfi, ez pedig megmagyarázna néhány dolgot, de ettől függetlenül még mindig hibádzik a képlet: -Ettől függetlenül, a jelentés szerint akit mi keresünk, az nem férfi. És nem is indián… Úgy tűnik, akkor valami tényleg nagyon nem stimmel… Nem tud róla esetleg, hogy más, közeli hozzátartozója, vagy leszármazottja is lenne? Itt lenne? Vér szerinti gyermek, más I. fokú leszármazott, vagy ilyesmi? -faggatózok tovább, hisz itt ül velem szemben az egyik leszármazottja, ettől jobb forrást keresve sem találhatnék, hogy érdeklődjek iránta… Vagyis, ha jobban meggondolom, lehet, mégis, tekintve az öregúr makacsságát. Férfi. Indián. Hermafrodita. Különc. Lázadó. Magabiztos. Önhatalmú. Céltudatos. Ahogy testet öltenek a kis megjegyzéseim, gondolataim, megérzéseim a fehér lapon, úgy telik meg egyik lap a másik után kacskaringós betűimmel. Még ha jó eséllyel két külön farkasról is van szó, akkor is érdekelt, hogy minél többet kiderítsek a férfi teremtőjéről, ártani nem fog, az biztos. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen szépen elsiklott az emlékkép felett, pedig semmi extrát vagy pikánst, kínosat nem kértem tőle, csupán egy képet a teremtője arcáról, és addig nem szándékozom távozni, amíg nem szerzem meg. Vagy így, vagy úgy. -Esetleg meg tudná mutatni, hogy hogyan nézett ki? Ha még sokáig szeretné „élvezni” a társaságom, akár csinálhatjuk a hagyományos, elavult módon is – Ön elmeséli nekem, hogy milyen vonásokkal, külső adottságokkal rendelkezik, én pedig készítek egy fantomképet róla. Ezt szeretné, vagy esetleg kérjem az Alfánk jóváhagyását? -ismételtem meg ismét a kérdésem, ezúttal direktebb módon. Ha van olyanja, felőlem akár fényképet is mutathat, úgy sem akarom a Daily News-Miner főcímlapján leközölni, azt viszont nem fogom elhinni, hogy nem emlékszik rá…
Lehet nekem is el kellene beszélgetnem Miss Ridley-vel arról a bizonyos esetről. Bár most Tedrow szinte mindent elmond nekem, amit talán tőle is megtudnék, szóval nem kell bónusz köröket letudnom. Helyes, fölöslegesen nem szeretek köröket futni. Bááár... najó, azt hiszem mégse hagyhatom ki azt a látogatást. Talán nem lesz hosszú élet és a legjobb esemény, de úgy éreztem, meg kell tenni. - Pontosan. Ugyan a teste nem teljesen erről árulkodott, de a viselkedése, a hangja és minden hasonló, amit fel lehet sorakoztatni, férfire utaltak. Személyesen is elmondta nekem, hogy annak tartja magát, szóval igen, ebben biztos vagyok. Semmi kivetnivalót nem találtam Tedrow visszakérdezésében. Elvégre, egy jó információs rákérdez azokra a pontokra, amik zavart okozhatnak a képletben. Van nálunk egy szó azokra, akik nem végzik normálisan a dolgukat: kétbalkezes. A jelek szerint ez a nőstény nem tartozott abba a kategóriába, szóval nem kapott megjegyzést, inkább csak megerősítést. - Miss Ridley mennyire emlékezett pontosan az eseményekre? Tudomásom szerint a találkozóra a Vörös Hold éjszakáján került sor, ő pedig azon a napon nem nagyon volt beszámítható. Nem akartam így ismeretlenül ledegradálni a nőt, de volt bennem némi egészséges gyanakvás. Volt szerencsém beszélgetni egykori megszállottakkal és el kell mondanom, nem pont a ködmentes információk voltak az erősségeik arról a napról. - Nem sok I. fokú leszármazottal volt szerencsém találkozni a teremtőm ágából. Ha volt is ilyen, az a találkozás évszázadokkal korábban történt. A városban a családomat leszámítva nem tudok másról, aki a Fakírok közé tartozna. Persze lehet, hogy a Chichagoból érkezettek között van ilyen személy, de nekem nem volt hozzá szerencsém. A vér szerinti gyermekre nos... nem mernék rá mérget venni, hogy valaha lett volna ilyenje. Nem akarom degradálni a teremtőmet de valljuk be, milyen nő közeledhetett volna annyira hozzá, hogy akár még a magját is magába fogadja? Sosem néztem ki Annakpokot a mássága miatt, de nem volt mindenki olyan nyitott felé, mint én... legalább is az elmondása alapján. Hm... viszont eléggé ragaszkodik ahhoz a képhez. Fogalmam sincs, hogy miért ragaszkodik ennyire egy valószínűleg halott ember arcához. Viszont amikor megemlít egy alternatív megoldást... eszembe ötlik valami. - Teszek egy ajánlatot, bár általában egyáltalán nem szeretem, ha emlékképeket kell mutogatnom. Megmutatom, amire szüksége van, de cserébe készít a látottak alapján egy rajzot nekem. Meg merem kockáztatni azért ajánlotta fel, mert ügyesen bánik az eszközökkel, nekem pedig csak az emlékképeim vannak meg a teremtőmről, semmi kézzel fogható. Kivitelezhető? Miért ne, így már számomra is megéri kinyitni a tudatomat és mutogatni, még ha idegen is. Emellett... hány I. fokú mondhatja el magáról, hogy van egy képe a teremtőjéről ilyen régre visszamenően?
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
-Értem, értem. -bólogattam a férfi szavaira, miközben szorgosan jegyzeteltem az újabb és újabb információkat… Nem csupán Annakpokról, de eme kedves Amarok tagunkról is, ha már összehozott vele a szerencse. Ki tudja, mikor jöhet még jól később? -Magáról az összecsapásról nem maradt sok emléke, de miután Alignak szelleme elhagyta, mondhatni, egész pontos volt. Már amennyire egy életveszélyes sérült pontosan tud emlékezni ilyenkor. -egészítettem ki a mondandómat. Nem bántom azért, mert kételkedik, azt viszont nem szeretem, amikor a munkámmal kapcsolatban akarnak kioktatni - Ne aggódjon, magam is tudok mérlegelni, melyik forrásom mennyire megbízható, beszámítható. Még csak most kezdtem a kutatást a nulláról, minden lehetséges információforrást szeretnék feltérképezni, hogy utána magam döntsem el, hogy melyiket mennyire ítélem megbízhatónak, vagy épp mennyire alapozok rá a későbbiekben. -Nem tudok róla, hogy a chicagóiak között lenne fakír, legalábbis aki ide jött Fairbanksbe… -ráztam meg a fejem, arra pedig, hogy se gyerek, se más leszármazott, csak elhúztam a számat - Kár. Persze ritka nagy szerencse lett volna, ha pont itt akad más is… mert mégis, mekkora esély lenne rá? Azzal meg, ha épp Timbuktuban van valami vér szerinti gyereke, azzal nem sokra megyek, úgy se utaznék el csak emiatt. Amikor meghallom, hogy üzletelni próbál a férfi, kíváncsian húzom ki magam ültömben, hogy érdeklődő tekintettel fogadjam az ajánlatát. Vajon mit akar tőlem azért cserébe, hogy megmutassa nekem azt az arcképet? Ami egyébként kötelessége lenne, hogy ne tegyek panaszt ellene amiért akadályoztatja a munkámat? Egy portrét… Ó… Ha tudná, hogy nekem külön gyűjteményem van a Teremtőmről készült képekből… Áh, inkább nem dörgölöm az orra alá. -Szóval egy rajzot… Persze, kivitelezhető, minden gond nélkül, hacsak nemcsupán néhány másodpercig fog tartani az emlékkép, vagy még addig sem. -mert ha 0.1 mp-ig csodálhatom a teremtője arcvonásait, akkor inkább nem ígérek semmit. Arra pedig, hogy ügyesen bánok az ilyen „eszközökkel”, csak rejtélyesen elmosolyodok. Mi az, hogy! - Milyenre gondolt? Ilyen kis A6-os méretű miniatűr portré, ami elfér a jegyzetfüzetem egy lapján? Vagy valami nagyobb méretben? Megoldható az is, viszont akkor a szobámban készíteném el a képet, és majd elhozom, ha kész. Amennyiben így megfelel. Esetleg még valami kérés a rajzzal kapcsolatban? Kedvenc technika, vagy ilyesmi? Mert ha van ilyesmi, akkor most szóljon, semmi kedvem 15-ször javítani, vagy újrarajzolni a képet… Na jó, ha annyira helyes pasi volt a teremtője, akkor talán, de ha már szó esett róla, hogy hermafrodita volt szerencsétlen. Hát, nem hiszem, hogy annyira az esetem lenne.
A nőt hallgatva forgatom ujjaim között a sétabotot, hol egy irányba, hol hirtelen megállítva és az ellenkező irányba. Általában olyankor szoktam ezt csinálni, ha már nagyon unok egy beszélgetést, most viszont nem így volt. Élénken figyeltem Michelle szavait, elraktározva minden egyes információt. Ez egy közös pont volt bennünk: mindketten tudtuk, hogy az információ hatalom és aki a legtöbbel rendelkezik, az jelentős lépéselőnyben van. Amennyi évet én már leéltem, megtanultam megbecsülni a jó forrásokat. Tény, hogy ezúttal Miss Ridley információi talán megkérdőjelezhetőek, de akkor is amolyan koronatanúnak tekinthető. Információk terén pedig az éhes ember nem válogathat. - Egy szóval sem kérdőjeleztem meg a képességet, miss Tedrow - figyelmeztetem a nőt arra, hogy ne gondoljon tovább semmit fölöslegesen. Amikor megjegyzi, hogy nem tudom a chihagoi-ak között fakírról, megerősítően bólintok egyet. Nem, nem pont azért, mert ezzel én is nagyon tisztában lennék. Teljesen más okból. - Elég ritka madarak vagyunk mi, fakírok. Sokan vannak annyira meggondolatlanok és ostobák, hogy vérvonalunk erejét nem tartják mérvadónak és inkább másik teremtő után néznek, ki átharapja őket. Nem egy ilyennel találkoztam már életem során, akármelyik vérvonalat is nézve és mondanom se kell, mennyire megvetem őket. Akármennyire is hihetetlen, de vannak ilyen ostobák. Nem azt nézik, milyen megtiszteltetés érte őket, hogy micsoda hatalmat, felsőbb életet kaptak. Nem, ők megrészegülnek, többet akarnak, mint mondjuk a Főnök átlátó képessége, vagy Chulyin fürkészeinek fejlett érzékelése. Pedig ezek is nagyon hasznosak... aki pedig ezt nem látja be, megérdemli, hogy elpusztuljon. Aki nem tudja megbecsülni azt, amit kapott, ne vágyjon többre megvetésnél és rövid életnél. - Biztosíthatom róla, hogy nem csak egy villanást fog kapni. Azért ennyire én se voltam ostoba. Ha már kértem valamit cserébe, a minimum, hogy megfelelő ellenértéket kap. Meg amúgy is... az egy dolog, hogy a Picasso kalandjai című filmben egy pillanat alatt le lehetett rajzolni valamit, de ez itt most a valóság. - Egy A5-ösre gondoltam, arckép is megfelel. Szerintem annak a teremtőm se örülne, ha az akkori állapotát nyaktól lefelé ábrázolnák. - hiányzott a szavaimból minden vicces tényező, úgy gondoltam azt ő se nézné szívesen újra, ha még élne. - Nincs különleges kérésem, az egyszerű, realisztikus ábrázolás megfelel nekem. Közben hanyatt dőltem a székemben és elkalandoztak a gondolataim. Milyen emléket is mutassak? Rengeteg volt, elvégre hiába csatangolt el időről időre erre-arra, mégiscsak 20 évig volt mellettem annak idején... én meg nem voltam olyan szenilis vénember, hogy mindent elfeledjek. Majd szépen lassan kiválasztottam az egyik kevésbé kompromitáló, kevésbé bajos emlékemet.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Remélem is, tettem hozzá magamban. Többnyire nem zavar, ha lebecsülnek, később annál nagyobb élvezet nézni, amikor rádöbbennek, hogy mennyire tévúton jártak… azonban ha az ember a falkája egy Amarokjával beszél, az nem feltétlenül ez a helyzet. -Pedig ahogy észrevettem, az egykori őslakosok között szép számmal akadnak. Szép nagy a családja. -jegyeztem meg, mert amilyen kevés fakír volt a betolakodók között, olyan sok az őslakosok soraiban. Hallgatom az okfejtését, igaz, nem értek vele teljes mértékben egyet… Ha olyan vérvonalat örököl az ember, ami tőle távol áll, nem tud mit kezdeni vele, akkor miért ne nézhetne másik Teremtő után? Ember már úgy sem lesz újra, akkor meg miért szenvedjen végig több száz évet egy olyan képességgel, ami tőle távol áll, ha mással sokkal jobban boldogulhat? Kinek mi fekszik. Még jó, hogy Chulyin hagyatékát teljes mértékben magaménak érzem. Első számú szabály, hogy nem pofázunk vissza és csesszük fel a vérnyomását annak, aki olyan információ birtokába van, amire épp mi is pályázunk, így aztán jó kislány módjára csak meghallgatom az öreget, és mélyen hallgatok az ellentétes véleményemről. -Renden, akkor megegyeztünk. -egyezek bele az ajánlatba, hogy aztán némi támpont után érdeklődjek – ha már megosztja velem az emlékét, milyen formában, minőségben várja el a „fizetséget” érte? Beleegyezően bólintok a feltételekre, még csak nem is különösebben nagy, vagy számomra megterhelő kérés lenne elkészíteni a portrét, lehet, hogy még ma délután nekiülök, aztán estére át is hozom neki. Vagy inkább legyen holnap, és akkor még van időm elmenni megfelelő képkeretet választani hozzá. -Megoldható. Holnapra meg is lesz. -közöltem, nem is akartam feleslegesen húzni az időt az elkészítésével, legalább hamar lerendezzük a dolgot. Ezt követően azonban csak a kávémat kortyolva vártam, szépen, türelmesen, jól nevelten, hogy eldöntse, vajon melyik emlékképet osztja meg velem? Nem hiszem el, hogy azért tart sokáig, mert nem talál megfelelőt, amikor bármelyik, legegyszerűbb, hétköznapi beszélgetés jelenete is megtenné, vagy egy erdőben sétálás, vadászat, bármi… Értem én, hogy a teremtője volt Annakpok, a Szabad, de kizártnak tartom, hogy napi 24 órában valami balhés vagy kompromittáló dolgot művelt volna… Apropó, visszatérve a vadászatra! -Most jut eszembe, hálás lennék, ha a farkas alakjáról is tudna nekem képet mutatni. -feleltem, hisz Emma beszámolója révén ez lehet az első „összekötő” kapocs a két személy között. Ha teljesen másképp néznek ki, akkor már egy hatalmas lépéssel előrébb járok a nyomozásban. Ha nem… akkor is, csak más irányba kell indulnom. -Ha kell, akkor akár az összes alakjáról készítek egy képet. -ajánlottam fel bájos mosollyal.
A családomra tett megjegyzéssel nem lehet nem egyetérteni. - Nos, ez valóban így van. Vagyunk páran – közben egy pillanatra elréved a tekintetem a Michelle mögött levő falra. Ha odanéz, akkor egy kisebb csoportképet fedezhet fel, mely a legutóbbi közös programunkon, a Chena partján lett elkészítve. Ott van rajta mindeni: Jenny, Nathalie, Ashley, Payne, Darren, Ryan na és persze jómagam. Talán az első olyan közös képünk, ahol a két kölyökkel együtt szerepelünk. Most, hogy így nézegetem lehet lassan az újaknak is meg kellene adni a nevet… sőt… valaki másnak is. Na de ennyire ne szaladjunk előre, mert a végén elmerengek. A képpel kapcsolatban amúgy is hajlamos vagyok rá. - Sajnos viszont továbbra is azt kell mondanom önnek, hogy nem sokat fog találni. Jelenleg tudomásom szerint a családom tagjai tartoznak egyedül a Fakírok vérvonalába, közülük viszont csakis én ismertem egyedül személyesen a teremtőmet. Nacrosh kisasszony és a kölyke is abba a vérvonalba tartozott tudomásom szerint, de ő már jópár hónapja elhagyták a várost tudtommal. Na igen… Yetta. Ha szegény kislány tudná, hogy „nagy” szerelme voltaképpen milyen is tud lenni, ha a hűségről van szó, nos… nem lennék a helyében és örülök neki, hogy nem vagyok nő. Hiába, vannak dolgok sajnos, amit nem lehet egykönnyen kinevelni az emberekből, vagy rávenni, hogy hagyja el. Elég csak megnézni Ryant. Már annak örülök, hogy nem hagyott valami csalétket az ajtómnál, mert a végén még Tedrow is belelép én meg itt maradok hoppon, mint rossz házigazda. - Ráér vele. Tudom jól, hogy jó munkához idő kell. Még ha nem is voltam éppen a türelem szobra, azért a mesterembereket nem szoktam sürgetni… pár napig, mert utána már, ha elcsúsznak, kissé idegesítő, ha kiadok nekik pénzt érte és nem képesek tartani a határidőt. Bár most Miss Tedrow nem pénzt, hanem másfajta fizetséget kap, de bizonyos szempontból szívességet is tesz nekem, szóval talán ennyit megelőlegezhetek neki. Gondolkodok, gondolkodok… a helyzet az, hogy éppen a bőség zavarában küszködök. 20 évig voltam a teremtőm mellett és azért nem volt egy eseménymentes időszak. Aztán kiválasztani az ilyenből azt az egyet, amit jónak is vélek „modellnek” szerintem kissé tűkeresés a szénakazalban. Mindenesetre szerencsére Tedrownak még pont időben jut eszébe, hogy hogyan lehetne szűkíteni a kört. - Rendben, és ha már így felajánlotta, akkor kérem rajzolja fel rá majd a rendes farkas alakját. Ezt követően még pár percig elüldögéltem a fotelomban, de aztán megtaláltam a megfelelőt. A farkasom most felkelt helyéről és ráérősen odasétált Tedrow nőstényéhez. Egy darabig méregette a másik farkast, de aztán a fejét előre döntötte, majd energiáit kiterjesztette a nő irányába, kinek a farkasába, ezzel együtt pedig a fejébe vetített a képet ezáltal.
A terültet illetően egy nagyobb erdősséget láthatott, a lényeg nem ezen volt viszont. A szememen keresztül láthatta az eseményeket és pár méterrel előttem ott üldögélt a földön ott üldögélt Annakpok, teljes életnagyságában. Hát nem túloztam, amikor mondtam neki, hogy kissé bizarr lehet a látvány. Hiába volt a teremtőm felöltözve, voltak bizonyos árulkodó jelek, amit egy nőnek nem kellett megmagyaráznom, mit is takarhattak. Magából az eseményből valószínűleg nem sok érthető volt, mert valamit magyarázott, csak hát a régi inuit nyelven, így kissé káosz volt. De persze most a kinézetén volt a hangsúly, Tedrownak bőven volt lehetősége megnézni magának a nem mindennapi indiánt. Az emlék vége felé aztán megkaphatta az utólag betoldott kérését is, ahogyan Annakpok egyik pillanatról a másikra változott át farkassá. Mondjuk egy kissé izgága volt, mert össze-vissza mászkált előttem, de mindvégig rajta volt a „kamera”, így most is sikerülhetett megnézni kellőképen.
Tíz percet követően szakítottam meg az emlékképet, ahogyan a farkasom biccent a nősténynek, majd visszasétál a helyére és leheveredik. - Megfelelt az elvárásainak? – nyitom fel a szememet.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Ezzel az állítással nem lehet vitába szállni. Ahogy a falra pillant Mr. Wainwright, én is vetek a hátam mögé egy pillantást. Ki is szúrom a családi képet a falon, és egy csöppet el szörnyed a tekintetem kerekedik a szemem a népes társaság láttán. Még jó, hogy Victor nem láthatja most az arcom… Te jó ég… Hogy lehet ezt elviselni? Nem azért a két rubelért, én is imádtam a bátyáimat, de hogy ennyi éven keresztül ennyijükkel legyek összezárva… A jóból is megárt a sok, Petrov is bőven elég volt. Bediliznék, ha családi kiszerelésben jönnének a többiek is mellé. -Értem. Akkor ez ügyben már nem futok további köröket, ha úgy is felesleges. -felelem a magyarázatra, amikor pedig közli a tájékoztatásomra, hogy kezelhetem rugalmasan a határidőt, csak hálásan bólintok. Majd meglátom, hogy haladok vele. Majd meglátom, mit kapok, amiből dolgozhatok… -Rendben, úgy lesz. –bólintok a kérésére, de aztán csak a fotelben hátra dőlve várom, hogy válasszon és elkezdődhessen a „mozizás”. Azt nem mondom, hogy olyan hú-de-türelmes típus lennék, de amire megéri, arra igenis tudok várni. Az pedig, hogy ilyen fontos információra tegyek szert a nyomozásom során, határozottan ez a kategória, így aztán akármennyire is kezdem unni ezt az egészet, erőt veszek magamon, és egy halvány mosollyal az arcomon várok. Arra kaptam fel a fejem, ahogy Victor farkasa közelíteni kezdett felénk… Az enyém sem volt rest, kíváncsian fürkészni kezdte, én pedig már engedtem is lentebb a pajzsomat, hogy nehogy ez okozzon bármi akadályt a mentális közvetítés során. Ahogy az első „képkocka felvillan”, a bestiám szinte kővé dermedve kezd figyelni, igyekezve minél több apró részletet megjegyezni az eseményből. A férfi vonásait, a nyelv dallamát, a szavak stílusát, a hanglejtést, Victort fiatalabb korában… Nem mondom, tényleg egy kissé bizarr látványt nyújt, hát még a tudat, hogy ő az egyik vérvonal feje… Azt hinné a vérfarkas lánya, hogy az összes vérvonal alapító tökéletes, bölcs, minden testi és lelki hibától mentes, erre tessék! Kiderül, hogy annyira ők sem mások, csak öregebbek. Meg sokkal erősebbek… Meg talán kicsit zizisebbek, de azt fogjuk csak a korra, legalábbis én ezzel magyaráztam Chulyin furcsaságait. Ahogy véget ér a bemutató, néhány pillanatig még szótlanul meredek magam elé, memorizálva a lelki szemeim elől eltűnő képet, majd már lapozok is tiszta oldalra a noteszemben, hogy néhány jellegzetes vonással leskicceljem a férfit és az állatot, megragadva a főbb karaktervonásokat. Később még jól fog jönni. -Tökéletes volt. És ne aggódjon, ez csupán nekem lesz, vázlat. -felelem Victornak miközben a grafit szorgosan siklik a papíron, nehogy itt félreértse nekem a dolgot. Elbizonytalanodtam… Ahogy végzek a firkálással, át is pörgetem a lapokat, visszakeresve az előző nap készített rajzokat, és akárhogy is nézem, valami nagyon nem stimmel, vagy csak az én figyelmemet kerülte el – hisz míg Emma és Victor esetében a farkasalak leírása megegyezik, addig emberi alakban igencsak más személyleírást adtak meg nekem… Melyik lehet az igazi? Nem kérdéses, hogy Victoré, hisz ő ismerte személyesen, mint a teremtője, de akkor meg ki ez a másik, akihez Emmának volt szerencséje? És ismét érvénybe lép az a kérdés, hogy mi a célja a kóbornak azzal, hogy Annakpoknak adja ki magát? Megannyi megválaszolatlan kérdés, azonban azt hiszem, nem Victor lesz az, akivel utána fogok járni, így miután megittam a maradék kávémat is, felkelek a fotelből, hogy közelebb lépve a férfihoz, elbúcsúzzak. -Köszönöm a segítségét! És ahogy ígértem, néhány napon belül jelentkezem az elkészült képekkel. -feleltem, ahogy bezártam a noteszemet, ügyeltem rá, hogy még csak véletlenül se láthasson bele -Örvendtem a szerencsének! -biccentettem még egyet búcsúzóul, majd azzal a kijárat felé vettem az irányt, hogy a szobámba visszavonulva kezdhessem el összeilleszteni ennek a végeláthatatlan kirakósnak a darabjait…
Elégedetten bólintottam, amikor megfelelőnek találta az általam mutatott emlékeket. Nem kicsit lettem volna mérges, ha kiderül, hogy fölöslegesen nyitottam meg a tudatomat egy... nos, falkatagság ide, udvarias bemutatkozás meg a többi hozzájáró oda, de idegen farkasnak. Meg alapvetően, én nem voltam az a fajta, aki csak úgy mutogatja az emlékeit. Ha volt valami, amit csakis egy ember tulajdona és nem lehet tőle elvenni, azok az emlékei. Meg... az embernek mindig megvannak a kis titkai. Még a leghithűbb vérfarkasnak is vannak olyan dolgai a fejében, amikről inkább nem beszélne, ha nem muszáj. Az én tudatom pedig tele volt ilyenekkel. A hosszú élet átka, főleg, ha olyan ügyekbe keveredik bele, mint jómagam. S most nem csak az olyan emlékekről van szó, amelyek cikik az emberre nézve... sokkal inkább az olyanokról, melyeket szeretne titokban tartani, elzárni a tudata legmélyén. Még ha én is választom meg, mit mutatok, mindig van egyfajta paranoia, hogy valami megcsúszik. Igaz, így túl 500-on azért már ciki lenne, de sosem lehet tudni. Ha valaki elragadtatja magát, abból nem feltétlenül sülhet ki jó dolog. - Ritkán volt dolga kétnemű emberrel, nemigaz? - kérdezek vissza, amikor látom megjelenni a meglepettséget az arcán. A feltételezésem viszont nem feltétlen állja meg a helyét, elvégre elkezd visszalapozni, a homlokráncolás pedig elárulja, hogy valami nem stimmel. Ha tippelnem kéne akkor ez nem az első fantomkép volt, elvégre csak akkor tudna viszonyítani, ha így lenne. Szóval mégiscsak jól gondoltam és valami imposztor van a levesben... hát rendben van, kishölgy, nagyon remélem, hogy nem kaplak a kezeim közé a közeljövőben. Mert ha megfoglak... akkor bajban vagy. Egy első gyermeke voltam, kiváltságos személy... és nagyon gyűlöltem azt, hogy ha valaki vissza mer élni a teremtőm nevével. Ahogyan remélem ezt majd meg is tapasztalja az imposztor egyszer. - Rendben, kikísérem - álltam fel a helyemről, majd szegődök a nyomában. Átkísérem őt a kihalt, viszonylag gyéren megvilágított lakáson - elég a hangulatvilágítás, ha nincs ott senki, minek menjen a villanyszámla -, egyenesen az ajtóhoz, melyet ki is nyitok neki. - Sok sikert kívánok a nyomozásához, Miss Tedrow... és szeretném megkérni rá, hogy értesítsen, ha a nyomára bukkant az "emberünknek". Ha az eddigiekből nem lett volna neki világos - amit kétlek -, akkor most már egyértelmű, hogy nem fogja elvinni szárazon ezt az egész ügyet a szőke.
Victor hívott. Nem tudom, miért, de már a hangja is azt sejttette, hogy valami gáz van, legalábbis: nincs jó kedvében. "Told át a segged, Edward!" Igazság szerint, amióta kitette a szűröm, azóta nem nagyon hívott az előző nevemen, csak ha valami nagy szart kavartam, vagy nagyon felbőszítettem, úgyhogy még mielőtt bármit tudtam volna dühe okáról, már úgy éreztem, hogy ajánlatos lapos kúszásban közlekednem. Pörgettem az agyam, hogy mi a rákot bakizhattam, de Tupilekre mondom, szar se jutott eszembe. Payne átharapását nehezményezi mégis? Lehet... nem tudom, és lassan ott tartok, hogy nem is akarom megtudni. Gyorsan magamra kaptam a születésemre kapott AC-s Desmond-pulcsit, amit ő vett nekem - sose lehet tudni, mi puhít meg, kit és mennyire, nekem meg asszem most minden kis apróságra szükségem lesz. Átsomfordálok az öreg lakásába, pajzsom sehol - minek a lakon, meg úgy egyáltalán a területen belül? -, így érzem, hogy basszus, tényleg itthon van, nem úszom meg, akármi is legyen. Mit vétettem? Kopogtattam, benyitottam, de először éppcsak a fejemet dugtam be az ajtórésen, hogy ha esetleg élből repülne felém valami, akkor legyen lehetőségem elkerülni, visszavonulót fújni és kimenekülni a lakból arra az időre, amíg lehiggad. Domináns vén csont... - Mit tehetek érted, Victor? - léptem beljebb, ha nem ért azonnal támadás, de rém óvatos volt a hangom. Könyörgöm, mondd, hogy valójában más cseszett fel!
~Nyitva van~ - üzenek ki, amikor megérzem a közeledtét. Nem, nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy elé menjek és ajtót nyissak, találja ki magától, hogyan működik a kilincs. Óóó, igen, azt hiszem egy picit ideges voltam így a nemrég megtudott információk alapján. Az az igazság, hogy amikor értesültem Darren legutóbbi akciójáról Yetta kapcsán, már érett a fejemben, hogy kivételesen nem Ryan fejét kellene benyomnom Tupilek könnyeibe, hanem ezúttal ezt a szertelen norvégot kell megnevelnem. De hogy minek pazaroljam már tényleg erre az időt. Az egész életem arra megy el lassan, hogy pátyolgatom a leszármazottaimat és megpróbálok valami farkasra valót nevelni belőlük, ha már nem vagyunk emberek. Az ember azt hinné már, hogy lassan háromszáz év után kellőképpen türelmes vagyok velük, elnézem nekik a dolgokat, elvégre megedzik az évszázadok az idegeimet. Aztán mindig kiderül, hogy a nagy lószőrt, egyes dolgok változnak, de én nehezen. Ugyanúgy képes vagyok leordítani fejüket, mint évszázadokkal ezelőtt, ezen szerintem sosem fog változtatni az idő. Max ha már nem tudok beszélni, de akkor is ott lesz még a telepatikus üzenet. A nappalimban járkáltam fel-alá, amikor Darren belépett. Mikor meghallottam a köszönésnek szánt szavait felé fordultam és szinte már a tekintetem is döfött. - Jó estét Edward. Talán köszönni luxus? - fedem meg kapásból. Ha volt is rám valami hatással a felsője, nem mutattam ki. Amint kellőképpen átgondolta a szavaimat fejemmel a székek felé böktem, hogy üljön le. A farkasom is nagyjából annyira ingerült, mint én, mérges tekintettel mered a másik hím felé, de könnyen lehet megruházná ha lenne fizikai teste. Hagytam még egy darabig, hogy kétségek között sínylődjön, hogy mire fel vagyok ennyire zabos, hogy egy általában nem akkora problémát jelentő dolgot is felhánytorgatok neki, de ekkor: - Hány éves is vagy Darren? - teszem fel a költői kérdést. - Hány évszázadot tudtál a hátad mögött? Én elhiszem, hogy vannak örökifjú emberek kerek-e világon és te is éppen legjobb időszakod éled. De azt már rohadtul nem vagyok képes megérteni, miért nem vagy képes mértéket tartani és gondolni arra, milyen következményekkel járnak a tetteid, bármennyire is érzed jól magad közben - itt emelem csak rá aranyló tekintetemet. - Áruld már el nekem, hogy 301 évesen miért okoz neked olyan rohadt nagy problémát felhúzva tartani a sliccedet?
És még mindig Edward vagyok... A nagyszülői nyomás érzékeltetése verbálisan a név által, ami az ő angolságát hirdette akkoriban - rém mocsok húzás, mégis működő, mert ilyenkor legszívesebben lemennék pincsibe, de túl a háromszázon ezt már én is kínosnak érezném. Maradok az óvatos udvariasságnál. - Jó estét! - somfordálok beljebb és nesztelenül beteszem magam után az ajtót, hogy aztán a zord pillantás kereszttüzében találjam magam. Nem nézek tartósan a szemébe, mert nem akarom se kihívni, se még jobban felpiszkálni, Tupilek őrizz, hogy véletlenül is pont most érezze úgy, kétségbe vonom a dominanciáját. Amikor kitagadott, megtettem. Egyszer elég volt. Dühös, minden ízemben érzem, ám amíg ez engem zavar és semmissé tenném ezt benne, addig a farkasom mindent felülíró közönnyel fogadja az acsarkodást. Nem hatja meg mások neheztelése, ezúttal is csupán annyira méltatja a dolgot - azt is a rokonság miatt -, hogy vet egy pillantást az idős hím felé, aztán ugyanúgy hever tovább. Leülök, de sebesen, mert jó gyerek vagyok, akkor is, ha ezzel legalább a fél falka vitába tudna szállni valamilyen úton-módon. Leghőbb vágyam elkerülni, hogy Victor még zabosabb legyen - már ha ez lehetséges marón dühödt energiáit érzékelve. Szerencsére nem köntörfalaz sokat, nincs teátrális teás felvezetés, hanem egyből a lényeg, amit hallva azt kívánom, bár előtte inkább még piknikezni is kivitt volna a hóra. Mondhatnám egy gyenge szóviccel élve, hogy aranyos a szeme... de nem, kurvára nem az! Nyelek egyet, mint rendesen, amikor érzem, hogy szarban vagyok, méghozzá előtte. Esküszöm, inkább Castor büntetései, mint egy Victor-féle kiborulás. - Kérlek nyugodj meg, árt a szívednek és az egészségednek az idegeskedés... - próbálkozok és egy suta mosolyt is villantok, ami egyből semmivé lesz a sliccem hallatán. - 302 - pontosítok, mert fáj, hogy egy évet el akar venni tőlem, az az enyém, megdolgoztam vele! Mint a többi 301-gyel. Mindazonáltal a földre szegeztem a tekintetem, nem is annyira bűnbánón most már, semmint inkább bosszúsan, és ettől egyébként tartottam. - Nézd, tökre örülök, hogy ennyire megkedvelted Őt és hogy szemétség volt, amit csináltam, de ez a kettőnk ügye, amit... elintéztük. - Hogy hogyan, azt már hadd ne kelljen boncolnom, mert pontosan abba a hangulatba fogok kerülni, amitől egész eddig kitartóan menekültem. - Nem véletlenül hallgattam és nem sírtam az egészről, nem akarok róla beszélni. - Most már egy-két futó pillanatnál hosszabbra nyújtottam a szemkontaktust. - Ha meg akarod mosni a fejem, kihagynám, elég szar ez anélkül is, csak megteszem azt a szívességet, hogy nem úsztatom el a lelki szarságaimmal a lakot. És most, ha megbocsátasz... - emelkedek fel a székből, távozáshoz készülve, ám valami azt súgja, hogy ennyivel nem leszek elintézve...
Nem is akarom véka alá rejteni a zabosságomat. Sosem volt ez a bevett gyakorlat, ha éppen valaki feltornázta a vérnyomásomat az enyémiek közül. Hogy miért? Szerintem ezt a kérdést elég gyakran tették már fel nekem az elmúlt évszázadok során. Miért vagyok ennyire zsarnok, könnyen dühbe hozható, ha valamelyik kölök hülyeséget csinál. Miért is? Elég egyszerű válaszom volt számukra: mert magasak az elvárásaim. Ered ez a személyiségemből, vagy az angol nagyuras kivagyiságomból - még ha fattyú is vagyok -, de így volt. Elvárásaim voltak a kölykökkel, akkor is, ha "csak" a nagyapjuk vagyok. De valószínűleg pont ebben van a kulcs. Annak az átokverte Kirillnek volt legtöbbjük a kölyke, annak a nyavalyás orosznak, aki rám hárította az összes nevelését, mert harapni azt bezzeg tud. S ahogyan végignéztem Kirill zűllését, még egyszer nem voltam hajlandó erre. Még akkor is, ha én leszek a gonosz, a rossz, a csúf vagy akármi. Így lesz és kész, nem érdekel. Főleg úgy nem, hogy Darren minden egyes szava csak tovább nyomja a vért a fejembe. Hát fiam, konfliktuskezelésből elégtelen. - Ez a korrekció csak rontott a helyzeteden. Nem csak azért, mert pont most jut eszébe okoskodni. Más is hozzátartozik. Idősebb vagy? Hát akkor meg főleg dühös vagyok. Egy évvel több lehetősége lett volna már felfogni, hogyan működnek a dolgok egyes dolgai, de nem, ááá... legszívesebben lecsippenteném azt a 300-ast a korából, az talán tükrözné a valóságot. Na viszont ami utána jön... csodálom, hogy egyáltalán még vannak üresebbnek nevezhető erek a testemben, mert hogy a szívem most a szokásosnál is jobban pumpálja a vörös nedűt, az már biztos. Főleg azt a számomra kisgyerekes megnyilvánulását, amit a végén vág le. Hát nem. Koromat meghazudtoló gyorsasággal termek ott Darren előtt és olyan erővel vágom a mellkasának a sétabotom végét, hogy ha dárda lenne, még a hím kemény bőrét is átütné, s így kényszerítem vissza a helyére a folyamat közepén. - Egy szóval se mondtam, hogy elhúzhatod a beled - villannak újra az aranyszemek. - Ez talán megoldás, te nagyra nőtt csecsemő? Behisztizni és menekülni a felelősségre vonás elől? Gratulálok, óvodásoknak talán elnézhető viselkedés, de nem egy három évszázados vérfarkasnak, aki még egy falka élén is állt! Még Ryan-ben is van legalább annyi méltóság, hogy végighallgat, még ha nem is érdekli! - na igen, ha már Ryant állítom be ellenpéldának, ott már nagy baj van. - Felfoghatnád már végre, következményei vannak a tetteidnek. Talán vérfarkas vagy, talán többre vagy hivatott, mint egy átlag ember, többet is tehetsz. De ha azt hiszed, hogy következmények nélkül élheted az aranyifjak életét, belebújva minden lyukba, ami az utadba kerül, akkor rohadtul tévedsz! Hányszor kell még pofán vágnia téged az életnek, hogy ezt megértsd? Nem fogom megmondani neki, pontosan melyik esettől van fent a pumpa a fejembe. Úgy érzem nem méltó rá, hogy kiadjam neki a teremtőm kilétét, de még azt az apróságot sem, hogy beszéltem Autummal. Nem, ez most inkább szól az egészről. Yettát már meg sem említem. Valóban kedveltem a nőstényt, legalább is az a pár találkozás adott rá okot, de nem voltam ügyvéd, hogy védőbeszédet mondjak. Legalább is nem most.
Dacolok, kikérem magamnak azt az egy évet, és ha a fejébe látnék, valószínűleg mélységesen egyetértenék egy nyugodtabb pillanatomban. Ám ahogy benne megy fel a pumpa, úgy szép lassan bennem is feljebb tornázásra kerül. A maró energiák a farkasomat piszkálják, a kiejtett szavak emberi felemet hergelik, s mielőtt komolyabb egymásnak feszülés lenne, szeretném elejét venni, lelépni, elhúzni, elmeneküli, ahogy hajdani veszekedésünkkor is tettem, ám ezúttal azért, hogy ne pusztítsak. Felállok, távoznék, azt remélve kis naivan, hogy ezt majd hagyja, hogy az udvarias köntösbe csomagolt ellenkezés "meghatja". Ilyesmiről azonban szó sincs. Egy szempillantás alatt ott terem, sétabotja nagy erővel, dühtől hajtva csapódik a mellkasomnak. Pillantásom előbb a bot végére, majd az aranyszín szempárra siklik, hogy azt okkersárgával viszonozzam, a hangnemre halkan, röviden mordulok - tudja csak meg, hogy ez az egész egyre kevésbé van ínyemre, de annyira tisztelem, hogy ne morgolódjak hosszabban, még zárt ajtók mögött, négy fal között sem. Nem ülök vissza, mert beszél, de nem is moccanok, állok egyhelyben, energiáim megszokott, fagyos forgatagában. Összeszorítom az állkapcsom, hogy ne vágjak közbe, hogy ne törjön fel belőlem mindaz, amit eddig magamba fojtottam, elrejtettem, titkoltam. Az utolsó kérdésnél pattan el valami, ha továbbra is nekem szegezi a botot, akkor megragadom a végét és olyan erővel szorítom, hogy megreccsen a tömör fa. Látom magam előtt, ahogy kirontok a bokorból, ahogy ugyanilyen haraggal rohanok végig Európán, ahogy beharapom Ash-t, kineveznek, legyőzöm Milagrost, behódolok Castornak... - Vállalom, nem tűnt még fel? Vállaltam akkor is felelősséget, amikor mindenki másnak derogált! - Düh és keserűség csendül a szavaimban, fenevadam úgy rázza meg magát, mintha láthatatlan láncoktól akarna szabadulni. - De az mindenkinek olyan természetes volt és senki nem kérdezte, hogyan segíthetne, hogy könnyebb legyen, senki! Végigcsináltam, pedig alkalmatlan vagyok rá, és ez mindenkinek tetszett, mert nem nekik kellett kifordulniuk önmagukból. Felelősségvállalás és méltóság... Csak akkor veszed észre, amikor épp hiányoznak, de meglétük az tök magától értetődő, mintha soha nem kerülnének erőfeszítésbe! Noah-t is vállaltam, de látod, mire mentem vele: lelépett! - Szinte már kiabáltam. - Félrekefélek... évszázadokon át abból éltünk, hogy Ryannel kiket tudtunk elszédíteni, vagy kifosztani, mégis mit vársz? Miért ne vegyem el, ha adják, miért legyek hűséges, ha úgyis meghal, akit szeretek? May halott! - ordítom az arcába. A farkasom kikívánkozna sunyin kaparja a felszínt, de ehhez semmi köze, ez az ember dühe, a farkasé most jön... - Yettával ugyanaz lett, mint vele - mondom immár síri hangon, ijesztően halkabban, mint ahogy az előbb üvöltöttem - magasról szarva le, ki hallhatott meg. - Megszerettem, elkerült a közelemből és tudod, most már csak azt várom, mikor veszem a halálhírét, ahogy Ryannél is ezt várom, Nathalie-nél úgyszintén, Jamesről és a fiamról nem is beszélve - sorolom őket, indulattól, félelemtől és kétségbeeséstől remegő hangon. - Aranyifjak élete... ez a farkas belülről emészt fel és csak ez segít, hogy ne faljon fel - bökök erővel a mellkasomra a bottal, ha még nem tépte ki a kezemből. - Meghúztam a fél várost. Azt hiszed, büszke vagyok? Azt hiszed, hogy ez nekem önigazolás, hogy hű, én vagyok a fasza csődör, nézzétek, mekkora hím vagyok? Lófaszt! De az az Egy, aki kell, mindig eltűnik mellőlem és belefáradtam, hogy az után epekedjek, amit úgyse kaphatok meg, amikor majd megveszek, hát beérem azzal, aki kapható. Sajnálom, hogy a jelek szerint alig érek nála többet - utalok a Teremtőmre és leülök. Rám szakadt háromszáz év, így hirtelen kicsit nehéz.
Lehet kicsit túlságosan nyers és durva a fogalmazás, amit így megütöttem az imént, de ha másként teszek, magam hazudtolom meg. Véleményem szerint ellágyítani a mondandónkat cseppet sem célravezető. Megtehetjük, ha csak meg akarjuk dorgálni a másikat, akkor nagy egetrengető probléma nincsen belőle... de amikor ott tartunk, hogy már a lázmérő is kiakadna a testhőtől, amit a méreg termel, ott már kevésbé. Ha szeretnénk, hogy a szavaink célt érjenek, akkor bizony sebezni kell. Kardot kell kovácsolni minden egyes szóból, betűből, mely elhagyja a szánkat és csapnia kell, nem is kicsit, nagyot. Mint ha csak egy átlagos farkasba mélyedne bele az ezüstpenge. Át kell szakítania a kemény bőrt, a csontokat és ki kell szabadítania, ami alatta rejlik. Vagy mélyen beleolvadni a húsba hogy az egy életre ott legyenek figyelmeztető mementóként. Most is ez történt. Kirántottam Darren kezéből a sétabotot, majd keményen csapta ma végét a földhöz, meg is reccsent a kemény fa. Talán csak egy tárgy de az én dolgaimat csak úgy ne tegye tönkre senki. S kifakad. Na végre, ideje volt már, hogy nyílt lapokkal játsszál kölök. Ez az erős macsó vagyok, befogom a szám és tűrök a lehető legrosszabb hozzáállás az egészhez. - Egy alfa azért alfa, mert neki kell tudnia a megoldást. Szerinted ha Castor holnap odamenne hozzád és megkérdezné, mégis mi legyen a falka stratégiája a magányosokkal szemben, mert neki aztán ötlete sincs, mennyire tudnád komolyan venni őt, mint vezetőt? Ha egy ilyen alapvető dolgot se tudna magától kitalálni? Persze most nem arról volt szó, hogy sose legyen az atanerkeknek segítsége, elvégre végső soron egykor az amarok tanácsot is ez hívta életre. Fontos kérdésekben a segítségekre kell lennünk, ahogy egykor én is ott álltam Darren mellett, mikor még ő volt az atanerk. De ezek csak sugallatok a háttérből, egy embernek kell mindig tudnia, mi a legjobb. - Mégis mit vártál Noah-tól? Nélküled nőtt fel, nem voltál ott a lehető legalapvetőbb szakaszainál az életében. A születésénél, az első lépteinél. Csak azért, mert aláírsz néhány nyüves papírt még nem leszel olyan az életében, akihez ragaszkodni fog mindenáron. Na az a kölyök is megérne egy misét, komolyan. Három évtizedet se élt le, nemhogy három évszázadot, de persze ő a nyakába veszi a világot. Csodálom, ha az újévet megéli így. Persze, élelmeseknek áll a világ, azt aláírom, de ahol farkastörvények uralkodnak, ott bizony elég hamar felülíródnak az alapvető igazságok. - Yetta talán meghalt? - rántom ki a széket az egész érvelése alól. Igen, a hölgy elhagyta Fairbanks-et, de egy pillanatra se vesztettem őt szem elől. Megmondtam, fontos nekem a családom, akár csak azok, akik a családtagjaimnak fontosak. Na viszont utána jön a kifakadása lényegi része, ami... nos, kissé lehetünk klisések. Általában az ilyen kaliberű kibukás szokta hozni magával az olvadást. Hogy az öreg kujon szíve megenyhül, felderül az arca, átmegy kedves nagyapóvá, amennyire csak a személyisége engedi, megveregeti az unokája vállát, mondván, nincsen semmi baj, majd kitalálunk valamit, kérsz cukrot? Igen, ez szokott lenni ilyenkor s úgy tűnt, engem is elér a dolog. Nyúltam is Darren felé, kezem a vállát érte. Megszorítottam... oldalra nyúlva a ruhája nyaki részét és olyan erővel rántottam talpra, mint ha csak egy rongybaba lenne, hogy közvetlenül közelről zúdíthassam az arcába a mondandómat. - Talán azt hiszed csak neked vannak ilyen bajaid? Talán azt hiszed csak a te szeretteid lehetnek potenciális veszélyben, csak a te szívedet tépi szét a bánat emiatt? Nézz körül egy kicsit és látni fogod, mennyien élik így a mindennapjaikat! Kezdésként nézd meg először, kinek panaszkodsz erről és csak utána merészelj keseregni. Van róla fogalmad, mióta terelgetlek titeket? Mióta óvlak titeket, csinálom azt, amit a teremtőtöknek kellene, amennyire az erőmből telik? Azt mondod, várod a halálhírüket. Kérdezem én, mit teszel te azért, hogy ez ne következzen be? Mit teszel te a biztonságukért? Mert ahogy látom az öntépésen kívül mást nem. Abba például belegondoltál, mi történik, ha Yettát megtalálja az az őrült Kirill keserűségében? - kíméletlenül olvasok fejére mindent, ami jön a számra, hallja csak, mert kétlem, hogy ebbe belegondolt. - Évek óta vigyázok rátok. Azt hiszed könnyű? Nem, baromi nehéz, de hányszor hallottál emiatt panaszkodni? Szerinted én hányszor hagytam el magam, mert nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellene? Igen, May meghalt, nem tudtam őt megmenteni és a mai napig furdal a lelkiismeret, de nem arra koncentrálok, ami volt, hanem ami van. Szóval szedd össze magad rohadt gyorsan, Edward! Mert amikor engem már a férgek fognak rágcsálni odalent, te leszel az, aki a helyemre lép és kiveszi kihűlt a kezemből a stafétát és azt akarom, hogy biztos kezekben legyen a család jövője, nem pedig valami nagyranőtt szaroséban! Azzal olyan erővel vágom őt vissza a fotelba, hogy kevésbé vagyok biztos benne, talpon fog maradni a bútor és Darren nem kezdi-e el fejjel lefelé bámulni a mögötte levő könyvespolcot.
Ő irányít, ő parancsol. Pont. Ezt pedig egyetlen szó nélkül teszi nyilvánvalóvá, amikor a sétabotot erélyesen kirántja a kezemből és dühösen koppant vele, hogy belereccsen a fa. Nem azért veszi el, hogy kímélje, hanem azért, mert nekem nincs jogom tönkretenni. Ennek ellenére kifakadok, minden bennem lappangó keserűséget úgy lökök a felszínre, mint a fagyos víz a jégtáblákat, tessék, itt van minden! Lerogyok, fújtatok, de szavaira szólni nem tudok, állkapcsom megfeszül és haragos vadászként meredek rá, aki lesi, hogy mikor mond valamit, bármit, amibe bele tudom mélyeszteni a fogaimat és szét tudom csócsálni. A vezetői kioktatása nem ilyen. Noah még kevésbé - az arcom megrándul az első lépések felemlegetésével, de továbbra se tudok mit mondani, kelletlen hallgatásommal ismerem el csupán igazát. Értem nyúl, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy tiltakozok, hogy kihasználom, hogy fizikailag már magam alá tudnám gyűrni vénségének hála, és mégis... már a puszta gondolatra gyomrom összerándul, farkasom pedig nemhogy előtörne, inkább lesunyt füllel húzza meg magát az öreg hím előtt. Dac. Az van csak. Haragos pillantás, enyhe szőrborzolás, óvatos-halk morgás, mert nem tetszik, ahogy beszél, ahogy velünk bánik, ám egy lökés, egy félrerántás nem sok, annyival sem tiltakozunk. Neki minden joga megvan ehhez, több, mint bárki másnak. Az utolsó nekilendülése, a dühös monológ, a hozzám vágott kérdések, a meggondolatlanságom és léhaságom számonkérése mind egy-egy tőr, ami mélyen beleváj a húsomba, csontig hatol és kitép belőlem egy-egy darabot, hogy a végén mintegy erőteljes pofon gyanánt elmondja, miért kell összeszednem magam. Az "Edward"-ra alig érezhetően összerezzenek. Benne több reményed volt? Vagy pont hogy ugyanott toporgok, mint akkor és ezért ismétled ezt a nevet. Egy pillanatig még merőn farkasszemet nézünk, aztán erőteljes mozdulattal visszalök a fotelbe, amivel együtt felbucskázok. Nem sietem el az összemerésem és utána se kelek fel. Jó nekem a földön, törökülésben, a padlót bámulva. Letaglózott, lefegyverezett. - Tudom, hogy szenvednek. Látom őket. Másfél éve is láttam, ezért tettem félre a saját kényelmem, hogy tudjak értük tenni. - Lassan felemelem a tekintetem és ha Victor felém fordul, akkor a szemébe nézek. - És ha a szükség úgy hozná, újra megtenném. - Mondanám még, hogy túl sokan lettek, túl sok felé, és így hogyan védhetném meg őket? De ez kétség, gyengeség, ő pedig erőt vár el tőlem. Lehajtom fejem, energiáim visszahúzódnak, ahogy némán megadom magam, elismerve az igazát. Vakon, dühösen és elkeseredetten rohantam fejjel mindennek, gondolkodás nélkül, Victornak pedig ennyi év után is meg kell ráncigálnia, hogy helyretegyen. Biztos kezek, nagyra nőtt szaros... Úgy érzem magam, farkaslétem első éveiben, amikor csak bukdácsoltam ebben az új életben, ám most a sutaságomat saját esztelenségem okozta, így szégyen, hogy ilyen feddésre szorultam. Őszintén örültem, hogy csak mi ketten vagyunk a lakásán. - Bocsáss meg, amiért megint fejfájást okoztam - kérek elnézést őszintén, egy árnyalatnyival még lejjebb hajtva a fejem, a tőlem, neki kijáró tisztelettel. Nem meghunyászkodok, csupán be- és elismerek, ígéretet viszont nem teszek, hogy ilyen többé nem fordul elő. Hülyeség volna, hiszen még én se hiszem, hogy tényleg tudnám magam ehhez tartani. Ha akár enyhe sugallatként is, de érzem az engedélyt, akkor felkelek, majd könnyed mozdulattal igazítom vissza a helyére a fotelt én pedig állva maradok. - May... nem a te hibád - mondom halkan a fotel háttámlájára támaszkodva. Eddig nem is sejtettem, hogy végig magát okolta érte. - Te mindent megtettél. Tudom, hogy azt mondta, arra koncentrál, ami van, mégis... azóta minden egyes szóváltásunkkor úgy éreztem, hogy valami félbemaradt csüng köztünk a levegőben és ettől meg akarok szabadulni. Akkor őt is hibáztatta, s hogy ez ne így legyen, ahhoz sok évnek kellett eltelnie. - Mit vársz tőlem? - kérdezem felé tekintve. Szedjem össze magam, jó, csakhogy kettőnket ismerve ez nem feltétlen ugyanazt fedi le nálam, mint nála.
Nem volt itt finomkodás, ezen falakon belül. Nem érdemelte meg, hogy ellágyítsam a hangomat. Sőt, a hangom úgy lett dühösebb, ahogyan a kósza morgások feltörnek a torkából. Vagy akár ha csak kicsit is megérzem, hogy elfogadhatatlan viselkedést közvetít felé az energiája. Ne merészelje. Nincs joga ellenezni úgy, hogy ő is tisztában van a hülyeségével! Túl sokat engedtem már így is. Túlságosan sokszor értem be egyszerűbb, atyai megfedésekkel, ilyen messzire csak nagyon ritkán kellett elmennem. A jelek szerint hiba volt, mert ezeket a kölyköket lassan már minden egyes négyzetcentiméteren meg kell nevelni lassan. Idegesítő, gondolom ez látszott is rajtam. Mert azt már komolyan nehezen akarom elhinni, hogy ez természetes lehet. Más embereknek már 30 éves korára benő a feje lágya végül, nemhogy még 300-on is nevelni kelljen már! Pedig de, szükséges, most már kezdek belenyugodni, hogy vagy a szívroham fog elvinni egy ilyen alkalom esetén, vagy egy kiadós agyvérzés. De tudjátok, mit ez se érdekel. Ha a halálom kell hozzá, hogy végre észrevegyék magukat, ám legyen, de aztán nekem odaát ne kelljen azt hallgatnom, hogy "Jajjj, Victor, annyira hiányzol, jól jönne az útmutatásod!" Egész életemben ott voltam kölkök. - Ha csupán fogadkozol a földön ülve, mint egy vert sereg, azzal sokkal fogsz menni a jövőben, ha megint olyan helyzetbe kényszerülsz - szólok, miután eleven kuglit rendeztem vele pár másodperccel korábban. - Az életben nem attól leszel sikeres, mert a múltban valamit meg tudtál tenni. Lószőrt. Attól leszel sikeres, hogy hányszor vagy képes ráverni a földre és felállni. Apró célzás arra, hogy jó lenne, felkelne a földről, mert lassan egy hete nem porszívóztam meg amúgy is, kissé rendbontó a felborult fotel. Szúrós tekintetemmel teszem még nyilvánvalóbbá a szavaim jelentését. Az én leszármazottam csak ne legyen valami földön kúszó, megsemmisülten heverésző eb. Wainwright-ok vagyunk, még ha Darrent ki is tagadtam és a mai napig nem vettem vissza névileg. Többre vagyunk hivatottak ENNÉL. - A sajnálkozás helyett inkább arra fordítsd az energiáidat, hogy teszel is érte: ne forduljon elő még egyszer. Persze, nem vagyok naiv. Tisztában vagyok vele, hogy az élet nem működik ilyen könnyen. Valószínűsíthetően eljön majd megint az idő, hogy mindent a fejére fogok olvasni, ami kikívánkozik. Elkerülhetetlen, mint a pusztulás. Ugyanakkor az már gesztus értékű, ha megpróbálja legalább elódázni a dolgot. A May-el kapcsolatos megjegyzésén fújok egyet. - Nem kértem a szánalmad. Ez egy olyan dolog volt, egy olyan plusz dolog, amivel nekem kellett élnem, mint a család fejének. Kirill kölyke volt, de a családom tagja. Akkor ott a láger mellett ugyan kifejtettem, hogy Jenny-re kell koncentrálnunk, mert ki tudja, May milyenné vált, de ha tehettem volna, megmentem őt is, a véremet. De nem, annak a szemétládának tűzparancsot kellett vezényelnie és a golyók se mentek volna félre, áh, minek. Marad a bűntudat, elfojtva fél évszázados valómban. A kérdésére megforgatom a szemem. Te jó ég, még ezt is nekem kell nyilvánvalóvá tennem?! - Kezdésként válaszolsz nekem egy kérdésre. Nem kérek, szentbeszédet, se érvelést. Se bármi mást. Egyetlen szó: igen vagy nem. S figyelmeztetlek: ezen az egy szón fog állni innentől minden - tartok egy kis hatásszünetet, majd. - Szereted Yettát?
Fogalmam sincs, mennyi idő kell, hogy benőjön a fejem lágya, be fog-e egyáltalán és ha igen, miben fog megmutatkozni. Lehet, tényleg csak akkor fogom mindennek igazán megérezni a súlyát, amikor ő már nem lesz, mert attól kezdve én tartozom majd értük felelősséggel, nekem kell majd a biztonságukról gondoskodnom, gondolkodnom. Ám most még elképzelhetetlennek tűnik ez az egész, a csírája pedig legfeljebb abban mutatkozott meg, amikor Atanerk lettem. Ha kell, vállalom, csak még (?) rendesen véghezvinni nem tudom. Nem is akarom, mert nem az én világom... el tudja vajon ezt fogadni, megérteni, hogy én valószínűleg... sose leszek az a kölyök, akire azért lehet büszke, mert jó vezető. Másban vagyok jó, máshoz értek, olyasmihez, ami közös munka volt: Kirillé és az övé. Ryanből - bármennyire is furcsán hangozzon - még lehetne vezető. Belőlem nem. Felkelek, visszaigazítom a fotelt. Néha mindenkinek kell egy kis megsemmisülés, nem? Hogy legyen honnan talpra állni, hogy mihez képest feljebb, jobb, erősebb, több. - Igenis - bólintok az elkerülés mibenlétére, még mindig kissé leszegett fejjel, mert vele szemben, pláne most mit pökhendiskedjek? - Nem szánalomnak szántam - mondom, igyekezve elkerülni, hogy kötekedésnek tűnjön a szájjártatásom. - Csak béna beismerésnek a tekintetben, hogy én basztam el. És ez nem önsajnáltatás vagy ilyesmi, hanem tény - nézek rá immár teljesen nyugodtan. Bánt, életem végéig bántani fog az a hiba, amit ott vétettem, de jóvátenni, visszacsinálni már úgyse lehet, csupán szem előtt tartani, hogy még egy ilyet ne kövessek el. A fotel támlájára támaszkodok, úgy hallgatom az öreg hímet. A felvezetőre összeráncolom a szemöldököm, tisztává teszi, hogy nincs sok választásom, s aprót biccentve jelzem, hogy megértettem, amit mondott. A kérdés elhangzásakor megrándul a szám sarka. - Igen. - Nincs kétség, se tétovázás, de bősz bizonygatás sem. Egyszerű kérdés, egyszerű válasz, hangomban mindennel, ami miatt ezt feleltem. Érzem és tudom, hogy így van, ez pedig egyfelől tépáz, mert nem szabadulhatok tőle, másfelől viszont megnyugvással tölt el a bizonyosság. Várok. Mi áll hát ezen, Victor, a te csavaros, éles eszed szerint? Várok, mert ahova én már pontot tettem, oda ő talán még tud folytatást írni, nekem ugyanis a befejezés maradt, vagy legalábbis egy bizonytalan idejű lezárás.
Hogy mennyi idő kell, míg benő a feje lágya? Mennyi időre van szükség erre a "lehetetlen" feladatra, vállalkozásra? Őszintén szólva annyira érdekel, mint Kirill bánata. Feltettem az életemet erre az egészre. Mikor az első örökbefogadások és harapások megtörténtek, ezt az életet választottam. Az öreg farkasét, aki maga köré gyűjti a családját és tereli őket, védi őket, ha tetszik neki, ha nem. Ha fáradt, ha életerős, ha fiatal, ha öreg. Nem számít. Csak egy számít: a kitűzött cél, melyhez ragaszkodunk tűzön vízen át. Miért mondom ezt? Mert ilyen idős korban már ez az, ami életben tartja az embert. Sokan már 80 éves öregként belefáradnak, hát akkor még 551 évesen gondolják el? Szerintem ha megkérdezném erről a teremtőmet ő is osztaná a véleményemet, persze csak a maga módján. De a lényeg, mindig kell lennie valaminek, ami ott lebeg a szemünk előtt és energiával tölt el. Ez pedig számomra ők voltak: a családom. Nyálas szövegnek tűnhet, de az öregembereknek már csak ez marad. Csakis ezért nem küldtem még szét őket egy nagyobb dühkitörés után. Ez a dolgok rendje... ez az életem menete. Szóval fiacskám... vagy benő a fejed lágya, vagy beledöglök ebbe. - A tényeken semmi se változtat. May halott. De a család többi tagja még él. Azok, akik számítanak... és akik kevésbé. A felelősségedet pedig '45-ben egyértelműsítettem. Valóban újra akarod kezdeni a régi nótát? Az aznapi ordibálás sikeredett szerintem olyan erősre, hogy a falak azóta is mesélnek. De bármennyire is legyek vérmes, dühös, azt most nem akarom újrakezdeni. Főleg úgy nem, hogy Darren felfogta az elmúlt már lassan 70 év alatt a dolgokat. Felesleges újrakezdeni... de ha akarja, én állok elébe, mint mindig. Na aztán meghallom a válaszát, én pedig hatásszünetet tartok. Valóban felkészültél te erre fiam? A teketóriázás hiánya dicséretes, mutatja az elszántságot, de vajon az elszántság mögött több van-e, mint makacs bizonygatás? Ki fog derülni... de visszaút már nincs. Kimondta a szavakat a színem előtt, számomra pedig ez olyan, mint ha esküt tett volna. Ujjammal intek hívogatóan, majd sétabotom kopácsolása mellett kisétálok a bejárati ajtóhoz. Itt vártam be. - Jól nézd meg ezt az ajtót. Vésd az eszedbe - mondjuk valószínűleg emlékszik rá, mert anno vele csináltattam. - Mert ha ezen kilépsz majd a találkozásunk végeztével, egyetlen célnak kell vezérelnie. Ha szereted Yettát, gondoskodni fogsz róla, hogy biztonságban legyen. Nem keseregni, hogy mikor hal meg, hanem tenni érte, hogy éljen. Nem holnap állsz neki, nem egy hét múlva, hanem amint kitetted innen a lábad! Hogy hogyan, azt már neked kell eldöntened. Ha kell, testőrt fogadsz mellé... ha kell, odaköltözöl hozzá Anchorage-be... ha kell, térden csúszol az Atanerk előtt, hogy visszajöhessen Fairbanks-be. Rád bízom, de old meg! Mert még egy embert nem adunk Kirillnek - paranoia, picit; rövid szünet, majd. - Ha sikerrel jársz, jutalmat kapsz. S nem csak azt, amit egy asszony adhat neked. Ám ha elbuksz... ha megtudom, hogy csak egyszer is olyat teszel, amivel növeled a bánatát... akkor készülj fel, hogy ilyen jellegű bajaid nem lesznek, mert vagy az én életem, végéig, vagy míg te élsz, de eunuchként fogod tengetni az életedet.
Megrázom a fejem. Dehogy akartam újrakezdeni, örülök, hogy magam mögött tudtam hagyni azokat az időket. Elevenen élnek benne, sose fogom elfelejteni egyetlen pillanatát sem, de nem akarom a régi dolgokat felhánytorgatni, minek után sikerült nyugvópontot lelniük. Nincs benne kétség, kevés dologban vagyok olyan biztos, mint ebben az "igen"-ben, és amikor int, követem, megyek vele az ajtóhoz. Kíváncsi vagyok, mindezek után mit akarhat még, valahol pedig úgy érzem, bármi legyen is, ez lesz most a beszélgetés vége. Szórakozottan szemlélem az ajtót, amit magam készítettem a számára, ám amint folytatja a mondandóját, a szemébe nézek várakozón. Kissé nagyot nézek nézek, maikor közli az ultimátumot, amim nincs egyébként, közbevágnék, de nincs mivel, szóval tátogok egyet és hallgatok, aztán megint az ajtóra pillantok, mert momentán nincs más menedékem. Védjem meg, bármibe kerüljön is... Eszembe jut Tria, Kirill, Yetta távozási szándéka - ez a biztonságban tartás azt hiszem fájdalmasan könnyebb lesz, mint ahogy Victor azt gondolja. Itt nincs biztonságban, ha Castor elé megyek, azzal nyilvánvalóvá teszem, hogy mennyit jelent a nőstény, nem akarok rá még több, még nagyobb céltáblát festeni. Eunuch leszek, ha tetézem a szart vele kapcsolatban? Kis híja, hogy nem ajánlkozom egyből kasztrálásra, de nem, ennyire könnyen adjuk fel. Halvány mosolyra húzom a szám és enyhén fejet hajtok Victor felé. - Nem fogsz csalódni. - Nagy ígéret, talán nagyobb is, mint amekkorát tennem kéne, de nem érdekel. Van mit veszítenem, ez az egész pedig nagyjából annyira lesz kellemes, mintha letépném a karom, ám akkor is végigcsinálom, nem kerülök tőle padlóra. Fakír vagyok, az önsanyargatás az életem, nemde? Farkasom megadta az öreg hímnek kijáró tiszteletet, majd kiléptünk az ajtón. Tria bármelyik nap értem és a szívért jöhet, remek tippem volt, hogy hová, kihez készülhetett velünk, úgyhogy a várakozáson és azon túl, hogy felhívom a születésnapján Yettát, egyelőre nem sok mindent tehettem. Szar lesz. De túléltem már rosszabbat is - legalábbis ezzel igyekeztem magam nyugtatni, biztatni.
//Köszönöm szépen a játékot, fantasztikus volt, én nagyon élveztem! :<3: //
Elégedetten fújtam egyet, amikor végül nem kezdjük újra a dolgot. Ne is, mert bőven elég volt belőle akkor ezt végigzongorázni... emellett félek, ha mindenáron fel akarná tépni a régi sebeket, most se végződne kedvezőbben a történet. Az ő irányába... aztán az enyémbe se, mert valószínűleg ezt az újabb hidegháborús helyzetet se nézné jó szemmel a család. Bár amennyire legutóbb azt számításba vettem, lehet most se nyomna nagyobbat. Az már valószínűleg igen, hogy felettem meg akármennyire is idegesítő, de ott áll Castor, így csak úgy nem zavarhatok el akárkit a környékről, aki ráadásul fontos tisztséget is visel a falkán belül. Szóval talán az elküldés nem jöhetne számításba... de minden más igen, szóval annyira nincsen megkötve a kezem, mint az tűnik. A szavaimat pedig mocskosul komolyan gondoltam. Sosem voltam az a fajta, aki csak úgy dobálózik a szavakkal és közben nincs mögötte semmi. Csak a kőkemény véleményemet és hozzáállásomat ajánlhattam fel, semmi mást. Sem többet, sem kevesebbet. Számomra pedig minden egyes kimondott szónak olyan értéke van, mint ha kőbe lenne vésve. Főleg, ha ígéretről van szó... főleg, ha ultimátumról, megfedésről... mert ha Darren azt hiszi, lényének egy kis része reménykedik is benne, hogy csupán elrettentő erejű volt részemről ez a kasztrációs fenyegetés, akkor téved. Nagyon nem érdekelne onnantól kezdve, hogy nem tudja kiélni magát. Majd megoldja másként a problémáit, nem az én gondom lesz. Én figyelmeztettem, innentől rajta áll a dolog. - Azt ajánlom is. Utolsó szavaim is jelzik, hogy ne csak dobálózzon a levegőben, hanem tegyen is érte. Bármennyire is adtam a szavaknak nagy jelentőséget életem során, sajnos megvan az a tulajdonságuk, hogy elszállnak, vagy hogy túlságosan nagy a tűz mögöttük, mely könnyen kifúj. Lehetett Darren akármennyire elszánt, ez még mindig csak a kezdet, a jéghegy csúcsa. Majd pár hónap múlva meglátjuk, hogy tényleg be tudja-e tartani a szavát. Mikor becsukódik mögötte az ajtó én várok még egy kicsit, mire az energiái biztonságos távolba érnek, majd csak utána megyek vissza a nappaliba és ülök le a helyemre. Felnézek a plafonra, majd onnan a képre, amit Miss Tedrow készítette a teremtőmről nemrég. Vajon erre lettem én szánva? Jó kérdés, szerintem igen. Mindenesetre rámférne egy ital. Lehet a közeljövőben szaván kellene fognom Deirdre-t és tényleg meglátogatni őt az O'Connors-ban... mindenesetre előbb telefonálok. Dunway eddig nagyon jó információforrásnak bizonyult Darrent illetően... remélem ezt a jó szokását megtartja ezután is.
Kezdőlap
//
:<3: 
