Átlagemberek gyermekeként született 1987-ben, Észak-Korea egyik legnépesebb városában.
Egészen kicsi, 4-5 éves korában kezdődtek a furcsaságai. A halál gyakori szereplője volt álmainak, s az esetenként túltett a fantázián és valósággá vált. Kislányként ezt nem volt könnyű feldolgozni, pláne úgy, hogy nem egyszer bújt bele akaratlanul a személy bőrébe és érezte át félelmét, valamint haldoklásának lassú és fájdalmas folyamatát. Eleinte még el-elmondta ezeket a szüleinek és olykor az érintetteknek is, de vagy kinevették, vagy pedig valami módon kapcsolatba akarták hozni családját a később betörtént halálesettel.
Ennek következtében már iskolás korára rájött, hogy a tetteknek sokkalta nagyobb súlya van, mint a szavaknak. Nem beszélt többet az álmairól, s ha valakit meg akart menteni, akkor egész egyszerűen mindent úgy rendezett, hogy az illető ne legyen a halálának helyszínen, s esetenként még csak hozzá sem szólt. Későbbi életében egyik legjellemzőbb szokásává vált ez; Nem adott magyarázatot tetteire, megvárta, hogy a végén jöjjenek rá az értelmére.
Az évek múlásával egyre érzéketlenebb lett az időnként brutális álmaira és már-már beleunt mások pesztrálgatásába. Sose tudta, hogy ez miatt, vagy más okból kifolyólag, de ezután az álmok szép lassan elmúltak. Utolsó álma az apjáról szólt. A halála azonban nem következett be a szokásos 2-3 héten belül, ezért Aya/Tru hamar megfeledkezett az egészről. Élvezte a "normális" életét, s tanult, mint minden vele egykorú.
Édesapja mindeközben merész tervet forralt. Korea elnyomása ellen küzdött. Titokban híveket is toborzott maga mellé és egy, a vezető elleni merényleten dolgoztak. Ez azonban nem tartott sokáig. Hamar lebuktak, s az összes résztvevőt nyilvánosan kivégezték. Akemi, lányával együtt elmenekült a városból abban a hitben, hogy a vezér haragja nem éri majd őket utol. Tévedtek. Katonákat küldtek rájuk, és minden kivégzett ember családjára is. Egy megoldás lett volna; Elhagyni az országot, de ez jóformán lehetetlen lett volna számukra.
Ekkor következett be Aya/Tru elhívása.
Akár a csillagokat is leígérte volna az égről, ha azzal megmentheti utolsó családtagját, így egy olyan semmiség, mint a "tanulás" nem volt nagy áldozat azért, hogy cserébe édesanyját kijuttassák az országból.
Az elkövetkezendő években csakis az új célja lebegett a szemei előtt; Őrzővé válás.
Fő tanítója legalábbis mindenáron ezt akarta vele elhitetni. A lány pedig úgy tett, mintha sikerült volna. Szeretett mesterei kedvében járni, amivel elég nagy közkedveltségre tett szert tanítói körében...társai körében ezzel szemben nem.
21 évesen ismerkedett meg kedvenc tanítója által egy vérfarkassal, Dominick-al, aki később nagyban hozzájárult, hogy végrehajthassák az öregedést lassító szertartást Tru-n. Ahogy "barátságuk" már a lány részéről is kezdett szerelemmé alakulni, a fiú felvetette falkájának az ötletet, hogy maguk közé vehetnék a lányt. Kérése azonban elutasítást kapott. Sem az Őrzők, sem a falka tagjai nem találták hasznosnak a lépést annak fényében, hogy milyen "lelkes" tanuló és reményeik szerint akár az egyik legjobb Gyógyító válhatott volna belőle a köreikben.
Dominick azonban ezt nem tudta elfogadni. Túlságosan forrófejű volt, s megbeszélt Tru-val egy találkozót. A lány elment és nem sok noszogatás után beleegyezett, hogy engedély nélkül, a fiú átváltoztassa.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy ez tényleg meg is történjen. A legutolsó pillanatban tért haza Dominick húga, s kapta rajta őket, amit már nem tudtak kimagyarázni. Még aznap éjjel egyhangú ítélet született a falka részéről. Dominick-ot megölték, Tru-t pedig száműzték.
Tru az eset után nem tudta mit kezdhetne magával és az életével, így nagyon hosszú ideig csak gyalogolt és gyalogolt. Az este eljöttével lepihent valahol, s remélte, hogy valaki rátalál és álmában elvágja a torkát, de ez sosem történt meg. Ő viszont egyre jobban vágyott a halál után. Már attól sem irtózott, hogy saját kezével vessen véget nyomorult életének. Több módszert is kipróbált útja során. Egyiknek örök nyomául egy halvány, de annál mélyebb vágásnyomot visel a jobb kezének csuklóján, pont a főérnél.
Utolsó próbálkozása az országút mellett valósult meg. Az éhenhalás szélén állt már, de gyorsabb halált kívánt, amiben az út szélén álló mérföldkő igencsak ígéretesnek tűnt. 28 alkalommal verte bele a fejét, míg végül a tömény vérének szagát érezve elájult.


2010 novemberében ébredtem az Egyesült Államokbeli Providence egyik kórházában. Fáradt voltam, szédültem és talán egy kissé féltem is a számomra ismeretlen környezetben, vadidegen emberek között. A fejemen és a végtagjaimon itt-ott bekötözött seb éktelenkedett.
Később az egyik nővértől megtudtam; több, mint két napig feküdtem eszméletlenül és az irataim híján, valamint a számukra érthetetlen lenyomozhatatlanságom miatt egy hozzátartozómat sem tudták felkeresni. Inaktív állapotom ideje alatt egy másik, nagyon kedves nővértől még nevet is kaptam. A helyszínből merített ihlettől vezérelve Prudence-nek nevezett el. Már akkor utáltam azt a nevet, mikor először hallottam, de roppant udvariatlannak tartottam volna ezt megemlíteni, így inkább próbálkoztam hozzászokni ahhoz az idióta névhez, ami valamiért mindig a púder szóra emlékeztetett.
Először azt mondta az orvos, hogy csak pár napig tartanak bent, míg lábra nem tudok állni és le nem szedhetik a kötéseim. Ezzel bő egy hét el is telt. Ekkor a doktorom ismét bejött és közölte, hogy már csak a "mentális" javulásomat várják, hisz a nálam is fent álló amnézia olykor nem élethosszig tart, hanem idővel magától helyrejön. Nem vitatkoztam az orvossal, vártam. Újfent eltelt hét nap. Ebben az időben sikerült kiharcolnom magamnak, hogy néha-néha besegíthessek a nővéreknek, s meglepő módon gyakran én jobban tudtam kezelni a spontán eseteket, mint ők. Amit ők hosszas tanulmányaik folytán sajátítottak el, az nekem magától értetődő volt.
Az emlékeimmel, illetve a nem létező emlékeimmel semmire sem jutottam. Ugyanott voltam, mint mikor először ébredtem fel a kórtermemben. Már-már szerettem a kórházban lenni, de egyre többször éreztem úgy, hogy nem bírom tovább. Veszélyezett a gondolat, hogy nem tudom ki vagyok és féltem, hogy komolyabb nyomozásba kezdenek majd. Fogalmam sem volt, mire számítsak. Akkor még nem álltam készen arra, hogy valami szörnyűséget tudjak meg magamról, vagy a családomról, vagy...akivel az addigi életemet éltem. Ráadásul a mai napig hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül! Mi van, ha pont ez a sors van megírva nekem és ha letérek róla, akkor valami hatalmas baj történik?
Félelmem végül átment valóságos rettegésbe, mikor az egyik nővér idő előtt kilocsogta a másnapi vendégeim foglalkozását. Rendőrök jöttek volna hozzám, hogy faggassanak, hátha valami módon kideríthetik, hogy ki lehetek...vagy kideríthetik, hogy eddig miért nem sikerült kideríteni. Az is megfordult a fejemben, hogy ez valami ultramodern tanúvédelmi programhoz tartozik... de melyik lenne olyan modern, hogy még az emlékeket is elveszi?! Morbid lenne, az biztos.

Könnyen kitalálható; Aznap este kiszöktem a kórházból. Néhány óra stoppolás és kocsikázás után már a Hudson-öböl partján sétáltam. Nem volt másom, mint az a ruha, amit még a nővérek vettek nekem "hálából". A ruhával viszont nem laktam volna jól...és pénzt sem szerezhettem volna vele...maximum, ha leveszem, de azt a lehetőséget már az elején elvetettem.
Mit csinál az ember, ha nincs pénze?
Bizony... lop, csal, hazudik (Sajnos manapság már nem csak akkor csinálják, ha nincs pénzük).
Betévedtem egy Isten háta mögötti kis falucskába, ahol az első jobb anyagi helyzetben lévő férfit meglátva egyből "elestem" és megtaláltam a pénztárcáját (a zsebében), miközben felsegített. Ő persze semmit sem gyanított, én pedig ártatlan arccal megköszöntem, s a történet végeztével mindenki ment a saját dolgára. Én jobbra, ő balra.
A bűntudat meg utánam... Étel se ment le a torkomon abban a tudatban, hogy egy olyan embernek ártottam, aki nem tett semmit, sőt... még kedves és segítőkész is volt! Ha valaki ilyen rendes, akkor ne miattam változzon meg...márpedig ha túl sok ilyen jelenetbe csöppen egy illető, akkor nem sokáig fog belemenni a szerepébe... Nagyjából egy óra telhetett el azóta, hogy megejtettem addigi életem első zsebelését, mikor indultam "jóvátenni" a bűnöm. Kicsi volt a falú, de féltem, hogy nem fogom megtalálni a férfit.
Szerencsére ez a félelmem kivételesen alaptalan volt. Egy üvegablakos kávéházban megpillantottam. Majd' kiugrottam a bőrömből, hisz röpke ideig azt hittem, drámai formában; eme rettenetes bűnnel a szívemben kell majd tovább élnem.
Bementem a kávézóba, de nem ültem le az áldozatom asztalához. Jobb híján a mellette lévőhöz ültem, mert mire beértem már egy másik férfi ült a kiszemeltemmel szemben, s nem kívántam megzavarni a már kialakult beszélgetést. Hallgatózni sem szerettem volna, viszont még úgyis elkaptam néhány mondatfoszlányt, hogy a kommunikációjuk igen csendes hangvételű volt.
A beszélgetés témája valamilyen könyv volt, amit az áldozatommal csevegő alak kezdett el írni, de már elszállt az ihlete és a lelkesedése is a sok sikertelen próbálkozás után. Hajlandó volt egy igen magas összeget felajánlani annak (jelen esetben a férfinak, akihez jöttem), aki befejezi helyette, de nem kéri, hogy a neve a szerzők között szerepeljen.
Jelöltetem magam a feladatra, ez már akkor eldőlt bennem, mikor a munkáért járó összeget megemlítette. Az emlékeim nem, de a mázlim mindig velem volt; Áldozatom elvi okokra hivatkozva visszautasította az ajánlatot, a férfi pedig elfogadta ezt és csalódottan kisétált a helyiségből.
Egy hosszabb, ellenben annál megrendítőbb történettel szerettem volna előállni a tárca megtalálását illetően, de ezek után már csak a férfi asztalára vágtam és egy "Kérem ne haragudjon, nagyon sajnálom!" mondat után a másik után eredtem, akinek egy olyan őszintének látszó hazugság áradatot rebegtem el az írói profizmusomról, hogy azért minimum három színésznői díjra is jelölhettek volna.

Szállásom nem volt, így úgy egyeztem meg Laurent-el, hogy amíg a könyvét írom nála lakom a vendégszobában. Akkor még nem tudtam, hogy az a bizonyos vendégszoba Fairbanks-ban van, úgyhogy eléggé meglepődtem az "utazás" és a "bőröndök" szavak hallatán.
Mikor Laurent megtudta, hogy annyi holmim van, amit rajtam lát...egyből elkönyvelt feketemunkástól kezdve egészen bevándorlóig majdnem mindennek. Türelmes fajtámnak hála végigvártam a mondandója befejeztét, s némi beszélgetés után az is az alkunkba került, hogy szerez nekem papírokat, ami az igen elterjedt ismeretségi köre miatt napokon belül meg is volt. A nevemet némi változtatásban részesítettem, így már számomra is elfogadhatóvá vált.
Kaptam előleget is, hogy vehessek magamnak ezt-azt. Laurent a szülei örökségéből élt, ami elég tetemes vagyont jelentett. Az ő helyében én se fukarkodtam volna. Pár hónap múlva kiderült, hogy a pénzt és kedvességet megérte rám szánni. Befejeztem a könyvét (ami jóformán nem is hasonlított Laurent elképzeléseire), de kiadatta, s mindkettőnk meglepetésére bestseller lett. Új főnököm pedig "szellemírói" munkálataimra újfent igényt tartott. Cirka fél év múlva megírtam a könyv második részét, ami hasonló sikert aratott, mint elődje. Laurent ismét felkért. Azt már ezúttal rám hagyta, hogy folytatást írok e a krimi-fantasy könyvemnek...párdon, könyvének...vagy valami újba kezdek bele, míg ő vett egy (új) nyaralót, s ide-oda utazgatva mindenhol dedikálgatja a műveket, ahol természetesen az én nevem sehol sem szerepel.