- Ó, az jó! Pár fogást nekem is tanított az apám már kiskoromban. Aztán később kezdtem komolyan tanulni a harcot. Már több mint 40 éve. Nem támadó katonává képeztek, hanem olyanná, aki le tud valakit fegyverezni, el tudja fogni. Calin érzem, hogy nem szállt el magától. Az se zavarna. A harcban lehet gyenge vagy erős valaki attól, hogy sokat gondol magáról, többet, mint kéne. Ha tényleg jó, büszke lehet rá. - Semmire. Hagyjuk a dolgokat történni. Ami a kezünk ügyébe kerül, azt majd felhasználjuk. Fogalmam sincs, mi van a raktárban. Nem kell kinyitni. Igazi utcai harc lesz. Belekezdünk és már az elején látni, hogy nem egyenlőtlen a harc. Cali pontosan hárít és a támadása is ügyes. Kicsit szédülök már az orrsérüléstől. Csúnya lesz a seb, fáj és vérzik. Érzem, ahogy a meleg testnedv végigfolyik rajtam. Úgy viselkedem, mint egy igazi, éles helyzetben. Ott sincs idő sebet tapizni, ruhát igazítani, nyivákolni. Nyersen és hidegen cselekszem. - Ráérsz a végén - szólok hozzá közönyösen. Jószándékú lány egyébként, érzem rajta. Mintha színdarab lenne, én úgy alakítom a szerepemet. Célra tartok. Nem kérek bocsánatot. Más kérdés, hogy ha majd vége lesz, megteszem és segítek is, amiben tudok. Addig nem. A lábát telibe kapom. Fájdalmas lehetett, ki is kiabálja magából. Én nem szoktam. Minden feszkó bennem marad. Nem játszom női teniszt, ahol egyfolytában sikogatnak. Csendes harcos vagyok. Ahogy a földre kerül, nem hagyok neki időt. Ő se nekem. Már támad és ugranom kell a söprés elől. Megúszom, nem borít fel, csak megérzem az erejét. Van benne bőven. Sérült lábbal nagyon szép teljesítmény egy ilyen hátraszaltó. Komoly. Most látom meg a botokat. Eddig valahogy nem vettem észre, hogy kint vannak. Durvul a harc, oké, vettem és alkalmazkodom. A pörgetés csak parasztvakítás, félelmet akar kelteni azzal, hogy megmutatja, érzi a fegyver minden rezdülését. Mintha a karja meghosszabbítása lenne. Taktikát kell váltani. Hagy nekem egy kis időt. - Nem is érdemes. Engem már régóta nem félt senki. Azt mondják, az a legfélelmetesebb harcos, akinek már nincs veszteni valója. Ez sem igaz. Vannak nálam eltökéltebbek. Felugrom a bordásfalra és egy fordulással a legfelső lécet kapom el, hogy onnan két lábbal adjak egy fejest a csajnak. Ha a bottal akar hárítani, megpróbálom két lábbal kitekerni a kezéből. Bordásfalnál amúgy is kockázatos bottal harcolni, mert beakad két léc közé már kész is lehet a baj. Mindjárt kiderül, hogy jó módszert választottam-e. Már az ugrás közben is egészen támadható vagyok, nehéz közben elhajolni, kis szédüléssel pláne az.
- Ha ennyire régóta, akkor hogy-hogy nem harcos vagy? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen ebben biztos voltam, hogy másik „kasztba” tartozik, mint én. Szokott edzésünk lenni és még egyszer se volt ott, így jogos volt szerintem a kérdésem. Számunkra fontos az, hogy mindig formában legyünk és mindig tanuljunk valami új fogást, a régit meg mindig felfrissítsük, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor van szükség ránk. Szerencsére amióta itt voltam annyira nem volt semmi olyan különösebb eset, amikor be kellett volna vetni minket. - Rendben, benne vagyok! – mosolyodom el, de sok jót nem sejtett a mosoly, hiszen tényleg nem állt szándékomban babusgatni őt. Nem voltam olyan hangulatban, hogy így tegyek, meg amúgy is harcolni akartam szabályok nélkül. Az se érdekel, ha törni, vagy vérezni fog valamin. Benne van a pakliban, de ettől szebb még inkább a dolog, hogy most mindenkinek használnia kell az eszét, mert semmi nincs előre megbeszélve. Neki az orra bánja legelőször, nekem a lábam. Fáj, még szép, hogy fáj, de nem most fogom eldobni magam és bőgni. Még akkor se, ha kisebb hangot is adtam a támadásának, de hát az azért rohadtul jobban tud fájni, mint egy törött orr. Tetszik az, hogy nem várja el azt, hogy közben bocsánatot kérjek, így még szélesebb lesz a mosolyom, majd a földről is feltápászkodom egy szaltó keretében, de őt nem találom el, vagy ha igen, akkor annyira nem, hogy komolyabb baja lehessen. A fájdalmunkat ki kell tudni zárni és én is ezen voltam, hogy kizárjam elmémből azt, hogy bármim is fáj. Nem voltam sose puhány, de azt is tudom, hogy Terminátor se vagyok. Még akkor se, ha most éppen nem törődöm semmivel se. Hamarosan pedig már bot kerül a kezembe és azt pörgetem meg az ujjaim között. Mások talán megijednének, de sejtem azt, hogy rá ennél azért nehezebb hozni a frászt, vagyis az eddig látottak alapján. Figyelem, amit művel és hirtelen nem gondolkozom, csak támadok, de mire észbe kapnék addigra legalább egy cipőt kapok az arcomra, aminek következtében az ajkam is felreped és még az orrom is elkezd vérezni. Kicsit megtántorodom, s arcomhoz kapok a szabad kezemmel. Figyelem, majd pedig ha még mindig ott lógna, akkor újra neki lendülök, mintha ugrásból akarnám bevinni, de helyette inkább végül csúszom és alulról próbálok támadást bevinni a bottal…
|| Bocsi, hogy nem dobtam kivételesen, de melóból írtam
- Nem az az életem. Tanultam, mert kellett és tudom is alkalmazni valamennyire, de szerintem Cali kenterbe verne. Nem ez az én műfajom. Megfigyelni szeretek, elemezni. Még a punk bandába beépülni is izgalmas volt. A titok az életem, nem a bunyó. Az mellékes. Nem mosolygok vissza. Később se várom el, hogy bocsánatot kérjen. Ő kezdte, én csak szóltam, hogy ne most, ha már egyszer ragaszkodik hozzá. Az edzésben nem igazán szabad tréfálni. Most egy kicsi durvábban nyomjuk. Nem arról van szó, hogy csihi-puhi, aztán megállunk, ez szép volt, azt ne úgy. Ez valami feszültségoldás. Mindkettőnkben van, Caliban talán nagyobb. Én a belenyugvó depressziót képviselem inkább. Persze így is jólesik. A csaj még mindig mosolyog. Nem tudom, miért, semmi vicceset nem mondtam. Talán csak ennyire élvezi a helyzetet. És jó abban, hogy kimutassa, amit érez. Én ezt nem mondhatom el. Amit érzek, az se túl sok. A szaltója gyönyörű, olimpiára való. Tetszik, ahogy mozog, könnyen és kecsesen. Én is megpróbálok így tenni. Szerencsém van, gyorsabb vagyok és nem ér el, amíg felugrom. Sikerül megkapaszkodnom és jól fejbe rúgnom őt. A sportcipő is nagyot üt, ha erővel érkezik az arcba. Látom, hogy Cali is kezd úgy kinézni, mint aki nehézsúlyú bokszolóval találkozott. Majdnem kvittek vagyunk, kivéve, hogy ő a lábára is kapott és a szája is felszakadt. Mivel nem áll le, én se teszem. Várok egy pillanatot, hátha mégis abba szeretné hagyni. Ahogy az arcához kap, az aggasztó. Kicsit megsajnálom. Kicsit. Aztán már nincs idő, el kell kerülni az ütést és ha lehet, két lábbal elkapni a botot, hogy kitekerjem a kezéből. Nem voltam elég ügyes. Olyat kapok a lábam közé, hogy sikítok és úgy összeszorítom a szemeimet, hogy még a könnyem is kicsordul. Eddig csendben tűrtem, de ez igen fájdalmas. Fellendítem inkább a lábaimat is és a bordásfal tetejébe kapaszkodva, az üres rész utáni, utolsó előtti fokon guggolva állok lesben, hogy majd ráugorjak a csajra, mint egy fenevad. Az arcom eltorzul a fájdalomtól. Nagyon érzékeny helyen talált el. Fogalmam sincs, maradandó sérülés lesz-e belőle. Lehet. Mindegy, már rég nem használja senki más, csak én. Így múlik el a világ dicsősége, apróról apróra, szervről szervre pusztul el a test. Nem adtam fel. A megfelelő pillanatra várok, hogy utána a lehető leggyorsabb legyek. Addig igyekszem összeszedni magam fejben is. Ki kell zárni a fájdalmat. Tudok mozogni, lélegzek, látok. Nincs nagy baj. Koncentrálni kell és a türelmet bevetni. Az a végső fegyver.
Ez kicsit úgy hangzott, mintha azt hinné, hogy az én életem viszont teljesen az, mert nem így van, vagyis nem így volt. Most meg már… Őszintén szólva fogalmam sincs, akkor is itt vagyok, amikor talán máshol lenne a helyem, a bennem lakozó érzéseket másokon vagy éppen egy szerencsétlen bokszzsákon töltöm ki, mintha nem lenne jobb módja ennek. Pedig pont annak tanultam, akik segítenének ilyen helyzetben, de hát igaz a mondás mások gondját könnyebb megoldani, mint a sajátunkat és a többi hasonló idiótaság. Fogalmam sincs, hogy még mi fog jönni, vagy én merre fogok menni, de azt pontosan látom magam is, hogy nagyon nem járok jó úton, mintha hirtelen egy éles jobb kanyart vettem volna és rátévedtem volna valami lefelé vezető úton, de még valahogy ez a gondolat se tud arra rávenni, hogy megpróbáljam megtalálni a valódi önmagamat. Kár lenne tagadni, hogy nem élvezem ezt a harcot. Végre valaki, aki nem fél attól, hogy az arcán esetleg rövidebb ideig seb lesz, vagy letörik a műkörme. Jó érzés volt olyannal harcolni, aki képes volt azt elfogadni, hogy ez nem hagyományos edzés lesz, hogy itt nem lesz finomkodás, itt csak az számít, hogy ki milyen gyors vagy éppen mennyire leleményes. Piszkosul fáj, ahogyan az arcom és a cipője találkozik, a vérem könnyedén fakad ki több helyen is. Odakapok, hiszen ez annyira jellemző az emberekre, hogy odakapnak, ahol éppen fáj, de ennek ellenére se dobnám el magam és szenvednék. A vér a harccal jár, néha még ennél durvább dolgok is történhetnek. Elég csak az utcai harcokra gondolnia az embereknek, amint sikerült kicsit tisztábban látnom, kizárni egy picit a fájdalmat, hiszen teljesen képtelenség lenne, akkor máris támadok, amikor viszont meghallom a hangját, akkor riadtan kapom fel a fejemet és úgy fürkészem őt. Ez tuti rohadtul fájhat neki. Nem akartam pont ott eltalálni, de én támadtam, ő védekezni próbált és a kettőből meg lett a baj. A botot inkább messzire hajítom, követem őt a tekintetemmel, ő feljebb, én pedig hátrálni kezdek. Ugrana, próbálja meg, bár szerintem ennyire messzire képtelenség lenne, inkább térjünk vissza az ököl és a lábharcra, még ha a lábam tuti fáj és biztos vagyok abban, ha nem látja gyógyító, akkor egy-két napig talán majd rá se tudok állni, aztán meg majd kicsit bicegek, de megesik az ilyen, de még ez se tartott attól vissza, hogy intsek neki, hogy gyerünk folytassuk. Legyen a testek és az erők harca ez, s miközben várok rá ismét letörlöm a vért az arcomról. Ha pedig ugrani, vagy támadni akarna egyből, akkor megpróbálok mindenképpen védekezni. Sose adtam könnyedén a bőrömet.
Mivel nem tudtam, hogy így is ugrol-e, így nyugodtan dobj te, hogy sikerrel jársz-e vagy nem, ha igen. ^^
A harcos életforma egy hivatás, annak való, aki ízig-vérig a küzdelemért él vagy rendkívül jó benne. Én nem vagyok se rendkívüli, se szívben harcos. Lehet, hogy Cali sem érzi annak magát. Nem mutatja, hogy mit gondol. Nem is baj. Beszélgetni ráérünk máskor. Jó is lenne megejteni egyszer. Nem kíméli se magát, se engem és én is igyekszem így tenni. Persze nem vérre megy, se ölni, se halni nem akarok, csak egy jó edzést. Ha nagy a tét, ha elszánt az ellenfél, akkor lehet igazán tanulni. Nem örülök a vér látványának. A harchoz tartozik, máskor is volt már ilyen az edzésen, de etől még nem szeretek ártani olyannak, akivel egy oldalon állok. A bot pedig pont úgy talál el, hogy nem bírok magammal. A sikítás ijesztő lehetett, Cali szinte ledermed, megáll egy pillanatra. Nem fogom hibáztatni. Ennyi belefér és ha én tettem volna ezt vele, lehet, hogy ugyanígy cselekszem. Hallom a bot csattanását és mikor odanézek, látom, hogy megint a puszta kéz művészeténél tart. Egyre távolodik. Ez arra jó, hogy nyalogathatjuk a sebeinket. Egy kevéske pihenés, erőgyűjtés. Már túl messze ment, nem fogom elérni. A lábát húzza egy kicsit, csúnyán eltaláltam. Nagyon remélem, hogy nem lesz maradandó baja. Ami engem ért, az már kevésbé számít. Nekem már mindegy. Az egyik bordásfal tetejéről leakasztom a fa húzódzkodó szerkezetet. Közepesen nehéz, két kézzel kell fogni. Ezzel együtt ugrom le. Pontosan érkezem, belerogyok kicsit az ugrásba, utána rögtön talpra állok. A szédülés még mindig megvan és a lábam közti fájdalom is elég erős, ezt a szám elhúzása jelzi. Nem tudom, mire leszek képes így. Egy pillantással bátorítom Calit, hogy nyugodtan nyúljon újra a bothoz. Tömör fa ellen nem árt, ha van fegyvere. Az előbb én voltam fegyvertelen, végülis az is működik, hogy most ő lesz üreskezű, de jobban örülnék, ha nem így volna. Közeledem hozzá és egy megtekert ütéssel próbálom meg eltalálni úgy, hogy a rudak vagy a karját vagy a lábát érjék. Beleviszek annyi erőt, hogy fel tudjam borítani, ha jól találom el. Ez persze mindig kétesélyes, ki is kaphatja a kezemből vagy ő dönthet hanyatt. Elég ügyes, láttam, bármi lehet. És azt is tudom, hogy túl sokáig már nem fogom bírni.
Régebben talán jobban kimutattam azt, hogy mit is érzek, vagy gondolok, de mostanság nem túl sok értelmét láttam ennek az egésznek. Minek kimutatni, hiszen az csak sebezhető felületet ad, én pedig nem akartam még többet, hiszen jelenlegiekkel se tudtam mit kezdeni, hanem sokkal inkább gyáva módon elkezdtem menekülni, mintha nem lenne más megoldás és hova máshova menekülhettem volna, mint a „második otthonomba”, vagyis a harcba. Szerettem harcolni, de mostanság inkább többet erővel, mint ésszel műveltem, pedig ez nem nagyon volt jellemző rám. Sajnos viszont akad olyan, amikor az ember nem tud tisztán gondolkozni, ahogyan én se tudtam minden egyes esetben. Vélhetően majd Linntől is szép fejmosást fogok kapni, ha megtudja, hogy Bennel szétmentünk, de én meg azt tudom, hogy féltestvérek vagyunk. Vajon ő tudta? Ő is hazudott nekem, ahogyan az apám tette?! Fogalmam sincs, de gondoltam mielőtt kiderítenem nem ártana kicsit kiadnom magamból az érzéseimet, hiszen nem akarok bajt, de ki tudja, hogy mit fog ott is történi… Az események teljesen magukkal ragadnak, mintha nem létezne az ész szava, csak a nyers erő. Cselekszem, de nem gondolkozom. Talán egy ekkora sikolyt hallva már valaki leállított volna minket az őrzők edzőtermében, de itt nem volt senki se. Itt a legtöbb férfi azt gondolta volna, hogy csak puhány valamelyikünk, de még én is egy pillanatra lefagytam, hiszen eléggé pocsék helyen sikerült eltalálni, de ez a valódi harcban is megesik. Tervezünk, de sok a befolyásoló tényező, ami végül egy-egy támadásnak teljesen más végkimenetelt adhat és ez most se volt másképpen. Figyeljük a másikat, sebeinket nyalogatjuk, még ha nem is szó szerint, de mintha csak erőt gyűjtenénk a következő támadáshoz, vagy fel akarnánk mérni, hogy mi is legyen a következő lépés. Majdnem azt is el lehetne mondani, hogy körözünk, ahogyan két fenevad tenné azzal a kivétellel, hogy részben mozgunk. Ő ugrik, én hátrálok egyet és könnyedén kapom ismét a botot a kezeim közé. Nem állt szándékomban teljesen védtelennek lenni vele szemben, bár lehet bot nélkül könnyebb lenne elszednem tőle, ki tudja… Hagyom, hogy ő lépjen elsőre és ez pillanatokon belül be is következik, a botot könnyedén lendítem meg, de csak elterelésnek, hiszen hamarosan a lábaim elé esik és a kezeimmel sikerül pont elkapnom az egyik részét a függeszkedőnek, így a támadást védem, még ha kicsit a kezeim bele is sajognak a találkozásba. A lábaimat is könnyedén mozdítom, hogy a bot megmozduljon és azzal próbáljam meg a lábait elkaszabolni, hogy dőljön. Ha sikerrel járok, akkor az se kizárt, hogy mind a ketten esünk.
Egyáltalán nem érzem, hogy Cali ne gondolkodna. Egyszerűen csak kinézi belőlem a tökösséget, hogy ha komoly a baj, nincs bevarrva a szám. Úgy is lenne, szólnék, ha nem bírnám és nem akarnám a folytatást. Kemény a szívem, nem adom fel itt. Óriási a fájdalom, de utcai harcról volt szó. Nincsenek szabályok, nincsenek határok. Halálig vagy tolószékig nem fogunk eljutni, annyi azért biztos. Nem vagyok én szemétláda, Cali pedig nálam sokkal jobb ember, ezt ennyiből is megmondom. Ahogy eldobta a botot, kitárta a szívét. Ott dobog a kőkemény harci tudás és a vad vágyak mögött. Ha az a "bolha" hallgatózik, azt hiheti, hogy csajoskodunk, sikítva küzdünk. Azt hiszem, jó is, hogy nem lát minket. Lassan újra nekilátunk és úgy közeledünk egymáshoz, mint a macskák. Felmérjük a terepet, a másik mozgását, ügyességét, fürgeségét. És a szemekre koncentrálunk, mert a szándék elvehet vagy hozzátehet. Rengeteget. Cali szemeiben elszántságot látok. Ő se adja fel. Nagyon jó gyakorló partner. Megvár, hagyja, hogy közelebb menjek. A lábát is figyelem. Nem mutatja, mekkora a sérülés. Én se mutatom, mekkorát kaptam. Az arckifejezésem erőltetett, ennyi. Ha őszinte lenne, vicsorítanék a fájdalomtól. Addig körözünk, amíg tudok támadni. A csaj ügyes, rögtön reagál és be is csap a bottal. Átvert. Nagyon okosan csinálja, rutinból okos, ezt megfigyeltem. Az ütéssel semmit nem érek el. Már ketten fogjuk a fát. Nem adom oda a fegyveremet. Próbálok ellépni az alsó támadás alól, de arra is figyelni kellett volna, hogy a lepottyanó botra ne lépjek rá. Sajnos sikerül eltalálni és megcsúszom rajta. Cali erejének köszönhetően a rúgással együtt ez azt eredményezi, hogy borulok. Mivel szorítom a függeszkedőt, lehet, hogy őt is magammal rántom. Pont úgy esek, hogy a csuklómat nyomom meg. Egy hangom sincs, az arcomon viszont látni, hogy majdnem elharapom a nyelvem. Szakszerű leszek és a fát elengedve az ép kezemmel kettőt csapok a szőnyegre, jelezve, hogy itt a vége. Ha folytatjuk, nem harcba, még számítógép elé se fogok menni. Hanyatt dőlök, elterülök és szorongatom kicsit a csuklómat. A csajra nézek, hűvösen és kutakodóan. A korrektség jegyében Calira ráküldök egy gyógyító varázslatot. Ha nem tudja viszonozni, mert esetleg nem maradt ereje, az se baj. Jut még magamra is. Tele vagyok. Lassan oldalra fordulok és felállok, utána pedig minden szégyenérzet nélkül letolom a nadrágomat. Megnézem, kezemmel kitapogatom, mi maradt ott, ahol a bot elkapott.
Hamarosan ismét állunk, nem mutatjuk azt, hogy hol fáj, vagy éppen mire férne rá egy kis gyógyítás, nem mintha annyira érdekelne ez a dolog, mert legszívesebben néha Ryan karját is megtépáznám, amikor gyógyítani próbál. Senki se kérte rá, ahogyan sose vártam el azt, hogy meggyógyítson. Minden sérülés előbb vagy utóbb beforr, ahogyan ezek nem is életveszélyesek. A lábamra mindenképpen kelleni fog egy kis jég, meg egy-két krém is, amit még korábban kaptam, de ennél több nem kell, ahogyan az arcomra se. Kicsit felrepedt, betört itt-ott, de nincs gáz. Amikor pedig megpróbálná kiszedni a kezeim közül a fegyverét, akkor egyszerűen esik el a boton, ami egy csel folyamán került oda, de mivel én se engedek rázuhanok. Eléggé fájdalmas volt a mellkasommal telibe kapni az az ízét, de nem túlzottan érdekel és már éppen belendülnék ismét minden fájdalom ellenére, hiszen a fájdalmat idővel egész jól meg lehet tanulni, hogy miként zárjuk ki az elménkből. Nekem se megy teljesen, de részben már ki tudom, ezért is akartam folytatni, de Gloria könnyedén jelzi, hogy itt a vége, így inkább leszállok róla. Egy pillanatig a plafont bámulom, miközben a hátamon fekszem. Nem mozdulok meg, hiszen igazán csak most a pihenőben kezdem el érezni, hogy hol és mennyire fájnak a végtagjaim. Kicsit megropogtatom az ujjaimat is, hiszen azok is kicsit belesajdultak a találkozásba, de jobb ötletem nem volt arra se, hogy miként kellene elkapni, amikor viszont meglátom és érzem, hogy mire készül, akkor sietve pattanok fel, mintha semmim se fájna. - Ezt most fejezd be! – a hangom a lehető leginkább barátságtalannak lenne nevezhető. Nem is értem, hogy honnan vette a bátorságot, hogy kérdezés nélkül megpróbáljon bármelyik sebemen gyógyítani. Mintha siránkoztam volna, pedig nem. - Neked amúgy is nagyobb szükséged van rá! – vetettem még oda, majd felkaptam a vizes palackomat. – Mielőtt legközelebb ilyet csinálsz, akkor kérdez, mert a végén talán nem ennyire udvarias lesz a fogadtatás. – pillantottam le rá kicsit talán vészjóslóan, majd a terem ajtaja könnyedén csapódott be utánam. Komolyan az ember esze megáll, hogy csak úgy elkezd varázsolni eleve egy nyilvános helyen, másrészt meg kérdezés nélkül. Még az se érdekel, hogy csak kedves akart lenni, de vannak olyanok is, akiknek nem kell minden apró dologra gyógyító varázslat. Mindegyik helyre fog jönni, és inkább eljöttem, mint esetleg olyat teszek, amiért esetleg még Will előtt is megüthetem úgy igazán a bokámat.
|| Ha nem jössz utánam, akkor részemről ez egy záró lenne. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem és jobbulást!
Ez az utolsó hadmozdulat. Együtt borulunk, mint az időbeosztás, ha váratlan dolgok jönnek közbe. Cali nem ad olyan jelzést, hogy nem bírná. Én viszont a csuklómmal úgy állok, hogy ha folytatjuk, kiesek a pixisből és a hétköznapi körforgásból is, mert durván rázuhantam. Én is ejtőzöm és megnézem a sebeimet. Szó szerint is, a nadrágomba betekintve keresem, hogy megvan-e még, ami kapta a sebzést. Arra van időm, hogy az edzőtársamnak segítsek. A fogadtatás viszont minden várakozást alulfelülmúl. - Baszki, bocs... Szólhattam volna. Nem értem, miért ilyen háklis a gyógyításra. Büszke lány lehet. Jobb magyarázatom nincs. Ez vagyok én. Nem szólok, csak csinálom és máris megbántottam valakit. - Jó, legközelebb szétrúghatod a fejemet... Értem, a motivációját, de nem tetszik. Itt nyúztuk egymást és a végén próbálok segíteni, de nem hagyja. Nem tűri. Inkább kimegy és itt hagy engem egyedül. Fetrengek még egy kicsit a szőnyegen. Attól nem tartottam, hogy bárki meglátna. A fickó ki lett zavarva. Csak úgy benyitnak ide? Akkor viszont tudnom kellett volna róla. Egy kicsit ront a szájízemen a vége, de egyébként nem volt rossz. Nagyokat kaptam, de nem volt rossz. Jól esett egy durva harc. Nem vagyok ilyen, én nem vagyok ilyen. Valahogy szükségét éreztem. Sajnálom Calit, nem kellett volna megbántanom. Talán felhívom majd vagy szólok neki, ha összefutunk. Nem tudom, mi lenne a jó? Kicsit elveszettnek érzem magam. Ha már neki nem kellett, küldök magamra egy gyógyítást. Valahogy fel kell állnom és túl kell lépnem azon, amit kaptam. Furán érzem magam. Hiányom van, óriási hiányom és azt hiszem, rossz helyen kerestem. Ott kéne, ahol már próbáltam, de félúton megálltam. Végig kéne haladni azon az autópályán.
Könnyedén sétáltam be az edzőteremben. Megint korábban érkeztem, de úgy éreztem, hogy egy kis plusz edzés csak jól jöhet. Egyetemen foglalt volt éppen az edzőterem, így inkább gondoltam keresek itt egy kis zúgott. Itt úgyis ismernek már, meg amúgy is pár óra múlva edzést kell tartanom itt, hiszen jönnek a diákjaim, vagy minek is kellene őket hívni. Mindegy is most ezen nem akartam gondolkozni, ahogyan azon se, hogy mennyire fura volt így a karácsony. Szinte mindent elkövettem azért, hogy ne kelljen otthon lennem. Kár lenne tagadni, hogy nem jutott eszembe néha Ben, de mégis inkább kerültem, ahogyan sok mindenkit. Csak annyi ideig foglalkoztam bárkivel, amennyire szükséges volt. Azt mondják, hogy a magány szar és így is volt, de még se érdekelt. Kicsit kezdtem én is jobban lenni, kilábalni a dolgokból, de attól még semmi se volt annyira fényes, mint régebben. Hamarosan pedig itt az újév. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy talán inkább hazamegyek, de aztán eszembe jutott a sok hazugság, amit az apám tett és elment minden kedvem attól, hogy szemben találjam magam vele. Alig, hogy átöltöztem valaki elkapott, hogy valami tag engem keresett és most edz bent. Nem értettem, hogy kikereshetett. Vagyis elsőre még Ben is átfutott az agyamon, de amikor azt említették, hogy edz, akkor könnyedén vetettem el. Ő sose volt túlzottan oda az ilyen dolgokért. Sőt, könnyedén tudtam volna őt földre kényszeríteni, ha nem használta a mágiát. Amikor viszont megláttam az ajtóból, hogy kire gondoltak, akkor egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy hátraarcot csinálok és hagyom a francba, de aztán valami elpattant… Nem bírtam többé, vagyis inkább nem akartam többé elnyomni mind azt, amit éreztem irányába. Nesztelenül közelítettem meg a többi edző között, hogy utána minden finomkodás nélkül pontosan eltaláljam azt a pontot hátulról a lábából, aminek köszönhetően összerogy, majd pedig a kezemmel az arcát vettem célba, hogy utána a földre kényszerítsem. Mivel itt nem szokás ilyen, illetve eléggé sokan edzettek, így valószínűleg minden összejött, vagy ha túlzottan elszállt a meglepetés ereje, akkor lehet, hogy földre már nem tudtam őt kényszeríteni, de mind a két esetbe biztosan egy pillanatra megfagyott a levegő a teremben. - Semmi keresnivalód itt! Hord el magad, nagypapi! – csak ennyit mondtam neki és láthatta rajtam, hogy nem viccelek. Ennyit a kedves és segítőkész Caliról, de nem éreztem azt, hogy vele is annak kellene lennem. A többiek felröhögtek a megszólításon, hiszen ők nem tudták, hogy tényleg az, akinek mondom őt. Bizony ám tudom a titkodat. Komolyan a fiával együtt szerintem remekül meglennének. Mind a kettő remek hazug. Vajon valaha elmondta volna, hogy ki ő? Vagy inkább játszadozott volna tovább. Nem is érdekelt a válasza, inkább sietve fordultam meg, hogy otthagyjam őt a francba remélhetőleg vérző szájjal. Természetesen a figyelmem nem lankadt, mivel számoltam azzal is, hogy akár megpróbálja valamilyen szinten viszonozni a kedvességemet.
Megint súlyt emelek. A hátamon érzem, hordozom, elkísér mindenhova. Eskát el kéne csípnem, de egyszerűen nem tudom. Biztos, hogy oka van és nagyon remélem, hogy nem az, amire gondolok. Sehol sem tartok még, csak Mae-vel normalizálódott kicsit a helyzetünk. Azóta csak távolról figyeltem, nem igazán beszéltünk, a Lakban sem, ahol pedig biztonságos. A Teremtőm a környéken lehet valahol és jó lenne tudni, mit áskálódik. Az az érzésem, hogy csak a nagyival tudjuk megállítani. Kisded játékok. Mikor a világ tűzben ég, akkor oltani kell, nem táncolni a lángokkal együtt. Úgy gondoltam, ápolom a kapcsolataimat és ha már annyi időt eltöltöttem múltkor is az őrzőkkel, felhívok valakit, akivel már rég beszéltem. Itt az ideje megkeresni azt a kedves kis pszichológia szakos hallgatót, akivel egyszer sikeresen összedolgoztunk. Azóta megtudtam, mennyire komoly szakember. Dojo-ja van a városban és remek híre. Az árnyak útja nem a harc, de egy gyakorlásra elmegyek hozzá. Akár még esszenciabiznisz is lehet ebből, amúgy pedig nem árt tovább fűzni egy ilyen kapcsolatot. A kisasszony a harcban van otthon nagyon, én pedig alkalmazkodom. És benyitok a megbeszélt időpontban. - Helló! Jó téged látni - köszönök rá, ha megpillantom odabent. Az átöltözésen már túl vagyok, melegítőben, mezítláb és egy laza, fekete pólóban feszítek. Bagószagom van, mert odakint még elszívtam egyet. Az mindig velem van. Füsttel élek már egy ideje. A tüdőmből kitisztul, nincs miért aggódnom. A fejemet is kitisztítom kicsit, ha itt belelendülünk. - Hogy vagy, Cali? Ha visszakérdez, meglesz a válaszom, de belül más van, mint amit mutatok. Nem fog rájönni, hisz nagy színész vagyok. De hova lett az elmúlt majdnem egy év felhőtlen nyugalma és vidámsága? Öröm az ürömben, hogy a tőröseink is megszabadultak a hatástól. Ez a túlvilági mozgolódás nem sok jót sugall nekem. Eska súghatna jobbakat, de nem találom. Dologra inkább! Kezdhetjük.
Meglepődtem, amikor keresett Rocky, hogy szeretne edzeni, ugyanakkor örültem is, hiszen egy kis edzés ellen sose voltam. Meg amúgy is ritka az, amikor az ember farkassal tud együtt edzeni és gyakorolni. Pedig jól jön olyankor a szinten tartás, na meg az újabb fogások és módszerek megtanulása is, hogy miként is lehet ellenük felvenni a kesztyűt. Korábban érkeztem, mint megbeszéltük, szerettem mindig is kicsit előtte bemelegíteni és formába hozni magam. Meg igazából azt se tudtam, hogy pontosan milyen edzésre gondol, így annyira nem is agyaltam rajta. Lesz, ami lesz. Szeretem a spontán dolgokat ilyen téren, de attól nem tartottam, hogy annyira elmenne az eszem, mint amikor Gloriával edzettünk. Azóta sok minden megváltozott, még ha nem is állt teljesen helyre a bolygók állása, de legalább valami olyasmi már volt. Könnyedén köszöntem el Joe-tól, amikor végeztünk az edzéssel, majd megtöröltem az arcomat és ittam pár kortyot. - Szia! Örülök, hogy nem gondoltad meg magad. – pillantottam rá mosolyogva, amikor belépett a terembe. Már csak én voltam ebben a teremben és senki más. Itt szoktam az edzéseket is tartani, ami holnap ismét aktuális lesz. Örültem annak, hogy tudtam segíteni a nőknek ez által is, hogy megvédjék magukat, meg szerintem kicsit az önbizalmuk is nő ez által. - Köszi, eléggé jól. Veled mizus? – kérdeztem vissza barátságosan, hiszen tényleg érdekelt. Nem sok farkast ismertem, de ő kivétel volt. Eléggé szimpatikusnak is tűnt. Olyan, akivel lehet beszélni és nem félek attól, hogy egy rossz mozdulat után a torkomat akarná átharapni. Könnyedén dobtam a sarokban pihenő táskámra a kisebb törölközött, majd a vizes palackot is visszaejtettem, miközben remélhetőleg ő még beljebb sétált. - Mihez lenne kedved? – ha volt valami ötlet, akkor vártam a válaszát, amennyiben csak spontán edzés lesz, akkor nekem az is teljesen jó lesz. Hiába tűnt úgy, hogy nem figyelek rá és még csak a válaszra várok, attól még nagyon is készenlétben voltam, ha esetleg máris támadni szeretne. Nem voltam kezdő és amúgy sincs ellenemre a lesből támadás. Sokkal bulisabb egy ilyen edzés úgy, ha nincs semmi se előre túlzottan lebeszélve. Többet tanulhat úgy az ember is.
Amikor beszéltünk, hallottam a nő hangján, hogy egyáltalán nem számított rám. Arra se, hogy felhívom, arra még inkább nem, hogy lemennék a terembe egy kis csihipuhira. Nem baj. Megleptem. Szeretek ilyenekkel élni. - Mert arra számítottál? - kérdezem félrebillentett fejjel, magabiztosan mosolyogva. Bejelentkezni egy edzésre, aztán lemondani? Meghátrálni? Lehet, hogy páran már megtették. Érzek egy egész friss szagot Cali-én kívül. Férfié, jól meg lett izzasztva. Én is erre számítok. - Ezt jó látni. Én is remekül vagyok, köszönöm! Múltkor kicsit lehangoltabb volt. Még úgy is szimpatikusnak találtam. Nem egy nagyon kötözködő típus, rendes és segítőkész csaj. Kedves is a maga módján. Talán most jobban kidomborodik ez a tulajdonsága. Nyugodtan lépdelek felé. - Egy kis bemelegítés? Nem sok, csak 10 perc. Látom, te épp akcióban voltál eddig is, de nekem jót fog tenni. Calin érzem, hogy edzésben van és volt. Az én ízületeim se sínylik meg, ha rögtön belevágunk, de kell egy kis pötyögés. Törzsfordításokkal kezdem és közben magyarázok. - Mit szólsz a változásokhoz? Tapasztaltál valamit? Rá bízom, hogy mire gondol. A tőr és a toll ment a fiókba. Ha erről nem igazán tudna, akkor is ott van, hogy sok kóbort elüldöztünk, egyet le is rendeztek, ráadásul nem a végrehajtóink, hanem egy őrző. A Falka pedig átcsoportosult a Lakba, ahol már nem látjuk annyira szívesen az őrzőket. Csak néha. Most pedig helyben futás és a karkörzés. - És mi a helyzet az egyetemen? Mikor leszel Dr. Cali? - kérdezem a szemeibe vigyorogva, fültől fülig. Sajnálom, hogy a kölyök, akit együtt mentettünk meg, nem sokáig húzta nálunk. Nem hozom szóba, hisz nincs pontos infó. Se arról, honnan jött, se arról, hová ment. Az ilyet nagyon nem kedvelem.
- Amennyire manapság szeret az élet közbe szólni… Igen, megfordult a fejemben az is. – ebből pedig sejthette, hogy nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem tartaná be azt, amit mondott, hanem azért, mert valami más bekavart volna. Sok minden változott mostanában ebben a városban és még én se igazán tudtam, hogy mennyire is jók ezek a változások. - Ezt örömmel hallom, ahogyan azt annak is örülök, hogy kicsit békésebb körülmények találkozunk most. – persze a normális emberek elmennének sétálni, beülnének valahova és közben beszélgetnének, nem pedig éppen arra készülnének, hogy a másikat miként is fektessék két vállra, de hát kell az ilyen is. Eleve nem voltunk annyira hétköznapiak, még akkor se, ha néha azt kívántam, hogy bár csak az lennék. Meg kell találnom azt a nőt is, aki fellebbentette a fátylat a családomról, de hiába próbáltam hívni, egyszerűen nem reagált vagy kinyomott. Nem értettem, hogy miért teszi ezt, de ha úgy nem megy, akkor majd megkeresem. Annyira nagy ördöngösség csak nem lehet. - Persze, csak nyugodtan. És igen, volt egy kisebb edzésem. – feleltem mosolyogva, hiszen tényleg az volt. Azért mert időközben rám csörgött ő is, hogy szívesen beugrana egyet edzeni, attól még a másikat nem fogom lemondani. Nekem se árt egy kis szusszanás, így amíg ő melegít, addig én pihenek és erőt gyűjtök a folytatáshoz. Nem mintha az előző annyira extrán fárasztó lett volna… - Annak örülök részben, hogy vége annak az álmosnak, legalább kicsit csökkent a puskaporos hordó, de a másik… Hmm, magam sem tudom, hogy mennyire jó. Ha Alignak le akar csapni, akkor most már elég csak egy helyre betévednie, hogy ámokfutást rendezzen, meg így kicsit olyan, mintha távolodni akarnátok az őrzőktől is. – rántottam meg a vállaimat hanyagul, miközben őt fürkésztem. Ez amúgy is a nagyok dolgok, talán jobb így, talán nem. Mindennek van árnyoldala is, ahogyan jó is, és remélhetőleg a cselekedetüknek most több lesz az utóbb, mint az előbbi. Persze nem beszéltem túl hangosan, csak annyira, hogy ő hallja. – Te mit gondolsz róla? – pillantottam rá kíváncsian, mert nagyon is érdekelt a véleménye. - Talán majd jövőre. Most egy évet halasztottam. Kicsit összejöttek a dolgok. – feleltem mosolyogva. – Te még mindig a hotelben vagy? – legalábbis legutóbb az rémlett, hogy ott dolgozik, de lehet most tévedek, hiszen minden emberrel megesik. - Készen állsz? – kérdezem tőle és ha igen, akkor alkalmazkodom hozzá. Amennyiben csak a saját testünket használjuk „fegyverként is”, akkor úgy készülök én is. Egyelőre még nem támadok, csak figyelem őt, mintha csak valami gyengepontot akarnék meglátni rajta.
- Néha visszapofázik, de most csöndes volt. Bólogatva mosolygok. Az élet elég sokat dumál. Nem is annyira vidám dolgokat, de legalább fel lehet készülni. Az ilyen csendes időszakok a legrosszabbak, mert nem tudja az ember, hogy mi lesz. - Én azt is szeretem, mikor történések vannak. Ha van mit megoldani. De a békének is megvan az ideje. Szegény Nadine. Totál ki volt ütve, beharapták, a kis farkasa elő is akart jönni. Aztán szőrén-szálán eltűnt. Sajnos nem ritka jelenség. Nézzük pozitívan: megismertem Calit, akcióban, így rögtön láttam, mire képes és milyen szándékú! Ennek örülök. - Én már egész rég gyakoroltam. Te biztos folyamatos edzésben vagy. Nem csak itt. Őrző harcosként trenírozhatják rendesen. Vagy ki tudja, ő edz másokat? Ekkora tapasztalattal simán lehet. Nyomom a bemelegítést közben. Nem árt. Csak röviden. - Hát ja, az jó, hogy a tőrösök szája már nem habzik. De a tollnak elég jó hatásai voltak. Érdekes meglátás. Ezért jó minél több emberrel beszélni. Több szemponttal találkozom. Két fordulás között válaszolok. - A vén csont tavaly már a városhatárokat is átlépte. Hogy mi egy helyen leszünk-e, mikor jön, az édesmindegy. Már nem válogat, hogy farkas, őrző vagy egyik sem. Sajnos fejlődik az én nagyim beharapója. - Bocs, de ez nem újdonság. Mióta is vagy a városban? Régebben egyáltalán nem járhattak át hozzánk az őrzők. A szállodába igen, az mindenkié, legalábbis egy része. De a bajok mindig akkor történnek, amikor a farkas nem otthon szabadul el. Hogy a Lakban mit tombol össze valaki, arra nem derül fény. Vagyunk sokan, hogy megállítsuk, legyen akár egy ereje teljében levő muszkli is. De ha a Holiday Innben vagy egy ivóban történik mindez... - Úgy érzitek, hogy nehezítjük a munkátokat? Én nem. A kóborok egy része lelépett, meg tőlünk is mentek el. Nem lett kevesebb a meló. Ez nekik is jó. A Falkámra pedig nem fogok rosszat mondani. Akkor sem, ha bizonyos dolgokat én is túlzásnak tartok. - Van időd. Igen, nálam minden változatlan. Fullkontakt legyen? Ez fontos kérdés, mert ha én csak érintésre játszom, ő meg telibe megküld mindent, az egyenlőtlen. Utoljára még ugrok kettőt, csak úgy vádliból és fújtatok, aztán alapállás. Bólintok és kezdeményezek is. Könnyű balegyenessel kezdek. Adok bele erőt, de csak annyit, hogy kellően nehéz legyen hárítani. Nem azért jöttem, hogy Calit belső vérzéssel, meg csonttöréssel vigye el a mentő. Enyhe kezdés után majd keményíthetünk. A francia box stílusában nyomom, nem éppen finoman, de vigyázva és alkalmazkodva. Nem bízom el magam. Akármilyen régen is kezdtem, Cali napi szinten edz és a mágia is megdobja az erejét.
Aprót bólintok, de nem mondok semmit se arra, amit mond. Most egészen nyugi van és ez fura is. Kicsit talán már ijesztő is ez a csend, mintha csak vihar előtti csend lenne. Az meg sose jó. - Néha kell a béke is, hogy erőt gyűjthessen az ember vagy a számára fontosakkal lehessen, mielőtt újra esetleg lecsap a vihar. – feleltem egy kisebb vállrándítás közepette. Én nem bántam teljesen ezt a csöndet, az tény, hogy féltem, hogy mi fog utána jönnie, de nem rágódtam ezen annyit, mint régebben tettem. Az élet rövid, így inkább élj a jelenben, mint a félelem és az aggódás elvegye azt, aztán meg túl késő legyen. - Ezt nem tagadom, tény, hogy formában kell lennem, de tudtam jól, hogy mire vállalkozom és számomra ez nem újdonság. Mielőtt őrző lettem volna, már előtte is minden egyes nap edzettem és tanultam a különféle harcmódokat apumnak köszönhetően. – avattam be egy kisebb titokba. Szerintem ezt még sose mondtam el neki. Nem is nagyon szoktam a múltamról beszélni. Most meg pláne nem, amikor nem álltam szóba az apámmal a sok hazugsága miatt, amikre szép lassan kezdett fény derülni. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis miként kellene helyre hozni azt a kapcsolatot, de nem is erőltettem meg egyelőre magamat. - Ezt nem tagadom, de szerintem az se baj, ha nem mindig mindent pozitívnak lát az ember. – mert az olyan, mintha részben egy részét valaki elvette volna tőle valaki. Mármint a boldogság mellett néha szomorúnak is lenni kell, hogy meglegyen az egyensúly és értékelni tudjuk a boldogpillanatokat. - Nem mindegy, hogy valakiket kiütött csak, vagy meg is szállt. – hívtam fel egy aprócska dologra a figyelmét, mert lehet átlépte a határt, de legalább ott nem pusztított, mint ebben a városban tette. Védekezően emeltem a fel a kezemet, mert nem állítottam azt se, hogy régebben nem így volt. Én csak felhívtam valamire a figyelmét. Semmi több, ő kérdezett, én meg a véleményemet mondtam. – Mindenki másképpen látja ezt, és úgyse most fogjuk megtudni, hogy jó ötlet volt-e, vagy nem. Mert részben neked is igazad van, ott jobban féken lehet valakit tartani, de szerintem ez mindegy is. Az idő majd megmutatja. – rántottam meg a vállaimat, mert nem állt szándékomban senkit se bírálni. Voltak olyan dolgok, amik miatt én mint „külsős” is láttam benne pozitív dolgot, ahogyan árnyoldalt is, mint ahogyan az éremnek is két oldala van. Az meg majd eldől, hogy mi lesz később. Mindenhez idő kell. - Ezt nem állítottam. – rázom meg a fejemet, mert nem mondtam olyat, hogy nehezítenék a munkákat. – Szerencsére nincs sokszor ránk szükség, de talán kicsi vagyok ahhoz, hogy átlássam azt, hogy mi mire volt jó. Látok egy-két pozitívumot is és ellenkezőjét is. – és ezzel pedig érezhette, hogy felesleges tovább boncolni. Ahány ember, annyi féle vélemény lesz ezzel kapcsolatban és még szerintem az egész eléggé kezdeti fázisban van, hogy bárkinek is bejöjjön a tippje, vagy a megérzése. - Valami olyasmi, azért örülnék, ha a saját lábamon tudnék elmenni. – nevettem el magamat, de azért komolyan gondoltam. Figyelem őt és várok, ha sokáig nem lépne, akkor úgyis én fogok támadni, de amikor lendül a kar, akkor sietve emelem a karomat, hogy hárítsam, majd ráfogva a kezére, forduljak én is kicsit és a következő pillanatban részben a térdhallatát veszem célpontba. Mintha csak azt akarnám, hogy a földre rogyjon, ha összejön, akkor számíthat még több támadásra, ha nem, akkor a karja alatt pördülök át, hogy kicsit megzavarjam őt és ismét biztonságosabb távot vegyek fel, hogy utána ismét a támadására fókuszálhassak.
- Igaz, nekem most csak békés időszakom volt. Majdnem egy évig. Meg tollas hátam. Emlékezetes marad, sokáig fogok erre visszagondolni, hogy mennyire jól éreztem magam. Áldott időszak. - Aha. Komoly lehetett. Azért gyerekszobád is volt? Remélem! Kemény lehetett az öreg. A lánya is az. Érdekel a története. Egy kávé mellett is meghallgatnám vagy egy pohár jóféle francia bor kortyolgatásával. Rátapintottam, hogy jobb így. Testhezálló. Én pedig alkalmazkodom. Jól megy, hisz amit most mondott, az mélynek tűnik. Nyílnak a völgyben a kerti virágok. - Így van. A rózsaszín szemüveg kevés embernek áll jól. Mindent sokkal pozitívabbnak láttam és noha nem bántam meg, most már máshogy van. Fura dolog ez, mennyire kifordulhat magából az ember egy álom miatt. - Ez igaz. De amit eddig láttam, az elmúlt 50 év alatt, azt sugallja, hogy csak nő a hatalma. Idén már megszállás is lehet a határokon túl. És ez nem világvége hangulat. Az arcomon is látni, a hangomon is hallani. Csak a tényeket mondom. A háttéralkuról pedig hallgatok, ahogy az is hallgat magáról. Pedig jó lenne már valamit tudni. - Az idő az meg. Még sosem csalódtunk benne. Érzem, hogy kicsit erősebbre sikerült a válasz. Mármint úgy érzi a csaj, azért hátrál. Elbírja. Még többet is. Őrző, harcos. - Mit látsz még negatívnak? Hátha tudunk rajta változtatni. Érdekel az álláspontja. Az aggodalma. Talán mások is osztoznak benne. A kicsik véleménye is számít, nem csak a vezetőké. Érzem, hogy lezárná, de én még folytatnám. Mert fontos. - Egy is elég? - kérdezek vissza félmosollyal, aztán belenevetek, olyan hanglejtéssel, hogy nem tudni, mennyire gondoltam komolyan. Az aktámat talán látta már, benyomása pedig lehet a múltkori alapján. És nem ő az egyetlen a protektorátuson, aki ismer. Érteni fogja. Ügyesen mozdul, el is tudja ütni a karomat és megmarkolhatja. A lábammal a földbe cövekelek, sem elrántani, sem felrúgni nem hagyom magam. Sikertelen támadást sikertelen támadás követ, ha a védekezésem jól megy. Cali pedig máris a másik oldalamon van, úgyhogy nekem is fordulnom kell. Most én is rúgok, arra a lábára, amelyikkel jobban áll, amelyik épp nincs mozgásban. Ha a testsúlya rá nehezedik, nehezebben fog reagálni. A térdénél rúgom meg, de úgy, hogy csak az utolsó pillanatban adom bele a tolóerőt. Borítani akarom, nem rokkanttá tenni. Ha kihasználja a helyzetet és visszatámad, az tetszeni fog, mert a tudást én elismerem. Ez az alvilág harcművészete, azt szokták mondani, de itt mások a célok.
- Miért ne lett volna? - ha poénnak szánta, akkor nagyon nem jött át. Nem tehetek róla, hiszen mindenkinek mást jelent a humor. – Remek gyerekkorom volt, és nem azért edzett az apám, hogy egyszer őrző legyen belőlem. Ha rajta múlott volna, akkor talán sose lennék az, aki ma vagyok. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, hiszen ez volt az igazság. Anya levelével borult az egész és derült fény mindenre. Azok után meg nem csoda, hogy részben még azt is megkérdőjelezem, hogy anya tényleg egy rablótámadásba halt bele és nem pedig abba, hogy őrző volt. - Így van, de azért jó, ha semmi olyan nem történt, amit megbántál volna most, hogy újra önmagad vagy. - azért nem kizárt, hogy akad olyan, aki a nagy nyugodtságában és boldogságában esetleg olyat tett, amit amúgy nem tenne meg. Vagy éppen fordítva, hiszen a tőrösöknél ez nagyobb veszély volt, hogy meggondolatlanul cselekszenek. - Talán nagyobb a hatalma, talán csak azt akarja elhitetni. – fogalmam sem volt, hogy melyik lehet még inkább igaz. – De bármelyik is igaz, attól szerintem az se helyes, ha ekörül forog minden gondolatunk és aggódunk attól, hogy most mivel fog előállni és megörvendeztetni minket. Ahhoz túlzottan rövid az élet, hogy elfelejtsünk igazán élni. – pillantottam rá egy barátságos mosollyal. Nem kell velem egyetérteni, de tavaly Ben is eléggé megsérült, ahogyan idejövetelem óta sok balszerencse ért már minket, aminek köszönhetően én is magamba zuhantam hosszú időre, de szerencsére már jobb a helyzet és ennek köszönhetően pedig nem fogom elfelejteni, hogy minden percet meg kell becsülni és élvezni kell, amíg lehet. Csak bólintok az idős megjegyzésére, hiszen senki se tudhatja, hogy mit hoz a következő perc vagy éppen óra és így tovább, de talán ettől szép az élet, hogy kiszámíthatatlan és mindig tud meglepetéssel szolgálni. - Néha még magunk se tudjuk pontosan, hogy mi okozza az aggodalmat, csak érezzük a dolgot. Mert szerinted mitől olyan jó, hogy most már egy helyen éltek? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen tényleg nagyon érdekelt, hogy ő mitől tartja ennyire jónak az egészet és miért nem lát benne veszélyt. – Meg szerinted nem fura, ha egy fél hotel felköltözik a hegyre? – pillantottam rá kérdőn, mert ha nem is egy nap alatt zavarták le, azért szerintem az itt élők is látták a mozgolódást. Nem arról volt híres a város, hogy totálisan vakok laknák. - Több, mint a semmi nemde? Bár gondolom annyira mások nem díjaznák és lehet a bőröd bánná. – nevettem el magam, hiszen egy ártalmatlan meccsen veszíteném el a lábamat. Finoman szólva is pocsék lenne és az őrzős létet is rövid időre félretehetném, vagy talán örökre. Szóval inkább ezt hagyjuk is. Hamarosan pedig már kezdődik is az edzés. Régóta nem edzettem csak úgy farkassal. Főleg úgy nem, hogy ő jóval tapasztaltabb nálam és erősebb is. Hozzá képest még én is kezdő lennék. Sok mindent kell még tanulnom. Támad, amit én kivédek, majd én támadok, amit pedig ő véd ki, miközben hamarosan már a másik oldalán vagyok. Pillanatok alatt támad ismét, a lábamat eléri, de nem úgy ahogyan tervezte, mert még sikerül mozdulnom, viszont így is fáj a két lát találkozása. Bár nem mintha ez vissza tudna fogni. Egy pillanatra felszisszenek, de nekem se kell, hogy ismét támadjak. Először a kar lendül, majd a láb, de már nem a lábára pályázom, hanem a csípő feletti részre.
Nem poénnak szántam. Láttam már olyan embereket, akiknek a gyerekkorát a szülők forgatták egy bizonyos irányba. Egész érdekes fejlemények tudnak ilyenkor előjönni. - Ez nem hangzik rosszul. Ha nem az élete minden percét tette ki a harc, akkor juthatott ideje babázni, öltöztetőset játszani és így tovább. - Olyan nem volt. Tényleg jó. Vidámabb és derűlátóbb voltam. Nem bántam meg. Nem is fogom. Celeste-tel kész komédia volt az repülőút és örök emlék marad. Nincs megbánás. Lehet, hogy másnál van. Majd kiderítem. - Ez se kizárt. Okos és erős. Ettől olyan veszélyes. Alignak trükkjeit nem tudjuk felmérni. Tippelhetünk, vagy bejön vagy nem. - Ha az lenne az életem középpontja, nem lennék itt. Calival edzeni más. Kikapcsolódás. Beszélgetünk, verekszünk. Jó így. Nagyon jó. Átmenet. Majd lesz még súlyosabb időszak, amikor Eskával kielemezzük, mi mit jelentett? - Egység. Az fontos tud lenni. A katonák tudják. Egy emberként fellépni, egy emberként, egy farkasként mozdulni teljesen más. Ha jó irányba megyünk, együtt haladunk. Aki másfelé indul, azt lerendezzük. Szerintem ez valami nagyszerűnek a kezdete! - Nem szálltuk meg az okmányirodát, ha erre gondolnál. Egyébként meg... Megrántom a vállamat és elgondolkodom kicsit. A vezetők ilyenekkel is számolnak. Egy baráti társaság. Nem kell, hogy gyanút keltsen. Ha mégis, megoldjuk. Én megszabadultam Mary Mama-tól. Szinte minden pénzt megér! - Kedvelem a bőrömet... Mókázunk itt és Cali értheti, mi a cél. Máskor is szeretnék vele találkozni. Hagyom, hadd vagánykodjon, a tehetségét megmutatja. Jól csinálja. Egy ember ellen kiváló. Ellenünk is jó. A fájdalma nem olyan borzasztó. Nem történt nagy kár. Az ütése betalál és a lágy részeim megérzik az erejét. Összegörnyedek és a karjára megpróbálok ráfogni. El akarom hajítani őt, neki a falnak, lendülettel, nem túl nagy erővel. Kerüljön tőlem távolabb! Utána jöhet megint. Várom szeretettel!
- Talán nem, de ha az egész családod őrzőkből áll, akkor eléggé fura, hogy pont téged akarnának távol tartani ettől. - rántottam meg a vállaimat, mert ez volt az igazság. Mint kiderült nagypapa is őrző, csak remekül titkolta ő is. Talán apja és fia jobban hasonlít egymásra, mint azt elsőre bárki is gondolná. Viszont már úgyis máskép döntött az élet és én is, meg nem is nagyon akarok most apával foglalkozni. - Igen, de szerintem sok veszély leselkedik az emberekre vagy a hozzánk hasonlóakra. A veszély mindig is jelen volt mindenki életében, csak másképpen. Így kár szerintem ezen aggódni, mert csak arra eszmélünk, hogy aggódtunk, de nem éltünk. – fogalmam sincs, hogy meg lehetne-e valahogy állítani őt, vagy nem, de a tavaly és az elmúlt hónapokban történtek sok mindenre ráébresztett már. Így nem csoda, hogy inkább próbálom meglátni a jó dolgokat, mint hagyni azt, hogy a rosszak mindig eltakarják a napot. - Ott a pont. – mosolyodtam el, mert tényleg nem lenne itt. Bár volt egy olyan érzésem, hogy ez nem puszta baráti látogatás, hanem biztosan vannak olyan dolgok, amik érdeklik őt. Nem mintha ezt bánnám, hiszen nem sok farkast ismertem a helyiek közül, de ő igazán barátságos volt. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd egy aprót bólintok. - Az egység fontos, de vajon akkor is, ha emiatt sokak véleménye háttérbe szorul, vagy akkor, ha éppen a vezető halálba viszi azokat, akik bíztak az egység erejében? – beszélhetünk katonákról és hasonló dolgokról, de az egység meg van szerintem a maga árny oldala is. Főleg, ha közben elfelejtenek ésszerűen gondolkozni páran, de ki tudja. Sose voltam katona se, így csak ez is tipp volt a részemről. De a rendőrségen már dolgoztam és ott is láttam, hogy az egység fontos, ugyanakkor az is, hogy ne adjuk fel teljesen önmagunkat. - Nem erre gondoltam. – ráztam meg a fejemet, de csak megrántottam a vállaimat, hogy mindegy is. Nem kell ahhoz a papírokat is módosítatni, hogy feltűnjön az embereknek, hogy a hotel, ami eddig félig mindig tele volt, az most szinte kiürült. Legalábbis szerintem ez nem olyan nagy ördöngösség. - Akkor ez az én mázlim. – felelem egy kisebb nevetés közepette, miközben a harc már el is kezdődött. Hárítások és támadások sorozataként. Nem vérre megy, nem adunk bele mindent, de mégis jó kicsit olyannal harcolni, akinek van esélye ellenem és nem kell óvatoskodnom teljesen, hogy nehogy egyszer túl nagyot üssek vagy rúgjak. A rúgásom végül betalál, meggörnyed, de a keze a kezemet éri, viszont mielőtt még elhajíthatna megpróbálom a lábamat köré fonni és azzal a lendülettel együtt magammal rántani. Ha összejött, akkor mind a ketten a földön kötünk ki, ha gyorsabb volt, akkor csak én landolok ott a hajításának köszönhetően. – Nem is mondtad, hogy ennyire jól tudsz harcolni. – farkas, értem én, de olyan, mintha valaha korábban már űzött volna valamilyen küzdősportot.
- Szerintem semmi fura nincs benne. Pontosan tudják, milyen veszélyektől akarják megóvni a gyereket. De remélem, nem bántad meg, hogy őrző lettél! Az ilyen családok elég vakmerőek. A fajtánkra jellemző a túlkapás és ha egy őrző a farkas bögyébe kerül, hát nem irigylem a gyereket. Cali komoly titkokat rejt, gazdag hátteret. Lehet, hogy jó lenne közelebbről is megismerni. Legközelebb talán kávézni hívom, nem verekedni... - Persze. Napesti lehetne sorolni, mitől félhet az ember vagy akár a farkas is. Örülök, hogy te se erre koncentrálsz. Mosollyal nyugtázom, hogy ő se az az aggódós fajta. Én is élek, teszem a dolgomat, keresem az örömöket is a feladatok mellett, de érzem az élet súlyát. Egyre jobban, mióta elmúlt a tollas álom jótékony hatása. Fekete a Nap, erőfeszítés kell, hogy világosnak lássam. - Ez egy nehéz kérdés. A seregben szankciók vannak, ha valaki önálló akcióba kezd. A Falka kicsit más, minden vezető is más. Nem fogom savazni Nessa-t vagy az Amarokot. Vannak, akik megpattantak, mert nem tetszett nekik az új rend. Sajnálom, mert sokukért kár, de jobb, ha mennek, mint ha belülről bomlasztanak. Én igazodni szoktam, másnak ez nehezebben megy. Meg az is igaz, hogy ha kell, szembemegyek az akarattal, a magam útját járom. Mindent én se teszek parancsra. Amit Eska rám bízott, azt is csak így lehet vállalni. Cali kérdései még mindig sok kényes témát pedzegetnek. Nem bánom, hogy nem erőlteti. A hangulat megvan és belelendülünk egymás gyepálásába is. Egy a cél. Cali lába az utolsó pillanatban lecsúszik, nem tud vele megszorítani, de ha ügyes, egy rúgás még belefér. És mivel a támasztás kell a dobáshoz, nem is nagyon tudok védekezni, szóval találni fog. Figyelem, hogy érkezik. Szeretem nézni az igazán ügyes esési technikákat. Egyesek úgy tudnak földet érni, mint a madár, rögtön pattannak is fel. Gondolom, Cali is jól használja a dobás energiáját, hisz komoly tapasztalata van. - Nem mondtam volna? Katonaként nem csak a puskához kellett érteni. Izgalmas időszak volt, a kereskedőhajók egyre messzebbre utaztak, akkoriban hozták be a keleti stílusokat Franciaországba. Keverték a boksszal. Ott voltam a savate megszületésénél. Akár edzőnek is elmehetnék, de az nem érdekel. - Neked melyik a kedvenc műfajod? - kérdezem, miközben készülök tompítani a támadását. Bevárom és igyekszem hárítani, meg rögtön vissza is támadni. Adok-kapok, úgy a jó, ha megvan a kölcsönösség. Cali komoly ellenfél. Az előző az én köröm volt, leszámítva talán a rúgását, de nem biztos, hogy most nem ő marad felül. Az arcomon láthatja, hogy a mosoly eltűnik és koncentrálok.
Igen, ez valóban így van. A gyerekeket mindig óvják, csak néha pont az jelenti rájuk a legnagyobb veszélyt, akiről nem is gondolnánk. – csak ennyit mondtam, de ezzel érezhette, hogy lezártnak tekintem a témát. Nem most fogom pont beavatni abba a káoszba, ami kiderült a családomról, a drágalátos hazugságaikról és még apám ténykedéseiről se. Felnéztem rá, de valahogy most. Nem is tudom mi lenne a legjobb szó. Még a telefont is alig tudom felvenni, ha hív. Csak egy bólintás, hiszen kár lenne túlragozni ezt is. Régebben, vagyis még nem olyan régen én is képes voltam túl sokat aggódni, hagyni azt, hogy magával rántson az aggódás és a félelem a mocsárba, ami vagy elnyel vagy még éppen idejében tudsz szabadulni. Szerencsére velem az utóbbi történt meg és az itt tartózkodásom ideje alatt sok minden történt velem, velünk, így bőven volt mit átértékelne, vagy éppen ami befolyásoljon engem is és a nézeteimet. Ezek után pedig a szavak rövid időre tovaillantak, hiszen harcolni jöttünk, vagyis inkább kicsit edzeni. Jó volt végre olyannal edzeni, aki érti is a dolgát, de közben azon is voltunk, hogy minél kevesebb súlyosabb kárt okozzunk a másiknak, hiszen most nem az volt a cél. Ez inkább amolyan kikapcsolódás volt, se nem több, se nem kevesebb. Azért pedig szerencsés lehetek, amiért pont egy farkassal üthetem el ilyen módon az időmet. Még akkor is, ha nem veti be minden trükkjét, erejét, amit a bestiájának köszönhet részben. Amikor meglátom a szabad felületet, akkor még szép, hogy megpróbálok bevinni egy rúgást, de azért kicsit óvatos is vagyok, viszont a következő pillanatban már én esem a földre. Ha lehetőségem volt, akkor egy kisebb bukfenc közepette értem el a földet, hogy pár pillanat alatt ismét talpon legyek. Figyeltem őt és vártam. Ez érdekesen hangzik. Utcai bunyóban is vettél részt? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen ezek szerint még sok mindent tanulhatnék is tőle. Hmm, ez pedig remekül hangzik. Tudom Ben se szereti azt, ha állandóan túlhajszolom magam, de mindig is szerettem új fogásokat tanulni, vagy egy ismeretlen technikát elsajátítani, hogy még jobb lehessek. Nincs olyan, hogy kedvenc. Szeretem szélesíteni a palettát. – rántom meg a vállaimat, majd neki futok, mintha csak úgy akarnék támadni, de az utolsó pillanatban végül a földre vetem magam és vagy mellette, vagy alatta – ha terpeszben állt – átsiklom, hogy utána hátulról vegyem támadás alá a térdhajlatát, de persze csak annyira, hogy megrogyjon egy picit, de komoly sérülést nem akartam neki okozni.
Sokat mond ez a mondat. Valaki közel került Calihoz és olyat mutatott, ami miatt már nem nagyon szeretne senkit közel engedni magához. Ez az első gondolat, ami akár téves is lehet. Részben. Azért erős lett, lelkileg is, testileg meg nagyon. Profi, ezt már észrevettem, pedig csak most kezdtünk bele. Ügyesen rúg és nem az a cél, hogy mindenáron én győzzek vagy hogy megalázzam. Komoly ellenfélnek tekintem, nem becsülöm le. Akkor sem, mikor földet ér. Szépen érkezik, elgurul és ismét készen áll. Elismerő bólintással nyugtázom a műveletet. - Olyan is volt. Annyira nem tetszett. Tényleg nem nekem való. Lerendezem, megoldom, de nem keresem az ilyen helyzeteket. - Te jártál úgy, hogy valaki beléd kötött? Értheti, hogy nem csak szóbeli kötözködésre gondolok. És ami azt illeti, nem irigylem az illetőt. Caliban megvan a lelki erő, hogy rövidre zárja az ilyen ügyeket. Jól is teszi. - Az jó dolog. minden stílusból lehet tanulni. Én nem vagyok ennyire érdeklődő. A régi dolgoknál megmaradtam, az újakat legfeljebb meghallgatom, de nem gyakorlom be. Mások a célok, mások az elvek. Egy árnynak még annyira harcolnia sem kellene, kivéve, ha ez is egy eszköz. Calival pedig közös témánk ez, ezért is vetem bele magam. Azt a mozdulatot nem tudom nem elismerni, úgyhogy sikeresen berogyaszt. Ha még rátesz egy lapáttal, nekem is gördülnöm kell, vállon fordulnom, hogy újra talpra állhassak. Cserébe kap egy mosolyt. És egy koncentráló tekintetet. Ahogy ismét állok a lábamon, rúgok, méghozzá fej környékére. Simán háríthatja, nincs kétségem, hogy képes rá. Ezért is adok bele komoly erőt. - Igazából az a jó, ha az ilyen harcosnak nincs dolga. Mostanában sok akadt? Én nem sokról tudok. De ha ő igen, lesz minek utánanéznem.
Kezdőlap
//
